"Régen szerették a hosszú címeket. Annak a kétkötetes könyvnek például, melyet Szekér Joachim cisztercita szerzetes adott ki 1808-ban és 1809-ben, ez volt a teljes címe: Magyar Robinson, vagyis Újvári és Miskei magyar vitézeknek viszontagságai és azoknak e világ külömbféle részeiben történt csodálatos esetei. Egy eredeti költeményes igazság, mely a gyönyörködtető történetnek előbeszéllése mellett külömbféle dolgoknak esméretére vezet. Írta Szekér Aloysius Joachim, előbb többféle tudományoknak tanítója, most tábori pap." Ekként indul Lukácsy Sándor bevezetőjének első bekezdése, mely egy különös könyv titkaiba avatja be az olvasót. Majd így folytatja: "Könyvének kiadásakor a szerző ötvenhat éves volt, és nagy hazafi. Korábbi munkáiban a magyarok eredetéről és nevezetes cselekedeteiről írt, és Robinson históriájának feldolgozásában is hazafias szándék vezette. (...) S hogy a történet nagyobb érdeklődést keltsen honfitársainál, Robinson helyett két magyar vitézt tett meg szereplőinek. Az efféle magyarítás divatos volt irodalmunknak ebben a korszakában.
Szekér Joachim nemcsak megmagyarosította az angol matróz nevezetes históriáját, hanem szerteágazó, nagyobb történetbe szőtte bele. A hajótörés s a robinsoni élet a lakatlan szigeten voltaképpen csak egy epizódja Újvári kapitány és Miskei hányódásának, mely azzal kezdődik, hogy a két vitéz fogságba esik a török háborúban, s miután sokféle kalandban, üldöztetésben, szerelmi viszontagságban és egyéb balszerencsében volt része, azzal ér véget, hogy Újvári feleségül veszi imádott Szifonelláját, akiről kiderül, hogy nem a tuniszi bej leánya, hanem Horváth Bálint lippai kapitányé. Miskei is beevez a házasság révébe, de neki csak egy szerecsen lány jut."
A veszedelem, úgymond Újvári, csaknem elkerülhetetlen; hogy tehát a tenger habjai egyszerre el ne nyeljenek bennünket, olyan eszközről gondolkodjunk, amelynek oltalma által a habok tetején maradván, egyszerre örökösen el ne merüljünk. Én ha soha fizikát nem tanultam volna is, csupa tapasztalásból is tudom azt, hogy az üres hordó a vízben el nem merül; vannak a mi hajónkon ivóvíznek készített hordók, mindenikünk egyet maga előtt készen tartson, hogy ha hajótörést szenvedni kényszeríttetünk, ezen üres hordókba kapaszkodván, a tenger fenekére el ne temettessünk. Azonban, barátom, arról meg ne felejtkezz, hogy a hordónak, amelyben kapaszkodni fogsz, az akonája jól be legyen dugva, nehogy a hordónak kinyílt akonáján lassankint a víz befolyván, a hordó, mely oltalmazásodra rendelve vagyon, a tenger fenekire temessen. A hordónak csínját jól megkörmöljed hosszában mind a kétfelül, és akármiképp forgasson is a hab, azon légy, hogy a melled a hordó dongájára feküdjön. Isten veled, édes barátom! lássunk az hordó után.
Mind a kettő minden halogatás nélkül egy-egy üres hordót készített maga eleibe, s úgy várták vagy az irtóztató szélnek lecsillapodását, vagypedig éltek megtartásának végső próbáját.
Minekutána négy óráig egy hab tetejéről a másikra képzelhetetlen sebességgel hányattatott a hajó, némely kőszirtek felé ragadta őket a kegyetlenkedő szél. Nem tudta se a hajóskapitány, se más a hajón lévők közül, mely részében legyenek e széles világnak; elszánta magát mindenegyik a halálra, de azért a dühösködő habok ellen küszködni meg nem szűntek. Haszontalan volt minden tusakodás; a hajó egy tengerből kiálló kőszirthez ütközvén, öszvetörött és a benne lévőkkel a tenger fenekére merült.
Újvári és Miskei, készen lévén előttök az üres hordó, annak csínjába kapaszkodtak, és magokat a habok dühösségére bízván, élet és halál között hordójokkal együtt hányattattak. Több kő-szirtek voltának ugyan ottan, melyek a tengernek habjai közül, mint a bálványok, kiállottak, és azt a habok között vergődő Újvári és Miskei tudta, de azt nem tudta, hogy ezen kőszirtek egy igen közel lévő puszta szigetnek maradványai volnának. Mindenegyik igyekezett mindazonáltal azon kősziklára kikapni, melyhez az hab közelebb csapta őket. A kőszikla magas volt, célját egyik sem érhette el, és akármely kőszirt mellé verettetett a haboktól, magos és meredek lévén a kőszikla, arra a vízben lebegő hordóról föl nem kaphatott. Tartott valami fertály óráig ez a törekedés, de nem volt foganatja; csakugyan addig hányták, vetették őket a zavaros habok egyik kősziklától a másikhoz, [míg] a puszta szigetnek oldalához vergődvén, annak egyik partjára, mely homokos zátonyból állott, hordóval együtt kivetette, de alkalmas messzire egymástól, mert Miskei a sziget partjának olyan részére vettetett ki, mely a sziget közepével megegyezett, Újvárit pedig a sziget farkán, mely szinte homokos zátonyból állott, taszították ki hordójával együtt a hembelygő habok.
(A Robinson-élet kezdete) — Már most ezen puszta szigetben tápláló eledele ezen két vitéznek Szent János kenyere volt, itala pedig harmat. Könnyű elgondolni, mely nyomorúságos vendégség volt ez a magyar gyomornak. Naponkint azon magos kőszikla tetejére fölmentek, amelyről a tengerre messze láttak. Níztek, csaknem kimeredett a szemük, hogy valamely idegen hajót nem láthatnának-é, melynek segedelme által ezen puszta szigetből kiszabadulhatnának. Ezt naponkint cselekedték, és naponkint megcsalta őket a reménység. Ha tehát mindenesetre az isteni végzés ezen puszta szigetbe örökösen számkivetette volna őket, arról kezdettek gondolkodni, hogy itt folytatandó nyomorúságos életeknek terhét miképp tehetnék szenvedhetőbbé.
Legterhesebbnek látszott mindeddig előttük a szomjúságnak szenvedése; arról tanácskoztak tehát legelsőben, hogy ezen szükséget miképp elégíthetnék ki. Mindenfelé nízegetnek azon kősziklás hegynek tetejéről, amelyen lévén oly hajónak jövetele után sóhajtoztak, amelynek segedelme által ezen terméketlen puszta szigetből kiszabadulhatnának. Szabadulások bizonytalan volt, szükséges volt azért olyan segítő eszközöket föltalálni, melyeknek segedelme által életeket megtarthassák. Miskeinek, aki nem oly mélyen gondolkodott, mint Újvári, a hegy tetején lévő kősziklában különbféle ürességek tűnnek szemébe, melyeket az áldott természet alkotott vala; ezeket látván, azt kérdi Újváritól, ha vajjon ezen ürögeiben a kősziklának nem lehetne-é vizet találni esős időben. Újvári vidám ábrázattal reátekéntvén azt mondja: Bizonyosan, de azt nem tudjuk, ha ezen részében a világnak szokott-é eső lenni. Azonban azon esetre, ha ezen sovány kősziklás szigetet az eső megnedvesíti, ezen ürögei is a kősziklának, melyek a vizet bé nem isszák, mint a purhanyó föld, vízzel meg fognak telni; de ez bizonytalan. Még mindeddig csak harmatcseppekkel enyhítettük szomjúságunkat, soha pedig azt meg nem elégíthettük, s el nem olthattuk; szükséges tehát olyan módot föltalálnunk, mely által ezen szükségben magunkon segíthessünk. Én azt ítélem, így szól tovább Újvári, hogy próbát tehetünk a tengernek laposabb partján; vájjunk ott gödröt és lássuk, ha abba szivárkozó víz nem alkalmatosabb-é az emberi italra, mint ama ímelygős keserű tenger vize, mondotta, és tüstént lementek a kősziklás hegyről, s a tengernek laposabb partján egy-egy darab fával nagy üggyel-bajjal közel a tenger vizéhez egy gödröt ástak. Ebbe víz szivárkozott, melyet kóstolván, nem oly sós keserűnek találták ugyan, mint a tenger vize, de italra csakugyan alkalmatos nem volt. Ezen próbatételből azt vette észre Újvári, hogy a tenger vize a keserűségek valamely részét elvesztette azon fövény és kövecsek között, melyek között által-szivárkozott, melyből azt a következést hozta ki, hogy ha még messzebb a tenger vizétől ásatnék, azon gödörbe szivárkozandó víznek még kevesebb keserűsége lenne. Ezt is megpróbálták és úgy találták, hogy már ezen második gödörben lévő víz, ámbár semmi kellemetességgel nem kedveskedne is, de mégis ilyen végső szükségben haszonvehető volna.
Vizek tehát immár volt, ámbár nem igen jó, de azon gödörnek ásása mellett más új találmányra is vergődtek: a gödörásás közben valamely gyökérre találtak, melynek külső formája nagyon hasonlított a sárgarépához, melyet némelyek muroknak neveznek. Ezen gyökérbe beleharapott Miskei, és mint egy füvész, ezen gyökérnek természetéről próbát akart tenni, ha vajjon gyomorgyógyításra hasznát lehetne-é venni. Találta, hogy ezen gyökérnek tulajdonsága és ereje az éhség elverísére éppen az volna, ami a sárgarépáé; megkóstolta Újvári is, és mind a kettőnél helyben hagyást nyert ezen új orvosi találmány. Ezen eledelnek találásából azt is nyerték, hogy ez nemcsak szomjúságot nem okozna, mint a Szent János kenyere, hanem az ő természet szerént való nedvességével a szomjúságot is önkint oltja. Nemsokára más eledelre is találtak: látták, hogy ezen puszta szigetben is, ámbár azt semmi ember iparkodás nem termékenyítené, igen sok különbféle madarak volnának, amelyek annál szelídebbek voltak, mivelhogy itt azoknak élete után semmi éhes vadásznak irigykedő fegyvere nem incselkedett; ezek csoportonkint szállottak már a fákra, már a bokrokra, néha a földre is. Újvári és Miskei, puskájok nem lévén, sem nyilok, egy-egy darab kővel vadásztak és egy hajtással hármat is leütöttek ezen félni nem tudó s ezért messze nem is távozó szelíd madárkákból.
Madaraik már voltak, de tüzük nem volt. Miskei melleszteni kezdi a madárkákat s azt mondja magában: Ha nyersen eszem is meg, legalább nem eszem meg tollastól együtt. Erre Újvári azt mondja: Nem leszünk kénytelenek nyersen megenni; fa elég van ebben a szigetben, tűzről pedig én fogok gondoskodni. Néha, midőn Egerben fizikát tanultam, az iskolai tapasztalásbéli gyakorlásokban azt is láttam, miképp lehet tűzkő és acél nélkül tüzet éleszteni. Két darab fát, melynek egyike puha, másik pedig kemény volt, öszvecsiszoltunk, és ezáltal először ugyan melegedni, azután füstölögni kezdett a két öszvedörgölt fa, és végtére meg is gyulladott. Vélem, hogy itt is azon természete lészen a tűzélesztésre nézve a fának, amely tulajdonsága van Egerben, vagy akármely más részében az egész látható világnak. Nosza, ha tetszik, tegyünk egy fizikabéli próbát, mert itt úgyis most nagyobb szükségünk vagyon arra, mint valaha az iskolában. Nem késtek semmit, két darab száraz fát sebesen egymásba dörgölvén, tüzet élesztettek, melynél nemcsak Újvári, hanem Miskei is hasznát vette az egri filozófiának: mert azon tudománynak vezetéséből ezen magányos szigetben tűzszerszám nélkül tüzet élesztettek, és azon madarakat, melyeket kőgolyóbissal a markokból lőttek vala meg, szénre tett lapos köveken megsütötték.
Következik: Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (9): Pálffy János: A hóhérinas
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése