(Endrődi Sándor nyomán)
1847
 |
| Székely Bertalan illusztrációja a Salgó-hoz |
„Ökörszem kissé komoly akar lenni, figyelmezteti tehát olvasóit nehogy jelen czikket tréfának, vagy épen költeménynek tekintsék — mit előre megjegyezni jónak látván — ezennel közli az alábbírt levelet, a hozzácsatolt corpus delictivel együtt ....
„Üdv kegyednek!
Midőn Hiador az Életképek által megtámadtatott, pár sorának a Kölcseyéveli hasonlósága miatt, föltevém magamban, figyelni Petőfi verseire, s íme nemcsak hasonlatokra, de egész eszmék' elsajátítására is számosra bukkantam. Oka, hogy ezeket Ökörszemhez küldöm közlés végett, többi közt az, mert illő, hogy azon lap közölje, melynek dolgozótársa — Hiador — oly gúnyosan megtámadtatott. Lássák a Petőfy lázban dühöngők, hogy ha méltónak látták zajt ütni ama semmiségből, kedvenczük is lisztes; mert — ha — mint a jegyzetek' végén is említem — csekély figyelmem is ennyit födözhete föl, egy nálamnál több olvasottságú s hűbb emlékezetű fürkész bizonyosan tiz húsz annyit volna képes föltalálni, s bevezetésül, véleményem szerint, nem volna rósz, ha elmondaná Ökörszem, hogy miután Hiadornak szemére hányaték a puszta vélet-
len hasonlatosság, íme itten másneműeket is láthatandnak, a hasonlatokon kivül."
Minthogy közlő maga elmondta a mondandókat, Ökörszem egész komolysággal áttér a corpus delictire. — Halljuk!
„1. Vahot S. előbb „Éjjel" czimű versében:
„Csüggedve ülök életkedvhagyottan,
Künn fergeteg zúg ....
Hadd zúgolódjék, hogy ha kedve tartja stb.
Petőfy később
Itt van a tél, a hideg tél' közepe
Zúgolódik az idő künn —
Zúgolódjék, hagyjuk kedvét tölteni stb.
2. Pájer előbb, nem emlékezem hol? gondolom „Téli dalok"-ban:
Hó leszek, leánykám
S leszárnyalok,
Le égből is leány,
S ajkadnak bíborán
Elolvadok ...
Petőfy később:
Hej! ha mostan hó lehetnék...
Ajakára csókot nyomnék ...
S melegétől hő szivének
Elolvadnék.
3. Hafiz, Szeder Fábián fordítása szerint:
A fülmilécske tegnap
Édesdeden dalolván,
S reája egy bokornak
Lombján kitárt fülekkel
A rózsa hallgatódzván.
Petőfy:
A primadonna a kis fülmile ...
Megannyi páholy mindenik bokor,
A mellyben ülnek ifjú ibolyák,
Miként figyelmes hölgyek . . hallgatván
A primadonna csattogó dalát.
Mint a fölebbiekben, ugy itten is az egész eszme el van sajátítva, mert hogy a Hafiz hallgatódzó rózsája' helyébe ibolya van téve, az mit sem változtat a dolgon, hol van oly gondatlan író, a ki szorul szóra lopjon?
4. Kisfaludy S. „Gyula' szerelmében" előbb szól a fergeteghez:
...Port és polyvát kapkodsz,
Jer, tépd ki inkább reményüres szivemet."
Petőfi később szinte a fergeteghez:
Ki akarod tán tépni füríeimet?
Jer, tépd ki inkább, tépd ki szivemet.
5. Eötvös előbb „Szörnyen szép" czimű versében a szerelemről:
Mit bánom én! dicsők ha e veszélyek,
S gyönyör között ha veszhet e kebel.
Petőfy később szinte a szerelemről:
Mit bánom én! az Isten szebb halált nem adhat,
Mint sírba dőlni a gyönyör terhe alatt.
6. Vachot S. előbb — a „Külföld rabjában":
„Szivébe visszafolynak könyei.
Petőfy később:
El könyek! szivem úgyis oly üres,
Megfértek benne, odafollyatok.
7.Tompa előbb „Karcsai Templom" czimű népregéjében:
„A virágok éjimára
Mennek a természet' templomába.
Petőfy később:
A természet elhagyott szentegyház,
Nincsen benne buzgó népe már,
A virágok...
8. Szemere Miklós előbb „Az időhöz" czimű versének első részében dicséri az ifjúsági időt, mily sokat ajándékozott az embernek, második részében korholja az aggkori időt, mivel mindazt, mit csak adott, visszarabolja.
Petőfi később:
Tékozló fiu az ifjúság,
Két marokkal szórja gazdagságát,
De jön apja, a zsugori vénség,
S visszaszedi elpazarlott kincsét.
9. Vachott S. előbb:
Tőled hegy patakja Nem búcsúzom el,
Együtt utazunk mi Isten hirivel!
Petőfykésőbb:
Honán kül a fiu,
Honában a patak
Magas hegyek közül
Együtt vándorlanak.
JO. Beöthy Zsigmond előbb:
Ing a tenger a szélvész miatt, mint a „bölcső", melyet „mérges dajka hány." (Csupán prózában mondom el, mert a versre szorul szóra nem emlékezem)
Petőfi később:
Hullámzik a viz, reng a könnyű sajka,
mint a bölcső, melyet ránczigál szilaj kezekkel a „haragvó dajka".
12. Tompa előbb „Mátra könyében"!
Hol a Kátpát havas tetőin,
— Mint barna csókák a téli fára —
Halk szárnyütéssel, a kifáradt
Felhők megülnek éjszakára.
Petőfy később : „Salgóban":
E hegytetői kősziklára ül,
Borús napokban, a pihenni vágyó
Terhes felhőknek vándorserege.
13. Szemere Miklós előbb a „szívhez" szólva:
olyan vagy, mint az ér,
melynek ha visszatér
Tükre' tiszta bája,
Az egész menny száll förödni rája."
Petőfi később a „Salgóban" a Szerelemhez szólva:
Ott állsz mesés nagyságban ....
Hogyha nyugoszol,
Meglátja széles tükrödben magát a
Határtalan menny' minden csillaga.
Az eszme ugyanaz.
E példák Petőfy eredetiségét méltán kétségbe hozzák, számos verseire nézve; mert ha csekély figyelmem is ennyi elsajátítást fedezhetett föl verseiben, egy nálamnál több olvasottságú s bővebb emlékezetű fürkész, kétségen kivül tiz húsz ennyit fogna felkutathatni."
Augusztus 1. Életképek. II. 5. sz. 142. 1. Édes öröm, ittalak már... (Február 1847.)
Augusztus 5, Hazánk. II. 92. sz. 366. 1. Világosságot.
Augusztus 7. Hazánk. II. 93. sz. 370.1. Válasz, kedvesem levelére.
 |
| Jankó János illusztrációja A téli esték-hez |
„Mi jó ezen cikk olvasóira nézve az, hogy én a vastag könyveket nem szoktam olvasni! Nem leendett-e bajul mind nekem, mind olvasóimnak, ha Petőfi vékonyabb könyvben adta volna ki összes költeményeit? Akor (!) bizonyosan átolvastam volna azokat s olvasóimnak sokkal hosszabb bírálatot kellendett olvasni mint így, midőn csak a könyv cimét, tartalomjegyzékét s közepét tekingetem meg. De Petőfi ur tudja, hogy én nem olvasom a vastag könyveket: most meg a kis hamis, csupa dacból (!) irántam, vastagon jött ki — csak hogy ne olvassam. De bezeg, (!) engem nem csal meg ! Csak azért is megbírálom őt. Kell-e mindent olvasnunk, hogy mindent megbíráljunk ? — Nem.
Lapoztam a példányban s már közel valék a kétségbeeséshez, belátni kezdvén, hogy ezen költő csakugyan minden bírálaton tul van s öszes (!) költeményei csakugyan megbirálhatlanok — legalább általam... Akkor veszem észre, hogy a 224-dik lap után a 209-dik lap következik; mi ez? Jobban vizsgálom a körryéket s ugy találom, hogy példányomban a 14-dik ív kétszer fordul elő. Én ugyan jelekre, sejtelmekre s több efélékre (!) nem sokat adok, de még is valamit: innen jött, hogy az elbeszélt tüneményt isten-ujjának nézvén meggyőződtem, hogy sorsom szerint, melyet el nem kerülhetek, hivatva vagyok megbírálni ezen 14-dik ívet, mely bizonyosan legjava lehet a költeményeknek — hogy im kétszer varták be példányomba. Ezen nézetemet nagyanyám is helyeslé s nem kételkedtem többé.
