Christian Hermann: A Scotland Yard titkaiból (7)

A Notinh Hill-i fojtogató / II.

A Nottinh Hill-i rendőrörs előtt - akció

A rendőrség mentségére legyen mondva, ezek más idők voltak, hiszen ne feledjük, 1949-et írtak ekkor, alig négy év telt el a második világháború befejezése óta. Az akkori bombázások során nagyon sokan haltak meg, közülük rengeteg áldozatnak nem kerültek elő a maradványai, vagy csak részben. Úgy hitték, ez a fiatal nő is egy lehetett az akkori áldozatok közül.

Mindeközben Mr. Christie idézést kapott a rendőrségtől, hogy kikérdezzék, ahogyan feleségét is meghallgatták, de őt már az otthonukban. Amikor Christie átlépte a Notting Hill-i rendőrőrs küszöbét, örömteli meglepetésben volt része. Az egyik őrmesterben felismerte régi kollégáját, akivel 1939 és 1943 között együtt szolgált, mint segédrendőr, a Scotland Yardnál.

Amikor Christie megtudta, hogy Evans mivel vádolja, azonnal tagadott. Azt állította, ő sosem végzett abortuszt sem Mrs. Evansen, sem más nőn.

Azt hangoztatta, nem is érti, miért vádolja ilyesmikkel Evans, amikor felesége és ő, mindig jók voltak a fiatal házaspárhoz.

Miután meggyőződtek arról, hogy Mrs. Beryl Evans valóban eltűnt a kislányával együtt, Jennings főfelügyelő, Barrat felügyelő társaságában ismét kiszállt a helyszínre, hogy újra átkutassa a házat és a lakást. Most sem szúrt szemet számukra a kerítést támasztó csípőcsont, sem a koponya a vödörben, noha amellett is kutakodtak. Aztán végre eljutottak a lezárt mosókonyháig, melyet Mrs. Christie kinyitott nekik. Először nem láttak semmi különöset, majd ahogyan a sarokban álló deszkalapokat megmozdították, egy csomag került elő, amelybe Beryl testét csavarták. Pár perccel később, az ajtó mögött megtalálták a tizenhárom éves Geraldine holttestét is. A vizsgálat kimutatta, hogy anyát és lányát megfojtották, de magzatelhajtási kísérlet nem történt a nő esetében.

Evansnek szembesülnie kellett a ténnyel, hogy kislánya is meghalt, erről állítólag semmit nem tudott. Úgy érezhette, semmi értelme az életének, mindent bevallott. Nem lehet tudni, milyen módszerekkel, de a lényeg, hogy Jennings főfelügyelő és kollégái, végül csak megszerezték Timothy Evans beismerő vallomását, és lecsukhatták családja meggyilkolása végett. Ezek után már hiába hajtogatta, hogy ártatlan és hogy az igazi bűnös Mr. Christie, senki sem hitt a notórius hazudozónak, ahogyan az a tény is süket fülekre talált, hogy Mr. Christie büntetett előéletű, míg Evans makulátlan, és sosem volt dolga a rendőrséggel.

A bírósági tárgyaláson az esküdtszék tanácskozása rövid ideig tartott. Ezután a bíró a vádlotthoz fordult:

„– Timothy John Evans, magára rábizonyították a gyilkosságot. Tud felhozni mentségére valamit, amiért a bíróság ne ítélje halálra magát, ahogy azt a törvény kívánja?

– Nem, uram! – felelte rémülettől reszkető hangon Evans.

– Timothy John Evans, a bíróság arra ítéli magát, hogy innen börtönbe vigyék, onnan a vesztőhelyre, ahol akasztás útján lelje halálát, és hogy holttestét a börtön területén temessék el. Isten irgalmazzon a lelkének!"

A tárgyalóterem halotti csöndjét egyedül Christie fékezhetetlen zokogása töltötte be, amit úgy tűnik, senki nem furcsállt. Evanst a pentonville-i börtönbe vitték, majd 1950. március 9-én reggel, a hóhér végrehajtotta rajta a halálos ítéletet.

A Rillington Place 10-re nagy csend telepedett. Evansék meghaltak, az idős Kitchener bácsi elköltözött, így Christie-ék egyedül maradtak a házban. Még ez év augusztusában, új tulajdonosa lett az ingatlannak, a jamaikai származású Charles Brown személyében, aki bevándorló honfitársainak adta bérbe a felső emeleteket. Christie-ék nem jöttek ki az új lakókkal, folyton veszekedtek velük. Mr. Christie helyzete tovább romlott azáltal, hogy el kellett hagynia munkahelyét, mivel a per során kiderült, hogy büntetett előéletű. Maga a per, és a munkanélküliség megfeszítette az idegeit, így a férfi egész nyáron orvosi kezelésre szorult.

Aztán egy nap, 1952 decemberében, Mrs. Ethel Christie elvitte a szennyest az egyik mosodába, és többé senki nem látta őt viszont. A férje, Mr. Christie mindenkinek azt mesélte, hogy felesége előre utazott Sheffieldbe, mert úgy döntöttek, itthagyják Londont. Ennek ellenére a férfi karácsonykor még mindig a házban tartózkodott, de 1953 januárjában valóban elhívta magához azt a bútorkereskedőt, akit annak idején Evansnek is ajánlott. Nem sokkal később beváltotta felesége takarékkönyvét, majd márciusban végleg elhagyta a Rillington Place 10-et. Hogy hová távozott pontosan, azt senki nem tudta, és valószínűleg soha nem is derült volna ki, ha nem történik egy váratlan fordulat.

Ez a fordulat az volt, hogy üres lakását a tulajdonos kiadta egy Beresford Brown nevezetű lakónak. Az új bérlő, első dolgaként nekiállt kitakarítani az elhanyagolt, rendetlen otthont, rendbe hozta, ahogyan csak lehet. Bánatára azonban bármit is tett, a levegőben lévő enyhe bűzt képtelen volt kiirtani. Aztán egyik nap gondolt egyet, és elhatározta, hogy felszerel egy polcot a konyhába a rádió számára. Ahogyan a kalapáccsal a szöget püfölte, jól hallotta, hogy a fal nagyon üreges, és bosszúságára a szögeket rendre elnyelte. Letépte egy helyen a tapétát, ám meglepve tapasztalta, hogy nem igazi fal van ott, hanem valami egészen más anyag. A vizsgálódás nyomán keletkezett lyukon át, egy zseblámpa segítségével bevilágított az üregbe. A látványtól, amit a résen keresztül látott, visszahőkölt. Egy ülő helyzetben lévő, meztelen női hulla volt a fal mögött. Rettentően megrémült. Szólt a szomszédoknak, akik azonnal értesítették a Notting Hill-i rendőrőrsöt.

A könyv antikváriumban, itt-ott még fellel-
hető

A rohamosztag rövid időn belül a helyszínen volt. Kibontották a rögtönzött falat, de ami a szemük elé tárult, az minden jelenlévőt meglepett. A falban összesen három női hulla volt. Később sikerült azonosítani mindegyik prostituáltat, akik pár hete tűntek el. A törvényszéki orvostani vizsgálat mindhárom áldozatnál fojtogatást állapított meg a halál okaként. Az is kiderült, hogy gázzal kábították őket, minek következtében magatehetetlenek lettek, teljességgel képtelenek a védekezésre. Mindhárommal közösültek, de azt nem lehetett tudni, hogy haláluk után, vagy haldoklásuk közepette. Késő este megtalálták a negyedik halottat is. Mrs. Ethel Christie holtteste a hálószoba padlója alatt feküdt. Őt nem erőszakolták meg, „csak" megfojtották. Halála tizenöt héttel korábban következhetett be.

Ugyanakkor végre eljutottak odáig, hogy észrevették a koponyát a vödörben, a csípőcsontot a kerítésnél, és felásták az egész kertet. Hajra, valamint egyéb testrészek csontdarabjaira találtak. Az emberi maradványok két nő holttestéhez tartoztak, akiket sikerült azonosítani. Az egyikük Ruth Fuerst osztrák származású lány volt, aki tizenhét évesen, még a háború előtt hagyta el hazáját. Kezdetben segédápolóként dolgozott, majd a háború kitörése után a fegyvergyárban helyezkedett el. 1943 augusztusában, egy nyári reggelen munkába indult, de soha többé nem tért haza. Huszonegy éves volt ekkor. A másik áldozatot Muriel Eadynek nevezték. Ugyanabban az üzemben dolgozott, ahol John Christie, és baráti viszonyt ápolt a házaspárral. 1944 októberében, harmincegy évesen tűnt el.

A háború után nagyon sok eltűnést jelentettek be. Az áldozatok nagy részének a bombázásokkor veszett nyoma, így nem okozott meglepetést az újabb és újabb bejelentés. Ezek a jelentések azonban idővel rendre megszűntek, mert az eltűnt személyek általában sosem kerültek elő. Mindez jó táptalajt adott egy olyan perverz sorozatgyilkosnak, mint amilyen John Christie volt.

A lakosságon eluralkodott a pánikhangulat: vajon mikor és hol csap le megint a fojtogatós gyilkos? Olyan légkör lengte körül az egész várost, mint annak idején Hasfelmetsző Jack idejében. A rendőrség lázasan kutatott John Halliday Reginald Christie után. Az egyetlen nyomon elindultak, rövidesen zsákutcába futott, képtelenek voltak megtalálni a tettest. Aztán a sors a segítségükre sietett.

Egyik reggel, Thomas Ledger őrmester épp reggeli őrjáratára indult az egyik londoni városrészben, amikor arra lett figyelmes, hogy egy ötven év körüli, kopaszodó, szemüveges férfi tanácstalanul lődörög a környéken. A rendőr megszólította, mire a férfi azt válaszolta, hogy munkát keres. Ledger azonnal felismerte Christie-t, és miután papírjai nem voltak, bekísérte a legközelebbi rendőrőrsre. A férfi nem tanúsított ellenállást.

Amikor megkérdezték tőle a kihallgatás során, hogy mi történt a feleségével, előadta, hogy egyik reggel - még 1952 decemberében - arra ébredt, hogy neje fuldokolva vergődik mellette. Úgy látta, legalább huszonhárom altatótablettát szedett be az asszony, és bármennyire próbálta levegőhöz juttatni, nem sikerült. Ekkor úgy döntött, megszabadítja Ethelt a szenvedéstől. Felkapott egy harisnyát és segítségével megfojtotta az asszonyt. Elég furcsa mese volt, ráadásul a boncolás kimutatta, hogy Ethel Christie gyomrában nem volt altatószer, viszont az egyértelműen kiderült, hogy megfojtották.

Amikor a további gyilkosságokról vallatták, ugyanazt a taktikát alkalmazta mindig: tagadott, azt állította nem emlékszik, vagy ferdítette a dolgokat, szóval összevissza hazudozott. Mindent elkövetett annak érdekében, hogy őrültnek nyilvánítsák. Ám akármit is hazudozott, az elmekórtani vizsgálat megállapította, hogy bár szexuális fogyatékossága révén rendellenes hajlamú ugyan, de semmiképp sem elmebeteg, és nem is beszámíthatatlan.

Kiderült, hogy John Christie, aki tiszteletreméltó, példás polgárnak mutatta magát, igazából bestiális gyilkos volt. Nem beszélve arról, hogy gyáva módon még azt is elnézte, amint egy ártatlan embert elítélnek és kivégeznek az ő rémtettei miatt. Persze arról a tényről sem szabad megfeledkezni, hogy a büszke Scotland Yard mekkora baklövést követett el Evans kivégzésével, a felületes nyomozási munka miatt. Ezen kívül a bírósági eljárás alatt csak egyetlen cél lebegett az ügyész előtt - jóllehet, sok ellentmondásos vallomás született, és a védő is számos ellenbizonyítékra hívta fel a figyelmet –, Evansnek „vesznie kellett" és kész. Az ügyész a Christie ellen felhozott vádakat nem engedte ellenőriztetni, sőt, arra a kijelentésre ragadtatta magát, hogy Christie „becsületes ember a javából", noha koronatanújának büntetett előélete akkor már nem volt titok a nyilvánosság előtt.

Hogy John Halliday Reginald Christie ki is volt valójában, és hogyan jutott idáig, ahhoz nem árt tudni róla néhány életrajzi adatot.

A Halliday és Midgley a századforduló előtt Halifax legnagyobb cipőgyára volt. Halliday társtulajdonos lánya, egy szőnyegminta-tervezőhöz ment feleségül, bizonyos Ernest John Chrisie-hez. 1898-ban fiuk született, akit a John Reginaldnak kereszteltek, illetve még megkapta harmadik névként a Halliday elnevezést, hogy mindig emlékeztesse előkelő származására.

Tizenöt éves kora táján szerezte első szexuális élményét, mely számára szégyenteljes volt, ugyanis kudarcot vallott. A lány, később kifecsegte mindezt a többi kamasznak, és attól kezdve „Farkatlan Reggie" lett a gúnyneve. Ezek a mély sebek olyannyira megalázták, hogy az elkövetkezendő időkben továbbra is többször mondott csődöt férfiassága, és tehetetlen haragja a nők felé irányult, ami lassan patologikus gyűlöletté erősödött.

Az első világháború idején két évig katonáskodott, majd könyvelőként helyezkedett el, és 1920-ban feleségül vette a vele egyidős Ethel Waddingtont. Később a postán kezdett dolgozni, ahol elkövette élete első komolyabb bűntényét, sikkasztott. Közben egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a prostituáltak társasága vonzza. Szüleinek ez már túl sok volt, és 1924-ben kitagadták fiukat. Nem sokkal később Christie elhagyta Ethelt, de kilenc év múlva ismét összekerültek, és 1938-ban a Rillington Place 10. alá költöztek. Büntetett előéletét elhallgatva, sikerült segédrendőrként elhelyezkednie a tartalékrendőrségnél, és ilyen minőségben ismerkedett meg az osztrák Ruth Fuersttel.

Gyilkosságait elismerte, de mindig úgy állította be, mintha a nők akartak volna kikezdeni vele, és neki nem maradt más választása, mint végezni mindegyikkel. Valószínűleg azonban mindez úgy történhetett, hogy elnyerhette a nők bizalmát, és elcsalva őket valamiféle ürüggyel, elkábította, majd meggyilkolta valamennyit. Végül nyolc gyilkosságot bizonyítottak rá, beleértve a kis Geraldine-t is. Hogy utóbbit miért ölte meg, arra nem tudott kielégítő magyarázatot adni.

1953 júniusában volt a tárgyalás, ami felesége meggyilkolására támaszkodott elsősorban. Halálos ítéletet hirdettek ki rá, és talán a sors fintora, hogy ugyanabba a cellában tartották fogva, ahol három és fél évvel korábban Evans is raboskodott, majd 1953 júliusában ugyanarra a bitófára kötötte fel a hóhér, amelyen az ártatlan Timothy Evans is meghalt.

A közvéleményben egyre erősödött a gyanú, hogy Evans igazságtalanság áldozata lett, és követelték a rehabilitálását. Nagyon sok idő telt el, mire végre konkrét lépések történtek az ügyben. A brit hatóságok több mint tizenkét évig folytatták hallgató taktikájukat, de a közvélemény nem hagyta megtéveszteni magát, és továbbra is követelték, hogy az Evans-ügyet göngyölítsék fel, és az ártatlanul kivégzettet rehabilitálják.

Évek teltek el, és csak 1965-ben engedtek a közvélemény nyomásának. Ebben az évben, egy őszi reggelen a pentonville-i börtön udvarán nagy titokban felnyitották Timothy John Evans sírját. A kihantolás ténye mindenki előtt rejtve maradt. Az anya kívánságára, kihantolt fiának földi maradványait átszállították a greenville-i temetőbe. Mindazonáltal, sem az igazságszolgáltatás, sem a Scotland Yard nem tudta ezzel tisztára mosni magát attól a bűnétől, hogy felakasztott egy ártatlan embert.

Forrás: Christian Hermann: A Scotland Yard titkaiból. Zrinyi Katonai Kiadó, Budapest, 1989. Ford. Elek István