Hová tűnt a katonatiszt?... (33)

...avagy a nagy háború apró csodái

Szerkesztette: Cseke Gábor

Arad, ez a lusta és tunya nagy alföldi város 1917 nyarán, három háborús év után – ellentétben Béccsel – még nem jajdult fel. A hatósági kenyér itt is ugyanolyan rossz volt, mint másutt, de Pécskán, Szemlakon, Peregen, Nagylakon, Sajtényban, Kürtösön, Kisjenőn meg a többi jó búzatermő helyen a termelők meglepő szaktudással rejtették el a gabonát a rekvirálás elől, és hasonlóan meglepő szaktudással adták el drágán az aradiaknak. A háborút Aradon is mindenki unta, kivéve a hadiszállítókat, A poloskás várban és a nem kevésbé poloskás kaszárnyákban még mindig alakítottak menetszázadokat, amelyekből a katonák igyekeztek megszökni, és a Hegyalja kies erdőiben szökevény-különítmények alakultak, amelyeket „Zöld káder"-nek neveztek. Az aradi sajtó változatlanul a győzelemről írt, és az olvasók ugyanúgy nem hitték el, mint a budapesti és bécsi sajtó győzelmi híreit. Pénzzel, ajándékkal, összeköttetéssel felmentéseket meg veszélymentes beosztásokat lehetett szerezni, és a törzstisztek szépen kerestek. Néha asszonyi ölelés helyettesítette a pénzt, ami az ízlések különbözőségét bizonyította.

Az első éjszakán rosszul aludtam, mert testem közel két év alatt annyira hozzászokott a kemény priccsekhez, hogy idegenül hánykolódott a puha ágyban. Szerettem volna civilbe öltözni, de amúgy sem gazdag ruhatáram darabjait öcsém elviselte, mindössze egyetlen, nyakkendőt találtaim. Kopott egyenruhámban, rohamtőrrel oldalamon és szeges talpú hegymászó cipővel lábamon zord külsőt mutattam, és sem a férfiak, sem a: nők nem tisztelték bennem a hőst. Kerestem Schnee Miskát és Ardelean Gyurit, de a szaktársak nem tudták megmondani, mi történt velük. Érdeklődtem hozzátartozóiknál: Miskáról annyi hír érkezett, hogy olasz fogságba került, Gyuri eltűnt az orosz fronton. Sajnáltam szegény fiút.

Egy héttel megérkezésem után testem viszketni kezdett, ujjaim között, hasamon, mellemen és hónom alatt piros pontokat láttam: rühes lettem. Valószínűleg a vonaton; kaptam ezt a népszerű betegséget, amely rendkívül elterjedt a frontokon, hadtápterületen és a mögöttes országrészekben. Jelentkeztem a térparancsnokság orvosánál, aki beutalt a járványkórházba, előbb azonban be kellett szolgáltatnom minden nálam levő kincstári holmit, csupán a ruhámat és a kenyértarisznyámat hagyták meg. A járványkórház a régi honvédhuszár-laktanyában volt, és itt olyan barakkba tettek, ahol csak rühesek laktak. Testünket kénes-kátrányos kenőccsel kentük, és takarékossági szempontból nem kaptunk fehérneműt. Paradicsomi mezítelenségben sétáltunk a barakkban és az udvaron. Az ápolónők meg más női alkalmazottak olyan közömbösen mentek el mellettünk, mintha nem férfiak, hanem tárgyak lettünk volna.

Ez az egészségügyi intézmény, amelyben közel kétezer katonát kezeltek, védett szigetként állott a háború tengerében. A betegek fele egészséges volt, a többinek nem volt semmi baja. Itt helyezkedtek el a lógósok és dekkolók, a protekciósok és szökevények, a szimulánsok és álbetegek. Volt sebészeti osztálya, ahol jelentéktelen, műtéteket végeztek, belgyógyászata, ahol semmit sem végeztek. A kórház járványjellegét a rühes osztály adta, ahol komoly orvosi munka folyt, mert a betegek lelkesen kenték magukat.

Az orvosok és katonai tisztviselők főként pénzzel és ajánló levelekkel szerezték kényelmes állásukat és meg voltak elégedve. A kórház parancsnoka dr. Tincu Ioan orvos százados volt. Jó kedélyű vidéki körorvos, szeretett mulatni, utálta a katonáskodást, és szerelmes volt a főápolónőbe. Ez a foglalkozás annyira lekötötte, hogy nem ért rá hivatalos ügyekkel foglalkozni. A gyógyultakat nem küldöttek vissza mindjárt csapattestükhöz, ezeket rendszerint váratlanul betoppanó ellenőrző orvosi bizottság dobta ki a kórházból.

Megkedveltem ezt a bájos helyet, és kétségbeesetten láttam, hogy a rüh kezd tisztulni testemről. Csökkentettem, a kenőcskúrát, de a rohamos gyógyulási folyamatot nem állíthattam meg.

Franz, miért nem vagy itt, hogy tanácsaiddal segíts rajtam? – gondoltam fájón.

Az osztrák szaktárs helyett a sors dr. Tamasdan Stefan orvost küldte hozzám, aki békében fogorvos volt, ezért, itt a tüdőbeteg osztályt vezette: Ismertem őt, mert medikus korában Klára nővéremnek udvarolt. Amikor meglátott, üdvözölt, de csak három lépés távolságból beszélt véltem, mert bűzlöttem az unguentum sulfuratum wilkinsontól.

– Maga mit keres itt? – kérdezte részvevően.

– Jelentem alássan, megrühesedtem – feleltem előírás szerint, mivel főhadnagyi rangja volt.

– Ha felgyógyult ebből a mocskos betegségből, jelentkezzék nálam, hogy megvizsgáljam a tüdejét. Megértette?'

–  Parancsára.

Egy hét után beállítottam a tüdőbeteg osztályra, ahol a fogorvos rám sem nézett, és nyomban megállapította a diagnózist:

–  Bal oldali tüdőcsúcshurut. – Kiváló diagnoszta volt, A vizsgálat után érdeklődött nővérem felől, mire készségesen tájékoztattam, hogy férjhez ment és boldog anya.

–  Kár, mert én is feleségül vettem volna. – Fájó sóhaj buggyant elő aranyfogai mögül.

Beutalt osztályára, amely két barakkból állott, és amelyben ugyanolyan súlyos betegek feküdtek, mint én. Magyarok, románok, svábok, szerbek, szlovákok voltak, mert Arad városban és megyében ez az öt nemzetiség él. Egyöntetűen elismerték, hogy dr. Tamasdan kiváló tüdőszakorvos, és délutánonként felkeresték városi rendelőjében, hogy vele kezeltessék rossz fogukat.

Egy hónapja szenvedtem már tüdőcsúcshurutban, mialatt hivatalos átirat ment Prágába ezredtörzsemhez, hogy ne aggódjanak értem, mert az aradi járványkórházban kezelnek. Reiner Franznak meg Vizi Miklósnak én írtam, hogy ők se aggódjanak. Hatheti kezelés után újabb megtiszteltetés ért, katonai pályafutásom alatt ezúttal már harmadszor. A kórház gyógyszertára laboránst keresett, és a választás rám esett.

Itt új világ tárult elém. Tetszetős fenyőpolcokon gyógyszeresüvegek, tégelyek és dobozok fogadtak, amelyekből a szokásos patikaszag áradt. Volt kicsiny mérleg is, azonkívül két gyógyszerész, mindkettő önkéntes szakaszvezető. A tulajdonképpeni parancsnok egy gyógyszerész főhadnagy volt, aki az egyik városi gyógyszertárban dolgozott. Hetenkint egyszer-kétszer eljött megnézni, hogy minden rendben van-e, és ilyenkor elvitte az alkoholkészletet, mert szeszben nagy hiány volt Aradon, és magas árat fizettek érte.

Az önkéntesek vidám fiúk voltak; és mivel kevés zsoldot kaptak, ők is városi gyógyszertárakban működtek. Felváltva délelőtt és délután, az egyik mindig a járványkórházban tartózkodott. Munkám kezdetben seprésből, takarításból és üvegmosásból állott, de később felfedezték fejlett szellemi képességeimet, és megtanítottak receptet készíteni. Ez sokkal egyszerűbb és könnyebb volt, mint hittem. Bármit írtak fel az orvosok, mi csak aszpirint, szalicilt, antipirint, hashajtót, bórvizet, édes szirupot meg rühkenőcsöt adtunk, mert más nem volt. A betegek a gyógyszert a WC-be dobták, mert a betegek egészségesek voltak. Az önkéntesek minden hétfőn pontosan felírták, hogy mire van szüksége a járványkórház gyógyszertárának, és a kért orvosságok pontosan meg is érkeztek a várban levő raktárból. Kaptunk morfiumot, kodeint, kinint, ópiumot, jódot, theobromint, étert, kloroformot, brómot, scopolamint meg olyan különlegességeket, amelyek a polgári gyógyszertárakban már régen nem kaphatók, de ezek megérkezésük után nyomban eltűntek. Az egyik önkéntes nőbarát volt, a másik mulatós kedvű, és kevés volt a zsoldjuk. Több ballon tiszta szesz futott be minden héten, de ezt a főhadnagy monopolizálta. A három gyógyszerész között megállapodás volt, és ezt pontosan betartották.

Békés polgári életet éltem. Otthon aludtam, reggel nyolc órakor pontosan megjelentem hivatalomban, délben tizenkét órakor hazamentem ebédelni, három órakor ismét megjelentem a munkahelyemen, és dolgoztam hatig. Hivatalosan a betegállományban szerepeltem mint tüdő-csúcshurutos, akit majd Temesvárra küldenek felülvizsgálatra, de az időpont megállapítása sem dr. Tamasdannak, sem nekem nem volt sürgős.

Munkaidő után héttől kilencig a Függetlenség című napilapnál tevékenykedtem. Cikkeket és riportokat írtam, leközölték és megdöbbentően keveset fizettek. Olyan csodálatos harctéri történeteket agyaltam ki, amelyek elképesztőek voltak, és éppen ezért megjelentek. Beszélgettem egy általam elfogott olasz vezérkari őrnaggyal, aki. elítélően nyilatkozott Cadorna fővezér tudásáról, továbbá III. Viktor Emánuel királyról, és bejósolta, hogy Olaszország elveszti a háborút. Leírtam olyan hajmeresztően kalandos vállalkozásokat, amelyekben soha nem vettem részt, és mint lapunk kiküldött tudósítója, meginterjúvoltam egy sebesültszállító vonat sebesültjeit, akik alig várják, hogy meggyógyuljanak és visszamehessenek a harctérre. A szörnyű hazugságokat nem írtam alá, mert szégyenlős természetű vagyok, kiválasztottam az ábécé első és utolsó betűjét, és akadt két nyájas olvasó, aki levélben érdeklődött, ki az az „A. Z.”, aki azokat az érdekes cikkeket írja... (Károly Sándor: Mosolygó esztendők, kalandos évek. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1979. Romániai Magyar Írók sorozat)

A mi családunkból Tóth Mihály nagyapám unokaöccse, Bálint János került haza leghamarabb. Fiatal, csinos, szép huszár volt, a keleti fronton sebesült, a keze és – lemhényiesen mondva – a „forcsoka” sérült; felmentették a további katonai szolgálat alól... Hazajöttének igen megörvendtek, főleg Ferencke, mert aztán sokat segített neki, 1917 tavaszán már ő vetette el a gabonát...

...Már mindenki hazatért a család katonaviselt férfiai közül csak Laci [Luka László, másképpen Vasile Luca] hiányzott még.

Szokásává vált az ifjúságnak, hogy kisétáltak az esti vonat érkezéséhez. Ha valakit a berecki vonat vitt el, az is kell visszahozza – tartotta a néphit. Karácsony estéjén történt az alábbi tragikus, balladába illő eset.

Elég messze, a Szent Mihály-hegyi templomban tartották az éjféli misét. Idejében elindultak, hogy még legyen idejük egy-egy pajtásuk szülejének boldog karácsonyt kívánni, vagy egy-két karácsonyi dalt rokonaik ajtaja előtt elénekelni. Többen csoportosan járták a falut, karácsonyi énekekkel. Vencel és Béla korán elment otthonról, bizonyára leányos házakhoz, Ferenckéért a pajtásai jöttek el, elkéreztetve Katicát is a templomba. Édesanyámékat Amália nagyanyám szerre megfürösztötte, ágyba rakta, egy-egy perecet nyomva a kezükbe, amit kalácstésztából madárformára sütött. A házban töltött káposzta és friss kalács illata terjengett. A káposzta szénen, cserépfazékban főtt a kályha szélén. Karácsonyfát nem volt szokás díszíteni, de egy-egy fenyőágat rávetettek a tűzre. Lassan az apróbb gyerekek elszenderedtek, Amália nagyanyám is beült a cseberbe, hogy megfürödjön, mielőtt a család többi tagja az éjféli miséről hazaérkezne. Az volt a szokás, hogy az éjféli miséről hazaérkezőket megterített ünnepi asztal várta, ők pedig farkaséhesen kezdtek falatozni a frissen főtt töltött káposztából. Tulajdonképpen ez az este volt a család legbensőségesebb karácsonya, másik két napon Jánost, Istvánt köszöntöttek, szétszéledtek ilyenkor a fiatalok. Karácsony „szenvedeje" estéjén, amikor megpihenni és megtisztulni alighogy Amália nagyanyám beült a fürdővízbe, Katica kétségbeesett jajgatással kopogott:

– Édesanyám, édesanyám, nyisson ajtót, hazahoztuk Ferenckét, a megsebesült Ferenckét!

– Nem is tudom, hogyan jutottam el a csebertől az ajtóig, nem tudom, hogy magam vagy más adott ruhát reám – emlékezett vissza erre az estére nagyanyám – csak arra emlékszem, hogy a fiamat a fehér abrosszal leterített asztalra fektették, hogy tele volt a ház síró fiatalokkal, hogy valaki befogott a szánba, és Bereckbe mentek orvosért, hogy Mihály vizes ruhát kötött a homlokomra, hogy asszonyok imába kezdtek, hogy a tisztelendő úr mellettem, hogy az orvos tanácstalan, hogy kinn világos van már, hogy fogom a fiam kezét, és egyszer csak megszólal: „Ki lőve meg, ki lőve meg?” Aztán örökre elhallgatott!

Ez a tragikus eset 1919 karácsony estéjén történt. A háborúból hazatért férfiak tulajdonában elég sok fegyver és lőszer maradt. Az átvonuló hadak is hagytak maguk után hadifelszerelést. Karácsony estéjén az akkori bíró, Bardócz János a falu végén, a templomba vezető úton elvette a fiataloktól a rakéta-pisztolyokat. Ferencke sem volt kivétel, neki azonban eszébe jutott, hogy van Bálint Gábor rokonának is, visszatért és elkérte. Bálint Gábor nem volt otthon, de a felesége igen, és gondolkodás nélkül oda is adta, amit kért. Ferencke már 17 éves volt, már nem számított növendék gyermeknek. így felfegyverkezve indultak aztán újból a templom felé. Éppen akkor értek az állomáshoz, amikor a vonat Almás felől érkezett. A fiatalok egy csoportja odaszaladt, köztük Ferencke is, hátha Laci éppen most érkezne! A vonattal senki sem érkezett, Ferencke dühösen a kiinduló vonat után lőtt. „Adsza ide, hadd lőjek én is” – kérte őt a társa. A pisztoly nehéz volt, a fiú nem tudta elég magasra emelni, így elég közelről Ferenckét lőtte tarkón. A lövedék a vastag báránybőrgallér és sapka kiszakított darabjait vitte a kisagyba. Ferencke előrebukott, előbb azt hitték, mókázik, sajnos hamar kiderült, nem megtévesztésből fekszik a földön. Az úton sokan voltak, akik a templomba igyekeztek, akadt, aki szanitéc ismeretekkel rendelkezett. Az állomás épületének ajtaját emelték ki, azon vitték a szülői házhoz. Karácsony első napjának reggelén halt meg. Vargha Ferencke volt az első világháború első lemhényi civil áldozata. Azon a télen a fonóban ismert balladák mintájára Ferencke esetét is énekelni kezdték. 

Hallottad-e, Nagylemhényben mi történt 

Vargha Ferkét az állomáson meglőtték 

A rakéta nem szállott fel az égre 

Vargha Ferke holtan rogyott a földre. 

Pajtásaim, rólam tanuljatok 

A bírónak szavát megfogadjátok 

Ha utamból vissza nem tértem volna 

Egy leánynak szíve most úgy nem fájna.

A falu vezetői, köztük Mihály nagyapám, nem örvendtek az eset népszerűsítésének. A család gyászolt, de tettest nem keresett, baleset volt! Vidékünk lakossága olyan időket élt át, olyan össznépi bánat nehezedett a lelkekre, hogy az egyéni gyászok eltörpültek.

Amália nagyanyám úgy érezte, mintha a fiát kegyetlen kezek a testéből szakították volna ki. Annyira egymásra voltak utalva a háború éveiben, olyan kis koraérett gazda volt, és olyan öntudatos, miként is követhette el azt az engedetlenséget azzal a rakétapisztollyal... ilyen gondolatok gyötörték, amikor a sors enyhített a bánatán – hazajött Laci! (Sigmond Elíz: Szépapáktól unokákig. Mozaikkockák egy erdélyi család történetéhez. Mentor, Marosvásárhely, 2008)

Nagyon hidegre fordult a tél, és nem volt szén; a rosszul fűtött lakásban hiába tapasztottam fagytól dagadt kezemet a fűtőtestre. Megkezdődött a korlátozások időszaka. A kenyér szürke volt vagy túl fehér. Kakaó helyett reggelente ízetlen leveseket kaptunk. Anyám tojás nélküli rántottat csinált meg margarinos süteményt, amelyben szacharin pótolta a cukrot; fagyasztott húst és lóbifszteket ettünk meg hervadt főzelékeket: csicsókát, céklát, hamis articsókát. A bortakarékosság érdekében Lili néni fügéből erjesztett italt kotyvasztott, undorító fügebort. Az étkezésekből kiveszett a régi vidámság. Éjszaka gyakran üvöltöttek a szirénák; odakint elaludtak az utcai lámpák és fények; sietős lépteket lehetett hallani es a tömbparancsnok ingerült hangját, amint kiabál: Lámpa. Kétszer vagy háromszor anyánk levitt bennünket a pincébe; mivel azonban apám makacsul ágyban maradt, végül ő sem mozdult. A felsőbb emeletek egyes lakói a mi előszobánkban kerestek védelmet; teleraktuk karosszékekkel, s azokban szunyókáltak. Néha az ismerősök, akiket a riadó visszatartott, szokatlan órákig elnyújtottak egy-egy bridzspartit. Élveztem ezt a rendetlenséget, az elsötétített ablakok mögött a város némaságát, majd hirtelen ébredését, ahogy lefújták a riadót. Csak az bosszantott, hogy nagyszüleim, akik Párizs déli peremén laktak, az ötödik emeleten, komolyan vették a vaklármát; lerohantak a pincébe, és másnap reggel el kellett mennünk hozzájuk, megbizonyosodni arról, nem történt-e bajuk. 

A „kövér Berta” első lövéseire nagypapa szentül hitte, hogy a németek mindjárt a nyakunkon vannak, s feleségét és leányát elküldte Charité-sur-Loire-ba; ő maga, ha eljön a napja, gyalog menekül Longjumeau-ba. Nagymamát annyira kimerítette férje súlyos rémülete, hogy belebetegedett. Kezelése miatt vissza kellett hozni Párizsba; mivel azonban bombázás esetén nem tudta volna odahagyni ötödikemeleti lakását, hozzánk költözött. Amikor egy ápolónő  kíséretében megérkezett, kipirult arca, üres tekintete megrémített: nem tudott beszélni, és nem ismert meg. Ő foglalta el a szobámat, s mi, Louise, a húgom meg én, a szalonban tanyáztunk. (…) 

Előfordult, hogy a mama a papával vitatkozott; szidott bennünket, húgomat meg engem, s nyaklevest adott, ha idegei úgy parancsolták. Már nem voltam ötéves. Elmúlt áz idő, amikor szüleim összeveszése megingatta az eget fölöttem – már nem tévesztettem össze a türelmetlenséget az igazságtalansággal. Mégis, ha éjszaka az üveges ajtón, mely az ebédlőt elválasztotta a szalontól, áthallatszott a harag gyűlölködő zsivaja, nehéz szívvel bújtam el takaróm alatt. (…)

„Miért ez a sok szenvedés?” – faggattam magam... Végül is a németek is emberek: ők is véreznek és meghalnak. Miért? Elkezdtem kétségbeesetten imádkozni, hogy ez a borzalom véget érjen. A  békét fontosabbnak tartottam, mint a győzelmet. A lépcsőn felfele menve, beszélgettem mamával; azt mondotta, a háború talán hamarosan véget ér: „Ó! – feleltem lelkesen – csak érne már véget! mindegy, hogyan: csak érjen véget!” Mama hirtelen megállt, és kétségbeesetten nézett rám: „Hogy mondhatsz ilyet! Franciaországnak győznie kell!” Elszégyelltem magam, nemcsak azért, mert kimondtam valami borzalmast, de mert egyáltalán elgondoltam. Pedig nehezen tudtam elfogadni, hogy bűnös lehet a gondolat. Lakásunk alatt, szemben a békés Dome-mal, ahol Dardelle úr szokott dominózni, zajos kávéház nyílt, a Rotonde. Kifestett, rövid hajú nők, furcsán öltözött férfiak tértek be oda. „Meszticek és defetisták fészke” – mondotta  papa. Kérdeztem tőle, kik azok a defetisták. „Rossz franciák, akik azt hiszik, Franciaország veszíthet” – felelte. Nem értettem. A gondolatok saját tetszésük szerint jönnek-mennek a fejünkben, az ember nem szándékosan hiszi azt, amit hisz. Mindenesetre apám felháborodott hangja, anyám megbotránkozó tekintete arról győztek meg, hogy nem szabad sietve s hangosan kimondani minden nyugtalan szót.

Habozó pacifizmusom nem akadályozott meg abban, hogy büszke legyek szüleim hazafiasságára. A rémhírektől s a „kövér Bertá”-tól riadtan az intézet legtöbb tanulója az iskolaév vége előtt elhagyta Párizst. Egyedül maradtam az osztályban egy nagy, tizenkét éves, ostoba lánnyal; leültünk a hatalmas, üres asztalhoz, szemben Gontran kisasszonnyal, aki főleg velem foglalkozott. Egész különösen élveztem ezeket az órákat, mert ünnepélyesek voltak, mint a nyilvános előadások, s meghittek, mint a magánórák. Egyszer, mikor mamával és a húgommal megérkeztünk a rue Jacobba, az egész épületet üresen találtuk: mindenki lement a pincébe. Ezen a kalandon sokat nevettünk. Bátorságunkkal, lendületünkkel kétségtelenül bebizonyítottuk, hogy kivételes emberek vagyunk. Nagymama jobban lett, hazament. A vakáció alatt és ősszel sokat hallottam két árulóról, akik el akarták adni Franciaországot Németországnak: Malvy és Caillaux. Nem lőtték agyon őket, ahogy illett volna, de túljártak az eszükön. 

November 11-én mama ellenőrzése mellett gyakoroltam a zongorán, mikor megszólaltak a fegyverszünet harangjai. Papa újra civilbe öltözött. Mama fivére, alighogy leszerelték, meghalt spanyolnáthában. De én őt nem nagyon ismertem, s amint mama könnyei felszáradtak, a boldogság, legalább számomra, újjászületett... (Simone de Beauvoir: Egy jó házból való úrilány emlékei. Forum Kiadó, Újvidék, 1965)

...Szép csendesen befordultunk 1918-ba. És ekkor jött Katica, és jött az irodalom. A kettő nem egyszerre jött, előbb Katica jelentkezett.

Özvegy Csálicsné, született Dabutovics Katica félig horvát, félig magyar volt. A Vinkovci melletti Andrijesovci-Rokovci helységben született, és műtősnő volt kórházunk sebészetén. Szép volt. Sötét szemében a Balkán hegyeinek feketesége lángolt, arca barna, miként a Marica folyó vize, orra szlávosan széles, mint a Morava völgye, dús haja magas kontyba nyúlt fel, akárcsak az Igman-hegy Boszniában, szája rendes, fogai épek, különös ismertető jelei nem voltak. Termete nem légiesen karcsú, hanem asszonyosan erőteljes, de ereiben szenvedély forrt, és e szenvedéllyel elborított engem. Szerettem Katicát, és Katica is szeretett.

–  Szép vagy, Katicám, és imádlak – mondottam neki a műtőben.

–  Te is helyes fiú vagy – mondotta nekem a gyógyszertárban.

– Szerelmed perzsel, miként a tűz – így én.

–  Jól tudsz beszélni, te betyár – így ő.

A vallomások öleléssel végződtek, és miközben húsos karjainak szorítását éreztem, megállapítottam, hogy e nő erős, és erényét könnyen megvédheti.

– Jaj neked, ha megcsalsz egy másik ápolónővel – szólt ölelés közben komoran.

Biztosítottam, hogy sohasem csalom meg, és szavaimat meggyőződés fűtötte, mert ilyen erős nőt nem ajánlatos megcsalni.

Bútorozott szobát béreltünk a Kossuth utcában, nem messze a kórháztól, és itt találkoztunk. Katica ráchalat meg güvecset főzött szerb módra, és szép magas kenyeret sütött magyar módra. Mindkét módot remekül értette, mert magyar—horvát vegyes házasságból származott. Esténkint karjában aludtam el, és reggel ugyanezekben a karokban ébredtem, azután szolgálati helyünkre mentünk: ő a műtőbe, én a gyógyszertárba. Sokszor kérdezte tőlem a szenvedély perceiben:

–  Mondd, örökké fogsz szeretni?

– A sírig foglak szeretni, sőt, amennyiben lehetséges, azon túl is – válaszoltam ilyenkor rajongóan.

–  Mind ezt mondjátok... Tomics Milán is ezt mondta és Budoszavlievics Iván is.

–  Én nem vagyok se Milán, se Iván, hanem Sándor – nyugtattam meg.

És szerettem azzal a forrósággal, amellyel a huszonnégy éves férfiak szeretik a náluknál négy évvel idősebb nőket.

A szerelem mindig jelentős szerepet játszott mind a hazai, mind a világirodalomban. Költők, írók, színpadi szerzők szerelméből halhatatlan művek születtek. Természetes, hogy Katica megihletett, és kineveztem múzsámnak. Amikor ezt közöltem vele, rosszallóan nézett rám, és kijelentette, hogy neki ilyet ne mondjak, mert ő tisztességes asszony.

– Drágám, a múzsa nem becsületsértés – igyekeztem eloszlatni tévedését.

Ezután rövid előadás keretében kioktattam, hogy a múzsák istennők, a lexikon szerint kilencen vannak, Zeusz és Mnemoszüné nászából származnak és Apolló a mesterük. Melpoméné a tragédia, Thália a vígjáték múzsája, és még nem döntöttem, hogy melyiknek teszem meg, mert válaszúton állok, tragédiát vagy vígjátékot írjak-e.

Előadásomat csökkent érdeklődéssel fogadta, majd annak befejezte után így szólt:

–  Sok butaságot tudsz te mondani, menjünk inkább moziba.

Mindazonáltal mégis megtettem múzsámnak, mégpedig a meglevő kilenchez tizediknek, mert regénybe kezdtem, és a regénynek Zeusz elfelejtett múzsát nemzeni. Katica egyelőre névtelenül élt kilenc testvére mellett, de névtelenségének semmi hiányát nem érezte a műtőben.

Regényt írtam. A gyógyszertári csendes órák alatt remekmű készült, és receptek meg hivatalos katonai nyomtatványok hátán halhatatlanságnak szánt sorok születtek. Nem háborús regényt írok, tűztem magam elé programul, az emberek torkig vannak a háborúval. Társadalmi kérdéseket fogok boncolni, és az egészen végigvonul a szerelem, amely tudvalevőén a legnagyobb érzés, azonkívül a Nappal karöltve az élet éltető melegét adja. Természetesen nem hiányozhatik belőle a forradalom sem, bár még nem tudtam, hogy ezt a fontos eseményt hogyan viszem bele a történésbe. Végül úgy döntöttem, hogy ez csak a későbbi fejezetekben bontakozik ki. Ezer oldalra terveztem, és az első tíz oldal három nap alatt elkészült.

Amikor este kis fészkünkben felolvastam múzsámnak, a múzsa elaludt, és mire a végére értem, már zajosan horkolt,

– Katicám, neked írtam ezt, és te elalszol mellette – szóltam szemrehányóan, és szavaimból a művész sértődöttsége csendült ki.

– Ne olvassál, hanem csókolj, Alexander, dragi becare moj – mondotta felébredve. És csókoltam, mert udvarias ember vagyok, és a nők óhaját szívesen teljesítem. (Károly Sándor: Mosolygó esztendők, kalandos évek. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1979. Romániai Magyar Írók sorozat)

Az 1918. év tavaszán – a Margitszigeten rendezett hadikiállításon – egy, a háború kezdete óta nem látott asszony-ismerősömmel találkoztam s mint aki sírjából feltámadottat lát, kérdi tőlem; hogy én élek-e még? Elmondja, hogy a háború elején az a hír járt rólam, hogy harc közben a Szávába fúltam s ő azóta minden évben halottak napján egy koszorút dobott a Dunába az én emlékemre.

A hadikiállítás munkálatainál a Dunaparton olasz és szerb hadifoglyokat látva, őket anyanyelvükön szólítottam meg s ők a megelégedettség őszinte hangján mondották el, hogy jól keresnek s szabadon élnek...

A hadifogságba jutott legénységünkről naplómban többször megemlékeztem s most még a következő általános adatokról számolhatok be:

A szerb hadifogoly-parancsnokság hivatalos kimutatása szerint a szerb hadifogságba jutott 62,000 ember közül csak mintegy 35,000 ember indult el az albániai nagy útra, mert mintegy 25,000 ember már Szerbiában kiütéses typhus és egyéb fertőző betegségek folytán sírba került.

Albániában elpusztult s részben fogságból szabadult mintegy 6,000 ember. A tengeren való átkeléskor mintegy 5-600 ember vesztette életét.

Asinara szigetén az albániai nélkülözések s a fellépett kolerajárvány annyira leapasztották a szerb hadifogságba jutott legénységünk számát, hogy midőn 1916. év július havában Franciaországba vitték őket, már csak mintegy 17,000 ember volt életben. A francia földről kapott levelezőlapok szerint azonban a foglyok visszavágyódtak az asinarai „pokolba”. A „Grandenation” bánásmódja folytán a foglyok száma állítólag 7,000-re apadt le, úgy hogy szerb hadifogságba jutott legénységünkből csak körülbelül minden tizedik ember maradt életben. A szerb hadifogságnak – minden más fogsággal összehasonlítva – ez a legszomorúbb eredménye. (Szerb hadifogság – Szerbia, Albánia, Itália. 1914-1918. Szöllősy Aladár naplója. Pesti Könyvnyomda RT, Budapest, 1925)

Folytatjuk

Hová tűnt a katonatiszt? (32)

...avagy a nagy háború apró csodái

Szerkesztette: Cseke Gábor

Fortepan.hu

[1916] XI. 22. Most telefonálta Kramer, hogy Őfelsége a tegnap este meghalt. Ma délután végre megkaptuk kétnapi postánkat. Anyuskámtól Pestről lapot kaptam, írja, hogy bevásárlás miatt Pesten van.

XI. 23. ...Ma délután tettem le a hűségesküt Károly királyunk hűségére...

XI. 24. ...Ma itt volt Todea, Frick és Fodor, s jól elszórakoztunk. Még mindig egyedül vagyok, s kitűnően érzem magam, csak olyan kedvtelen vagyok, magam sem tudom miért, talán az előléptetésért, pedig igazán nem tehetek róla. Bele kell nyugodnom.

XI. 28. Jól telt az idő, voltam Nussbaum és Loeb hadnagynál, kitűnően telt az idő, kitűnően szórakoztunk, írtunk Fehérvárra társaslapokat. Délután az V. kompnak egy itt lévő tagját oltottam be ty ellen. Ma volt pressberichtben az az örvendetes hír, hogy Amerikában megkezdődtek a béketárgyalások Wilson elnöklete alatt. Adná a Mindenható, hogy eredményesek legyenek.

XII. 3. Ma meghalt királyunk lelki üdvéért istentisztelet volt... rögtönzött, fenyőgallyakkal kirakott oltár előtt. A tábori lelkész, Darabant magyar és román beszédben méltatta az elhunyt uralkodót. Az őrnagy úr, Artner is intézett egy lelkes német beszédet a katonákhoz, amelyet a tiszteletes Darabant fordított le magyarra és románra... Az istentisztelet alatt Vakar 19 komptól egy önkéntes photografált. Azután meghívtam Vakárt ebédre, s engem is lephotografált a dekkungom előtt.

XII. 6. Este nem jöhetett faszolás, sem posta. A hólavinák a közlekedést teljesen elzárták. Este vacsoránál hallottuk nagy örömmel, hogy Ploiesti és Bukarest elesett. Az őrnagy úr töltött, s ittunk a központi hatalmak győzelmére.

XII. 7. Havazik és fú a szél. Az este nem jött meg a faszolás a nagy hólavinák miatt, s a tisztító munkálatokat végző emberek közül nyolcat megölt a lavina.

XII. 15. Hajnalban ismét elkezdett borzasztóan havazni, s ismét csak füstbe ment a faszolás. Kenyerünk már alig van. Ma nálunk ebédelt Domsa kapitány. A vacsorámat kikértem már előre, hogy ne kelljen felmászkálni. Éhes vagyok, és nincs mit ennem. A vacsora egy kis szalámi, két szardínia halacska s egy szeletke kenyér, inkább csak nézni, mint enni. Szomorú dolog, a legénység is éhezik, és nem tehetünk semmit, folyton havazik és faszolás nem jöhet... Ha ez tovább is így tart, nem tudom, mi lesz velünk. Isten velünk van. Szinte látni az embereken, hogy fogynak napról napra. Fáj a szívem, amikor látom, hogy éhesen is dolgoznak.

XII. 18. Ma van a 22. születésnapom. Adná a Mindenható, hogy a 23-ikat már odahaza, boldog családi körben érhessem meg. Ma jött meg Parlaky, és beköltözött az én dekkungomba. Nem valami nagyon tetszik neki a dekkung. Ma kaptunk rendes fasszungot, kivéve bort és vizet. Holnap valószínűleg minden rendbejön.

XII. 24. Nagyon kellemesen telt az est, annál is inkább, hogy a tüzérek vagy 10 üveg pezsgővel rukkoltak be. Habár a karácsonyfadíszek még nem érkeztek meg, mégis volt karácsonyfánk.

XII. 26. Ma istentisztelet volt a kath. és ref. részére. A Páter nálunk volt ebédre és Dániel hadnagy is. Kellemesen telt az idő... A talián ma szinte mondhatni pazarolta a tüzérségi muníciót, de semmi eredménnyel. A gránátok a nagy hóban ritkán robbannak, a srappnelek meg nem találtak el senkit.

XII. 31. Semmi különösebb. A 20 komptól Gefrt. Goja Vasilie körülbelül 100 méter magasságból a 19-ik komp konyhája elé zuhant, széthasadozott a feje. Most ásatom a sírját. Az est elég vígan telt el, boroztunk, pezsgőztünk egész 12 óráig, akkor eljött az egész tüzértársaság a főhadnagy vezetése alatt, pezsgősüvegekkel a hónuk alatt, boldog új évet kívánni. Fél kettőkor feloszlott a társaság

B. ú. é. k.  1917 (Weiss Mór kászoni doktor háborús naplójából. Közzétette Sztojka Tamás. Hargita Kalendárium, 2007, Csíkszereda.)

Ablakom – te, aki az élet reám tekintő nagy szeme vagy, te, aki összekapcsolsz az élettel, ki a világot jelented és magad vagy az én egész világom, – hadd nézzek ki terajtad!

Kicsi házak... felettük szürke ég... oly sápadt a nap! A szél a Bajkál felől jön, vagy a Góbi sivatag felől... mindegy! Rajvonal a hegyek oldalán... orosz katonák... Tisztjük vadászni megy. Hű ebe előtte... Lám, milyen jó nekik...!

Egy szán... Szőrös bundák közé temetkezik az úr, mellette prémbe süppedve, melegházi virág: a hölgye. Szőke fürtein csillogó gyémánt: megfagyott hópikék. Hogy száll velük a könnyű trojka! Nini, átölelik egymást! Kezük összefonódik, arcuk összehajlik... Nézem, nézem, míg bele nem fájdul a szemem, – míg bele nem sülyednek a lila távolságba... Amott egy muzsik hajtja telegáját. Hajából, szakállából, – tán még az orrából, a füléből is jégcsapok... Hehehe! Sajnáljalak vagy kinevesselek? Oh, te jegesmedve! 

Egy aklot is látok ahol reszketve bújnak össze a lovak... Aha! testvérem közeledik valahol. Aha! rémülő szemmel látjátok már ugye, gonosz testvéremet, amint falutok felé szimatol? Ha szép lesz az éccaka, sötét és viharos, akkor berándul hozzátok, akkor jaj nektek, ti gyávák, akik be engedik zárni magukat, ti gyávák, ti foglyok...

A patika... Előtte hőmérő, bizonyára csonttá fagyott benne a higany... Oh, az a pici péküzlet! Ott forró lehet most a kemence. Ott fitos orrú szőke leány lakik, karonfogva szokott sétálni egy magas barna legénnyel. Láttam. Most bizonyára egymás mellett ülnek és... Aha, a templom kettős keresztje. Bezzeg hideg lehet odabenn!

Fázhatnak a szentképek, amelyek előtt piros mécses ég.

A háztetők roskadoznak a hótól... szívem, szívem mi van veled? A fenyőfát szellemkézzel pengeti a szél. Majd nekivadulva feszes ívvé hajlítja őt. A ház tövében az őr megborzadva vonja össze medvebőr bundáját és gonoszul néz a villogó csillagokba.

Mély az éj, mint a sír. Alszik a falu, alszik a tábor: alszik sok-sok ezer nyomorult, boldogtalan hadifogoly.

Miért virrasztok csak én? Száz világon, hegy-völgyen át kire gondolok? Száz világon, száz hazán, ezer hegy-völgyen át – kinek a képét hoztam ide magammal? (…)

A foglyok nehéz szekeret húznak ablakom előtt. Igába görnyed a nyakuk, meggörbül a hátuk, felhúzódik a válluk, megroggyan a térdük. – Kozákok hajtják őket. Káromkodnak és kancsukát suhogtatnak.

Nini, milyen fiatal az a fogoly! Tejfehér arcáról még a sok szenvedés se törölte le a gyermekség hamvát. Bizonyára az édesanyjára gondol... Amott meg egy öreg. Deres a szakálla, ősz a haja. Pillantása sebzetten, fájdalmasan fordul ég felé. Kire, mire gondolhat ez?

Egy szemüveges, sovány ember nem birja tovább. Tántorog és megáll. A kozák odarugtat és végigvág rajta. A szemüveges újra megindul, újra tántorog, újra megáll. A kozák kancsukázza, mire az összeroskad. Hiába! pihenni kell.

S amikor ott feküsznek az ut oldalán, egyikük – óh, csodák csodája! dalolni kezd. A Marosról énekel, amely messze-messze földön kanyarog, majd amikor észreveszi, hogy senki sem kíséri, áttér a Horváthék rózsafájára... A többiek hallgatnak. A dal szégyenkezve némul el. (Strém István: Az én ablakom... [Lírai írás a hadifogságból]. Szerző kiadása, 1921)

A király [1918] október 23-án este érkezett vissza Debrecenből, vagyis ugyanaznap, amelyen a debreceni Gotterhalte és a fiumei horvát katonai puccs a képviselőházban nagy felfordulást okozott. Károly király bizonyára már útközben értesült Wekerle miniszterelnöknek arról az elhatározásáról, hogy állásáról lemond. Természetes, hogy mire a király visszaérkezett Gödöllőre, azonnal megkezdődtek a tanácskozások és kihallgatások az új kormány kinevezése iránt. Október 24., 25. és 26-án Gödöllőn oly audiencia-felvonulást rendeztek, amely egyenesen szatírája lett a komoly tanácskozásoknak. (...) Arra, hogy különösen ilyen kritikus időkben a tömegek bizalmát bíró kormányra volna szükség, az urak, úgy látszik, még csak nem is gondoltak.

Október 25-én este kaptam az értesítést, hogy a király még aznap este kihallgatásra hív, és hogy egy katonai autó fog Gödöllőre kivinni. Esti 10 óra után érkeztem meg Gödöllőre, mire a király azonnal magához kéretett. Fájt a szívem, amikor szegény fiatal királyunkat teljes kimerültségben és lelki depresszióban találtam. A legnagyobb aggodalmak között volt, mert, mint nekem elmondotta, már két nap óta kora reggeltől késő estig egy percnyi pihenője sincsen, az a sok úr pedig, akik legtöbbjének soha még csak a nevét sem hallotta, annyit beszéltek neki össze-vissza, hogy most már igazán nem tudja, mihez fogjon, hogy megmenthesse, amit még menteni lehet. Saját szavai szerint: «um zu retten was noch zu retten ist». Ezután felemlítette, hogy egyben az összes megjelentek megegyeztek, abban, hogy Bárczy István budapesti főpolgármestert nevezze ki miniszterelnökké. «Ugyebár, ez az az úr, aki engem érkezésem – és elutazásomkor a pályaudvarokon üdvözölni szokott?» – kérdezte a király. Megvallom, kissé megdöbbentem és felháborodtam azon, hogy ilyen nehéz, igazán sorsdöntő helyzetben olyan propoziciókkal foglalják le a királyt, melyekkel időt fecsérelnek, de a célt, a lehető nyugodt kibontakozást el nem érhetik. Kérdésére, mit szólok a Bárczy-kombinációhoz, válaszom az volt, hogy jól ismerem Bárczy Istvánt, igen okos és ügyes embernek tartom, épp ezért meg vagyok arról győződve, hogy másnap reggel, ha a király Bárczynak fel fogja ajánlani a kabinet-alakítást, ő ezt köszönettel el fogja magától hárítani, mert sokkal okosabb ember, semhogy ne tudná, hogy az ő nevét kizárólag taktikai okokból, időnyerés végett tolták előtérbe, és mert Bárczy tisztában van azzal, hogy ő akkor – október végén – azoknál a tömegeknél, melyeknek megnyugtatására kellett volna elsősorban törekedni, nem bír kellő népszerűséggel. Másnap reggel így is történt.

Azután jött a Hadik-kombináció és ezzel párhuzamosan Károlyi Mihály gróf kinevezésének terve. A mindent tudó Windischgrätz Lajos herceg azt állítja, hogy ez audienciám alkalmával, amely szerinte nem Gödöllőn, hanem a budai várban folyt volna le, ami persze nem igaz-, én direkte azt tanácsoltam a királynak, hogy Károlyi Mihályt nevezze ki miniszterelnöknek... Windiscligrätznek ez az állítása sem felel meg a tényeknek. Én ugyanis, látva az intrikákat a király körül, különösen pedig, mert mélységesen meg voltam győződve, hogy akkor már mindennel megkéstek és valamely formában az összeomlás többé el nem kerülhető, arra leértem a királyt hangsúlyozottan, hogy most már bennünket, akik évek hossza sora óta és az egész háború diait az összes többi pártokétól eltérő politikát sürgettünk, lehetőleg mellőzzön az új kormányalakításnál. Vállalják a bekövetkezendő katasztrófáért a politikai és erkölcsi felelősséget azok, akiknek politikája ide, az összeomlás küszöbére juttatta az országot és a dinasztiát. Megmagyaráztam a királynak azt is, hogy miért nem akarunk most már a régi pártokkal koalíciós kormányba menni. Megindokoltam röviden azzal, hogy két ízben vállaltunk részt a felelősségből, koalíciós kormányokban és mind a két esetben a velünk szövetkezett pártok megakadályozták, hogy a közösen megállapított programmot valóra váltsuk. 1907-10-ben nem csinálhattuk meg a választójogot, nem kaptunk semmit az ígért katonai nemzeti követelésekből és a legkisebb eredményt sem érhettük el a király és a társ-pártok ellenállása miatt. A múlt télen pedig ismét a velünk szövetkezett pártok akadályozták meg az általános választójog, népjóléti reformok és az idejekorán való békekötés létrehozatalát. Ezek után a tapasztalatok után ne kívánja a király, hogy kormányunkat oly súlyteherrel kössük le, amely a kül – és a belpolitikában minden lépésünket megakasztaná.

Amikor a király felemlítette, hogy a mi pártunkra pedig az adott helyzetben feltétlenül szüksége lesz, ismételten kértem, ne kívánja, hogy mások tévedéseért én és barátaim legyünk a bűnbakok. De ha tényleg erőltetné pártom kormányrajutását, úgy ajánlottam, ne tétovázzon tovább egy percig sem, mert majdnem bizonyos, hogy egy-két napi késedelem a teljes felfordulást idézi elő. A király azt válaszolta, érzi, hogy nekem van igazam, amint azt másfél év óta velem szemben ismételten kijelentette, de mit tegyen, mikor neki reggeltől estig más megoldást ajánlanak.

... Búcsúzásomkor kezembe vettem egy, a király íróasztalán álló lombfűrészképkeretet, melyben Zita királyné és a királyi gyermekek fényképeit őrizte. Reámutattam a képre és kérve kértem, – gyönyörű családja, hitvese és gyermekei és nagy családja, a magyar nemzet érdekében – ne tétovázzon tovább egy percig sem. Bízzon meg egy tekintélyes embert, tegye meg a mentésre az emberileg lehetőt. Bármely megoldás jobb az immár hónapok óta tartó huza-vonánál, mert ez okvetlen meghozza az összeomlást, a forradalmat vagy miként nevezzem az eljövendő katasztrófát. Kérve-kértem, nevezzen ki másnap reggelre valakit, akit arra a legalkalmasabbnak tart, de azután maradjon meg e mellett, mert az akkori állapotokban a kormányzatot irányító fő és akarat nélkül hagyni a legveszedelmesebb.

Ez volt utolsó tanácskozásom a királlyal. Mindketten könnyekkel a szemeinkben búcsúztunk el egymástól, mindketten legalább is éreztük, hogy a legnagyobb események korszaka következik. Egy bizonyos, és ezt mindenkivel szemben a leghatározottabban állítom és fenntartom: utolsó kihallgatásomon Károlyi Mihályt egy szóval sem ajánlottam miniszterelnöki kinevezésre, mert habár erről barátaim előtt nem sokat beszéltem, de mondhatom, kértem az Úristent, óvjon meg engem és pártomat attól, hogy abban a felfordulásban, melynek bekövetkezte ellen hiába bár, de annyit küzdöttem, ne jusson nekünk a történelem előtt az a szerep, hogy mások bűneiért nekünk kelljen vezekelnünk a kormányszékek kínpadján.

Október 26-án a király újból magához hívta Gödöllőre Károlyi Mihályt s őt a nap folyamán folytatott hosszú tanácskozások után felszólította, hogy kísérje el Bécsbe. Károlyi a 26-ról 27-re következő éjjel tényleg elkísérte a királyt különvonatán Bécsbe. Az udvari vonatról egy államrendőrségi detektív útján levelet küldött hozzám, amelyet a detektív nekem 26-án későn este kézbesített. A levelet, melyet Károlyi az udvari vonaton ceruzával írt, szószerint a következőképp hangzik:

«Udvari vonaton.

Kedves Tivadar! Igen fontos, hogy lehetőleg holnap Budapesten csend legyen. Tudom, hogy a népgyűlést nem lehet már visszacsinálni. Azonban arra kérlek a Felséges Úr nevében, hogy megnyugtatólag hassál. Azt kell mondani, hogy azért nem lehetett dönteni, és én azért mentem fel Bécsbe, mert a döntés előtt fontos tárgyalásokat kellett egyrészt a külügyminiszterrel folytatni, de főleg az osztrákokkal (Lamasch-sal). Hacsak lehet, d. e. még telefonálni fogok. Belpolitikai nehézségek nincsenek, csak külügyiek a külügyminiszteri állás megszervezése körül. Ezt természetesen bizalmasan mondom. A csend fenntartásától függ minden, beszélj a szocikkal, Jászival. Nehéz, nagyon nehéz órákat élünk. Őszinte h. Mihály.» (Batthyány Tivadar gróf: Beszámolóm. I. Szerző kiadása. Budapest)

[1918]X/31. Az asszony bejön reggel – „végünk van, – tessék felkelni, – forradalom van! Nem hallotta a trombitálást? – úgy dobog a szívem, majd kiszakad. Lőnek mindenfelé! Kimegyünk P.-vel. Isteni szépségek: általános, nagy, üvöltő felszabadulás. (— Már az éjszaka is megváltozott a tüntető tömegek kiáltása, – valami vésztjósló ululálássá vált.) Mihelyt e szót hallom: forradalom, – a képzelt halálos veszély közelségétől valami mondhatatlan boldog könnyelműség, jókedv és mámor fogott el. Táncolni kezdtem és hangosan nevetni az utcán. Nem mosdottam, – csak úgy sebtiben. öltözködtem s egy jó fütyköst a kezembe... Katonai csapatok az utca tömegeivel kézenfogva, fellobogózva és felvirágozva, énekelve járták be a várost. (Hát lehetséges valóban lehetséges-e. hogy a gondolat oly erőssé lehessen, hogy a fegyvereket kicsavarja az emberek kezéből? – A szuggesztiónak mily nagy építménye, milyen kártyavár az egész államépület, királyával együtt! A szuggesztió-lánc egy helyen elszakadt – és vége! Mi védte eddig az uralmon lévőt? – A képzelet, hogy parancsának engedelmeskedni kell.)

Ά változás nagy, mámoros perceit élte a nép, – bár egy kis aggodalom élt a szívek mélyén: épp ezért később boldog és megnyugtató, lelkesítő érzés volt, egy-egy tisztjeik vezetése alatt menetelő, rendes, -reguláris csapatot látni: a rendet a nagy zűrzavarban. – A törvények felfüggesztésének nagy pillanatai voltak ezek: általános nagy felsóhajtás azoknak, akiket a törvény elnyom és aggodalom a megvédetteknek. – A Nemzeti Tanács felhívott mindenkit, hogy kicsapongás, rablás esetén rögtön ítélkezzék: egy kis front-érzést ízleltünk. – „Amit eddig szereztünk, annak vége”! – ezt tudta mindenki. – „újból és ezentúl kell majd megszerezni mindent” – s mint aki felvágta ereit: oly mámoros könnyűség emeli a lelkeket. (Valóban el kell dobnod mindent, mindent, lim-lomot, vacakot – csak meztelen tested maradjon meg – és légy szabad!) – Az emberek már csókolózni kezdtek az utcán. – (Persze a többéves fokozott fegyelmet nem bírta már ki a nép-idegzet.) – P.-vel elképzeltük falun a lassú parasztot, mint ébred benne a forradalmi láz, mint csillannak meg szemei – s mint indul meg lassan, gyilkos-fekete szemmel ölni. – Kérőbb kifáradtunk s megcsömörlöttünk az általános nagy harmóniától, – egy kis undort keltett az általános szeretkezés. – A fegyverraktárakat kirabolták s a csőcseléket felfegyverezték: nagy rablások és gaztettek lesznek az éjjel. Az A.-utcán féldisznóval hátán cipekedik haza egy tagbaszakadt legény: már kezdődik a rablás. – Mily nagy az élmény-vágy az emberekben, talán még nagyobb az élet-vágyánál is. (ugyanazon nóták, mint a háboru első napjaiban, ugyanaz az ujjongás.) Az elfojtott, poshadt életerők fellángoltak. S a nők, hogy felszabadultak: két kis úrileányt látunk az utcán kokottok módján viselkedni; – a szüzek lelke mélyén biztosan megdobbant valami: vége a nagy kényszerű fegyelemnek – vége minden rendnek, – itt a .szabadság. Sok exaltalt önfeledkezés lesz az éjjel. – Tegnapelőtt fenntjártam a Nemzeti Tanácsban: X. igen boszankodott. hogy ellopták az esernyőjét. – „Ellopják a Nemzeti Tanács esernyőjét” – dörmögte ellágyulva, szomorúan, gyengén, aggastyánosan. – „Mi? – Mit mondasz?” – kérdezte aztán kísérőjétől mohón, mint egy gyerek.

Az emberek persze nem tudják, hogy ily nagy felszabadulást, bánat követhet, – nem nézik meg a koldusasszonyt gyerekével az utcasarkon: aki örömben fogant s most a nyomorúság szimbóluma. – Kinn fekszik revolverem, amíg írok, – léptek kopognak benn is egy-egy lövés dördül az éjszakában. – Meg kell védenem magam, ha betörnek. – Mindent azonnal feljegyzek, – nékem ez a legfőbb s legfontosabb – s most; igazán nem lehet tudni, mi lesz holnap. (Valóban: mit is rejt az idő nyüzsgő, villódzó sötét mélye: belül egészen sötét, csak ahol a perc születik, ott foszforeszkál valami veszélyes fény.) – Baj lesz holnap! – Teljék egyedül és elhagyottan! – Rabindranath Tagoret fogom olvasni... (Füst Milán: Naplórészlet. In: A diadalmas forradalom könyve. Szerkesztette Gellért Oszkár. A népkormány tagjainak, a forradalom szereplőinek és 75 magyar írónak önvallomása. Légrády Testvérek kiadása, Budapest) 

Hová tűnt a katonatiszt? (31)

...avagy a nagy háború apró csodái

Szerkesztette: Cseke Gábor

Fortepan.hu: Örök álom (1916)

1916-ban a nagyszebeni fő hírszerzőállomás parancsnokánál szolgálattételre jelentkezett egy pirospozsgás arcú, csöndes, halkszavu lány, aki elmondotta, hogy szeretné hazáját őszinte hazaszeretetből szolgálni. Elmondotta, hogy szerencsétlen házasságában boldogsága összeomlott, sirva panaszolta, hogy atyja és

fivére az orosz fronton elesett, teljesen árva és az élettől már semmit sem vár.

Első útja Kisinevbe vitte, Besszarábia fővárosába. Innen igen értékes jelentéseket küldött az orosz-román határon lejátszódó eseményekről. Hetekig végezte munkáját és ismételten küldött pontos jelentéseket. Amidőn huzamosabb ideig nem érkezett jelentés tőle, parancsnoka egy megbízható hírszerzőt küldött

felkutatására. A hírszerző egy újságcikkel tért vissza, mely szerint Szilágyi Irmát a. románok elfogták és kivégezték.

... Szilágyi Irmát akkor fogták el, amidőn a Csíki havasok felé tartott, hogy átjuthasson az ellenség arcvonalán. Még alig jutott tűzvonalunktól néhány száz méternyire, amidőn egy ellenséges járőr megpillantotta és elhurcolta.

A vizsgálat sokáig tartott bár, de a hőslelkű magyar nőt nem tudták vallomásra bírni.

...Jancsó Benedek egyetemi tanár így írja le Szilágyi Irma kivégzését:

"Alkalmam volt beszélni Szilágyi Irma tragédiájáról egy magyar fiatalemberrel, aki ugyanolyan vád terhe alatt, amelyért Szilágyi Irmát kivégezték, közel két évet ült román börtönben, azt mondotta: ez a Cair George írt egy kötet novellát. Annak egyikében leírja, hogy egy kémkedéssel vádolt Irma nevű szép fiatal magyar nőt 1916-ban miként végeztek ki Bakauban, és hogy ez a fiatal hölgy mily szépen és hősiesen halt meg. Ezt a könyvet a vele együtt bezárt román szocialista és kommunista vezetők csempészték be a börtönbe, ahol az Irma című novellát, mint a román politikai igazságszolgáltatásról rajzolt jellemző tükörképet, időnként ünnepélyes meghatottsággal olvasta fel az elég nagyszámú hallgatóság előtt valamelyik fogoly. Fiatal barátom elbeszélése egy elmulasztott kötelesség teljesítését juttatta eszembe s azért azt mondottam: ezt a könyvet szerezze meg, mert Irmának az az esete, amelyet Cair elbeszélt,

nem a költői képzelet teremtménye, hanem az élet valósága, amely engem tiz év előtt, mint a hazafias önfeláldozás egyik legszebb példaképe, nemcsak érdekelt, hanem hosszabb időn át foglalkoztatott is.

1918. január 20-án hivatalos kötelességemből kifolyóan én is résztvettem Bukarestben annak a körülbelül 1000 főnyi elhurcolt magyar túsznak kihallgatásában, — hivatalos katonai műnyelven »perlustrálás«-ában — akiket a románok 1916. év őszén magukkal hurcoltak túsz gyanánt, de akiket közel másfélévi fogság után békepraeliminárék értelmében kötelesek voltak hazaküldeni. Ekkor alkalmam volt Szilágyi Irma fogolytársai közül többel beszélgetni. Az esetről felvett hivatalos jegyzőkönyv kevésszavú, száraz ténybeli adatait e beszélgetések egynéhány részletesebb és nyomravezetőbb adattal egészítették ki.

Egyik elbeszélés szerint Szilágyi Irmát Székelykereszturtól keletre moldovai csángó parasztasszonyi ruhába öltözötten a román front mögött fogták el. A nyarat Székelykereszturon rokonsága körében töltötte és

1916. augusztus végén itt is találta a román betörés. Egyik elbeszélő állítása szerint Medgyesen, a másik szerint Szászsebesen volt állami elemi iskolai tanítónő. Abban mindnyájan megegyeztek, hogy magyar állami tanítónő volt és hogy a József főherceg parancsnoksága alatt álló erdélyi hadsereg vezérkarának teljesített szolgálatot. Tudtam, hogy a katonai körök ilyen feladatok elvégzésére nem a tanítónőket szokták alkalmasoknak tartani, hanem egészen másfajta nőket, azt kérdeztem: bizonyosak-e benne, hogy

tanítónő volt, mert ilyen szolgálatokra rendszerint artistanőket szoktak alkalmazni. Erre Neumann Mátyás lelkész azt válaszolta: — Szilágyi Irma mindig azt állította, hogy tanítónő volt. Én gyóntattam meg, tehát nekem nem hazudott. Különben is az orvosi vizsgálat megállapította, hogy »virgo intacta« volt.

Egy néhányan elhatároztuk, hogy Szilágyi Irma kilétét szabatosan megállapítjuk és halála történetét, mint az igazi hazaszeretet és önfeláldozás egyik legszebb példáját, a magyar tanítónői kar dicsőségére, alkalmas formában köztudomásra hozzuk.

Nekem sikerült annyit megállapítanom, hogy Keresztúron 1916. nyarán nem tartózkodott, hogy sem Medgyesen, sem Szászsebesen nem volt Szilágyi Irma nevű tanítónő. Ennek ellenére is szándékoztunk továbbfolytatni kutatásainkat. Az idő kereke ekkor a szokottnál gyorsabban forgott. Jött az 1918. októbervégi összeomlás, amely Szilágyi Irma emlékezetét is maga alá temette a mi lelkünkben. Most, néhány éve egy román író könyve ismét felidézte Szilágyi Irma emlékezetét, részemről egy elmulasztott kötelesség fájó érzetével. George Cair megelőzött. Emléket emelt a széplelkű magyar hősnőnek, mert az volt halálában, bárki volt is életében. A szép és hősi halál a maga lélekemelő nemességével az emberi élet

minden tévedését kiengeszteli. Amit Cair e novellájában tény gyanánt elbeszél, megfelel mindenben a hivatalosan megállapított valóságnak. Cair regényes rajzot irt s ezért elbeszélésében szerep jutott a képzeletnek, a valóság mellett az »irodalom -nak is.

Jancsó Benedek s. k."

Így szól nagynevű néhai Jancsó Benedek egyetemi tanár, a román ügyek alapos ismerője, Szilágyi Irma tragédiájáról.

... Íme a hivatalos jegyzőkönyv Szilágyi Irma kivégzéséről:

Neumann Mathias minorita plébános Szilágyi Irma kémkedéssel vádolt, Erdélyből elhurcolt tanítónő kivégzésére vonatkozólag a következőket adja elő:

»A bakaui börtönben, voltam elzárva, minden igaz ok nélkül. 1916. november 16-án kerültem a börtönbe, amikor fogolytársaimtól megtudtam, hogy van közöttünk egy Szilágyi Irma nevű segesvári születésű és állítólag medgyesi állami tanítónő, aki a román katonai hatóságok által jogérvényesen golyó általi halálra ítéltetett.

Én nemsokára, a hír vétele után, érintkezést kerestem Szilágyi Irmával, aki elmondotta nekem, hogy őt kémkedéssel vádolták és a román hadbíróság november havában, három szavazattal kettő ellenében, golyó általi halálra ítélte. Mintegy három hétig voltunk együtt a börtönben és esetét naponként tárgyaltuk.

Kivégzése 1916. december 17-én volt.

A kivégzés nyilvános volt és Bakauban egy nappal előbb plakatírozták.

Kivégzése előtt Szilágyi Irmát meglátogattam, meggyóntattam és lelkivigasztalásban részesítve, előkészítettem a halálra.

A halálos Ítéletet nyugodtan fogadta és láthatólag minden nagyobb izgalom nélkül várta a végrehajtását.

Az ítélet végrehajtása a bakaui börtön melletti téren, a poligon nevű helyen, a nagy nyilvánosság elolt reggel 6 óra 30 perckor történt.

Mi a börtön egyik cellájában izgalommal vártuk a fegyverek dörrenését. A mondott időben egymásutáni kétszeri sorlövést hallottunk, amikor mi a cellában: Boch Hiacint, Rist Károly plébánosok, Müller Károly kántor és én csendes imát mondottunk a kivégzett lelkiüdvéért.

Egyik román börtönőr, aki a kivégzést a kerítésre felmászva nézte végig, elmondta, hogy Szilágyi Irma a kivégzési aktus alatt is csodálatos nyugodtsággal viselkedett: a hadbíróság tagjaitól elbúcsúzott, gyűrűit és fülbevalóit ismerőseinek ajándékozta, szemét nem engedte bekötni, hanem nyitott szemmel, látható nyugalommal, hátrakötött kezekkel nézett a rá irányított fegyverekre.

Weisz József, a budapesti »Fakitermelő Rt.« igazgatója a következőket adja elő:

Én Szilágyi Irmát a börtönben találtam s körülbelül három hétig voltam vele együtt a bakaui börtön lakója.

Együttlétünk alatt többször bizalmasan elbeszélgettünk, elmondta, hogy titkos katonai megbízásai voltak valamelyik hadtestünk részéről, de hogy ezen megbízások milyen természetűek voltak, hogy ő azokat mennyiben vagy milyen úton hajtotta végre, arról nem nyilatkozott, valamint arról sem beszélt soha, hogy a román katonai hatóságok őt miképpen leplezték le. Mikor az ítélet kihirdetéséről hazajött, igen nyugodtnak

látszott és azt mondta nekem: »Mondja meg otthon, hogy a hazámért nyugodtan haltam meg s halálomat bosszulják meg az otthonmaradtak.«

Megjegyezni kívánom még, hogy Szilágyi Irma esetét illetőleg beszéltem egy alkalommal dr. Pertberg bakaui bőrgyáros, osztrák állampolgárral, aki említette, hogy utólagosan a román hadbírák is hangoztatták, hogy Szilágyi Irmát ártatlanul ítélték el és végezték ki.

Jelen jegyzőkönyv előttünk felolvastatott s annak tartalma általunk helyeslőleg aláíratott.«

Bukarest, 1918. január hó 20-án.

Mathias Neumann s. k. Müller Károly s.k.

r. k. plébános r. k. kántor

Weisz József Dávid Mihály s. k.

jegyzőkönyvvezető.

(Botár Árpád: A láthatatlan hadsereg. Kémek, árulók, merénylók. Kiadja a tapolcai lapok nyomdavállalata)

Az ellenséges cirkálók tüzét jól és pontosan irányították. Legerősebben a „Novara”-t lőtték, mint kötelékünk vezérhajóját. Az első találatok jelentéktelenek voltak, de később komolyra vált a helyzet. Találat érte a parancsnoki hidat és hajózási fülkénket rommá lőtték. Egyik ágyúnk harcképtelenné vált és tüzek is keletkeztek, ezeket azonban sikerült eloltanunk. Viszont az ellenséges hajókon is kétségtelenül megállapíthattuk ismételt találataink hatását.

10 óra 10 perckor gránát robbant közelemben és megsebesített.

Öt gránátszilánk hatolt lábszáramba; egy repeszdarab pedig, mely kilónyi lehetett, lesodorta sapkámat, de nem sebzett meg. A később megtalált darabon felismertük elégett sapkám hozzáragadt részeit. Köpönyegem, egyenruhám, szóval egész öltözetem – cipőmtől és harisnyámtól kezdve fel a mellemig – teljesen leégett rólam, de közvetlen égési sebet nem kaptam. Azonban úgy éreztem magam, mintha fejszével fejbevágtak volna. Könnyebb gázmérgezés is ért és elájultam, de hamarosan magamhoz tértem, hiszen bőségesen öntötték rám a vizet, hogy égő ruhámat eloltsák.

Azután hordágyon a fedélzet elejére vitettem magam, mert ott megfelelő kilátás kínálkozott. Hajóm vezetését Szuborits sorhajóhadnagynak, kitűnő első tisztemnek akartam átadni, azonban azt a szomorú jelentést kaptam, hogy elesett. így aztán a „Novara” parancsnokságát Witkovski sorhajóhadnagyra, a rangban következő tüzérségi tisztre ruháztam, s ő az egész ütközet alatt a fedetlen felső hídról vezette a tüzet és a parancsnoki teendőket is kifogástalanul intézte. A flottaosztály vezetését továbbra is megtartottam.

10 óra 35 perckor súlyos találat érte hajónkat. Ez a hátsó turbinahelyiségbe vágott be és szétrombolta a kondenzátorcső vezetékét. Tizenhat kazánunk közül nyolcban el kellett oltanunk a tüzet. Lassan ugyan még mozoghattunk volna, ha a tenger vizét használjuk, de nem akartam, hogy kazánjaink tönkremenjenek és ezért közöltem testvérhajóinkkal, hogy a „Novara” saját erejéből már csak tíz percig haladhat előre. A kazánok tüzét kikaparták és eloltották; hajónk mozgásképessége megszűnt. (Horthy Miklós: Emlékirataim. Buenos Aires, 1953.)

Estefelé már olasz földre ért az ezred.

Keresztülvonultak egy pár falun is, ahol a faluk tanácsa, élén a bíróval, már az első ház előtt várta és hódolata jeléül kalaplevéve fogadta őket, hogy evvel is biztositsák a csapatokat, hogy a polgári lakosság nem fog velük szemben ellenséges magatartást tanusítani.

Magukban a falukban egy embert se lehetett látni az úton, csak az ablakok mögül kandikáltak kíváncsi és ellenséges szemek.

Olaszországban az ezred első pihenőhelye egy Bagnária nevű falu volt. Sötét éjszaka érkeztek meg ide.

A tiszteket egy szép emeletes házban helyezték el. Bende egy pár tiszttel együtt épen a leányszobába került.

A szobában minden össze-vissza volt hányva: fiókok kihuzgálva, levelek, ruhák hevertek a földön szanaszéjjel, tarka összevisszaságban. Látszott, hogy nagy sietségben hagyhatta el a tulajdonosa ezt a szobát.

A tisztek szomorúan nézték a rendetlenséget. Hiszen olyan fiatalok voltak még ők is mind. A legnagyobb része nem volt több huszonkét-huszonhárom esztendősnél.

„Vajjon hová hajtja le most fejét a leányszobának a lakója?” – gondolta magában Bende.

De a szomorúság nem tartott sokáig, mert Bende felhúzott egy női ruhát, amelyben sima arcával egészen egy fiatal leány benyomását tette és ebben mutatkozott minden szobában, amíg az őrnagy szigorúan le nem intette.

*

Reggel hét órakor hagyta el a tüzérség Bagnáriát. Az ágyúk végigmennydörögtek a házak között és Bende búcsúzóul még felpillantott az emeletes ház ablakára, amely mögött a leányszoba rejtőzött, de vissza már nem nézett senki.

Folyt az üldözés tovább.

A falvak kupaktanácsa mindenhol a falvak elején fogadta őket és könyörgött, hogy kíméljék meg a falujokat.

Törődött velük az ördög.

Egyre gyakrabban akadtak az út mentén menekülők cserbenhagyott kocsijára.

Néhol egész kocsisor hevert az útmenti árokba döntve, de ló nem volt előttük. Valószinüleg még az olasz katonaság takaritotta félre őket, mert összetorlódva akadályozták a visszavonulást és a lovakat kifogták, hogy segitsenek az ő fáradt lovaiknak.

Az útmenti sövény mellett egy kis kocsiba fogva – amelyben csak egy hatalmas vázát szállitottak gondosan becsomagolva – döglötten hevert a ló. A vázát, amely valószinüleg hatalmas értéket képviselhetett, vandál kezek kövekkel törték darabokra.

Délben német csapatok jöttek velük szembe már a Tagliamento mellől, amelyeket kivontak az üldözésből, hogy most valahová a nyugati frontra vessenek.

A német kocsik tornyosan meg voltak rakva zsákmányolt holmival.

Az egyik magasra megrakott kocsi vászon esővédőjén egy német katona ült, aki egy kalitkát szorongatott a kezében. A kalitkában egy színes papagáj gubbasztott komolyan. A jó Isten tudja, hogy hol szerezhette a katona a papagájt.

A katonák futólag üdvözölték egymást.

Tovább, tovább...

(Dr. Schaller Sándor: Szemben les a halál /A Piave partján/. Magyar Elektronikus Könyvtár)

Néha a fejemhez kapok – hogy is van ez? Kérdem, mert nem bírom megérteni a titokzatos őrültséget, mely a dolgokban van és az események tompa egymásutánját. Jobban mondva, az eseményeket amint fejlenek s következnek, meg lehet érteni, de hogy az egész miért történik (nem a reál okokat, hanem a magasabb értelmet kutatom) azzal nem vagyok tisztában. Sokszor azt gondolom, a következő nemzedékért. De ezt gyanakvással kell fogadni – az ember nem az a finom fajta, mely ily távoli és szép célokra nézne. És minden nemzedék gondoskodjon csak önmagáról, elég baja van a saját sorsával, még azt se tudja jól eligazítani, hát mit akar a jövő generációtól. És Isten őrizzen, hogy abba is beleavatkozzon, azzal a sötét ostobasággal, mellyel saját szerencsétlenségét kavarja. Háborúkkal akar segíteni a jövő generáción, mikor egyik háború úgy szüli a másikat, mint a farkas a kölykeit. A mai háborúból ötven év múlva új háború van – ez az atyai gondoskodás a jövő nemzedékről. És ha már a legjobb szándék vezetne is bennünket, mit használ az, az ember sorsa mindig reménytelen volt és marad – a következő generáció csak úgy föld alá kerül majd, mint a mostani –, valami titokzatos hatalom trágyázza velünk a földet... az emberek ki nem élve szűkre szabott életüket, búsan dőlnek a korai halálba.

De hát mégis, miért? Egy jelszó után kapkodok, a régi csaták, szabadságharcok valami szép kiáltása után, a Petőfi és Byron szavai után, és az igék után, amelyek azt mondták, hogy szabadság, egyenlőség, testvériség, és amelyek valami felszabadítást hirdettek, valami régi jármot vettek le az emberiség nyakáról. Kétségbeesett küzdelemben, vértengerben és könnyben úszik a világ s e temérdek küszködésből az egymással harcban álló nemzetek csak ilyesmiket tudnak kihozni: – "határaink védelme" –, "szövetségesünk érdekei" –, "nagyhatalmi állás" (egyébként mind szent és fontos dolgok), de nem bír megszületni egy kiáltás, mely átharsogjon a világon, a magas cél felé mutatva, melyre a haldoklók megtört szemeiket emeljék. (Lengyel Menyhért: Egyszerű gondolatok. Nyugat, 1918 / 10. szám)

1916-ban születtem, az első világháború harmadik esztendejében.

1916. március volt ez a - számomra csupán utólag - emlékezetes nap. Színhelye a budai Krisztina körút 83., avagy Bors utca 2. II. em. 4. sz. lakás. Annak is kicsi, későbbi gyerekszobája. A budai Bors utca a Városmajort kötötte össze a Vérmező menti Krisztina körúttal; manapság Hajnóczy József utca a neve.

Milyen is volt ekkoriban a csillagok állása? Baljós jelek mindenfelé.

Ha akkoriban, születésem idején, 1916-ban olvasni tudtam volna, megtudom, mi is zajlott akkoriban a nagyvilágban. Ha életem első hónapjainak újságjaiba belenézhetek, azt olvashattam volna: - Megkezdődött a verduni csata! (Utóbb tudtam meg: az osztrák-magyar hadseregből is odavezényeltek egyes alakulatokat. így azt a rohamzászlóaljat is, amelyben - későbbi nevelőapám - Ratkovszky Károly hadnagy és katonatársa, Aba Novák Vilmos, a festő is szolgált. Később, 1976-ban Párizsban megismertem a Musée de l'Armée két munkatársát. A két francia ezredes - az egyik tüzér, a másik huszár - Mr. le Colonel Reverseau, Mr. le Colonel Jean Martel - mesélte el ennek a halálnál is gyötrőbb sokhetes pergőtűznek s a szuronyrohamoknak gyilkos gyötrelmeit. Ők a túloldalon álltak, és - lőttek, rohamoztak.

Olvashattam volna azt is: a német hírszolgálat - és szervilis hazai szócsöve, a magyar sajtó - szerint küszöbön áll Párizs eleste. Hát Párizs városa, ezúttal, mégsem esett el!)

Ha az akkori Népszava kerül kezembe, arról is értesülök: Liebknechtet a császári német bíróság - háborúellenes uszítás okán - négyévi fegyházra ítélte. De júniusra - életem első neve napja táján (június 27-én, Szent László napján) - arról is hallhattam volna, hogy az oroszok áttörték az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregének frontját. A Bruszilov-offenzíva során csapatainkat újra visszakergették a Kárpátok mögé. Egyik nagybátyám alakulata is - az I. lovashadosztály - hat napig futott vissza. S a mieink csak lovaik jó lábának köszönhették, hogy - utánpótlás, hadtáp, ember étele és ló abraka nélkül - ütegeiket megmentették. Kétszáz ezer ember elestéről, háromszázezer fogságba eséséről keringett a rémhír. S a szófia beszéd - igaz volt.

Ha jobban fülelek, meghallom a szomszédos szobából átszűrődő szavakat! Ekkoriban vetődött ugyanis haza - tizennyolc havi frontszolgálat után - egyik nagybácsim, Gál Józsi, lovas tüzér főhadnagy.

Gügyögésem hónapjaiban Bruszilov oroszai 80 kilométer szélességben, 50 kilométer mélységben törték át az Osztrák-Magyar Monarchia keleti frontját.

A budai hegyekben, csakúgy, mint 1914-ben, már újra lövészárkokat ástak. Az oroszok ekkor vágták el a mi I. és II. hadseregünket. Arcvonalunk összeroppant. Félmillió embert vesztettünk; 11000 tiszt esett el, vagy esett fogságba. Arcvonalunk 150 kilométerrel meghosszabbodott. S az ingadozó Románia - Hohen-zollern királyával az élen - hadat üzent a központi hatalmaknak.

Ezekben a súlyosodó háborús időkben Grum Feri dédapám - sült osztrák származású hajdanvolt 48-as honvéd - 1916. április 3-án írja Apámnak, Bécsből. Magyarul:

Örömmel hallottam, hogy talán nem fogsz behívatni a harcztéri szolgálatra. Bár a jelenlegi körülmények közt, midőn mind a két ellenséges tábor már eped a béke után, talán mégis sikerül a jelen szerencsétlen állapotoknak véget vetni. Sok vér és pénz fogyott el már minden államban. Pedig e kettő szűkével a háborúnak vége, a béke az ajtó előtt áll.

Majd ugyanő, a kilencvenkét esztendős hadastyán írja komor, váteszi hangon 1916. július 13-án Badenből:

...napokkal a mai után kapod a halálomról való tudósítást. Egyikre, mind a másikra már készen állok. Úgy sincs nagy öröm a továbbélésre ilyen időkben. Ezek folyton rosszabbá válnak, akár béke, akár további harcz lesz a sorsunk.

Isten kezében a Mérleg. De akár béke, akár háború lesz: Vége a mai létnek! Áldás és öröm alig fog belőle származni... **

Grum Ferenc, nem sokkal citált leveleinek kelte után, 1917. nov. 25-én, élete 93. évében Bécsben elhunyt.

Halála után hűséges gondozója - legjobb barátjának idős leánya, házvezetőnője, „mindenem és mindenesem", Ilka Feitscher nyugdíjas tanítónő - így ír nekünk az elkomorult Bécsről: Itt Bécsben immár nagyon kedélytelen az élet. A sztrájkmozgalom egyre inkább kiszélesedik; ma már az újságok sem jelentek meg. A megélhetési viszonyok is rémítőek itt. Negyed kiló liszt, másfél kiló krumpli, hat deka zsír és egy tojás, kevés kenyérrel, bizony, lehetetlenül kevés a heti megélhetéshez. Főzelékfélét és gyümölcsöt pedig egyáltalán nem lát az ember!

No, élj jól... (Zolnay László [régész]: Hírünk és hamvunk. Magvető, 1986, Tények és tanúk sorozat.)

Folytatjuk