Christian Heermann: A Scotland Yard titkaiból (2)

Jonathan Whicher tragédiája / I.

A ROAD HILL HOUSE-I GYERMEKGYILKOSSÁG

Road Hill House

Road nyomorúságos, sötét fészek volt több mint száz évvel ezelőtt a dél-angliai Wiltshire grófságban, Trowbridge város közelében. A kis falu lakói akkoriban a posztószövödében vagy a sajtmanufaktúrában dolgoztak szegényes megélhetésükért.

A grófság szövődéinek kormányfelügyelője, Samuel Kent, nem kedvelte a társaságot, és ezért ezt az isten háta mögötti zugot választotta lakhelyéül. Mindamellett rezidenciája, a Road Hill House, a környék legelőkelőbb udvarháza volt.

1860. június 29-e pénteki nap volt. Amikor Elizabeth Gough pesztonka reggel felébredt, megrémült: a négyesztendős kis Savile Kent ágya üres volt.

Elizabeth felrázta az alig idősebb Francist. A kisfiú semmiről sem tudott, ő is mélyen aludt, nem vette észre, hogy testvére mikor és milyen módon tűnt el az ágyából. Gough kisasszony magára kapta reggeli köntösét, végigfutott az első emelet helyiségein, majd a földszinten kereste a gyereket. Rémülten állapította meg: a gyerek nincs a házban.

A Road Hill House többi lakója sem látta aznap reggel a kis Savile-t. Sem a szülők, sem a Samuel Kent első házasságából való két leány, Constance és Mary Ann, sem Sarah Kerslake, a szakácsnő vagy Sarah Cox, a cselédlány. A keresést kiterjesztették a kertre. Perceken belül elébük tárult a rettenetes bizonyosság: Savile Kent halott. A gyermek átvágott nyakkal, szíve fölötti sebbel feküdt a ház mögötti szemétgödörben.

Mr. Kent, az apa

Fowley főfelügyelő, egy érvényesülni vágyó és kissé korlátolt férfi, meg Urch konstábler szemrevételezték a tetthelyet. Legfőbb feladatukat abban látták, hogy megkeressék a gyilkos eszközt. Amikor Fowley megtekintette a gyerekszobát, az ablaküvegen véres kéznyomot fedezett fel, amit a ház lakói addig izgalmukban nem vettek észre. A főfelügyelő letörölte a kéznyomot, mondván, azért, hogy a család meg ne rémüljön.

Hat konstábler egy teljes hétig folytatta a kutatást. Felásták az egész kertet, de a gyilkos fegyver nem került elő. Aztán Fowley megtudta, hogy a gyilkosság előtti napon cigánykaraván vonult át a falun. Immár teljesen feleslegesnek tartotta, hogy Samuel Kent nagypolgári házában keressék a tettest. Ha a közelben cigányok jártak, akkor bármilyen bűntényre azonnal elő lehet keríteni egy tettest! Noha a Road Hill House közelében nem láttak cigányt, Fowley körözést adott ki a cigánykaraván ellen. Ez sem járt eredménnyel. A főfelügyelő azonban mindenáron elő akart állítani egy tettest a községi elöljáróságnak, s jobb híján Elizabeth Gough pesztonkát tartóztatta le. Rövidesen szabadlábra kellett azonban helyeznie, mert a cselekmény indítékául a legcsekélyebb támpont sem kínálkozott. Ezzel véget is ért Mr. Fowley tudománya.

Az angol törvény előírja, hogy a nehezen kideríthető ügyekben London területén kívül is igénybe vehető a Metropolitan Police. A belügyminisztérium Jonathan Whicher felügyelőt, az akkori idők legismertebb nyomozóját küldte Roadba. Ő egyike volt annak a tizenkét rendőrnek, aki 1842-ben az egyenruhát polgári öltözékre cserélte fel, és akik azóta is a Scotland Yard első nyomozóosztályaként működtek.

Akkoriban még nem létezett kriminalisztika, ám Whicher felügyelő négy olyan dologra támaszkodhatott, amely azokban az időkben alkalmanként a nyomozásban sikerhez vezetett: gazdag tapasztalat, megfigyelőképesség, jó emberismeret és logikus kombinációs készség.

Jonathan Whicher (baloldalt) 1860. július 15-én érkezett Roadba, munkatársa, „Dolly" Williamson kíséretében. „Dolly" volt annak a férfinak a – gúnyneve, akit később a nyomozóosztály vezetőjévé neveztek ki. Nyugodt, megfontolt viselkedése miatt nevezték Filozófusnak is. 1860-ban azonban Williamson még meglehetősen jelentéktelen

rendőr.

Whicher felügyelőt a Road Hill House földszintjén Mr. Dunn, Sámuel Kent ügyvédje fogadta.

– Trowbridge-ben a városi elöljáróság közölte velünk – szólt Dunn –, hogy a belügyminisztérium e különös nyomozóosztály egyik rendőrét küldte ki hozzánk, hogy a konstáblereinknek segítsen. Csalódást okozott nekünk, Mr. Whicher, hogy érkezéséről nem értesített előre.

– Ez nálunk nem szokás, uram! – válaszolt Whicher.

Az ügyvéd bizalmatlan volt általában véve a londoni rendőrséggel, de kiváltképp a polgári ruhás nyomozókkal szemben. Dunn ügyvéd megkérdezte a nyomozótól:

– Mihez kezd elsőnek, Mr. Whicher?

– Körülnézek a házban, uram – felelte a felügyelő. – És először is beszélek Mr. és Mrs. Kenttel.

– Mr. Kent engem bízott meg, hogy minden felvilágosítást megadjak önnek. A ház lakóit, kérem, ne háborgassa! A tettest kint kell keresniük.

– A vizsgálatokat – szögezte le hűvösen Jonathan Whicher – én vezetem, és azt teszek,\amit szükségesnek látok.

Az ügyvéd még egy kísérletet tett, hogy áthangolja a nyomozót.

– Kérem, felügyelő, legyen okos! Ugyan kinek állhatott érdekében a Road Hill House-ban, hogy megölje az ártatlan gyermeket?

Elmondta, hogy Mr. és Mrs. Kentet Fowley főfelügyelő és a konstáblerei már mértéken felül megterhelték kérdéseikkel, hogy Mr. Kent teljes határozottsággal tiltakozik az ellen, hogy házának lakóit kapcsolatba hozzák a gyilkossággal, és hogy Whicher minden közelebbi részletet megtudhat Fowley-tól.

– Kerestesse a cigányokat, felügyelő! Mr. Kent ma nem tud beszélni önnel.

Dunn néhány lépést tett az ajtó felé. Arcáról leolvasható volt, hogy befejezettnek tartja a beszélgetést.

Mrs. Kent, a második feleség

Jonathan Whicher szó nélkül távozott a házból. Amint a kint várakozó Williamsonhoz fordult, észrevette, hogy Road szélső házai között egy lovas konstábler éppen befordul a Trowbridge-be vezető útra.

– Cigányok sem ölnek meg ok nélkül gyerekeket, és nem rejtik el a holttestüket – mondta Whicher kísérőjének. – Márpedig erről akarnak meggyőzni. Roadban kocsit bérelünk, és a mai napra visszautazunk Trowbridge-be.

Könnyebb volt kimondani, mint megtenni.

– A kocsink tönkrement – felelte a Lion's Inn gazdasszonya a felügyelő kérdésére –, és az egész faluban nem fog kapni másikat. Hiszen maga londoni besúgó, nem igaz?

– Honnan tudja, hogy... – a felügyelő nem tudta befejezni kérdését, mert az asszony, aki Road határán messze túl közismert volt szószátyárságáról, már tovább beszélt:

– Nem haragszom magára, uram, ámbár maga besúgó. De még ha akarnék sem tudnék kocsit adni magának. Urch konstábler itt járt és óva intett maguktól. Az öreg részeges fickó, de a konstáblerekkel nem szabad a viszonyunkat elrontani. Trowbridge-be indult az imént, hogy oda is megvigye az érkezésük hírét. Maga igazán nem ellenszenves, uram, de a legjobb akarattal sem tudok segíteni.

A felügyelőnek nem volt ellenére az asszony fecsegő hajlama. Értett hozzá, hogy ügyes közbeszólásaival újabb és újabb szóáradatot csaljon elő a gazdasszonyból. És íme, kirajzolódtak az első halvány nyom körvonalai.

A felügyelő megtudta, hogy a roadi konstáblerek csaknem minden este a Lion's Innben italoztak, és közben tetteikkel dicsekedtek. Például a gyilkosság utáni negyedik éjszakán is. Az egyik konstábler talált egy véres hálóinget, amit valaki a konyhai kemencébe rejtett. Fowley főfelügyelő elrendelte, hogy hagyják ott az inget. – Azt hiszem – mondta –, a gyilkos ma éjjel érte fog jönni. Két konstáblert utasított, hogy rejtőzzenek el a konyhába és füleljék le a gyilkost. A falusi rendőrök el is bújtak és a gyilkos valóban eljött – ám a konstáblerek nem vették észre; este túlságosan mélyen néztek a pohár fenekére és búvóhelyükön az igazak álmát aludtak. Másnap reggel Fowley megtiltotta, hogy az ingről több szó essék.

Whicher felügyelő azt is megtudta, hogy Mrs. Kent meggyanúsította Sarah Coxot, az egyik cselédet, hogy ellopott egy hálóinget. Amikor Sarah Cox könnyek között esküdözött, hogy ő nem tolvaj, a gyanú Esther Holley mosónőre esett, aki évek óta állt a Road Hill House szolgálatában.

Másnap délelőtt Jonathan Whicher Roadban egy élelmiszerbolt előtt állt és várt. Amikor egy ötven év körüli asszony jött ki az üzletből, a felügyelő odalépett hozzá:

– Ön Mrs. Cox?

A Road Hill House-ból a cseléd, aki már előző nap látta a nyomozót, összerezzent és félénken körülnézett.:

– Nem én loptam el a hálóinget csületes voltam.erősködött. — Én mindig becsületes voltam.

– Tudom – mondta Whicher –, és gondom lesz rá, hogy magát többé ne gyanúsítsák.

Sarah Cox, akit Fowley az eltűnt hálóing miatt megfélemlített, felbátorodott Whicher bizalmától, és elmondta, hogy miképpen keveredett gyanúba.

A gyilkosság utáni hétfőn, mint máskor is, minden szennyest begyömöszölt egy zsákba, anélkül, hogy alaposabban szemügyre vette volna az egyes darabokat. Ehhez a rettenetes gyilkosság után túlságosan is izgatott volt. Azonkívül mindenfelé a házban konstáblerek futkostak. Amikor a zsákot letette a konyha elé, még gyorsan bement az ebédlőbe.

– Miért? – kíváncsiskodott Whicher.

– Miss Constance kérte, hogy vigyek neki valami innivalót. Utána Sarah Cox kocsira rakta a zsákot és elvitte Mrs. Holleyhoz a mosodába. Ugyanaznap este két konstábler késő éjszakáig a konyhában italozott, és másnap reggel Fowley főfelügyelő nagyon dühös volt.

– Először nem tudtuk, miért dühöng. De azután megtudtuk, hogy a konyhából eltűnt egy ing. Erről az ingről előtte senki nem tudott.

Sarah Cox ezenkívül elmesélte, hogy Mrs. Holley állítása szerint egy hálóing, ami a kísérőjegyzékben szerepelt, nem volt a zsákban.

– Kié volt ez a hálóing? – érdeklődött Whicher.

– Miss Constance hálóinge volt.

A felügyelő elköszönt és visszatért Trowbridge-be. Ott így szólt a munkatársához:

– Tudakozódjék Mr. Kentről és családjáról.

„Dolly" Williamson beszélt néhány szomszéddal Roadban. Megtudta egy elbocsátott szolgálólány nevét is, és felkereste őt. Másnap estig a következőket derítette ki...

(Folytatjuk)

Forrás: Christian Hermann: A Scotland Yard titkaiból. Zrinyi Katonai Kiadó, Budapest, 1989. Ford. Elek István