Christian Heermann: A Scotland Yard titkaiból (4)

Jonathan Whicher tragédiája / III.

A Yard autói 1928-ban

Július 27-re volt kitűzve a vizsgálati fogság fenntartásáról vagy megszüntetéséről határozó ülés. Már órákkal a tárgyalás megnyitása előtt izgatott tömeg gyűlt össze a Temperance Hall előtt. Nagy hullámokat kavart a Scotland Yard nyomozóinak eljárása miatti felháborodás. Senki sem hitte bűnösnek Constance Kentet. Az a hagyományokon alapuló vélekedés, hogy egy jó házból való tizenhat esztendős fiatal lány nem lehet gyilkos, a gyanú minden mozzanatánál erősebb volt. És a gyilkosság vádját Road lakossága számára még hihetetlenebb színben tüntette fel, hogy éppen az országszerte gyűlölt londoni rendőrség két képviselője az, aki szembeszállt a hagyományos vélekedéssel.

A községi elöljáróság előtt a tárgyalás feszült légkörben kezdődött. Samuel Kent, a vádlott atyja, a legjobb ügyvédet hozatta el Bristolból. Mr. Edlint a grófságban kiváló szónokként, és minden hájjal megkent védőügyvédként ismerték. Egy kézen meg lehetett számolni azokat a pereket, amelyekben megbízóit bűnösnek nyilvánították.

Mr. Clark, a magisztrátusi ügyész Mr. Edlinnek szöges ellentéte, alacsony termetű, félénk, nehézkes ember volt, aki saját vélemény híján mindig is azon fáradozott, hogy soha sehol ne keltsen feltűnést. Monoton és bátortalan hangon, gépiesen darálta le Whicher nyomozásának eredményeit. Olykor-olykor aggályos pillantást vetett az elöljárókra, időnként hebegett, egész mondatokat kihagyott a beszédből, és így már eleve a vád tökéletes leértékelését mozdította elő.

A Whicher által állított tanúk sorra megváltoztatták a vallomásukat. Senki nem akart szembekerülni egy befolyásos kormánytisztviselővel, aki hitt lánya ártatlanságában. AConstance Kentre nézve terhelő tanúvallomások ezenkívül a magisztrátus ama megdönthetetlen nézete ellen irányultak volna, hogy valaki, aki az ő társadalmi rétegükhöz tartozik, nem követhet el gyilkosságot. A tanúk közül senki nem vette a bátorságot, hogy a helyi hatalmi szerv ellen foglaljon állást. És végül a roadi konstáblerek gondoskodtak a megfelelő hangulatkeltésről, hogy elkendőzzék saját tehetetlenségüket: az egész lakosság semmi mást nem látott a londoni rendőrnyomozókban, mint besúgókat és alattomos feljelentőket.

A Lion's Inn gazdasszonya, akinek kijelentései egyáltalán nyomra vezették Whichert, megtagadta a vallomástételt. Constance Kent osztálytársnője, Helen Moody, aki napokkal azelőtt olyan nyíltnak mutatkozott Williamson előtt, most óvatosabban fogalmazott. – Azt hiszem – mondta –, Constance csak ritkán civakodott öccsével, akkor is tréfából. Különben is, azt hiszem, tévedtem.

Fowley főfelügyelő tagadta, hogy valaha is látott volna egy véres hálóinget. Igy azután Mr. Edlin jó lelkiismerettel követelhetett védőbeszédében felmentő ítéletet.

– Az ártatlan leányka elleni egész vád összeomlott. Whicher felügyelő megfontolatlan gyanúja csak és kizárólag egy hálóingen alapul, amely valahol a mosodában eltűnt. Egyetlen tanú sem bizonyította azt a szégyentelen állítást, hogy ezt a hálóinget a Road Hill Huuse konyhájában a kemencében rejtették volna el.

A hallgatóság tomboló tetszéssel nyugtázta ezeket a szavakat. Senki nem tudta megfigyelni, hogy mi volt Constance Kent reagálása. Fekete ruháját arcfátyollal egészítette ki, amit az egész tárgyalás alatt egyszer sem emelt fel. Az elnök kérdésére röviden csak ennyit válaszol: – Ártatlan vagyok, uram.

Az elnök berekesztette a tárgyalást.

– Miss Constance Kent haladéktalanul visszanyeri szabadságát.

Jonathan Whicher számára az ítélet élete legnagyobb csalódása volt. Amikor Williamsonnal kilépett a Temperance Hall kapuján, százak várakoztak az épület előtt. Valahonnan felhangzott a kiáltás:

– Kergessétek el a besúgókat!

A két nyomozó épp hogy csak be tudott ülni a kocsijába, mielőtt még elszabadult volna a pokol. Az előbb csak elszórtan felharsanó kiáltások orkánná dagadtak. Amikor a kocsi elindult és befordult a trowbridge-i útra, kőzápor zuhogott a járműre.

Az újságok nagyon is szívesen fogadták a tárgyalás ilyetén való kimenetelét. Hiszen az a ritka alkalom adatott meg nekik, hogy visszhangozhatták a nép hangját, megnyithatták hasábjaikat a Scotland Yard elleni általános bizalmatlanságnak és rossz érzéseknek.

A Daily News 1860. július 28-án felháborodását a következő szavakba öntötte:

„Whicher felügyelő eljárása példátlan. Egy jól nevelt, ártatlan leányka elleni váddal lelepleződött ennek az embernek az elvetemült könnyelműsége, és ezzel a nyomozóosztály felkészületlensége is. Csaknem perverznek nevezhető szellemi beállítottság kell ahhoz, hogy egy olyan gyereket, mint Constance Kent, egyáltalán kapcsolatba hozzanak egy ilyen aljas bűnténnyel, amint ez a Road Hill House-ban történt. Ha London nem tisztítja meg könyörtelenül az ilyen elemektől rendőrségét, és a nyomozóosztályt nem veti alá a legerélyesebb ellenőrzésnek, akkor bizonyos, hogy újra elveszíti azt a csekély bizalmat is, amit az utóbbi években és évtizedekben kölcsönöztek neki."

Más lapok azonos húrokat pengettek. Az Advertiser így írt:

„Követeljük, hogy az olyan meggondolatlan, brutális és tehetségtelen emberek, mint Whicher felügyelő, soha ne nyúlhassanak az angol emberek szabadságához."

A Times pedig így lépett fel:

„Követeljük Whicher felügyelő azonnali menesztését... Mr. Whicher lelkiismeretlenül lábbal tiporta a jogot és a szabadságot."

Vizsgálati gépkocsi a Yard állományában

A mesterségesen felkorbácsolt vihar meghozta a sikert. Jonathan Whichert feláldozták. Ezzel a Scotland Yard elleni általános bizalmatlanság szamára megnyitottak egy szelepet. A rendőrség elnöke, Sir Richard Mayne habozás nélkül elbocsátotta a Yard legtehetségesebb nyomozóját, csak azért, hogy saját pozícióját megtarthassa. 1860. július 29-én az egyik londoni reggeli lap jelentette:

„Whicher felügyelőt azonnali hatállyal elbocsátották a Metropolitan Police kötelékéből. – Mr. Whicher a Road Hill House-i gyilkossági ügy vizsgálata során kontár módon túlkapásokat követett el, és ezért Sir Richárd Mayne még tegnap este elrendelte Whicher azonnali elbocsátását. Jonathan Whicher kezdettől tagja volt a Scotland Yard sok vitát megért nyomozóosztályának, és a legtehetségesebb alkalmazottnak tartották. Ez a minősítés nyilvánvalóan tévedésen alapul. Egy ártatlan leányka őrizetbe vétele olyan szégyenfolt, amely nemcsak erre az emberre tapad, hanem a rendőrségnek arra az osztályáfa is, amely igénybe vette szolgálatait."

A Kent család később elköltözött a Road Hill House-ból, először Weston Super Mare-be, azután Walesbe. Constance-ot egy zárdaiskolába küldték Franciaországba. A lány három évig maradt ott, aztán 1863-ban visszatért Angliába, ahol ápolónőként helyezkedett el Londonban. Jelenléte nem keltett feltűnést, egészen 1864. áprilisáig.

A Times erről a következőképpen számolt be: 

„Tegnap, április 25-én, a londoni Bow Street rendőrbíróságának vezetője, Sir Thomas Henry előtt megjelent a húszesztendős Constance Emilie Kent, aki ez idő szerint betegápolónő a St. Mary Con-ventben, Mrs. Caroline Anne Greane-nek és az említett Convent alapítójának és lelki gondozójának, Arthur Douglas Wagner tiszteletesnek a kíséretében. Az ápolónő átnyújtott Sir Thomas Henrynek egy saját kezűleg írt fogalmazványt, amely a következőképpen szól: Én, Constance Emilie Kent, az 1860. június 29-re virradó éjjel egyedül és bárkinek a segítsége nélkül awiltshire-i Road Hill House-ban megöltem Savile Kentet. Az elkövetés előtt senki nem tudott a szándékomról. Az elkövetésben és a nyomok eltüntetésében senki nem segített." – Odahívták Williamson felügyelőt a Scotland Yardról és Durlin őrmestert, hogy Constance Kentet azonnal őrizetbe vegyék és – miután a bűntényt Wiltshire-ben követték el – Trowbridge-be kísérjék. Bizonyára emlékeznek még rá olvasóink, hogy 1860-ban a Road Hill House-ban Mr. Sámuel Kent három és fél esztendős fiát gyilkosság áldozataként egy reggel holtan találták."

Gúnyrajz a Yardról - mindhárom  kép
a londoni rendőrműzeumból

Az esküdtszéki tárgyalást 1864. július 21-re tűzték ki Wiltshire grófság fővárosában, Salisburyben. A bíróság még mindig kételkedett Constance Kent bűnösségében, és a lány védőügyvédje, Mr. Coleridge, egy egész éjszakát töltött azzal, hogy kidolgozza hosszú védőbeszédét. De a beszéd elhangzására nem került sor.

Constance Kent bűnösnek vallotta magát abban, hogy előre megfontolt szándékkal megölte fivérét.

– Védelmemre – fűzte hozzá – semmit nem tudok felhozni.

Figyelembe véve életkorát a tett elkövetésekor, az ítélet életfogytiglani börtön volt. 1885-ben Constance Kentet időkedvezménnyel szabadon bocsátották. Negyvenegy éves volt akkor, de hatvanegynek látszott. Életének következő, és minden bizonnyal utolsó állomása Kanada volt. További sorsa ismeretlen.

Constance Kent beismerő vallomása ellenére Whicher felügyelőt nem helyezték vissza állásába. Ő 1860-ban csak sakkfigura volt egy játékban, és később már nem emlékeztek minden figurára, amely egy sakkjátszmában áldozatul esett. De ami hivatalosan nem történt meg, azt elvégezte valaki. Constance Kent büntetésének első éveit töltötte, amikor egy ember elhatározta, hogy irodalmi emléket állít Jonathan Whichernek.

(Folytatjuk)

Forrás: Christian Hermann: A Scotland Yard titkaiból. Zrinyi Katonai Kiadó, Budapest, 1989. Ford. Elek István