Hová tűnt a katonatiszt? (32)

...avagy a nagy háború apró csodái

Szerkesztette: Cseke Gábor

Fortepan.hu

[1916] XI. 22. Most telefonálta Kramer, hogy Őfelsége a tegnap este meghalt. Ma délután végre megkaptuk kétnapi postánkat. Anyuskámtól Pestről lapot kaptam, írja, hogy bevásárlás miatt Pesten van.

XI. 23. ...Ma délután tettem le a hűségesküt Károly királyunk hűségére...

XI. 24. ...Ma itt volt Todea, Frick és Fodor, s jól elszórakoztunk. Még mindig egyedül vagyok, s kitűnően érzem magam, csak olyan kedvtelen vagyok, magam sem tudom miért, talán az előléptetésért, pedig igazán nem tehetek róla. Bele kell nyugodnom.

XI. 28. Jól telt az idő, voltam Nussbaum és Loeb hadnagynál, kitűnően telt az idő, kitűnően szórakoztunk, írtunk Fehérvárra társaslapokat. Délután az V. kompnak egy itt lévő tagját oltottam be ty ellen. Ma volt pressberichtben az az örvendetes hír, hogy Amerikában megkezdődtek a béketárgyalások Wilson elnöklete alatt. Adná a Mindenható, hogy eredményesek legyenek.

XII. 3. Ma meghalt királyunk lelki üdvéért istentisztelet volt... rögtönzött, fenyőgallyakkal kirakott oltár előtt. A tábori lelkész, Darabant magyar és román beszédben méltatta az elhunyt uralkodót. Az őrnagy úr, Artner is intézett egy lelkes német beszédet a katonákhoz, amelyet a tiszteletes Darabant fordított le magyarra és románra... Az istentisztelet alatt Vakar 19 komptól egy önkéntes photografált. Azután meghívtam Vakárt ebédre, s engem is lephotografált a dekkungom előtt.

XII. 6. Este nem jöhetett faszolás, sem posta. A hólavinák a közlekedést teljesen elzárták. Este vacsoránál hallottuk nagy örömmel, hogy Ploiesti és Bukarest elesett. Az őrnagy úr töltött, s ittunk a központi hatalmak győzelmére.

XII. 7. Havazik és fú a szél. Az este nem jött meg a faszolás a nagy hólavinák miatt, s a tisztító munkálatokat végző emberek közül nyolcat megölt a lavina.

XII. 15. Hajnalban ismét elkezdett borzasztóan havazni, s ismét csak füstbe ment a faszolás. Kenyerünk már alig van. Ma nálunk ebédelt Domsa kapitány. A vacsorámat kikértem már előre, hogy ne kelljen felmászkálni. Éhes vagyok, és nincs mit ennem. A vacsora egy kis szalámi, két szardínia halacska s egy szeletke kenyér, inkább csak nézni, mint enni. Szomorú dolog, a legénység is éhezik, és nem tehetünk semmit, folyton havazik és faszolás nem jöhet... Ha ez tovább is így tart, nem tudom, mi lesz velünk. Isten velünk van. Szinte látni az embereken, hogy fogynak napról napra. Fáj a szívem, amikor látom, hogy éhesen is dolgoznak.

XII. 18. Ma van a 22. születésnapom. Adná a Mindenható, hogy a 23-ikat már odahaza, boldog családi körben érhessem meg. Ma jött meg Parlaky, és beköltözött az én dekkungomba. Nem valami nagyon tetszik neki a dekkung. Ma kaptunk rendes fasszungot, kivéve bort és vizet. Holnap valószínűleg minden rendbejön.

XII. 24. Nagyon kellemesen telt az est, annál is inkább, hogy a tüzérek vagy 10 üveg pezsgővel rukkoltak be. Habár a karácsonyfadíszek még nem érkeztek meg, mégis volt karácsonyfánk.

XII. 26. Ma istentisztelet volt a kath. és ref. részére. A Páter nálunk volt ebédre és Dániel hadnagy is. Kellemesen telt az idő... A talián ma szinte mondhatni pazarolta a tüzérségi muníciót, de semmi eredménnyel. A gránátok a nagy hóban ritkán robbannak, a srappnelek meg nem találtak el senkit.

XII. 31. Semmi különösebb. A 20 komptól Gefrt. Goja Vasilie körülbelül 100 méter magasságból a 19-ik komp konyhája elé zuhant, széthasadozott a feje. Most ásatom a sírját. Az est elég vígan telt el, boroztunk, pezsgőztünk egész 12 óráig, akkor eljött az egész tüzértársaság a főhadnagy vezetése alatt, pezsgősüvegekkel a hónuk alatt, boldog új évet kívánni. Fél kettőkor feloszlott a társaság

B. ú. é. k.  1917 (Weiss Mór kászoni doktor háborús naplójából. Közzétette Sztojka Tamás. Hargita Kalendárium, 2007, Csíkszereda.)

Ablakom – te, aki az élet reám tekintő nagy szeme vagy, te, aki összekapcsolsz az élettel, ki a világot jelented és magad vagy az én egész világom, – hadd nézzek ki terajtad!

Kicsi házak... felettük szürke ég... oly sápadt a nap! A szél a Bajkál felől jön, vagy a Góbi sivatag felől... mindegy! Rajvonal a hegyek oldalán... orosz katonák... Tisztjük vadászni megy. Hű ebe előtte... Lám, milyen jó nekik...!

Egy szán... Szőrös bundák közé temetkezik az úr, mellette prémbe süppedve, melegházi virág: a hölgye. Szőke fürtein csillogó gyémánt: megfagyott hópikék. Hogy száll velük a könnyű trojka! Nini, átölelik egymást! Kezük összefonódik, arcuk összehajlik... Nézem, nézem, míg bele nem fájdul a szemem, – míg bele nem sülyednek a lila távolságba... Amott egy muzsik hajtja telegáját. Hajából, szakállából, – tán még az orrából, a füléből is jégcsapok... Hehehe! Sajnáljalak vagy kinevesselek? Oh, te jegesmedve! 

Egy aklot is látok ahol reszketve bújnak össze a lovak... Aha! testvérem közeledik valahol. Aha! rémülő szemmel látjátok már ugye, gonosz testvéremet, amint falutok felé szimatol? Ha szép lesz az éccaka, sötét és viharos, akkor berándul hozzátok, akkor jaj nektek, ti gyávák, akik be engedik zárni magukat, ti gyávák, ti foglyok...

A patika... Előtte hőmérő, bizonyára csonttá fagyott benne a higany... Oh, az a pici péküzlet! Ott forró lehet most a kemence. Ott fitos orrú szőke leány lakik, karonfogva szokott sétálni egy magas barna legénnyel. Láttam. Most bizonyára egymás mellett ülnek és... Aha, a templom kettős keresztje. Bezzeg hideg lehet odabenn!

Fázhatnak a szentképek, amelyek előtt piros mécses ég.

A háztetők roskadoznak a hótól... szívem, szívem mi van veled? A fenyőfát szellemkézzel pengeti a szél. Majd nekivadulva feszes ívvé hajlítja őt. A ház tövében az őr megborzadva vonja össze medvebőr bundáját és gonoszul néz a villogó csillagokba.

Mély az éj, mint a sír. Alszik a falu, alszik a tábor: alszik sok-sok ezer nyomorult, boldogtalan hadifogoly.

Miért virrasztok csak én? Száz világon, hegy-völgyen át kire gondolok? Száz világon, száz hazán, ezer hegy-völgyen át – kinek a képét hoztam ide magammal? (…)

A foglyok nehéz szekeret húznak ablakom előtt. Igába görnyed a nyakuk, meggörbül a hátuk, felhúzódik a válluk, megroggyan a térdük. – Kozákok hajtják őket. Káromkodnak és kancsukát suhogtatnak.

Nini, milyen fiatal az a fogoly! Tejfehér arcáról még a sok szenvedés se törölte le a gyermekség hamvát. Bizonyára az édesanyjára gondol... Amott meg egy öreg. Deres a szakálla, ősz a haja. Pillantása sebzetten, fájdalmasan fordul ég felé. Kire, mire gondolhat ez?

Egy szemüveges, sovány ember nem birja tovább. Tántorog és megáll. A kozák odarugtat és végigvág rajta. A szemüveges újra megindul, újra tántorog, újra megáll. A kozák kancsukázza, mire az összeroskad. Hiába! pihenni kell.

S amikor ott feküsznek az ut oldalán, egyikük – óh, csodák csodája! dalolni kezd. A Marosról énekel, amely messze-messze földön kanyarog, majd amikor észreveszi, hogy senki sem kíséri, áttér a Horváthék rózsafájára... A többiek hallgatnak. A dal szégyenkezve némul el. (Strém István: Az én ablakom... [Lírai írás a hadifogságból]. Szerző kiadása, 1921)

A király [1918] október 23-án este érkezett vissza Debrecenből, vagyis ugyanaznap, amelyen a debreceni Gotterhalte és a fiumei horvát katonai puccs a képviselőházban nagy felfordulást okozott. Károly király bizonyára már útközben értesült Wekerle miniszterelnöknek arról az elhatározásáról, hogy állásáról lemond. Természetes, hogy mire a király visszaérkezett Gödöllőre, azonnal megkezdődtek a tanácskozások és kihallgatások az új kormány kinevezése iránt. Október 24., 25. és 26-án Gödöllőn oly audiencia-felvonulást rendeztek, amely egyenesen szatírája lett a komoly tanácskozásoknak. (...) Arra, hogy különösen ilyen kritikus időkben a tömegek bizalmát bíró kormányra volna szükség, az urak, úgy látszik, még csak nem is gondoltak.

Október 25-én este kaptam az értesítést, hogy a király még aznap este kihallgatásra hív, és hogy egy katonai autó fog Gödöllőre kivinni. Esti 10 óra után érkeztem meg Gödöllőre, mire a király azonnal magához kéretett. Fájt a szívem, amikor szegény fiatal királyunkat teljes kimerültségben és lelki depresszióban találtam. A legnagyobb aggodalmak között volt, mert, mint nekem elmondotta, már két nap óta kora reggeltől késő estig egy percnyi pihenője sincsen, az a sok úr pedig, akik legtöbbjének soha még csak a nevét sem hallotta, annyit beszéltek neki össze-vissza, hogy most már igazán nem tudja, mihez fogjon, hogy megmenthesse, amit még menteni lehet. Saját szavai szerint: «um zu retten was noch zu retten ist». Ezután felemlítette, hogy egyben az összes megjelentek megegyeztek, abban, hogy Bárczy István budapesti főpolgármestert nevezze ki miniszterelnökké. «Ugyebár, ez az az úr, aki engem érkezésem – és elutazásomkor a pályaudvarokon üdvözölni szokott?» – kérdezte a király. Megvallom, kissé megdöbbentem és felháborodtam azon, hogy ilyen nehéz, igazán sorsdöntő helyzetben olyan propoziciókkal foglalják le a királyt, melyekkel időt fecsérelnek, de a célt, a lehető nyugodt kibontakozást el nem érhetik. Kérdésére, mit szólok a Bárczy-kombinációhoz, válaszom az volt, hogy jól ismerem Bárczy Istvánt, igen okos és ügyes embernek tartom, épp ezért meg vagyok arról győződve, hogy másnap reggel, ha a király Bárczynak fel fogja ajánlani a kabinet-alakítást, ő ezt köszönettel el fogja magától hárítani, mert sokkal okosabb ember, semhogy ne tudná, hogy az ő nevét kizárólag taktikai okokból, időnyerés végett tolták előtérbe, és mert Bárczy tisztában van azzal, hogy ő akkor – október végén – azoknál a tömegeknél, melyeknek megnyugtatására kellett volna elsősorban törekedni, nem bír kellő népszerűséggel. Másnap reggel így is történt.

Azután jött a Hadik-kombináció és ezzel párhuzamosan Károlyi Mihály gróf kinevezésének terve. A mindent tudó Windischgrätz Lajos herceg azt állítja, hogy ez audienciám alkalmával, amely szerinte nem Gödöllőn, hanem a budai várban folyt volna le, ami persze nem igaz-, én direkte azt tanácsoltam a királynak, hogy Károlyi Mihályt nevezze ki miniszterelnöknek... Windiscligrätznek ez az állítása sem felel meg a tényeknek. Én ugyanis, látva az intrikákat a király körül, különösen pedig, mert mélységesen meg voltam győződve, hogy akkor már mindennel megkéstek és valamely formában az összeomlás többé el nem kerülhető, arra leértem a királyt hangsúlyozottan, hogy most már bennünket, akik évek hossza sora óta és az egész háború diait az összes többi pártokétól eltérő politikát sürgettünk, lehetőleg mellőzzön az új kormányalakításnál. Vállalják a bekövetkezendő katasztrófáért a politikai és erkölcsi felelősséget azok, akiknek politikája ide, az összeomlás küszöbére juttatta az országot és a dinasztiát. Megmagyaráztam a királynak azt is, hogy miért nem akarunk most már a régi pártokkal koalíciós kormányba menni. Megindokoltam röviden azzal, hogy két ízben vállaltunk részt a felelősségből, koalíciós kormányokban és mind a két esetben a velünk szövetkezett pártok megakadályozták, hogy a közösen megállapított programmot valóra váltsuk. 1907-10-ben nem csinálhattuk meg a választójogot, nem kaptunk semmit az ígért katonai nemzeti követelésekből és a legkisebb eredményt sem érhettük el a király és a társ-pártok ellenállása miatt. A múlt télen pedig ismét a velünk szövetkezett pártok akadályozták meg az általános választójog, népjóléti reformok és az idejekorán való békekötés létrehozatalát. Ezek után a tapasztalatok után ne kívánja a király, hogy kormányunkat oly súlyteherrel kössük le, amely a kül – és a belpolitikában minden lépésünket megakasztaná.

Amikor a király felemlítette, hogy a mi pártunkra pedig az adott helyzetben feltétlenül szüksége lesz, ismételten kértem, ne kívánja, hogy mások tévedéseért én és barátaim legyünk a bűnbakok. De ha tényleg erőltetné pártom kormányrajutását, úgy ajánlottam, ne tétovázzon tovább egy percig sem, mert majdnem bizonyos, hogy egy-két napi késedelem a teljes felfordulást idézi elő. A király azt válaszolta, érzi, hogy nekem van igazam, amint azt másfél év óta velem szemben ismételten kijelentette, de mit tegyen, mikor neki reggeltől estig más megoldást ajánlanak.

... Búcsúzásomkor kezembe vettem egy, a király íróasztalán álló lombfűrészképkeretet, melyben Zita királyné és a királyi gyermekek fényképeit őrizte. Reámutattam a képre és kérve kértem, – gyönyörű családja, hitvese és gyermekei és nagy családja, a magyar nemzet érdekében – ne tétovázzon tovább egy percig sem. Bízzon meg egy tekintélyes embert, tegye meg a mentésre az emberileg lehetőt. Bármely megoldás jobb az immár hónapok óta tartó huza-vonánál, mert ez okvetlen meghozza az összeomlást, a forradalmat vagy miként nevezzem az eljövendő katasztrófát. Kérve-kértem, nevezzen ki másnap reggelre valakit, akit arra a legalkalmasabbnak tart, de azután maradjon meg e mellett, mert az akkori állapotokban a kormányzatot irányító fő és akarat nélkül hagyni a legveszedelmesebb.

Ez volt utolsó tanácskozásom a királlyal. Mindketten könnyekkel a szemeinkben búcsúztunk el egymástól, mindketten legalább is éreztük, hogy a legnagyobb események korszaka következik. Egy bizonyos, és ezt mindenkivel szemben a leghatározottabban állítom és fenntartom: utolsó kihallgatásomon Károlyi Mihályt egy szóval sem ajánlottam miniszterelnöki kinevezésre, mert habár erről barátaim előtt nem sokat beszéltem, de mondhatom, kértem az Úristent, óvjon meg engem és pártomat attól, hogy abban a felfordulásban, melynek bekövetkezte ellen hiába bár, de annyit küzdöttem, ne jusson nekünk a történelem előtt az a szerep, hogy mások bűneiért nekünk kelljen vezekelnünk a kormányszékek kínpadján.

Október 26-án a király újból magához hívta Gödöllőre Károlyi Mihályt s őt a nap folyamán folytatott hosszú tanácskozások után felszólította, hogy kísérje el Bécsbe. Károlyi a 26-ról 27-re következő éjjel tényleg elkísérte a királyt különvonatán Bécsbe. Az udvari vonatról egy államrendőrségi detektív útján levelet küldött hozzám, amelyet a detektív nekem 26-án későn este kézbesített. A levelet, melyet Károlyi az udvari vonaton ceruzával írt, szószerint a következőképp hangzik:

«Udvari vonaton.

Kedves Tivadar! Igen fontos, hogy lehetőleg holnap Budapesten csend legyen. Tudom, hogy a népgyűlést nem lehet már visszacsinálni. Azonban arra kérlek a Felséges Úr nevében, hogy megnyugtatólag hassál. Azt kell mondani, hogy azért nem lehetett dönteni, és én azért mentem fel Bécsbe, mert a döntés előtt fontos tárgyalásokat kellett egyrészt a külügyminiszterrel folytatni, de főleg az osztrákokkal (Lamasch-sal). Hacsak lehet, d. e. még telefonálni fogok. Belpolitikai nehézségek nincsenek, csak külügyiek a külügyminiszteri állás megszervezése körül. Ezt természetesen bizalmasan mondom. A csend fenntartásától függ minden, beszélj a szocikkal, Jászival. Nehéz, nagyon nehéz órákat élünk. Őszinte h. Mihály.» (Batthyány Tivadar gróf: Beszámolóm. I. Szerző kiadása. Budapest)

[1918]X/31. Az asszony bejön reggel – „végünk van, – tessék felkelni, – forradalom van! Nem hallotta a trombitálást? – úgy dobog a szívem, majd kiszakad. Lőnek mindenfelé! Kimegyünk P.-vel. Isteni szépségek: általános, nagy, üvöltő felszabadulás. (— Már az éjszaka is megváltozott a tüntető tömegek kiáltása, – valami vésztjósló ululálássá vált.) Mihelyt e szót hallom: forradalom, – a képzelt halálos veszély közelségétől valami mondhatatlan boldog könnyelműség, jókedv és mámor fogott el. Táncolni kezdtem és hangosan nevetni az utcán. Nem mosdottam, – csak úgy sebtiben. öltözködtem s egy jó fütyköst a kezembe... Katonai csapatok az utca tömegeivel kézenfogva, fellobogózva és felvirágozva, énekelve járták be a várost. (Hát lehetséges valóban lehetséges-e. hogy a gondolat oly erőssé lehessen, hogy a fegyvereket kicsavarja az emberek kezéből? – A szuggesztiónak mily nagy építménye, milyen kártyavár az egész államépület, királyával együtt! A szuggesztió-lánc egy helyen elszakadt – és vége! Mi védte eddig az uralmon lévőt? – A képzelet, hogy parancsának engedelmeskedni kell.)

Ά változás nagy, mámoros perceit élte a nép, – bár egy kis aggodalom élt a szívek mélyén: épp ezért később boldog és megnyugtató, lelkesítő érzés volt, egy-egy tisztjeik vezetése alatt menetelő, rendes, -reguláris csapatot látni: a rendet a nagy zűrzavarban. – A törvények felfüggesztésének nagy pillanatai voltak ezek: általános nagy felsóhajtás azoknak, akiket a törvény elnyom és aggodalom a megvédetteknek. – A Nemzeti Tanács felhívott mindenkit, hogy kicsapongás, rablás esetén rögtön ítélkezzék: egy kis front-érzést ízleltünk. – „Amit eddig szereztünk, annak vége”! – ezt tudta mindenki. – „újból és ezentúl kell majd megszerezni mindent” – s mint aki felvágta ereit: oly mámoros könnyűség emeli a lelkeket. (Valóban el kell dobnod mindent, mindent, lim-lomot, vacakot – csak meztelen tested maradjon meg – és légy szabad!) – Az emberek már csókolózni kezdtek az utcán. – (Persze a többéves fokozott fegyelmet nem bírta már ki a nép-idegzet.) – P.-vel elképzeltük falun a lassú parasztot, mint ébred benne a forradalmi láz, mint csillannak meg szemei – s mint indul meg lassan, gyilkos-fekete szemmel ölni. – Kérőbb kifáradtunk s megcsömörlöttünk az általános nagy harmóniától, – egy kis undort keltett az általános szeretkezés. – A fegyverraktárakat kirabolták s a csőcseléket felfegyverezték: nagy rablások és gaztettek lesznek az éjjel. Az A.-utcán féldisznóval hátán cipekedik haza egy tagbaszakadt legény: már kezdődik a rablás. – Mily nagy az élmény-vágy az emberekben, talán még nagyobb az élet-vágyánál is. (ugyanazon nóták, mint a háboru első napjaiban, ugyanaz az ujjongás.) Az elfojtott, poshadt életerők fellángoltak. S a nők, hogy felszabadultak: két kis úrileányt látunk az utcán kokottok módján viselkedni; – a szüzek lelke mélyén biztosan megdobbant valami: vége a nagy kényszerű fegyelemnek – vége minden rendnek, – itt a .szabadság. Sok exaltalt önfeledkezés lesz az éjjel. – Tegnapelőtt fenntjártam a Nemzeti Tanácsban: X. igen boszankodott. hogy ellopták az esernyőjét. – „Ellopják a Nemzeti Tanács esernyőjét” – dörmögte ellágyulva, szomorúan, gyengén, aggastyánosan. – „Mi? – Mit mondasz?” – kérdezte aztán kísérőjétől mohón, mint egy gyerek.

Az emberek persze nem tudják, hogy ily nagy felszabadulást, bánat követhet, – nem nézik meg a koldusasszonyt gyerekével az utcasarkon: aki örömben fogant s most a nyomorúság szimbóluma. – Kinn fekszik revolverem, amíg írok, – léptek kopognak benn is egy-egy lövés dördül az éjszakában. – Meg kell védenem magam, ha betörnek. – Mindent azonnal feljegyzek, – nékem ez a legfőbb s legfontosabb – s most; igazán nem lehet tudni, mi lesz holnap. (Valóban: mit is rejt az idő nyüzsgő, villódzó sötét mélye: belül egészen sötét, csak ahol a perc születik, ott foszforeszkál valami veszélyes fény.) – Baj lesz holnap! – Teljék egyedül és elhagyottan! – Rabindranath Tagoret fogom olvasni... (Füst Milán: Naplórészlet. In: A diadalmas forradalom könyve. Szerkesztette Gellért Oszkár. A népkormány tagjainak, a forradalom szereplőinek és 75 magyar írónak önvallomása. Légrády Testvérek kiadása, Budapest)