Petőfi napjai a magyar irodalomban / 31.

(Endrődi Sándor nyomán)

1848

Június 11. Nemzetőr. A P. Divatl. 26. sz. melléklete 732 lapon: „Az Életképek szerkesztői lapunk e rovata egyik dolgozó társának azon kifejezésére: „ nem helyeselhetjük, hogy olly szabad szellemű demokraták, mint Jókai és Petőfi, oly embernek adák bérbe szellemi tehetségöket, mint Landerer" — nyilvániták előttünk, mikép ők szellemi s erkölcsi tekintetben legkevésbbé sem függenek Landerertől. Mi ezt meghisszük, s az Életképek bírálója, nem is ugy érté azt, mintha Jókai és Petőfi hiteleiket adták volna bérbe Landerernek, vagy bármely jellemtelenséget bizonyító szerződésre léptek volna vele; hanem, valamint bíráló, ugy mi sem helyeselhetjük azt, hogy Jókai és Petőfi nem maguk adják ki az Életképeket, hanem Landerer, ki az ő szellemi tehetségökből — minden érdem nélkül — nyereséget húz. Nagy különbség van egy könyv- s egy lapkiadó közt, kivált olly lapra nézve, melyért cautiót nem kell letenni." — Ugyanezen a napon az Életképek (26. sz. 760. 1) is reflektál Vahot előbbi közleményére a következőkben : „Vahot Imre collega csakugyan megint megszólal, mikor az előfizetés ideje közeledik. Természetesen többi laptársait erősen megszólja s magát hatalmasan megdicséri. Ezt vártuk tőle, sőt fogadtunk is rá már egy hét előtt három uri emberrel vagy 20 forint erejéig. Jelentjük alásan : hogy fogadásunkat megnyertük. Bennünket  és  elveinket természetesen  nem bánt, ezt eddig sem tévé. Míg volt Frankenburg, addig azon adta ki haragját helyettünk, most hogy F. megszűnt lapunk tulajdonosa lenni, kit bántson ? kapja; előveszi a könyv-nyomtatót, a ki lapunkat nyomtatja, s arra fogja rá: hogy pecsovics. Hát ha még azt tudná : hogy az, a kitől a papirost vesszük, magyarul sem tud! huj! Legközelebb előveendjük a betűszedőket és a lapkihordókat, ha valjon nem voltak-e ők is a régi bureaucraticus systemának titkos pártfogói. Mert ha még ezek is pecsovicsok, akkor murrexi! Imre agyonver." Itt csillag alatt az Életképek betűszedői és kihordói s. k. tréfásan megjegyzik: „Biztosítjuk Vahot Imre urat, hogy mi Metternichnek nem voltunk jó baráti." Mire kettős csillag alatt a Szerk. ezt jegyzi meg: „Egy kő gördül le szívünkről, ők nem voltak pecsovicsok ! Oh Imre, fogadd őket karjaidba!"

Június 11. Életképek. I. 26. sz. 759. lapon a „Hol leszünk két év múlva? vagy három excollega Siberiában" cz. czikkben ez áll: „Petőfit még nem égették meg, sőt a „két ország egyesülése" verse óta — a Pesti Hírlapban — a legharagosabb ellenségei is kiengesztelődtek  iránta."

Június 11. Nép Barátja. 2. sz. 27. lapon Arany János Önkéntes sereg cz. czikkeben Petőfi e sorait idézi:

„Ha a föld isten kalapja, 
Hazánk a bokréta rajta —

ezt olvastam valahol, egy nótáskönyvben. Csinálhatta volna igy is, a ki csinálta:

Ha a föld az isten kertje: 
Magyar nép a virág benne."

Június 15. Jelenkor. 70. sz. 287. lapon egy névtelen jun. 7—8-áról keltezett debreczeni levelében olvassuk: „— Pálfi Albertet (a Márczius tizenötödike szerkesztője) és Petőfit pediglen gyalázatosan dehonesztálják bizonyos czopfok anno 17**-ból, mikor az a nagy köd volt egy szögletben. Közülök némellyek olly dühösek, hogy ha valaki csak pár szót találna is hazardírozni ama fiukért: kész volna a képire mászni az embernek. Der uhu! ..."

Június 17. Hazánk. I. 225. sz. 901. lapon. Debreczenből egy N. jegyű levelező bírálgatva a „Debreczeni értesitö"-t, az e lapban Petőfi „A királyokhoz" czímű verse ellen megjelent versekre ezt irja: „De még azokat a Petőfit hazaárulással rágalmazó czudar verseket sem venném ám fel lapomba, még ha hurkon csüngene is szeme gyártójának... Teringettét! annyira veszett hirét költötte már az ön értesítője' szegény Petőfinek itt az alföldön, hogy tán agyon ütnék, ha ide tévedne ... X. is, Y. is feláll ellene az ön lapjában, sőt mirable chose! legújabban még Z. L. polgárhölgy is! ... Ej, ej, Z. L. leányasszony — ne irjon maga máskor verset Petőfi ellen. Nem tud maga ahoz, szép húgom. Vagy ha épen versirási rohama jön: irjon a szerelemről. A Petőfi érdemei kissé magasak önnek. Jó egészséget lelkem! . . . Páh."

Június 18. Életképek. 27. sz. 769. 1. A' ledőlt oszlop. [helyesen: szobor]

Június 18. Nemzeti Újság. 17. sz. 787. lapon: „Petőfi Sándor a napokban Félegyházáról, szülőföldjéről vissza-utaztában keresztül menvén Pestmegyének dunavetsei kerületén, többek által a helységekben a legnagyobb lelkesedéssel már ugy üdvözöltetett, mint e kerületnek képviselője. Leghőbb óhajtásaink egyike, hogy Petőfi a közelgő nemzeti gyűlésen bebizonyíthassa és megmutassa, mi az a nép-képviselet - a szó szoros értelmében véve. S csak örvendhet az a kerület, mely elmondhatja: Petőfi Sándor a képviselőnk."

Június 18. Nemzetőr. A P. Divatl. melléklete 765. lapon az Életképek 24-ik számáról irván, többek közt megjegyzi: „Ugyan e számban csinos versek vannak Petőfitől —"

Június 19. Márczius Tizenötödike. 82. számában Petőfi kun-szent-miklósi levele a következő csillag alatti jegyzettel: „Kérem  minden becsületes elvű szerkesztőtársamat,  hogy e czikket lapjában közölni szíveskedjék.       Petőfi Sándor." 
A czikk maga így szól:

Kun-Szent-Miklós, jun. 15. 1848.

Eljött az idő, midön nemzetté lett a nép, s ö választja képviselőit az országgyűlésre, nem pedig a nemesség. Kaptam az alkalmon; hogy a ki eddig az irodalomban képviseltem a népet, képviseljem az országgyűlésen is . . . . ki ismerné jobban szükségeit, mint én ? ki védelmezné lelkesedettebben jogait, mint én ? hiszen a nép az én vallásom, istenem!
Lejöttem szülőföldemre Kis-Kunságba, proclamatiot osztottam szét a nép között, azt az egész kerület választóinak nem-kaputos része lelkesedéssel fogadta, s egy hangon azt beszélték, hogy engem választanak követnek. Néhány napra fölrándultam Pestre, s mire ismét visszajöttem, olly borzasztó hirek kerengtek felölem, millyek csak a legelvetemedettebb gonosztevőt illetik. Kik terjesztették ezen híreket ? természetesen a kaputosok. Mindazáltal a szentmiklósi nép látni és hallani kívánt, hozzám jöttek deputatióban vagy két százan. — Elmentem velök a városházához, s bejelentettem a tanácsnak, hogy népgyülést fogok tartani. Rám röffent a berzenkedő süldísznó-csoport, s el akarták tiltani föllépésemet. Nem engedtem. Végre bele egyeztek olly föltét alatt, ha minden következményért magamra vállalom a felelősséget, s ha tartandó beszédemet elölegesen bemutatom nekik írásban. Az első föltételt elfogadtam, a másikat nem fogadtam el két okból, először mert magam sem tudtam még, mit fogok beszélni, másodszor mert, ha előre készítettem volna is beszédemet, nem azért töröltük el márczius 15-kén a censurát, hogy munkámat egy kupak-tanács vizsgálata alá bocsássam. Azt kérdezte a bíró, egy nagyreményű fiatal mákvirág a kaputosok fajából, hogy miről fogok hát beszélni ? mondám: a követválasztásról s azon rágalmakról, mellyeket távollétemben rám kentek. Iszonyún fölfortyant, hogy a követválasztásról szónokolhatok, de bírói minden hatalmával tiltja, magamat a vádak alól mentenem. Oh birók példányképe! ellenem minden aljasságot hagyott terjeszteni s terjesztett ő maga is, és tőlem eltiltja, hogy ne merjem igazolni magamat! és ez ott történt a városházban, az igazság templomában! igazság istenasszonya, miért tartod merev kézzel azt a kardot, miért nem vágod le vele ha a fejet nem is, legalább orrát és fülét ?
Kiálltam a városház elé, s beszéltem az összegyűlt néphez a követválasztásról, és hallgattam a rám sújtott vádakról, nem a birói parancs következtében, hanem láttam a nép arczáról, hogy ha említem is rágalmazóimat (kik a városház egyik ablakából néztek) azonnal berontanak, s szétszaggatják őket, mint a rósz bankókat.
Még mikor a városház teremében értekeztem az érdemes tanáccsal, véletlenül megcsördült oldalamon a kard, erre a nép ott kinn elkiáltja: „baj van, Petőfit bántják!" s betódultak, és csak akkor csillapodtak le, midőn meggyőződtek, hogy nem akartak bántani. Elvégezvén dolgomat a tanáccsal, a nép harsogó éljenzés közt kisért ki, s a mint később megtudtam: míg beszéltem, közülök többen kinyitott bicskákkal álltak körülem ... azt hallották, hogy, amint ők nevezik a kaputosokat, a farizeusok le akarnak engem beszédem közben rántani... el voltak határozva, hogy a ki hozzám nyúl, irgalmatlanul legyilkolják. Szerencséjökre mocczanni sem mertek, a népgyülés a legnagyobb renddel oszolt szét, s az egész város köznépe mellém esküdt és azóta tántorithatlan hivem e mai napig.
Délután átrándultam Szabadszállásra egy kis körülnézés végett. Egy tanácsbelitől magától hallottam, hogy a nép csaknem kivétel nélkül részemen van, valamint a laczháziak és fülöpszállásiak is.
Nyugottan mentem vissza Szent-Miklósra, semmi kétségem nem lévén többé felőle, hogy én leszek a követ. Isten látja ltelkemet, miért örültem a megnyerendő követségnek: dicsvágyból és haszonlesésből, vagy egyedül azért, hogy a nép boldogságaért és jogaiért küzdjek ?
Mire visszatértem Szent-Miklósra, a dicső kaputosok újra szaporiták az ócsárlásokat, rágalmakat, hazugságokat ellenem, többek között, hogy az én délelőtti beszédemet egy újságból loptam, hogy most délután Szabadszállásba be sem eresztettek, hanem a város végéről visszakergettek stb. stb. —
Tegnapelőtt délután egy barátomhoz, kinél itt szállva vagyok, egy levél érkezett a szabadszállási váró pecséttel a „Szabadszállás városa birái" aláírással. Ez becsületére válnék a legutolsó kanásznak, a legelső jezsuitának és Metternich-nek. Tartalma többek között: „Ezen fenyegető veszélyt a fanaticus izgató Petőfinek követünkül magát feltolni akaró erénytelensége (? ? !) okozá, kinek nálunk is voltak ugyan néhány követői, kik elámittatva lévén, nem tudták, hogy milly viperafajt akartak keblökbe rejteni; de hála a nemzetek nemtőjének, ezen polgárok felvilágosodva átlátták, sőt elismerni készek, balvéleményeikböl könnyen lehető végveszélyét kedves nemzetünknek Petőfi egy polgártársunk azon kérdésére, hogy mikor leend már béke honunkban, azt felelé, hogy soha sem, mig ezen ország vissza nem száll azokra, kiké volt ? t. i. a tótokra; — ebből átláthatni, hogy milly veszélyes lenne egy illy alacsonjellemű egyént több jeles hazafiak mellöztével személyünk országos képviselőjéül küldeni követnek, kiről fölteszi már minden polgár, hogy bennünket kész lenne eladni a legcsekélyebb árért. — Illyetén állásában a dolgoknak, ma nálunk közgyűlés tartatván, elhatároztatott, hogy tisztelt polgártársunk által tudtára adni kívánjuk Petőfinek, hogy ha személyes bátorsága és élete kedves, igen jól tenné, ha a jövő nemzeti gyűlésre menő követ választására a jövő csötörtökön köztünk meg nem jelenik,  mert a nép ingerült s nem állhatunk jót,  méltó haragja fölgerjedésiben lehető dühéért," stb. — Barátom, kihez e levél intézve volt, átadta ezt nekem. Azt gondoltam, hogy e terroristicus levéllel csak el akarnak engem onnan ijeszteni, de elhatároztam, hogy ha igazán akármillyen ingerült is a nép ellenem, a rám árasztott becstelen rágalmak következtében meg fogok a választáson jelenni, s az ingerülteket fölvilágosítom és lecsillapítom ... de ha ezt el nem érném is, ott leszek csak azért is, nehogy párthíveim méltó boszankodással azt mondják, hogy elhagytam őket, kik olly tántorithatlanul ragaszkodtak hozzám. Tegnap este felé átmentem Szabadszállásra.
Egy ismerősömhöz szálltam. Midőn ott megláttak, az egész háznép iszonyú rémületbe esett, alig voltak képesek ennyit mondani:
— Az istenért távozzék el tüstént, ebben a szempillantásban, mert mindjárt agyon verik! Tegnapelőtt majd éjfélig tartottak népgyülést ön ellen a kaputosok, s a népet felbőszítették A pap, kinek fia akar követ lenni, azt mondta : mihelyt bejön ön a városba, azonnal félrevereti a harangokat. Távozzék, ha élete kedves!
Egy rokonom lélekszakadva futott hozzám, s ugyanezeket beszélte, s én már hajlandó voltam a visszafordulásra, nem a magam személyét féltve, hanem feleségemet, ki velem volt. Gondolám, hogy agyon csak nem vernek, még bántani sem fognak, azt hiszem, de tudja isten, millyen scandalosus jelenet történik, s hogy lássa, hogy hallgassa azt végig feleségem? Mondám neki, hogy menjünk vissza, de ő határozottan azt felelte, hogy nem megyünk, itt fogunk maradni, itt kell maradnunk; ha agyon akarnak bennünket verni, jól van, verjenek agyon, hanem azt ne mondhassa senki, hogy te hátráltál — így szólt feleségem, s én bele egyeztem, hogy maradunk, sőt azonnal fölmentem a városházához. Ott nagyon meghökkentek váratlan ingyen sem remélt megjelenésemen. Leesett az álla valamennyinek A főjegyző, ki egyetlen jó emberem a kaputosok között Szabadszálláson, elbeszélte az ellenem tartott népgyülést, mellyben öt az érdemes tanács arra akarta erővel kényszeríteni, hogy engem hivatalosan rágalmazzon, becstelenitsen, mire ő mint becsületes ember természet sen rá nem állt. Néhány jelenlevő kaputos siheder szörnyükép mentegetőzött, hogy ők soha sem támadták meg jellememet, hanem csak elveimet. Oh ti... tudjátok is ti, mi az a jellem, mi az az elv! —
Amint este felé visszamentem szállásomra, számos gazda emberrel találkoztam, kik mindnyájan nyájasan köszöntek, No, mondok, hiszen minden jól van, az urak megszeppentek, a nép szívesen lát! Éjjel mintegy tiz óra felé muzsikaszó és kurjongatás keltett föl álmomból. A pap fiát éltették, mint követet. Kinéztem, ott kinn a ház népe mondja, hogy az egész várost itatja a pap. Miután látták az alávalók, a becstelenek, hogy semmi rágalommal, semmi gyalázással el nem hódíthatják tőlem az embereket, a végsöre vetemedtek, borral és pálinkával vették el a szegény szánakozásra méltó nép eszét, hogy én ellenem, és igy önnön maga ellen forduljon! Az ivás és orditozás egész éjjel tartott.
Másnap korán reggel fölmentem a városházhoz, hogy ott bevárjam a vidékieket, s ha mindnyájan együtt lesznek, a választás előtt igazoljam magamat a rám dobált vádak ellen. Néhány perczig állhattam ott magamban, midőn mellettem e szót hallom „szemtelen." Oda pillantok, ki szólt ? — hát egy tiszteletreméltó individuum, ki fiatal korában az apámtól egyszer negyven bankó forintot kért kölcsön, adott is neki. Később tudta meg az apám, hogy a jó madár saját apjától puskát, pisztolyt és lovat lopott s elugrott pusztai betyárnak...  Egy ideig betyárkodott, azután elfogták, s utóbb szabadszállási biró lett, és ettől fogva nem a szomszéd határokat, hanem csak születése városát lopta. Ez az ember, ha ugyan embernek lehet mondani, mondta nagy részegen mellettem, hogy rólam beszél, s a mint feléje fordulok, azt mondja: „igen, igen, szemtelen ! mit szemtelenkedik itt ?"
Oda léptem hozzá, s igy szólék:
—  Kérem az urat, válogassa meg a szavakat.
—  Nem válogatom  meg a szavakat, felelt a részeg pimasz, hogy mer az ur itt szemtelenkedni ?
—   Még egyszer ismétlem,  szólék, válogassa meg a szavakat!
Mire ezt kimondtam, azt vettem észre, hogy körülvett egy egész dühöngő részeg csorda. A jel meg volt adva, mindenhonnan tódultak felém, s több mint száz torok bőgte körülöttem:
—  Ez a hazaáruló, ez az akasztófáravaló muszka spion aki el akarja adni az országot; szaggasd szét, üsd agyon !
—   Megálljatok, polgárok,  kiálték,  hagyjatok szólni, hadd igazoljam magamat!
—  Nem hagyjuk szólni, agyon ütjük! igy  üvöltöttek iszonyú szidalmak, piszkolások, káromkodások között.  Ekkor már a kapu alá toltak! Látván, hogy szóhoz nem jutok, kérdem, hol a biró ?
—  Én  vagyok,  mit   akar?  szólt mellettem  egy  vén ember.
—  Biró  uram, mondám, felelős lesz érte, ha  bántanak!
—   A leszek, ha lehet, válaszolt a biró; jőjön  hát föl.
Fölkisért az emeletbe. Ott találkoztam a követválasztási bizottmány elnökével, egy kicsapott nótáriussal, ki a nép-gyülésen azt nyilatkoztatta, hogyha a nép agyon nem ver, ő fog agyon lőni.
—   Ugyan minek jött ide, hogy mert ide jönni ? szólt ez, miután a nép ugy föl van ingerülve ön ellen ?
—  Ki ingerelte föl ? én-e vagy önök ? feleltem; egyébiránt ez nem kérdés, csak  annyit mondok,  hogy  ön és a biró felelősek értem.
—  Ha ebben a  pillanatban  el nem  takarodik ön  a városból, felelt a kicsapott nótárius, mi nem  kezeskedünk életéért
—   Így tehát nincs mit tennem, szólék, mint távoznom, de arra ügyeljenek, hogy ne csak személyemet ne bátsák, de még csak ne is  insultáljanak. Valóban gyönyörű! igy értelmezik önök  a szabadságot ? igy gyalázzák meg önök saját városukat, mellynek neve Szabadszállás.
—  Az a szabadság, felelt a követválasztási bizottmány elnöke,  a kicsapott  nótárius,   az  a szabadság, hogy a ki nem tetszik a népnek, azt kikergetik a városból.
Ezalatt feljött a vén pap is, ki fia érdekében, huszonnégy akó borral prédikáltatott az éjjel a népnek, s biztatott, hogy ne féljek, nem fognak bántani, csak távozzam.
—  Ne féljek? szólék, hát jöttem volna-e ide, ha félnék! Lekisértek  az  udvarra, a városház előtt még mindig
ordított a részeg  csorda.  Fegyveres nemzetörök álltak elő, és körülvettek.
—  De igy gyalog csak nem  utazhatom el, mondám, be kell várnom, mig kocsim megérkezik Szent-Miklósról.
—  Addig nem  várhatunk,  szólt a kicsapott  nótárius, mindjárt indulnia  kell önnek,  tovább nem tartóztathatjuk a népet. Majd szerzünk  mi kocsit . . . épen ott áll egy készen . . . hajts utánunk kocsis!
S mentem a város végéig, hol szállva voltam, gyalog, fegyveres nemzetőröktől körülvéve; csak az hiányzott, hogy kezemet hátra nem kötötték.
Fölrakták holmimat, fölültem feleségemmel s indultunk Szent-Miklósra. Már jó darabig mentünk, midőn rákiáltok a kocsisra :
—  Hová megyünk, hisz ez nem a szent-miklósi ut!
—  De biz az, uram, felelt a kocsis, de nem az országút, majd ott a bösztöri csárdánál rátérünk
—  Hát miért nem megyünk az országúton ?
—  Megparancsolták, hogy ne azon vigyem az urat. — Én elhallgattam, meg nem foghatván, miért történt ez ?
Mikor már jó messze haladtunk, véletlenül az országút felé pillantottam, s láttam  nagy távolban az én zászlómmal szentmiklósi és laczházi  kocsikat, mellyek mind az én embereimet vitték. Ekkor világosodtam fel... igy játszottak ki, hogy embereimmel ne találkozzam. Irtóztató dühhel értem haza. Dél felé visszajöttek a szentmiklósiak és laczháziak hasonló dühhel, s ők beszélték el, mi történt velők.
Már mikor Szabadszállás felé mentek, a bösztöri csárdánál egy ember fogadta őket a pap fiának nevében:
— A ki nem Petőfi, idejöjjön és egyék igyék, a ki pedig Petőfi, be ne menjen Szabadszállásra, mert mind agyon verik.
Embereim közül egyetlen egy sem tántorodott el, se a csábításra, se az ijesztésre. Szabadszálláshoz érvén, a város végén azzal fogadták őket a helybeliek, hogy Petőfi már eltávozott, ő maga kérte a tanácsot összetett kezekkel, hogy csak vitessék el öt, de azért be ne vigyék azt a zászlót, mellyen Petőfi neve van, mert mihelyt egy lépést tesznek vele, végök van. Barátom, kinél szállva vagyok, többed magával bement a városházhoz, kitudakolni a dolog mibenlétét. A mint nevemet emlitette, rá káltottak, hogy ki ne mondja nevemet, mert halál fia lesz
Hirtelen zaj támad, hogy a város végén összeütköztek a helybeliek és a szentmiklósiak. Erre a bentlevö szentmiklósiak kifutottak társaik védelmére, de a hír szerencsére csak koholmány volt. Tanácskoztak, mit tegyenek, bemenjenek-e vagy sem ? az oda valók föl voltak fegyverkezve puskákkal, kardokkal, sőt kaszákkal és vasvillákkal is. Jött egy deputatio a városháztól, melly azt állította, hogy nincsenek felfegyverkezve: jött másik deputatio, melly azt mondta, hogy bemehetnek bizton, mert már lerakták a fegyvert. — E nyilatkozattal elismerték, hogy csakugyan fel voltak fegyverkezve, s az én embereim, kiknél még bot sem volt, azt mondván, hogy a mint letették, föl is vehetik ismét a fegyvereket, visszafordultak, de azon szándékkal, hogy ha engem még utólérnek, vissza visznek magokkal a választásra, ha mindnyájakat lelövöldözik és agyonverik is. — Szerencsére csak itt Szent-Miklóson találkoztak már velem, hol csendre és rendre intettem őket, azzal biztatván, hogy a törvény majd elégtételt ád nekik, a miben nem kételkedem.
Szabadszálláson egy hanggal, szavazás nélkül kikiáltották követnek a pap fiát, egy gőgös és buta embert, ki azon felül Szluha teremtménye...
Ekkép ment végbe a követválasztás. Nem hamisítottam egy tényt sem, de csak egy szót sem, isten engem ugy segéljen ezen és a más világon!
És azok, kik igy ellenem lázították a népet, örökké azt beszélték, hogy én lázítottam, én vagyok a lázító . . . Hah, ha lázítottam volna, azóta a szentmiklósi és szabadszállási kaputosok csontjai szétszórva hevernének, és rajtok a kutyák rágódnának. Ez csak egy-két szómba került volna, de én voltam, a ki mindig csillapitottam, rendre intettem a népet, én gátoltam meg az összeütközéseket.
Soha sem ostromolta szemtelenebbül a becsületességet és igazságot a gazemberség, mint ezen esetben. Azzal kezdték, hogy gyülöltté tegyenek a nép előtt, nyomtatott proclamatíom által, mit tolakodásnak magyaráztak. Ezzel nem boldogulván, azt hozták föl, hogy republicánus vagyok „ Soh' se bánjuk mi, ha republicánus is", felelt a nép, „hadd legyen, azért követünk lesz." — „Ez azon ember, szóltak a farizeusok, ki ellensége a ministeriumnak és a királynak!" erre a nép igy válaszolt: „nem bánjuk mi, akárkinek az ellensége, de minekünk barátunk, azért követ lesz. A ministerek és a király nagy urak, lesz elég barátjuk az országgyűlésen; nekünk pedig vagy lesz vagy sem." Midőn az effélék sem használtak, kezdtek becsteleniteni, hogy én olly ember vagyok, kinek már Pesten nem is szabad szólnia, kit Pestről kitiltottak, kinek megbuktatását, bezáratását, agyonveretését jó szívvel fogja venni a minísterium, és az egész nemzet, s hogy én az illírnek, orosznak és ki tudja kinek el akarom adni az országot, s minthogy még ezen gyalázatosságok által sem hitték biztosnak gyözedelmüket, az utolsó éjjel leitatták a népet, s a részeg tömeggel erőszakosan buktattak meg. - Hogy nevezzem ezt az eljárást ? erre egy uj szót kellene feltalálni, mert az ördögi gonoszság ehhez képest krisztusi erény!
Ti néhány becsületes kaputos emberek, kik a magatok veszélyeztetésével is pártomon, és igy a nép pártján voltatok, fölirtam neveiteket, s nem fogom elfeledni. De fölirtam a ti neveiteket is, ti nem tudom micsodák, kik ellenségeim, és igy a nép ellenségei voltatok, s csak annyit mondok nektek, hogy két szót tanultam Erdélyben az oláhoktól, ez a két szó : „czine mintye!"
És ennek ma kellett történnie, hogy engem, mint orosz spiont, mint hazaárulót, agyon akart verni a magyar nép, ma június 15-kén . . . ma három hónapja, hogy martius 15-dike volt, midőn első valék azok közt, kik a magyar nép szabadságáért szót emeltek, síkra szálltak! — De én azért nem a népet kárhoztatom, hanem árulóit, félrevezetőit, kiket egykor törvény és isten egyaránt meglakoltat .... a nép én előttem szent, annyival inkább szent, mert gyönge, mint az asszony s mint a gyermek. — Dicsértessék a nép neve most és mind örökké!                                Petőfi Sándor.

Junius 20. A magyar forradalom napjai. Irta Nyári Albert. II. füzet. Bulyovszky Gyula arczképével. Ára 20 kr. e. p. Pesten, 1848. Magyar Mihály. A márcziusi napokról s Petőfiről a 37—40. lapokon.

Junius 20.   Márczius Tizenötödike. 83. sz. 331. lapon:
„— Petőfi barátunk, tegnapi számunkban közrebocsátott nyilatkozata felvételére, minden becsületes elvű hírlapot felhívott. Ez legkiáltóbb megczáfolása azon hirnek, mintha az érintett nyilatkozat közelebbről a Budapesti (quo usque tandem ?) Híradóban is meg fogna jelenni." A 332. lapon pedig:
„— A Kiskunsági kaputosok azzal agitáltak Petőfi ellen, hogy ő republicanus és — tót királyt akar."

Junius 21. Pesti Hírlap. 87. sz. 573. lapon Petőfi kun-szent-miklósi levele a képviselőválasztásról, de mérsékelve az erős kifejezésekben és számos kihagyással.

Junius   22.   Nemzeti.   36.   szám   139.   lapon:   „Vidéki mozgalmak. Kunság, jun. 15. A szabadszállás kerüleíbeli választás a mai napon tartatott meg. A polgárok nagy száma nem akarja a választást törvényesnek elismerni, miután az illetők részéről sok törvénytelen lépés követtetett el a végrehajtás előtt és alatt. — A választók pedig csak akkor érdemlik meg valójában a szabad nevet, ha egyik a másik jogkörét megcsonkítani nem igyekszik, ha a többség legális utón alakul, s el nem zárja a tért a különböző véleményű és nézetüektől sem.
A fülöp-szabadszállási és kunszentmiklósi urak nagyrésze, miként azt 200 s néhány polgár panaszképen s a választás megsemmisítése végett is fölterjeszté a minísteriumnak, a kunszentmiklósiak és laczháziak követ-jelöltjéről Petőfi Sándorról minden kigondolható becstelenitő rágalmat terjesztettek a nép között, hogy Petőfi lázitó, hazaáruló, orosz kém (de csak mégsem táblabiró??) és a pokol tudná még mi nem, szóval hogy ő olly ember, kinek nem csak megbuktatását, hanem elfogatását és agyon-veretését is jó néven venné a ministerium s az egész nemzet. Szegény Petőfi! bezzeg ezek nem a képedet akasztanák föl ... sok is a te bűnöd : míg hosszú téli éjen át ujjaid a fagytól megdermedtek, forró dalokat írtál a népnek, de a nép, kit imádsz, hálátlansággal nem is keserít meg tégedet; de van egy faj, melly még most is minden perczen nyakára hág ármányaival ha akarja, eddig szijjat vágott a szegény pór hátából, most már ostort fon belőle, s a nép ismét eszköz öntudatlanul, a jogérzet még nem emelítette föl őt annyira, hogy ezen néhány zsarnokocskát a régi posványba vissza ne sülyeszthessék.
A ráborított vádakat Petőfi meg akarta czáfolni a szabadszállási és kunszentmiklósi nép előtt, de mindkét helyen a szabad fölszólalástól a helybeli tanács által eltiltatott.
Midőn a választás kitűzött napjára Petőfi Sándor a választó kerület főhelyén a városházánál megjelent, az ellene fölbőszitett nép is rögtön ott termett fölfegyverzetten, lépésük ingatag vala, mert a másik követjelölt által nappal és éjjel folyvást itattatott; a nép zúgva, ugyanazon vádakkal tetézte el P-t, mivel az urak; hát még most sem tud a nép a maga szájával enni? agyonveréssel fenyegettek, ha azonnal körükből el nem távozik.
Petőfi a helybeli főbírót, mint a követválasztási bizottmány elnökét fölszólitá, hogy ő a történhető balesetért felelős; mire azt felelték, hogyha tüstént el nem takarodik, életéért sem felelnek!
Népköltő ! ez a kisértés nehéz órája volt, rád rohan a nép, mellynek szived véréből irtál dalokat; életedet akarja venni, melyet egészen neki áldoztál, s Petőfinek szive majd meghasadt, de a haragnak árnyéka sem volt abban, mert hiszen ő a népet bűneiben is szereti!
Petőfi elkeseredten elfogadá a távozási ajánlatot. A város kocsit rendelt számára, melly a nép emberét, a szabadság rettenthetlen bajnokát, elcsavarogva saját népe között szabad hazában, dűlő tolvajutakon ragadá el a dühöngök elől.
Midőn a kunszentmiklósi és laczházi polgárok Szabadszállására beértek, követjelöltük már nem volt ott többé, s az odavaló szabad választók által azzal fenyegettetett, hogy agyonverik, ha szavazni mernek menni; ezen fenyegetésekre Petőfinek mindenáron törvényesség s rendre intett pártja, egypár szitkot bajsza alatt elmormolván, visszafordult, kiváltképen midőn a birák is akként nyilatkoztak, miszerint ők tárczáikat rögtön leteszik, ha egy is Petőfire mer szavazni. Biró uraimék ! igy kell győzelmet szerezni a jó ügynek ?
Ujabban a törvénysértők azzal állnak elő, hogy a Petőfi párt úgyis világos kisebbségben volt, mire a bajlakodást köszönjük igen szépen, midőn a főbiró parancsára a választásra indulni akaró laczháziaknak a kezes ménes helyett a szilaját terelik kocsija elébe, annyira, hogy tömérdeken hon kényszerültek maradni.
llly eszközök és fortélyok a győzelemről minden dicset levonnak.
A jogaiban megsértett párt petitiojában azt is kinyilatkoztatja, miszerint ha ők e részben orvoslatot nem nyerendenek, a nemzetőri szolgálatot mindannyian odahagyják. Már ez nem megy.
A honpolgárok jogainak csonkítása, birói elégtételt követel, — de hazafiui kötelességétől azért senkit föl nem ment."
Itt a szerkesztő csillag alatt a következőket jegyzi meg: „A választóknak jelen petitioja azon tényekkel, mellyeket Petőfi Sándor nyilatkozatában a „Marczius tizenötödiké"-ben közre bocsátott, tökéletesen megegyezvén, az ügyre nézve czélszerübbnek tartottuk inkább a petitiót közleni kivonatban. Szerk."

(Folytatjuk)