Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (10)

Jászai Mari – Gyermekkori emlékeim

„A vörös hajú, tragikus nagyravágyás kilép a színre: Jászai Mari áll előttem teljes erejében, arannyal borítva, bársonyba burkolva, a Heródiás szerepében. Ő az a bibliai asszony, aki kívánni fogja a Keresztelő János szép szakállas fejét. Amint kilép a színre, az első pillanatban látszik a nemes homlokán, hogy pusztítani vágyik, megrezdül klasszikus orrának cimpája: hatalmas emberek kiomló vérét szagolja előre is. Tekintete vad és komoly, a járása tigrisé: puha és eltipró.,, Pusztán hogy látom: elfog a pátosz. Mert ez a nő nemcsak színpadi királyné, valóban az. Parasztlánynak született és királyné lett." (Bródy Sándor)
Déryné emlékiratai mellett Jászai Mari önéletrajza a legszebb magyar színészmemoár - tartja az irodalomtörténet, s vele együtt a bevezetőt jegyző Lukácsí Sándor, majd megállapítja: "Mily nagy különbség van a két nagy színésznő írói megszólalása között! Két eltérő egyéniség különbsége. Déryné asszonyos bőbeszédűséggel részletez, színez, cseveg, pletykál, mindig oly kedvesen. Jászai Mari az írásába is átvisz valamit zordon szerepei fenségéből. Fenséges az őszintesége. Semmit nem hallgat el viszontagságos életéből: sem megaláztatásait, sem szívének benső titkait, s ami, azt hiszem, páratlan a női tollak irodalmában: még azt is elbeszéli, miként vette el leányságát egy durva katona, amikor a leendő színpadi nagyság - félig még gyermek - egy hadi táborban markotányosnőként hányódott. Jászai Mari emlékezéseit olvasván sosem érezzük, hogy illetéktelen kíváncsisággal lessük ki egy élet intimitásait; itt minden, a legsötétebb jelenet is, természetes fényben ragyog..."

*

Az én gyermekkoromban minden oly rémségesen komoly volt, mint a halál.
Mostohaanyám előtt egyszer nevettem, vele együtt, Náci bátyám egy parlagi tréfáján. Apám előtt soha. Egyetlenegyszer sem mosolyogtunk egymás szemébe. Egyetlenegyszer sem tette rám kezét, csak ha vert. Ezt annál többször. Ezzel pózolt. A legcsudálatosabb lény volt ez a falusi ács, mindazon teremtések között, akiket valaha ismertem. Színészi tehetségemet határozottan tőle örököltem. A legnagyobb pozőr volt minden komédiás közt, akikkel azóta sorsom összehozott, hogy az ő korbácsa alól kikerültem.
Megkísérlem leírni és érthetővé tenni ezt a csodát, aki nekem az életet adta, és akihez én kívül-belül olyan fatálisan hasonlítok, azzal a különbséggel, hogy ő gyönyörű férfi volt, én pedig nőnek durva faragású vagyok.
Homloka és orra a legtökéletesebb görög szabású volt, melyet élő emberen láttam. Ezeket csúnya kiadásban örököltem tőle. Tisztán kaptam át igen szép száját és apró, sárgásbarna szemeit, továbbá széles, erős csontozatát és erős, jó gyomrát, valamint érzékeny légzőszerveit, melyeknek kényes voltát azonban jó gyomrunk mindig nyélbe ütötte. Sokat köhögött, mint én is, de a jó étvágy átsegítette minden meghűlés okozta bajon, nyolcvannégy éves koráig, valamint engem is a mai napig.
Dacára annak, hogy mint ács mesterember, a legnehezebb munkával élt, szép, deli alakját mindig rendkívül egyenesen hordta. Csak este, mikor munkájából megjött, ült egy rövidke ideig, meghajolva, és két kezét két combjára támasztva, homlokát aggodalmas vagy haragos ráncokba szedve, hallgatta mostohánk végtelen, kifogyhatatlan panaszözönét ránk hármunkra, Miskára, Nácira és rám, az első asszonytól való gyerekekre.
Soha ez a panaszkodás el nem maradt. Egyetlen nap se. Ezzel várta a fáradt embert haza naponként a kegyetlen német parasztasszony, aki soha be nem telt annak látásával, hogy minket hogyan ütlegelnek. Pedig napközben ő maga sem fukarkodott a pofonokkal. De apánk impozánsul büntetett. Az mindig egy nagy előadás volt az egész ház, sőt az egész utca épülésére. Először összegyűjtötte a bűnanyagot. Minden kihallgatást ezzel végzett: már három, már négy, már hat bűnöd van a rováson, ha még egy panaszt hallok, készítsd a kötelet. Akkor előtte való nap be kellett sajatkezűleg áztatnom a kötelet, és másnap következett a büntetés, következő módon és ceremóniával: az ablakot becsukta, bedobott a szobába - jól tudta, hogy azért a ház tíz úri gyereke, és a többi lakó kellőképpen tudomást szerez arról, hogy mi történik, hiszen sikoltozásom a harmadik emberséges szomszédot is megborzongatta. Bezárta rám az ajtót, miután szobából, konyhából minden lelket kiparancsolt; „Vetkőzz", szólt ekkor nyugodt, csöndes hangon, röviden, és hajtogatta a kötelét a kellő, rőfnyi hosszúságra. - Büszke volt rá, és többször hallottam tőle mondani, hogy dühében sohasem veri a gyerekeit! - Térdepelj le! Fogódz meg! Az asztalba fogódzva már lerogyott reszkető, vézna, csupa csont, kis tízesztendős testem, és abban a pillanatban már kiszaladt az első, velőtrázó sikítás is, mert lesuhintott a szívós, áztatott kötél meztelen, agyondolgozott, meggörbült kis hátamra.

Egész otthoni életemet a félelem dominálta. A félelem, az állati, reszkető félelem volt az életem, ezzel ébredtem, mentem az iskolába, ezzel jöttem haza, és ezzel feküdtem. Mindig a veréstől féltem. Mindenért vertek, egy elvesztett horgolótűért, egy beszakadt szoknyáért, egy letépett virágért.
Rejtve ébredezett bennem a menekülés vágya; talán onnan merítettem, hogy láttam, milyen boldogságban élnek az urak cselédjei. Szolgálni menni volt egyetlen vágyakozásom, örömöm pedig, ha olvashattam. Mostohám minden könyvet, melyen rajtakapott, elégetéssel fenyegetett, ami nekem halálos ijedelmet okozott, mert a könyv, mikkel mindenféle zugba és titkos helyre elbújtam, sohasem volt az enyim, és olyan határtalan kincsnek tartottam mindeniket, amihez fogható nincs egyéb a világon! Azt gondoltam, mindenikből csak az az egy példány van.
Azért álltam tízesztendős koromban, tetőtől talpig reszketve, Vörös Lídia úrhölgy elé, egy vasárnap estéjén, Petőfi János vitézével a kezemben, és azt rebegtem vonagló szájjal: Kérem, Lídia kisasszony, ha én tíz esztendeig szolgálok maguknál, azért nekem adják ezt a könyvet? - Olyan csodás, gyönyörű világot találtam én abban a könyvben.
A zongorájuk alatt hasalva olvastam végig, olyan mohón, hogy mire kerestek, már készen voltam vele, és nem bántam volna, ha halálra ver is apám érte. Mert nagy bűnösnek éreztem magamat, hogy elbújtam olvasni, holott az úri gyerekekkel kellett volna játszanom. Az volt a vasárnapi dolog. Mert ingyen laktunk a házukban. Hétköznapokon iskola előtt föl kellett járnom a cipőjüket tisztogatni, vasárnap délután pedig játszani velük. Azért emlékezetes nekem ez a vasárnapi játék, mert egyszer nagy meglepetésemre és nem kis ijedségemre azt látom, hogy az úri gyerekek mind sírnak, és hogy a nagyok is mind ott állnak körül és békítenek engem: „No ne, elég már, kis Mari, ne sírj, no, nézd ez még él", és egy másik képre mutatott; mert tele volt a család üveges folyosója a magyar írók és művészek arcképeivel. Hogyan kezdődött, hogyan se, elég az hozzá, kitalálták az úri gyerekek, hogy ha egy képre rámutatnak és azt mondják nekem: nézd, kis Mari, ez meghalt - hát én rögtön egy sirató-jelenetet játszom el előtte, tépem a hajamat, és folynak a könnyeim, és a többi gyereké is, míg csak valaki közbe nem szól és egy másik képre nem mutat, azt mondva: no nézd, kisleány, ez még él - mire én rögtön átcsaptam a legnagyobb örömbe, ugráltam, táncoltam, és csakhamar velem táncolt és ujjongott az egész gyerekhad. Ezekhez a jelenetekhez a szavakat is magam adtam.
Nem csodálatos-e ez olyan gyermektől, aki színháznak még a nevét sem hallotta?
Nos, ez volt a tehetség.
De hol volt még hozzá a színház!?

„Színész és közönség" című kis elmefuttatásomban leírtam, hogyan jutott el belém a színház fogalma, egy színdarab diktálása révén; attól kezdve belém rögződött, hogy én olyan leszek, aki „úgy tesz, mintha az volna". Mert a bátyám úgy magyarázta meg a színészt nekem. Pár év múlhatott el ezután, hogy idősebb mostohatestvérem, aki mindent mert, mert őt apánk egy ujjal sem bántotta, elhívott a színházba!!
Szigeti József Széchy Máriáját adták.
Az a gyönyör nem földi gyönyör volt, amit én ott éreztem, mert emberi szót még sohasem bírtam rá találni, mikor ki akartam fejezni.
Édes villámok cikáztak végig testemben egész előadás alatt, voltak pillanatok, mikor azt éreztem, hogy meghalok a gyönyörűségtől, hogy azok a villámok megölnek. A fejembe csaptak és végignyilallottak a hátgerincemen. Valóságos fizikai gyönyör volt. Mint nagy szerelmek összecsapása.
Hazamenet csak a kapunál kezdtem eszmélni, hogy mi lesz ennek a mennyországnak az ára! Csakugyan, kis híján az életemmel fizettem meg érte. Apám félholtra vert és tiport, a mellemre tiport az a nagy ember. Orromon és számon ömlött a vér; fél évig vért hánytam utána egy igen kurta faládán összehúzódva; és csak azt hallottam: „Már magához veszi az isten." „Bár venné!"

Következik: Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (11): Decsy Sámuel – A szultán háreme

Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (9)

Pálffy János: A hóhérinas

Székely primor család szülötte, az egyik legérdekesebb XIX. századi emlékirat szerzője, Pálffy János. 1804-ben született. Katonai pályára lépett, Kossuth Pesti Hírlapjába írt cikkei miatt nyugdíjaztatnia kellett magát. 1848-ban Erdély uniója mellett agitált, s amikor az egyesülés kimondatott, a törvény szövegét ő vihette - mintegy jutalmul - jóváhagyás végett a királyhoz. Az első népképviseleti országgyűlésben Erdély követeként volt jelen, s a testület alelnökévé választották. Az osztrák seregek előnyomulásakor követte a kormányt Debrecenbe, s ott, hátat fordítva Kossuth politikájának, a békepárt tagjaként kereste a megegyezés útját. Haynau nem méltányolta e törekvését: számos más politikussal együtt halálra ítélte, majd mikor a véres kezű katona kegyvesztett lett, társaival együtt kegyelemben részesítette, és szabadon bocsátotta Pálffyt is. A megviselt idegzetű politikus 1857-ben halt meg. Vagyonát és kéziratait az Erdélyi Múzeumra hagyta.
Irodalmi hagyatékából legérdekesebb Magyarországi és erdélyi urak című emlékirata, mely sok évtizeddel halála után, 1939-ben jelent meg. (...) Sok mindent tartott említésre érdemesnek, apró, anekdotás eseteket is; szerencsére, mert ezek színesítik életszerűvé írásának komor szövetét. Előadása olykor zsörtölődő és rosszmájú; sebaj, mert az emberszólás pletykás látószögéből olyan emberi tulajdonságokat pillanthatunk meg, melyekre más történeti források nemigen világítanak rá. S az irodalom sokat köszönhet Pálffy János rosszmájúságának: ez az esendő emberi tulajdonsága tette egyik legkiválóbb szatirikusunkká. Portrésorozata a K betűnél megszakad. Szerencsére Haynau nevének kezdőbetűje megelőzi a K-t, így aztán remek jellemképet kapunk történelmünk e rossz emlékű szereplőjéről, akit Pálffy maró gúnnyal csak hóhérinasnak nevez. (Lukácsy Sándor bevezető sorai nyomán)

*

A hóhér maga Ferenc József, ki mindenről értesíttette magát, s mindent jóváhagyott; Zsófia, a császáranya, e tigrisszívű asszony, a bosszú mozgató lelke; Schwartzenberg miniszterelnök, a magyargyűlölő cseh kalandor, és Bach, a legocsmányabb renegát, a torlaszok minisztere. Haynau ezeknek csak lelketlen gépe volt. Mert lehet-e csak képzelni is, hogy Haynau, vagy bárki, tíz hónap alatt folytonosan gyilkoljon és sújtson, ha az illető felsőbbségtől oly felhatalmazást nem vészen, hogy kedve-kénye szerint végeztethessen ki halállal bárkit. Ezt föltenni is képtelenség bárminő szervezettel és kormánnyal ellátott államban. De a következés be is bizonyította, hogy Haynau csak eszköz volt, mert azon a napon, melyen a minisztérium elleni bosszúból megszűnt egy napra eszköz lenni, azonnal lealázólag félrelöketett. E nevezetes nap volt az, melyen minket huszonnyolcunkat amnesztiált. Haynau 1850 nyár elején azon szolgálatáért, hogy - miként hitte és mondotta - a magyar forradalmat ő győzte le, jutalmul egy álladalmi pusztát kért császárától Bánátusban. A minisztérium megtagadta kérelmét, hanem ahelyett adott néki, Windisch-Gratz hercegnek és Jellasichnak, mindenkinek négyszázezer pengő forintot államutalványokban. Haynaut borzasztólag bosszantotta, hogy szolgálatát, mely - saját szavai - a trónt mentette meg, úgy fizetik ki, mint egy kocsisét, s ezen idő óta oppozícióba lépett a kormánnyal, szidva azt nyíltan, tartózkodás nélkül; s végre többek előtt ezt mondotta:

Haynau legendás bajusza

— Eddig eszköze voltam a minisztériumnak a kivégeztetésekben, ezután felhasználom teljhatalmamat arra, hogy kegyelmezzek szabad akaratból.
Az ítéletek, a Haynau kívánsága szerint módosítva, elkészültek, reggel korán elébe terjesztettek, s [1850. július] 5-én délelőtt tíz órakor a publikáció megtörténvén, harminckettőnk közül, kik jószágvesztés és kötél általi halálra ítéltettünk, négyet kivéve, teljesen fölmentettünk a halálos büntetés és jószágkobzás alól. De ugyanazon éjjel, melyen a mondottak történtek, Bécsbe is elment hihetőleg valamelyik auditor által küldve a történendőkről a tudósítás, s már 6-án este Grünne tábornok, az osztrák császár segéde Pestre érkezett, meghozva Haynau nyugalmaztatása s mássali felváltása parancsát. Haynau másnap polgári ruhába öltözött, föltett egy Kossuth-kalapot, s úgy sétált a Duna partján, és egy rakás gyermek utána. Leginkább azért haragudott a minisztérium Haynaura, hogy miért mentett föl bennünket a jószágkobzás alól is, s ez a többi elítélteknél nem is történt, mert a kormány bármi kevés időre ítéltetett el valakit, sőt az olyanokra is, kik később egészen fölmentettek, mindenkire kimondotta a jószágvesztést. A gyilkolás mindig rablással is jár.
Nem Haynau volt tehát a hóhér, hanem csak hóhérinas. De azért neve mégis ott áll bevésve a történet könyvébe, párologva vértől századok múlva is.
Én Haynauval csak egyszer álltam szemközt. Fölmentett társaim, kívülem még Tóth Lőrincet és Simonyi János képviselőket kivéve, elmentek másnap megköszönni Haynaunak fölmentésüket. Én nem akartam oly embernek köszönni valamit, akinek kegyetlenségét és kegyelmezését egyaránt törvénytelennek kell tekintenem. Azonban többen reám estek, hogy ez káros hatással lehet a még el nem ítéltekre nézve, s hogy mennék el. Én engedtem, fogoly barátaim megnyugtatására, de nem voltam meggyőződve, hogy nékik ebben semmi hasznuk legyen. Felszólítottam tehát Simonyit és Tóthot, s egy délelőtt elmentünk Haynauhoz.
Az adjutáns már bejelentvén minket, tudta nevünket, s ezen körülmény fölmentett attól, hogy egy szó köszönetet is mondjak, mert én elöl menve, mindjárt hozzám jött, s azt kérdezte:
- Sind Sie der gewesene Vice-president? [Ön a volt alelnök?]
- Ja. [Én].
- So, so, so. Sie waren krank, sehr krank, weiss alles, alles. Nun ist aber alles gut, alles wieder gut. Jetzt können Sie ins Bad gehen, oder wo immerhin. [Úgy, úgy. Ön beteg volt, nagyon beteg, tudom, mindent tudok. De most egészen jól van, ismét egészen jól. Most elmehet fürdőre vagy egyebüvé.]
Ekkor Simonyihoz fordult, s azt kérdezte tőle:
- Wie alt sind Sie? [Milyen idős ön?]
- Fünf und sechzig. [Hatvanöt éves vagyok.]
- Fünf und sechzig und doch ein Rebell! Schöne Geschichte! [Hatvanöt éves és mégis rebellis! Szép história!]
S ezzel elfordult tőle. Ekkor Tóth Lőrinc azt monda néki:
- Ich bedanke mich für meine Begnádigung im Namen meines kleinen Kindes. [Köszönetet mondok önnek a kegyelemért kis gyermekem nevében.]
Alig mondja el ezt Tóth, hogy Haynau hozzámegyen, két kezét fölteszi Tóth vállára, s könnyei egymásra kezdettek hullani irtózatos bajuszára, de egy szót sem szólt. Pár percig bámulva néztem e jelenetet, ekkor intést adva Simonyinak, kimentünk a szobából, anélkül, hogy Haynau reánk figyelt volna. A lépcső alján megvártuk Tóthot, s kérdve, hogy mit csináltak azután együtt:
- Semmit — felelt ő. — Két kezét hosszasan ott tartotta a vállamon, szüntelen könnyezett, de egyet sem szólt, míg végre levéve kezét, lesütött fővel egy oldalszobába ment, én pedig kijöttem.
Lám, hogy a tigris is tud sírni! Hogy Isten egyedül ártatlan teremtésének, a gyermeknek neve még az ő szívébe is behat, s felkölti a lelkiismeret eltompított szavát.
Haynau majd egyöles, nagyon szikár ember volt, kétfelől mellére lecsüngő, bizonyosan egy láb hosszú bajusszal.
Nyugdíjaztatása után nemsokára utazni ment. De útja nem kéjutazás volt, hanem vesszőfutás az európai közvélemény sújtolása alatt — még Berlinben is. Legemberebbül Londonban bántak el véle, főleg a gyári munkások, kik képe után reáismerve, nekiestek, bajuszát kegyetlenül megcibálták, s egy részét ki is tépték. Haynau szaladásnak indult, utána a gyári munkások, az utcagyermekek s a nők, seprűvel űzve és ütve, míg egy házba beszaladhatott. Visszajövet Bécsben mondották néki, hogy bizonyosan magyar menekvők is voltak a nép között, sőt hogy ezeknek kellett az egészet előkészíteni. Haynau nagy indignációval tagadta, mondván, hogy a magyar ember csatában veri meg ellenségét, de nem teszen aljasságot, s aztán a magyarok őtet jobban szeretik, mintsem azt tehették volna. Rögeszméje volt, hogy őt a magyarok szeretik. Nem tudom, mi védvet [bizonyítékot] hozhatott föl mellette. Később gróf Majláth Antaltól jószágot vett Szabolcsban, s odament leányával lakni. A föld népe nem bántotta, hanem nem ment neki dolgozni. A szomszéd uraságokat meg-meglátogatta, s különösen Degenfeld Imréhez gyakran elment, akit egyik fiának nevezett, valamint mindazokat, kiket ő amnesztiált. De Degenfeldné, e megboldogult lelkes nő, sohasem fogadta, s míg Haynau a házánál volt, ki nem ment szobájából. Egyszer meglátogatta Nagy Ignácot, a volt képviselőt is. Nála volt Papp Endre és neje. Haynau a nőktől azt kérdezte: ugyebár szeretik őtet a magyarok? Pappné azt felelte, hogy ugyan miért
szeretnék?

Batthyány kivégzése (korabeli ábrázolás)

- De hát mit tettem — szólt ő —, hogy ne szeressenek?
- Ha egyebet nem tett volna is - felelt a derék nő —, már a Batthyány kivégeztetése elég volna a gyűlöletre.
Erre nagyon felpattant Haynau, mondván:
- Azt nem én tettem, nem, nem! Azt más tette, ebben ártatlan vagyok!
- S hát a tizenhárom tábornok? - kérdezte újból Pappné.
- Az már egészen más, azok megérdemelték, mert katonák voltak, kik hűtlenül elhagyták zászlójukat.
Ezen párbeszédet maga Papp Endre közlötte velem.
Halála előtt megint kegyelmébe jutott császárának, de csak rövid ideig élvezhette. Az 1853-i milánói felkelés után gróf Radetzky tábornagy, kivégeztetvén néhányat a befogottak közül, a többieknek mind megkegyelmezett saját hatalmából. Az osztrák kormány ezen éppúgy megbosszankodott, mint a Haynau amnesztiája miatt, s Radetzkyt is nyugalmazni akarván, Albert főherceget szánta helyére, de ez nem vállalván el a küldetést, Haynaut nevezte ki. Haynau örömében, hogy ha nem is hajnala, hanem alkonya földerül még egyszer, a vendéglőben Bécsben, ahol szállva volt, nagy és víg estélyt rendezett, s magát szó szerint puncsba fullasztotta, mert azon éjjel megütötte a guta. Inasa másnap reggel halva találta.
Haynau 1848 elején, mint nyugalmazott tábornok, Temesvár parancsnoka volt, s felajánlotta szolgálatát a magyar minisztériumnak, mely azt nem fogadván el, úgy lépett vissza osztrák aktív szolgálatba, mondván, hogy ő érzi, miként néki a magyar forradalomban egy vagy más úton nagy szerep van szánva.
Utolsó volt-e Haynau, ki ily vérvonalt hagyjon maga után Magyar- és Erdélyország történetében? Megelégelte-e a sors a nemzet szenvedését századokon át? Megelégelte-e azon tömérdek véráldozatot, melyet az osztrák zsarnoksága és bosszúdühe vé-reztetett el három század alatt?
Bízzunk Istenben és saját okulásunkban!

Következik: Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (10): Jászai Mari – Gyermekkori emlékeim

Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (8)

Szekér Joachim – Magyar Robinson

"Régen szerették a hosszú címeket. Annak a kétkötetes könyvnek például, melyet Szekér Joachim cisztercita szerzetes adott ki 1808-ban és 1809-ben, ez volt a teljes címe: Magyar Robinson, vagyis Újvári és Miskei magyar vitézeknek viszontagságai és azoknak e világ külömbféle részeiben történt csodálatos esetei. Egy eredeti költeményes igazság, mely a gyönyörködtető történetnek előbeszéllése mellett külömbféle dolgoknak esméretére vezet. Írta Szekér Aloysius Joachim, előbb többféle tudományoknak tanítója, most tábori pap." Ekként indul Lukácsy Sándor bevezetőjének első bekezdése, mely egy különös könyv titkaiba avatja be az olvasót. Majd így folytatja:  "Könyvének kiadásakor a szerző ötvenhat éves volt, és nagy hazafi. Korábbi munkáiban a magyarok eredetéről és nevezetes cselekedeteiről írt, és Robinson históriájának feldolgozásában is hazafias szándék vezette. (...) S hogy a történet nagyobb érdeklődést keltsen honfitársainál, Robinson helyett két magyar vitézt tett meg szereplőinek. Az efféle magyarítás divatos volt irodalmunknak ebben a korszakában.
Szekér Joachim nemcsak megmagyarosította az angol matróz nevezetes históriáját, hanem szerteágazó, nagyobb történetbe szőtte bele. A hajótörés s a robinsoni élet a lakatlan szigeten voltaképpen csak egy epizódja Újvári kapitány és Miskei hányódásának, mely azzal kezdődik, hogy a két vitéz fogságba esik a török háborúban, s miután sokféle kalandban, üldöztetésben, szerelmi viszontagságban és egyéb balszerencsében volt része, azzal ér véget, hogy Újvári feleségül veszi imádott Szifonelláját, akiről kiderül, hogy nem a tuniszi bej leánya, hanem Horváth Bálint lippai kapitányé. Miskei is beevez a  házasság révébe, de neki csak egy szerecsen lány jut."

(A hajótörés) - Ezen magyar vitézek, ámbár látnák, hogy életeknek veszedelmében forganának, el nem vesztették elmebéli jelenléteket és bátorságokat; kivált Miskei már születésétől fogva víg természetű lévén, ezen rémítő veszedelemben sem tudott rettegni. Újvári, úgy tetszik, nem volt olyan hidegvírűséggel ezen veszedelem eránt, mint Miskei; valamennyire mélyebb gondolkodásokban volt, de minden rettegés nélkül.
A veszedelem, úgymond Újvári, csaknem elkerülhetetlen; hogy tehát a tenger habjai egyszerre el ne nyeljenek bennünket, olyan eszközről gondolkodjunk, amelynek oltalma által a habok tetején maradván, egyszerre örökösen el ne merüljünk. Én ha soha fizikát nem tanultam volna is, csupa tapasztalásból is tudom azt, hogy az üres hordó a vízben el nem merül; vannak a mi hajónkon ivóvíznek készített hordók, mindenikünk egyet maga előtt készen tartson, hogy ha hajótörést szenvedni kényszeríttetünk, ezen üres hordókba kapaszkodván, a tenger fenekére el ne temettessünk. Azonban, barátom, arról meg ne felejtkezz, hogy a hordónak, amelyben kapaszkodni fogsz, az akonája jól be legyen dugva, nehogy a hordónak kinyílt akonáján lassankint a víz befolyván, a hordó, mely oltalmazásodra rendelve vagyon, a tenger fenekire temessen. A hordónak csínját jól megkörmöljed hosszában mind a kétfelül, és akármiképp forgasson is a hab, azon légy, hogy a melled a hordó dongájára feküdjön. Isten veled, édes barátom! lássunk az hordó után.
Mind a kettő minden halogatás nélkül egy-egy üres hordót készített maga eleibe, s úgy várták vagy az irtóztató szélnek lecsillapodását, vagypedig éltek megtartásának végső próbáját.
Minekutána négy óráig egy hab tetejéről a másikra képzelhetetlen sebességgel hányattatott a hajó, némely kőszirtek felé ragadta őket a kegyetlenkedő szél. Nem tudta se a hajóskapitány, se más a hajón lévők közül, mely részében legyenek e széles világnak; elszánta magát mindenegyik a halálra, de azért a dühösködő habok ellen küszködni meg nem szűntek. Haszontalan volt minden tusakodás; a hajó egy tengerből kiálló kőszirthez ütközvén, öszvetörött és a benne lévőkkel a tenger fenekére merült.
Újvári és Miskei, készen lévén előttök az üres hordó, annak csínjába kapaszkodtak, és magokat a habok dühösségére bízván, élet és halál között hordójokkal együtt hányattattak. Több kő-szirtek voltának ugyan ottan, melyek a tengernek habjai közül, mint a bálványok, kiállottak, és azt a habok között vergődő Újvári és Miskei tudta, de azt nem tudta, hogy ezen kőszirtek egy igen közel lévő puszta szigetnek maradványai volnának. Mindenegyik igyekezett mindazonáltal azon kősziklára kikapni, melyhez az hab közelebb csapta őket. A kőszikla magas volt, célját egyik sem érhette el, és akármely kőszirt mellé verettetett a haboktól, magos és meredek lévén a kőszikla, arra a vízben lebegő hordóról föl nem kaphatott. Tartott valami fertály óráig ez a törekedés, de nem volt foganatja; csakugyan addig hányták, vetették őket a zavaros habok egyik kősziklától a másikhoz, [míg] a puszta szigetnek oldalához vergődvén, annak egyik partjára, mely homokos zátonyból állott, hordóval együtt kivetette, de alkalmas messzire egymástól, mert Miskei a sziget partjának olyan részére vettetett ki, mely a sziget közepével megegyezett, Újvárit pedig a sziget farkán, mely szinte homokos zátonyból állott, taszították ki hordójával együtt a hembelygő habok.

(A Robinson-élet kezdete) — Már most ezen puszta szigetben tápláló eledele ezen két vitéznek Szent János kenyere volt, itala pedig harmat. Könnyű elgondolni, mely nyomorúságos vendégség volt ez a magyar gyomornak. Naponkint azon magos kőszikla tetejére fölmentek, amelyről a tengerre messze láttak. Níztek, csaknem kimeredett a szemük, hogy valamely idegen hajót nem láthatnának-é, melynek segedelme által ezen puszta szigetből kiszabadulhatnának. Ezt naponkint cselekedték, és naponkint megcsalta őket a reménység. Ha tehát mindenesetre az isteni végzés ezen puszta szigetbe örökösen számkivetette volna őket, arról kezdettek gondolkodni, hogy itt folytatandó nyomorúságos életeknek terhét miképp tehetnék szenvedhetőbbé.
Legterhesebbnek látszott mindeddig előttük a szomjúságnak szenvedése; arról tanácskoztak tehát legelsőben, hogy ezen szükséget miképp elégíthetnék ki. Mindenfelé nízegetnek azon kősziklás hegynek tetejéről, amelyen lévén oly hajónak jövetele után sóhajtoztak, amelynek segedelme által ezen terméketlen puszta szigetből kiszabadulhatnának. Szabadulások bizonytalan volt, szükséges volt azért olyan segítő eszközöket föltalálni, melyeknek segedelme által életeket megtarthassák. Miskeinek, aki nem oly mélyen gondolkodott, mint Újvári, a hegy tetején lévő kősziklában különbféle ürességek tűnnek szemébe, melyeket az áldott természet alkotott vala; ezeket látván, azt kérdi Újváritól, ha vajjon ezen ürögeiben a kősziklának nem lehetne-é vizet találni esős időben. Újvári vidám ábrázattal reátekéntvén azt mondja: Bizonyosan, de azt nem tudjuk, ha ezen részében a világnak szokott-é eső lenni. Azonban azon esetre, ha ezen sovány kősziklás szigetet az eső megnedvesíti, ezen ürögei is a kősziklának, melyek a vizet bé nem isszák, mint a purhanyó föld, vízzel meg fognak telni; de ez bizonytalan. Még mindeddig csak harmatcseppekkel enyhítettük szomjúságunkat, soha pedig azt meg nem elégíthettük, s el nem olthattuk; szükséges tehát olyan módot föltalálnunk, mely által ezen szükségben magunkon segíthessünk. Én azt ítélem, így szól tovább Újvári, hogy próbát tehetünk a tengernek laposabb partján; vájjunk ott gödröt és lássuk, ha abba szivárkozó víz nem alkalmatosabb-é az emberi italra, mint ama ímelygős keserű tenger vize, mondotta, és tüstént lementek a kősziklás hegyről, s a tengernek laposabb partján egy-egy darab fával nagy üggyel-bajjal közel a tenger vizéhez egy gödröt ástak. Ebbe víz szivárkozott, melyet kóstolván, nem oly sós keserűnek találták ugyan, mint a tenger vize, de italra csakugyan alkalmatos nem volt. Ezen próbatételből azt vette észre Újvári, hogy a tenger vize a keserűségek valamely részét elvesztette azon fövény és kövecsek között, melyek között által-szivárkozott, melyből azt a következést hozta ki, hogy ha még messzebb a tenger vizétől ásatnék, azon gödörbe szivárkozandó víznek még kevesebb keserűsége lenne. Ezt is megpróbálták és úgy találták, hogy már ezen második gödörben lévő víz, ámbár semmi kellemetességgel nem kedveskedne is, de mégis ilyen végső szükségben haszonvehető volna.
Vizek tehát immár volt, ámbár nem igen jó, de azon gödörnek ásása mellett más új találmányra is vergődtek: a gödörásás közben valamely gyökérre találtak, melynek külső formája nagyon hasonlított a sárgarépához, melyet némelyek muroknak neveznek. Ezen gyökérbe beleharapott Miskei, és mint egy füvész, ezen gyökérnek természetéről próbát akart tenni, ha vajjon gyomorgyógyításra hasznát lehetne-é venni. Találta, hogy ezen gyökérnek tulajdonsága és ereje az éhség elverísére éppen az volna, ami a sárgarépáé; megkóstolta Újvári is, és mind a kettőnél helyben hagyást nyert ezen új orvosi találmány. Ezen eledelnek találásából azt is nyerték, hogy ez nemcsak szomjúságot nem okozna, mint a Szent János kenyere, hanem az ő természet szerént való nedvességével a szomjúságot is önkint oltja. Nemsokára más eledelre is találtak: látták, hogy ezen puszta szigetben is, ámbár azt semmi ember iparkodás nem termékenyítené, igen sok különbféle madarak volnának, amelyek annál szelídebbek voltak, mivelhogy itt azoknak élete után semmi éhes vadásznak irigykedő fegyvere nem incselkedett; ezek csoportonkint szállottak már a fákra, már a bokrokra, néha a földre is. Újvári és Miskei, puskájok nem lévén, sem nyilok, egy-egy darab kővel vadásztak és egy hajtással hármat is leütöttek ezen félni nem tudó s ezért messze nem is távozó szelíd madárkákból.
Madaraik már voltak, de tüzük nem volt. Miskei melleszteni kezdi a madárkákat s azt mondja magában: Ha nyersen eszem is meg, legalább nem eszem meg tollastól együtt. Erre Újvári azt mondja: Nem leszünk kénytelenek nyersen megenni; fa elég van ebben a szigetben, tűzről pedig én fogok gondoskodni. Néha, midőn Egerben fizikát tanultam, az iskolai tapasztalásbéli gyakorlásokban azt is láttam, miképp lehet tűzkő és acél nélkül tüzet éleszteni. Két darab fát, melynek egyike puha, másik pedig kemény volt, öszvecsiszoltunk, és ezáltal először ugyan melegedni, azután füstölögni kezdett a két öszvedörgölt fa, és végtére meg is gyulladott. Vélem, hogy itt is azon természete lészen a tűzélesztésre nézve a fának, amely tulajdonsága van Egerben, vagy akármely más részében az egész látható világnak. Nosza, ha tetszik, tegyünk egy fizikabéli próbát, mert itt úgyis most nagyobb szükségünk vagyon arra, mint valaha az iskolában. Nem késtek semmit, két darab száraz fát sebesen egymásba dörgölvén, tüzet élesztettek, melynél nemcsak Újvári, hanem Miskei is hasznát vette az egri filozófiának: mert azon tudománynak vezetéséből ezen magányos szigetben tűzszerszám nélkül tüzet élesztettek, és azon madarakat, melyeket kőgolyóbissal a markokból lőttek vala meg, szénre tett lapos köveken megsütötték.

Következik: Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (9): Pálffy János: A hóhérinas

Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (7)

Nagy Károly - Pest ötven év múlva

"1841-ben furcsa című könyv jelent meg Pozsonyban: Daguerréotyp. Bár a szerző nem tüntette föl a nevét, tudjuk, hogy ki írta: Nagy Károly. Jeles matematikus és csillagász volt; írókkal, Kölcseyvel, Vörösmartyékkal barátkozott, politizált is. Bölöni Farkas Sándort megelőzve járt Amerikában; nagy kár, hogy nem írta meg egyéves tengeren túli tartózkodásának tapasztalatait, melyek meggyőződéses republikánussá tették. 1849-ben néhány hétig fogságot szenvedett, mert az osztrák hatóságok amerikai csillagos lobogót találtak nála" – olvashatjuk Lukácsy Sándor ritkaság-könyvének újabb fejezete élén. A Daguerréotyp címe Daguerre-nak, a fotografálás francia feltalálójának a nevére utal, s úgy értendő, hogy a szerző friss és hiteles képet - mintegy fotográfiát- akar adni könyvében mindenféle közéleti témákról. A szellemes könyvecske egyik fejezete Pest jövőjéről szól: milyen lesz ötven év múlva, tehát 1891-ben?
Nagy Károly esetében megjelenik előtte egy vén emberke, aki varázshatalommal bír: repülni tud, és a jövőbe lát; magával ragadja szerzőnket, és megmutatja neki Pest jövőbeli képét. Most már csak le kell írnia mindazt, amit látott. Nekünk meg csak elolvasni... és a fejünket csóválni!

*

Rajz a csillagász-matematikus hagyatékából

Érzem, mint repülök egy kis ideig, s szemem felnyitván, a budai vár hegyén ültem 1891-ben kis öregem mellett, ki Pestre mutatott. Varázs egy látvány!
A fenséges folyó sok apró ágakban (csatornákban) futja keresztül a város egyik részét, borítva mindenütt számtalan kisebb-nagyobb hajókkal, gőzösökkel, csónakokkal; hat gyönyörűséges híd, két lánc, egy vas, három kőhíd, a Waterloo bridge mintájára; a város egyik része homályban, a másik ragyog, és a roppant építményeknek nincs vége, melyek mind bájos kertek közt állanak.
A régi várost körülveszi egy széles csatorna, mely a Soroksári út felé a Dunába önti vizét; szinte a Váci, Ország, Kerepesi és Üllői utakon fő csatornák vágják a várost keresztül; ezen hatalmas csatornák mindkét oldalán dupla sor fák állanak és Amszterdam gyönyörű grachtjaira emlékeztetnek. Hol csak egy kis tér maradt, mindenüvé fákat ültettek, sehol a legkisebb por, sem sár. Ezen rendszabásnak köszönhetni, hogy a halandóság Pesten, mely borzasztó nagy volt, most oly tetemesen csökkent, hogy míg ezelőtt minden huszonnegyedik személy meghalt évenkint, most negyvenöt személy közül hal meg egy.
Nagyon tetszett nekem azon elmés beosztása a városnak, mely szerint az egynemű foglalatosságok külön részeket foglalnak el. Az egész Duna-sort, elkezdvén az épületfa-kereskedőknél, le a régi város végéig nagykereskedők foglalják el, kik csinos lakásaik közé roppant raktárokat építettek. Nincs itt béke, mert a hajók szüntelenül jönnek s mennek, a föld termékeit és az ipar műveit hozzák, viszik, rakodnak és ürülnek. Azon részét a városnak, melyet a Híd utca, Országút és a Mészáros utca kerítnek bé a sóházig, kiskereskedők, boltosok foglalták el, maguk közzé vevén a kényesebb kézműveseket, milyenek az arany- és ezüstműves, gyémántköszörülő, nemes köveket metsző, ékességeket és divatcikkeket stb. készítők. Terézia-várost lakja a mesteremberek ezerféle neme, kik különösen a növények országából nyert anyagok feldolgozását célozzák, holott az érceket munkálok a Józsefvárost foglalták el. A számtalan gyárok körülveszik az egész várost a Váci úti temetőnél kezdvén keresztül le a város erdején egészen a Dunáig; ezek is elmésen vannak felosztva. Kezdődnek a malmok és papirosgyárok; következnek a mindennemű fonó, posztó, kárpit, selyem stb. gyárok; ezekután a cukor, kémiai, bőr, porcelán és üveg gyárok, míg a durvább vasöntők, hámorok, sodrony, pléh, réz, ón, cink stb. gyárok ezrede bevégzi a kört; Ferenc városát kirekesztőleg ilyen erős munkások lakják. Kívül a gyárokon, Rákos mezején ültetvények vannak, s ezeken túl tétettek mindazon kézművesek, melyek kellemetlen szagú tárgyakkal dolgoznak, milyenek a szappanosok, tímárok, enyves serfőzők stb.; még kívülebb vannak a mészárosok minden hozzájok tartozó függelékekkel.
Körül az új városon vannak phantasticai rendben szétszórva a gazdagok palotái, mindnyájan a hozzátartozó park közepében; ezek közt minden időszakot, minden nemzet ízlését fel lehet találni: görög, római, gót, mór vagy alhambra, bizánci, renaissance, Tudor, Louis XIV., egyptus stb., még a hindu és kínai sem hiányoznak; mind gyönyörű a maga nemében, az egész remek és bájoló.
Keringölve jut az ember ezen kellemdús fogalmakon keresztül az első nagy térhez, melyben négy roppant épület mutatkozik: az egyik egy fenséges templom a római Szent Péter mintájára, a többi háromra fenírásából ismerhetni: Egyetem, Múzeum és Könyvtár; a térkert közepén van a magyar nemzet géniuszának kolosszális szobra, körül gruppozva a múzsák. Láthatók itt szobrai jeles magyar tudósoknak és a tudományosságot előmozdítóknak. A múzeum földünkön létező teremtvények minden neméből foglal példányokat, tudományosan és kitűnő ízléssel elrendezve; a British Museum, a párizsi és bécsi természeti gyűjtemények elrendezése haszonba vétetett.
A könyvtár a bécsi - mint létező legszebb - szerint alkottatott.
Az egyetem négyszög, tágas, üveggel fedett udvarában ezer tanuló járkál fel s alá, míg az előadási óra üt. Az épület négy szárnya a fakultások szerint van elrendezve; tágas termek, mindennemű tanulmányi eszközök és gyűjtemények díszesítik ezen szép intézetet.
Ezen térből egy más, szinte ily nagyságúba értünk: itt is három különös stílű gyönyörű építmény látszatik; felírásaik: Tudományok akadémiája, Obszervatórium (asztronómiai) és Műegyetem. Mindhárom intézet a tudományos követeléseknek tökéletesen megfelel. A tér kertében emlékek, szobrok és szökőkutak, mint minden téren.
Innen értünk a művészet térébe; három ritka szép ízlésű palota, Szobrászat, Festés és Építés felírásokkal, az osztályoknak megfelelő emblémákkal ellátva mutatkozik; mindegyikben élénk munkásság és kitűnő talentuma az ifjúságnak.
A tér negyedik épülete egy különös szépségű galéria (képtár), a Louvre, flórenci és nápolyi művészeti múzeumok nemében, rakva remek művekkel.
A következő téren vannak: San Carlóhoz hasonló pompás színház, a konzervatórium, zene-, éneklés- és tánctermek, három elkülönzött palotában.
Balra esik a tudományos térek megett egy másik tágas tér; roppant, nem éppen gazdag, de egyszerű, jó ízléssel emelt épületekkel, a kisebb oskolákat és gimnáziumokat foglalókkal; az épületek megett kiterjedt kertek mindennemű gimnasztikai gyakorlatokra alkalmazvák, lovagló és úszó oskolákkal ellátva.
Innen igen szép kert vehető észre, melynek közepette a legcélszerűbb oktatási elveken alapult nőintézet áll. Ebbe a férfiak be nem bocsáttatnak; az épülethez egy csinos kápolna van ragasztva.
Közel az egyetemhez van egy tér, melyen alig szemlélhetni egyebet könyvkereskedőknél, hírlapszerkesztőségeknél és olvasószobáknál; itt is nagy a csendesség.
Hol a terek végződnek, a két város között nyílik azon intézetek rendszere, melyek a szenvedő emberiségnek szentelvék. Tömött ültetvények közt látni itt kór, lelenc, dolgozó, szülő, aggokat ápoló, árva stb. házakat, valamint vakok, siketnémák stb. intézeteit.
Vége nem lenne, ha elbeszélném, mit mutatott mindent nyájas vezetőm, és a város legnevezetesb részét még nem is láttam. Ehhez gyönyörű villák közt értünk keringő utakon, és mégis jó távolrul látszott a varázs palota, a nemzet képviselőinek palotája, mely minden leírást felülhalad; előtte bájoló ültetvények közt a szabadság szobra, körülte a szabad nemzetek allegóriai képzetei; ötven széles lépcsőn érni az oszloperdő közt álló Kapitolba, melynek a washingtoni csak árnyéka. Tanácskozási roppant termek karzatokkal, a bureau-k mindenfelül, ezek mellett könyvtár, országos levéltár stb. fő részei a palotának. Körülte négy más palota, következő felírással: Nevelés és oktatás, Törvényhozás, Ipar és kereskedés, Kincstár. Kérdezem vezetőmet, nincs-e a külsőnek és a hadügynek külön ügyviselője?
Az első, mond, az egészbe olvad össze, a másik nem szükséges, mert a nemzet mindenkivel békében él.
Magyarország minden megyéje képviselőjének van egy különös és szép ízlésű háza, minden kényelemmel ellátva, szinte kerttel körülvéve; a hatvan tökéletesen egyenlő lakhely csudálatos szimmetriában a Kapitol körül valami csábító szép látvány.
Megmutatta még vezetőm Mars mezejét, hol a nemzeti őrség tartja gyakorlatait és az ifjúság is rendesen minden héten itt gyakorolja magát a fegyverek forgatásában és lovaglásban.
Kérdezem: nincs-e az országban katonaság? Nincs, monda, mert mindenki született katona, és az egész nemzet tökéletesen fel van fegyverkezve, úgyhogy kétmillió védője minden pillanatban van a hazának.
Kérdem: hány lakosa van most Pest városának, ha csak százhúszezer nemzeti őr kerül ki belőle?
Hatszázezer, felel, de közel negyvenezer ifjú jön az intézetekbe, s ezek egyszersmind majd valamennyien őrök, s az említett számot százhatvanezerre emelik.
Még több nevezetes dolgokat mutatott és beszélt kedves öregem, s nem tudék eléggé bámulni, s kérdezem: mely csuda által lehete, hogy a szegény magyar oly rövid idő alatt varázsolta mindezt elé? vajon nem szenvede-e a nép azáltal, hogy az ország kincseit mind egy pontra horda össze?
Korántsem, felele vezetőm. A nép ugyanazon arányban gyarapult, erősödött, gazdagodott, a többi városok szint azon arányban mentek elébb és fejlődtek ki, mert a nemzet - akart.

Következik: Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (8): Szekér Joachim – Magyar Robinson

Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (6)

 Szinnyei József – Jókai városa

Jókai Komáromban

"Van egy irodalmi mű, egy tizennégy kötetes, hatalmas opus, melyet bízvást számíthatunk a legolvasottabb vagy legalábbis a legtöbbet forgatott könyvek közé, hiszen alig múlik el nap, hogy-irodalmárok, historikusok s mindannyian, akik a magyar múlt feltárásával foglalkozunk - kézbe ne vennők, abban a reményben, hogy munkánkhoz egy-egy adatot, dátumot kaphatunk tőle, mintegy baráti segítségként, s várakozásunkban nem is kell csalódnunk, mert ebben a csodálatos műben minden benne van, minden, ami - akár életrajzi, akár bibliográfiai adat - hasznos tudnivaló lehet mindazokról, akik Magyarországon valaha is írtak és publikáltak, bármit, regényt, honfoglalási eposzt, imakönyvet vagy csak gyorsírászati tanfüzetet."

E szavakkal vezeti be Lukácsy Sándor Szinnyei József Magyar írók élete és munkái című monumentális művét, amely 1891-1914 között jelent meg. Lexikonában Szinnyei ekként ír magáról mint szerzőről: "Ferber Alajos komáromi szitásmester, kocsmáros és hídvámbérlő és Hikker Julianna fia, 1830-ban született; Komáromban, Pesten és Győrött járt iskolába; 1848-ban honvédnek jelentkezett, és harcolt az ostromlott komáromi várban; mielőtt tudományos pályára lépett, volt ügyvédsegéd és banktisztviselő; végül mint az Egyetemi Könyvtárnak, majd a Nemzeti Múzeum könyvtárának őre végzett igen eredményes munkát, egyebek közt az országos hírlapgyűjtemény megszervezésével."

Természetesem, az életmű ennél jóval gazdagabb: lexikonán kívül még több mint harminc könyvéről tudunk, nem beszélve  kisebb publikációinak garmadáról. Emellet még naplóírásra is futotta az idejéből, hogy több mint hatvan kéziratos kötetre rúgó naplót hagyjon az utókorra, amelyben kiváló elbeszélőnek bizonyul.Lukácsy szerint e feljegyzésekben Szinnyei "hiteles színekben és pompás íráskészséggel idézi fel gyermek-és ifjúkorának emlékeit (apja korai halála miatt tímár nagybátyjának házában), Jókaival közös szülővárosának életét, szokásait, a honvédvilág és a Bach-korszak személyes élményeit, könyvtárosmunkájának egy-egy érdekes epizódját. Jó olvasni ezeket az élvezetes lapokat, csak az a kár, nagy kár, hogy a közönség nem olvashatja őket, mert a könyvkiadás mindmáig nem fedezte föl, milyen irodalmi kincs lappang e ritka s már-már elrongyolódó kötetekben, valamint a napló kiadatlan kéziratlapjain."

*

Komárom fénykorának a múlt század harmincas éveit tartom. Ekkor volt virágzásban nálunk az ipar és kereskedés; a gabonakereskedők nagy tölgyfahajói leúsztak a Dunán Zimonyig, szállították a gabonát és a híres komáromi tulipános ládákat, melyek nagy része Belgrádba vándorolt; az épületfakereskedés a Vág-Duna mentén a város széltében húzódott végig; a halászok még mindig fogtak óriási vizákat és szállították Pozsonyba, Nagyszombatba, sőt Bécsbe is; a vízimalomipar is kifejlődött, ezt tanúsították a híres fehércipósütő asszonyok, akik sorban ültek a piaci Dumcsa-ház előtt tutyijaikkal a fejükön; a superok [hajóácsok] nagyban dolgoztak; még gombkötő mester is nyolc volt a városban, igénybe vették mesterségöket a magyar ruhát viselők. A városnak szántóföldjei voltak a városon kívül, a mostani nádor-vonal helyén és a Vág-Dunán túl.
A borkereskedést is nagyban előmozdította a szomszéd almási és neszmélyi szőlők jó minőségű termése, a beszerzett borok legnagyobb mennyiségét a városban fogyasztották el, különösen a várbeli katonák, kik a rendes piaci vásárt is élénkítették.
A városi polgárok jóléte, gyarapodása eléggé kitüntethető azáltal is, hogy a belvárost kivéve, csaknem minden családnak volt házikertje s a Duna-szigeten gyümölcsöse. Igen sok család tartott tehenet, kocsit, lovakat. Midőn az 1837—38. nagy tél idején szánkázásra felhívó körív járt a házakhoz, háromszáznál többen csatlakoztak, és ilyenkor, ha a lovakon kétoldalt csörgőkkel, csengettyűvel borított lepel megcsördült és a kocsis ostora csattogott, fényes felvonulás képződött.

Tetejes hajó a Dunán, háttérben Komárom

A polgárság és a nemes urak belélete a pazarlásig menő jólétet árult el. A Jókai Aranyemberének özvegye, Domonkos Jánosné, szép leányaival ekkor a Szombati utca végén lakott és nyílt házat tartott; naponként fényes estély volt a háznál, a megyei főurak, katonatisztek rendes vendégek voltak ott. Jókai is többször megemlékezik regényeiben ezen mulatságokról. A monda szerint az özvegy pincéjében harminckétezer palack tokaji bor volt. Annyi bizonyos, hogy ha valaki a városban gyengélkedett vagy lábadozó beteg volt, Domonkosné tokaji bora segítette ismét lábra. Nagynéném is nemegyszer küldött engem oda, kezembe adván az öt ezüstforintot, hogy hozzak egy üveggel abból a nektárból. A Domonkosné egyik lánya, Lídia, ifj. Pázmándy Dénes neje lett, a másik Zámoryné (a Jókai Tenger szemű hölgye), a harmadik Bossányiné.
A tímár-ház sem maradt a többi mögött, nénéim felváltva vezették a konyhát, asztalunk körül rendesen tizenketten ültünk, sokszor többen, ha véletlenül tizenhárman voltunk, egyik fiút félreültették, mert nagynéném igen babonás volt. A napi menü most bankettszámba menne.
Nagybátyám rendesen lejárt Pestre az augusztusi vásárra, hogy ott az általa nem készített finomabb szattyán, kordován és mindenféle piros, kék, sárga, zöld bőrkészletét bevásárolja, ugyanekkor szerezte be a ház téli szükségletét, szegedi szappant, ládákba rakott finomabb faggyúgyertyát, néhány száz görögdinnyét stb. Különösen mi fiúk epedve vártuk a vásárfiát, hintalovat és egyebet, mely hetekig késett, mert az összes bevásárolt tárgyakat egy nagy tölgyfahajóba rakatta, s úgy szállíttatta föl a Dunán. Ezt megelőzőleg, minthogy a bevásárláshoz nem vihette magával a néhány ezer forintot húszasokban, ezeket hetekig számlálgatta, rakosgatva hármasával sorba, mint a katonákat, a nagy tölgyfaasztalra, azután ötszáz forintonként harazacskóba helyezve lepecsételte. Mikor készen volt a szükséges összeg megszámlálásával, taligába rakta a pénzes zacskókat, és a tímárinassal a várba tolatta, adván neki egy nagy pénztárcát a százasok és ezresek számára, az én markomba pedig néhány húszast, hogy a beváltásnál, mikor a zacskókat mérlegelték (mert a pénzt nem számlálták meg), a kopás okozta hiányt pótolhassam. Az eljárás igen egyszerű és gyors volt, mert nagy protekciónk volt a várban a sűrű komaság révén..
De nemcsak az előkelő családok körében volt jólét, gazdagság és az ezzel járó mulatságok özöne, hanem a többi iparos és kereskedő polgárok házánál is. Úgyszólván keresték akkor a vendégeskedésre való alkalmat, mert az élelmi cikkek olcsósága, a kertészkedés és a háziállatoknak csaknem minden háznál bőséges tenyésztése mintegy kínálkozott arra, hogy abból a fölösleges részt vidám baráti körben költsék el. így történt aztán, hogy minden néven nevezendő családi ünnepet: a menyegzőt, mely rendesen három napig tartott, névnapot, disznótort, kukorica-fosztást, szüretet víg lakomával ülték meg. A cigányok nagy számban laktak mindig a város végén, aminthogy most is megvan telepük a cigánysoron. Ezek közül nem egy zenebanda került ki; szólt is a zene a sok kocsma csaknem mindegyikében naponként, kivált este és éjjel. De a polgárok nevenapját is tudták pontosan, ilyenkor korán reggel odaálltak a ház elé és zeneszóval ébresztették föl a családot, húzták pedig mindaddig, míg az illető honoráriumot meg nem kapták, aztán mentek a többi Jánosokhoz vagy Józsefekhez. Megtörtént az is, hogy két banda jött össze, ilyenkor csetepatéra került a dolog, és a működési tért az erősebb tartotta meg.

*

Sokan emlegetik a régi patriarchális életet, de már kevesen ismerik. Ez megvolt a tímár-háznál. Nagybátyámat ott mindenki tisztelte és úrnak nevezte, csak neje tegezte; mi fiúk szinte féltünk tőle és vasmarkától, de ha nevetni láttuk, akkor mi is nekibátorodtunk és vidámabbak lettünk; ő viszont mindenkit tegezett a háznál, még a legöregebb legényt is, pedig ennek nagy hatalma volt, ha mi fiúk rosszalkodtunk, meg is verhetett bennünket; gyakorolta is ezen műveletét, de leginkább az inasokon. Ezen első legényünket Stéger Mátyásnak hívták, de mi házbeliek csak Moclinak szólítottuk; ő tartott rendet a legénység közt, ha verekedés támadt, mely ezen Herkulesek közt néha véres is volt, ő ítélt első kézből; de aztán nagybátyám úgy intézte a dolgot, hogy meg sem kérdezte a verekedés okát és lefolyását, hanem a két verekedőnek kiadta a bérét, aztán mehetett. Ezen ítélet ellen nem volt föllebbezés. A legények, mint már említettem, velünk egy asztalnál ettek, nagy csizmájuk-, cserzett ruhájuk- és kötényükben az asztal végén ültek; fehér abrosz helyett náluk csak viaszosvászonnal terítettek, edényük, kupájuk cinkből volt, az evőeszközeiket magukkal hozták; az első legény után a házhozjövetelük szerint sorakoztak; azonban a vendégül jöttnek, ki többnyire szombaton délután állított be a Herbergből (tímárlegények szállóhelye) hozott kis cédulával, elsősége volt; ki aztán, ha nem volt munka, hétfőn reggel tovább vándorolt. Étkezés előtt és aztán halkan imádkoztak (legalább el kellett ezt hinnünk); evés közben pedig szótlanok voltak, csak ha nagybátyám, ki elnökölt az asztalnál, kérdezett tőlük valamit, akkor feleltek; a gyerekeknek szintén csak akkor volt a beszéd megengedve; azonban mi ezen szigorú szabályt gyakran áthágtuk, sőt feleseltünk is. Az asztalbontást mindig az első legény kezdte meg fölállva, aztán halk imádsággal és „Segen Gottes Herr" üdvözléssel (amit mi gyerekek „Szentgott"-nak hallottunk) katonai rendben távoztak. Nagynéném vallásos asszony volt, és a pénteki böjtöt nem engedte el; volt is ezért a legények közt halk morgás, de mi ezt nem vettük tudomásul, sőt a böjtös eledeleket szerettük is.
A sátoros ünnepeket szigorúan megtartottuk; húsvétkor sonkát, kalácsot, piros tojást a cselédség is kapott, és karácsony estéjén, ha rövid időre is, bejöttek a tímár legények az első szobába, és nagybátyám velük kártyázott kicsiben; ha nyert, szétosztotta köztük a pénzt. Aztán mentek mulatságukra a Herbergbe.
Az asztal fölötti társalgás magyarul folyt, csak ha a hírt vagy pletykát nem akarták az orrunkra kötni, fordították a beszédet németre. A legényekkel is németül beszéltek, mert több volt köztük a külföldi, és mert Mocli nem tanult meg magyarul soha, habár évtizedekig lakott a tímár-házban és ott halt meg.
A komáromi konyha, bő megfigyelésem után mondhatom, első volt az országban; nem mintha ezt csak a tímár-háznál tapasztaltam volna, s mely talán csak a jólétnek róható fel; mert bizony a szomszédok, a jó barátságban élő családok és kávénénikék a konyhaművészet titkait közölték egymással, és mi abban jó volt, követték is. A gyúrott tésztás ételeknél lúdzsírt használtak; később nehezemre is esett Nyitrán a vajjal vagy disznózsírral készült tésztás; a túró sem volt a mostani, a lágy túrót előbb zacskóba tették, és téglával lenyomtatott falemezek közt a napon szárították, azután reszelték, és a tésztán tejföllel leöntötték. Híres még most is Komáromban a molnár csusza. A szárnyast, nyulat szalonnával spékelték és sütötték nyárson, amit én is gyakran forgattam. Híresek voltak a komáromi lúdölő asszonyok is, kik nagy májra tömték vagy hizlalták a ludakat, azután kis teknőkben hozták a májat a házhoz; egy ily lúdmáj megsütve, ropogós héjjal egész tállal volt és pecsenye gyanánt szolgált, jóllakott vele a család, el se tudta egyszerre fogyasztani. A kolbász, hurka disznóöléskor a háznál készült. Van a komáromi konyhának néhány specialitása is, ilyen a dödölle, túróval vagy mákkal, hogy ezt csak Komáromban az ottani lisztből tudják jól készíteni, tanúsítja az is, hogy néném (Beöthyné) csak az onnét hozott lisztből tudott jó dödöllét főzni; ez aztán, mikor egyenként a tálba rakták, reszketett a finomságtól. Felső Csallóközben ettem ugyan ahhoz hasonló eledelt, amit gancinak neveztek, de az mégsem volt komáromi dödölle. A másik étel a kötés (csírázott búzalisztből és tepsiben megsütött pépszerű étel, ropogós széllel), ezt csak komáromi ember tudja élvezni. A kötés böjti eledel, és valószínűleg a rác (görögkeleti vallású) kereskedők hozhatták azt Komáromba, mert Magyarország déli részén a szerbeknél most is létezik. A komáromi halászlé pedig éppen felülmúlhatatlan, talán még a szegedi hasonlítható hozzá, másutt visszaélnek a nevével; ettem én halászlét, amelyben ponty, harcsa, kecsege nem is volt. Ki ismeri még az ecetes mézes lencselevest? Pedig ez is jó étel.
A szegényebb polgárság körében is megvoltak ezen ételnemek; mikor egyszer iskolába menet beszóltam a gombai soron Varga Józsi barátomhoz, kinek atyja csizmadia volt és ekkor jött haza a heti vásárról, éppen ebédnél ültek és mézes-mázos dödöllét ettek, megkínáltak; én bizony ettem belőle. A cigánypecsenyét pedig nemcsak a vásárokon sütötték tíz lacikonyhában, de mindennap a piacon is árulták, sőt sütötték azt a kocsmák ajtaja mellett is. Mikor aztán a garasos fehér cipót kettészelte a szegényember és a lacikonyhán cigánypecsenyére vágyakozott, cipójába tétette azt, ha kevesellette is, ott maradt a zsírja.
A mindent nivelláló civilizáció azonban megsemmisítette a patriarchális életet, tönkretette a magyar konyhát, és élünk a franciák által megszabott ételek szerint.

Következik: Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (7): Nagy Károly - Pest ötven év múlva

Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (5)

Justh Zsigmond – Álarcosbál Párizsban

Józsa János: Rigoletto

Justh Zsigmond a XIX. század végi magyar irodalom szokatlan jelensége: az arisztokrácia tagja, külföldön szerez élettapasztalatot, de rendkívül kritikusan viszonyul osztályos társaihoz, ahhoz a réteghez, amelyből vétetett. Ebben segítik irodalmi ambíciói, illetve az az időszak, amit Párizsban töltött s ahol megismerkedett a kor haladó eszmerendszerével.
Regényeiben elképzeléseinek adott irodalmi hangot. Lukácsy Sándor rámutat: az író “1888. évi párizsi tartózkodása alatt naplót vezetett. Bár állítólag azért írta, hogy bebizonyítsa regényei egyik kritikusának, mennyire ért az emberek, típusok, helyzetek megfigyeléséhez, analíziséhez, voltaképpen nem kidolgozott irodalmi alkotás. Akár csak nagy naplóíró elődje /Széchenyiről van szó/, Justh Zsigmond is fésületlenül, töredékes, távirati stílusú mondatokban, magyar szöveget gyakran francia vagy egyéb idegen kifejezésekkel vegyítve, gondozatlan helyesírással írta le élményeit, benyomásait. Sokan mégis e naplóban látják legfontosabb irodalmi művét. Igazuk van. Értékes ez a napló már csak tárgya miatt is: szerzője Párizsban érdekes emberek között forgolódott, Munkácsy Mihály, Sarah Bernhardt, a színpad ünnepelt dívája, a tudós Taine és annyi más híresség tartozott ismerősei, megfigyelő szenvedélyének alanyai közé. Növeli a napló írói értékét, hogy a szerző valóban kitűnő megfigyelő, s kevés szóval is pompásan tud jellemezni, töredékes mondatainak atmoszféra-felidéző erejük van.”

*
1888. február 25.

Fél 11-kor a fiatal festők álarcosbáljára, boulevard du Temple, restaurant Bonivalet.
Nagy táncterem zenekarral, körös-körül helyiségek, egy kis szalon, hol zongora mellett táncolnak. Tizenegykor már jól tele, roppant színes, igen szép kép.
Néhány igen originális alak:
Egy japáni costume: japáni álarc, japáni mozdulatok. Úgy jár, úgy mozog, úgy táncol, mint a japániak szoktak. Vacsoráig fenntartja álarcát.
Kate Booth (fiatal amerikai festő): óriási Kate Greenway kalap, fekete derék és szoknya, az egyik karon a Salvation Army [Üdvhadsereg] jelvényei. Veres és fehér csíkos harisnya, nagy, óriási kivágott cipők. A kis piktor tényleg hasonlít az üdv hadseregének hírhedt generálisnéjára, s most e talmi Kate Booth folyton beszédeket tart, beszél az üdvről, s közben megfeledkezve magáról a legnagyobb dühvel kánkánt kezd táncolni.
Une femme gauloise [gall nő]: igen csinos modell, Pálmay Ilkára hasonlít. Fején arany sál, amelynek két oldaláról, eltakarva a füleket, dupla copf lóg le. Derekán veres trikóderék, ugyanilyen kesztyűk s e szövetből földig érő, igen merev ráncokat vető szoknya. Derekán aranyöv.
Egy indiai costume (indiai festő-herceg viseli): krém áttetsző szövetből földig érő talár, a nyakon igen színes ékszerek. A vállakról tompa téglaszínű selyemkaftán csügg le. Sápadt, barna fejét kiemelik a füleiből lelógó drága fülbevalók s a homlokára lecsüggő gyémánt csillag.
Boulanger [generális]: fekete, óriási kalap, nagy veres tollakkal díszítve, sárga frakk, fekete selyemtrikó, mely egész testét födi; a paradicsomi egyetlen article de toilette-et [ruhadarabot] egy fehér nyakkendő helyettesíti tant bien que mai [úgy- ahogy].
Vele maitresse-e: une chinoise [egy kínai nő]. Gyönyörű, halványsárga kivarrt toilette, halványkék selyemharisnyák. Fehér és igen veresre festett fej, á la mikádó szemek és hajviselet.
Rupert Bunny mint ange primitif [primitív angyal]. Fehér áttetsző indiai fátyolszövetből földig érő ing, ugyanebből a szövetből feje búbját tökéletesen elfödő fátyol, melyet egy nagy bronz aureola fog be. Kezében egy hat láb hosszúságú primitív trombita.
Ezek voltak a frappánsabb costume-ök, ezenkívül persze még végtelen sok pierrette, balett-táncosné, keleti costume, renaissance lovagok, japániak, kínaiak stb.
A bál elkezdődött, egy pár tour, s aztán az első quadrille [négyes], az első kánkán.
Hogy lehessen ezt leírni? Azt a sürgő-forgó, mozgó, táncoló, kurjongató, fel s le hullámzó, tomboló, tarka-barka, eszeveszett, érzékies, fékvesztett, fantasztikus tömeget. Ezeket az ég felé meredő lábakat, ezeket a kacagó kifestett ajkakat, ezeket a komoly costume-be öltözött, egy cseppet sem komoly típusokat, azt a Szent Clotilde-ot, ki egy nagy kereszttel nyakán hosszú uszályát felkapva – de felkapva egészen – egyik lábát égnek mereszti, s aztán lerúgja vele a vele szembe táncoló primitív angyal fejéről az aureolát.
Azt az indiai herceget, ki őseinek a díszruhájában, abban a palástban, amelyet akkor öltöttek amazok fel, ha ítéltek élők és halottak fölött, egyik lábát kézben fogva nekirugaszkodik s végighömpölyög a parketten, lerántva egy bohócot lábáról, akivel most összefogódzkodva, egy tömeggé olvadva elgurulnak a táncosok lábai előtt.
Hogy írjam le général Boulanger vad táncát, mikor még fehér nyakkendőjét is elvesztette.
Különben is minden összefolyik, a sok tomboló ember tarka gomollyá olvad össze, csupa szín, csupa hang, csupa illat, együtt látja az ember az egészet, de megkülönböztetni már alig tud valamit, a zene mind lármásabb lesz, a primitív angyal belefúj trombitájába, a spanyol táncosné castagnette-jeit veri, a lutteur [lovag] a nagydob mellé áll s nagyokat üt belé dorongjával, a szomszéd kis szalon zongorája visít, Kate Booth egy fűzsípot húz ki zsebéből, azzal fújja „térítő” melódiáját, ott egy skót dudál, a többiek énekelnek, s mind táncol s égnek rúgja a lábát.
Vacsora után a társaság egy része jól becsípve, egy francia festő csak úgy gurul jobbra-balra. Leültetem magam mellé és – tanulmányozom.
Igen furcsa, hogy a nemzeties vonások a legfrappánsabbak akkor, ha az ember részeg.

Az Operaház fantomja (jelenet)

Egy francia szellemesen kacagva, egy német lomhán, nehézkesen, egy angol durván s érzelmesen, egy magyar vadul, szenvedélyesen részeg.
Mon petit francais était spirituel tout en étant ivre comme un cochon. [Az én kis franciám szellemes volt, noha részeg, mint egy disznó.]
Több érdekes jelenet még: két asszony veszekedése.
En quatre vacsora [vacsora négyesben], két úr, két asszony. Az egyik asszony Watteau-costume-ben, a másik balett táncosné: egy szoknya, egy corset [fűző] s egy rózsaszínű maillot [trikó] – ez az egész.
A Watteau pásztorné nevetni akar, s társnéja székére mustárt dörgöl.
A mustár hatni kezd, a tömeg nevet – ez elég arra, hogy a kisasszonykából hiéna váljék, elle gifle ses deux voisins [fölpofozza a két férfit], aztán belátja, hogy ezt csakis asszony követhette el, felkap egy kést, s a szemben ülő gúnyosan mosolygó kis pásztornőre ront; ez visítva, remegve megugrik, s így keresztül-kasul rohannak a termeken.
A valcer pedig csak szól s szerelemről beszél.
Íme: ennek a szerelemnek tárgyai ott fekszenek most egymáson kibontott hajjal, összekarmolt képpel, szakadozó trikóban, szennyesen, piszkolódva, visítva, hörögve s velük szerelmesök, kik szét akarják őket választani s szeretetteljesen nézik – ideáljaikat.
Az egyik asszony most leteperte a másikat, a Watteau pásztorné ott fekszik a földön, arccal földre borulva, s a másik most — fog fogért teóriából kiindulva – a mustárt hatalmas tenyereivel fizeti vissza.
Úgy hangzik a szférák e zenéje, mint mikor a mosónék a szennyest lapátolják. Körös-körül pedig a sok asszony mind vigyorogva, kárörvendve – ez is létért való küzdelem.
Végre a diadalmas asszony felkel, még egy szitok, még egy gifle [pofon] és – szerelmese karján eltávozik, magával vive e kellemes emléket és két unciát restaurant Bonivalet mustárjából.
A másik, a Vénus vaincue [legyőzött Vénusz], ott hempereg a földön, szégyenében sírva, arcát elrejtve s azon gondolkozva, hogy lehessen felkelni anélkül, hogy amazok röhögjenek.
Egyet sikít, egyet zuhan fekvőhelyén, et elle s’est évanouie [elájul].
Most mind ápolni kezdik, öntözik, kifűzik, a legkülönfélébb zsinórjait kitágítják, édesen beszélnek hozzá. Son monsieur la regarde d’un petit air anxieux [a férfi aggódva nézi], fél, hogy baj esik; végre a pásztorné magához tér, azt kérdi, hol van, meredten bámul maga élé, aztán – felismeri szeretőjét, nyakába borul, s dühösen, hevesen, hisztérikusan, egész testében remegve elkezd sírni.
A férfi csókolja, szánja, vigasztalja s felül neki, mint mindig.
Egy fél óra múlva ott ülnek a restauratio egyik sarkában vacsoráivá, előttük osztriga, pezsgő és — mustár.
Reggel hét felé oszlanak.
A Quartier Latinban lakók együtt mennek haza gyalog. Ezekhez szegődöm én is.
A hajnal első hideg sugara megvilágítja a reggeli ködöt s a nehézkesen mozgó munkásokat. Egyhangú, nehézkes léptekkel mennek mindennapi munkájukra, s bámulva és rokonszenvvel nézik a mi őrült csoportunkat.
Ez is jellemző: a munkásban is megvan a francia gauloiserie [tréfás kedv], s ez teszi rokonszenvessé nekik a hazatérő débau-ché-t [lumpot].
Elöl megy le général Boulanger, á cravate blanche [a fehér nyakkendővel], mögötte a kis chinoise [kínai nő], karon fogva egy híres modellel, Sarah-val, ki balett-táncosnőnek van levetköződve, aztán egy csoport bohócnak öltözött angol festő, Adamson skót costume-ben, aztán Kate Booth meg még néhányan.
Kate Booth táncolva siet előre; szoknyáját kifeszíti a reggeli szellő, veres és fehér harisnyájának szürkés foltjait megvilágítja a reggeli első napsugár, de megvilágítja a kifestett, kikent, halvány arcokat is, a jókedvű mosoly fáradt kifejezést ölt a reggeli Világnál, a jókedvet lehűti a hajnali dér – a csoport mind csendesebb lesz.
Egy öregasszony, ki Halles-ba [a vásárcsarnokba] siet, bámultában leejti kosarát. Général Boulanger felemeli neki s tíz sous-t nyom ráncos kezébe. Aztán a két modell belekapaszkodik két oldalt, s nagy válé-t kiáltva nekünk, elválnak, mi erre, ők arra mentek – arra, merre a szívük vitte.
Furcsa, e percben eszembe jutott, hogy ezt a három embert sohasem látom többé. Ezt a finom termetű piciny chinoise-t, ezt a karcsú ballerinát s ezt a bolondos víg Boulanger-t – színes árnyaikat elnyelte az utca köde. Lassan-lassan szétváltunk, egyenkint, némán, s végre egyedül maradtam.
Az éjszakából fényes napsugaras reggel lett, s mégis úgy éreztem, mintha tűzijáték után komor, néma éjszaka vett volna körül.

Következik: Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (6): Szinnyei József – Jókai városa

Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (4)

Szép Ernő – Anzikszkártya

"Századunk / a 20. századról van szó - szerk. megj./ első évtizedében a könyvolvasó közönség nemigen tudta eltartani íróit, ezért azok hírlapi munkára szorultak. A kényszerűségből a magyar újságírás visszahozhatatlan fénykora állt elő: egy korszak, melyben szinte mindennap és szinte minden újságban olyan nevek jelentek meg cikkek, karcolatok, tárcaremeklések alatt, mint Adyé, Kosztolányié, Móricz Zsigmondé, Szomory Dezsőé, Krúdyé. E nagyok hírlapi munkáit többnyire már kötetekbe gyűjtötték; Szép Ernő tárcacikkeinek összegereblyézése még várat magára" - olvashatjuk Lukácsy Sándor felvezetőjében. 
A szerző Szép Ernő karcolatait a műfaj legszebb példái közé sorolja. 
"Szerzőjük ráérősen jár-kél - vagy mint írja: őgyeleg - a főváros utcáin, üldögél padjain, kávéházaiban, látszólag dologtalanul, valójában állandó munka közben, mert az ő dolga, hogy megfigyelje a levelek hullását, vendég és pincér veszekedését a kávéházban, a prolilányok szegényes és tarka kosztümjét a vasárnapi korzón, a kopaszodó férfi kínos hajtoalettjét a borbélynál, a bábszínház közönségének olcsó örömét, a gyermeknapi adakozásra kapacitáló perselyes hölgyeket, május elsején a felvonulókat, cégtáblák feliratain a fordítva kanyarított S betűket, a fiatal pár boldog zavarát, amikor élő kacsát nyernek a vurstliban, a soknemzetiségű tömeg viselkedését a kivándorlóhajón, a kopott télikabátos nyugdíjast, a munkára vezényelt rabokat, a villamoskalauzokat, a görkorcsolyázó-kat, a kuglizókat, a verebeket, a nőket, és újra meg újra az ősz érzelmes búcsúját, szállongó faleveleit..."
Szép Ernő írásaival következetesen és mindegyre bizonyítja, hogy nem létezik érdektelen téma, az írótól függ, hogy meglátásait, elképzeléseot érdekessé avassa. Vérbeli fotográfusi szemléletet követ leírásaiban Szép Ernő: impresszionista írástechnikája egyik képet a másik után rögzíti, ezáltal a múló pillanat hangulata és megannyi furcsasága megörökítődik, magán hordozva a kor pecsétjét. 

*

Fiume (fortepan.hu)

A fiumei mólón állok, annak is a legvégén, hátam mögött hazám, előttem a tenger, lábamnál két bőrönd, mint két hű vadászkutya. Jobbkéz felől egy óceáni gőzös rostokol, de füstölög, nemsokára elindul, mindjárt beszállok magam is, csak egy kicsit körülnézek még, szeretek így a kikötőben állani és bámészkodni. Sajátságos kis hely ez a hosszúkás móló Fiúméban, egy ugródeszka Magyarországból a végtelenbe. Hogy el van fojtva körös-körül a világtól ez a mi hazánk, milyen árnyékkal ölelik körül a magas és nyomasztó hegységek, itt ezen a kis mólón tudunk csak átlélekzeni a világba, itt sóhajt fel kábult nosztalgiánk, itt dereng szemünkbe és zendül fülünkbe az örök tenger, amely az ölében tartja a szépséges világokat. Itt sirályok repkednek már, fürgén, idegesen, a távol tenger szép fehér ügynökei, a móló kövén vastag kötelek és láncok hevernek, matróznép jön-megy, a víz közönyével száraz arcán, a móló körül ladikok, motorosok, halászbárkák hintáinak, fekete kereskedelmi gőzösök lustálkodnak, a könnyű kék Quarnerón távol karcsú fehér vitorlák ragyognak, mint egy-egy tiszta lúdtoll kék tintába mártva, amilyennel nagyapáink a szerelmes levelet írták. Jobbfelől egy félórai ábrándnyira sárgállik és krémlik Abbázia, a budapesti nagykörút álmainak és kéjeinek tartománya.
A fülembe cseng ez az Abbázia, ez elandalodott édes szó Budapest ajkán, és képzeletem fátylán visszatűnik az életörömnek ez a panorámája, ami Abbázia csengése mögött szendereg. Az ünnepélyes villák, penziók és hotelek az ő szép német neveikkel, a Délszakról átplántált flóra közé bűvölve, a tengerészsapkák és fehér cipők mámora, a Kurkapelle délutáni potpourrija [a fürdőzenekar egyvelege] körül való andalgás, a strand kávéházai előtt való önfeledt, végtelen kalábriász s ah, most már a nagyvilági cercle, s az előkelő francia croupier-k, Paris hűtlen gavallérjai. Voltam Abbáziában, vagy két napig voltam, ifjú voltam és mint mondani szokás, bohó és tapasztaltabb cimborák regéi nyomán azt vártam, hogy ha megállók a sétányon, a szerelem után lihegő hölgyek lasszót dobnak a nyakamba, úgy vonszolnak illatos boudoirjukba. Megállottam, vártam, de nem történt semmi, meleg volt, s a fehér hölgyek, a telt és bágyadt pillangók ellibbentek mellettem... talán nekem kellett volna kezdeni? Mindegy, elmúlt és az egész életnél csak az a fontos, hogy elmúljon. Indul a nagy hajó, kedves olvasó, fogadd zsebkendőlobogtatásomat.
Pannónia a neve annak a Cunard-féle lélekvesztőnek, amelynek pazar writing-roomjában [írószobájában] e szegény soraimat húzom a papiroson. Pannoniának híjják a hajót, csakugyan: Pannónia van rajta, valami ezerötszáz magyar lelket úsztat most Amerika felé. Harmadik napja megyünk, a halovány dalmát partok is elmaradtak már, ég, víz, hajó, bágyadt hajózene az első osztályon, a fedélzeten fekvőszékekben olvasgató missek, gnádige Frauk, nagyságos asszonyomok, síp, kürt, harang. Egy úr, aki szegény, velem azonos, a fehér korláton könyököl, az úr alatt a harmadik osztály óriási hátulsó fedélzete, azon bekerítve Magyarország. Parasztemberek, parasztasszonyok, leányok, gyerekek, itt-ott tótok, olajok, horvátok, szerbek... az én hazám úszik itt a tengeren, kicsinyítve, kivonatolva, olyan mint egy vigéc mintatáskája, mint egy csoportkép, amelyet a népek kiállítására visznek, vagy talán egy cifra, siralmas deputáció, amelyet Magyarország küld messzi, messzire, tán egyenesen a jó Isten elébe. Ez hát itt a kivándorlás, amiről annyi szépet meg csúnyát hallottam.
A kivándorlók fedélzete, mint egy álombéli piac, a kék tenger közepén. Az emberek álldogálnak hátravetett kezekkel, pipálnak, bámészkodnak meg üldögélnek a ládán, kötélcsomókon, padlón. Beszélgetnek, hallgatnak. Amott kártyáznak. Emitt egy valami régi újságból olvas, figyelik. Köteleken szárasztani kiakasztott ruhák lengenek. A korlátra dűlt leányok, asszonyok, gkik a vizet nézik, mintha maguk is lecsüngő tarka cihák lennének. Szerb legények kólót táncolnak, a kör közepén egy ember furulyáz. Egy magyar ember nehéz gesztusokkal tapogatja egy fehércseléd vállát, derekát, szoknyáját. Kenderhajú kis leányok ülnek körben a padlón, egy dalocskát nyávognak, a melódiáról megismerem:

Amoda jön egy madárka,

Szárnya hosszan integet...

Egy menyecske zsoltárból imádkozik, ülve egy lépcsőn. Mezítlábas fiúk versenyt másznak az árbocköteleken. Egy szakállas, sportsapkás zsidó ember egy árbochoz támaszkodik, keresztbefont karokkal, maga elé néz. Egy legény kis bádogtükörből a bajuszát macerálja. Egy asszony a földön, szétterpesztett lábbal, a fia fejében kereskedik, emlőjébe egy csecsemő csimpaszkodik. A látcsövet a szememhez emelem, segítek az anya ujjainak a fiú fésületlen hajában kutatni... ah, megvan! Egy függő mentőcsónak árnyékában egy sor tót alszik. Egy kis szabad helyen két furcsa nő sétálgat, mint két elfakult paradicsommadár, panaszosán és koketten, Manón Lescaut hajója jut eszembe róluk, amelyen hajdan a ledéreket száműzték Amerikába. Egyik lila napernyőt forgat. Egy cigány csavarog a nép közt, zölddé sápadt keménykalapban, muzsika a hóna alatt, odanyúl, meg-megpen-geti a húrt, senki se muzsikáltat. Két fiú birkózik, neki-nekiesnek a körülálló bámészoknak. Egy öreg paraszt zsemlét eszik bicskával, nagyon kímélve a falatokat. Most összekaptak valamin egy-páran a korlát mellett, egy steward szigorúan lépeget feléjük...
Mit nézzek, mit kapkodjak fel ebből a nyugtalan bolyból, ebből a tekergőző zsivajból, ebből a kis világból, amely a végtelen, tiszta tengeren, az ég alatt itt előttem vonaglik lenn, tele ronggval' játékkal, bánattal, dallal, nyomorúsággal, gonddal, szerelemmel, piszokkal. Melyik arcot vizsgáljam meg látcsövemmel, melyik embert szólítsam meg élete felől, melyiket sajnáljam legjobban... irigyelni mindet egyformán irigyelem, mert teljes húsz napig, míg a hajókerék kortyonként elfogyasztja a vizet Amerikáig, azt hiszik, hogy boldogok lesznek.
Este van, a hajó halk zúgással vonul a tengeren, körös-körül a csillagos ég, az ember beleandalogja magát abba az érzésbe, hogy a hajó az égben megy előre. A hajózenekar, amely reménytelen, lerongyolt arcú férfiakból áll, egy Crémieux-valcert játszik az elsőosztályú fedélzeten, egy kellemes semmit, egy édes ürességet. Messziről, a hajó orrából viszont el-elmerülő citerát és bánatos férfiéneket hallok. Önkéntes számkivetésbe megyek, az első osztályról a kivándorlók elülső fedélzetére szállók le. Micsoda kép, Istenem! Népek, nemzetek összecsődülve a csillagok alatt. Törökök, görögök, bolgárok, oroszok, lengyelek csapatjai üldögélnek és hevernek a hűs estén a fedélzeten. A legtöbb az orosz. (Ezer esztendő előtt váltak el a magyaroktól, ezer esztendő múlva összekerültek a hajón, az oroszok itt elöl, a magyarok a hajó farában, mennek Amerikába.)

Abbázia (fortepan.hu)

A fedélzeten egy nagy halom burgonya, föléje ponyvát feszítenek ki, a krumpli oltalmára. Ez alatt a ponyva alatt hever a legtöbb ember, a krumplin. Az emberek is olyan sűrűn vannak, oly olcsók és névtelenek, mint a krumpli, amin heverésznek. Óh, ha író volnék, hogy le tudjam írni, amit most látok, vagy legalább festő, hogy lefesthetném. Az emberek mindenütt pipálnak, cigarettáznak, a cigaretták úgy hunyorgatnak itt lenn, mint odafenn a csillagok. Egy török ember citerázik és gajdoi a ponyva alatt, körülhasalják a többi törökök, az egyéb nemzetek körülácsorog-ják, hallgatják. Egy kis tisztást hagytak egy gyönyörű, rongyos török fiúnak, aki a muzsikára táncol. A két kezét a fejére kulcsolja, körbe sétál, keményeket dobbant, aztán megáll, a derekát lassan csavargatja, a fejét leereszti és lesüti a szemét. A kéjnek és a férfiúi szeméremnek a tánca ez.
Némán nézik az emberek. A török citerás, akinek arca és hangja oly egyformán szép, fáradt és barna, elhalkítja monoton danáját, mert a ponyva túlsó sarkán az oroszok zendültek fel. Hegedűn játszik egy keménykalapos, de vörösinges, öves és csizmás muszka, a széles sipkájú, szegletes arcú, kék szemű muzsikok karban éneklik a végtelen egyszerű és végtelen bánatos románcot. (Nappal ugyanaz a hegedűs féktelen temperamentummal rángatja a víg nótákat, s a muzsikok fiatalja víg kurjonga-tással térdeli az orosz táncot.) Akik a törököt hallgatták, egymás után átfordulnak ide, gyermeki nyitott szájjal figyelnek. Az egész fedélzeten alig beszélget valaki. Hosszú az orosz románc, mert mély a lélek, vége van egyszer mégis a dalnak, utána csend lesz, csak halkan duruzsolnak a népek, és a víz hallatszik lentről, ahogy az óriási hajó hasítása elől sziszegve futnak kétfelé a hullámok.
Egy nagy kémény tövében körben ülnek a padlón szegény lengyel zsidók, minden népségtől elvonulva. A csendben ők is felbátorítják lelkűket, énekelni kezdenek. Lecsüggesztett fővel, a két lábukat előrenyújtva ülnek, a legtöbbnek a keze a nadrágzsebében, egyik, a legfiatalabb, a nyakát öleli s az égre néz. Neki van a legvékonyabb hangja, kisír a nagy sírásból. Olyan az ő énekük, mint az eláradt, gyáva és szenvedélyes, kéjesen gyötrő zokogás. Mit énekelnek ezek az örök kivándorlók, mit panaszol ez a szennybe és fájdalomba merült fajta? Többen, többen fordulnak, közelednek feléjük, a lengyel zsidók éneke hangosabb és még fájóbb lesz. Összevissza járok a népek közt, nem győzöm nézni orcáikat, szemüket, melyekből az állatok jóságát érzem. Milyen jók ezek a szegény emberek, ezek a népek, akik nem értik egymás nyelvét, s itt mulattatják egymást. Kinyitják ajkaikat és egymás felé éneklik szenvedő életüket.


Következik: Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (5): Justh Zsigmond - Álarcosbál Párizsban