E furcsa című történetgyűjtemény Fodor Gyula gyűjtése, és zenéről, zenészekről szól. Szeretem az ilyen szívből adakozó kézikönyveket - mögöttük mély gondolatokat, felelős gondolkodókat sejteni.
Az előszóból:
Illusztráció a könyvből
"Az ember el sem hinné, mennyi minden fér bele egy ilyen rövid történetbe. Gyakran egy egész ember. Néha egy nagy probléma. Néhány mondatba. Magukba tudnak zárni nagy szellemeket, hasonlatosan az ezeregyéjszakai palackhoz...
Balladaszerű a legtöbb. Tömör; csak a lényeget tartalmazza, de ki is fejezi. Hatásosan. Gyakran hosszú értekezéseknél hatásosabban. Pillanatokat rögzítenek meg ezek a történetek, de vannak pillanatok, amelyek tartalmasabbak évek soránál."
Shakespeare irta egyik darabjában:
Az az ember, akiben nincs zene
s akire édes összhang sohse hat,
gyanús, hogy megcsal, kirabol, elárul:
lelke mozgása nehéz, mint az éj,
érzése sötét, mint az Erebus:
ilyennek ne higyj. — Hallgasd a zenét!
(Szabó Lőrinc fordítása)
Hát igen, ez is egy komoly szempont! És akkor lássunk néhány ilyen cseppben a tenger féle zenei történetet. Lelkünk még úgy is a Csíkszeredai Régizene Fesztivál dallamaira hangolva; legalább tovább tart bennük az élmények nyári melege.
MŰVÉSZ
Mozart édesapja írta fiának:
... ha valaki lelkesen dicsér téged, ha égbe emel, akkor te annak semmiféle hibáját meg nem látod, azt te teljes bizalmaddal ajándékozod meg, sőt szereteteddel...
A ZENESZERZŐ HALÁLA
A Saint Eustache templom plébánosa imádkozott a 73 éves Rameau halálos ágya mellett. S egy helyen elvétette a zsoltár dallamát. A zeneköltő, akiről mindenki azt hitte, hogy lelke már messze szállt — a legenda szerint — egyszerre kinyitotta szemét, felemelte fejét és szemrehányó hangon így szólt:
— De plébános úr ! Hiszen ez hamis!
Azzal kilehelte lelkét.
A HOLDVILÁG-SZONÁTA LEGENDÁJA
Beethoven Heiligenstadtban nyaralt, Döbling mellett, a Kahlenbergről lesiető patak partján.
Egy este f-dúr szonátájának egy töredéke ütötte meg fülét. Az egyik ház nyitott ablakán szűrődtek ki a hangok. Beethoven megállt az ablak alatt. Bent valaki így szólt:
— Mit nem adnék érte, ha olyasvalakitől hallhatnám a darabot, aki úgy tudja eljátszani, ahogyan kell!
Az édes, szelíd hang becsábította Beethovent a házba. A zongoránál fiatal leány ült, de előtte nem volt kotta. Beethoven kérdően nézett rá, de csak néhány pillanatig, mert a leány üres tekintete elárulta, hogy a fiatal teremtés vak. Hallás után akarta eljátszani az f-dúr szonátát.
A leány fivére felsóhajtott:
— Szegény kis húgom!
A holdvilág belépett az ablakon s egy bús ifjú leányarcot világított meg.
— Elzongorázom neki a holdvilágot — mondta Beethoven.
Így és ekkor született meg a Mondschein-szonáta első tétele, ebből a rögtönzésből.
NÉHA AZ ELÉGEDETLENSÉG IS HASZNOS
Lully egyik nap írt valamit, másnap átdolgozta, újraköltötte s ha a második fogalmazás jobban tetszett neki, mint az első, az eredetit, amelyhez a második gyakran már csak alig hasonlított, ezekkel a szavakkal adta át titkárának, Lalouettenek:
— Égesse el.
Lalouette nem mindig teljesítette a parancsot. És később híres, jómódú zeneszerző lett belőle.
MINEK NEVEZZELEK?
Rossini nem kedvelte a páthoszt s a nagy szavakat.
— Hogyan szólítsam önt? — kérdezte egyszer egy hölgyrajongója — Monsieur Rossini: ez prózai és lapos. Szólítsam így: maestro? Vagy nevezzem hérosznak? Félistennek?
— A világért se, asszonyom! Szólítson egyszerűen nyuszikámnak — felelte Rossini.
MIT DALOL A PACSIRTA?
Bechstein lejegyezte. Ezt dalolja:
Tiu, tiu, tiu, tiu
szhpe, tiu, tokua
tio, tio, tio, tio
kutio, kutio, kutio, kutio
cskuo, cskuo, cskuo, cskuo
csii, csii, csii, csii
csii, csii, csii, csii, csii
kuorror, tiu, cskua, pipitskuisi
cso, cso, cso, cso, cso
cso, cso, cso, cso, cso
csirrhadinng
esi, szi szi toszi, szi
szi, szi, szi, szi, szi
csőrre csőrre csőrre csorrehi
csain csatn csatn csatn csatn csatn esi
dlo, dlo, dlo,dloa
dio, dlo, dlo, dlo, dlo, dlo
kuioo, trrrrrrict
lü lü lü lü, ly ly ly, li, li, li, li
kuio didi li lulilí
ha guor guor ku kuio
kui kui kui kui kui kui kui kui
gholl, gholl, gholl, gholl, ghia, hüdüdoi
kui kni horr lia dia dia dillhi
hecs becs hecs becs
hecs becs hecs becs hecs
tuarho hocstehoi
k'uia kuia kuia kuia kuia kuia
kni kni kni io io io io io io io kni
lii ly]e loio did io knia
higé gé gc gé gé gé knior csisz csiopi
Aki nem hiszi, erdő mélyén, éj sötétjében ellenőrizheti a szöveg pontosságát.
A TITÁN
Von Frimmel, a híres Beethoven-kutató feljegyezte, hogy az ő édesanyja kisleány korában gyűlölte Beethovent, mert Beethoven a lepkéket, amelyeket a kisleány meg akart fogni, zsebkendőjével mindig elriasztotta . . .
MI ÁLL A LEVÉLBEN?
Liszt egy pozsonyi hangversenye után nagyszabású bankettre gyűltek össze hívei. Pohárköszöntők is voltak, szép számmal, elmések és kevésbbé elmések. Az egyik így hangzott:
— A Liszt-név a különböző nemzetek nyelvén mást és mást jelent. A németek szerint te, ó mesterünk, behálóztál bennünket; du hast uns überlistet, a művészeteddel. Magyarul liszt a neve annak az istenáldotta anyagnak, amelyből a kenyeret sütik. Te vagy a liszt, amelyből a művészet kenyerét sütik. Szláv nyelven levelet jelent a liszt szó. Te vagy a levél, amelyet az ég küldött nekünk s amelyben meg vagyon írva.. .
— ... hogy szójátékot faragni tilos! — szólt közbe szigorúan Lisztnek az a híve, akire a pohárköszöntők megválaszolását bízták.
Így arra már nem került sor, hogy kiderüljön: mit jelent angolul least és franciául liste.
Először
egy ihletett falfestmény látványa fogott meg, majd egy olcsó
kiadású, karcsú regény jól hangzó címe: A halászó macska
uccája.
A Rue du
Chat qui Pêche...
Akkor még
nem tudtam, hogy a két élmény és benyomás szorosan
összetartozik.
Most már
tudom. Hiszen mindkettő ugyanabból a forrásból táplálkozik: a
csöppnyi párizsi sikátoréból, amely az idők folyamán
idegenforgalmi nevezetességén túl, művészi alkotások egész
sorának ihletőjévé vált, legendától regényen át a sanzonig.
Az utca maga
Párizs szívében rejtőzik: a nevezetes Notre Dame székesegyház
szomszédságában. Ugyancsak közelében adja meg magát a
forgalomnak – és az emlékezetnek – az a Szent Mihály útja (a
Bd. St. Michel), amelyet Ady halhatatlan őszi versének sorai
őriznek mindaddig, amíg költészet-kedvelő ember él e földön.
Az utcatábla
És persze,
kőhajításnyira hömpölyög tőle a Szajna is, amelyben a legenda
szerint egy középkori fekete macska halászott, akiről azt hitték,
hogy egy titokzatos alkimista segédje, ezért aztán egy szép napon
a vízbe fojtották, ám az idők során újra és újra felbukkant –
olykor elmélyülten pecázik a folyó partján...
Csak
irigyelni lehet Földes Jolán írónő szerencséjét (?), aki
1936-ban készült regénye címéül választotta azt a sikátort,
melyben egykor maga is átélte az emigráns-sorsot. Szerinte
„utcának nevezni valóságos gúny, mert a szélessége két
lépés – harmincnál a hossza se több – de
Párizsban vannak ilyen valószínűtlen, nyúlfarknyi
kis utcák, még csak nem is a külső városrészekben... A halászó
macska utcája a Szajna partjára fut ki... Ha az ember kiér a
partra, jobb kéz felől a Notre Dame két csonka tornyát, vigyorgó
szörnyeit látja, szemben a rendőrfőnökség épületének
oldalát. Már ennyiből is nyilvánvaló, hogy tisztességes, komoly
vidéken, a város szívében épült.”
A sikátor - ma
De ha csak a
cím tűnt volna fel az olvasónak!
A londoni
Pinker könyvkiadó cég nemzetközi regénypályázatára szánt és
díjnyertessé lett mű gyorsan vált világsikerré. A magyar nyelvű
eredeti mellett angol, bolgár, finn, francia, holland, héber,
lengyel, német, olasz, portugál, román, szlovák és török
nyelven ismerkedhettek meg vele az olvasók, s példányszámát
hamarosan milliókban mérték – nem egy nyelven több kiadást is
megért.
Miközben a
közönség nagy érdeklődéssel fogadta a fiatal magyar írónő
könyvét, a hivatásos magyar kritika fanyalgott; a művet
elkönyvelték bestsellernek (ami igaz, az igaz: az olvasók
rajongtak érte, a halászó macska kitűnő áruvédjegy is lett
egyben), s ezzel mintha az írónő munkásságát is tartósan
kényszerpályára terelték volna. Földes Jolán két-három újabb
regény után sajnálatosan elveszett a magyar irodalom számára s
(magyar származású) angliai férje után mint Yolanda Clarent tűnt
fel az angliai könyvtermésben. Fiatal kora óta ette az emigráció
kenyerét – nem csoda, hogy legjobbnak ítélt könyve tárgyául
egy Párizsba kényszerült magyar munkáscsalád csöndes
odüsszeájának visszafogott, ám jelentéses történetét
választotta.
Az egyik francia kiadás cimlapja
A
fanyalgásban sajnálatos módon a Nyugat járt élen: 1936-ban (12.
szám) hasábjain Hevesi András szólja le az akkor alig 33 éves,
korábban Mikszáth Kálmán-díjat is nyert szerző teljesítményét.
Témaválasztását rögeszmének tartva, azt kifogásolja, hogy
„ez a rögeszme egyáltalán nem sivár és kietlen, hanem csupa
aranyos derű, csupa megindító véletlen”.
Felrója neki, hogy a soknemzetiségű szereplőgárda tagjai közül
mindegyiknek kivétel nélkül arany szíve van, egyik sem kimondott
gazember; egyáltalán, az emberi konfliktusok takaréklángon
működnek benne, a bemutatott világ annyira köldöknézően
mellékes és nem jellemző az élet egészére, hogy inkább csak
jelzés értékűként fogadható el.
És mégis,
a világsiker mintha szembe menne a merev ítészi véleménnyel.
A halászó
macska uccája ugyanis, bár ízig-vérig magyar regény, sorsa
és mondanivalója révén kiszakadt a magyar irodalomból: azt
mondja el egy magyar háromgyermekes, kivándorolni kényszerült,
hontalanná vált magyar családról, ami bárkivel és bárhol
megtörténhetik a világon. (És mint látjuk, meg is történik.)
Nem részletez, nem sztorizik, a mélyre ásás is távol áll tőle,
viszont ahogyan az iró elmeséli a családtagok és legközelebbi
ismerőseik több évtizedes történetét, a rájuk törő és
sorsukra visszahulló történelemmel együtt, az gondolatokat
ébreszt. A könyvben nyoma sincs az írói nagyot mondásnak,
helyenként a szöveg akár közhelyesnek is tűnhet, de csak azért,
mert konstrukciójában minimalista és a mesélést tartja egyedül
mérvadónak. Sűrű szövésű történetében folyamatosan egymást
követik a füveskönyvek mindent megvilágító bölcsességével
vetekedő részletek, élethelyzetekből kibomló megállapítások,
amelyek elkerülik a szájbarágást, a sarkításokat és ha
logikájuk mentén végiggondoljuk őket, akár tanulsággá is
válhatnak.
Néhány magyar kiadás cimlapja
A budapesti
kommün bukása után Párizsban megtelepedő Barabás házaspár –
az apa szűcsmester, az anya szülésznő, gyermekeik közül Annus a
legnagyobb, Jani a középső és Klári a legkisebb – a jobb és
biztosabb élet reményében próbál gyökeret verni, A halászó
macska utcája tájékán. Csakhogy...
„A
franciák, ha [Barabás]
megmondja, hogy magyar, gyanakodva néznek rá:
– Mellettünk
harcoltatok vagy a bosche-okkal?
Még
annyit sem tudnak, hogy Magyarország ellenségük volt, a túlsó
oldalon verekedett.
– Ez jó
– magyarázta Barabásnak a szabadkai cipész, aki odaát lakott a
rue Monsieur le Prince-ben. – Azt kell felelni, hogy mellettük,
akkor mindjárt felderül a képük, és nagyon barátságosak. Nekem
különben is könnyű, a passzusomban az van, hogy jugoszláv, és
azokat szeretik.
Barabás
akkor komoran rázta a fejét. Ő nem feleli azt, hogy mellettük.
Csak akad köztük intelligens ember, aki legalább a volt
ellenfeleiket ismeri, és az hazugságon fogja. Barabás az igazat
mondja, és erre az emberek arca elsötétül.”
A legkisebb
lányt, a 9 éves Klárit először viszik francia iskolába. Mivel
még nem ismeri a nyelvet, félreértések egész sorozata folytán
összeütközésbe kerül francia osztálytársaival, magyarán:
összeverekednek. Klári nem hagyja magát...
„A
gyerekek ezentúl sauvage-nak, vadócnak, vadembernek, kannibálnak
hívják..., de – tudja isten, furcsák a gyerekek – valahogy
polgárjogot nyert köztük a verekedéssel. Most már tudják, hogy
kislány, mint ők, a kiöltött nyelv jelbeszédét érti, mint ők,
sikongatni éppúgy tud, mint ők... Klári követelődző marad és
szemtelen, és előkelő helyet fog kiharcolni a miniatűr francia
társadalomban, amelyik tiszteli a bátorságot és a lobogó
önérzetet.”
Jani
ugyancsak francia iskolába kerül, ám ő békés gyerek...
„A
tanító néni elmagyarázza, mit fognak tanulni ezidén. Aztán vége
az órának, a gyerekek a folyosón tolonganak, Jani egyedül áll,
támasztja a falat. Kis csapat tart hirtelen felé, egyikük elébe
lép, a többiek mögötte szoronganak.
– Te
miért nem vagy fekete? – kérdi a szónok erélyesen.
Jani
megrezzen. – Tessék?
– Te
miért nem vagy fekete? A négerek mind feketék.
Jani a
szögletes kun koponyája hegyéig elvörösödik. – Én nem vagyok
néger.
A szónok
a társaihoz fordul. – Azt mondja, hogy nem néger. – Megint
Janit vizsgálja, gyanakodva: – Afrikában csupa négerek laknak.
– Én
nem Afrikából jövök. Magyarországról.
– Azt
mondja, Magyarországról jön – közvetít hátrafelé a szónok.
– És
az nem Afrika? – csodálkozik az egyik szónok.
– Dehogy!
Amerika! – erősködik egy másik.
– Nem!
Ausztrália! – s a kis csapat összevész.
Jani
megpróbálja túlkiabálni őket, visszaterelni magára a figyelmet.
– Hadd mondjam meg! Én tudom! Én ott lakom! Magyarország!
Európa!
– Európa?
– pillant rá valamelyik hitetlenül. – Az itt van...
– Tavaly
egy zulu fiú járt hozzánk – magyarázza egy másik. – De az
fekete volt.”
Sajnos, nem
csak az iskolában, a munkahelyen sem mennek túl simán a dolgok...
„Barabásnak
ugyan van állása, rögtön kapott munkát, ahogy ezt Brüll úr
megjövendölte, csak éppen a jóslatnak az órabérre vonatkozó
része nem vált be. Pedig ott se esett tévedés: a francia
szaktársak megkeresik a kettőötven-három frank órabért, de a
magyar munkást, az idegent kihasználják, megrövidítik. Ugyanazt
a kényes, finom munkát végzi, mint ők, de neki csak egyötvenet
fizetnek érte, azt mondják, sok baj van vele, mert nem tudja a
nyelvet, meg aztán a francia szőrmekidolgozás más, azt még jól
ki kell tanulnia. Nem igaz, persze, hogy nem igaz, de hát mit
csináljon az ember?”
A
franciaországi életmód lépten-nyomon furcsaságokat hoz a magyar
család életébe...
„Barabásné
még mindig nem ocsúdott fel a megdöbbenésből és
felháborodásból. A két gyerek az iskola harmadik napján elébe
állt, és mint egy ember, követelték a quart du rouge-t, a negyed
liter vörös bort, minden francia iskolásgyerek tízóraijának
szabályos és elengedhetetlen alkatrészét... Barabásné
nyakonvágta a gyerekeket, sírt és jajveszékelt, szidta az
iskolát, az országot, a kormányt, de a férje nevetett:
– Ha a
francia gyerekeknek nem árt, ők se halnak bele.
Klári
általános meglepetésre némán fogadta a nyaklevest. Hűvös
nyugalommal leült:
– Jó.
Nekem mindegy. Én úgyis kapok mindegyik lánytól, mert nagyon
sajnálnak, hogy mi olyan szegények vagyunk, még bort se vihetek.
Mindegyik ad kortyot. Ma is ittam legalább fél litert.
Klári
lehelt. Jani is lehelt. Barabás hahotázott. A két gyermeknek élénk
borszaga volt...Barabásné másnap reggel pénzt hagyott Annusnál
fél liter pontosan elfelezendővörösborra.
– A
leggyengébből végy – magyarázta neki. – Tán elég lenne
három deci is és vizezhetnéd. Csak mert nem akarom, hogy csúfolják
őket a szegénységük miatt, és sajnálatból agyonitassák.”
A halászó macska utcája
korabeli levelező lapon
Janinak jól
megy az iskola, a szülőket behívatják, hogy elmagyarázzák:
amennyiben a fiuk felveszi a francia állampolgárságot,
ösztöndíjban, ingyenes ellátásban részesülhet. Barabásnét
sikerült meggyőzni...
„Az
urában furcsa indulatok ágaskodnak, először is nem szereti, hogy
a gyerekei ne legyenek magyarok, aztán meg – mit képzel az a
francia állam, ő talán nem tudja a saját erejéből felnevelni a
gyerekeit.
– Nem
kell nekünk senki kegyelemkenyere – mondja.
Bahgyihinov
bácsi nem hagyja annyiban. A francia nevelésügy himnuszát
zengi... Az asszony meg harmadszor számlálja elő, mit kapnak a
gyerekek reggelire, tízóraira, ebédre. Barabás hirtelen
megvidámodik, felvillan a szeme:
– És
biztos, hogy huszonegy éves korukban visszamehetnek magyarnak?
– Biztos,
biztos.
– Jól
van. – A jászsági paraszt huncut mosolya játszik Barabás arcán.
Irja meg a kérvényt, Monsieur Bahgyihinov. Becsapjuk a francia
államot.
Igen, igy
már megbékélt a gondolattal. Csak taníttassa az idegen állam az
ő gyermekeit, tömje beléjük a pénzt, aztán azok visszamennek jó
magyaroknak.”
Barabásné,
aki mosónőnek állt be, hirtelen súlyosan megbetegszik, s minden
tiltakozása ellenére kórházba kerül.
„A
vizsgálat nem folyik egészen zavartalanul, mert mikor Barabásné
nemzetiségét kérdik, Bahgyihinov azt hazudja, hogy román, hátha
akkor szívesebben bánnak vele. Csakhogy az egyik alorvos románul
szól az asszonyhoz, aki persze nem tud válaszolni.
– Látják?
– nevet gúnyosan az orvos. Ezek mind bosche-ok, magyarok,
ellenségek. A háborúban ellenünk harcoltak. Most bezzeg szívesen
adnák ki magukat románnak.
Barabásné
arca lángba borul, legszívesebben leugrana a magas
vizsgálóasztalról. Bahgyihinov magyarázkodik... nyilván, ő
tévedett, soha nem kérdezte az asszony nemzetiségét...
Barabásnét
ott tartják a kórházban... Mert a bánásmód egy és a kezelés
kettő. Barabásnéval rosszul fognak bánni, de kitűnően fogják
kezelni.”
Időnként,
az emigránsok között fel-felüti a fejét a honvágy.
„A
honvágy nem alszik. Csak lehalkul, elcsendesedik, leköltözik a
lélek alsó áramába, ott zizeg, csobog fojtottan, mint a föld
alatti vízmosás. Laktál már patak közelében? Éltél már
házban, ahol dinamó működött? Akkor tudod, hogy a füled
megszokja a zúgást, megszokja, hogy a ház ütemesen rezeg, úgy
hozzáedződik, hogy már nem is hallja... Csak akkor rettennél föl,
kábultan és csodálkozva, ha hirtelen elhallgatna a zúgás,
elapadna a zaj forrása.
Így
a honvágy. Barabás csak azon morog, hogy itt minden bornak
kenceszaga van, az asszony azt panaszolja, hogy a pénzeket és
súlyokat nem lehet itt kitanulni – sou megfont,
ki hallott ilyet? –, Annus csak azt mondja,
bosszantó, hogy disznózsírt alig kapni... Itt vajjal
főznek és olajjal.”
Az
emigránsok érzelemvilága valahogy univerzális. A gyászban pedig
könnyen egymásra találnak...
„Évszámra
élnek ugyanabban a külföldi városban és jóformán nem is látják
egymást. Ez alól egyetlen kivétel van: ha valaki meghal.
Emigránstemetésen ott az egész munkáskolónia és munkástemetésre
felsorakoznak az összes emigránsok. Hogy a másik csoport honnan
tudja meg a halálesetet, az rejtély. Újságok nem írnak róla,
gyászértesítőt nem küld senki. Honnan tudják mégis: mikor,
hány órakor, melyik temető? Tudják. Ezek a hontalanság nagy
titkai. Az elhullott magyar koporsója mellett ott van mindenki: a
Renault gyár napszámosai Billancourtból, a kubikosok
Vincennes-ből, Joinville-sur-Marne-ből a filmstatiszták, a
Montmartre-ról és a Quartier-ből az emigránsok. Kalaplevéve
állnak a sír körül, feketéllik tőlük a temető. Idegenben
meghalni nagyon rossz, ezt valamennyien tudják.”
Annus,
a nagylány – a család mindenese. Egy idő után ő is keresetre,
önállóságra vágyik, varróműhelyben kap állást.
„Annus
jár a műhelybe, megbékül és okosodik. Eddig azt hitte, hogy ő
választotta a nehezebbik részt, mikor a család élelmezését és
karbantartását vállalta, piacra, boltokba és hivatalokba
szaladgált. Most tudja, hogy nincs nehezebb, mint idegenek közt
dolgozni. De ezt is valahogy okosan és lemondóan tudja, harag és
felindulás nélkül, mert két nagy dolgot megtanult: nem az a baj,
hogy Magyarország a háborúban ellensége volt Franciaországnak –
ezt a kis varrólányok nem is igen tudják –, nem az a baj, hogy
ő, Annus, ellenség, csak az, hogy: idegen. És a másik: a hiba
benne van. Ő az, aki más, mint a többi, nem is fontos, jobb-e vagy
rosszabb. Más. Ezért a megalázások, kinzások hosszú sorozata,
ezért a megvetés.”
Jazzklub cégére a sikátor közelében
A
húszas évek végén utánpótlás érkezik Magyarországról. Ezek
a kivándorlók valahogy mások...
„A
jövevények széles mozdulatokkal mesélnek az utolsó három évről:
infláció, mondják, és konjunktúra... A jövevények milliókat
emlegetnek: Barabás kezdi érteni, hogy hazug milliókat, melyek nem
érnek többet, mint az ő hetibére... A jövevények kisebb hányada
úr – vagy talán volt úr –, aki a konjunktúrában szélsebesen
eladta a birtokát és bankot alapított – vagy a közhivatalnoki
állását hagyta ott, és betársult valami tőzsdeügynöki cégbe
– mert a hirtelen pénzhullás forrása a tőzsde volt és a zuhanó
valutával emelkedő kurzusok. Aztán elapadt az ár, az urak közül
néhány a börtönbe került..., az ügyesebbek kimentettek valami
kis vagyont és külföldre mentek új életet kezdeni.
A
jövevények második csoportját még kevésbé érti Barabás. Azt
mondják magukról, hogy B-listások. Ez úgy hangzik, mint valami
katonai alakulat. De csupa girhes, keskenymellű hivatalnokember...
Mert a csoport többsége zsidó, eldönti magában, hogy a B lista
valami zsidó dolog.
...Mindegyik
fajta valamicske pénzzel érkezik. Hangosabbak, vidámabbak, mint a
régiek. Nagy üzleti terveket forgatnak a fejükben. Van, aki
játékkaszinót akar csinálni,van, aki
színházjegyirodát, van, aki magyar cukrászdát. A tervekben az a
közös, hogy valamennyi a luxust, a fényűzést, a szórakozást
szolgálja. Ezt tanulták meg odahaza, a váratlan pénzfolyó
hömpölygő, híg levében úszkálva. Csak a fölöslegesben van
fantázia, mondják.
Hallay
Péter például magyar bárt akar csinálni. Úgy látja, hogy a
franciák nem tudnak mulatni. Majd ő megtanítja őket.”
Magyarországon
kitör a frankhamisítási botrány, mely pillanatok alatt
nemzetközivé dagad. A Barabás-család tagjai retorziókra
számítanak Párizsban. Annus, aki épp akkor tett le sikeres
szaktanfolyamot, egy bonyolult ruhán dolgozik, mikor...
„Madame
Lucienne hívatja. Máris? Annus nem egészen érti, de mindenesetre
karjára hajitja a kiszabott szövetet.
– Mademoiselle
Anne, én természetesen nagyon sajnálom... Maga ellen személyileg
soha nem volt kifogás... Igen jó bizonyítvánnyal bocsátom
útjára.
– Utamra?
… Madame Lucienne!...
– Nagyon
sajnálom. De meg kell értenie. Azok után, amit népe Franciaország
ellen tett!... Magyart többé nem alkalmazhatok. Nyolcnapi fizetését
felveheti a pénztárnál. Jó napot, Mademoiselle Anne.
Annus
kiszédül a szobából, kiszédül a szalonból. Mire hazaér, már
otthon van Barabás is. A szűcsműhely gyorsabban határozott, őt
már nem is engedték munkához fogni.
– Mi
lesz most, apám?
Barabás
a vállát vonogatja, és elmegy a Francois Miron utcai magyar
kocsmába. Izgalom és tanácstalanság. Az emberek egy részét
kilökték állásaikból, másik részét kiutasították,
huszonnégy óra alatt el kell hagyni az országot.”
A
családfő és Annus úgy döntenek: Dél-Amerikában próbálnak
szerencsét, s ha megvetették a lábukat, a többiek is utánuk
jönnek. Kényszerpihenőnek tűnő tengeri utazás nyomán lehangoló
világba érkeznek. A munkalehetőségek szűkösek, Barabás lábát
megcsípte egy egzotikus rovar. Pénzük nincs orvosra, végül mégis
kórházba kerül, s úgy tűnik, levágják az egyik lábát.
„Annus
mosogatólány lesz egy vendéglő gőzös, párás, kelkáposzta
szagú konyhájában, ebéd után valóban szabadságot kap két
órára, valami ételt is vihet – szennyes és verejtékes, mint
soha életében –, este futva cikázik La Boca duhaj részegekkel
teli utcáin, sikolt és sípol a tüdeje, mire a penzió keskeny
kapuján befordul...
Barabás
lázas és szörnyű kínjai vannak, de egy percre el nem vesziti az
eszméletét, józanul és hűvösen mérlegel: szűcs fél lábbal
is szűcs, mondja, csak meg ne haljon, mert mit csinál akkor Annus,
és Párizsban a másik három? Hetenként egyszer levelet küldenek,
Annus ír, Barabás diktál, hogy van már állása
mindkettőjüknek...
Öt hónap
múlva kieresztik Barabást. Meggyógyult, a lába is megmaradt.
Meggyógyult, csak éppen öreg ember lett belőle, zsémbes és
gyönge. Annus támogatja a villamosig, onnan hazáig... Két nap
múlva újra levelet írnak haza, és most már bevallják az
igazságot... Egy hónap telik bele, amíg ideér a válasz, de az
megnyugtató. Párizsban valamennyiüknek jól megy a sora, a
gyerekekre fillért se kell költeni, Barabásnét visszavette a
mosoda, már nem haragusznak úgy a magyarokra. Barabásné ezért el
is küldi, ami pénz még a bankban maradt, neki nincs rá
szüksége... Barabás ekkor sír először életében, mikor ezt a
levelet elolvassa.”
Barabást
is, Annust is visszaveszi régebbi munkahelye. Ám semmi sem olyan,
mint régen. Kénytelenek meghúzni magukat: örvendjenek a
szerencséjüknek! Jani egyetemista lesz, jól tanul, beleszeret egy
francia lányba, aki hegedűművésznek készül. Nevezetes nap,
amikor ellátogat a halászó macska utcájába...
„Idegenkedve
lép be az ajtón és igyekszik nagyon kedves lenni. Annus
meghökkenve eszmél rá, hogy Albertine az első francia, aki
átlépte a küszöbüket. Több mint tíz éve élnek itt és
Albertine az első!... Még csak egy szomszédasszony se zörgetett
be, két tojást kölcsönkérni. Micsoda külön, elzárt, furcsa
világ az övék, az idegeneké Párizsban, vagy talán a világ
bármely városában... itt élnek a franciák közt, évtizede élnek
itt, és soha nem egyesülnek, soha, soha! Vajon melyik fél hibája?
– tűnődik Annus... Az övék, az idegeneké, akik nem kopogtak
elég hangosan, nem kértek bebocsátást?... Nem szándékosan
történt. Egyszerűen így volt.
Annus úgy
érzi, hogy szereti ezt a várost. Miért nem tudott jobban
beleolvadni, eggyé válni vele, otthont találni benne?... Azt
hitte, ő ismeri a várost... de vajon ismerte-e?... Albertine az
első francia, aki átlépi a küszöbüket. Igen, a szerelem talán
lebonthatja a falat, a szerelem, semmi más.”
Egy nagysikerű videóklip rajza
Ámde
Albertine sem érzi jól magát a bőrében Barabáséknál...
„És
mindez nem azért van, mert Albertine jó középosztálybeli család
gyermeke, és most munkás lakásban ül. Nem, Albertine francia
demokráciában nevelkedett, és a demokrácia felfelé talán sznob,
de lefelé nagylelkű... Albertine nem tudná megmagyarázni, miért
különös neki a mozdulat, mellyel itt elébe tolják a széket –
Barabásné ösztönösen letörülte a könyökével, mert fiának,
kedvenc gyermekének vendége fog ráülni – miért tűnik
esetlennek, ahogy Barabás összecsapja előtte a bokáját, urasan
és pontosan, ahogy katonáéknál és a háborúban tanulta. Aztán
az öregek még mindig nem tudnak jól franciául, se Barabás, se az
asszony, és egy-egy barbarizmusukra Albertine lelkében felszisszen,
amit Jani megérez. Kicsit ingerülten ki is javítja a szüleit,
amit eddig soha nem tett....
Albertine-t
nem merte megkérdezni, mit gondolt a magyar családról. Hazakísérés
közben gyorsan a szerelmükről beszélt, a csodáról és
nagyszerűségről, ami kettőjük összetartozása – ezúttal,
először életében, kicsit őszintétlenül. És Albertine kicsit
őszintétlenül hallgatta, és azt felelte, hogy csoda valóban, és
még soha két ember így nem szerette egymást, mint ők.”
Jani
időközben nagykorú lesz. Itt a lehetőség, hogy visszavegye
feladott állampolgárságát. Csakhogy...
„Jani
nagykorúsága elérkezett és elmúlt. Megünnepelték a
huszonegyedik születésnapját – azóta a huszonkettediket is –
, testvéreitől nyakkendőket kapott, Albertine-től karkötőórát...
és senki, egyetlenegyszer sem tett célzást rá, hogy most kellene
előállnia, lemondani a francia állampolgárságról.
Barabás
sem említette. Kicsit csöndes volt abban az időben, elrévedve
nézett maga elé, este a bisztró helyett a magyar vendéglőbe
ment, vagy oda se. Igen, ez vereség volt, a magyarságának,
akaratának veresége. De mit tehetett volna? Jani egy-két év múlva
kész mérnök, most zárja el előtte az utat? Igaz, magyar
emberként is tovább tanulhatott volna, most már bírják fizetni a
tandíjat, ha nagyon muszáj... De aztán? Állás már nem jut az
idegen mérnöknek. Valaha jutott, az régen volt... Menjen haza?
Mostanában már szórványosabban érkeznek ki magyarok, de azok
majd mind mérnökök, orvosok. És sírják a diplomás nyomorúságot
– ezt sírják a hazai újságok is.”
Jani
és Albertine páros kapcsolatán egyre jobban kiütköznek az
illeszkedési gondok. Előbb csak a lánytestvérek aggódnak emiatt,
később Janiban is változások történnek...
„Jani
éppoly kevéssé birja Albertine-ben a jót mint a rosszat. Hibákat,
melyeket önmagában is ismer, Albertine-ben tűrhetetlennek tart,
jót, amire önmagában is büszke, Albertine-ben félremagyaráz.
Mert ugyanaz a hiba nem egyforma kettőjükben, ugyanaz az erény
sem. Más az izlésük, vérmérsékletük, kedélyük. Nincs étel,
amit mindketten szeretnének...
Albertine
igyekszik leplezni, de minden idegenre úgy néz, mint valami
egzptikus állatfaj ritka példányára... Janit nem tartja
idegennek. Jani – Jani. Klárit is majdnem egyenrangúnak tartja...
Úgy ül ott köztük a nagy orrával, mint valami eltévedt
kakukkfióka, a tiszteletére főzött mutatós magyar ételektől
szélsebesen megbetegszik...
Pedig az
öregek már beletörődtek Albertine-be, ahogy Albertine szülei is
beletörődtek Janiba. Csak ők ketten nem törődtek bele egymásba.
Nem értik egymást, csak szeretik. Rossz kombináció.”
A
politika ismét beleszól Barabásék sorsába: Marseille-ben
agyonlövik a szerb királyt és a francia külügyminisztert.
„Annus
és vele a család enyhén felháborodik, de különben nem érzi
saját ügyének az eseményt... A bisztróban esténként
megvitatják, Liiv és Meneghetti szakszerűen megvilágítják a
szerb–horvát konfliktus okait és a merénylet várható politikai
hatásait...
Aztán
Annus egyszer hazajön a szalonból, és izzásban találja a
családot. Kiderül, hogy az apja már reggel tiz órára
megérkezett. Kidobták a műhelyből.
Hogy
miért, azt egyikük sem nagyon érti. Barabáséknak egyelőre
mindenképpen homályos, hogy mert a horvátok megölték a saját
királyukat, azért a franciák a magyarokra haragudjanak...
- Hát
nem tudom, mi lesz – sóhajt Annus... Szinte megkönnyebbülés,
mikor a következő héten Madame Lucienne hívatja.
- Én
igazán sajnálom, Mademoiselle Anne... Nem mondom, hogy nem követett
el hibát, de nagyjából elégedett voltam a munkájával. És már
megszoktuk egymást. Sajnálom, de nem tehetek róla. Már a második
vevőm szólt. Nekem nem jutott volna eszembe...Azt ajánlanám, hogy
próbáljon néhány hónapig másutt elhelyezkedést keresni. Addig
talán majd elfelejtődik a dolog... Igazán nem tudom, mit
rendetlenkednek annyit a maga honfitársai!”
Barabásnak
és Annusnak egyszerre jut eszébe: mi lenne, ha hazamennének? Ha
már ennyire nem kellenek a nagyvilágnak...
„Barabás
és Annus indulnak megint útnak, mint annak idején Argentínába.
Barabásné a két kisebb gyerekkel egyelőre itt marad: megvárja,
milyen hireket kap Magyarországról...
– Nem
tehetek róla – védekezik Barabás gondolatban – nem tehetek
róla. – Ha legalább már a fiú állásban lenne, megnősült
volna – akkor könnyebben elszakadnának. De ha egyszer most kell
menniük. A politika nincs különösebb tekintettel az egyszerű
emberre...
A
pályaudvarra megint testületileg kísérik ki őket. Ezúttal a
Gare de l'Estről indulnak, onnan, ahova tizennégy évvel ezelőtt
megérkeztek... A vonaton egész csomó magyar utazik, de Barabásék
egyet se ismernek közülük. Főleg az a fajta, amelyik a Dome és a
Rotonde teraszain üldögélt, reménybeli ifjú művészek,
ismeretlen lapok tudósitói... A vonat most gyorsabban jár, mint
kiutazáskor. Akkor két napot utaztak, most másfelet. Éjszaka van,
mikor a magyar határon megáll a vonat. Apa és lánya hajlamosak
egy kicsit könnyezni, de belép a határőr, és erélyesen kéri az
útleveleket, belép a finánc és követeli a bőröndök
kinyitását. A száműzöttek, ha honuk határát átlépve meg
akarnák csókolni a hazai földet, nem tehetik: a vámvizsgálat
befejeztéig a vonatról leszállni tilos.”
Apa
és lánya nekilátnak az álláskeresésnek. Ami csöppet sem
egyszerű dolog... Elsőnek Annusnak sikerül elhelyezkednie, ámde...
„Annus
igyekszik. Amibe bele kell tanulnia, az valami egészen különös.
Kint – legalább eleinte – megvetették, lenézték, mert idegen
volt, de foglalkozásának tiszteletreméltósága, mesterségbeli
önérzete soha sérelmet nem szenvedett. Idehaza nem őt vetik meg,
még valami különös kis egyéni tekintélye is van, mert Párizsban
járt, de társadalmi helyzete csökkent... Párizsban ő
Mademoiselle Anne volt, már kezdő varrónő korában is az,
Mademoiselle Anne vevőnek és főnöknőnek, itt 'Nézze, fiam'.
Annus nem sértődik meg, csak furcsállja.”
Pár
hónap telik el, de a „hazatelepülés” nem sikerül. Barabás
sehogy sem talál magának kellő megélhetést, de a takarodót
mégis Annus fújja meg...
„A
honvágy – ez a különös –, a konok föld alatti moraj, nem
némult el idehaza se. Az első két-három napon talán, amikor
rótták az utcákat... Aztán érthetetlenül újra kezdődött...
Mi ez, az istenért? Itthon vannak. Miért nem szállja meg őket a
hazatalálás békéje? Mi hiányzik? Mezőtúr? – tűnődik
Barabás. Vagy még messzebbről, az ifjúság mélyéről, Kenderes?
Annus nem
próbál helységnevekben gondolkozni. Itt mindenki magyarul beszél
az utcán, ez különös és kellemes. Eleinte szokatlan volt. Anna
percenként hátrafordult az elhúzó beszélgetők után, mint
Párizsban, ha magyar szót hallott. A nevét jól ejtik ki, nem
formálják át franciára. Ez is rendben van. De aztán? Kedvetlenek
és otthontalanok, majdnem az argentínai sűrű magány fogja körül
őket...
Már a
vonat szalad velük visszafelé... Elhagyták a francia határt, a
vonat éjszakában dübörög. – Neked könnyű – szólal meg
Barabás. Te azért még visszamehetsz. De én már idekint fogok
meghalni.”
A Recto Verso együttes sikeres dala a sikátorról
és a macskáról
De
addig még van idő: közben Jani végez, Afrikában vállal mérnöki
munkát. Albertine-nel szakítanak. Hamarosan viszont Klári az, aki
bemutatja szíve választottját a családnak... És francia
szerelmének a családot:
„- Ez a
családom, Raymond... Jóságos, okos és derék emberek, és én azt
akarom, hogy megszeresd őket. Ez nem lesz könnyű, mert mások,
mint te. Sok minden adódik majd, ami különösen fog hatni rád –
hogy mi, azt én meg se tudom mondani, mert rám nem hat különösen.
Ilyenkor mindig szólnod kell, hogy mi meg tudjuk magyarázni, te
pedig megértsd és megszokjad... Bennünket nagyon sok megaláztatás
ért, mióta itt lakunk... kis megaláztatások és nagyok... mint
minden idegent. Kicsit neked kell jóvátenned ezeket is. Arra
kérlek, hogy légy türelmes...
Raymond
meghatottan fogadkozik. Mint legtöbb honfitársa, ő is tud egyszerű
mondatokban szívhez szóló lenni...
Raymond
köteles minden második estéjét a halászó macska utcájában
tölteni. Eleinte a szép nyári esték nevében tiltakozik, de aztán
rájön, hogy csókolózni itt jobban lehet, mint a Szajna-parton...,
az emberek pedig, a család és barátai, mindent egybevetve egészen
mulatságosak...
Klári
mosolyog, tudja, hogy Raymond titokban az egész társaságot kicsit
bolondnak tartja. Nem baj, gondolja magában, még mindig jobb,
mintha idegen állatfajnak tartaná őket.”
A
végső tanulságokat Annus próbálja levonni magának. Aki, a jelek
szerint, társtalan marad. Igaz szerelme korábban meghalt egy
balesetben, újabb kapcsolatra már valahogy nem vágyakozott.
„Itt
élnek egymás mellett, csupa haszontalan élet... Néha leszakad
valaki. Jani is idegen világrészbe menekült. Klári – Klárinál
talán másként lesz Facsemetét is csak bizonyos korban lehet
átültetni, később már nem fogan meg. Klárinak talán
szerencséje volt, és nála ellesték a jó pillanatot. Klári
hétéves volt akkor, Jani kilenc. Lehet, hogy két év is számít.
Talán két hét is, ki tudja. Bonyolult dolgok ezek... Nem lehet
megmondani, mennyi az az idő, ami már visszafordíthatatlan...
Klárinak
talán gyereke is lehet majd. Eltalálták a döntő pillanatot. A
többiek? Jani Kongó dzsungelében, Pia Monica dél-amerikai
lebujokban, ők maguk a halászó macska utcájában, Párizsban és
szerte a világon? Valószínűleg mindig ez az arány. Valószínűleg
mindig is ez volt az arány elszármazottak, számkivetettek,
emigránsok között, ez volt az arány, és mindörökké ez marad.
Egy-kettő sátrat ver az idegen földön. A többiek? Elmúlnak,
lassan és nyomtalanul.”
*
Földes
Jolán regénye, természetesen ennél jóval több. Erre akkor ébred
rá igazán az ember, amikor akaratlanul is összeveti saját
élettapasztalatával. Valahogy mindenkinek akad holmi közeli-távoli
élménye vagy legalább nexusa a kiszakadással, a gyökértelenséggel
kapcsolatban. Amely ma újra határozott, megkerülhetetlen
korjelenség.
Az
író pedig mindvégig hű marad közvetlen, egyszerű mesélő
stílusához. Amire elég csak odafigyelni, hogy a történet
tanulságai megmaradjanak bennünk. Olyan az egész, mint egy jól
megkomponált melódia. Végtelenül hajlékony és makacsul
vissza-visszatér. Nehéz tőle szabadulni. Minden bizonnyal, ebben
rejlik a könyv mindenkori sikere. Meg talán abban, hogy a
kivándorlók, a számkivetettek ügye valahogy egyre inkább a
negatív hírekben szerepel. Nem elhanyagolható mennyiségei ők az
emberiségnek, mégis mindig az élet, a helyi társadalmak peremére
szorulnak.
A múlt század hatvanas éveiben
volt egy kollégám, aki mindenáron meg akarta tanítani a
fiatalokat arra, hogyan viselkedjenek. Nosza, nekiült és leveleket
irt egy képzeletbeli ifjúnak, akinek aztán eleitől a végéig
elmagyarázta, hogy mi illik és mi nem a társasélet főbb
helyszínein és helyzeteiben.
Könyve nagy siker volt.
Nagyobb, mint az az évi Nobel-díjas
bármelyik könyve.
Az emberek azóta is áhítoznak
arra, hogy megmondják nekik: így, és nem amúgy kell viselkedni.
Ezt tedd, mert ez a jó, azt ne, mert az rossz!
Az emberek úgy látszik, nem
szeretnek a fejükkel gondolkozni. Azt hiszik, hogy a fejük
használatától van fejfájásuk. Ezért szívesen veszik, ha vannak
mások, akik helyettük is gondolkoznak.
Ilyen emberekben és irományokban,
szerencsére, nincs hiány. Az alábbi könyvrészlet is egy a sok
közül. Láthatjuk, hogy mennyi kiadást ért meg. És talán ma sem
lenne érdektelen kiadni. Csak éppen a benne lévő konkrét
helyzetek fölött szállt el kissé az idő... (Erről szól
különben az itt olvasható Magyari Tivadar-szatira is. A kettő
együtt olyan, mint az az ember, akinek az egyik szeme sir, a másik
meg nevet...)
Hogyan viselkedjünk
a társaséletben, hogy sikereket
érjünk el?
Nem ember az,
ki, hogyha bírja nyelvét,
Nem tudja
megnyerni egy nő szerelmét.
(Shakespeare.)
Lord Chesterfield mondja: „Aki a nők
körüli szerencséjéről beszél, sőt csak sejtetni is engedi azt,
az ritkán talál hitelre, ha mégis hisznek neki, akkor elítélik.
Aki azonban gondosan hallgat, arról azt hiszik, hogy Don Juan és ez
a körülmény könnyen segítheti őt diadalokra, mivel diszkrét
embernek tartják és a nők a diszkréciót nagyon sokra becsülik!”
Ismeretségszerzésre az életben
ezernyi alkalom kínálkozik, amelyet azonban megfelelő
lélékjelenléttel azonnal fel kell ismerni, mert amilyen gyorsan
kínálkoznak, éppoly gyorsan tűnnek is el; tehát nem szabad sokat
gondolkozni rajta, mert lekésünk.
Ha egy hölgy egy telt villamosra
száll, akkor kelj fel s könnyed fejhajtással engedd át helyed.
Egy sokatmondó pillantás, egy kellemes mosoly, mely beszédre
jogosít, sok viszonynak volt már kezdete. Esőben ajánld fel
esernyődet, tolongásban karodat; légy segítőtárs a kocsiba való
felszállásnál, nyisd ki a kupé ajtaját, segítsd ott a
csomagokat elhelyezni, a pénztárnál engedj előzékenyen utat;
egyszóval ajánld fel szolgálataidat mindenütt, ahol alkalom
kínálkozik reá. E mellett kezdj beszélgetést, de udvarias légy
ám s inkább tartózkodó, mint túlbizalmaskodó. Ha elváltok,
akkor be is mutatkozhatsz és kérheted a gyorsan kötött ismeretség
folytatását. A hálás nő igen ritkán fogja közeledésedet
visszautasítani s örülni fog a viszontlátásnak.
A vasúton egyedül utazó hölgyhöz
légy előzékeny és udvarias, ajánld fel magadat úti kísérőnek,
gondoskodj csomagjáról, a jegyről és kocsiról. Útközben
figyelmeztesd az út szépségeire és beszélj sokat a tájról, a
közbeneső városok nevezetességeiről és látványosságairól;
de mindenekelőtt igyekezz oly helyekről beszélni, melyek a hölgy
előtt is ismerősek. Beszédközben rátérhetsz magadra is,
állásodról és vágyaidról fokozatosan nyíltabban beszélhetsz.
Állomásokon gondoskodj frissítőkről; röviden: mindig a hölgy
titkolt óhaja lebegjen előtted, Kényszerítsd magadra még hosszú
és megerőltető utazásnál is a barátságos hangulatot s a humort
se vesd meg, mert senki sem szereti a morózus, szeszélyes vagy
hallgatag útitársat. Ha igy viselkedsz, akkor széped hálás lesz
irántad s alkalmat nyújt előnyösebb közeledésre is.
Az utazásnál mindenki közlékenyebb,
könnyebben ismerkedik s így itt nyílik kedvező alkalom az
ismerkedésre.
Vendéglőben – vagy zenés
kávéházban igyekezz arról a speciális magyar rossz
tulajdonságról leszokni, hogy egyedül akarsz ülni az asztalnál.
Éppoly mértékben, amint néked szükséged van a szórakozásra,
éppúgy más is jó néven veszi, ha udvarias köszönés kapcsán
asztalához ülsz, s kellemes társalgásoddal szórakoztatod őt.
A fürdőhelyek, nyaralóhelyek Ámor
igazi csataterei. Itt minden formaság nélkül lehet közeledni,
mivel a vízben mindenki egyenlő és a társadalmi
kényszerszabályokat a kabinban hagyják. Ne riasszon el az
asszonyok látszólagos hidegsége s tartózkodó modora, – nagyon
ínyükre van a férfi hódolása! Hízelgéssel messze mehetsz
náluk, még akkor is, ha bókjaid nem nagyon ötletesek. Ha kis
kezecskéjét; vagy formás lábát dicséred, vagy egyéb szépségét,
mindig szívesen hallgató fülekre találsz, különösen akkor, ha
idegen nőket kevésbé szépnek mondasz.
„Általában” – mondja a nagy
nőbarát, Lord Fashion, – „sohasem mondhatsz olyan bókot a
nőnek, amit szívesen meg ne hallgatna! Különben is minden nő, ha
csak nem förtelmesen rút, szépnek tartja magát. S mennél kevésbé
szokta meg bájai dicséretét, annál jobban esik az neki. Azonban
azt jól jegyezd meg: a nő tapasztaltságára sohse hivatkozz, mivel
a tapasztaltság idősebb kort tételez fel, s a nők nem nagyon
szeretik, ha korukat emlegetik.”
Főképp ne légy nagyon érzékeny, s
ne végy mindent nagyon a szívedre. Ne riadj vissza az első
sikertelenségektől, a győzelem pálmáját ki kell érdemelni.
Társasjátékoknál, sétáknál,
csónakázásnál, vagy egyéb sportoknál légy férfias és vidám
és sikereid nemcsak választottadnál, hanem a szülők és a
hozzátartozók előtt
is jelentősek lesznek. Azt minden
hódításra vágyó férfi jegyezze meg, hogy mindig a férfié a
fellépés szerepe: a kezdés joga s kötelessége is; sohase szabad
várni addig, míg a nő érezteti vonzódását, mert az csak ritkán
fordul elő. A nők sokszor majd elepednek a vágytól, de velük
született szeméremérzetük s a társadalmi szabályok nem engedik,
hogy közeledjenek; ezt remélve várják, s ennek az óhajnak elegét
is kell tenned!
Az éttermekben sokszor megfordulnak
magányos, valamely állásban lévő hölgyek. Ha ilyen nőnek az
asztalához telepszel le, akkor kétszeresen kell vigyáznod minden
szavadra, mert a kenyérkereső nőnek csak egy kincse van: a
becsülete s arra féltékenyen vigyáz, úgyszintén a hírnevére
is, melyet esetleg tapintatlan viselkedéssel nem szabad megrontani.
Szép csendesen érdeklődj életkörülményei iránt. Állása
mineműségét fürkészd ki s különösen a foglalkozása körébe
vágó ügyek fogják őt érdekelni, tehát csevegésed e körül
forogjon. A te kötelességeddé válik az ilyen egyedülálló
hölgyet minden molesztálástól, esetleg más férfiak szemtelen
bizalmaskodásától megóvni, ami által bőségesen nyílik alkalom
szeretetreméltó közeledésre.
Abban biztos lehetsz szíves olvasó,
hogy ha az eddig elmondottak tanulságait hasznosan értékesíted,
úgy mindenütt kedves fogadtatásra találsz, s szerelmi életedben
eredményeket érsz el.
Az ismerkedés folytatása a családi
körben nyer tápot, amelyre a meghívás nyújt neked alkalmat és
módot. Ha meghívást kaptál, ne mulaszd el az azonnali választ,
akár elmégy, akár akadályozva vagy a megjelenésben. A
legalkalmasabb erre a célra a névjegy, melyre aszerint, hogy
lemondasz, avagy elmégy, a következőket írod:
„Pereces Jenő hálásan köszöni a
szíves meghívást és örömmel fog annak eleget tenni.”
Vagy:
„Nagyon köszönöm a kitüntető
figyelmet, élénken sajnálom azonban, hogy sürgős és
halaszthatatlan üzleti elfoglaltságaim nem engedik meg, hogy annak
eleget tehessek. Szíves elnézését kérve, maradok mély
tisztelettel, Nagy Géza”
Levélpapirosodat jól válaszd meg,
mindig gondod legyen rá, hogy az elegáns és finom legyen, de
amellett mutatós is. A színt a divat szerint változtathatod, de a
szolid, egyszerű színhatásokra törekedj, annál is inkább, mivel
a rikító színek ízléstelenek. Férfi ne írjon kék és vörös
papíron. A legalkalmasabb e célra fehér ivoir- vagy
csont-levélpapír.
Ha a meghívón a ruházat ellőíratott,
akkor ehhez természetesen szigorúan ragaszkodni kell. Különben
pedig családi körben vacsorához fekete zakóban és csíkos
nadrágban vagy szmokingban jelenünk meg. Csak ünnepélyes
alkalmakkor, így jubileumkor, lakodalomnál és keresztelőknél
kötelező a frakk, esetleg szmoking.
A fekete zakóhoz színes önkötő
nyakkendőt vegyünk fel és sohase feketét vagy egész fehéret.
Ha már elfogadod a meghívást, akkor
légy pontos, nehogy a többi vendégnek terád kelljen várni és az
amúgyis izgatott háziasszony a háztartás gondjai mellett még a
te késésed miatt is bosszankodjék. Elsőnek nem kell lenned, azt
hagyd a kávénénikéknek. Pontosság azért ajánlatos, s ha 9
órára vagy híva, akkor valószínű, hogy fél tíz előtt nem
várnak; tehát ráérsz akkor megjelenni.
„Az embert az étkezési módjáról
ismerik meg.” Ez nagy fontosságú kijelentés, de mély
jelentősége is van.
Legkönnyebben megismerhető egy férfi
illemtudása a vendégasztalnál. A civilizálatlan, intelligencia
nélküli ember kezében nem áll jól a kés és villa. Nagyfokú
neveletlenség pl. ha valaki a kést a szájához veszi, vagy pedig a
villával piszkálja a fogát. Nem illik sokat enni, jóllakni otthon
is lehet, azonkívül a hangos beszéd és nevetés sérti az ebéd
vagy vacsora ünnepélyességét. A szomszédokkal egész bátran,
sőt kötelességszerűen társaloghatsz, de a messze ülőkhöz ne
kiabálj át, s ne nyújts kezet az asztalon keresztül, mert
eltekintve attól, hogy felboríthatsz egy telt poharat, másokat
zavarsz vele.
A főbb illemszabályok a következők:
1. Leülésnél könnyedén hajtsd meg
magad jobb és bal szomszédod felé fordulva, ebéd után pedig
kívánd „kedves egészségükre”.
2. A szalvétát terítsd ki térdeidre,
nyakba tenni már rég nem szokásos.
3. A levest lassan kanalazd és ne
szűrcsöld, a kenyeret vagy zsemlyét pedig a világért se aprítsd
belé.
4. A kínálásnál ne rakd tele a
tányérodat, s ne válogasd ki a legjobb falatokat.
5. Ha valamit már vettél, akkor meg
kell azt még akkor is enned, ha nem is ízlik. Tehát, ha ismeretlen
ételek kerülnek eléd, légy óvatos!
6. Dicsérd a háziasszony
konyhaművészetét. Ha még egyszer szeretnél valamely fogásból,
akkor mondd a következőket: – Engedje meg nagyságos asszonyom,
hogy ebből a felséges pecsenyéből még egyszer kérjek. Nem
emlékszem, hogy valaha jobbat ettem volna.
Ilyen bókot minden háziasszony
szívesen hallgat meg. Amellett azonban figyelemmel kell arra
lenned, nehogy második vételed által a házigazda, vagy valamelyik
vendég megrövidüljön.
7. A kés csak vágásra szolgál,
tehát azt mindig a jobb kezedben tartsd, s ne vedd a szádba.
8. A kenyeret ne vágd késsel, hanem
törd kézzel.
9. A villa arra való, hogy vele vedd a
falatokat a szádba.
10. A burgonyát nem szabad késsel
vágni, hanem a villával kell azt szétnyomni.
11. Ha hal kerül terítékre, azonnal
tedd le a kést, vedd jobb kezedbe a villát, a bal kezedbe egy darab
kenyeret s úgy egyél.
12. Ne egyél gyorsan, s vigyázz,
nehogy pecsétet ejts az asztalterítőn.
13. A borospoharat mindig a talpánál
kell megfogni, a koccintásnál vagy egészen, vagy csak félig kelj
fel; hivatalos toastnál illik a bort egészen kiinni. Ilyenkor
mindig jobb kezedbe fogd a poharat.
14. Épp úgy gondoskodj asztali
szomszédnődről, mint önmagadról. Mielőtt magadnak töltesz,
tölts szomszédnődnek is, vagy legalább is kínáld meg őt.
15. Ne igyál gyorsan és sokat. Tudnod
kell, hogy mennyit győzöl.
16. Ne dicsérd az italokat és
ételeket közönséges tónusban, hanem igyekezz választékos
kifejezésekkel élni.
Ha egy vendéget az a baleset ér, hogy
a poharat felborítja s a bor kifolyik, vagy a mártás kidől, vagy
egy folt esik az asztalterítőn, afelett nem kell kétségbe esni,
az emberi dolog s már sok mindenkivel megesett, ilyenkor nagyon
helyénvaló az általános megdöbbenést egy tréfával vagy elmés
mondással elütni. Egy helyén alkalmazott bókért minden hölgy
megbocsátja a ruháján ejtett foltot. Mondhatod: – Bocsásson meg
nagysád ügyetlenségemért, de hát nem csoda: hogyan is
vigyázhatnék én a mártásra, amikor nagysád ül mellettem?
Vagy:
– A bor azért ömlött ki, mivel
reszketett a kezem, áthatva azon boldogságtól, melyet az ön
szomszédsága okoz; tehát nem is én vagyok a hibás.
Ha a szerencse kedvezése folytán
imádottad kerül melléd, akkor beszélgess vele nyugodt, higgadt
hangon, mutasd, hogy minden szava boldoggá tesz és légy figyelmes
is hozzá. Ha kiderül, hogy a vacsorát ő készítette, akkor
dicsérd annak rendkívül ízletes voltát.
Az asztalnál addig, míg hölgyek
vannak jelen, kizárólag olyan dolgokról beszélj, amelyek
hölgyeket is érdekelnek. A politikát teljesen hagyd ki a játékból,
mert erre az urak okvetlen vitatkozni kezdenek, ami a hölgyeket
viszont untatná. A beszéd tárgya ne kizárólag ruha, divat
legyen, hanem zene, színház, mozi, könyvek, stb.
Sohase helyezd a saját személyedet
előtérbe; ha azonban a körülményeid felől érdeklődnek, akkor
beszélj nyíltan, ne nagyzolj és ne tüntesd fel helyzetedet hamis
világításba. Fontos és reád nézve döntő jelentőségű lehet,
ha tehetséged és egyéb előnyeid maguktól derülnek ki s nem a te
előadásodból.
Jó társaságban mindenki annyit ér
és annyinak látszik, mint amennyit szavai és megjelenése
igazolnak.
Óvakodni kell minden vitatkozástól,
mert a társaság hangulatát állandóan kedélyessé kell tenni. Ha
veled tréfálnak, értsd meg a tréfát és inkább tekintsd
humoros, mint komoly oldaláról. Ha még a te rovásodra is szól a
vicc, nevess rajta ahelyett, hogy megsértődj.
Imádottad szülei iránt a lehető
legudvariasabb légy. Ha az apa hivataláról vagy úti- és
vadászkalandjairól beszél, figyelmesen hallgasd meg őt, ha
alkalom nyílik reá, csodálkozásod fejezd ki. Jól meghallgatni
valakit, az valóságos művészet és megbecsülhetetlen előny.
Ha az imádott nő rosszkedvű, vagy
ideges, akkor szeszélyeit türelemmel kell elviselni és elnézni
egyet-mást. A nőknek nem imponál, ha a férfi nyafka, érzékeny.
Legyen mindig bátor, határozott és kitartó. Szívesen ismeri el a
férfi felsőségét a nő, akit erélyesnek és férfiasnak ismer
meg. Az még nem férfiatlanság, ha a nőnek engedünk, az lehet
udvariasság és előzékenység is, mert ha azt hajtogatjuk egy
kérésre, hogy „parancsoljon”, ez nem jelenti azt, hogy
megalázkodunk, hanem hogy előzékenyek vagyunk.
Ha akaratlanul is vitába elegyedsz,
akkor elveidet megfelelő formában védelmezd, sőt védelmezheted
anélkül, hogy az imádott nő érzékenységét sértenéd.
Asztalbontás után könnyen nyilik
alkalom az egyedüllétre, különösen, ha a szülők egy kissé
visszavonulnak szundikálni. Ezt az alkalmat fel kell használni,
hogy intim, bizalmas közléseidet imádottaddal kicserélhesd.
Egy gyengéd, ábrándos, érzékeny
leánnyal természetesen egészen másképp kell bánni, mint egy
érzéki, vidám hölggyel. Beszélj vele kedvenc költőjéről és
írójáról; bizalommal közöld vele kisded gondjaidat és kérd
ki tanácsát, ami jó benyomást fog kelteni. Azonban óvakodj a
szentimentalizmustól és puhaságtól, mert ezek nem tetszetős
dolgok.
*
Bélyegnyelv
Aszerint, hogy a bélyeget a
levélboritékon vagy képeskártyán hová és hogyan ragasztják
fel, a szerelmesek üzenetet válthatnak, mellyel sok mindent
kifejezhetnek.
És pedig ha a bélyeget a levél vagy
levelezőlap felső jobb sarkában rendesen ragasztjuk fel, azt
jeleníti: közömbös vagy nékem.
Ha hátul középen rendesen: írj
azonnal.
Ha bal felső sarokban rendesen:
írhatok nyíltan?
Ha ott fordítva: csak titokban írj.
Ha jobb sarokban fent fordítva:
féltékeny vagyok.
Ha középen fent ragasztjuk: mikor
találkozunk?
Ha ugyanott fordítva a bélyeget:
mikor csókolhatlak meg?
Ha lent a jobb sarokban: ma
felkereslek.
Ha ugyanott fordítva: ma keress fel.
Hátul középen fordítva: vigyázz!
lesnek ránk.
Ha fent középen rendesen: szeretlek.
Ha fordítva: szeretsz?
Ha lent középen rendesen: haragszol?
Ha fordítva: gyűlölsz?
Ha hátul lent rendesen: adj találkát!
Ha fordítva: nem óhajtalak látni!
Ha hátul az alsó balsarokban: igen.
Az alsó jobb sarokban: nem.
Hátul a felső jobb sarokban: beszélj!
A hátsó felső bal sarokban: nem
leszünk egymásé soha.
TARTALOM
Hogyan viselkedjünk a
társaséletben, hogy sikereket érjünk el?
Hogyan nyerhetjük meg valakinek a
szimpátiáját?
Hogy viselkedjünk a nagy
társaságban?
Bálban, táncvigalmakon
Miként viselkedjünk étkezés
alkalmával
A társalgás művészete
Színházban, moziban stb. szem
előtt tartandó szabályok
Társalgások. (Ismerkedések.) 1.
Első látogatás. – 2. Uccán. – 3. A vonaton. – 4.
Fürdőhelyen. – 5. A szalonban. – 6. Báli csevegés egy
hölggyel. – 7. Bucsulátogatáskor (vallomás.) – 8.
Megismerkedés a sétatéren. – 9. Ismerkedés a mozielőadás
alatt. – 10. Ismerkedés esőben
A hódítás művészete. 1. A
tetszeni vágyó. – 2. A szemérmes. – 3. A goromba. – 4. A
büszke. – 5. Az emancipált. 6. A pajkos. – 7. A magába
zárkózott.
Hogyan kell szerelmeslevelet írni
Bélyegnyelv
Végszó
Megszólítási formák
Tréfás mondások tánc közben
Virágnyelv
Nyakkendőnyelv
Gondolatok, szellemes és tréfás
ötletek a szerelemről, az asszonyokról és a házasságról
Kovács Szabó János István táncot
és illemtant tanít a fiának
Kovács-Szabó
János István – Kolozsvár külvárosában – lelkére köti
házibuliba induló kamasz fiának, ifj. Kovács-Szabó János
Istvánnak:
– Amikor
megérkezel a Kerekdombra, Erzsike születésnapjára, bemész
szépen, és először köszönsz az öregeknek, mondod szépen Banyó
néninek: „csókolom, Banyó néni, hogy még tetszik lenni?"
Utána mondasz valamit Jani bácsinak is; nehogy nekem csak elmenjél
az öreg mellett, és ne szóljál nekije, akármilyen hülye, mert
leég a pofámról a bőr. Mondasz nekije szépen valamit a
karburátorról. Aztat szereti, mert egész életibe mind a
karburátorokat dikicselte.
Amikor először
megkérdezed, „hogy még tetszenek lenni", akkor ők
automatikusan aztat fogják mondani, hogy köszönik szépen, jól
vannak. Akkor egy kicsit még beszélgettek, és, hogy lássák, hogy
már nagy fiú vagy, szépen mondasz még valamiket Jani bácsinak a
karburátorról. Aztán megkérdezed, hogy „máskülönben hogy még
tetszenek lenni", és akkor már aztat fogják mondani, hogy
jaj, betegek és öregek. Te mondjad akkor, hogy „jaj, dehogy, ne
tessék viccelni, jól tetszenek kinézni".
Jani bácsi egy
kicsit dadog azótától, amiótától szájba vágta egy elszabadult
karburátor.
Amikor Erzsikének
szépen átadod a virágot és az ajándékot, mondod nekije, hogy
„Isten éltessen", és közbe a szemibe nézel. De nem mélyen
nézel, hogy úgy duvadjon a szemed, mint a vadbihalynak, hanem csak
finoman. Ő fogja mondani neked, hogy köszöni szépen, de nem
kelletett volna. És óvatosan megpuszilod kétfelől, de közbe nem
cuppogtatsz, mint a tavaszi bolond bornyú, és nem ölelgeted, csak
úgy finoman tartod a vállát nekije a két kezeddel. Jobban mondva:
neked elég, ha csak az egyik kezeddel.
Aztán, ha
kínálnak valamivel, nekem ottan ne nézzed aztat az ételt, hogy
essen ki a szemed, mint a bolond bihalynak, hanem először szépen
mondjad, hogy jaj, ne még tessék zavartatni magát. Ekkor ők
automatikusan másodszor is kínálnak, s akkor szépen megköszönöd,
nem nyakangatsz, veszel egyet, mondod nekijük, hogy milyen finom,
ilyent nem ettél soha, amiótától magadat tudod. Ha sokféle étel
van, nem zabálsz összevissza, hogy aztán nekem itten fossál, mint
a Kilin lova pünkösdkor a Pillangó uccában.
És annyit iszol,
hogy reggel tudjál felkelni, amikor kell. Én is mindig annyit ittam
ilyenkor. Ha ötkor kelletett felkelni: annyit ittam. Ha hétkor
kelletett felkelni, akkor meg annyit.
Ha lesz tánc,
először Erzsikét kéred fel. De csak miután már táncolt a saját
fiújával, ha van olyan már nekije. De ahogy én nézem őtet,
nincs.
Ha van ott egy
másik lány, aki tégedet érdekel, aztat is felkéred táncolni.
Utána is végig kimutatod nekije, hogy érdekel tégedet, de közbe
még másokkal is beszélgetsz, hogy ne még higgye el magát. De
vegye észre, hogy legtöbbet vele beszélgetsz. Ha te is érdekeled
őtet, akkor figyel majd téged a szeme sarkából. De eztet te nem
fogod érzékelni, csak remélni fogod. És vigyázzál, mert a
lányok csontozata kicsit más, és ezért ők a szemük sarkából
is jól látnak.
Mindig úgy kell
kezdeni egy lánnyal, hogy először meghallgatod a problémáit.
Rendesen rája nézel. És nem bámulod a mellit, mint a bolond
bihaly. És vigyázzál, mert ha megérzi, hogy csak teszed magadat,
hogy érdekelnek a problémái, akkor – gátá! – már nem még
megy veled. És ha táncolsz vele, a lánynak a lapockáját fogod,
aztat a csontot a hátába ottan fent. Innen maximum egészen a
derekáig mehetsz le, ahogy a tánc követeli. Hol van egy lánynak a
dereka? Tudod? Mutasd meg magadon! Na, az lehet, hogy az neked ottan
még a derekad, de a lányoknak kicsit más a csontozata: az nekije
már félig a segge, ottan stop! – ne menjen lejjebb a kezed; és
nem szorítod magadhoz, nem nézel be a mellibe, és nem nyomod soha
tánc alatt a gombod az oldalába. Hallod? Tánc alatt meg nem lépsz
nagyokat, mint a bolond zsiráf. Az én időmbe tudtuk tartani szépen
a lányt tánc közbe, akkor volt tisztelet, gyengédség, nem
kapkodtunk, nem nyúlkáltunk ide, oda. Lehetne ez ma is: nekem ne
mondja senki!
Ha esetleg az a
lány jön el onnan, mondod nekije, hogy hazakíséred, ha megengedi.
Ha aztat mondja, hogy ne még kísérd haza, hogy ne még fáradj
ezzel, akkor lehet, hogy csak nyakángat, kéretteti magát. Akkor
mondod nekije, hogy úgyis te is arra mész. Mindegy, merre kell
menjél, te aztat mondod. De ha akkor se akarja, akkor köszönj
szépen, mert úgyis gátá. Valamiért nem tetszettél neki, vagy
lehet, hogy nem vagy a zsánere nekije. Igen. Ne bámulj itten, mert
eztet így mondják: „nem zsánere valakinek".
Mikor jössz el a
háztól, mindenkinek köszönsz, mondod, hogy „csókolom, Banyó
néni". Mondasz még valamit Jani bácsinak a karburátorról,
ha még ébren van a hülye, és hogy bocsánat a zavarásért, ők
akkor automatikusan egy kicsit fognak marasztalni, de nem gondolják
komolyan, te mondod, hogy mész, mert reggel fel kell kelni.
Ha meg hazakíséred
aztat a lányt, akkor az úton is végig hallgasd szépen a
problémáit. És találj te is valami probléma magadnak, amit
elmondasz neki. Aztán, hogy történik valami majd ottan vagy nem,
te tudod eldönteni, aztat nem lehet előre elmondani. Vigyázol, és
mindig orientálódsz a szituáció után. Ha rosszul orientálódtál,
akkor: gátá! Az én időmbe az első hazakísérésnél csak a lány
problémáit hallgattuk. Csak a következő találkákon kezdtünk
lassan orientálódni a szituáció után.
És ha végre van
valami, akkor is mindig a kezivel kezded. Nem rohansz ottan nekem
ajtóstól a házba. Egy lánynak mindig a kezivel kell kezdeni, nem
a mellivel, pláné a pinájával. Nekem ne mondja senki!
Forrás: Magyari Tivadar: Megszokás
első látásra. Koinónia, 2015, Kolozsvár
