Jonathan Whicher tragédiája / IV.
CUFF ŐRMESTER BEAVATKOZIK
1868-ban William Wilkie Collins (balra) közzétette bűnügyi regényét, a Holdgyémántot. A roadi gyermekgyilkosság és felderítésének tragédiája adta az ötletet a könyvhöz. Cuff őrmester, a regényhős alakjához Jonathan Whicher személye szolgált mintául, sikere és tragédiája tekintetében egyaránt.
Igaz, a Holdgyémántban nem gyermekgyilkosságról van szó. Egy bizonyos Miss Rachel Verinder születésnapjára értékes indiai gyémántot kap ajándékba. Ékszeres dobozába teszi, ám másnap reggel hűlt helye van a holdgyémántnak. Seegrave felügyelő a frizinghalli helyi rendőrségtől mindkét beosztottjával végigkutattatja a házat, „többé-kevésbé felbolygatja az egész női személyzetet”, míg a meglopott uraságok úgy nem döntenek, hogy Londonba táviratoznak, mert „Seegrave felügyelőénél okosabb koponyára van szükségük”. A rendőrség elnöke segít „megtalálni a megfelelő embert”.
„Konflis vitte őt a pályaudvarról Lady Verinder házába – olvashatjuk a regényben. A kocsiból egy deresedő hajú, már idősebb úr szállt ki, olyan szánalmasan sovány, hogy az ember azt hihette, a bordáin szemernyi hús sincsen. Arcvonásai pengeélesek voltak, bőre sárga és száraz, mint egy hervadt őszi levél. Hosszú, vékony ujjai úgy görbültek, mint a karmok. Amikor ránézett valakire acélkemény, világosszürke szemével, az azt hitte, többet akar hallani tőle, mint amennyiről saját magának tudomása van. Az ember lelkészt gyanítana benne vagy temetkezési vállalkozót... vagy bármi mást, csak azt nem, ami tényleg volt.”
Igy mutatta be Collins a „nagy Cuffot”, noha csak őrmesteri rangban, de már legendával körülszőtten. „Ha a róla szóló történeteknek csak a fele igaz, nincs még egy ember Angliában, aki ilyen mesterien oldja meg a legnehezebb problémákat is, mint ő.”
Ezzel William W. Collins megalkotott egy típust, ami újra meg újra felbukkan az angol bűnügyi irodalomban. Még Edgar Wallace is ezt a sablont használta. Regényalkotásainak egyik hőse, Elk, félreismerhetetlenül magán viseli a „nagy Cuff" egyes vonásait. A kedvezőtlen körülmények miatt ő sem vitte többre az őrmesterségnél, és Elk megjelenése is hasonlít Cufféhoz: „Az egész világon nem volt még egy nyomozó, aki Elknél kevésbé hasonlított volna rendőrtisztre. Magas volt, kissé görbe testtartása csak fokozta a szánalmas benyomást. Úgy tűnt, hogy ruhadarabjait nem rá szabták, és inkább lötyögtek rajta, semmint öltöztették volna... Elk hullaszínű arca rendületlenül a legsötétebb komorság kifejezését hordta."
A fenti álarc mögé rejtett világos és éber értelem, az ilyen módon álcázott ama képesség, hogy a legkuszább helyzetekben is mindig a helyes nyomon induljon el, lényeges alapeleme volt e regénybeli nyomozók sikereinek. A törvénysértők eszén a jelentéktelennek tűnő, külsőleg korlátolt benyomást keltő bűnüldözők jártak túl. Ez a felszínen zajló játék a feszültség iránti szükségletet ugyan kielégítette, ám a társadalmi háttérben rejlő okok megvilágítása elmaradt. Amikor Richárd Cuff őrmester megérkezik a Verinder házba, ott ugyanolyan körülményeket talál, mint Jonathan Whicher a Road Hill House-ban. Eltűnt egy hálóing, amely nem vérrel, hanem festékkel van szennyezve. „Ezt a ruhadarabot — mondja Cuff — meg kell találni, addig nem jutunk tovább. Ha megvan a szennyezett ruhadarab, akkor talán a gyémántot is megtaláljuk." Cuffnak nagy választék áll rendelkezésre gyanúsítottakból. Egy indiai vándorcirkusz — ezúttal nem cigánykaraván — vonult át a falun, de valamennyien bizonyítani tudják ártatlanságukat. Miss Rachel Verinder megtagadja a vallomást. Cuff gyanúja ezután a cselédlány, Rosanna ellen fordul. Ő a tengerparton, a hullámverés dörgésében öngyilkos lesz. A nyom hamis volt, Cuff felsült. Kegyvesztetté lesz Lady Verindernél.
Az őrmestert elbocsátják és ő eltűnik a színtérről. Nyugdíjaztatása elhatározott dolog. Richard Cuff egyetlen szenvedélyének él: rózsát nevel. A regény utolsó fejezetében alakja ismét felbukkan, s ezzel megjelenik a londoni bűnügyi rendőrségnél ekkortájt használatossá vált neve: „A londoni Scotland Yard titkosrendőrség őrmestere."
Egy orvos időközben rábizonyította Rachel Verinder morfinista jegyesére, hogy a holdgyémántot alvó állapotban magához vette. Noha Cuff az esetet nem oldotta meg, második fellépése óta azonban hírnevének fénye ragyogóbb, mint az első, sikertelen akcióinál. És ez a dicsőség nyomot hagyott: a Scotland Yard nevét övező dicsfény sokkal tündöklőbb, mint addig.
Jelenet a Holdgyémánt c. filmből
Dorothy Leigh Sayers, a „modern angol detektívregények koronázatlan királynője", egyszer az angol irodalom első és ugyanakkor legjobb detektívregényének nevezte Collins Holdgyémántját. Collins kétségkívül nagy mestere volt a bonyolult és titokzatos összefüggések és elképesztő megoldások szerkesztésének, de a ..legjobb angol detektívregény" kitüntetés odaítélését illetően az olvasók véleménye meg fog oszlani. Hiszen tagadhatatlan, hogy Collins a Road Hill House-ban történt gyilkosság esetét, éppen annak kritikus tanulságait elhalványította. Whichers felügyelő kudarcának voltaképpeni oka a Scotland Yard ellen táplált általános bizalmatlanság volt. Collinsnál ebből semmi nem maradt meg, csak Cuff őrmester fölmentése, akinek elismerik becsületességét és bölcsességét", és akit csak „az eset különleges körülményei vezettek tragikusan tévútra". A Scotland Yard ugyanakkor kifogástalan rendőrségi szervezet, és Collins Holdgyémántja ott áll a dicsőség ama irodalmi oszlopcsarnokának elején, amelyből a londoni bűnügyi rendőrség mítosza keletkezett.
BUCKETT FELÜGYELŐ AZ ORRÁT DÖRGÖLI
Ami azt illeti, a Holdgyémánt nem az első angol detektívregény. Már tizennyolc évvel a megjelenése előtt a Scotland Yard egyik detektívfelügyelője egy másik bűnügyi történet középpontjában állt. „Buckett vagyok, a nyomozóktól. Nyomozótiszt vagyok" — így mutatkozik be. Alacsony termetű, erőteljes felépítésű, megfontolt ember benyomását keltő, feketébe öltözött, eleven szemű, középkorú férfi. Párnás mutatóujjával szokott tanácskozni, és ha megdörgöli vele az orrát, szimata megerősödik. Buckett felügyelő hangtalanul megjelenik, egyszer a tetőn ül és egy ablakot figyel, máskor öreg orvosnak álcázza magát.
Aztán eldördül egy lövés. A gazdag ügyvéd, Mr. Tulkinghorii szívét átütötte egy golyó. Arccal a padlón fekszik egész éjjel. Buckett felügyelő megjelenik. Szép ügy. Először hamis nyomon járva tartóztat le valakit. Ám Buckett ravasz. Hamarosan a pennyket csörgeti a zsebében, amikor Mr. Tulkinghorn gyilkosával, Mademoiselle Hortense-szel találkozik. Napok óta tudja már, hogy Hortense kisasszony adta le a halálos lövést. Biztos a száz font jutalom elnyerésében, örvendezik, és már csak az utolsó bizonyítékokat gyűjti össze. Charles Dickens, Buckett felügyelő alakjában megalkotta az első angol regénybeli nyomozót. Az örökösök című műve 1850-ben jelent meg. A Jarndyce család iszonyúan bonyolult örökösödési ügyébe bele van szőve egy gyilkosság. Buckett felügyelő ellenállhatatlan biztonsággal deríti fel az ügyet, és ezzel példaképet állít számos későbbi Scotland Yard-regény szerzője elé.
Buckett alakját azonban nem Charles Dickens találta ki. Volt egy eleven előképe: barátja, Field felügyelő a Yard nyomozóosztályáről. Az írót jó kapcsolatok fűzték ehhez az osztályhoz. Röviddel az örökösök megjelenése után a Yard nyomozói meglátogatták a szerzőt teaidőben az általa kiadott folyóirat, a Household Word szerkesztőségében. Dickens erről cikksorozatban számol be. A bevezetésben a bizalmatlanság ellen emel szót, amelyet mindenfelé táplálnak a nyomozók iránt: „Valamennyien fölöttébb rendesnek látszanak, jó magaviseletűek, és szokatlanul okosak. Ha az ember beszél velük, éles megfigyelőképességről és gyors felfogásról tesznek tanúbizonyságot; látásuk éles, és ha beszélnek valakivel, egyenesen a szemébe tudnak nézni, és néznek is."
Miután ilyeténképp bemutatta a jó modorú és becsületes tekintetű urakat, Dickens képet ad a tudományukról: „A nyomozóknak olykor olyan rablótámadásokat kell kivizsgálniuk, amelyeket látszólag úgy hajtottak végre, hogy az épeszű megfigyelőnek kételkednie kell benne, vajon az emberi szellem képes lehet-e megtalálni a bűnözőt. Hiszen semmiféle nyomot nem hagyott maga után, és minden támpont semmivé foszlik. A nyomozót azonban tapasztalata olyan ösvényekre irányítja, amelyek más tekintetek számára tökéletesen láthatatlanok."
Dickens nem marad meg az általánosságok világában. Továbbmegy: elbeszéli, miképpen bizonyították rá tettét egy szállodai tolvajra. A vizsgálattal megbízott nyomozó, aki magát azzal tüntette ki, hogy „viselkedése bizonyos tartózkodó elmerültséget mutatott, mintha bonyolult számtani feladatok megoldásával volna elfoglalva", mindössze egyetlen támponttal rendelkezett — egy inggombbal. A gomb elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy megtalálják a tettest. Az illető nyomozót Jonathan Whichernek hívták.
Charles Dickens még számos cikket írt a londoni rendőrségről. Népszerűsítette a nyomozó fogalmát. De a Scotland Yarddal szembeni bizalmatlanság okait még ő sem vizsgálta.
A Road Hill House-i gyermekgyilkosság esetében, mint láttuk, ez a bizalmatlanság nem bizonyult indokoltnak. Ám három esztendő múlva két másik eset azt igazolta, hogy az angoloknak nagyon is jó okai voltak a rendőrséggel és az igazságszolgáltatással szembeni gyanakvásra. Az első esetben az orvosi szakvéleményekkel történő manipulálás mentette meg egy polgári körökből való gyilkos életét. Hozzátartozói és barátai bebizonyították, hogy pénzzel minden megvásárolható, a szakvéleményezők szolgálatkészsége, de még egy miniszter jóindulata is.
Noha az eset nem a Scotland Yard illetékességébe eső területen történt, ugyanúgy okául szolgált a londoniak nyugtalanságanak és tiltakozásának, mint a második, amikor a Yard meggondolatlansága miatt egy munkás az igazságszolgáltatás áldozata lett. (…)
Forrás: Christian Hermann: A Scotland Yard titkaiból. Zrinyi Katonai Kiadó, Budapest, 1989. Ford. Elek István
(Folytatjuk)
CUFF ŐRMESTER BEAVATKOZIK
 |
| Collins |
1868-ban William Wilkie Collins (balra) közzétette bűnügyi regényét, a Holdgyémántot. A roadi gyermekgyilkosság és felderítésének tragédiája adta az ötletet a könyvhöz. Cuff őrmester, a regényhős alakjához Jonathan Whicher személye szolgált mintául, sikere és tragédiája tekintetében egyaránt.
Igaz, a Holdgyémántban nem gyermekgyilkosságról van szó. Egy bizonyos Miss Rachel Verinder születésnapjára értékes indiai gyémántot kap ajándékba. Ékszeres dobozába teszi, ám másnap reggel hűlt helye van a holdgyémántnak. Seegrave felügyelő a frizinghalli helyi rendőrségtől mindkét beosztottjával végigkutattatja a házat, „többé-kevésbé felbolygatja az egész női személyzetet”, míg a meglopott uraságok úgy nem döntenek, hogy Londonba táviratoznak, mert „Seegrave felügyelőénél okosabb koponyára van szükségük”. A rendőrség elnöke segít „megtalálni a megfelelő embert”.
„Konflis vitte őt a pályaudvarról Lady Verinder házába – olvashatjuk a regényben. A kocsiból egy deresedő hajú, már idősebb úr szállt ki, olyan szánalmasan sovány, hogy az ember azt hihette, a bordáin szemernyi hús sincsen. Arcvonásai pengeélesek voltak, bőre sárga és száraz, mint egy hervadt őszi levél. Hosszú, vékony ujjai úgy görbültek, mint a karmok. Amikor ránézett valakire acélkemény, világosszürke szemével, az azt hitte, többet akar hallani tőle, mint amennyiről saját magának tudomása van. Az ember lelkészt gyanítana benne vagy temetkezési vállalkozót... vagy bármi mást, csak azt nem, ami tényleg volt.”
Igy mutatta be Collins a „nagy Cuffot”, noha csak őrmesteri rangban, de már legendával körülszőtten. „Ha a róla szóló történeteknek csak a fele igaz, nincs még egy ember Angliában, aki ilyen mesterien oldja meg a legnehezebb problémákat is, mint ő.”
A fenti álarc mögé rejtett világos és éber értelem, az ilyen módon álcázott ama képesség, hogy a legkuszább helyzetekben is mindig a helyes nyomon induljon el, lényeges alapeleme volt e regénybeli nyomozók sikereinek. A törvénysértők eszén a jelentéktelennek tűnő, külsőleg korlátolt benyomást keltő bűnüldözők jártak túl. Ez a felszínen zajló játék a feszültség iránti szükségletet ugyan kielégítette, ám a társadalmi háttérben rejlő okok megvilágítása elmaradt. Amikor Richárd Cuff őrmester megérkezik a Verinder házba, ott ugyanolyan körülményeket talál, mint Jonathan Whicher a Road Hill House-ban. Eltűnt egy hálóing, amely nem vérrel, hanem festékkel van szennyezve. „Ezt a ruhadarabot — mondja Cuff — meg kell találni, addig nem jutunk tovább. Ha megvan a szennyezett ruhadarab, akkor talán a gyémántot is megtaláljuk." Cuffnak nagy választék áll rendelkezésre gyanúsítottakból. Egy indiai vándorcirkusz — ezúttal nem cigánykaraván — vonult át a falun, de valamennyien bizonyítani tudják ártatlanságukat. Miss Rachel Verinder megtagadja a vallomást. Cuff gyanúja ezután a cselédlány, Rosanna ellen fordul. Ő a tengerparton, a hullámverés dörgésében öngyilkos lesz. A nyom hamis volt, Cuff felsült. Kegyvesztetté lesz Lady Verindernél.
Az őrmestert elbocsátják és ő eltűnik a színtérről. Nyugdíjaztatása elhatározott dolog. Richard Cuff egyetlen szenvedélyének él: rózsát nevel. A regény utolsó fejezetében alakja ismét felbukkan, s ezzel megjelenik a londoni bűnügyi rendőrségnél ekkortájt használatossá vált neve: „A londoni Scotland Yard titkosrendőrség őrmestere."
Egy orvos időközben rábizonyította Rachel Verinder morfinista jegyesére, hogy a holdgyémántot alvó állapotban magához vette. Noha Cuff az esetet nem oldotta meg, második fellépése óta azonban hírnevének fénye ragyogóbb, mint az első, sikertelen akcióinál. És ez a dicsőség nyomot hagyott: a Scotland Yard nevét övező dicsfény sokkal tündöklőbb, mint addig.
Jelenet a Holdgyémánt c. filmből
Dorothy Leigh Sayers, a „modern angol detektívregények koronázatlan királynője", egyszer az angol irodalom első és ugyanakkor legjobb detektívregényének nevezte Collins Holdgyémántját. Collins kétségkívül nagy mestere volt a bonyolult és titokzatos összefüggések és elképesztő megoldások szerkesztésének, de a ..legjobb angol detektívregény" kitüntetés odaítélését illetően az olvasók véleménye meg fog oszlani. Hiszen tagadhatatlan, hogy Collins a Road Hill House-ban történt gyilkosság esetét, éppen annak kritikus tanulságait elhalványította. Whichers felügyelő kudarcának voltaképpeni oka a Scotland Yard ellen táplált általános bizalmatlanság volt. Collinsnál ebből semmi nem maradt meg, csak Cuff őrmester fölmentése, akinek elismerik becsületességét és bölcsességét", és akit csak „az eset különleges körülményei vezettek tragikusan tévútra". A Scotland Yard ugyanakkor kifogástalan rendőrségi szervezet, és Collins Holdgyémántja ott áll a dicsőség ama irodalmi oszlopcsarnokának elején, amelyből a londoni bűnügyi rendőrség mítosza keletkezett.
BUCKETT FELÜGYELŐ AZ ORRÁT DÖRGÖLI
Ami azt illeti, a Holdgyémánt nem az első angol detektívregény. Már tizennyolc évvel a megjelenése előtt a Scotland Yard egyik detektívfelügyelője egy másik bűnügyi történet középpontjában állt. „Buckett vagyok, a nyomozóktól. Nyomozótiszt vagyok" — így mutatkozik be. Alacsony termetű, erőteljes felépítésű, megfontolt ember benyomását keltő, feketébe öltözött, eleven szemű, középkorú férfi. Párnás mutatóujjával szokott tanácskozni, és ha megdörgöli vele az orrát, szimata megerősödik. Buckett felügyelő hangtalanul megjelenik, egyszer a tetőn ül és egy ablakot figyel, máskor öreg orvosnak álcázza magát.
Aztán eldördül egy lövés. A gazdag ügyvéd, Mr. Tulkinghorii szívét átütötte egy golyó. Arccal a padlón fekszik egész éjjel. Buckett felügyelő megjelenik. Szép ügy. Először hamis nyomon járva tartóztat le valakit. Ám Buckett ravasz. Hamarosan a pennyket csörgeti a zsebében, amikor Mr. Tulkinghorn gyilkosával, Mademoiselle Hortense-szel találkozik. Napok óta tudja már, hogy Hortense kisasszony adta le a halálos lövést. Biztos a száz font jutalom elnyerésében, örvendezik, és már csak az utolsó bizonyítékokat gyűjti össze. Charles Dickens, Buckett felügyelő alakjában megalkotta az első angol regénybeli nyomozót. Az örökösök című műve 1850-ben jelent meg. A Jarndyce család iszonyúan bonyolult örökösödési ügyébe bele van szőve egy gyilkosság. Buckett felügyelő ellenállhatatlan biztonsággal deríti fel az ügyet, és ezzel példaképet állít számos későbbi Scotland Yard-regény szerzője elé.
Miután ilyeténképp bemutatta a jó modorú és becsületes tekintetű urakat, Dickens képet ad a tudományukról: „A nyomozóknak olykor olyan rablótámadásokat kell kivizsgálniuk, amelyeket látszólag úgy hajtottak végre, hogy az épeszű megfigyelőnek kételkednie kell benne, vajon az emberi szellem képes lehet-e megtalálni a bűnözőt. Hiszen semmiféle nyomot nem hagyott maga után, és minden támpont semmivé foszlik. A nyomozót azonban tapasztalata olyan ösvényekre irányítja, amelyek más tekintetek számára tökéletesen láthatatlanok."
Dickens nem marad meg az általánosságok világában. Továbbmegy: elbeszéli, miképpen bizonyították rá tettét egy szállodai tolvajra. A vizsgálattal megbízott nyomozó, aki magát azzal tüntette ki, hogy „viselkedése bizonyos tartózkodó elmerültséget mutatott, mintha bonyolult számtani feladatok megoldásával volna elfoglalva", mindössze egyetlen támponttal rendelkezett — egy inggombbal. A gomb elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy megtalálják a tettest. Az illető nyomozót Jonathan Whichernek hívták.
Charles Dickens még számos cikket írt a londoni rendőrségről. Népszerűsítette a nyomozó fogalmát. De a Scotland Yarddal szembeni bizalmatlanság okait még ő sem vizsgálta.
A Road Hill House-i gyermekgyilkosság esetében, mint láttuk, ez a bizalmatlanság nem bizonyult indokoltnak. Ám három esztendő múlva két másik eset azt igazolta, hogy az angoloknak nagyon is jó okai voltak a rendőrséggel és az igazságszolgáltatással szembeni gyanakvásra. Az első esetben az orvosi szakvéleményekkel történő manipulálás mentette meg egy polgári körökből való gyilkos életét. Hozzátartozói és barátai bebizonyították, hogy pénzzel minden megvásárolható, a szakvéleményezők szolgálatkészsége, de még egy miniszter jóindulata is.
Noha az eset nem a Scotland Yard illetékességébe eső területen történt, ugyanúgy okául szolgált a londoniak nyugtalanságanak és tiltakozásának, mint a második, amikor a Yard meggondolatlansága miatt egy munkás az igazságszolgáltatás áldozata lett. (…)
Forrás: Christian Hermann: A Scotland Yard titkaiból. Zrinyi Katonai Kiadó, Budapest, 1989. Ford. Elek István
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése