Petőfi-adomák - 4 (bónusz a javából)

Kossuth és Petőfi

1844 végén az „Életképek"-et az ellenzék a kormány ellen pártfogásába vette s többen tagjai közül munkatársakul ajánlkoztak. Midőn a szerkesztő munkatársait fölsorolta lapjában s köztük Kossuth és Petőfi nevét is, Kossuth visszakérte czikkét s azt mondta, hogy amolyan szinészféle emberekkel nem ir egy lapba. Erre meg Petőfi fölpattanva azt felelte, hogy Kossuth tartsa szerencséjének, ha vele egy lapba irhat. Kossuth véleménye később megváltozott; de Petőfi rokonszenvét sohasem tudta megnyerni.

A könyörtelen hitelező

A költő és a hitelező

Szokása volt Petőfinek reggelenkint csípőig hideg vizzel mosakodni. Éppen egy ily alkalommal ment hozzá múlt évi német házi gazdája, akinek házbérben pár forinttal adósa maradt s most követelte adóssága megfizetését. Petőfi zavarában igy szólt hozzá:
— De nem zsenirozza önt?
— Oh nem, — felelt a látogató, — kész vagyok a pénz átvételére, még ha egészen meztelen volna is ön.

A szókimondó kurucz

Midőn Petőfi először járt Nagykárolyban, ott éppen főispáni installáczió volt. Gróf Károlyi Lajos is jelen volt a beiktatáson. A költő egyedül ebédelt a Szarvas fogadó közös éttermében, hol a jelenvolt vidéki nemesek bortól fölhevülten magasztalták a népszerű főurat, aki nem restelt velük karonfogva sétálni a városban.
Petőfi darabig csak hallgatta a magasztalásokat ; de végre türelmét vesztve, fölugrott s oda szólt:
— Ugyan mit tudnak az urak az ilyen emberen magasztalni, hiszen apja, nagyapja, szépapja hazaáruló volt!
Erre a nemes urak hozzá rohantak és kérdőre vonták:
— Kicsoda az úr, hogy így mer beszélni?
— Petőfi Sándor az urak szolgálatára ! — kiáltott s billiárdgombos pálczájával az asztalra ütött, mire azok eltávoztak azzal a megjegyzéssel, hogy szavait elmondják a grófnak. Nagy volt ellene a harag ; megjegyzésének azonban az ellenszenven kivül nem lett egyéb következménye.

Leánykérés daczból

Szatmárról jövet Debreczenben megállapodott Petőfi s este elment a színházba, ahol Feleki társulata játszott, melyhez Prielle Kornélia is tartozott, akit a költő még Pestről ismert. A „Két pisztoly"-t adták, melyben Kornélia Lenke szerepét játszta s a darabba szőtt ének helyett Petőfinek „A virágnak megtiltani nem lehet" dalát énekelte el. A költő a jelenet után a színpadra ment s megújította Kornéliával az ismeretséget. Másnap reggel egyik barátja Szatmárról olyas hirt hozott, hogy Júlia férjhez szándékozik menni máshoz. Levertség, harag és dacz szállta meg a költőt, s egy meggondolatlan tettre határozta el magát. Még aznap délután meglátogatta Kornéliát s a látogatás végén nőül kérte. Este pedig, midőn éppen menyasszonynak öltözve játszott, sürgette, hogy azonnal esküdjenek meg. Kornélia beleegyezik s megkéri a színészeket, hogy előadás után maradjanak együtt, közben pedig a ref. paphoz siet, hogy azonnal eskesse meg őket. Könyves Tóth Kálmán a hozzá mintegy kilencz óra tájban berohanó és esketésre hivó költőt azzal utasitá el, hogy dispensatió nélkül a szertartást nem végezheti. A költő erős kifakadás után haragosan távozott.
Így maradt el az esküvő, még pedig végleg, mert később, midőn a Júliáról terjesztett hir rágalomnak bizonyult, kibékült vele és a következő év őszén oltárhoz is vezette.
(Prielle K. följegyzése)

A megjósolt szobor

A Pilvax-kávéház kerek asztalánál egyszer egy olasz árulgatta gipsz szobrocskáit, miközben Petőfi önkéntelenül az olasz kosarába nézett.
— Nézd csak, nézd, a biz ott van a te borzas fejed is a Schilleré és Göthéé mellett, — szólt Pákh gúnyosan mosolyogva.
— Beszélhetsz, amit akarsz ; de én csak azt mondom, nemsokára meglátod még ezt a borzas fejet is ott a németjeid mellett. Lesz még nekem olyan szobrom is, amely előtt mindnyájan kalapot fogtok emelni ! — pattant föl Petőfi büszke önérzettel.
(Berecz K. följegyzése.)

A fordítás

Petőfi Lisznyaival és Vahot Imrével jó siller bor mellett együtt mulatott a hires „Csiga" vendéglőben. Vahot hamar elkészült, s hogy könnyítsen terhén, kiment. Kis vártatva Petőfi is kinéz s az udvar egyik homályos szögletében megpillantja Vahotot, aki a falnak dőlve, nagy öklendezéssel adta ki magából a beszedett sillert.
— Hát Imre hol maradt? — kérdezte Lisznyai a visszatérő Petőfitől.
— Odakinn van, Schillert fordit, — válaszolt Petőfi nevetve.

Az assonance

Egyszer Petőfi betör nagy léptekkel Jókaihoz s azt mondja neki:
— Akarsz-e párbajsegédem lenni?
— Hogyne akarnék! Ki bántott? Kit hívjak ki?
— Benfyt!
— S mi oknál fogva?
— Mert asszonánszot csinált a nevemre. Hogy mer az én nevemhez hasonlót csinálni magának?
— Ez még nem elég ok ám a párbajra.
— Igen ; de ha rossz verseket ir s a publikum azt hiszi, hogy azt mind én irtam.
Szörnyen haragudott érte ; de aztán mégis le kellett tennie a párviadal eszméjéről, miután kiderült, hogy assonancea — kispap az egri szemináriumban.

Petőfi-adomák - 3 (még mindig bónusz)

Bangó Pista és Petőfi találkozása

Petőfi mint korrektor

Petőfit Vachot Imre 1844-ben segédszerkesztőnek szerződtette a „Pesti Divatlap"-hoz. A segédszerkesztő dolga volt a többek között a lap korrigálása is, amit igen lelkiismeretesen végzett. A lap sajtóhibáinak kijavítása végett félmértföldnyi utat kellett megtennie Budára, a Bagó és Gyurián nyomdájába. Minden teendői között a lapjavitás esett leginkább terhére. Néha ezt az unalmas munkát egy-egy tréfával derítette föl. Komikus apróságokat korrigált a szövegbe. Például ezt az újdonságot: „Az elhunyt párisi érsek 2000 livre évi dijat hagyott egyik örökösének, a másiknak pedig 300 ezer frankot", igy javította ki, hogy egyiknek 2000 éves livréét, a másiknak pedig 300 ezer frakkot hagyományozott. Ilyen tréfákon aztán olyan jól mulatott, mint egy gyermek.
(Jókai Tarka Élet.)

Első szerelem

Vachot Sándor széplelkü nejének hasonló szellemű, ifjú gyermeteg testvére felkölté Petőfi szivében a rokonszenv érzelmeit. Még ki se volt mondva ez érzelem boldogsága, midőn bánatra vált. Még csak ábránd, titkos óhajtás volt a költő szivében ez a gondolat, midőn Etelke váratlanul meghalt. Petőfi hónapokig gyászolta. A „Cziprus lombok" minden sora könytől van átázva, a legmélyebb, a legtisztább érzelemtől áthatva. Egy év múlva, midőn Etelke
sirját halála évfordulóján meglátogatta, feldúlt arczczal lépett be Jókaihoz.
— Látod, milyen silány az ember! — monda csüggedten, — a temetőből jövök, Etelke sírjától. Sírtam, mint egy őrült. És amint visszafelé jöttem, egy ismeretlen szép leány jött reám szembe; s amint egymás mellett elhaladtunk, én — utána
néztem ! Pedig akkor jöttem a temetőből!
(Jókai Tarka Élet.)

Petőfi végrendelete

Halálsejtelmek lepték meg egy izben Petőfit, mely alkalommal azt mondta pajtásainak: — Ha meghalok, ti terítsetek ki. A sokat gyalogolt, de el nem fáradt, kitartó lábaim egyenest álljanak, mint katonakoromban, kezeimet szivemen imára kulcsoljátok, hogy ha már egyebet nem tehetek, a másvilágon is a népszabadságért imádkozzam. Életemben mindig a korlátlan szabadság volt ideálom, de sirom korláttal vegyétek körül, hogy se ellenség, se barom rám ne taposhasson!

Két dudás egy csárdában.

Dunavecse és Szalkszentmárton között van egy erdő, annak a szélén egy több százados cserfa. E terebély fa alatt olvasta fel Petőfi költeményeit az ő barátainak. A nagy fa tetejében egy holló károgott, lombja között pedig egy fülemile énekelt. — No, lássátok, — jegyezte meg Petőfi, — milyen szépen megfér két dudás egy csárdában! Mert nem kapnak fizetést.

A megtért fiu

1844. év egyik nyári délutánján betoppant a dunavecsei rektori lakba egy halvány, nyúlt arczú ifjú ember, bemutatva magát a néptanítónak, Szőcs Jánosnak: — Én Petőfi Sándor vagyok.
A néptanító, aki verseiből ismerte a költőt, örült a szerencsének; azt is kitalálhatta, hogy mi járatban van. Petőfi szüleit jött látogatni, akik ott laktak. Szívesen látta vendégét.
Petőfi bizalmasan közlé vele látogatása okát. Dömsödig csirkés szekerén jött, onnan pedig a Dunaparton gyalog.
— Jöhettem volna fogadott kocsival is egészen szüleim lakásáig. Most kaptam meg a könyvkiadótól a „Helység kalapácsá"-ért a honoráriumot, harmincz forintot. Nem vagyok most rongyos csavargó. De most még sok nép jár a piaczon, ahol az apám székállása van. Az öreg nehéz szívvel van irántam, nem szeretném, ha a nép előtt kemény szavakkal illetne. Engedje meg, hogy estig itt maradjak, s akkor menjek haza, amikor már senki sem lát.
A rektor leültette vendégét, azt mondván neki, hogy sürgős dologban ki kell mennie valahová s addig is, hogy ne unja magát, kezébe adta a „Szent Dávidné zsoltárát", amit hajdanában diákok írtak össze furcsa adomákból és pajkos versekből.
Az a „valahová" pedig, ahová a rektornak olyan sürgős útja volt, Petőfi szüleinek a lakása volt. Azzal a pia fraussal lépett be a jó öreg korcsmároshoz, hogy kérdezősködött tőle, nem érkezett-e még haza a Sándor fia? De szeretné
látni ezt a derék fiút!
Nagyot bámult erre az öreg.
— Hát olyan legény volna az én Sándor fiam, hogy még rektor uram is érdemesnek tartja tudakozódni utána? Hej! talán még be is vehetné maga mellé preczeptornak, ha arra való volna.
Erre aztán Szőcs János elmondta az öreg Petrovicsnak, amit a szive a nyelvére adott.
— A kegyelmetek fia most is tanitó már; de az egész nemzet tanítója, akire kicsinyek és nagyok egyaránt hallgatnak; boldogok a szülök, akik ilyen dicső fiút adnak a hazának.
Ezzel aztán az öregnél előkészítve a kedvező hangulatot, visszament a rektor a lakására; de nem szólt Petőfinek arról, hogy hol járt. Este felé aztán együtt ment el vendégével az öreg Petrovicshoz. Ezt a találkozást örökité meg Petőfi a „Füstbe ment terv" czimü költeményében...

Az életmentő

Abban az időben, mikor Petőfi Dunavecsén hosszabb ideig tartózkodott szüleinél, kiáradt a Duna, szakgatta a partot. Egy este együtt sétált a parton három barátjával: a rektorral, a káplánnal és a preczeptorral. A rektor járt szélrül a viz
felül. Egyszer csak leszakadt alatta a viztől alámosott part s a rektor bele zuhant a hullámokba, melyek az örvény felé sodorták. Ekkor Petőfi gyorsan bele ugrott egy fűzfához kikötött halászladikba s kezébe ragadván az evezőlapátot, elérte a csónakkal a már fuldokló rektort. Feléje nyujtá a csónakban heverő halászszigonyt, mialatt oda szólott neki:
— Csipd meg, rektor! — s ezzel a mentő eszközzel kihúzta az örvényből a csónakba. — Azt hittem már, hogy nem irsz több búcsúztatót, rektor, hanem majd én irom meg a tiédet:

Partja felé a tónak

Ült el a reménycsónak.

Mikor aztán haza felé siettek, a haláltól megmenekült rektor azt kérdezte pajtásaitól:
— Ugyan mire gondoltatok, mikor én ott a víz közepén habuczkoltam ?
— Én bizony arra gondoltam, — szólt a káplán, — hogy ha te ott veszel, a Zsuzsika özvegységre jut.
— Én meg arra gondoltam, — monda a preczeptor, — hogy mi lesz akkor a padlásra felhordott búzából, árpából ?
Petőfi csak unszolásra válaszolt: — Nem akartam, hogy veszteddel megszomorits, csak a magam érdekében tettem. Egy ilyen jó pajtást nem hagyok elveszni. Tudom, hogy te szabadítottál ki az apám haragjából. Én téged a Dunából. Most már kvittek vagyunk.

A természet vadvirága

Bangó Pista, tiszafüredi jómódú fiatal gazda, miután elvégezte iskoláit Pesten a piaristáknál, haza ment gazdálkodni. Tiz éve, hogy nem járt Pesten és ez volt fő inditó oka annak, hogy újra felrándult megnézni, vajjon mennyit változott azóta a főváros, 1836-tól 1846-ig?
Petőfinek nagy tisztelője volt. Megvette minden müvét és nagy részét könyv nélkül tudta. Elindulásának híre kelvén Tiszafüreden, fölkereste egy szomszédközségbeli földbirtokos és megkérte, hogy jó barátjának, Petőfinek, vigye el üdvözletét, tiszteletét.
Bangó Pista nem akart hinni füleinek. Sehogy se fogta fel, hogy Petőfi jó barátjával áll szemben.
Ujabb, határozott, komoly ismétlése után a szavaknak, végre elhitte, amit hallott és megígérte, hogy elviszi az üdvözletet; de hát még sem igen vállalhatja magára, mert nem tudja, hogyan szólítsa meg?
— Hát csak úgy beszéljen vele, mint velem, mintha régi jó ismersével, barátjával akarna bizalmasan, de a tisztelet korlátai között társalogni.
— Bizony, — monda, — nem merném magamra vállalni azt a nagy tisztességet, hogy Petőfinek üdvözletet vihessek, mert felsülni nem szeretek. De legalább lesz alkalmam a nagy emberrel beszélni. Az uton majd csak kieszelem, hogy-mint beszéljek, viselkedjem.
Másnap útra kelt Bangó uram s szerencsésen eljutott Pestre. Ott befordult az uri-utczai hires Pillvaxba kávézni. Székre dobja magát az egyik kerek asztal mellett, a pádimentumba vágva sarkantyúját. És kávét parancsol.
— Virtszhausz! Kaféhausz ! egy porczió kávét!
— Tudja-e, ki az a kopottas ember ? — súgja fülébe a szomszédja. — Petőfi.
Bangó Pista felugrik, Petőfi elé toppan s kérdi:
— Te vagy Petőfi ?
— Én, — feleli nagy komoran Petőfi.
— Hát te írtad azt a verset, hogy „a virágnak megtiltani nem lehet" ?
— Én.
— Tyűh, aki arkangyalod van, gyere ide a kebelemre!
Erre átkarolta Petőfit és felragadta a levegőbe, mint a kőszáli sas az éneklő madarat, s elragadtatásában olyan lelkesen szorongatta, hogy a szegény költőnek ropogtak az oldalbordái. Azután lehető gyöngédséggel visszaeresztette az anyaföldre.
Ez volt ama találkozás a nagy emberrel, amitől Bangó Pista annyira remegett.
(Aradi A. följegyzése.)

Petőfi-adomák - 2 (szintén bónuszként)

Kurta válaszok

Egyszer a nagy sár miatt csak egymás után lépegetve mehettek az iskola felé, a járó-kelők által taposott nyomokon. Ily körülmények között jön velük szembe K. Gábor nevű tanulótársuk, aki Orlay mellett elhaladt, de Petőfivel összeakadt, főleg mert szóba állott vele.
— Honnan jön ?
— A hátam mögül, — felelte Petőfi nyersen.
— És hová megy?
— Az orrom után, — kiáltá indulatosan, — ha ön kitér az utamból.

Kétértelem

Egy más alkalommai az iskola fekete tábláján a megidézettek között volt a Petőfi neve is. Mig olvassa, megszólítja egy tanuló:
— Ugyan miért idézik önt?
A költő végig mérte szemeivel a kérdezőt s szürke kis köpenyét szétvetve szólt:
— Azért, mert köpenyemnek nincs bélése.
Megidéztetése ugyanis tandijhátralék miatt történt. A röviden kifizetett tanulónak azonban nem fért a fejébe a válasz és nevetve beszélte, hogy ez a bolond „baka" — társai csak igy hitták Petőfit — milyen feleletet adott, mig az okosabbak egyike meg nem magyarázta neki:
— Ne hidd azt, több esze van annak a bakának, mint neked ; hanem poéta, a bélés alatt pénzt értett, mely neki nincs s valószínűleg valami tartozásért idézik.

Az elpártolt barát

Azon az emlékezetes télen, melyet Petőfi betegen töltött Debreczenben, sürün látogatta Pákhot, aki ott nevelő volt. Egyszer Pákh éppen tanítványával foglalkozott, midőn betoppant hozzá Petőfi s kissé triviális szavakkal üdvözölte barátját, aki sokat adván arra, hogy tekintélyét növendéke előtt megóvja, restelte a dolgot; felindulásában megfeledkezett a köztük levő viszonyról s kiutasította a szobából Petőfit. A költő ezt igen zokon vette s következő nap szó nélkül lépett be Pákhoz, asztalára egy összehajtott papirt tett s azzal ismét eltávozott. Pákh hagyta őt menni, a papirt azonban kíváncsian kezébe vette s azon a „Végszó Pákhoz" czimü költeményt találta, mely így kezdődik:

Isten veled, te elpártolt barát,

Veszett ebként ki szivem megmarád!

A barátság fölbomlása azonban csak pár napig tartott, mert Pákh maga kereste föl Petőfit s kibékült vele.

Szomorujátékból vígjáték

A „Griseldis" czímü darabban nem jutott Petfinek kard s enélkül kimenni nem akart. Ugy segített hát magán, hogy egy bunkósbotot dugott az üres kardszíjba. A közönség talán észre se vette volna ; de egyik néma szereplő meglátván, nevetni kezdett, aztán megsúgta szomszédjának, aki meg tovább adta, mire oly általános nevetés tört ki a színpadon, hogy a Parsivalt játszó Dézsí Zsigmond is teljesen kijött a sodrából s a függönyt majdnem le kellett bocsátani. Ezért aztán öt forint birságra itélte a szinházi törvényszék; de az igazgató elengedte a büntetést.

A megőrzött incognito

Midőn Petőfi szülei elől elrejtőzve Rónai álnév alatt statisztáskodott Pesten a Nemzeti Szinháznál, egykori iskolatársa, Sárkány Sámuel találkozott Petőfivel az utczán s őt Petrovicsnak szólította ; a költő hidegen felelt:
— Csalódik ön, én nem vagyok Petrovics.
— Ne tréfálj, Sándor, — vágott vissza Sárkány, — hiszen a fogad is elárul.
Ezzel a költő egyik kiálló szemfogára czélzott.
— De ugy van, barátom, — válaszolt erre Petőfi félig tréfásan, félig komolyan, — én nem vagyok többé Petrovics, hanem Rónai. Atyámmal keményen meghasonlottunk, — kitagadtuk egymást.

Tréfakedvelő fuvaros

Megválván Petőfi 1843 tavaszán a Szabó szintársulatától, egy Fehérváry nevű szinésszel Pestre indult gyalog. Útközben kecskeméti szekeresek érték őket utól, akik megkérdezték, hogy nem alkudnának-e meg velük, hogy gyorsabban Pestre érjenek ?
— Nem ülünk fel, mert sietünk, — válaszolt Petőfi.
A tréfás válasz annyira megtetszett a fuvarosoknak, hogy ingyen vitték őket Pestig.

Öngyilkossági szándék

Újra fölébredt Petőfi lelkében a szinészet iránt való ellenállhatatlan vonzalom s 1843 nyarán fölkereste egykori pályatársát, Szupert s arra kérte, ajánlaná őt sógorának, Fekete igazgatónak. Fekete hajlott a szóra s ki is osztotta Petőfinek Nagy Ignácz „Tisztujitás"-ából az egyik kortes szerepét. Midőn azonban Petőfi a kétkulacsos kortes szerepét betanulta, előállott egy előkelő ifjú s ajánlkozott, hogy eljátsza ezt a szerepet, mint műkedvelő. Fekete igen megörült s elvette Petőfitől a szerepet, mert az uracs fölléptétől nagyobb anyagi hasznot remélt. Ez annyira elkeserité Petőfit, hogy egészen magánkívül lett s a Dunába akart ugrani. Éppen ekkor lépett a szobába Gyulai Ferencz, később a Nemzeti Szinház tagja, akitől azt kérdezte Szuper, hogy honnan jön?
— A ligetből jövök, — volt a válasz, — ahová naponkint ilyen időtájban sóskát szedni, legelészni járok, hogy éhen ne haljak, mert az igazgatótól már napok óta egy fillért se birok kicsikarni.
Gyulai siralmas állapota hatott Petőfire, aki lemondott a Dunába ugrás szándékáról, ott hagyta Pozsonyt s visszatért Pestre az irodalomhoz, mely több babért termett számára, mint a színészet.
(Szuper K. följegyzése.)

A meghegedült ember

Egy szobában lakott Petőfi Várady Antallal. Ott irta költeményeit, fel s alá járkálva a szűk téren és egy tallérral hajigálózva a levegőben. Felettük valami korhely fráter lakott, aki rendesen éjfél után szokott hazamenni s akkor kezdett el járkálni nagy dobogva a Petőfiék feje fölött, mikor Petőfi aludni akart. Várady tudott hegedülni, Petőfi tehát felkölté Váradyt:
— Tonele, hegedüld meg azt az embert!
A meghegedült ember oda fenn káromkodott, hanem aztán inkább lefeküdt is, hogy békét hagyjanak neki.
(Jókai Kortársaim.)

Petőfi-adomák -1 (további bónuszként)

Szamár a tanteremben

Mindenek előtt azoknak, akik végig követték a költő életéről és költészetéről szóló beszámolónkat. Forrásunk a Petőfi-könyvtárban Kéry Gyula szerkesztésében 1908-ban megjelent díszkiadásból (gyűjtő Baróti Lajos, illusztrációk: Mühlbeck Károly, Jankó János)

Az első vers

Mialatt óraközben a diákok vigan futkostak az udvaron, egy kis kutya is oda vetődött, melyet egy Horváth Károly nevű diák kergetni kezdett. Az iskola ablakán keresztül meglátta ezt a jelenetet Petőfi s a Horváth Károly latin könyvének szélére irónnal e hangsúlyos verset rögtönözte
Kis Kari kerget kurta kutyát kint.
(Réthy L. följegyzése)

A két rokonhangzású név

Az ifjú Petőfi gyönyörűséget talált benne, ha valakivel ingerkedhetett; de ezt oly kedélyesen tette, hogy csak az bosszankodott érte, akinek nagyon elevenére talált. Így történt Ostfi-Asszonyfán is, ahol Salkovics mérnöknél, egyik közeli rokonánál lakott. Volt ugyanis a háznál egy Ráró nevű agár is, megleste, mikor ez és Salkovics fia, Károly, a tágas udvar más-más részén kalandoztak, ekkor aztán torka szakadtából kiáltotta: „Ráró! Ráró!" A rokonhangzású név a távolból érthetetlenné válván, mind a kettő azt hitte, hogy őt hivják s különböző oldalról nyargaltak elő Petőfi nem csekély mulatságára.

Megfelelt

Egy ízben Petőfi, aki mint tudjuk, országos hire daczára sem volt soha gazdagnak nevezhető, több barátjával sétálva a Váczi-utczán, egyszer nagy csengéssel lát maga mellett elvágtatni egy vidéki fogatot, melynek négy sárkány lovát parlagi gavallér hajtotta, bő ingben, tollas kalapban, vállra vetett dókával és glacée keztyüben.
— Hej Sándor, — szólal meg az ifjak egyike vidáman, — lesz-e neked valaha ilyen négy paripád ?
— Lesz, ha kocsis leszek, — felelte rá a költő.

Az utolsó fellépés

Annyira csüggött Petőfi a szinipályán, hogy mikor már jó nevet szerzett a két magyar hazában tollával, még akkor se tudott végleg hátat forditani a szinpadnak. A színészekkel mindvégig fönntartotta a kollegiális barátságot; de legjobban mégis Egressy Gábort bámulta, s hozzá állott legközelebb.
Hogy barátja jutalomjátékának anyagi sikerét emelje, egy alkalommal erre a czélra színdarabot is irt „Zöld Marczi" czimmel, mely azonban nem sikerült s ezt a szerző maga is belátván, megsemmisítette. Majd ajánlkozott, hogy föllép az Egressy jutalomjátékán, mint vendég. 1844 október 12-én a „Szökött katoná"-ban a nótárius szerepét játszotta. Az ifjúság rokonszenvesen fogadta s megtapsolta, bár az erős lámpaláz folytán nagyon halkan mondta el szerepét, melynek végén ehelyett: „Julcsa kisasszony a menyasszony!" azt találta mondani, hogy: „Julcsa kisasszony a vőlegény!"
Mikor pedig észrevette a nyelvbotlást s ki akarta magát javítani, még jobban bele bonyolódott, mondván : „Azaz hogy Gergely úrfi a menyasszony!" Erre jóindulatú nevetés és taps hangzott föl, mely a költőnek s nem a színésznek szólott.
Ez a kudarcz azonban végleg kiábrándította abból a reménykedéséből, hogy a színpadon is arathat babérokat valaha.
(Petőfi, Uti jegyzetek.)

Az ellenkritika

Éppen Dunavecsén tartózkodott Petőfi szüleinél, midőn a költőt Császár Ferencz megtámadta lapjában. De Dobrovszky ellenbirálatot irt Császár és társai ellen az Életképekben, mely lappal Petőfinek még akkor semmi összeköttetése sem volt. Azt a számot, melyben ez a védelem megjelent, megküldték Petőfinek, aki azt felolvasta szülei előtt. Az ellenbirálatnak minden fejezete e szavakkal kezddött : „Császár Ferencz és hasonmásai azt állítják"... Újból: „Császár Ferencz és hasonmásai ..."
Csak hallgatja egy ideig az öreg Petrovics, s végre is megsokalja a dolgot, nagyot üt öklével az asztalra s kifakad:
— Azt a Poncziusát annak a hasonmászó Császár Ferencznek!

A legszámosabb osztály

Egy társaságban egyszer a különféle fajtájú költőkről volt szó, az eposi, drámai, didaktikai, lyrai stb. költőkről.
Petőfi szótlanul hallgatta egy ideig a vitát, egyszer aztán közbeszólt :
— Kifelejtettétek a legszámosabb osztályt a sorból : az éhező költőket!

Más alkalommal pedig igy szólt:
— A valódi poéta csalogány, a fűzfa poéta veréb ; az első énekel, mert érez, a másik csiripel, mert éhezik.

Megismerkedés Telekivel

Petőfi 1846-ban Szatmáron volt látogatóban egyik barátjánál és költőtársánál, Pap Endrénél. Innen elnéztek Nagykárolyba Riskóhoz. A vendéglőben, ahol ebédeltek, a szomszéd asztalnál ült egy fiatal ember. Riskó át-átszólott hozzá, s Petőfi is bele vegyült a társalgásba. A jó barátok egyike bemutatta a fiatal embert Petőfinek. Teleki Sándor gróf volt.
— Ön az első eleven gróf, akivel beszélek, — monda Petőfi.
— Hát döglöttel beszéltél-e? — kérdi Teleki.
— Az magam is voltam komédiás koromban.
— No, czimborám, velem ugyan nem sokat nyertél, mert magam is csak olyan vad gróf vagyok.
Petőfi mélyen belenézett a gróf szemébe s kezét nyújtotta. A demokrata költő ilyen választ nem várt az arisztokratától.
Jó barátok lettek s Petőfi tudvalevőleg a Teleki kastélyában Koltón töltötte egy évvel későbben mézesheteit.
(Teleki S. följegyzése.)

A veszedelmes ügyesség

Petőfi meglepően tudta mások irását utánozni. Csak rátekintett valamely kéziratra s gondolkozás nélkül rögtön tudta utánozni.
— Látjátok, milyen jó váltóhamisitó veszett el bennem, — monda azoknak, akik bámulták, — milyen sokat érne más tisztességes embernél ez a tudomány, ami nálam kárba veszett.
Olyankor azután elmondá, hogy de mégis egyszer megtörtént, hogy ez ügyessége hasznot hajtott neki. Egy egész forint hasznot.
Abban az időben történt, amikor a forint nagy pénz volt rá nézve, hogy egy úri emberrel fogadott egy forintba, hogy az a saját aláirását nem fogja tudni megkülönböztetni a költő által utánzottól. Tanuk jelenlétében a fogadást tevő leirta egy papírszeletre a nevét, Petőfi is leirta három más egyenlő papírszeletre, aztán összekeverték a négy papírszeletet s az illető nem tudta kiválasztani közülök a saját aláirását.
Így szerzett Petfinek kézirat utánzási tehetsége egy forintot.
(Jókai, Tarka Élet.)

Folytatjuk

Csillagosok, lakók

A  CSILLAGOS  HÁZ 
Adalékok a Dózsa György út  17. számú – csillagos ház - történetéhez.

(Vázsonyi Ibolya emlékezése:)

A  Dózsa  17-ről  én  jeleztem  a  Mazsihisz –nak, hogy  csillagos  ház  volt; méghozzá az elsők között nyilvánították annak. Így került be a ’Csillagos házak Budapesten 1944-45-ben’ programba. Megemlékezést azonban nem szerveztem, senki sem szervezett a túlélők közül – nincs kinek. Az emlék, az emlékezés – a miénk, akik még élünk a régi csillagos lakók közül.
A  ház lakásainak többségét eredetileg  is  zsidó  családok  bérelték-lakták.
Most rájuk emlékszem – amennyi róluk és a  ’megjelölt’ házról  beivódott  az  akkor  még  csak  hatéves  fejembe… (Igyekszem nem megsérteni a személyiséghez fűződő jogokat; bár nem hiszem, hogy bárki is fölhánytorgatna nekem bármit.)

Vázsonyi család  (III. em. 3.)
A mi családunk 1944. június  1-én  költözött ide – a ’zsidók összeköltöztetése’ keretében kényszer-lakhelyként  számunkra kijelölt III. emeleti lakás  egyik  szobájába. Anyámmal (Vázsonyi Tiborné Keller Izabella) és  16  éves  Pali bátyámmal költöztünk be (apám  - Vázsonyi Tibor -  és  18  éves  Jani  bátyám  akkor éppen munkaszolgálatosok  voltak).
Én azóta egyfolytában ebben a házban, ebben a lakásban élek.
A lakást korábban a keresztény Berta István, a Rádió karmestere bérelte. (A felszabadulás után egyszer visszakérezkedett, hogy esetleges ottmaradt holmijait összeszedhesse. Nemigen talált bármit is a viszontagságos sorsú lakásban…)
A  háromszobás (nappali + két háló), hallos-cselédszobás-konyhás-fürdoszobás  lakásban  nagy  volt a  zsúfoltság : minden  szobában  egy-egy  család  lakott. A  ház  svájci vagy svéd  védettséget  vásárolt (bátyám emlékezete szerint vatikánit), amitől a  zsúfoltság  tovább  fokozódott: minden  szobába  plusz  egy család  került; összesen húszan  voltunk  a  120  négyzetméteren. Láttam  egy bácsit a  szélső  hálóban, aki egy  hintaszékben  aludt,  mert  az  ágya  már  nem  fért  be a  szobába…
A  Szálasi - puccs  után  a  ház  lakóit  beterelték a  gettóba, a  hátra maradó  öregeket  és  betegeket   Dancsa  úr  - a házmester - későbbi  elbeszélése  szerint elvitték és feltehetően a  Dunába  lőtték a nyilasok. Apám a  váci  munkaszolgálatból  megszökve a  lakásban  maradt, mint  beteg, de Dancsa  úr  figyelmeztette: menjen  el,  mert  jönnek a  nyilasok  megszállni a  házat. Apám azonnal el is ment a házból,  szenespincékben  bujkált - de  ez  már  egy  másik  történet,  a  mi  Dob utcai  gettó-  életünkkel  együtt.

A ’rendszerváltáskor’ eltávolított emléktábla

A földszinten – az Abonyi utcára néző hatalmas ablakokkal – működött   valamikor egy olcsó kávéház (a Markstein 2; vele szemben az Abonyi elején     volt az előkelőbb Markstein 1… ). A mi házunkban lévő kávéházból később több - belül kétszintes - műhelyt, bolthelyiséget alakítottak ki; a kávéházas    Markstein fia volt az anyja révén zsidó származásúnak minősülő Markos József - ismertebb nevén Alfonzó -; de ők sosem laktak a házunkban.).

Lőwinger  család,  (félemelet 1.) - Ortodoxok,  1950-ben Angliába  távoztak. Ott élő lányuk,  Mirjam  az  osztálytársam  volt; fiuk  Bernát  jelenleg Amerikában él. .Őket a  sabat  betartásának  ellehetetlenülése  üldözte  el. Shirley Temple – a híres gyermek-színész (1928-2014) – állítólag Mirjam unokanővére volt (de S.T. magyar kapcsolataira  vonatozóan egyetlen életrajzában sem található utalás).

Bán és Kálmán  család (félemelet 3.) – Fiuk,  Tamás ’56-ban  Svédországba  távozott, anyja, Bán  Edit követte.  Kálmán  György,  aki  apósa-anyósa  halála  után  teljesen  egyedül  maradt, megzavarodott  és  éhenhalt.

Korein és Krausz család, egy-egy lánygyermekkel  (félemelet 4.)
- Korein  Terike a  munkaszolgálatban  meghalt. Korein  úr futballbíróként  működött, még  a  háború  után  is.
- H.né-Krausz  Edit, külkereskedelmi  titkárnő volt,  H.  Júlia  MTI-s  újságíró  édesanyja. Juli  92-ig  itt lakott.a.félemelet 4.-ben.

F.  család (félemelet 4a).
F. Izidor tanár, felesége, Joli néni  bilógia tanár  volt az Abonyi  utcai zsidó iskolában. Fiuk, Tamás orvos lett;  unokájuk Zsuzsa, ma is a házban él.

Fogel Olga néni –fogorvos (I. em. 2.) – ’időben’  kivándorolt.

Botond és T.  familia. (I.em. 3.).
- A  Botond - család  kárpitos  dinasztia  volt.
- T.  Ferenc  dr. –  jogász, a másik család leszármazottja,  ma  is  itt  él

Bokor – család (I.em. 4.)
Bokor  Izsóné -  Lola  néni  tornatanárom  volt  az „ Abonyiban”. Fia,  László  újságíró-író  elköltözött a házból.

Goldberger – Geiger (Gergely ?) család (I. em. 5.) .
Az  unoka,  András –  hangmérnök  volt (talán az MTV-ben) – ma  is  itt  él. 

Popper család (II. em. 1.)
Popper néni lakott itt a  két  fiúunokájával (nem  sikerült  tisztáznom  Popper  Péterrel,  hogy  ő  volt-e  az  egyik).

Bonder család (III. em. 1.)
Övék  volt a  Thököly  úti  pékség (a  Szinva  utca  után,  a  Keleti  felé; most arab pitát sütnek ott). oda  vittük  még  háború után is a  kenyeret  süttetni  (és  a  szombati sóletet a  Lőwingerék…).

Vajda család (III. em. 4.)
Vajda  Rudolf, a  háztulajdonos  veje  kinek  lánya, Teri    Kabos  Endre   vivó világbajnok  felesége  volt (Kabos a Margit  híd  felrobbantásakor a   Dunába  veszett). Teri a  kis  Bandival  1948-ban  Angliába  távozott. Vajda  Rudolf  haláláig  a  házban  lakott.(kb. 70  éves  korában  átszaladt  a  Dózsán  és  elütötte  egy  autó).

Strasser   család (III. em. 5.)
Strasser  Benő feleségével  és  fiával  Jánossal lakott a szomszédunkban,  matematika-fizika  szakos  tanára  volt az  „Abonyinak”; Paula  néni  németet  tanított  ugyanott; fiuk,  Sándor János,  tornatanár lett ;  56-ban  feleségével  és  két fiával  az  USA-ba  távozott.

B.  család   (IV. em. 1.sz.)
B. úr gyártulajdonos volt. Lánya,  Vera, D.  Istvánné ma  is  itt  lakik.

 ... és a részben a helyére
2004-ben fölszerelt új emléktábla

Öt  keresztény  családra  emlékszem,  akik a  „csillagosítás”  után  is  itt  maradtak a  házban :

Latabár  Kálmán és családja (II. emelet, ahol mostanáig laknak) - a színművész a feleségével, Katalinnal; a - kitért - zsidó nagymamával,az ifjabb Kálmánnal és Kiskatival.

Zajthy  Ferenc festőművész, V. szint  - műterem  lakás.

Perneczky  Géza   (III. em. 2.) -  a földművelésügyi  minisztérium  tanácsosa(?).- 1949(?)-ben a családot kitelepítették,  koncepciós perben. A tanácsost börtönbüntetésre itélték. Lánya, Lola, a  Sacre  Coeur-be  járt, fia  ma Németországban  él.

Várdai (-y ?)  - család (a félemeleten) -. a  két  lány  a  Sacre  Coeur-be  járt; ’48-ban  Svájcba  távoztak.

és:

Dancsa  úr,  a  házfelügyelő,  aki abszolút  toleráns  és  zsidóbarát  volt. Haláláig
(1950 ) a  házfelügyelőnk maradt.

Valószínűleg többen  is voltak, főleg  az  üzletsoron (volt vagy tíz  különféle üzlet).

*****

Mellékletek:

UGYANAZ A TÖRTÉNET – KICSIT MÁS SZEMSZÖGBŐL
(Vázsonyi János szóbeli Centropa-visszaemlékezéseinek a házra [is] vonatkozó részei:)

A pesti zsidóság számára 1944-ben megkezdődött az úgynevezett zsidó házak kialakítása, majd a gettósítás.
Tehát én például a Hungária körútról vonultam be Hangonyba, de amire október nyolcadikán hazakerültem, a családom a Dózsa György út 17-ben lakott egy kijelölt zsidó házban, amiből később pápai védett ház lett  [A Vatikán 2500 fő részére adott menlevelet... – A szerk.]. Persze semmit a világon nem jelentett, csak annyit, hogy a nyilasok rögtön azt rabolták ki, a pápai védett házat. Ott semmisült meg apáméknak az egész könyvtára, amit oda mentettek. Mert abban a lakásban tartotta a tizennegyedik kerületi pártszolgálat vezetője az esküvőjét valamelyik szépséggel, és tüzet raktak a lakásban a könyvekből.
A Dózsa György út 17. a német megszállás idején már ’megjelölt’ (csillagos) zsidó ház volt. A mi lakásunk egy háromszoba-hallos, száznégy vagy száztíz négyzetméteres nagy lakás volt, abba költöztettek be minden szobájába egy-egy családot. Tehát négy-öt-hat ember lakott egy szobában. Annak a lakásnak az eredeti tulajdonosa egy olimpiai vívónak volt az apósa. Az apósé volt az egész ház, de különben ott keresztény úriemberek laktak. Például a Berta István lakott abban a lakásban, amibe minket költöztettek. A Rádió karmestere volt. Pontosan tudom, mert aztán visszajött, amikor egyedül maradtunk a lakásban. 1945 tavaszán megjelent a Berta István, és összetett kezekkel könyörgött az anyámnak, hogy engedje meg, hogy megnézze, amit ottfelejtett.
A lakásban akkor mi maradtunk ott egyedül, a többiek visszaköltöztek a saját lakásukba. Mi a saját lakásunkba, a Hungária körútra azért nem költöztünk vissza, mert nem volt semmi értelme.  Semmink nem maradt ott, és mások laktak benne. Itt viszont egyedül maradtunk, mert a lakótársak mind elköltöztek. A felszabadulás után tehát visszakerült az egész család a Dózsa György út 17-be. A húgom lakik most abban a lakásban, ahol mi laktunk.
De ez a Dózsa György úti lakás is majdnem félig ki volt égve, a három szoba közül csak egy volt lakható. A ház tulajdonosa, a Vajda – az is zsidó volt – visszajött, és kiadta nekünk bérbe. Az egész ház az övé volt. Akkor még visszakapta. Csak 1948-ban államosították [A házingatlanokat 1952-ben államosították.  – A szerk.]. Ebben a házban lakott különben a Latabár család is, alattunk egy emelettel. A Latyi meg a mamája meg a fia meg a lánya [Latabárok – a színészdinasztia kilenc tagját tartja számon a magyar színháztörténet. A legemlékezetesebb színészi pályafutás id. Latabár Árpád (1878–1951) és fiai, ifj. Latabár Árpád (1903–1961) és Latabár Kálmán (1902–1970) nevéhez fűződik. – A szerk.].
Én nem voltam egy percig sem gettóban. Október nyolcadikán betegen kerültem haza anyámhoz, aki a munkaszolgálatba már nem engedett vissza. Akkor kezdtem bujkálni, a család többi tagját pedig nemsokára bevitték a gettóba.
1945. január közepére felszabadult Zugló, majd egész Pest. Az apám Népszínház utcai üzlete majdnem teljes egészében ép maradt. Még a raktárt se törték fel. A raktárban például volt huszonöt tábla üveg, úgyhogy nekünk volt az első betáblázott kirakatunk, és a Dózsa György út 17. lakásainak többségét abból az üzletből vágták be.

*****

Kivonatok Sz. Nagy Józsefnek a Házról írt esszéjéből .
(In: http://szdnyi.blogspot.hu/2012/04/szazeves-hazak-buda-pesten_23.html  )

A Ház – amikor épült, a XX. század elején – átlagos kis- és középpolgári lakóház volt, végig annak maradt is meg.
Az Aréna-úton ugyanolyan nagy bérházakat építettek, mint bármelyik körúton, bár a forgalom jóval kisebb és csendesebb volt az ott kezdődő „tizennégykerben” (az Aréna-út nyugati – páros - házsora még Terézváros volt, a keleti – páratlan - meg már Zugló).
A nagyjából Dél-Észak irányú Aréna út elejének közvetlen környéke: Délen húzódott a Rákóczi út folytatása, a Thököly út (rajta túl volt a névadó Aréna, később a Népstadion). Észak felé a következő nagyobb utca a Liget oldalában ment, „Ajtósi” Dürerről nevezték el.  Kelet felé a Stefánia zárta ezt a kis zöldterületet, amelyet a Thökölyvel és az Ajtósi Dürerrel párhuzamosan elfelezett az Abonyi-utca, néhány keresztutcával. A Zichy-utcánál a nyári tiszti kaszinó hatalmas tömbje lezárta az Abonyit, így az nem torkollhatott bele a Stefániába,
Újabban a Thököly-Dózsa kereszteződésben a sugárúton közlekedő eszközökön nem a mindenki számára ismert  Dózsa György utat mondják be megállónak, hanem a trianonos miniturul körüli terecske (’park’”) névadóját, Reiner /Fritz/ Frigyest…
A Terézváros szélén létesült Garai-piac átalakult maradványa, az Aréna-kereszteződésben és a piac körül egykor volt kocsmák hűlt helye emlékeztet a valamikori – pezsgőbb -  külvárosi (proli és kispolgári) életre.
A Dózsa-Abonyi sarka a (múlt) századelőn kifejezetten urizáló környéknek számított. Nem véletlen, hogy (a későbbi) Alfonzó atyja az Abonyi utcatorkolat mindkét sarkán megvette vagy kibérelte a földszintet, és kiépített egy ikerkávéházat, egyet a jobb - leginkább zsidó - vendégeknek, egy forgalmasabbat meg a kevesebb pénzűeknek. A második világégés után az egyikben suszterok kalapáltak a volt „Markstein” hatalmas terében („cipész kisipari szövetkezet”), a másikban egyéb iparosok nyithattak sufniszerű (ám magas légterű) műhelyeket. Ma fitnesz-szalon és arab pipatórium működik helyükön…
A Házat eredetileg ötszintesre tervezték, masszív pincerendszerrel (háborúban: légópince, de építéskor erre még nem gondolhattak, inkább raktárnak és szenespincének tervezhették). Minden szinten volt három nagyobb lakás (háromszobás, 120 négyzetméter körül), két valamivel kisebb (90-100 négyzetméterrel) és két úri „garzon” (olyan 40-50 négyzetméteres). Kivéve a legfelső szintet: ott csak egy égrenéző műteremlakást építettek ki (az egykori polgárság mindig is művészetpártoló volt). Központi fűtés, eleinte központi melegvíz-szolgáltatás is, méltóságteljesen tágas (és méltóságteljes lassúságú) személylift, főlépcső és cselédlépcső, ahogy illik egy polgári házhoz. A főbejárat és a lépcsőház Zsolnay-kerámiával díszítve, a kapualjban csempékre álmodott tájképek és vidám baglyok fogadták a belépőt (amíg aztán, a rendszerváltás forgatagában, el nem lopták mindet). Adózástechnikai okokból (egykoron az emeletek száma után adóztak az adófizető magyar állampolgár háztulajdonosok) az alsó szinteket szerte a magyar hazában, de különösen a székesfővárosban magasföldszint és félemelet álnéven anyakönyvezték, ezért minden emelet eggyel föntebb leledzik a Házban is.
Jól megépítették a régi mesterek, elállhat hát akár még újabb száz évig is a Ház.

Összeállította: Sz. Nagy József, forrás: nyelvmájszter

A Divatlap segédszerkesztője (Petőfi plusz)

Most, hogy átrághattuk magunkat Petőfi Sándor irodalmi életének dzsungelén, lássuk a Nyugat értékelését Endrődi Sándor dokumentumgyűjteményéről, illetve ismerjük meg egy észt költő, Uno Laht (sz. 1924) versét a költőről eredetiben és fordításban, amely érzésem szerint kimagaslik a szép számú, alkalmi Petőfi-költemények közül.  (Bakter Bálint)

Boros Ernő: Eladó ház a Petőfi utcában

Schöpflin Aladár: Petőfi napjai [+]

Egy kis vidéki város. Polgársága - német, rác és görög kereskedők, apró iparűzők - csöndesen tengeti életét, nem törődve, csak a maga mindennapi nyárspolgári gondjaival, amelyek között egy történelmi esemény szenzációjával hat egy-egy országos vásár, világra szóló probléma egy kis utca kikövezése. Apró kurtakorcsmákban, egy-két füstös kávéházban hallgatagon pipázgató vagy semmiségeken veszekedő filiszterek. Az ódon, egyemeletes házak szobáiban, az ablakoknál polgárleányok varrogatnak s szemérmesen, tükörből nézik az utcán járó-kelőket, a csoszogó öregeket, kosaras cselédlányokat, kardcsörtető jurátusokat. Az asszonyok a konyhában szidják a cselédet vagy az udvaron teregetik a fehérneműt.

Banális, üres, egyhangú kis város, amilyen ezer van mindenfelé, amerre német polgárok házat építettek és körülvették magukat nagy, otromba kövekből összerótt falakkal. Mintha megálltak volna az összes órák; évtized számra semmi változás, a fiúk abban a szobában születnek és halnak meg, amelyben az öregapáik születtek és meghaltak, a lányok, alighogy kijöttek mirtuszkoszorúval a fejükön a dunaparti plébániatemplomból, pár év múlva olyanok már, mintha a saját maguk anyái volnának és a saját maguk apáihoz mentek volna nőül. Mintha itten soha többé nem akarna lenni változás, harc, forrongás, fejlődés, új dolgok jövetele - élet. Egy nagy népfajnak egy elszakadt töredéke: elvágva a maga törzsétől, hogy ne kaphasson tőle többé megifjító nedveket, önmagából pedig nem tudva tápláló új gyökereket verni a földbe. Egy város, amelynek csak hétköznapjai vannak, nincsenek ünnepei, amelynek nincs lelke, mert nincs kultúrája, amely néma, mert nincsen irodalma, sem művészete. Német színháza halvány visszhangja a bécsinek, egy-két tengődő újságának semmi színvonala, tudománya egy-két jóravaló orvos vagy tanár dilettantizmusa, sehol semmi nyoma az önálló, élő, a fejlődés csíráival tele szellemi életnek. Ebből a városból nem lesz soha semmi, vagy ha lesz valami, az el fogja söpörni ezt a várost, mert nem belőle magából sarjadzik ki, hanem úgy plántálódik bele kívülről, tőle idegen talajból, akarata nélkül, anélkül, hogy csak észre is venné.

Pest a negyvenes évek elején. Ebben a lomha tömegben feltűnik egy pár különös ember. Egészen mások, mint a bennszülött lakosság, nem elegyednek össze vele, csak élnek közte, idegenül, csak annyira törődve vele, amennyire éppen muszáj. Komoly képű magyar urak: itt telelő falusi birtokos nemesek, vármegyei urak, lassú járású táblabírák, fiskálisok, jómódú, emberséges gombkötők, asztalosok, csizmadiák és egyéb mesteremberek, duhaj jurátusok, diákok. Idegenek, furcsák, de érdekesek a német polgárok szemében; legtöbbjüknek nemesi címere, úri módja vagy hivatala tekintélyt parancsol, faluról hozott büszkeségük, amellyel rá lenéznek, tiszteletet szerez nekik a tekintélyeket szívesen tisztelő pugrisság előtt. Megadatik nekik minden tisztesség, amelyet az ország fölött uralkodó fajta megkívánhat. Csak a jurátusok ne kötnének bele minduntalan a mesterlegényekbe és ne pislognának rájuk olyan szíves szemmel a lányok az ablakból, mikor sarkantyújuk végigpeng a csöndes utcán! Alig pár száz ember ez az egész magyarság - és ez fogja szétrobbantani a város másfélszáz éves rendjét, fel fogja verni a nemzedékek óta megülepedett, poros csöndet, széttöri az ódon városfalakat s a mintegy álmukból ébredő és még káprázó szemeknek kilátást nyit a hatvani kapuból az Alföld felé, egész az erdélyi Kárpátokig, a rozoga hajóhíd és a budai Várhegy fölött egész Bécsig. Ennek a pár száz magyarnak lelkében ködös álom képpen, alaktalanul, de már lassankint bontakozva Budapest forrong, egy főváros, az ország közéletének lüktető középpontja, egy, a maga útjait kereső, kínosan vergődő, hirtelen fellendülő kultúra székhelye, milliónyi embertömegekből kiváló tehetségek, szellemi erőfeszítések, energiák gyűjtőmedencéje.

Annak a néhány könyvolvasó, papirosfogyasztó és vitatkozó magyarnak az elméjében már élnek a gyors léptekkel közeledő új kor eszméi, amikor a német polgárok, a város tulajdonképpeni lakosai nem is sejtik még, hogy ha ők nem tettek egyebet, mint ismételték apáik életét, a fiaik már nem folytatják őket, egészen más életet fognak egészen más környezetben élni, s az ő csöndes, nyugalmas, kérődző életük örökre el fog tűnni a föld színéről. Széchenyi már kiadta jelszavait, a pozsonyi országgyűlésen már két évtizede viaskodott az ellenzék, Kossuth már feltűnt, de ezt Pesten csak az a kis magyar csapat figyelte izgatottan, a bennszülött polgárok még mindig úgy nézték az országgyűlés, az országos politikai eseményeit, ahogy évszázadok óta mindig nézte a magyarországi városok német polgársága: mint valami tőle messzeeső, az ő életét nem érintő, rá nézve közömbös színjátékot. Pest nem volt még színhelye a politikának, amely Pozsonyban székelt, az országgyűlésen.

De székhelye volt már az irodalomnak vagy három évtized óta. Ide gyülekezett vagy ide törekedett, aki magyar író volt vagy az akart lenni. Itt volt az Akadémia, itt voltak a kiadók, a lapok, itt volt egyedül lehetséges, hogy legalább néhány ember úgy-ahogy, meg tudjon élni az írás mesterségéből. Ez is csak kicsinyes kezdete volt az irodalmi életnek; egy-két tengődő napilap, két-három civakodó, vidékies divatlap, egy ideig a Bajza-Vörösmarty-Toldy triász aeropag-tekintélyű Athenaeuma. Az a tizenöt-húsz fiatal ember, aki akkor a lapok körüli irodalmat jelentette, szorosan egymás mellett élt, tudott egymásról mindent, belelátott egymás zsebébe, akarva-akaratlan folyton egymásba botlott. Hát persze, sok volt köztük a civakodás, az irigykedés. Az öregedő Vörösmarty, a szókimondó Bajza, kívül álltak ezen a körön, az ő tekintélyük, koruk, a közélet előkelőségeivel való összeköttetésük nem engedte, hogy belekeveredjenek ebbe a kicsinyes, marakodó életbe; ők jelentették egy pár tollforgató birtokos úrral, Fáy Andrással, Szemere Pállal s a többiekkel együtt az irodalmi élet arisztokráciáját. A többi, a lármás had, csupa közepes tehetségű és készültségű, fiatal és szegény emberből állott, egy Magyarországon még akkor egészen új társadalmi típus jelent meg bennük először: az újságíró.

Ebben az életben jelenik meg egyszerre Petőfi. Koplalásban gyakorlott, kopott vándorszínész, a modora szögletes, a viselkedése faragatlan, de rajta van már a disztinkció: az Athenaeum avatta költővé, Vörösmarty állt be tehetsége első hírnökének. Föllépése nem arra való, hogy megkedveltesse az emberekkel: érzékeny, sértődő, indulatos, gőgös, egész személyét a nyilvánosság elé hajító fiatalember, aki barátságát úgy osztogatja, mint valami fejedelmi kegyet, s aki egy ferde tekintetért mindjárt összevész mindenkivel. Az "úri tempót" nem érti, tehát megveti. De a versei tetszenek a közönségnek; a szerkesztők hamar észreveszik ezt és kapnak rajtuk. 1844. január 11-én már megjelenik az első kritika is a Garay János Regélőjében, s ezt mondja: "A lírai pályán valamennyi felett, kik 1840 óta léptek fel, kiemelendő Petőfi Sándor. Az ő költeményei több álnév alatt saját meglepő jelleműek, mélységben és világosságban egyaránt kitűnők; úgy tetszik, hogy akár az örömet jó humorral (csak hogy itt őrizkedjék a soktól), akár a szenvedést győzi fájdalommal, szóval neki oly életének kell lenni, hol közel van hozzá minden költői anyag s nem kell zaklatni a fantáziát képekért s érzésekért."

A fiatal költő zavartalanul élvezheti a siker első mámorát és édességét, s hosszas hánykódás-vetődés, nyomorgás után végre legalább valamelyes egzisztenciához is jut mint Vahot Imre Pesti Divatlapjának szerkesztője. Vahotnak jó szerkesztői szimatja volt, mikor teljesen lekötötte magának az akkori legnépszerűbb fiatal költőt, aki e mellett még személyes szereplésével is folytonosan éleszthette az érdeklődést maga iránt s így a lap iránt is, amelybe dolgozott. Petőfiben nem volt a legcsekélyebb irtózás sem a nyilvános szerepléstől, nem volt benne semmi abból a szemérmetességből, amely el szereti takarni a világ előtt magánéletét. Ő kereste, óhajtotta a nyilvános szereplés legtágabb és legközvetlenebb lehetőségeit. Egész költői pályáján minden magánügye, egész személye annyira exponálva volt a közönség előtt, mint ahogy a színész személye exponálva van a színpadon. Az önbizalmának nem voltak korlátai, soha egy pillanatra sem ötlött az eszébe skrupulus, hogy amit tesz vagy mond, az vissza is tetszhetik. Ebből folyt a gorombaságig menő türelmetlensége az ellenvéleménnyel és kritikával szemben. Aki nagyon biztos magamagában, az könnyen hajlandó ostobának és gonosznak minősíteni mindenkit, aki nincs tőle annyira elragadtatva, mint ő maga. Kivált, ha ezt a véleményét támogatja a támadók kiléte és a támadás módja.

Petőfit az első támadások a kicsinyes irigykedés és a hírlapi konkurencia zavaros forrásaiból érték. A kis embereknek azt az éhes világát, amely az akkori pesti lapok körül csoportosult, hamar felbosszantotta a közéjük toppant vándorszínész hallatlan sikere s a versenyző divatlapok sápadt irigységgel néztek a Pesti Divatlap kitűnően bevált új akvizícióját. Megjelent a Versek első könyve - zajos, nagy siker. Csakhamar rá a Helység kalapácsa. Ez is tetszett, de már megjött az első rosszmájú kritika a pozsonyi Hírnökben egy Poór Jenő aláírású cikkben, amely a semmit megérteni nem tudó s nem is akaró rosszhiszemű ostobaság valóságos iskolai példája. Csakhamar kiadták a jelszót, amelyet aztán ötvenféle változatban, unos-untig kiabáltak bele a költő és a közönség fülébe. Petőfi tehetségét nem vonjuk kétségbe, de szigorúan meg kell róni póriasságát, mely sokszor aljasságig fajul, bordalait, melyek a borízű duhajkodást terjesztik, pongyola technikáját, amely a műgond hiányából folyik. Több-kevesebb változtatással mind csak ezt mondja, hol nyílt rosszakarattal, hol meg bujkálva, a jóindulatú oktatást affektálva, ami kritika ellene megjelent. S a bíráló cikkek ez áradatában nem találni egy épkézláb megjegyzést, egy helyes megfigyelést a költő egyéniségére vagy költői természetére. Ha Petőfi nem lett volna is olyan türelmetlen a kritikával szemben, akkor sem lett volna csodálni való, hogy olyan goromba szavakkal rázta le magáról a divatlapok kritikusait. A haragot ellene csak szította a Pesti Divatlap azzal, hogy ahol csak lehetett, az émelygésig magasztalta a maga költőjét és rendre közölte a többnyire elég silány versezeteket, melyek szerzői fellengző módon dicsőítették Petőfit. Alig volt száma az akkori Honderűnek meg az Életképeknek, amelyben ne lett volna vagy egy döfés Petőfi ellen; akkor még virágjában volt az a furcsa divat - amit mintha itt-ott fel akarnának újítani ma is -, hogy a lapok számról-számra kölcsönösen lebírálgatták egymás közleményeit, s mivel Petőfi a Pesti Divatlap minden számába írt valamit, hát mindig volt alkalom egy-egy tüskét szúrni bele.

Bizonyos, hogy soha Magyarországon senki nem foglalkoztatta annyit és oly szünet nélküli folytonossággal a nyilvánosságot, mint Petőfi. A vele s szerepével való foglalkozásnak ez az intenzitása az egyedüli, ami az akkori sajtó közleményeiben arra vall, hogy itt egy nagy szellemről van szó. Mert egyébként Petőfi dicsőítőinek épp oly kevéssé volt fogalmuk nagyságáról, mint becsmérlőinek. Bőven aggatták rá a magasztaló jelzőket, de sehol egy szó, amely azt éreztetné, hogy kimondóját egy géniusszal való közvetlen érintkezés ihlette meg. Még olyan okos és fogékony elme is, mint Pulszky Ferenc, amikor szól róla, fogalma sincs Petőfi méreteinek históriai voltáról. Az egyedül komoly számba vehető, irodalmi színvonalon álló kritika, amely Petőfi életében megjelent, az Eötvös Józsefé, tele van ugyan érdekes megfigyelésekkel s Petőfinek a magyarsághoz való viszonyát nagyjából helyesen világítja meg, de szintén olyan hangon van megírva, amelyen megérzik, hogy írója egyáltalán nem érezte meg Petőfi művészetének korszakos nagyságát. Pedig ez a kritika már 1847-ben kelt. Eötvös is bizonyára elcsodálkozott volna, ha valaki anticipálja előtte a mi mai felfogásunkat s fölébe helyezi Petőfit Vörösmartynak s minden más addig élt magyar költőnek. Hogy is hihette volna az előkelő kortárs, hogy az a szögletes modorú, lármás, feltűnően öltözködő, kávéházba járó, újságcsináló fiatalember a legnagyobb és legeredetibb szellemek egyike, akiket a magyar föld valaha nemzett! Az ember külső helyzete, a hely, melyet a társadalomban elfoglal, meghatározza azt a módot, ahogyan munkáját a kortársak mérik. Még az irodalomtól távolélők, a közönségből valók egy-két dadogó, naiv nyilatkozatán érzik leginkább, hogy igazán elteltek a költő nagyságával - nekik nem kellett röstelkedni, hogy a kortársak s tehát önmaguk fölébe is emelik a társadalmilag jelentéktelen, szegénységgel küszködő költőt. Az előtte járó költők, írók, ha szegény emberek voltak is, mégis csak az úri osztályból, a nemességből származtak s annak hangján és lelke szerint írtak. A parasztkorcsmáros fia nem csatlakozott az uralkodó osztályhoz, a néphez fordult s hamar ráalkalmazták a "népies", "népköltő" jelzőket, melyek nem voltak ugyan megrovás-értelműek, de mégis volt valami olyan mellékízük, ami valami alacsonyabbrendűt fejezett ki.

Az 1847. évvel elhallgat Petőfi kritizálása. A költő új szerepben áll elé: teljes erővel a politikára veti magát. Izgalmas rövidségű idő alatt végigcsinálja egy zajos politikai pálya frázisait: jön 1848. március 15-e, a népszerűség szárnyain a fellegekig repül, majd híres versével a királyok ellen heves ellenzést kelt a mindhalálig lojális magyarok közt. "Tény, hogy még a márciusi napokban is a magyar nemzet egyik kedvence voltam... néhány hét s íme, egyike vagyok a leggyűlöltebb embereknek" - írja egy nyilatkozatában. Nem volt igaza, mert nem lett gyűlölt emberré, csak éppen hogy politikai szereplését a maga medrébe szorította az események gyors fejlődése, melyet nem a márciusi ifjak irányították többé. Aztán a bukás a képviselőválasztáson, a haragnak szenvedélyes kitöréseivel, majd a háború Bem oldalán - s egyszerre elhallgatnak a kortársak Petőfiről. Az utolsó szó, amely mint talán még élőről szól róla, 1849. augusztus 7-én, a kolozsvári Szabadságban jelent meg egy rövid tudósításban a segesvári csatáról, amely így végződik: "koszorús népköltőnk, a hőslelkű Petőfi Sándor hír szerint elveszett". A szerkesztő ehhez megjegyzést fűzött: "Nagyszerűbb nemzeti csapás lenne tisztelt barátunk elvesztése, semhogy a valóság esetében eddig hivatalos tudósítást nem kaptunk volna felőle. Minthogy pedig ily tudósításunk maig sincs, alaptalan mendemondának hisszük és valljuk azon hírt." 

[+] * Petőfi napjai a magyar irodalomban cím alatt Endrődi Sándor összegyűjtötte, a Petőfi Könyvtár pedig egy testes kötetben kiadta mindazokat a közleményeket, melyek az egykorú sajtóban 1842-1849 közt Petőfiről megjelentek. E könyv alkalmából és anyagából készült ez a cikk s célja leginkább az, hogy a figyelmet felhívja erre a mindenképpen becses és gazdag anyaggyűjteményre.

[Forrás: Nyugat · / ·  1911. 13. szám]


UNO LAHT
Sandor Petöfi, moelehe abitoimetaja

Tuleb ajaloo palge pealt klaarida
üks kaadripoliitika vistrik.
Kes oli seal Austro-Hungaarias
moodide alal ministriks?!

Kuidas juhtus, et nälginud paaria
keelt väänama pandi moelehes?
Mida leidis küll Austro-Hungaaria
selles riivatus kirjamehes?!

Kas tõesti siis kroonu kriteerium
vedas alt — et ei aimatud ette,
millist kahju võib kända impeerium,
kui Petöfi suunab tualette?

Said matsid madjarid prantsuse moe —
pastlad jalas nad ründasid Viini,
kus aluspesu väel riigitoed
lossides jooksid kiini.

Siis moodi läks Austria lippudest
teha labusaid jalarätte.
Ja isegi sadulas rippudes
madjaril mõõk jäi kätte!…

Aga endine moelehe kirjamees
oli laulikuks vabadusleeris.
Seal, ärkava sajandi silmade ees,
ta ungari moode dikteeris.

Ja ise ta langes husaarina —
mõõk tardunud sõrmedest kisti…

Kes oli seal Austro-Hungaarias
moodide alal ministriks?

Petőfi Sándor, a Pesti Divatlap segédszerkesztője

A történelem arcán tisztázni kell egy szeplőt
és a felelősséget is vele:
Petőfi költői pályája kezdetén
ki volt a divatügy minisztere?

Hogyan történt, hogy a meghajszolt páriát
nyelvet pallérozni a Divatlaphoz tették?
Nem látták az urak, hogy sorompóba állt
egy éhhalálra szánt magyar tehetség?

Hát a hírhedt, mohó osztrák kopók hada
ezúttal nyugton ült? semmit se szimatolt?
Nem sejtették, hogy baj lesz a birodalommal,
ha egyszer Petőfi diktál itt divatot?

A pór magyart párizsi divatra kapatta:
csizma a lábukon, így ostromolták Bécset,
hol pompás paloták mindkét nembeli népe
éjjeli alsóban futkosva jajveszékelt.

Az jött divatba, hogy a német zászlókból
alkalmatos kapcákat szabjanak
és hogy akkor is vagdalkozzanak még,
ha kilőtték alóluk a lovat.

És a Divatlap segédszerkesztője
dalnok lett a szabadság táborában:
a felindult század szeme előtt
oktatta már a divatot javában.

Ő maga is a végső rohamban esett el,
dermedt ujjai közül kitépték a kardot.

Ő ott maradt, de amit akkor elinditott,
az a divat még sokáig kavargott.

KÉPES GÉZA fordítása

[Forrás: Szovjet Irodalom]

Petőfi napjai a magyar irodalomban / 38 - befejezés

(Endrődi Sándor nyomán)

1849.

Február 19. Márczius Tizenötödike. 5. sz. 19. 1. Négy nap dörgött az ágyú . . .

Február 20. Márczius Tizenötödike. 6. sz. 23. lapon: Nyakravaló.

Február 23. Közlöny. 36. sz. 128. lapon: Európa csendes ... Csillag alatt a szerk., Gyurmán Adolf, a köv. megjegyzéssel kisérte: „Kedves szolgálatot vélünk tenni olvasóinknak, midőn legnépszerűbb költőnk elme-műveit — mellyeket már rég sajnosan nélkülöz a magyar közönség — időnként lapjainkban közöljük. Ezzel is egy hézagot vélünk pótolni időszaki sajtónkban, mellynek, fájdalom mig a haza végzeteinek koczkája fegyver élire van állítva, a pillanat kényszerűsége ritkán engedi meg, hogy az emberi szellem magasb igényeit is kielégítse. 'S ezért úgy hisszük, kétszerte kedvesb leend olvasóink előtt lapjainkban Petőfivel, a költővel, találkozhatni. Szerk."
Ez a vers később külön röplapon is megjelent Debreczenben.

Február 24. Figyelmező. 30. sz. 117. lapon „Ne könyveket, plakátokat, külföldi lapokat és emissarius kalandorokat és democratákat hallgassunk, hanem nézzünk a tapasztalásra" cz. czikkében: „Már nem szégyen gyalázat-e az, hogy Magyarország, e méltóságos, fényes nemzet, melly Napóleon idejében is megmaradott, melly 800 esztendő óta védelmezte Európát a barbarismus ellen, — mondom ezen nagy nemzet, mellyet 800 év nem tudott elrontani, mellyet egy Heiszter és Karaffa nem tudott megsemmisíteni, most elindult vesztébe egy Petőfi, Pálfi, Madarász, Kossuth és egy szellemi ép ugy, mint anyagi goromba szalontai mangoliczának, Táncsicsnak szavaira!?" Majd alább: „De önöknél első despota en chef Kossuth, azután a honvédelmi bizottmány despoták par excellence, azután jön a despoták légiója, als: Madarász, Pálfi, Barsi, Szatmári, Petőfi, Bezerédi, Újházi, Beöthi, Vasvári, Nyári, Pulszki és a comiszok légiója." Még alább: „Pokolba, pokolba! minden martius 15-diki históriával! mit a magyar nép eleinte jónak hitt egy Táncsics, Pálfi, Nyári és Petőfi szavára, az már most tapasztalásból tudja, hogy csupa méreg és epe."

Február 25. Figyelmező. 31. sz. 122. lapon „Forradalmi mutatványok" cz. czikkben: „Az Írásbeli izgatok közé, mint tudva van, tartoztak főkép: Zerffi, Petőfi, Török. Alig hihet az ember tiszta szemeinek, ha ezen egyének nyilatkozatát olvassa a lapokban. E trifolium talán többet ártott az országnak, mintsem százezer ember, avagy honvédkatona árthat vala. Az első egy csalfa zsidó, az irtózatos pesti volt clubb egyik érdemes tagja, átkokkal halmozva szökött el a fővárosból. A másik igyekezett értéktelen versei által a legveszélyesebb útra vezetni a máskép jámbor magyar népet." — „Ezek összesen előbb-később hurokra kerülnek s ez oknál fogva fölösleges volna most többet felhozni róluk. Petőfi névszerint, czikornyás szavakkal magasztalta egekig Martinovics mártirságát, ki 1795-ben a budai general-téren (vérmező) kivégeztetett pallos által s kinek ő czimboráival együtt emléket kívánt emeltetni. Vigyázzon, nehogy talán épen azon emlék díszítse a jeles költő sírját is."

Február 27. Honvéd. 53. sz. 211. lapon Petőfi „Négy nap dörgött az ágyú .. .." czímű költeménye, a Márczius Tizenötödike után közölve.

Márczius 1. Honvéd. 55. sz. 220. lapon: Európa csendes ... (a Közlöny után.)

Márczius 15. Közlöny. 53. sz. 188. lapon: Bizony mondom, hogy győz most a magyar. A szerkesztő ezzel a megjegyzéssel kisérte: „Kellemesb ajándékkal alig lephetjük meg olvasóinkat mart. 15-nek évnapján, mint Petőfi Sándor lelkes költeményével."

Márczius 15. Kolozsvári szinlap: „Kettős kivilágítással. Nemzeti örömünnep. Nemzeti szinház Kolozsvárt. — Bérletszünet. — Csütörtökön, Martius 15-én 1849. Szákfi József és Gyulai Ferencz igazgatásuk alatti színtársulat által adatik A Szabadság, Egyenlőség, Testvériség napja Martius 15-én 1848. Emlékünnepére. Adatik.
Első szakasz. 
1. Nyitány egész zenekarral.
2 Belizár hős op. 2-ik felv. — Előadva Qusztinyi Júlia és Philippovics által.
3. Ábránd magyar népdalokra. Hegedűn zongora-kisérettel. — Előadva Mátéfi Károly által.
Második szakasz.
1.  Nyitány zenekarral.
2.  Kölcsey Hymnusza „Isten  áld meg  a magyart"   — egész karszemélyzet által.
3.  „Kárpátoktól le az aldunáig" —  Költemény Petőfitől — szavalja Gyulai.
4.  Magyar népdal — Gusztinyi Júlia által énekelve.
5.  „Négy nap dörgött az  ágyú" — költemény Petőfitől — Zenére tette Laczkó, énekli Philippovics.
6.  „Búsul a lengyel" —   dal — Gusztinyi Júlia   s  az egész karszemélyzet által.
Harmadik szakasz.
1.  Nyitány zenekarral.
2.  A nagy nap emléke. — Allegóriái képezet — tünetekkel, — s ez  alkalomra  újonnan  készített  díszletekkel, Festette és rendezi Balogh József, színházi festő.
Az egészet befejezi Rákóczy induló egész karszemélyzet és zenekiséret által. — Bementi díj: — Középpáholy 5 frt. alsó, felső 4 frt 10 kr., zártszék 1 frt 15 kr., földszint 50 kr., karzat 20 kr. váltóban. Kezdete fél 7 órakor."

Márczius 18. Alföldi Hírlap. 23. sz. 88. lapon egy febr. 21-ikéről keltezett tordai levélnek ez a mottója:
„Temetésre szól az ének, 
Temetésre kit kisérnek ?
Petőfi."

Márczius 29. Nép barátja. 11. sz. 161. lapon: Péter bátya.

Április 9. Petőfi okmánya érdemjeléről. Eredeti nyomtatványa.  Egy példánya a Nemzeti Múzeumban.
„Az erdélyi hadsereg fővezérsége. Százados Petőfi Sándor urnak.
Van szerencsém önnek tudtára adni, hogy ezennel feldiszesittetik Ön azon érdemeiért, mellyeket a csatatéren a hazának tett, a katonai érdemjel harmadik osztályával, mellynek viselésére addig is, mig az erről szóló oklevél a hadügyministeriumtól megérkeznék, felhatalmazom Önt azon jognál fogva, mellyet erre nézve a nemzetgyűlés küldötteitől nyertem. 
Szászsebesen, ápril 9-én 1849.
Bem."

Április 11. Az erdélyi hadsereg. Röplap. Nyomatott Szászsebesen, 1849.

Április 11. Közlöny. 76. sz. 278. lapon egy udvarhelyszéki márcz. 25-kéről kelt levél befejezése így szól:
„Végül említem meg azt: hogy martius 18-án estve Udvarhelyt kivilágítás volt, Bem József vezér, és altábornagy tiszteletére. Másnap pedig nagy lakoma adatott a' seminarium étteremében, mellyben a' kormánybiztos úron kezdve minden székünkben lakó tisztes polgártársunk részt vett, Rajmond esperest kivéve. (Ezen Rajmond Heydtenek leggazabb delatora volt, mint mondják, még a' dioecesise-beli papjai is elcsapták.) Poharakat ürítettünk védangyalainkért: u. m.: Bem József, mint ünnepünk tárgyáért — Kossuth, honvédelmi elnök, és Csányi erdélyi kormánybiztosért 's több másokért. — Azon kivül, Petőfinek legújabb költeményeit, nevezetesen: a' „Csata dalát", „Élet vagy halál" és „Itt a' nyilam, hová lőjjem", ugy szintén Szász Károly „Sirjak-e vagy mérgelődjem" költeményét, kölcsönös vetélkedéssel és lelkesedéssel szavalták el: Szőcs Mihály, Feleky Miklós és Nagy Lajos barátink.

Április   17.  Csatadal.   Petőfi   S.    Külön   röplapon.
Nyomatott Karánsebesen, 1849. Ebből a versből több kiadás jelent meg. Egyik kiadványnak két példánya megvan a Nemz. Muz. Petőfi iratai közt, más kiadások példányai lappanganak.

Április 21. Kolozsvári szinlap: „April 14-ke 1849, « nemzet függetlensége s szabadsága, nagy napja innepére. Nemzeti színház. Bérlet-szünet. Kolozsvárt, Szombaton, Április 21-én 1849. Szákfi és Gyulai Ferencz igazgatásuk alatti színtársulat által adatik: A két fejű sas halála. Allegóriái képezet 1 szakaszban. Díszleteit festette Balogh József. - Rendező Gyulai. Ezt megelőzi: Énekes szavallati és zenészeti Egyveleg 2 szakaszban.
1.  Ernáni cz.  op.-ból  Elvira  áriája,  énekli  Gusztinyi Júlia.
2.  Ernáni cz. op. 2-ik felvonása egy része. — Philip-povics, Pósa, Gusztinyi J.
3.  Alkalmi költemények Petőfitől, szavalja Feleki.
4.  „Windisgratz ur azt gondolta."  Népdal, verseit és zenéjét  készítette  Laczkó László,  énekli   Gusztinyi Júlia.
Második szakasz: A 11 -ik honv. zászlóalj zenekara fogja a t. cz. közönséget válogatott zenedarabokkal mulattatni."

Április 23. Honvéd. 99. sz. 392. lapon: — Bem altábornagy ur föl lévén a képviselőház által hatalmazva, hogy a vezérlete alatti seregből a kitüntebb egyéneket harmadrendű érdemjellel jutalmazza, a következőket jelölte ki név szerint, megjutalmazandóknak: Czecz tábornok, Bethlen G., Kemény, Bánffi, Teleki S., Tóth, Kis és Gál ezredesek. Forró, Messena, Pereczi, Károlyi, Ihász, Beke, Szabó, Inczédi alezredesek. Pap, Klement, Bethlen O., Dobay, Müller, Kabós, Horváth, Makrai, Juhász, Keller, Jeszenszky, Kálnoki, Kiss I., Trángus, Simonfi, Zarziczky és Geszleszi őrnagyokat. Jékei, Szálbek, Petőfi századosokat. Lukenics, Zeyk D., Nagy J., főhadnagyokat. Egyed, Eszterházy Kálm. hadnagyokat stb.

Április 24.  Márczius Tizenötödike.  4.  sz. a köv. hirt közli: „Pesten a Nemzeti színházban 1849 ápr. 24-én, kedden „Szabadhangok" cz. a. ének és szavalati egyveleget adtak elé 2 felvonásban, ennek I. szakaszában, a 4-dik p. a. „Európa csendes, Petőfitől, szavalja Fáncsi" és a II. szakasz 3-dik pontja „Népdal" Petőfitől, „Talpra magyar" — énekli a fikar."

Április 26. Közlöny. 89. sz. 329. 1. Az erdélyi hadsereg cz. költemény másodszori közlése. Először röplapon jelent meg, ápr. 11-én, Szászsebesen.

Április 26. Közlöny. 89. sz. 329. lapon Petőfi tábori levele csillag alatt ezzel a megjegyzéssel: „E levelet későn vettük."
Szászsebes, ápr. 11. Néhány heti betegeskedésem után visszatértem e' hó elején azon hadsereghez, mellynek hogy tagja vagyok, büszkeségem, mert vezére Bem; és boldogságom, mert Bem nekem barátom, atyám. A sors ugy akarta, hogy részt vegyek e' hadsereg annyi fáradalmaiban, veszélyeiben és szerencsétlenségében, 's hogy diadalmánál ne legyek jelen. Nem zúgott az ágyú, nem csengtek, csörögtek, ropogtak a fegyverek, midőn Szebenbe bementem, csend és béke volt — az ellenség akkor már Oláhországban bujdosott, német és muszka. Szebenben találtam Bemet; mint egyszerű közember mentem hozzá, minden igény és vágy nélkül; ö visszaadta a' kapitányságot 's kinevezett segédének; az elsőt közönyösen, a' másodikat gyönyörrel fogadtam el. Másnap Gyula-Fejérvár alá mentünk, 's azt még az nap mintegy 3 óra hosszat ágyuztuk, 's föladásra szólítottuk föl; a várbeliek egyikre is másikra is huszonnégy fontosokkal feleltek. A' tábornok annyi sereget hagyván, a' vár körül, mennyi elegendő annak teljes bekerítésére, ide jött Szászsebesbe 's azóta itt vagyunk. Holnap vagy holnapután indulunk Magyarországra. — A' napokban voltak itt a' hadügyministernek 's a nemzetgyűlésnek küldöttei, kik meghozák Bemnek az elsőrendű érdemjelt. Az átadás csak szobában, néhány tiszt jelenlétében történt, mert helyben nincs sereg 's különben is a' mi vezérünk nem szokott az efféle sallangos és csattogó czeremoniákhoz.   Volt ennek a kis szobai ünnepnek mind a mellett sok pedanti és tábla-birói oldala, de volt  ollyan momentuma is, melly megható, megrázó, mondhatni nagyszerű volt, midőn az öreg Németh alezredes e' szavakkal adta át tábornokunknak az érdemjelet: „Én nem vagyok szónok, 's ha az volnék, sem tudnék most beszélni; engedje meg ön, hogy megcsókoljam önnek jobb kezét, melly az én hazámért vérzett!" és sirva csókolta meg a tábornok csonka kezét,   's  mi, kik jelen voltunk, mindnyájan sírtunk  —  de ezt nem olvasni kell, ezt hallani és látni kellett volna. — Tegnap  küldötte szét Bem a' kisebb érdemjeleket serege jobbjainak. E sorok írójának szerencséje van ezek közé tartozni. 'S így meg vagyok végre jutalmazva is, pedig túlságosan, nem az által, hogy érdemjelt kaptam, hanem  azon mód által,  mellyel azt nekem  átadta  Bem. Legyen gyöngeség tőlem, vagy akármi, én meg nem állhatom, hogy e jelenetet ki ne irjam. Saját kezével tűzte mellemre az érdemjelt Bem, bal kezével,  mert jobbja még föl van kötve, 's ezt monda: „bal kézzel tűzöm föl, szivem felöli kezemmel!"   s midőn  elvégzé, megölelt, hosszan és melegen ölelt! — az egész világ tudja, hogy én nem vagyok szerény ember, de istenemre mondom, ennyit nem érdemeltem. Olly megilletődéssel, mellytöl ha eszembe jut, most is reszket a lelkem, ezt feleltem: „ Tábornokom, többel tartozom önnel mint atyámnak; atyám  csak  életet adott nekem, ön pediy becsületet."  Petőfi Sándor.

Április 26. Pesti Hírlap. 273. sz. 5. lapon: „Annak örömére, hogy a császáriak kivonultak Pestről, a nemzeti színházban Capriciosa vigj. helyett egy érdekes ének és szavalati egyveleg rendeztetett 2 felvonásban. A színház nem volt ugyan tömve, de az örömittas közönség lelkesedése annál határtalanabb." Eléadták a Rákóczi-indulót, a Hymnust, Hollósi Kornélia énekelte a Télen-nyáron pusztán az én lakásom népdalt, Fáncsi Petőfinek ily czimű egy versét, „Európa csendes"; Komlossi Ida pedig Erdélyi Riadóját szavalta el" stb. U. i. közli az Európa csendes cz. költeményt „1849-ki ápr. 24-ke ünnepén szavaltatott a nemzeti színházban" — jegyzettel.

Április 28. Nép barátja. 15. sz. 229.  lapon:   Vérmező.

Április 28. Honvéd. 104 számban Bem altábornagy urnak a honvédelmi bizottmányhoz irt levele. Lugos, ápr. 23. 1849. — Ez a levél az, mely utóbb Petőfinek annyi kellemetlenséget szerzett. Hagyomány szerint az ő fogalmazványa.

Május 1. Közlöny. 93. sz. 344  lapon: A székelyek.

Május 1. Közlöny. 93. sz. 344. lapon :
Karánsebes, ápr. 17. 1849. Kijöttünk Erdélyből, még pedig jó ómennel, mert első lépésünk is diadal. Vaskapun innen, Vaiszlova határőr falunál várt bennünket az ellenség. Megtámadtuk, megvertük. Veni, vidi vici. Két zászlóalj volt ellenünk, seregünkből csak négy század (a' 78. számú székely zászlóaljból) volt a' tűzben, 's e' négy század a' legalább 2000 emberből álló ellenséget, mintegy két órai harcz után olly kétségbeesett futásnak lódította, hogy Karánsebesig meg sem állt, s onnan is még az nap tovább futott, ugy hogy tegnap reggel, midőn ide értünk, a' városiak fehér zászlókkal fogadtak. Az ellenség elesetteinek számát nem tudjuk bizonyosan, láttunk valami húsz agyonlőttet, 's mintegy ötven vízbe fultat, kik a Tunelen keresztül akarták életöket a' hegyekbe vinni. Mi nekünk — a' mi talán hihetetlen, magam sem hinném, ha jelen nem láttam volna — még csak sebesültünk sincs egyetlen egysem. Két ágyujok is nálunk maradt, az egyiket négy székely szemem láttára vette el példátlan bátorsággal. Tábornokunk ma jutalmazta meg őket érdemjellel és pénzzel, de méltók, hogy neveiket is tudja a haza: Deák Máté, Nagy József, Nagy Imre, Szabó Márton közlegények. Átaljában csak annak lehet fogalma a' székely vitézségről, a' ki maga látja. Ezek valóban csoda gyermekek, mert nagy részök jóformán gyermek még.   Nyugott  bátorsággal,   mondhatni  kimért lépésekkel haladnak a' csatában előre folyvást biztosan, mint a' réten a' kaszások, 's még énekelnek, mikor már ropognak a' fegyvereik. A' lövöldözést hamar megunják, szuronyt szegeznek, 's rohannak, és velők rohan az enyészet; az ellenségnek nem marad más, mint futni vagy meghalni. De a' székely csak egy feltét alatt illy vitéz: ha vezére még vitézebb, mint ő, 's azért szükséges, hogy Bem legyen a vezérök. De a' milly hóditó a' mi tábornokunk rettenetes fegyvere, tán még hódítóbb hasonlithatlanul szelíd bánásmódja a' harcz után. A' környékbeli lakosság, melly eszeveszetten futott el előttünk, jövöget visszafelé, látván, hogy a honmaradtaknak semmi bántása nincs. Ha é szerencsétlen nép még egyszer fellázad ellenünk, méltó, hogy extermináltassék. Jövő levelemet honnan írom ? nem tudom, tán onnan, a' honnét leg-kevésbbé gondolnák. A' mi öreg urunktól sok kitelik.
Petőfi Sándor.

Május 2. Közlöny. 94. sz. 348. lapon: Vajda-Hunyadon (Április 14. 1849) I—II.

Május 8. Honvéd. 112. sz 445. lapon: Nagy Sándor tüzér Verestorony, május 1-ről irja egy mulatságféléből, hogy a magyar „harczban oroszlány, társalgási körben béke galambja, s hogy reá valóban illik a költő szava:
Szabadság, szerelem;
E kettő kell nekem.
Szerelmemért föláldozom az életemet;
Szabadságért föláldozom szerelmemet."

Május 10. Pesti Hírlap. 285. sz. 49. lapon Bem altábornagy urnak a honvédelmi bizottmányhoz irt levele, átvéve a Honvéd-ből. (Lugos, ápr. 23. 1849.)

Május 10. Komáromi Értesítő. 27. sz. Európa csendes ... (A Közlöny után)

Május végén. Élet vagy halál. Külön röplapon. Budavár bevétele után állítólag Petőfi maga nyomatta ki. Egy példánya megvan a Petőfi-házban. Ez valószínűleg székesfehérvári nyomtatás.

Június elején. A Honvéd. Petőfi Sándor. Külön röplapon. Nyom. Pesten Lukács és társánál. Ára 3 kr. váltóban.

Junius 9. Pesti Hirlap. 310. sz. 131. lapon a miskolczi levél irója az ottani állapotokra vonatkoztatva idézi Petőfi sorait: „Mit törődnénk a hazával ? A hazának száz bajával ? Majd elmúlnak a bajok, Én magyar nemes vagyok !"

Junius 12. Pesti Hirlap. 312. sz. 138. lapon Vasvári Pál „írjunk memoireokat" cz. czikkében idézi Petőfi Európa csendes cz. versének két első sorát.

Junius 13. Közlöny. 130. sz. 490. lapon a következő „Nyilatkozat"-ot olvassuk:
A' Kolozsvárt megjelenő Honvéd 104. számában egy általam a' kormányzó elnökhöz irt levél van kinyomatva, mellynek tartalma által gr. Vécsey tábornok, magát megbántottnak véli. — Kinyilatkoztatom ezennel, hogy az abban kimondott vád félreértéseken alapszik, — annál fogva nem történtnek tekintendő.
Főhadiszállás Ó-Orsova, május 16. 1849.
Bem, altábornagy.
E czikk Bem tábornok ama levelére vonatkozik, melyet Vécsey tábornokról az ő beleegyeztével Petőfi a Honvéd cz. lapban közzé tett s melyből Petőfinek ismert ügye keletkezett Klapka tábornokkal. Az ügy eléggé ismert, de e czikkecske kiegészítő adalék hozzá. Megjegyzendő, hogy e nem hivatalos részben megjelent „Nyilatkozat" a Közlöny másnapi számában (1849. jun. 14. 131. sz.) a „Hivatalos rész"-ben újra kiadatott. E „Nyilatkozat" jellemző főleg azért ez ügyre, mert ebben Bem is megerősíti, hogy csakugyan az ő beleegyezésével adta ki Petőfi az ismert levelet; de másrészt, hogy bizonyos compromissummal elsimították az ügyet.

Junius 17. Közlöny. 134. sz. 507. lapon: Nyilatkozat. Pest, június 11. 1849. Ismét lemondtam, és pedig most nemcsak őrnagyi rangomról, hanem a' katonaságról egészen és örökre A' roszakaratuak és az avatatlanok é lépésemet a' legbotrányosabb magyarázatokkal kisérik. Én egyetlen nyilatkozatommal megczáfolhatnám őket a' megsemmisítésig, de czáfolatom olly zavarokat idézhetne elő, mellyeket most elkerülni hazafiui kötelesség. Ezen kötelesség mindig szent volt előttem, most tízszeresen az; tehát hogysem ezt megsértsem, inkább hagyom magamat rágalmazni, kisebbíteni azon ideig, midőn körülményeink változtával elmondhatom lelépésem okait, elmondhatom, hogyan bántak velem, hazafiui áldozataim, irataim és tetteimért. Addig csak arra figyelmeztetem a' nemzetet, hogy rágalmazóim ollyan emberek, kik egyik másik sutban hunyászkodtak, mig én Bem oldalánál, Bem által megkoszorúzva harczoltam az erdélyi csatatereken!
Petőfi Sándor.

Junius 19. Pesti Hirlap. 318. sz. 161. lapon a „Levelek egy erdélyi hölgyhez. II." cz. czikkben ezt olvassuk: „Itt most Pesten olly gyönyörű, olly tarka az élet! olly vidor a sziv, olly elégült minden arcz! A kormány elrendezé magát s a hírlapok hatalmasul kürtölik megjelenésök napját. Nővilág, Futár, Respublica, Esti Lapok, XIV. ápril stb. Mind megannyi uj divatlap vagy uj hirlap. Nem is gondolnád illy katona világban meunyi a literator. Petőfi, Degré, Sükei, Lisznyai, Vajda Jancsi stb. mindnyájan katonák. De azért papir fogyasztók is maradtunk elegen." 

Június 23. Márczius Tizenötödike. 56. sz. 224. lapon: Figyelmeztetés. Bem altábornagy arczképe igen sokféle kiadásban árultatik. Figyelmeztetem e nagy ember azon tisztelőit, kik arczképét birni akarják, hogy minden eddig megjelent képei egyátaljában nem hasonlítanak hozzá, sőt nagyrészt valóságos carricaturái az eredetinek. Egy tökéletesen talált arczképét most rajzolta Barabás Miklós, s nem sokára meg fog jelenni.
Petőfi Sándor.

Június 23. Pesti Hirlap. 322. sz. 177. lapon a vezér-czikk így kezdődik: „Emlékezünk Petőfinek egy deczemberben irt versére, mellyben panaszkodik, hogy Európa csendes . . . Csendes is volt akkor, de mint a vezuv, melly méhében tüzet forral" stb.

Június 24. Respublica. Szerk. Erdélyi János. A 7-ik sz. tárczájában A honvéd. Itt másodszor, ezekkel a bevezető sorokkal: „A márcziusi forradalom óta zökkenést szenvedett az irodalom sokképen. A költészet mutatott még eddig legtöbb életet egyes lapokban, most pedig azt a módot vették fel a költők, hogy egyes verseket nyomatnak s szórnak ki a közönségbe, villanyozní a közönséget. Ilyen az itt következő vers is. - Szemere látván, minő jó hatása volt a huszárról írt czikkének, mely Miskolczon jelent meg, e versből 25 ezer példányt vásárolt meg, a honvédek közt kiosztás végett. E vers meg fogja tenni hatását a legszebb névnek dicsőítésével azoknál, kiket épen illet. Az ő hadi vitézségük már is a nemzet becsülete s a mívelt világ dicsérete."

Június 28. Respublica. 10. sz. 27. lapon: Jött a halál. Ez Petőfinek utolsó verse, mely még életében nyomtatásban megjelent. (L. a Xl-dik melléklet facsimiléjét.)

Június 29. Respublica. 11. sz. 44. lapon: „Figyelmeztetés." Aláírva: Petőfi Sándor. Ugyanaz a szöveg, mely a Márczius Tizenötödike június 23-iki számában jelent meg Bem arczképe tárgyában.

Június 30. Márczius Tizenötödike. 62. sz. 248. lapon: Holnap, július I. 1849. délután 6 órakor Népgyülés a Múzeum udvarán; tárgy: az orosz betörés.
Petőfi Sándor. Egressi G. Arany János. Fáncsy Lajos.

Július 1. Respublica. 13. sz. 52. lapján a hirdető rovatban ez áll: „Megjelent és Pesten Emich Gusztáv, Debre-czenben Telegdi könyvárusoknál kapható: A honvéd, költemény; irta Petőfi Sándor. Ára 3 kr. váltóban." — Ugyane hirdetés a 16., 17. és 18-ik számban is megvan.

Július 12. Komáromi Lapok. E számtól kezdve a lap jeligéje Petőfi e két sora:
Ne csak istenben bízzunk mint bizánk, 
Emberiségünkből álljon fel hazánk.

Július 13. Közlöny. 148. sz. 549. lapon: Petőfi   második lemondása: A. 13019.
Petőfi Sándor, honvédőrnagy, saját kivánatára a' magyar hadseregből kilépvén, minden további szolgálat alól ezennel felmentetik.
Budapest, jun. 28.  1849.
Hadügyminister helyett az álladalmi titkár
Szabó Imre, ezredes.

Július 24. Honvéd. 178. sz. 706. lapon: „— Bizony sok hazugságot nyomatnak ki a hírlapokban. A Szegedi lap egész necrologot tart Bethlen Miklós barátunk fölött, ki szerinte egy havasi csatában „bajnokilag küzdve, hősi halállal múlt ki. Azon kívül egy század honvédség elfogatott s Petőfi terhes sebet kapott." Na már ki tud illyesmiről valamit közöttünk, kik e havasnak ugy szólván aljában lakunk? Bethlen Miklós tegnapelőtt távozott el körünkből Besztercze felé a muszkák elébe, Petőfi hasonlag a napokban utazott át Bem altábornagyhoz menendö. Az ember hite végre elveszti rugékonyságát és nem hisz el sem jót, sem rosszat." (Ugyanez a szembelévő hasábon németül is.)

Augusztus 7. Szabadság. Kolozsvári polit. lap. Szerk. Krizbay Miklós. 6. sz. 23. lapon a köv. sorok olvashatók Árokaljitól: „Árokalja, aug. 5. A nagy hirü Bem altábornagy ur múlt keddi csatájáról eddig alkalmasint van a Szabadságnak kimerítőbb tudósítása, mint minővel én szolgálhatok. Ha pedig nincs, röviden annyit irok meg, hogy öreg altábornagyunk igen megbízott alig két zászlóaljnyi ujonczaiban, kikkel Segesváron kivül támadást intézett a majd 16 ezer főből álló muszkák ellen. Aránytalanul csekély és gyakorlatlan seregünk huzamos ideig elegendő elszántsággal küzdé a csatát, de alkony felé uj erő érkezvén az ellentáborhoz, ez az ütközetnek eldöntő fordulatot adott. Hős vezérünk maga is szinte áldozata lőn túlmerész vállalatának,  mig  koszorús  népköltőnk,  a  tűzlelkű P. S. hir szerint elveszett." — Itt csillag alatt ez a jegyzet áll: „Nagyszerűbb nemzeti  csapás  lenne tisztelt barátunk elvesztése,  sem hogy  a  valóság  esetében  eddig  hivatalos tudósítást nem kaptunk  volna felőle.   Minthogy pedig ily tudósításunk máig nincs, alaptalan mendemondának hisszük és valljuk azon hirt. Szerkesztőség."


Pótlék.

1843.

Október 8. Pesti Hirlap. 289. sz. 690. lapon, a hirdetések közt: „Megjelent és kapható Heckenast Gusztáv és minden könyvkereskedőnél Magyar Életképek második kötetének III. füzete. Szerkeszti Frankenburg. Tartalom: Az utolsó Korondy, Szabó Richárdtól. — Természet szava (ballada), Jámbor Páltól. — A' váltó, Ney Ferencztől. — Az utósó alamizsna (románcz),  Petőfitől. — Ára két ezüst húszas."

Október 22. Pesti Hirlap. 293. sz. 720. lapon a Fővárosi újdonságok közt megemlíti a Magyar Életképek második kötete 3-ik füzetének megjelenését, közli tartalmát, melyben Petőfi is szerepel „Az utósó alamizsna" cz. románczával.

1844.

Június 29. Honderű. I. 26. sz. 850. lapon Kovács Pál június 17-én kelt győri levelében a győri főtanoda szépirodalmi ünnepéről irván, többek közt megemlíti, hogy ez alkalommal Petőfitől a Szeget szeggel-t Radákovics Bódog József nagy comicai erővel szavalta.

1845.

Márczius 6. Jelenkor. 19. sz. 112. lapon az irodalmi újdonságokról beszélvén megemlíti, hogy „A genialis fiatal költő Petőfi S., János Vitéz-e, sőt más művek is foglalkodtatják a nyomdákat."

Augusztus 21. Pesti Divatlap. II. 21. sz. 672. lapon egy temesvári nem rendes levelező többek közt ezt irja : „A mi egyébkint a lakosságot illeti: ez a szelíd éghajlatnál fogva csendes és udvarias. Különösen szereti a „maga" és „barátom" szót. Egy eperjesi levél, mellynek eredeti erében a kedves Petőfit ismertem meg, e lapokban azt mondja, hogy Eperjes egészen amicés város. Temesvárott ... a többség . . . uton-utfélen a „maga" és „barátom" szókat használja. Innen mondhatni, hogy Temesvár egészen „maga-barátomos" város" stb. stb.

Deczember 7. Jelenkor. 98. sz. 589. lapon: „Petőfi dalfüzeteit a napokban követte Kerényi verseinek második kötete."

1846.

Február 17. Honderű. I. 7. sz. 135 lapon közli b. Jósika Miklós elnöki megnyitó beszédét a Kisfaludy-társaság közgyűlése alkalmából. Ebben a megnyitó beszédben Jósika megemlékszik a Kisfaludy-társaságon kivül működő magyar irók jobbjairól is, köztük Petőfiről, kinek verseit „költői ihlettől átáradt" verseknek minősiti.

Május 26. Honderű. 21. sz. 419. lapon Obernyik Károly védekezvén Berinkey M. ama vádja ellen, hogy „Nőtelen férj" cz. színművének meséjét tőle plagizálta, megemlíti, hogy nevezett úr elbírálás végett egy novellát hozott hozzá, mellynek „felolvása kínait Petőfi és Pálffy Albert, kik — szegények! — akkor éppen nálam valának, velem együtt szenvedték át."

1847.

Július 25. Életképek. II. 4. sz. belső borítéklapján Urházy György jul. 5-dikéről kelt kolozsvári levelében jelzi, hogy az Unió zsebkönyv néhány nap múlva kikerül a sajtó alól. A munkatársak közt természetesen Petőfi Sándor nevét is megemlíti.

Augusztus 22. Életképek. II. 8. sz. belső boritéklapján a s.-a.ujhelyi aug. 5-dikéről keltezett levél írója a zempléni tisztujításról referálván, azt a hírt is közli, hogy: „írók közül táblabírákká választattak Ney Ferencz és Petőfi Sándor".

Október 24. A költészetnek rövid elméleti s gyakorlati rendszere és történeti vázlata. Irta Laky Ev. J. Demeter. Szombathely.   1847. 236  1. — Ebben a könyvben,   mely a költői műfajok elméletét akarja körvonalazni, Petőfi a „Rögtönzetek" műfajánál szerepel, a „lakodalmi felköszöntések" alá beosztott Disznótorban cz. versével (101. 1.) s később, az ujabb költők jellemzésénél, még ez olvasható róla: „Petőfy (!) Sándor népdalok szerzésében szerencsés." (226. 1.)

Október 31. Életképek. II. 18. sz. belső boritéklapján az okt. 24-dikéről kelt aradi levél írója az aradi mozgalmak czifrájáról irván, igy folytatja: „Hanem a dolog ezen czifrájával ez egyszer a krónika is olly kegyeletesen bán, mint  Petőfi Sándor a rossz poétákkal, azaz, sans  pardon küldi őt a — legelőre."

1848.

Február 20. Életképek. I. 8. sz. 228. lapon Egressy Gábor „Indítvány a' szellemhonositás ügyében" cz. czikkében egy „Shakespeare honosító társulat" eszméjét pendíti meg és indítványozza, hogy „Shakespeare Arany János, Petőfi és Vörösmarty által honositassék, nemzeti költségen; azaz: minthogy nevezett költőink e honosítási munkával már foglalkoznak is, csupán saját ösztönükből és .... műkedvelésből: szereztessék meg tőlük e' munka közköltségen." — stb.

Február 20. Szavalmányok, tekintettel a költészeti remekekre, jelesb magyar költők után szerkezte Tooth István. Pest, 1848. Heckenaszt Gusztávnál. — Ebben az anthologiában Petőfitől a következő költemények vannak felvéve: — Az utolsó alamizsna — Honfidal — A külföld magyarjaihoz — Imádságom — A magyar nemes — A hazáról — Ha az isten — A csárda romjai — Isten csodája — Megy a juhász szamáron — Az én torkom álló malom — Egy gondolat bánt engemet — A jegygyűrű. — Összesen 13 költemény.

Márczius 12. Életképek. I. 11. sz. 325. lapon Bangó Pető, „Töredékek széptani naplómból" czimű czikkében a dalról értekezvén, többek közt ezt irja: „Hogy az eszmény — s érzeményegység s az ehhez  alkalmazott bel- és kül-
alak nemcsak idegen széptanárok megállapított véleménye szerint alkotják a dal jellemét, de ezen, a szép örök törvényénél fogva szükséges alapvonalak annak költészetünkben is önkénytelen tényezői, ezen állításomat némi részben, az idegenek utánzásával semmi esetre sem vádolható eredeti népdalaink, teljesen pedig Kisfaludy Károly, Kölcsey, Vörösmarty, Czuczor, Garay, Sárosy s különösen Petőfi dalai igazolják. Fiatalabb költőink közt egyedül Petőfi a szerencsés, kinek dalaiban maga a daleszme keresetlen és mégis tiszta, erőteljes nézletekkel, a legszilajabb phantásiá-nak soha czélt nem vesztő logicai józanságával fejlik ki, a főérzemény pedig fokonként áradó oly természetes melegséggel nyilatkozik, mintha kémszemek elől elzárkózott hölgy andalogna zongoráján bájos pongyolában."

Márczius 17. Bartay Endre hangjegye a köv. czím alatt: „Nemzeti dal. Irta Petőfy Sándor. A' szabadság hírnökeinek Bécsbőli megérkezésük ünnepére. Énekre és zongorára alkalmazva szerzé Bartay Endre. Pozsony, Margóid K. kőny."

Márczius 19. Életképek I. 12. sz. 355. lapon Bangó Pető „Töredékek széptani naplómból" cz. czikkében a dalról értekezvén, megemlíti, hogy költői népdalaink azért nem válnak közkeletűekké, mert nagyrészt nincsenek megzenésítve, s hozzá teszi: „egyedül Kisfaludy Károly s legújabban Petőfi Sándor egy-két zenével ellátott dalai zengenek a nép ajkán." Majd alább, a 356. lapon panaszkodik, hogy Petőfi Sándor János Vitéze s Arany Toldija drága voltuk miatt szintén nem hatolhatnak ki a nép közé. A 357. lapon pedig visszatérvén a chanson-féle dal jellemzéséhez, igy folytatja: „A dalköltemény e fajának irodalmunkban kétségkívül legnagyobb mestere Petőfi Sándor. Az érett magas eszmék, merész hasonlatok, bevégzett s mindenütt helyen való képek, mellyekkel e fajú jelesebb költeményei ékeskednek; a humor, melly azokat egy idő óta kristálytisztaságban folyja keresztül, tagadhatatlanul sajátos   szépségei   dalköltészetünknek.   Az   ő   humorára, legyen az tréfás vagy keserű, valóban illik a humornak Weisse által adott amaz érteménye: „der Humor ist, wie die Altén den Diogenes nannten,  ein rasender Sokrates".

Márczius 19. Életképek. I. 12. sz. 382. lapon a márcz. 15-diki kivilágításról irván, megemlíti, hogy „Emich Gusztáv könyvkereskedő ablakában ugyanakkor Petőfi Sándor életnagyságú mellképe volt kitéve transparent festésben, alatta egy sajtó, s a szabadság, béke és egyetéités jelszavai". — Alább pedig a közbátorság fenntartására kirendelt választmány jelesebb tagjairól irván, köztük Petőfi nevét is említi.

Márczius 23. Életképek. I. 13. sz. 398. lapon az országgyűlés által hozott sajtótörvényekről beszélvén, így folytatja: „— Egyébiránt anomáliát látunk abban, hogy miután az országgyűlés kimondta: miszerint jelen állapotában a nemzetnek, az ország ügyei felett határozni magát incompe-tensnek érzi: nekünk mégis törvényeket hoz. Pestmegye választmánya egyhangúlag félre tévé e sajtótörvényeket Petőfi indítványára, s addig is, mig az újonnan, népképviselet utján választott országgyűlés e tárgyban határozand, a helytartó-tanács ideiglenes intézkedéseit fogadta el. Elég szép: hogy a helytartó-tanács szabadelmüebben fogta fel a kérdést, mint tisztelt honatyáink oda fenn."

Április 15. Pesti Divatlap. 18. sz. belső boritéklapján Matók Béla a hódmező-vásárhelyi márcz. mozgalmakról irván, megemlíti, hogy az utczákon riadó zenekarral végigvonuló tömeg a királyt, a szabadságot, a nádort, gróf Battyányt, Kossuthot, Klauzált és Petőfit éltette. — Alább pedig Varga Zsigmond a kecskeméti márcz. mozgalmakról szóló levelében többek közt ezt irja: „Éltettük a királyt, a nádort, s Kossuthot, szabadságunk megváltóit, Petőfit, a jó hazafit, s az örömnapok több fölkent bajnokait. Menetközben zenészeinkkel a mindig szép Rákóczi-indulót, a Hymnust, a leiekbe ható Szózatot s Petőfi buzdító dalát zengedezve, örömtől dagadó kebellel haladánk" stb.

Június 6. Ellenőr. 19. sz. 76. lapon : „Petőfi S. könyvtárának feleslegét árverésre bocsátá. A begyült összeget a haza szükségeire  ajánlotta.   Segítsen  mindenki,  tehetsége szerint!"

Julius 9. Kossuth Hírlapja. 8. sz. 30. lapon a jul. 8-iki képv. ülésről referálván, így végzi: „A többiről röviden ennyit: Petőfi versenytársa Nagy Károly választása iránt a ház vizsgálatot rendelt, mint szinte a czeglédi választás iránt is. Szabadszállásra 3, Czeglédre pedig 2 képviselő fog menni."

*

Ehhez  a  munkához  a  következő  egykorú   hírlapokat  és folyóiratokat használtam:
Alföldi Hirlap
Athenaeum
Budapesti Híradó
Charivari
Debreczen-nagyváradi Értesítő
Ellenőr
Erdélyi Híradó
Életképek
Figyelmező
Forradalom
Hazánk
Hetilap
Hirnök
Honderű
Honi Irodalmi Hirdető
Honvéd
Irodalmi Őr
Kis Követ
Komáromi Lapok
Kossuth Hírlapja
Közlöny
Közügyvéd
Magyar Életképek
Marczius Tizenötödike
Merkúr
Múlt és Jelen
Munkások Újsága
Nemzeti
Nemzeti Újság
Nemzetőr
Nép Barátja
Népelem.
Pesti Divatlap
Pesti Hirlap
Radicallap
Regélő Pesti Divatlap
Reform
Szabadság
Századunk
Szépirodalmi Szemle
Társalkodó
Vasárnapi Újság