Szólnom kellene ugyan először ezen összes költemények külsejéről, aztán belsejéről, — először kiálitásáról, aztán beültetéséről — de ezeket hagyom. A kiálitás, mint azt műértők is (p. o. a Pestihirlap újdondásza) bizonyítják, pompás; ehez tehát, mivel már el van döntve, nem lehet szólani Mi a beültetést illeti, t. i. magokat a költeményeket, a szívvirágokat: ezek nem csak önbecsök által óvatnak meg a hervadástól, de az által is, hogy oly tartós kemény papírba vannak beültetve, melyet egyébre nem is használhatni, mint ara, mibül nincs haszon — gyönyörködésre. Istenem, mily szép papiros! - Meg nem foghatom, mért nem tettek minden lapra még kevesebb betüt; így a velinnek hatása még tisztább, még zavartalanabb lett volna. Én ily papírra irni sem mernék: — azok a nyomtatók pedig betűket szórtak rá, néholl egészen elüresitették! — Jobb lett volna kiadni egy kötet tiszta papirost; a betűk, habár kis számban, mégis gáncsolandók. —
Így hát szerencsésen a betűkhöz jutottam s szerencsétlenségemre pirulva kell bevallanom képtelenségemet, ezen szivvirágok egész kertjét bejárhatni; azért csak egyik melegágyát, ama nevezetes 14-dik ivet, veszem bírálói bonckésem alá. Jer ide, 14-dik iv (!) hadd boncoljalak fel, mint holttestet az orvos: felmutatom benned a szépségeket és hibákat.
Hibákat ? Hát vannak Petőfinek hibái ? — Igenis vannak — mert ő is a halandók egyike. Isten mentsen azt mondani, hogy Petőfinek hibái nincsenek: neki nem csak hibái, de nagy hibái vannak — ámbár ezen hibák magok — mint nagy íróknál lenni szokott — szépségek. Ilyen hiba, hogy mindjárt említsek egyet, az a túlságos szerénység, mely neki valósággal még roszabbul áll, mint keleti öltözete, eredetiségének ezen legfényesebb bizonyítványa. Oly férfiút, ki ébredetkor azon édes öntudattal nyújtózik ágyában, hogy már ő is büszke ujjal mutathat egy kötetre, melyen opera omnia van kinyomva — oly férfiút nem illet szerénység.
De fogjunk már hozzá; ne Írjunk ide annyi bohóságot: úgyis jobb lenni jó olvasónak, mint rosz írónak.
Lássuk mindjárt a 14-dik ív első lapját, a 209-dik lapot. Ezen lap egy költemény végével kezdődik, melynek elejét — mivel az még a 13-dik ivhez tartozik — nem tartozom tudni. Elégedjünk meg aval, mi belüle a 209-dik lapra jutott: ex ungue leonem. S ezen verstöredéknél mindjárt helyén látom megcáfolni azokat, kik aval vádolják Petőfit, hogy a külcsint elhanyagolja. Közönséges költő így nyomatta volna ezen verseket:
Már ilyesmit is gondoltam én:
Megverem .... birok vele, hisz vén
De mikor a szemem közé néz,
Minden bátorságom oda vész.
De a mi népköltőnk nem igy tesz; ő tudja, hogy varietas delectat, ő tudja, hogy egy hoszabb sor, meg egy rövidebb sor, Emich ur velinpapirján igen jól veszik ki magokat — s azért is a külcsint megadja versének, midőn így nyomatja :
Már ilyesmit is gondoltam
Én:
Megverem .... birok vele, hisz
Vén.
De mikor a szemem közé
Néz,
Minden bátorságom oda
Vész.
Nesze nektek, kik azt mondjátok, hogy P. nem néz a külcsinra! — A külcsinos vers igy végződik (helynyerés végett csak közönségesen teszem ide):
Három izben volt már félig holt;
Jaj istenem ! be jó kedvem volt
De az ördög sohsem vitte el
Oly rósz, hogy az ördögnek sem kell.
Mi oly rósz ? a vers ?
A következő költemény a világ nagyságát tárgyalja:
Ez a világ a milyen nagy,
Te, galambom, oly kicsi vagy;
De ha téged bírhatnálak,
E világért nem adnálak!
Oly léleknek, mint Petőfi, semmisem lehet lehetetlen: csak ügyekezzék magának valami módon megszerezni azt a galambot, — sülten az sem röpül szájába. Halljuk tovább:
Te vagy a nap, én az éjjel,
Teljes teli sötétséggel;
Ha szivünk összeolvadna,
Ránk be szép hajnal hasadna!
Jó összehasonlítás — mi a sötétséget illeti; menjünk tovább :
Ne nézz reám, süsd le szemed —
Elégeti a lelkemet!
Ne féljen, hogy lelkét elégeti: a viz nem egy könnyen szokott meggyulladni. De semmi! Petőfi a férfias túlzásokat szereti, nagyon szereti.
De hisz úgysem szeretsz engem,
Égjen el hát árva lelkem!
Ez a nagy komolyság nem illik a kis bajuszhoz, mely alul előkerült. Sed satis ex Cornelio; menjünk most Katona barátomhoz.
Ezen költeményben Petőfi tévelygő szemének elfáradt sugara Katona barátom képén megpihen. Hogy az olvasó is megpihenjen; csak velős kivonatban adom elő az előttünk fekvő költemény tartalmát
Volt egyszer egy pusztaság vidéke, mely felett hő, tikkasztó nap ége; szerencsére egy árnyékos fa s egy sátor találkoztak a pusztaságon, melyek alatt uj erőt lehetett szerezni. (A pusztaság vidéke jelenti a multat, az árnyas fa és a sátor Katona barátomat.) A szerencse kedvezett költőnknek s ő elhagyá a pusztaságot; Katona barátom azon — a hadnagy (ki itt a sors képe alatt jelenik meg) parancsolatjára — ott maradt. Most:
Évek érkezének,
Évek távozának;
És még csak hirét sem
Hallhaták egymásnak.
Hogy Petőfi nem hallotta Katona barátom hirét, azt meghiszem, mert az ő lelkét fontosabb tárgyak veszik igénybe; de, hogy Katona barátom ne hallotta volna ami hires Petőfink hirét, az — az valóban lehetetlen.
Mielőtt más vershez mennék át, szükségesnek látom megjegyezni, hogy Petőfi a Katona barátomhoz intézett sorokat nem Pesten, de Duna-Vecsén irta; — s most, mint utazott emberről, még nagyobb tisztelettel szólandunk róla.*)
A 211. és 212-dik lapokon P. a színészettől búcsúzik s mindjárt az első sorokban kellemetlen hatást gyakorol túlzott szerénységével, melyet már felébb is főhibájaul rovtunk fel. Igy szól:
Adom tudtára mindazoknak,
Kiket tán sorsom érdekel,
Hogy tiszta látkörét jövőmnek
Sötét, nehéz köd lepte el.
Én csak azt mondom, hogy Petőfit a szerénység fogja megbuktatni. Hogy a színészettől búcsúzik, azt tudtokra adja azoknak,
Kiket tán sorsa érdekel.
Tán! mily önbizalmatlanság! — Nem talán, de bizonyosan érdekel minden igazi hazafit, hogy Petőfi ur jövőjének tiszta látkörét
Sötét, nehéz köd lepte el.
Mi mindnyájan szoros kötelességünknek tartjuk, ezen jelentést a legmélyebb alázattal tudomásul venni. Azután nem csak mert Petőfi személye érdekei minket, vesszük szívesen ezen tudomást; de azért is, mert az ügy maga is igen fontos, Petőfi sorsa e részben oly csapós ellentétű fényben tündökölvén, hogy kénytelenek vagyunk megvallani: nagy embernek még sorsa sem lehet közönséges. Lám hogyan változik az élet:
Edig Thalia papja voltam,
Most szerkesztősegéd leszek.
Hát még a bucsu maga, mily szivrepesztő:
Isten veled, regényes élet,
Kalandok, isten veletek!
A kit ez sem indit meg, anak kőszívűnek kell lenni. De tovább:
Szép élet a színészi élet,
Ki megpróbálta, tudja jól,
Bár ellene a balitélet
Vak órjásának nyelve szól.
Hogy én lelépek —
Mintha királyt látna az ember szives Ieereszkedéssel trónjárul leszállni!
Hogy én lelépek a színpadról,
Szivem nagyon, nagyon beteg.
Mások a színpadon találták azt nagyon betegnek. A mi az én egyedi meggyőződésemet illeti, megvallom, hogy Petőfi urat a színpadon mégis egészségesebbnek tartom, mint a költészetben.
A most következő harmadik és negyedik versfüzetben a kalandos élet mibenléte vétetik tárgyalás alá, mely tárgyalás azon eredvényt szüli, hogy a kalandos élet országfutásban, a nemkalandos élet pedig kis szobábani ülhetés-ben ál, hogy enélfogva a kalandos többet ér a nemkalandosnál. A kalandos életnek tehát még vissza kellend térni:
De sorsom egykor még ezt mondja,
Ha majd rám megbékülve néz:
Eredj, a honnan számüzélek,
Légy a mi voltál, légy színész !
Petőfire megbékülve néz a sors, ezen Proteus, ki egy versből sem maradhat ki, mióta szerencsétlenségünk okát csak mindig a sorsban keressük, nem magunkban — ámbár, ellensúly végett, a szerencsét mindig önmunkánknak tekintjük, így a vers békitőleg végződik s a békületes Petőfi ez által képessé lesz Kedves vendégek elfogadására; mire nézve ily előkészületeket csinál:
Oh ez az ostoba falusi nép! —
írják, hogy majd feljőnek Pestre. —
Szép. —
S meglátogatnak. — Még szebb. —
Jőjetek. — Hanem meg is szököm előletek. -
Megszökik kedves vendégei elől ? Ne tegye azt! Ne adjon ön példát olvasóinak, hogy ezek is megszökjenek, ha a jelen verseket hajlandók volnának — kedves vendégeknek nézni!
Pompás mulatság volna. —
T. i. önre nézve, ha, olvasói megszöknének.
Képzelem. —
Hogy már készületeket tesznek a megszökésre ? Ah,ilyet képzelni sem lehet.
Bejárnák Tolnát, Baranyát velem —
Vezetném őket, mint nyájt a szamár. —
Hiszen nem ön után, de ön előtt mennének; inkább igy tehát:
Hajtanám őket, mint a nyájt a szamár. —
De oroszlánbőrben! —
Ugyan mi nagyobb dicsőség szamárnak lenni, vagy juhnak?
Jaj, ha tudnák, mint várom őket már. —
Elkerülik önt; nem fogja őket bevárhatni. Következik most a szökevények személyleirása:
Jeles család is. — Anyit mondhatok. —
Körében borzasztóan mulatok. —
Borzasztó!
A táti, az derék legény. — Derék. —
Derék!
Az ember mostan is magázza még. —
Mily kín ez szegény Petőfinek, holott ő nem magázó, de önző.
S mily érdekes hallgatni, hogyha szól
Trágyáról, béresekről, gyapjúról. —
Ez oly eredeti költői halmazat, minőt még egy költőben sem találtam; ily merény még Malaya szigetein is hallatlan — pedig ott az antropophagia is uralkodik. Trágya! béresek! gyapjú! — Trágya! Ez engem a hetedik menyországba emel: mily illatos áldozat Helikon hegyén ! — Hijába! Petőfit csak Petőfihez hasonlíthatni; ő páratlan -
És kérdi tőlem: hogy kel most a zab ?...
A búza ? ... árpa ?... széna ?... krumpli ? ... bab ?...
Ismét egy leírhatatlan báju költői halmazat: mintha szénát ennék.
Költői dolgok mindenek felett. —
Költőiségöket maga a költő is elismeri;
hiszen csak ugy hizik tőlök a képzelet. —
Hízzék a könyvárus, ki ezen soványságokat árulja! mondaná egy roszakaró. — Edig a tátihoz volt szerencsénk, menjünk már a mámihoz:
A mámi, ez már művelt egy személy. —
Még az irodalomrul is beszél. —
Könyvtára van szobája ablakán. —
A könyvtár dísze Szigvárt, Kártigám. —
Szigvárthoz pontot kellett volna tenni; így:
A könyvtár dísze Szigvárt. — Kártigám. —
De haladjunk előre; most jön a kisasszony:
És a kisasszony, oh be kellemes —
Mint a sült rák, olyan szemérmetes. —
Tanulság: a sült rákok szemérmetesek. Ezentúl tudjuk magunkat mihez tartani, ha szemérmetesek akarunk lenni. De tovább a kisasszonyrul:
Mindig pirul. — S mi bájjal társalog. —
Igen s nem, nála az egész dolog. —
 |
| Jankó János illusztrációja a Katonaélet-hez |
(...)
Most a faluról Pestre rándulunk s a következő lapon álló versben már A boldog pestiek között találjuk s érezzük roszul magunkat; mert hoszu öndicséretöket nem csak bűze (propria laus sordet), de unalma miatt is, nagyon—nagyon keserves végig hallgatni. Kárpótlásul meg nem bírálom őket; bírálat helyett legyen szabad néhány szivreható szót a boldog pestiek szivére kötnöm:
Ti boldogtalan pestiek! mikor fogjátok már egyszer belátni, hogy nem ti vagytok a világ közepe ? hogy nem ti mozgatjátok a világot ? hogy nem ti vagytok Archimides pontja ? — Ti Archimedes görögtüze vagytok, mely — vizbe mártva ég! Önzés, vakság, érzetlenség, gőg uralkodnak köztetek: hogy meritek magatokat boldogoknak mondani ? Most pedig lássuk, miből áll Petőfi urnak Első szerelme. Petőfi ur első szerelme kettős volt: egy sonka és egy leány; ezek dühösebben vívtak Petőfi sziveért, mint a hét város egykor Homer születéseért. Petőfinek ezen kettős szerelmet
A hű emlékezet
Meghozza méz gyanánt szivébe
És:
Csak hozza is! mert az nekem hajh
Mindig mi jól esek. —
Eddig jól esék, már most nem; neki jól esék, nekünk nem. Tovább:
Hiszen e prózai világban
Nincs más költőiség.
Ez ismét ujdonuj, eredeti, mély igazságu gondolat: e prózai világban csakugyan nincs más költőiség, mint visszaemlékezni egyszeri gazdánk lányára és sonkájára:
Hiszen a prózai világban
Nincs más költőiség.
Mily gyöngédség — a disznók iránt. Mily ügyesség, a lány s a sonka egybehozásában:
És uzsonnára kaptam tőle
Sonkát s más egyebet,
Mit szép szerével a kamrából
Kihozni lehetett.
Szegény lány, mily feláldozó vala szerelme! Lopásra is csábította szegényt! És Petőfi! ő evett, a helyett, hogy csókolt volna; ez nem volt szép öntől, Petőfi ur . . . . csókolni kellett volna.
Az első szerelem szép idejének letűnte, természetes, hogy még most is fájdalmasan él a költő emléjében; ezen fájdalmas visszaemlékezést az utolsó versszak igen élethűn, igen meghatólag adja elő:
Ah, szép idők! ti elmulátok,
És mindörökre tán;
Már nem terem számomra többé
Sem sonka, sem leány.
Ismét mily gyöngédség — a sertésvilág iránt, hogy először jön a sonka, ugy a lány: porcus praecedit. — Most következik : Ambrus gazda.
Ezen költői beszély két részre szakad: elsőre és másodikra. Az első rész első szakaszában a darab hőse (Ambrus gazda) iszik, mert felesége elkergette őt hazulról; ugyanezen rész második szakában mindezt kifecsegi a szolgáló. A második rész első szakaszában Ambrus gazda ismét iszik, mert felesége ismét elkergette hazulról; ugyanazon rész második szakaszában mindezt ismét kifecsegi a szolgáló. így hát a második rész az elsővel mindenben megegyezik: bis repetita piacent. — Elég a csömörig!
A nevezetes költemény, melyhez most jövünk, azon időbül való, midőn a Honderű még aranyokkal fizeté Petőfi verseit. Czime: Az alföld; — tartalma: azon laposság, mely az alföldet bélyegzi. Miért erőlteti magát Petőfi ur szép leírásokban ? Ez neki gyönge oldala; elégedjék meg inkább oly nevezetes lélekállapotok rajzolásával, mint p. o. az imént előfordult Ambrus gazda részegeskedése... Petőfi mester ily lélekállapotok előhozásában, pedig nem csak in theoria, papíron; — ő azonnal életbe is lépteti.
Most jön: Szobámban.
Esős idő van; szürke a meny,
Mint a bakancsosköpönyeg.
Tudnivaló dolog, hogy nagy irók munkái tele vannak lefolyt életökre vonatkozó czélzásokkal; ily elmés czélzás itt a bakancsosköpönyeg, mely arra emlékezteti az olvasót, hogy Petőfi egykor mint kapitány szolgált valamelyik huszárezredben. Ezen bakancsosköpönyeg engem oly elegendőképen kielégít, hogy többet nem akarok sem olvasni sem bírálni ezen versből, melynek azonfelül tizenhárom (szerencsétlen szám!) versfüzete van; igy könyen betegségemre válnék. Következik az Est.
A nap lement.
Eljött a csend,
Szellőüzött
Felhők között
Merengve jár
A holdsugár,
Mint rom felett
A képzelet.
Wie rührend ! — Becsületemre mondom, hogy a vers többi része épen oly rührend, mint eleje; végét hát bízvást elhagyhatom s megtekintem immár a 14-ik iv utolsó versét!!! Egy telem Debrecenben.
Hejh Debrecen
Ha rád emlékezem !...
Hehj! Hehj!
Sokat szenvedtem én tebened,
És mindamellett —
Mindamellett épen oly jól illik versben, mint következésképen.
És mindamellett
Oly jól esik nekem,
Ha rád emlékezem.
Hát még nekünk mily jól esik — az, hogy mi is nem sokára csak emlékezni fogunk ezen versekre. De szép volna, ha meg se emlékeznénk!
Pápista nem vagyok,
És mégis voltak böjtjeim, pedig nagyok,
Jó, hogy az embernek csontfoga van, Ezt bölcsen rendelék az istenek;
Mert hogyha vas lett volna a fogam,
A rozsda ette volna meg.
Azt is bölcsen rendelék az istenek, hogy Petőfi nem vaspapiroson adta ki yerseit s hogy nem is irta azokat vas-tollakkal, de egészen egyszerű libatollakkal; igy legalább nem fognak megrozsdásodni. Nem rozsda, de egerek s molyok fogják azokat tápul használni — tehát élő lények szivandják belőlük az életet. Életadó versek! — Exegit monumentum aere perennius! (Vasnál tartósabb emléket álitott.)
Aztán a télnek kellő közepében
Kifogya szépen
A fütőszalmám,
S hideg szobában alvám.
Mért nem fűtött be verseivel? Vagy tán akor még jobban fázott volna? — Hideg szobában aludni különben egészséges.
Ha felvevém kopott gubám,
Elmondhatám,
Mint a czigány, ki a hálóbul néze ki:
luj, be hideg van odaki!
Juj, ez népies; azért oly vonzó.
S az volt derék,
Ha verselék!
Csakugyan, a mint mondtam: verseivel akart befűteni.
Ujjam megdermedt a hidegben.
És ekor mire vetemedtem ?
Hát mit tehettem egyebet ?
Égő pipám
Szoritgatám,
Mig a fagy végre engedett.
Csakugyan, a mint mondtam: a versek nem melegíthették fel a szegény költőt s égő pipáját kellé szoritgatnia. — Berekesztés:
Ez ínségben csak az vígasztala,
Hogy enél már nagyobb
Ínségem is vala.
Hajh! de hát mi vigasztaljon engem az én ínségemben, midőn igy Petőfi verseit olvasom s még jobban fázom mellettök Szarvason nyárban, mint ő fázott Debrecenben télen ? Csak az vigasztalhat engem, hogy már kész vagyok — olvasással is, bírálással is! Most pedig mosolyogva nézek vissza elmúlt Ínségemre: quod fűit durum páti, meminisse dulce est.
Petőfi pediglen erőlködik vala,
Petőfi pediglen poéta nem vala;
Petőfi verseit elolvastam vala
És enél még nagyobb ínségem nem vala.
Ámen. — Enyi Petőfi öszes költeményeinek 14-dik ivéről. Most még ide teszek egy verset, melyet harmadéve Petőfi Sándorhoz intéztem s mely a — viszonlagos költői bókversek ideje alatt — a Pesti divatlapban bujt napvilágra. Versem ez : (L. könyvünk 154. lapján). Istenem, mily vak voltam én harmadéve! —
Nekem azóta, hálistennek megnyíltak szemeim; de mikor fog Petőfi ur látni ? Fejem szerint, igen későn; szivem szerint, minél előbb: mert Petőfiben van lélek, s kár volna elvesznie."
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése