Hová tűnt a katonatiszt... (4)

...avagy a nagy háború apró csodái

Szerkesztette: Cseke Gábor

Artur Stadler grafikája: Félelem

Meghitt környezetben születtem. Óriási kertünk volt, patak ment át rajta, szép gyümölcsöse volt és virágoskertje és nagyon szép gazdasága is. Tab járási székhely volt a Balaton déli oldalán, Siófok szomszédságában. Két ház is állott ott. A kisebben születtem, a nagyban pedig inkább csak laktunk. Mindennek a hangulatát egy madárral hoztam kapcsolatba. Mégpedig egy pávakakassal, amely a legnagyobb megdöbbenést keltette bennem; nem akartam elhinni, hogy ilyen szépet egyáltalán látni is lehet. De ezt a hangulatot hamarosan megzavarta egy mondat. Fekete ruhában ejtette ki ezt a mondatot Botár tanár úr. Kint játszottunk, és így kezdte: – Meghalt Ferenc Jóska, a király.

Így, pontosan ezekkel a szavakkal mondta. Nem Ferenc József, a császár és király, hanem ezt mondta: meghalt Ferenc Jóska, a király. Mi, mintha valami összedőlt volna, úgy néztünk a kirakókockáinkra, melyek mintha a jó öreg császárral a jó öreg Monarchiát jelképezték volna abban a gyerektársaságban. Természetesen nem tudhattuk, mi lesz ennek az eseménynek a következménye, de ilyen hangulat uralkodott el köztünk. Azt se, amikor korábban felharsant a kaposvári utcákon egy másik mondat is, hogy „Éljen a háború”. Ezt se értettük meg, csak lassan, mert ez a két mondat bizony az egész életünket és környezetünket teljesen felfordította. A kertet, a pávának a hangulatát, a házat, és aztán lassan rájöttünk, hogy a hazát is.

Cseh–morva származású nagyanyám, Jerzsabek Amália rendkívül sokat mesélt nekünk a Szudéta-vidékről, Morvaországról, Prágáról, Bécsről. És íme, most a híres 44-es somogyi ezredet és annak törzsét áthelyezték Reichenbergbe. Vele édesapámat is. Evvel együtt járt sok-sok készülődés, sírás, utazások katonavonatokon – mert édesanyám és én is velük mentünk először Bécsbe, aztán Prágába, majd a Szudéta-vidékre. Amit a mesében hallottam, egyszerre a valóságban is láttam, mégpedig eléggé kegyetlen formában. Így jutottunk el Somogyból egészen a sziléziai határ mellé. Mit jelentett ez? Bennem, a gyermekben, aki öt-hat éves voltam, általános bizonytalanság érzése uralkodott el. Hiszen a magyar katonákon kívül senkinek a nyelvét nem értettem, minden idegen volt, az emberek és a világ. Ebből a hangulatból alakult ki bennem a vágyakozás a régi után. Valaki, valami után, ami az emberi társadalomban biztosat jelent. Ami olyan szép, mint valamikor az az otthoni kert volt. Kezdtem érezni a jó sugárzást a gyermekkori emlékből. Családunkhoz csak két év után jutottam vissza édesanyámmal Kaposvárra és Tabra.

Ugyanebben a városban volt diák Radnóti Miklós. Mi akkor egy nagyon szép palotában laktunk ott. Annak az első emeletén. Amikor hazakerültem, azt hittem, hogy újra abba a jó környezetbe kerülök, amelyből a háború elragadott, de aztán rájöttem, hogy egy másik háborúba kerültem bele, mert az első elemi osztályba való beiratkozás bennem a háború okozta zavart csak még jobban fokozta. Összekevert bennem mindent. Környezetemet is ellenségemmé tette. Ekkor jött a második sokk. „A haza kis polgárainak” elnevezett elemi iskolában. Hatéves koromban. Olyan helyzetbe és intézménybe kerültem, ahol – úgy éreztem – én semmi jót nem várhatok. Már az indulás is roppant szomorú volt. Kedves öreganyám fejemre tette a kezét, és lassan sírni kezdett. Nem értettem, miért kell neki sírni, amikor én szívesen megyek az iskolába tanulni. Hogy mi történt, és miért lett ez az esemény sorsfordító pillanat a háború zavarai után? Ebben az iskolában ez időben egy nagyon kegyetlen tanító tanított. És ott döbbentem rá arra, hogy ahogyan a felnőttek között a háborúban az erőszak érvényesült, ugyanúgy itt, a kicsik között is az erőszak uralkodik. Rendszeresen megpálcázta a gyerekeket. Még a leánygyermekeket is. Ekkor határoztam aztán el, hogy többet nem megyek iskolába. Úgyhogy apám volt kénytelen elvezetni az iskolába, és ott kellett állnia az ajtó mögött, nehogy visszamenjek. De otthon még a könyvekben is csak csatajeleneteket, háborúkat láttam. Erőszakot. Bitófákat. Börtönök meredtek rám. Ahogyan korábban a szépet a pávakakas jelképezte, itt a förtelemtől egy másik szimbólum bontakozott ki lassan bennem. A lusta és kegyetlen krokodil képzete.

Ez éppen egy iskolai jelenettel függött össze. Azt a házi feladatot adta egyszer a tanítónk, hogy mindenki rajzoljon egy-egy állatot. Abban az időben még palatáblára írtunk, és palavesszővel rajzoltunk. Hogy, hogy nem, ha visszagondolok, egészen biztos, hogy ez a két élmény, a háború és az iskola élménye szinte kényszerített arra, hogy én egy krokodilt rajzoljak. Hogy milyen tehetségem volt a rajzban? Valószínűnek tartom, hogy roppant jól sikerülhetett a rajzom, mert a tanítóm egyszerre azt mondta: – Te csalsz! Nem te rajzoltad! Ezt más rajzolta. – Az alaptalan vád, az abszolút bizalmatlanság a gyermeki, öntudatlan tisztasággal szemben olyan sokkot jelentett a pálca mellett, hogy mást nem tudtam csinálni, mint fölálltam, odamentem a táblához, vettem a krétát, és a táblára kezdtem rajzolni szinte freskóméretben a krokodilt. Mögöttem óriási csend lett. Akkor jöttem rá arra, hogy ez a krokodil az én életemben mit is jelentett, mire tanított... (Takáts Gyula: Emlékek életrajza. Esszék, emlékezések. DIA, 2011.)

1914 június 6. Ma belenéztem a síromba. Már kövezik. Egy marék virágot dobtam bele. Miért?

1914 augusztus 1. A szörnyű háború híre remegéssé vált a csontjaimban.

Vége az élet minden örömének. Kijuthatok-e még ebből a szívszorongásból az éltető levegőre?

Szegény magyar! Visznek a vágóhídra! És ha legalább ezt a mai tüzedet jól használnák fel! És nekieresztenének az igazi ellenségednek! Nem, előbb lehűtenek, kiéheztetnek, elcsigáznak, egyszóval: jégre tesznek, – és aztán kimerülve, lehangolva, megveretnek a muszkával. Ki nem látná, hogy a szerb csak az agent provocateur szerepét játssza a háborúban?

A szerbek a Bánátot akarják, az oláhok Erdélyt. Szörnyű háború lesz ez! És a magyart viszi az osztrák a vágóhídra.

1914 augusztus 6. Hát csak én látom a helyzetünket olyan sötétnek? Körülöttem mindenki győzelemről beszél. Az én gyönge kis agyam megbénul a csodálkozástól, hogy nem őrülnek meg az emberek a háború gondolatától. Az egészséges, nagy gonddal felnevelt, kiművelt és kitanított ifjúságot viszik a nemzetek egymás golyói elé. Vagy csakugyan túlgyülemlett már az emberiség a földön és a királyok csak azt a titkos, öröklött jogukat gyakorolják, hogy egyetértve az emberiséggel, azt az emberiség javára időnkint megtizedelhetik. Mennyivel emberségesebb volna a születéseket meggátolni.

A hátramaradott családok javára ma elküldtem a nagy láncomat. 880 koronát adtam egykor érte. Könnyű szívvel és örömest küldtem. Egyetlen ékszerem volt. Sajnos: a nagylelkűség nem ragadós betegség.

A Nemzeti Színháznak 1914-ben olyan igazgatója van, akinek ebben az augusztusban semmi mondanivalója nincs a tagoknak. Egy szava sincs hozzájuk. És mi egymástól kérdezgetjük:„Vajjon lesz-e megnyitás?”

1914 augusztus 28. Valóságos típussá kezdi kinőni magát, ebben a szegény, erkölcstelen, önző fészekben, az itthonmaradottaknak az a cinikus, utálatos fajtája, aki, hogy itthonlebzselését mentse, félvállról, félig tréfás, félig lekicsinylő hangon beszél a harctéren küzdő szentséges mártírjainkról. Ezek a nyomorultak és nyomorékok azt mekegik, hogy a hősiség nem érdem, csupán önkívület, vad tömegösztön...

1914 augusztus 31, A háború első szörnyű hónapja elmúlt. Hány következik még ilyen, világok Teremtője?! Mily szánalmasak vagyunk mi, akik dolog nélkül itthon lebzselünk. Lázasan várunk valamire, a visszatérő életre, amely elhagyott bennünket és egész erejével ott lüktet a harctéren. Ott dől el a mi sorsunk is.

1914 szeptember 18. A Nemzeti Színház felbontotta a szerződéseinket. Mily semmi ez, mily magától értetődő ebben a végítéletidőben.

1914 szeptember 21. Az orosz foglyok táborában.

A vigasztalanság megtestesülése ez a színtelen, lassan gomolygó embertömeg. Fiatal, erős férfiak dologtalanul álldogálnak az eső alatt. A földre nem ülhetnek, nem fekhetnek, mert a föld vizes. Födelük nincs. Egy nagy mező közepén áll a tömeg. Csak a szélén mozog néhány ember: hordják a cölöpöket és deszkákat a barakképítéshez. Ezek mozognak: ezek boldogok! A többiek: élő árnyak, akik mint nehéz felhőtömegek, alig észrevehetően hullámzanak az óriási mezőn. Várnak, lelógó karokkal, csüggetegen várnak. A mennyországot vagy a poklot várják ezek a szegény, szelídnézésű, szőke emberek. Három felakasztotta magát vasárnap virradóra és tizenkettő meghalt vérhasban. Ó, olcsó emberélet! (Jászai Mari emlékiratai. Sajtó alá rendezte Lehel István. Kiadja a Magyar Királyi Egyetemi Nyomda, Budapest)

Folytatjuk

Hová tűnt a katonatiszt... (3)

...avagy a nagy háború apró csodái

Szerkesztette: Cseke Gábor

A végzetes utazás képeiből

Kronska ulica 23... A világháború itt kezdődött tulajdonképen, ebben az egyemeletes sárga kis házban, a Kronska-ulica 23. szám alatt. Ez a néma utca, rosszul kövezve, szétálló nagy gránit-kockáival, amint lejtősen emelkedik a konak felé, nem különb egy falusi utcánál és mégis minden együtt van itt; idelátszik a konak udvara és magas vaskerítése, mellette a szerb vezérkar kis háza, a szomszédságban a hírhedt György herceg palotája és az utca végén az osztrák–magyar követség, a 23-as szám alatt.

A 23-as szám alatt a sárga kis ház minden függönye lebocsájtva, minden ajtó, minden ablak erősen lezárva. Az első emeleten van mindössze valami hiba, a vakolat a sarkon lehullott, lehet, hogy magától és nem a bombázástól. Egy ablak is be van törve az első emeleten, a három ablak közül a jobboldali szélső, ez is talán a sietségben, ahogyan akkor, azon az emlékezetes július 25-én bezárták, vagy becsapták, akkor törhetett össze és korántsem a tüntető szerbek köveitől. Szóval minden a legnagyobb rendben és ez megnyugtató, hát mégse pusztít el mindent a háború.

A követség kis kápolnájának a kapuin is lakat van. A háború előtt három héttel itt volt a rekviem Ferenc Ferdinándért és a kápolna kis kertjében, ahol bokáig jár az ember a tavalyi meg az idei őszön lehullott sárga levelekben, tavaly itt friss zöld füvön állt Szerbia minden nevezetes képviselője, itt volt Sándor trónörökös, a Pasics, a Hartwig, mindenki itt volt és Jankovics, Bozsovics, Markovics tábornokok, akik most visszavonulnak a szövetséges seregek nyomasztó offenzívája elől. A kis kápolna és a kis kert mint történelmi nevezetességű helyekhez illik, elhagyottak, némák és lehetetlen nem gondolni a háború végére, itt, ahol a háború kezdődött.

A követségi iroda házának kis kapuján, ahol Pasics bevitte az ultimátumra adott válaszát, van egy kis villamos csengő, meg kell nyomni, szól még, élesen és erősen berreg odabenn az elhagyott épület üres szobáiban. A sarkon egy szuronyos honvéd áll őrt. Erdélyből való honvédek, románok adják az őrséget. Az őrvezető egy frájler, az őrség szállása ott van a követségi palota kapuja mellett, ahol a portás fülkéje volt és ahol az aranyszegélyű sapkás kapus ült tavaly, ott most egy oláh honvéd szalmazsákon fekszik, mivelhogy az imént leváltották. Az őrvezetővel végigjártuk a kertet, a terraszokat, a· lugasokat. Itt lakott Giessl báró. A nagy pálma állványokat feldöntötte a szél, a virágágyak elpusztulva, a jégverem ajtaja is bedőlt. A fák lombjai közé villany-körték voltak felszerelve, a körték, mint a túlérettek, lehullottak, összetörtek, de a villany gyújtó csavar a fába erősítve még mindig megvan, mint a diplomataélet előkelőségének az emléke. Istenem, garden partyk, kerti ünnepélyek, fogadások mikor voltak, hát ezek is voltak, amikor színes villanylámpák égtek a lombok között, az osztrák–magyar követség palotájában. Régen, amikor még Dumba volt a követ, meg Forgách gróf és Ugron, akkor még híresek is voltak ezek az estélyek.

A követségi palota lakó termeinek ajtóin érintetlen a pecsét, a szél kiszakította a terrasz kék-fehér ernyőjét és most ez is elzárja a parkba nyíló ajtót, amint ráhullott az ajtóra. A lugasban egy kis asztalkán egy elrongyolódott piros mellény, nyilván a dragománé volt s a dragomán, amikor levetette, itt hagyta, vagy itt felejtette. Az aradmegyei oláh honvéd nem is sejti, hogy milyen nevezetes épületet őriz.

– Valami nagy úr palotája lehetett ez! – mondja. A szerbek is őrizték, itt az őrszobában találtunk még kenyeret, meg dohányt, amit azok felejtettek itt...

Honnan is lehetne tudni, hogy mi ez a nevezetes sárga ház. A követség hivataláról és a követ palotájáról idejében leszedték még a zászlórudat és a címert. Nincs messze a mi követségünktől a német követ palotája, ugyancsak a Kronska-ulicában, a 35-ös szám alatt. Belülről és kívülről teljesen épségben maradt ez a ház is, itt még a német birodalmi címer nagy fekete adlere is épségben maradt. A szerbek őriztették a követségeket és a környékbeli lakosok azt beszélik, hogy a mozgósítás első percétől kezdve őriztették és bár tüntető menetek meg is jelentek a paloták előtt, soha nem került sor a házak megtámadására. Hazafias dalokat énekeltek és elmentek, de a palotákat nem bántották. Decemberben, amikor csapataink kiürítették Belgrádot, beszélik, a két követség előtt nagy tüntetések voltak, de mint látható, nyomuk nem maradt.

A konakkal szemben az orosz követség palotája is le van lakatolva, most ezt is a mi katonáink őrzik; az orosz követségen is magyarul beszélnek most. A kapun egy megható felírás; alföldi dialektusban és ortografiával egy magyar népfelkelő föl jegyzése:

ITT ÁLOTTAM ŐRT

1914. DEC. 8-ÁN ÉN

FARKAS JÓZEF 41. HADTÁP-

NÉPFÖLKELŐ

MAGYARORSZÁG.

MÁSODIK SZÁZAD.

BÉKÉSGYULA.

Valami igazságot mégis szolgáltatott a háború. A Száva-palota a Kraljevica Natalie 2. számú házban van, illetőleg volt a Zlatna Moruná-hoz címzett korcsma, a komitácsik, a boszniai szerb diákok, a Narodna Odbrana embereinek a találkozó helye. A sarokház, ahol ez külvárosi lebuj volt, egészen elpusztult. Egy „Zufalls-treffer”, ahogy mondani szokták, egy elhibázott lövés véletlenül, de nem méltatlanul elpusztította a házat és benne a kávéházat, ahol Princip és Cabrinovics megkötötték az üzletet Tankosics őrnaggyal Ferenc Ferdinánd meggyilkolására. (Herczeg Géza: Végig Szerbián. Az osztrák–magyar, a német, a bolgár hadsereggel a balkáni harctéren. Aetheneum kiadása, 1916)

Itt van a váló percz, nekem el kell mennem, királyom parancsát be kell teljesítenem. El kell válnom kedves, drága szüleimtől, rokonaim, barátaim és ösmerőseimtől. Itt kell hagyni édes szülővárosomat. Elfeledhetetlen jó pajtásaim talán utoljára látlak benneteket. Kérem, hallgassátok búcsúzó versemet. Elsőben hozzád fordulok jó atyám, ki nagy szeretettel voltál mindig hozzám. Látom, fáj a szíved, hullnak a könnyeid, jaj hogy csókolom meg két áldott kezedet. Ne sírj kedves atyám, ne hullasd könnyeid. Megsegít az Isten engem is téged is. Neked mit szóljak kedves édes anyám, te voltál énnekem felnevelő dajkám. Látom, hogy nagyon fáj a szívednek, hogy már el kell menni kedves gyermekednek. Ezerszer köszönöm felnevelésedet. Minden kegyes lépésed, oh fogadd hálául csókjaimat, bocsásd el fiadat. Nagyatyám, nagyanyám, aki szerettek, kívánom Istentől boldogok legyetek. Kedves testvéreim ti is sírtok, fáj a ti szívetek, hogy mostan megváltok. Családjaitokkal áldjon meg az Isten, tartsatok meg engem a ti szívetekben. Kereszt atyám és kereszt anyám, köszönöm jóságukat, hogy a keresztvízre engem tartottatok, az Isten áldása szálljon tirátok, virágzón legyen a ti koronátok. Legény pajtásaim hozzátok fordulok, higgyétek, fáj a szívem, ha rátok gondolok. Mily nagy boldogság volt nekünk együtt lenni, oh be szomorú most tőletek megválni. Isten veletek, hát kedves pajtásaim, éljetek boldogul ez óhajtásom. Kedves jó leányok kikkel nyájaskodtam, körötökben nagyon boldognak találtam. Katonává lettem, azt ti jól tudjátok. Istentől szerencsét tinektek kívánok. Jertek ide ti is jószívű szomszédok, Isten szent áldása legyen tirajtatok. Szülőfalumnak minden lakósa, boldog s boldogtalan árva özvegyei, Úr Jézus Szent keze adjon rátok áldást, messze távoztasson minden egyes csapást. Én is, ha elvégzem a katona pályám, kedves jó társaim és szeretett hazám. Juthassak hozzátok friss egészségben, láthassuk meg egymást a legnagyobb örömben. (Csíkmadarasi Kedves Áron első világháborús naplófüzetéből. In: Tankóné Péter Mária-Terézia: Csíkmadaras. Családtörténetek, családfák és szellemi hagyaték. Csíkszereda, 2010)

Folytatjuk

Hová tűnt a katonatiszt... (2)

...avagy a nagy háború apró csodái

Szerkesztette: Cseke Gábor

Urai Dezső fotója (1915)

Iskolából mentem haza, és a villamosmegállónál megállított egy katonatiszt. Bőrönd volt a lábánál. Megkért, hogy menjek a cukrászdába, és vegyek neki cukrászsüteményt: négy krémes legyen, a többi torta. Siessek, kapok tőle húsz fillért. – Megteszed? – kérdezte. – Meg – válaszoltam, és máris rohantam a cukrászdába, amely száz méterre lehetett a villamosmegállótól.

A cukrászdában sokan voltak, és várnom kellett. Amikor megkaptam a süteményt, rohantam vissza, de a tiszt már nem volt a villamosmegállónál. Kezemben a süteménnyel és a visszakapott negyven fillérrel álltam egy ideig, s várakoztam, de a tiszt nem jött. Egyszer csak eliramodtam – soha életemben nem rohantam még ennyire sebesen. Befordultam az egyik mellékutcába, aztán egy kapu alá. Befaltam a süteményhalmot. Azóta valahányszor puncstortát látok, mindig eszembe jut ez a csoda.

A negyven fillért anyám megtalálta nálam, elvette, és megvert miatta. Az istennek sem akarta elhinni, hogy kaptam a pénzt. Elvetemült, gonosz teremtésnek nevezett, és ezért is azt jósolta, hogy a börtönben fogom végezni... (Marosán György: Tüzes kemence. Tények és tanúk. Magvető, 1967.)

A háború előtti télen Párizsban voltam és ha most meggondolom, hát bizony sejthettem volna, hogy háború lesz.

A Boulevard des Capucines egy kis színházában mindennap megrugdostak a színpadon egy német tiszti uniformisba bujtatott szereplőt a közönség óriási tetszésvihara közepette. Nyíltan gyalázták a német császárt, márpedig más ország fejének nyilvános sértését a rendőrség sehol sem szokta volt engedélyezni.

A Quartier Latin diákjai egyáltalán nem türtőztették a nyelvüket. Betegen jöttem haza a nyár elején és mire felépültem, itt volt a háború, önként jelentkeztem és a k. U. k. Kriegsministerium előbb itt Budapesten bízott meg az autójavítás és pótlási ügyek megszervezésével, majd Törökországba vezényeltek.

Azon szerencsések közé tartoztam, akik testi baj nélkül úszták meg a háborút, – se meg nem sebesültem, se maradandó betegséget nem kaptam, még a fogságidőm is viszonylagosan jól telt el. (Dr. Vidéky Emil: Törökországi kalandok a világháborúban. Budapest, 1933, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda)

1914 július 1-én cserkészni indultam egy kollégámmal és vagy tíz tanulómmal Krassó-Szörény és Hunyad megyébe. Három hét elteltével Orsován keresztül a Dunán vonultam haza Versecre, hogy aztán elmenjek szülőfalumba, a bácsbodrogvármegyei Kishegyesre, ahol július 26-án volt a búcsú. Otthoni tartózkodásom alatt a Pesti Hírlap kövérbetüs címeinek buzgó olvasásával elégítettem ki vakációs szellemi igényeimet. Nem tulajdonítottam nagy fontosságot semminek; még az „Ultimátum Szerbiának” című felirat is hidegen hagyott. Csak akkor vettem komolyan a közelgő veszélyt, mikor azt olvastam, hogy a parlamenti pártok között szent lett az egyetértés. Veszélyben levő emberek lelki tulajdonsága, hogy szorosan összetartanak s a baj mindig válaszfalakat döntött, éppen úgy, mint ahogy a szerencse mindig válaszfalakat emel az emberek között.

Július 25-én este együtt mentem falum érdeklődő népével a Zimony felől jövő vonathoz, hogy a kísérő személyzettől valami biztosat tudjak meg a kitörni készülő háborúról. És megtudtam mindent, amit másnap megtudott az egész ország, hogy az annyiszor falra festett ördög, a Szerbiával való háború kitört. Naiv polgáremberek módján úgy terjesztettük ennek a hírét, hogy ,,az éjjel bombázzák Belgrádot”. Elég nyugtalanul feküdtem le s miután egy ,,Hátha mégis...” kezdetű, hamarjában gyártott imádságot útnak indítottam az egek urához, elaludtam.

Másnap július 26-a volt; Anna napja, kishegyesi búcsú napja. Szüleimnek eddig nem szóltam egy szót sem. A kapun belépő vendégektől tudtak meg mindent. Ezek azt híresztelték, hogy az ő falujukban már reggel 7 órakor kifüggesztették azokat a bizonyos cédulákat, melyek a mozgósítást tudtul adják s útban is van minden jóravaló ember az otthonából.

Nálunk 9 óra van s még nem tudunk semmi bizonyosat. Bementem a községházára érdeklődni s éppen mikor a kapujába értem, akkor lépett ki rajta a kisbíró, nyomában a jegyző, s rövid dobolás után kihirdették a falunak, hogy „az általános mozgósítás el van rendelve, a vasárnapi munkaszünet fel van függesztve...” A jegyző további szavaira nem figyeltem csak a tömegből kihallatszó „Éljen Magyarország!” kiáltás ütötte még meg a fülemet; mentem hazafelé... Falum népe elkezdett búcsúzkodni... (Dr. Csabai István: Fakeresztek mentén – népek országútján. Budapest, 1935.)

Folytatjuk

Hová tűnt a katonatiszt... (1)

...avagy a nagy háború apró csodái

Szerkesztette: Cseke Gábor

Nagy Háború mint múlttá málló jelen

Mentséges szavak egy vallomásgyűjteményhez

Vidarény Iván: Őrségben

Ismét egy könyv, mely nem az enyém, mert nem én írtam, mégis atyaian ragaszkodom hozzá, elvégre magam hordtam össze, szabad akaratból és senki által nem kényszerítve, mintha a sajátomon szorgoskodnék.

A tégla nem enyém: a ház viszont igen...

De miféle tégláról is van szó?

Emlékek málladozó romjai közt turkáltam hónapokon át, a Nagy Háború centenáriumának hangulatában. Használható, ép darabokat kerestem az egymás összevisszaságában is rendkívül kusza illeszkedésű, valamire való téglacsomók között.

Kínos és kimerítő élmény ez a mindenre figyelő, éber tallózás a hitelesnek látszó feljegyzések között. Kétség akkor támadhat, ha a tanúságot utólag vetették papírra – legtöbbször igazolásul, magyarázatképpen. A többi esetben a háború mibenlétét – levegőjét, életrendjét, folyományait – rögzítő azonnali jegyzések magukon őrzik a pillanat melegét, az események még nem állnak csatarendbe, egyszerűen megtörténnek, valami előre nem látott logika, ám mégis sejthető törvényszerűségeknek megfelelően. Amikor papírra kerülnek, még nem emlékek, csak tények, benyomások, pillanatnyi gondolatok, társítások, sejtések lenyomatai, nem egyszer formátlan, darabos kifejezései, rögtönzések, sietős, fáradt csírái majdani tényrajzoknak, vallomásoknak vagy – hétpróbás hallgatásoknak.

Van valami, ami miatt a háború naplószerűen megörökített töredezettsége ma olykor többet mond – mert hátsó szándék nélkül mondja – minden tudományos megállapításnál. Nem okok, tényezők, szerteágazások, titkos szövetségek, árulások és beugratások szinte-szinte kibogozhatatlan szövevényéből akar folyamatos, végtelenbe vesző pamutszálat sodorni s belőle egynemű, öltéseivel egymásba simuló egyen-szvettert kötni a történelem kidüllesztett mellkasára. Viszont képes kitapintani a múlt egyre gyengülő pulzusát a mind jobban fakuló, mind jobban rejtezkedő személyes emlékezetek révén.

Azt is próbáltam elképzelni – miközben a háborúra emlékezők irományai után keresgéltem (most, hogy ezt leírtam, jövök rá, mennyire nagyképű lenne, ha azt írtam volna helyette, hogy – kutattam...), bármiféle stratégia és módszer nélkül, ahogy virágot keres egy gyanútlan fickó a mezőn, aki egyáltalán nem fűves ember, de nem is patás állat, hogy a mező mindenütt maga legyen a terített asztal –, és nem is egyszer, hogyha az én életemet arra a száz év előtti időre szabják, úgy vajon a naplóírók közé tartoztam volna, vagy hagyom szemem-fülem mellett elosonni a percek és napok láncolatából összeálló történelmet.

Amilyen felszabadultságot jelent az írás műveletének végére pontot tenni, annyi görcsös ellenállást vált ki belőlem minden kirótt írói feladat, még ha e muszájt magam szabom is ki saját magamnak. Tanú rá néhány öntudatosan elkezdett és félbe maradt, megunt, elpanamázott naplókísérletem, ami mindenre jó volt, csak arra nem, hogy tények, események halmazát rögzítse a történések mentén, a maguk gazdagságában. nagyképűen hajtogattam azt a ki tudja, honnan felszedett nagyképűséget, hogy – sebaj, ami fontos egy életben, az amúgy is megmarad az emlékezetben, ami viszont kihull, azért biztosan nem kár, merthogy az nem is volt fontos. Tetszetős, magabiztos dölyfe ez a mindent legyűrni vélő fiatalságnak, amikor a legkisebb siker is egekig emel, a nagy kudarcok pedig már csak akkor látszanak, amikor az ember ténylegesen a gödör legmélyén találja magát.

Ma is megválaszolatlan kérdés: ha mindez mégis másként történik, ugyan, mihez kezdhetnék a sok felhalmozott ténnyel, adattal, jegyzettel? Értelmeznem kellene és élettapasztalatom során felhalmozott legjobb tudásom szerint kellő kritikával illetnem. Önmagukban eredendő forrásaim semerre sem mutató, holt értékek maradnának, kritika nélküli mesék, fantáziálások, spekulációk. Elképzelem, hogy egy veszedelmes ütközet kellős közepén találom magam, ahol élénken, tisztán látom a körülöttem felbukkanó események közeli apró részleteit, de pár méteres körzeten túl mind sűrűbb lőporfüstbe, zűrzavarba vész az egész, az összefüggések koszorúja, a vezérszemlélet áttekintő ereje.

Látom, amit látok – és az az enyém, az én igazságom. De azon túl nem látom az összetevőket, a mozaikot, ami kiadja a végső rajz színes, forma-gazdag forgatagát. Így érezheti magát a tengeri permet, ég és föld között, mielőtt szétfreccsen a parti sziklán, de a viharokról, a tengeráramlatokról, a változatos vízi világról csak többé-kevésbé színes történeteket tudna mesélni. Miközben maga is elenyészik.

A huszadik század hajnalán élő és alkotó Bársony István egyik novellája, néhány bevezető mondatot leszámítva, abból áll, hogy elolvashatunk egy asszonyi levelet, amelyet az a férjéhez írt, s amely a következő mondatokkal kezdődik: „Mert a mit én írok, azt nem szánom senkinek sem. Csak az emlékezetnek, ami szintén meghal, elmulik egyszer. Ha nincs a ki emlékezzék, akkor emlék sincsen; és én nem gondolok rá vágyó örömmel, hogy vajha lenne idő, a mikor e sorokban összekeresgéli valaki a lelkem foszlányait.”

Azt remélem, hogy az ilyen érdekmentes ambíció szülte sorok, feljegyzések, ha nem is kimondottan távolra tekintők, de saját köreiken belül legalább pontosak, becsületesek; szándékaikban azt célozzák, ami felé e könyvvel magam is törekszem. Válogatásom alapja a véletlen ugyan, a merő esetlegesség, célja viszont a sok forrásból merítés révén a nézőpontok sűrű felsorakoztatása, helyszín és eseményközeg meglepetésszerű kipécézése, az emlékező műfajok változatossága (megkülönböztetett előszeretettel tallózva naplók, levelek, beszámolók szövegében és egyéb, az eseményeket még azon melegében rögzítő feljegyzésekben), az emlékezők kellően megoszló társadalmi rétegződése, hátország és hadszíntér közötti megkülönböztetés teljes semmibevétele, a formai szempontok mellékvágányra terelése. A válogatás nemegyszer járt a bőség zavarával, amit úgy oldottam volna föl, hogy türelemre intve, visszafogtam magam, arra gondolván, hogy a túlcsorduló edényből amúgy is menthetetlenül odavész a fölösleg, s a könyvtáblák közé rendelt vizsgálati anyag se lehet több mint amennyit megbír a természetes emberi kíváncsiság. Ez volt munkám vezérelve és -fonala, s óvatosságból inkább álltam meg a teljesség élménye híján (az éhesen maradt kíváncsiság kevésbé figyelemromboló a gondolati túlterhelésnél), mintsem hogy túllépjem az előttem megnyíló medret.

A hályogkovács-féle ügyködés veszélyét elkerülendő, néhány témába vágó munkát is fellapoztam, s örömmel nyugtáztam, hogy a történelmi kutatás neves szakembereit is élénken foglalkoztatja a múltbeli események írásos (rögzített), személyes emlékekben lecsapódó továbbélése és értelmezése. Érthető, hogy őket elsősorban az érdekli, mennyire vegyenek komolyan egy-egy naplót, emlékiratot, utólagos tanúvallomást valamely történelmi eseményről, a történelmi idő jellegzetes csomópontjairól. Szenti Tibor, aki 1988-ban megjelent (Vér és pezsgő. Harctéri naplók, visszaemlékezések, frontversek, tábori és családi levelek az első világháborúból. Tények és tanúk, Magvető, Budapest) gyűjteményét jóval alaposabb tudományos beágyazottsággal, de hasonló elképzeléssel állította össze, ezt írja a munka bevezetőjében: „Az emberi sorsot ott lehet igazán megismerni és a kör ott zárul, ahol a sok millió egyéni életből kibontakozik a világesemény, a történelem egy korszaka, amely országok vagy valamilyen eszmei, gazdasági érdek alapján társult szövetséges nemzetek további sorsát meghatározza. Ez a fajta dokumentum sohasem pótolhatja a hadtörténeti, történeti munkákat. Nem az a feladata, hogy velük versenyezzen, hanem az, hogy hitelesítse, kiegészítse azokat.”

Szenti Tibor rendet rak gyűjtött anyagában, értelmez és összehasonlít – valódi tudományos munkát végez. Felvázolja az ábrázolandó világháborús események sors-stációit, majd nagyító alá veszi dokumentumait, gazdag jegyzetanyaggal kötve be azokat a tudományos forrásállomány vérkeringésébe. Könyvében az olvasmányosság szempontja nem szerepel fő helyen, többre tartja a tudományos precizitást és formai követelményeket. Pillanatra sincs szándékom versenyre kelni véle, ezért is tekintettem művét – az eligazító módszertani értelmezéseken túl – mindenek előtt forrásnak, mint ami egy a sok közül, s a maga jelentésességében elhelyezhető a nagy háború rugalmasan kezelt idővonalán.

Hasonlóan viszonyultam a VII. Hungarológiai Kongresszus (Kolozsvár, 2011. augusztus 22–27.) egyik panelje előadásainak kötetben megjelentetett anyagához (Emlékirat és történelem. Szerkesztette: Horváth Jenő és Pritz Pál. Magyar Történelmi Társulat, Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság, Budapest, 2012), amelynek bevezetőjéből néhány tanulságot nem szégyelltem a magamévá tenni. Mint ezt például:

„A magyarságtudomány mindannak a hiteles ismeretnek a tárháza, amely a magyarság múltjában és jelenében való eligazodáshoz szükséges. Tehát a teljes társadalomtudomány (és benne természetesen a bölcsészet) olyan tudástára, amely nem a magyarságból akarja megismerni a világot, hanem a népünkre, nemzetünkre hatott és ható erők és folyamatok világában kutatja a magyarságot. Az emlékiratok kiválasztásánál is ez volt a döntő szempont. Ezért van az, hogy a tizenöt szerző közül a többség... külföldi memoárt vizsgál... Ezért van az, hogy nagy hangsúly került a szomszédjainkra...”

Bevallom, s ez a dokumentumok szerzőinek lajstromán is ellenőrizhető, hogy hasonló arányt jómagam nem céloztam meg, de így is sikerült kellő súlyúan tágítani az emlékezők földrajzi körét – mind, ami a magyar-külföldi, mind ami a magyar-erdélyi viszonyban arányaiban kifejezésre jut. Igaz tehát, hogy valamennyivel több hangsúly esik a magyar világháborús emlékekre, de ez soha nem fajul köldöknézéssé. És tény, hogy a magyar emlékezésen belül az erdélyi világháborús állapotok iránt nagyobb figyelmet tanúsítottam, de igyekeztem még a látszatát is elkerülni annak, mintha ott lenne a világ közepe. A válogatás szempontjainak élén a forrás elérhetősége állt, majd a szövegben föllelhető irodalmi-történelmi expresszivitás, illetve sajátos hangvétel. Igyekeztem kellő eréllyel visszafogni a nagy számban felkínálkozó emlékezés-, memoár-részletek meglehetősen beválogatását és olykor utat adtam publicisztikai hangvételű, rövidebb elmélkedéseknek is, amelyek egy-egy tényszerű helyzetábrázolás közötti űrben a éppenséggel a kötőanyag szerepét töltötték be.

A források lelőhelye mindenek előtt a Magyar Elektronikus Könyvtár (MEK), illetve a Magyar Társadalomtudományok Digitális Archívuma (MTDA), de olykor rendelkezésemre állt az Arcanum sokoldalú háborús adatbázisa is. Számos eredeti forrásanyagot leltem föl a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtárban s nem hagyhatom említés nélkül Koszta István kollégám – maga is a nagy háború körülményeinek, magyar és erdélyi vonatkozásainak következetes kutatója önzetlen támogatását, odáig menően, hogy saját archívumában található forrásokat bocsátott a rendelkezésemre, nem egyszer a maga fordításában, szerkesztésében.

Most viszont, hogy alkalmam nyílt oly nagyszámú (első) világháború feljegyzést, benyomást, gondolatot, naplólapot elolvasni és átérezni, mintegy a múlt fölé hajolva megköszönöm a neves és névtelen szerzőknek, hogy vették a fáradságot és papírra vetették soraikat. Kimondhatatlanul nagy kincset hagytak ezáltal hátra, amiről maguk sem álmodhattak, de talán azok sincsenek teljesen tudatában, akik az idők teltével jogszerű örököseikké lettek.

Kezdődjék hát az általam elképzelt irodalmi játék, amely nem akar több lenni játék-irodalomnál. Annak viszont véresen komoly. Mert az eltelt száz évben múlttá málló jelenben minden elhalványulhat, kifakulhat, ám egyvalami változatlan marad: élet-halál a tét.

Csíkszereda, 2015. október 18.

Cseke Gábor

(A következőkben, részletenként és hangulatilag illeszkedő képek kíséretében bemutatom az elkészült antológiát.)

Hol vagy, Gorombakovács?

Soós Zoltán verset olvas

Ez az irigylésre méltóan hangzatos megnevezés kitalálójára, Soós Zoltánra illik. Aki költő volt, de már nincs közöttünk... 

De mit is mondok! Hiszen éppen hogy köztünk van (már akik kedvelik, becsülik ritka kivételes tehetségét és szókimondását), csak mindennapi valójával fordult el tőlünk, hagyván, hogy versei tegyék meg mindazt - őhelyette -, amit még mindig Tőle várunk.

Bakter Bálintként rendhagyó módon is fölnéztem rá, tetszik nekem a proli-hangvétel, amit nem vetett le egy pillanatra sem, legfeljebb mindig adjusztált egy kicsit, elvárásokhoz és célokhoz igazítva.

A hivatalos irodalmi ítélkezés szívesen megfeledkezne róla: egy költővel kevesebb, egy gonddal könnyebb a kánoncsinálók élete. Hiszen van költő elég, ha a fele elsüllyedne a feledés mocsarába, az se lenne sok. 

Én viszont azt mondom: Soós Zoltánért kár. Bárhogyan is nézzük, ha civil életének gubancain akadunk is fenn. 

Barátai, hívei által sokat idézett rövid verse pontosan leírja azt a tragédiát, ami megtörte az ő költői ívét. 

Íme:

Elvitte a Duna vize

Itt állok ötven évesen

gyerekem kinőtt cipőjében,

sírig becsapva.

Azt lesem,

mint foszlik szét rejtelmesen

kamasz-álmom: a Marxi Éden.

(1985)

És ebben a katartikus élményében csöppet sincs egyedül, viszont ő az, aki ilyen tömören és lényeglátóan meg is fogalmazza, még mielőtt a rendszerváltók be nem törik a népi demokratikus rendszer masszív kirakatát.

2015 augusztusának elején hunyt el. Született 1935-ben. A lírai groteszk képviselőjének tartják (bár élete utolsó évtizedeiben megpróbált ki-kitörni más skatulyák irányába is), aki nem olvasta 1990 előtt írt verseit, az tulajdonképpen hamis képet kaphat költői egyéniségéről. (Egy összefoglaló értékelésből: "A költő egyik kedvenc témája a pesti alvilág: "huligánok", vagányok, utcalányok gyűlölettel ábrázolt, elborzasztó cselekedetei. Kétségtelen érdeme, hogy ezekben a versekben – melyek csupán jelenségszinten, felszínesen rögzítenek egyes életmozzanatokat – kísérletet tesz az argó nyelvi elemeinek, kifejezéskincsének költészetbe emelésére; helyenként igen hatásos, frappáns módon.")

2002-ben a költőtárs Földeák János így írt róla:

"Fenegyerekként robbant bele a magyar költészetbe a hatvanas években. Akkortájt az emberek még olvastak verseket, és azt hitték, hogy költőnek lenni több, mint szép lélek és kifinomult ízlés dolga. Akkoriban még gyárakban, vidéki kultúrotthonokban tartottak úgynevezett író-olvasó találkozókat, s hiszitek vagy nem, azokon gyakran nem lehetett ülőhelyet kapni. Legalábbis, mikor Soós Zoltán megjelent mackós járásával és huncut mosolyával. A „műértő közönség” már tudta: élményben lesz része. Nemcsak esztétikaiban. Legutoljára az egyik vezető fővárosi napilap portáján találkoztam vele, nem verset írt, a kaput õrizte. A rendszerváltás óta nem publikált, a keserűen gúnyos rigmusait sem azelőtt, sem most, a „demokráciában” nem díjazta a hatalom. Pedig az isten is költőnek teremtette..."

És ha ez így van [tessenek csak fellapozni köteteit, rendre: Napébresztő, 1963), Gorombakovácsok (1966. Magvető),Új versek és Gorombakovácsok (1977, Magvető), Hátországi portya (1982), Baranyival közösen írt verskötete: Hegyibeszéd / Mulat a vezér], akkor már csak olvasni kell. Még akkor is, ha manapság könyveit fillérekért árusítják a papírzúzdák előszobáinak számító utcai könyvárusoknál. (Magam is ott szereztem egy kötetét!)  De sebaj! Annyi ott a valódi irodalom, hogy esküszöm, csöppet sem szégyen manapság ponyvára kerülni! Így még esélye van az íróembernek, hogy kritika ide vagy oda, de legalább el is olvassák. Azok, akiknek írt.

Alább a netről összeszedett néhány Soós-költeményt nyújtok át az ide látogatóknak. (Bakter Bálint)


Soós Zoltán:

HULIGÁNOK PUSZTULÁSA
Rekviem

Talán Gino vagy Rigoletto
mesélte el, hogy nem olyan régen
megvadultak a huligánok
Róma egyik kerületében.

És szaporodván, mint a nyulak:
- bűnük közerkölcsi volt főleg -
leteperték – ha arra jártak –
brutálisan a szende nőket.

A közvélemény felsikoltott:
oda a becsület, a lányság;
és módfelett tanácstalan volt
a római főkapitányság.

Kihirdették: e vad környéket
a turista – míg jó a dolga –
elkerülje, mert szüzességét
a Hivatal nem szavatolja.

Hírlett még, hogy eme intelmet
külföldi lapok is közölték;
és ettől kezdve rémült férfi-
sikolyoktól zengett a környék:

luxuskocsin s busz-karavánnal
jöttek a sóvár öreglányok –
és kilenc szörnyű éj után mind

kipusztultak a huligánok.


Gorombakovácsok 

Részlet 

"Ím itt vagyunk, gyanakvón s együtt, 
az anyag gyermekei. 
Emeljétek föl szívünket! Azé, 
aki fölemeli. 
Ilyen erős csak az lehet, 
ki velünk van teli." 
(József Attila) 

- Szigetek, öblök vas-szagú világa, 
hajók bölcsője, külvárosi táj. 
Ki hű hozzá: biztonságát kínálja 
annak a parton, üzemben, szikár 
darui alatt, s kint a sólya-téren, 
hajó-csontvázak állványos tövén, 
hol a munkások teremtő kezében 
okos formát ölt, domborul a fém. 
Ki hű hozzá, csodáit néki tárja: 
az öblön épp egy gyors rocsó fut át, 
s a rajt didergő költő, íme, látja 
a vén dajkává szelídült Dunát. 
Betonfalak uralkodnak szeszélyén, 
lilás szeplőket festett az olaj 
bőrére és örvény kavarta mélyén 
egyre csak épül a szerszám-korall; 
szerszámok, miket fagyos szél csavart ki 
a kezekből és vert a mélybe, le, 
s egymás hátára nőve lettek holmi 
eltévedt halak vízi dzsungele. 
A dokkok mellett nagy utakra épült 
hajók várják, hogy útra keljenek, 
s a Duna - karcsú testük alá békült - 
hátán vigye őket, hogy tengerek 
s óceánok adják majd kézről kézre: 
- a nagy hajók közt bár ha csemeték - 
de elvihessék végül, célhoz érve, 
e külvárosi táj üzenetét. 
Szigetek, öblök vas-szagú hatalma, 
szigora - ívfénnyel szemez a Nap -: 
itt nincs halandzsa, álszent makogások, 
és reng a föld a gorombakovácsok 
gólem-lábú gőz-pörölye alatt. - - 

1966 


Vagyok, mint rég 

Vagyok, mint rég: magyar ajkú, 
szabadelvű szabad hajdú. 
Tömjénszagtól hányó, cifra 
feszületnek: kálvinista. 
Csillagok közt az ötágút 
kedveltem, ám - az elárult. 
Ismét folytatom a nótát, 
hisz tegnapi idióták 
helyén már itt dúl, dobog vad 
lármával az új baromhad! 


1990

A Baranyival közösen kiadott kötetben mindketten legjobb oldalukat mutatták: s megboldogult Gorombakovács mellett úgy illő, hogy Baranyi Ferencet is megszólaltassam itt...

Baranyi Ferenc 

VALAMI MINDIG KÖZBEJÖN

Valami mindig közbejön: távolban tengő vén apádnak 
sós parlaggá szikesedett magánya fehérlik utánad, 
futnál hozzája bűntudattal, autóbuszon vagy gőzösön, 
futnál hozzája szüntelen, de valami mindig közbejön.

Valami mindig közbejön: mosolyognál az elesettre 
s nem lelné arcodon helyét a köznapok csip-csup keserve, 
a csüggedőkre bíztatón, a lányokra ingerkedőn 
mosolyognál szíved szerint, de valami mindig közbejön.

Valami mindig közbejön: lehetne felbujtó az álom 
s nem csillapító szunnyadás koncul kapott, kényelmes ágyon, 
álmodhatnál egy igazit vetetlen, parttalan mezőn, 
álmodhatnál, mert volna mit, de valami mindig közbejön.

Valami mindig közbejön: forró igazra nyílna ajkad, 
de mielőtt kimondanád, engedsz a langyos féligaznak, 
hisz a gyereknek bunda kell, meg kiscipő is télidőn, 
lehetnél hős, nemcsak derék, de valami mindig közbejön.

Valami mindig közbejön: létfontosságú semmiségek 
miatt halasztjuk mindig azt, mi életté tenné a létet, 
pedig adódna még idő kifogni az adott időn, 
igen, adódna még idő, de valami mindig közbejön.


(1972)

Demény Péter "névnapjai"

A kolozsvári költő-író-szerkesztő arra vetemedett, hogy egy időben, sűrű rendszerességgel névnapokra szóló versezeteket ötöljön ki. Merő játékkedvből. Mert így jött neki... Mikor már összegyűlt egy jó csomó, akkor jóbarátai, úgymint Könczey Elemér és Nagy Péter rávették, hogy ügyesen megválogatva, álítson össze belőle egy KOLINDÁRIUM-ot, ami mára meg is történt. Csinos könyvecske lett belőle, Láng Orsolya szellemes rajzaival megspékelve, a kolozsvári EXIT kiadó gondozásában. 

Az előszót jegyző Balázs Imre József elmeséli a versek keletkezéstörténetét, amelyből nem hiányzik a Facebook népszerűsítő és szervező ereje sem: a versikék ugyanis eredetileg ott hódítottak, Ismerősök hada leste, hogy a névnapjukon mit ír majd nevükről Demény, a bárd?!

A könyvet a napokban (augusztus 19) mutatják be a kolozsvári New York kávéházban, de mint megrögzött kíváncsiskodó, előzetesen belekóstolunk a hamarosan népszerűvé váló gyűjteménybe, szigorúan a véletlenszerűség törvényei szerint.

Bulcsú

Anikó (július 26)

Anikó, te szalmaszőke szépség,

te higgadt depressziós,

te teltkarcsú sötét vágyakozás,

éjszakai égbolt holdnyomokkal,

Anikó, te annyi minden mindig,

csiszolja fel a fény az éjszakádat!

Attila (január 7.)

Dobog a szíve minden lánynak,

dobog a szíve minden hölgynek,

minden úrnak és minden srácnak,

midőn az Attilák dübörögnek.

Lenéz az Úr a földre akkor,

mint aki szép eszét elitta,

ha besárgul a névnap-vackor,

és téged ünneplünk, Attila!

Csongor

Ádám (szeptember 9.)

Te vagy az első, azt mesélik,

mert van egy első majdnem mindig,

ki megteremti, körbeadja,

megborsozza és megkavarja,

megbánja, aztán meg hibázik,

javítja a feltámadásig

Bálint (február 17.)

Mikor egykoron is Bálint napja vala,

szirmot a szerelem mindenre hint vala,

mindenki szeretett s virágot vett vala,

a szív Héttornyába mindenki ült vala.

Onnan is kimenni nem is akart vala,

akár Bálint, akár másnak napja vala,

számára is akár aznap, akár másnap vala,

magyarán, hogy józan avagy részeg vala.

Ámde az, ki tök józan, szerelmes nem vala,

annak szíve nagyot nem is dobbant vala,

az csak gyakni akart, mást nem tudott vala,

szép szavakkal hogyha gazdálkodott vala.

Ezért aztán Bálint fogta magát vala,

szemöldjeit bizony össze vonta vala,

napján örökkétig uralkodott vala,

a nagy szerelemre felmosolygott vala.

Diana

Botond (május 16.)

Ó, buzogányos, nagy Botondok,

kikért a plázába berontok,

kiktől az érckapuk betörnek,

és a barbárok elsöpörnek,

kikért van diadal, dicsőség,

kiktől reszket már a Mezőség,

Partium s mind a régiók!

Ó, Botondok, ti régi jók,

ti régi kedves férfiak,

finom szeletek, bécsiak,

kiknek a lelke zsemlemorzsás,

és csak az ökle sejdetormás!

Csaba (június 6.)

Tele van a világ Csabával,

mint a Bivalyrét virággal!

Mint a szerelem csalással,

tele van a világ Csabával!

Mint a Szénakert szamárral,

a női lélek nadrággal,

mint a férfifej laskával,

tele van a világ Csabával!

Csabáim, éljetek örökkön,

ámuljatok még sok örömön,

aléljatok még sok köldökön,

bennetek a szív ne zötyögjön!

És még szemelgetném, napestig, de az illemnek is van határa, így hát búcsúzom:

Bakter Bálint.

(Ja, és kölcsönvettünk néhány Láng Orsolya-rajzot is!)

Tábori Kornél: A szerelmes Budapest

A szerző a szociografikus riportírás magyar pionírja. A budapesti életet bemutató szöveges-képes riportjain az olvasóközönség nemzedékei nőttek fel magyar nyelvterületen. Pesti élet című riportkötete nemrég lett elérhető a Magyar Elektronikus Könyvtárban. Jellemző keresztmetszetét adják a XX. század elejének budapesti létéről. Van benne bűn és rendőrség, katonaság és humor. És nem hiányzik belőle a szerelem sem. Ez utóbbit mutatja be az aranytalicska is...


*

A nagyvárosi szerelem is szerelem. Hiányzik belőle az a naivitás, az a vadvirágillatu költészet, amiről a versfaragók a bevezetést szokták csinálni, de azért a nagyszerelemnek is megvan a maga poézise és a költők már nem sokáig ignorálhatják. Előbb-utóbb kénytelenek lesznek megénekelni. Sőt ez az igazi modern szerelem. A vidéki már elavult: esküsznek rá a pesti bankfiuk. A nagyvárosi szerelem őszintébb, kézzelfoghatóbb, inkább naturalista a külsőségekben is ; rövidebb és egyenes utakon halad a célja felé, amely végre is ugyanaz kint a mezőn, mint pl. a Vurstli-ban: sokszor a házasság Ámorral, de még gyakrabban Ámor az anyakönyves nélkül. Budapest szerelmének a szegényebb néposztály szeretkezése adja meg a karakterét, az izzó meleg színét. Nemcsak azért, mert szegény ember szerelme nyíltabb, lármásabb, kevésbbé félénk, nem rejtőzik el a világ szeme elől: igénytelenebb is, megelégszik egy paddal, egy kis bozótos zuggal, ahol sugdolózni és csókolózni lehet. A jómódú szerelemnek már nagyobb biztonság, a nagy közlekedés vonalain kívül eső hely kell. És bizonyos raffineriát is keres. Holdfény, öreg fák titokzatos bugása, tücskök cirpelése, meg a szerelem komédiájának más hasonló kulisszadarabja nélkülözhetlen egy intelligens ember találkáinál. És ez a lármás, forró, feltűnő fölszinekhez megadja a diszkrét, raffinált, romantikus melléktónust. A budapesti találkozóhelyek meglátogatásánál azért végig fogunk menni a társadalom létrájának minden fokán. Mind szerelmesek a szereplők, mind sugdolóznak és ábrándosak, de azért nagy különbség van köztük: a cseléd, a varróleány, a nevelőnő szerelme, a kis bakfis bolondos álma; a baka, a mesterlegény, a jogász és a szalmaözvegy között.

Mindenekelőtt a Városligetbe látogatunk ki, ebbe a nagy gyüjtőmedencébe, amelybe vasárnaponként beléfolyik szinte az egész város Ilyenkor a hatalmas városnak valami különös, exotikus hangulata és színe van; párok vonulnak vidáman és együtt ringó lépésekkel, kifelé a zöldbe, ahol a fák sötét koronája és korcsmák sörös-kancsó-erdeje integet.
Már ebéd után kezdődik a mulatság. Bakák, mesterlegények a maguk hölgyeivel, beülnek a terittetlen zöld asztalok mellé és fogyasztják a sört. Nem igen diskurálnak; a gavallér a szivarját szívja — sötét és keserű az, mint a szegény baka hétköznapja — a leány pedig ábrándosan néz belé a pohárba. Néha-néha kicserélnek pár mondatot; a házi és kaszárnyai bajokat panaszolják el, vagy a családi dolgokból mondanak el bizalmasan egyet-mást. Mikor aztán a megfelelő számú sört „elintézték", fölkerekednek és elmennek, hogy a mutatványos bódék számtalan és csodálatos élvezetét fenékig kihörpintsék. Áhítattal hallgatják a kikiáltók igazmondásait, lelkiismeretesen megkacagják a rekedten kiabáló közönség-hivogatók tizpercenkint pontosan visszatérő humorát, a célbalövő bódék mellett megvetően mennek el, (nem virtus azokkal a nádszál-vékony flintákkal hősködni), később a férfi egy-két jólirányzott kalapácsütést tesz az erőmérőn, vagy hatalmas öklét érezteti meg a pofozó-bábu bőrarcán és ezután az izelitő után hozzálátnak a tulajdonképpeni mulatsághoz.
Ez pedig csak kétféle van. Egyik az „ördögmotóla”, érthetőbben a ringlispil, a másik az „amerikai világhinta“. És még itt is érdekes kasztszerü megkülönbözéseket lehet tenni. A ringlispil élvezetéhez, úgy látszik, bizonyos fokú városi kultúra kell. A masszív, nagy egetverő hintákon többnyire csak olyan bokorugrós szoknyás, százviganós cselédeket lehet látni, akik városi nevelésüknek még csak elején vannak, mostanában kerültek föl a csendes vidékről, első hódításuk boldog mámorát élik a csodálatos nagyváros lármás nyüzsgésében.
Gavallérjaik, a kevésbbé „elegáns" mesterlegények, kovácsok, rézöntők, fuvaroskocsisok közül kerülnek ki. Sikoltás és rikoltozás hallik, amikor a hinta a magasba perdül, de azért elülnének a levegőt hasitó hajóban egész délután, ha a vállalkozó markos alkalmazottai, egyszerűen élelmes készülékkel, erőszakkal meg nem állítanák, amikor az öt krajcárért kijáró idő letelt...
A ringlispil lovain, zebráin, kocsijain, oroszlánjain, sőt szirénjein,  (amelyeknek lakkozott
keblét pirosbársony takaró borítja, mert az öreg lex-Heinze hosszú ujjai idáig is elérnek) már sokkal
finomabb társaság ül és kékül-zöldül, de azért élvez a sebes forgatagban. Úri dámás ruhákat is lehet itt már látni. A piros és kék szin uralkodó a szoknyákon, meg a sárga és fehér a blúzokon. Itt-ott egy-egy széles, virágos kalap  is bólogat, amint elsurran előttünk a villámgyors forgásban. Az udvarló szorosan átölelve tartja a hölgy derekát, mert hisz van ürügy rá: a leeséstől félti. A lány pedig behunyja szemét, mintha az arcba csapó szél miatt tenné... Uj ösmeretségek kötésére is nagyszerű alkalom a ringlispil. Minden motolánál van egy alkalmazott, aki a közönség mulattatásáról köteles gondoskodni és ezeknek kitűnő mellékkeresete a konfetti, szerpentin árulása. Valamelyik  fiatalnak megtetszik  egy kisasszony, szimplán egy zacskó színes papirosszeletkét vásárol és amikor a kiválasztott elrobog előtte, jól célzott dobással teleszórja az arcát, meg a haját. A legközelebbi fordulónál megjön a felelet. A lánynak már a kezében van a hosszú papirosszalag,
és visszalő vele, mert a ki téged megdob konfettivel, azt dobd vissza szerpentinnel... A papirosszalag a férfi nyaka köré csavarodik, a leány pedig a másik végével a kezében tovább nyargal, mint a vadbikára vadászó lasszóvető indiánus. Az ilyen vékony papirszőtte kötelékek aztán sokszor az egész életre köttetnek...

A verkli szól, a tömeg zúg és kiabál, valamennyit tulzengi azonban a ringlispil hősének, a városligeti pojácának az éneke, aki a legújabb hamisittatlan budapesti szövegű nótákat ordítja. Mindegyik motólán van ilyen mulattató, aki a honneur-öket csinálja. Az egyik magyar csikósruhába öltözködik és a bő, rojtos gatya alól kilátszik a pecsétes pantalló lólába; a másik vállalkozó azonban élelmesebb volt és alkalmazta a Francit, a jásszok királyát.Ennek structoll van a borzas hajába erősítve, rongyos cilindert hord, krumpliból csinált órája van, tüntetőén az orrát piszkálja, udvarol és borzasztóan bárgyú és piszkos vicceket csinál. Minden lány szerelmes belé a Városligetben....
Benépesül a tó is. A sekélyebb és  szükebb helyeken ugyan inkább óriási mosogató-teknőkhöz hasonlít, mint tóhoz, de azért a békanyállal súlyosbított viz hátán hangos társaságok eveznek. Facsónak tiz krajcárért jut a szerényebb publikumnak,  két-három  párral is  egy ladikban; vascsónak harminc vasért, azoknak, akik a viz hátán is intim egyedüllétben szeretik a hattyúkat etetni.  Szandolinban a tapasztaltabb, ügyeskedő gavallér feszit, hölgye pedig a partról csodálja.
Közben leszáll az est. A hinták és ringlispilek kiürünek, a sok pár eltűnik. Köröskörül a liget sétányain, a tisztások mellett, a bokrok aljában padok állnak, ezek fogadták vendégszerető deszkájukra a délutáni sörözőket. Sugdosás hallik, ábrándos szavaló férfihangok. Másutt szótlanul, gyanús csöndben ülnek egymás mellett a szerelmesek, kéz a kézben és tekintetük az ezüstös holdsütésbe vész. Egyik pádon keservesen zokog a lány és a férfi gyengéden, de kissé kedvetlenül vigasztalja. Itt már alighanem rossz vége volt a hintának, meg a körbenforgó lovaknak... Nagy fa tövében pajkos kacagás  hallatszik:férfi és nő ott guggolnak a pad előtt és közös erővel valami huncutságot vésnek a támlájába... És ime a szerelmes népség itt már nagyon megszaporodott. Nemcsak a délutáni  cselédeket, meg leányokat látjuk itt már, hanem ízléssel, csinosan öltözött fiatal lányokat, uriforrnáju,  könnyű nyári ruhába bujt férfiakat is.
Az alkalom, a csábitó szép hely, a csendes lombos zugok, a holdsütötte ábrándos tisztások idehivogatták őket is, akik pedig a délutánt városligeti, katonazenés kávéházban, vagy fehérabroszos vendéglőkben töltötték.
A szerelem egyenlővé tesz mindenkit.  Azt a hosszú főhadnagyot egyáltalán nem zavarja, hogy a  szembenlévő  padon valami munkásforma csókolja pirosruhás szeretőjét, sem pedig a selyemernyős hölgyet, hogy a mellette lévő fa alatt széles rokolyás parasztcseléd csap egy nagyot a tolakodó barátja kezére. Különben nem is igen tanácsos valami nagyon egyedülvaló padra telepedni. Száz eset közül nyolcvanszor bizonyos lehet benne a félrevonuló párocska, hogy a háta mögött vastag, komor hang szólal meg:
— Mit csinálnak maguk itt?
Ez az áldetektiv. Gyanús, kissé rongyos ruhába bujt alakjában igyekszik minél imponálóbb, komolyabb szint adni és úgy követeli:
— Most mindjárt begyönnek velem a rendőrségre!
A leány megrettenve könyörög és sikerül is a  detektív ur szivét vagy három koronával meglágyítani. Azzal a szigorú férfi tovább áll. A rendőrséggel természetesen csak akkor volt összeköttetésben, amikor néhányszor oda bevitték . . .
Ügyes áldetektiv egy vasárnap este tiz-húsz koronát is megkeres.
Éjfélig a párocskák egyik a másik után kerekednek föl és indulnak be a városba. Haza kisérik a nőket. És minden utcasarkon, minden második kapualján bucsuzkodnak.  Az Andrássy-út padjai tele vannak ilyen búcsúzó párokkal, amelyek úgy élvezik az együttlét utolsó perceit, mintha előttük, meg mögöttük nem is zajlana a vasárnap éjszaka forgalma...
Az Erzsébet-tér a katonaszerelmek bölcsője, küzdőtere és szomorú sírja, amelyből azonban
nemsokára üt az uj szerelem feltámadásának órája. Ami itt történik, katona és dada között, nem
is méltó már a megfigyelő krónikás tollára, oly ismert az és olyannyiszor megénekelték őket a
hiányban szenvedő vicclapok poétái... Itt szövődnek először a katonaszerelmek hétköznapi szálai, amelyek vasárnap, a Városligetben válnak csak komoly szivbeli kötelékekké. A Városliget a tipikus szintere a budapesti szerelemnek, de ha valamennyi találkozóhelyet mind nem is látogathatjuk meg, néhány legfőbbről még meg kell emlékezni. Az Erzsébet-tér például nagyon fontos mozzanata a legtöbb budapesti szerelemnek, de ami ott történik, az már egészen sablonos. A zene szól, a baka hallgat, a dajka szerelmesen néz és közbe a gyerek belefut a virágágyba. A sétálók zümmögését, a zene csinadrattáját, a játszó kicsinyek visítását csak néha szakítja meg valami francia kisasszony rikácsolása :
— Venez ici Paul, Elsa — tout de suite !  —  de a szeme nem oda néz, ahová szól, hanem valamelyik sétálgató csodálójának pillantásait viszonozza  megértő, bájdus mosollyal...
Érdekes a Mátyás-tér, amelyet a főváros a gyermekek számára rendezett be játszóterületül, de természetesen  nem akadályozhatja meg és bizonyára nincs is kifogása ellene, hogy a többi kis apróság között a kis Ámorka is ne űzze játékait a gyermekek tenyeres-talpas gondozóival és azok füstölő,többnyire uniformisos udvarlóival.

Nagy szerepük van természetesen a szobroknak a nagyvárosi szerelemben. A keleti  pályaudvar előtt, a Baross-szobor körül húzódó sétány, például minden este teli van bizalmas közelségben egymással sétálgató párokkal. Baross Gábor komoran, ökölbe szorított kézzel néz le reájuk...
József nádor méltóságteljes alakja is eléggé kedvelt, bár a tere csak nagyon rövid időre ad alkalmat  szoros, diszkrét egyiittlétre, mert késő délutánig tele van gyerekekkel és a sötétség beálltával, éppúgy mint az Erzsébet-teret, szigorú rendőrszem tartja felügyelet alatt. Deák és Széchényi a fiatal kis lányok álmáit látja esténként többnyire, amint ugyancsak fiatal férfiajkakról hallgatják a hamis idézeteket nagy költőkből és az őszinte, de kissé értelmetlen, saját szerzeményű tirádákat. Petőfi büszkén álló szobra a Duna munkásainak a szerelmét védi. Matrózok, hajómunkások, üldögélnek itt leginkább pipával a szájukban és friss üde nőkkel az oldalukon. A hatalmas, széles Muzeum-kert, Arany és Kisfaludy szobrának környéke nem kedvelt a szerelem színe előtt. A délelőtt ott járkáló és szorgalmasan magoló diákok zümmögte száraz és komoly szavak teszik a levegőjét olyan kijózanítóvá, — vagy tán, mert a padokon fizetni kell ? — de a Muzeum- kertben alig-alig lehet
boldog találkozóra érkezett párokat látni. Még a délután gyermekeket őrző dadák és kisasszonyok is öregek és nem csinosak.. .
Nagy  csalódást hozott a tiz szobor. Uj szobrok, uj kőből való hallgató, diszkrét emberek jelentek meg Budapest terein és a szerelmesek, akik pedig minden uj szobor környékét lelkiismeretesen ki
szokták próbálni, a tiz szobor körül elmaradtak.  Ennek egyszerű a magyarázata.  A szobor csak akkor szép és használható a szerelmesek számára, ha padok  díszítik.  Az  uj szobor-müvek tehát a szerelmes budapestiek előtt undorítóan csúnyák és egészen fölöslegesek,  Ez a furcsa erotiko-esztétikai vélemény különben egészen megegyezik azoknak a budapestieknek a kritikájával, akiknek világos látását éppen nem korlátozza semmiféle szenvedelmes bolondság ... Kivétel Anonymus a városligeti történelmi csoport kertjében. Körülötte bőviben sorakoznak a padok, ő maga pedig tapintatosan húzza a szemére a kámzsáját.
Szerelemről szólva, nem lehet elmellőzni a budapesti nőszivek biztos megtörőjet, a zöldbluzos donzsuánt, a fináncot. Az övé minden női szív, a jobbfajta szobalány és a másodrangu trafikoskisasszony között. Mindegyik találkozó helyen, amelyikről eddig szóltunk és már ezután szó eshetnék, az övé egyik főszerep, az ő büszke csákója, zöld kabátja, görbe kardja és csapodár szive nélkül nem képzelhető vasárnapest sehol sem. Ritkán lő bakot és a lövedéki kihágás színhelye többnyire a Vámház-tér. Ez minden este teli van pénzügyőrrel, meg nőkkel és a vámok szimpatikus lovagja itt a szembe lévő vásárcsarnokhoz kocsikban érkezett vidéki kofák harmonikus horkolásának kíséretével mondja el azt, ami a szivét nyomta ... A fináncok konkurrense a tűzoltó, legkivált az újjáalakított Tisza Kálmán-téren.
A Margitsziget, a Hűvösvölgy, a Svábhegy is csak úgy szívja magába azokat, akiknek pénzük van rá, hogy szivük királynéját szép és romantikus helyen sétáltassák meg. Különösen a Margitszigetnek keresni kell a párját szerte az egész világon. A Duna csöndes csobogása, a száz meg száz éves fák bólogató suttogatása, a lombokon keresztültörő és a pázsitot elöntő holdfény valóságos tündér-szerelemre teremtett földdarabbá teszik a szigetet. Délután kávéház és katonazene, vendéglő és czigány hívogatja a sétálókat és amióta hídon lehet eljutni rá, sürü is a közönsége, nappal, úgy mint késő este.
A budai kis korcsmák, amelyek jó és olcsó bora mellett olyan édes négyszemközt átdiskurálni vagy áthallgatni és sóhajtozni egy vasárnap délutánt, szintén keresett találka helyek. Vannak köztük olyan eldugottak és elfedettek, hogy az ember évekig járhat bele, anélkül, hogy ismerősének akár csak a színét is látná. No és itt lehetne a kávéházakról is fecsegni, de hát a kasszatündérek regényei már divatjukat múlták a közhit szerint. Pedig hát... tessék csak a József- vagy épp a Ferencvárosba kirándulni.

... Érdekesek a budapesti flirtek is. Egyik leglátogatottabb színterük a korzó, a budapesti Dunapart sétánya. Itt, a lassan fel-alá hullámzó tömeg közt igen könnyen lehet egy-egy pillantást, jelentős szembenézést váltani, egy kis ügyességgel egymáshoz surlódni, egymás kezét megfogni, egymást némán köszönteni, mint a „hajók, amikor a tengeren találkoznak", anélkül, hogy csak valaki is sejtené, milyen közel állt két  szív egymáshoz. Lassankint terjed az a rossz, Németországból importált szokás is, hogy a képtárakba, múzeumokba mennek és azalatt oly ürüggyel, hogy elbarnult képeket, valami rég  meghalt  generális  kopott aranyozásu kabátját vizsgálják, egymást nézik  és  egymásban gyönyörködnek. Ehelyett a szentimentális smokkság helyett sokkal jobb volna például a francia módszerhez fordulni, amely a modern technika vivmányainak felhasználásával pl. a liftet is alkalmassá tudja szentelni találkozóhelynek. Az ember kettesben bemegy valami szép uj házba, fölhuzatja magát a negyedik emeletre és amig fölér, van az egyedüllét számára néhány másodperc. Aztán lejön és a legközelebbi szép uj háznál újra kezdi...
Eredeti budapesti speciálitás a Stefánia-út hajnaltájban.
Amikor Ős-Budavára és a városligeti éjszakai mulatóhelyek már nagyon teli vannak füsttel, a fejek pedig pezsgőgőzzel, jól esik a szolgálatkész gummikerekün kikocsizni. Természetesen a víztoronyig és vissza. Hajnaltájban másra gondolni sem lehet. Hajnalig a boros palack, hajnalban a viz tornya... Utitárs mindig akad, nagy kalapban, rikító ruhában, kacagó ajakkal és vidám kedvvel. Az érdekesség a Stefánia-úton azonban, á la álóé, ritkán nyilik. Minden hónapban egyszer néhány napig. Ilyenkor van vihogás, sikongás, nyerítés, végig az előkelő, disztingvált Stefánia-úton, amelyről nappal senki nem sejtené, hogy ilyen lump. Egyik kocsiból a másikba ösmerkednek, barátkoznak, bakon, üléseken, urak, hölgyek, kocsik össze-vissza. De ezt tán ne fejtegessük bővebben...

Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár