2017. május 31., szerda

Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (5)

Justh Zsigmond – Álarcosbál Párizsban


Józsa János: Rigoletto
Justh Zsigmond a XIX. század végi magyar irodalom szokatlan jelensége: az arisztokrácia tagja, külföldön szerez élettapasztalatot, de rendkívül kritikusan viszonyul osztályos társaihoz, ahhoz a réteghez, amelyből vétetett. Ebben segítik irodalmi ambíciói, illetve az az időszak, amit Párizsban töltött s ahol megismerkedett a kor haladó eszmerendszerével.
Regényeiben elképzeléseinek adott irodalmi hangot. Lukácsy Sándor rámutat: az író “1888. évi párizsi tartózkodása alatt naplót vezetett. Bár állítólag azért írta, hogy bebizonyítsa regényei egyik kritikusának, mennyire ért az emberek, típusok, helyzetek megfigyeléséhez, analíziséhez, voltaképpen nem kidolgozott irodalmi alkotás. Akár csak nagy naplóíró elődje /Széchenyiről van szó/, Justh Zsigmond is fésületlenül, töredékes, távirati stílusú mondatokban, magyar szöveget gyakran francia vagy egyéb idegen kifejezésekkel vegyítve, gondozatlan helyesírással írta le élményeit, benyomásait. Sokan mégis e naplóban látják legfontosabb irodalmi művét. Igazuk van. Értékes ez a napló már csak tárgya miatt is: szerzője Párizsban érdekes emberek között forgolódott, Munkácsy Mihály, Sarah Bernhardt, a színpad ünnepelt dívája, a tudós Taine és annyi más híresség tartozott ismerősei, megfigyelő szenvedélyének alanyai közé. Növeli a napló írói értékét, hogy a szerző valóban kitűnő megfigyelő, s kevés szóval is pompásan tud jellemezni, töredékes mondatainak atmoszféra-felidéző erejük van.”

*
1888. február 25.

Fél 11-kor a fiatal festők álarcosbáljára, boulevard du Temple, restaurant Bonivalet.
Nagy táncterem zenekarral, körös-körül helyiségek, egy kis szalon, hol zongora mellett táncolnak. Tizenegykor már jól tele, roppant színes, igen szép kép.
Néhány igen originális alak:
Egy japáni costume: japáni álarc, japáni mozdulatok. Úgy jár, úgy mozog, úgy táncol, mint a japániak szoktak. Vacsoráig fenntartja álarcát.
Kate Booth (fiatal amerikai festő): óriási Kate Greenway kalap, fekete derék és szoknya, az egyik karon a Salvation Army [Üdvhadsereg] jelvényei. Veres és fehér csíkos harisnya, nagy, óriási kivágott cipők. A kis piktor tényleg hasonlít az üdv hadseregének hírhedt generálisnéjára, s most e talmi Kate Booth folyton beszédeket tart, beszél az üdvről, s közben megfeledkezve magáról a legnagyobb dühvel kánkánt kezd táncolni.
Une femme gauloise [gall nő]: igen csinos modell, Pálmay Ilkára hasonlít. Fején arany sál, amelynek két oldaláról, eltakarva a füleket, dupla copf lóg le. Derekán veres trikóderék, ugyanilyen kesztyűk s e szövetből földig érő, igen merev ráncokat vető szoknya. Derekán aranyöv.
Egy indiai costume (indiai festő-herceg viseli): krém áttetsző szövetből földig érő talár, a nyakon igen színes ékszerek. A vállakról tompa téglaszínű selyemkaftán csügg le. Sápadt, barna fejét kiemelik a füleiből lelógó drága fülbevalók s a homlokára lecsüggő gyémánt csillag.
Boulanger [generális]: fekete, óriási kalap, nagy veres tollakkal díszítve, sárga frakk, fekete selyemtrikó, mely egész testét födi; a paradicsomi egyetlen article de toilette-et [ruhadarabot] egy fehér nyakkendő helyettesíti tant bien que mai [úgy- ahogy].
Vele maitresse-e: une chinoise [egy kínai nő]. Gyönyörű, halványsárga kivarrt toilette, halványkék selyemharisnyák. Fehér és igen veresre festett fej, á la mikádó szemek és hajviselet.
Rupert Bunny mint ange primitif [primitív angyal]. Fehér áttetsző indiai fátyolszövetből földig érő ing, ugyanebből a szövetből feje búbját tökéletesen elfödő fátyol, melyet egy nagy bronz aureola fog be. Kezében egy hat láb hosszúságú primitív trombita.
Ezek voltak a frappánsabb costume-ök, ezenkívül persze még végtelen sok pierrette, balett-táncosné, keleti costume, renaissance lovagok, japániak, kínaiak stb.
A bál elkezdődött, egy pár tour, s aztán az első quadrille [négyes], az első kánkán.
Hogy lehessen ezt leírni? Azt a sürgő-forgó, mozgó, táncoló, kurjongató, fel s le hullámzó, tomboló, tarka-barka, eszeveszett, érzékies, fékvesztett, fantasztikus tömeget. Ezeket az ég felé meredő lábakat, ezeket a kacagó kifestett ajkakat, ezeket a komoly costume-be öltözött, egy cseppet sem komoly típusokat, azt a Szent Clotilde-ot, ki egy nagy kereszttel nyakán hosszú uszályát felkapva – de felkapva egészen – egyik lábát égnek mereszti, s aztán lerúgja vele a vele szembe táncoló primitív angyal fejéről az aureolát.
Azt az indiai herceget, ki őseinek a díszruhájában, abban a palástban, amelyet akkor öltöttek amazok fel, ha ítéltek élők és halottak fölött, egyik lábát kézben fogva nekirugaszkodik s végighömpölyög a parketten, lerántva egy bohócot lábáról, akivel most összefogódzkodva, egy tömeggé olvadva elgurulnak a táncosok lábai előtt.
Hogy írjam le général Boulanger vad táncát, mikor még fehér nyakkendőjét is elvesztette.
Különben is minden összefolyik, a sok tomboló ember tarka gomollyá olvad össze, csupa szín, csupa hang, csupa illat, együtt látja az ember az egészet, de megkülönböztetni már alig tud valamit, a zene mind lármásabb lesz, a primitív angyal belefúj trombitájába, a spanyol táncosné castagnette-jeit veri, a lutteur [lovag] a nagydob mellé áll s nagyokat üt belé dorongjával, a szomszéd kis szalon zongorája visít, Kate Booth egy fűzsípot húz ki zsebéből, azzal fújja „térítő” melódiáját, ott egy skót dudál, a többiek énekelnek, s mind táncol s égnek rúgja a lábát.
Vacsora után a társaság egy része jól becsípve, egy francia festő csak úgy gurul jobbra-balra. Leültetem magam mellé és – tanulmányozom.
Igen furcsa, hogy a nemzeties vonások a legfrappánsabbak akkor, ha az ember részeg.
Az Operaház fantomja (jelenet)
Egy francia szellemesen kacagva, egy német lomhán, nehézkesen, egy angol durván s érzelmesen, egy magyar vadul, szenvedélyesen részeg.
Mon petit francais était spirituel tout en étant ivre comme un cochon. [Az én kis franciám szellemes volt, noha részeg, mint egy disznó.]
Több érdekes jelenet még: két asszony veszekedése.
En quatre vacsora [vacsora négyesben], két úr, két asszony. Az egyik asszony Watteau-costume-ben, a másik balett táncosné: egy szoknya, egy corset [fűző] s egy rózsaszínű maillot [trikó] – ez az egész.
A Watteau pásztorné nevetni akar, s társnéja székére mustárt dörgöl.
A mustár hatni kezd, a tömeg nevet – ez elég arra, hogy a kisasszonykából hiéna váljék, elle gifle ses deux voisins [fölpofozza a két férfit], aztán belátja, hogy ezt csakis asszony követhette el, felkap egy kést, s a szemben ülő gúnyosan mosolygó kis pásztornőre ront; ez visítva, remegve megugrik, s így keresztül-kasul rohannak a termeken.
A valcer pedig csak szól s szerelemről beszél.
Íme: ennek a szerelemnek tárgyai ott fekszenek most egymáson kibontott hajjal, összekarmolt képpel, szakadozó trikóban, szennyesen, piszkolódva, visítva, hörögve s velük szerelmesök, kik szét akarják őket választani s szeretetteljesen nézik – ideáljaikat.
Az egyik asszony most leteperte a másikat, a Watteau pásztorné ott fekszik a földön, arccal földre borulva, s a másik most — fog fogért teóriából kiindulva – a mustárt hatalmas tenyereivel fizeti vissza.
Úgy hangzik a szférák e zenéje, mint mikor a mosónék a szennyest lapátolják. Körös-körül pedig a sok asszony mind vigyorogva, kárörvendve – ez is létért való küzdelem.
Végre a diadalmas asszony felkel, még egy szitok, még egy gifle [pofon] és – szerelmese karján eltávozik, magával vive e kellemes emléket és két unciát restaurant Bonivalet mustárjából.
A másik, a Vénus vaincue [legyőzött Vénusz], ott hempereg a földön, szégyenében sírva, arcát elrejtve s azon gondolkozva, hogy lehessen felkelni anélkül, hogy amazok röhögjenek.
Egyet sikít, egyet zuhan fekvőhelyén, et elle s’est évanouie [elájul].
Most mind ápolni kezdik, öntözik, kifűzik, a legkülönfélébb zsinórjait kitágítják, édesen beszélnek hozzá. Son monsieur la regarde d’un petit air anxieux [a férfi aggódva nézi], fél, hogy baj esik; végre a pásztorné magához tér, azt kérdi, hol van, meredten bámul maga élé, aztán – felismeri szeretőjét, nyakába borul, s dühösen, hevesen, hisztérikusan, egész testében remegve elkezd sírni.
A férfi csókolja, szánja, vigasztalja s felül neki, mint mindig.
Egy fél óra múlva ott ülnek a restauratio egyik sarkában vacsoráivá, előttük osztriga, pezsgő és — mustár.
Reggel hét felé oszlanak.
A Quartier Latinban lakók együtt mennek haza gyalog. Ezekhez szegődöm én is.
A hajnal első hideg sugara megvilágítja a reggeli ködöt s a nehézkesen mozgó munkásokat. Egyhangú, nehézkes léptekkel mennek mindennapi munkájukra, s bámulva és rokonszenvvel nézik a mi őrült csoportunkat.
Ez is jellemző: a munkásban is megvan a francia gauloiserie [tréfás kedv], s ez teszi rokonszenvessé nekik a hazatérő débau-ché-t [lumpot].
Elöl megy le général Boulanger, á cravate blanche [a fehér nyakkendővel], mögötte a kis chinoise [kínai nő], karon fogva egy híres modellel, Sarah-val, ki balett-táncosnőnek van levetköződve, aztán egy csoport bohócnak öltözött angol festő, Adamson skót costume-ben, aztán Kate Booth meg még néhányan.
Kate Booth táncolva siet előre; szoknyáját kifeszíti a reggeli szellő, veres és fehér harisnyájának szürkés foltjait megvilágítja a reggeli első napsugár, de megvilágítja a kifestett, kikent, halvány arcokat is, a jókedvű mosoly fáradt kifejezést ölt a reggeli Világnál, a jókedvet lehűti a hajnali dér – a csoport mind csendesebb lesz.
Egy öregasszony, ki Halles-ba [a vásárcsarnokba] siet, bámultában leejti kosarát. Général Boulanger felemeli neki s tíz sous-t nyom ráncos kezébe. Aztán a két modell belekapaszkodik két oldalt, s nagy válé-t kiáltva nekünk, elválnak, mi erre, ők arra mentek – arra, merre a szívük vitte.
Furcsa, e percben eszembe jutott, hogy ezt a három embert sohasem látom többé. Ezt a finom termetű piciny chinoise-t, ezt a karcsú ballerinát s ezt a bolondos víg Boulanger-t – színes árnyaikat elnyelte az utca köde. Lassan-lassan szétváltunk, egyenkint, némán, s végre egyedül maradtam.
Az éjszakából fényes napsugaras reggel lett, s mégis úgy éreztem, mintha tűzijáték után komor, néma éjszaka vett volna körül.

Következik: Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (6): Szinnyei József – Jókai városa

2017. május 29., hétfő

Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (4)

Szép Ernő – Anzikszkártya

"Századunk / a 20. századról van szó - szerk. megj./ első évtizedében a könyvolvasó közönség nemigen tudta eltartani íróit, ezért azok hírlapi munkára szorultak. A kényszerűségből a magyar újságírás visszahozhatatlan fénykora állt elő: egy korszak, melyben szinte mindennap és szinte minden újságban olyan nevek jelentek meg cikkek, karcolatok, tárcaremeklések alatt, mint Adyé, Kosztolányié, Móricz Zsigmondé, Szomory Dezsőé, Krúdyé. E nagyok hírlapi munkáit többnyire már kötetekbe gyűjtötték; Szép Ernő tárcacikkeinek összegereblyézése még várat magára" - olvashatjuk Lukácsy Sándor felvezetőjében. 
A szerző Szép Ernő karcolatait a műfaj legszebb példái közé sorolja. 
"Szerzőjük ráérősen jár-kél - vagy mint írja: őgyeleg - a főváros utcáin, üldögél padjain, kávéházaiban, látszólag dologtalanul, valójában állandó munka közben, mert az ő dolga, hogy megfigyelje a levelek hullását, vendég és pincér veszekedését a kávéházban, a prolilányok szegényes és tarka kosztümjét a vasárnapi korzón, a kopaszodó férfi kínos hajtoalettjét a borbélynál, a bábszínház közönségének olcsó örömét, a gyermeknapi adakozásra kapacitáló perselyes hölgyeket, május elsején a felvonulókat, cégtáblák feliratain a fordítva kanyarított S betűket, a fiatal pár boldog zavarát, amikor élő kacsát nyernek a vurstliban, a soknemzetiségű tömeg viselkedését a kivándorlóhajón, a kopott télikabátos nyugdíjast, a munkára vezényelt rabokat, a villamoskalauzokat, a görkorcsolyázó-kat, a kuglizókat, a verebeket, a nőket, és újra meg újra az ősz érzelmes búcsúját, szállongó faleveleit..."
Szép Ernő írásaival következetesen és mindegyre bizonyítja, hogy nem létezik érdektelen téma, az írótól függ, hogy meglátásait, elképzeléseot érdekessé avassa. Vérbeli fotográfusi szemléletet követ leírásaiban Szép Ernő: impresszionista írástechnikája egyik képet a másik után rögzíti, ezáltal a múló pillanat hangulata és megannyi furcsasága megörökítődik, magán hordozva a kor pecsétjét. 

*

Fiume (fortepan.hu)
A fiumei mólón állok, annak is a legvégén, hátam mögött hazám, előttem a tenger, lábamnál két bőrönd, mint két hű vadászkutya. Jobbkéz felől egy óceáni gőzös rostokol, de füstölög, nemsokára elindul, mindjárt beszállok magam is, csak egy kicsit körülnézek még, szeretek így a kikötőben állani és bámészkodni. Sajátságos kis hely ez a hosszúkás móló Fiúméban, egy ugródeszka Magyarországból a végtelenbe. Hogy el van fojtva körös-körül a világtól ez a mi hazánk, milyen árnyékkal ölelik körül a magas és nyomasztó hegységek, itt ezen a kis mólón tudunk csak átlélekzeni a világba, itt sóhajt fel kábult nosztalgiánk, itt dereng szemünkbe és zendül fülünkbe az örök tenger, amely az ölében tartja a szépséges világokat. Itt sirályok repkednek már, fürgén, idegesen, a távol tenger szép fehér ügynökei, a móló kövén vastag kötelek és láncok hevernek, matróznép jön-megy, a víz közönyével száraz arcán, a móló körül ladikok, motorosok, halászbárkák hintáinak, fekete kereskedelmi gőzösök lustálkodnak, a könnyű kék Quarnerón távol karcsú fehér vitorlák ragyognak, mint egy-egy tiszta lúdtoll kék tintába mártva, amilyennel nagyapáink a szerelmes levelet írták. Jobbfelől egy félórai ábrándnyira sárgállik és krémlik Abbázia, a budapesti nagykörút álmainak és kéjeinek tartománya.
A fülembe cseng ez az Abbázia, ez elandalodott édes szó Budapest ajkán, és képzeletem fátylán visszatűnik az életörömnek ez a panorámája, ami Abbázia csengése mögött szendereg. Az ünnepélyes villák, penziók és hotelek az ő szép német neveikkel, a Délszakról átplántált flóra közé bűvölve, a tengerészsapkák és fehér cipők mámora, a Kurkapelle délutáni potpourrija [a fürdőzenekar egyvelege] körül való andalgás, a strand kávéházai előtt való önfeledt, végtelen kalábriász s ah, most már a nagyvilági cercle, s az előkelő francia croupier-k, Paris hűtlen gavallérjai. Voltam Abbáziában, vagy két napig voltam, ifjú voltam és mint mondani szokás, bohó és tapasztaltabb cimborák regéi nyomán azt vártam, hogy ha megállók a sétányon, a szerelem után lihegő hölgyek lasszót dobnak a nyakamba, úgy vonszolnak illatos boudoirjukba. Megállottam, vártam, de nem történt semmi, meleg volt, s a fehér hölgyek, a telt és bágyadt pillangók ellibbentek mellettem... talán nekem kellett volna kezdeni? Mindegy, elmúlt és az egész életnél csak az a fontos, hogy elmúljon. Indul a nagy hajó, kedves olvasó, fogadd zsebkendőlobogtatásomat.
Pannónia a neve annak a Cunard-féle lélekvesztőnek, amelynek pazar writing-roomjában [írószobájában] e szegény soraimat húzom a papiroson. Pannoniának híjják a hajót, csakugyan: Pannónia van rajta, valami ezerötszáz magyar lelket úsztat most Amerika felé. Harmadik napja megyünk, a halovány dalmát partok is elmaradtak már, ég, víz, hajó, bágyadt hajózene az első osztályon, a fedélzeten fekvőszékekben olvasgató missek, gnádige Frauk, nagyságos asszonyomok, síp, kürt, harang. Egy úr, aki szegény, velem azonos, a fehér korláton könyököl, az úr alatt a harmadik osztály óriási hátulsó fedélzete, azon bekerítve Magyarország. Parasztemberek, parasztasszonyok, leányok, gyerekek, itt-ott tótok, olajok, horvátok, szerbek... az én hazám úszik itt a tengeren, kicsinyítve, kivonatolva, olyan mint egy vigéc mintatáskája, mint egy csoportkép, amelyet a népek kiállítására visznek, vagy talán egy cifra, siralmas deputáció, amelyet Magyarország küld messzi, messzire, tán egyenesen a jó Isten elébe. Ez hát itt a kivándorlás, amiről annyi szépet meg csúnyát hallottam.
A kivándorlók fedélzete, mint egy álombéli piac, a kék tenger közepén. Az emberek álldogálnak hátravetett kezekkel, pipálnak, bámészkodnak meg üldögélnek a ládán, kötélcsomókon, padlón. Beszélgetnek, hallgatnak. Amott kártyáznak. Emitt egy valami régi újságból olvas, figyelik. Köteleken szárasztani kiakasztott ruhák lengenek. A korlátra dűlt leányok, asszonyok, gkik a vizet nézik, mintha maguk is lecsüngő tarka cihák lennének. Szerb legények kólót táncolnak, a kör közepén egy ember furulyáz. Egy magyar ember nehéz gesztusokkal tapogatja egy fehércseléd vállát, derekát, szoknyáját. Kenderhajú kis leányok ülnek körben a padlón, egy dalocskát nyávognak, a melódiáról megismerem:

Amoda jön egy madárka,
Szárnya hosszan integet...

Egy menyecske zsoltárból imádkozik, ülve egy lépcsőn. Mezítlábas fiúk versenyt másznak az árbocköteleken. Egy szakállas, sportsapkás zsidó ember egy árbochoz támaszkodik, keresztbefont karokkal, maga elé néz. Egy legény kis bádogtükörből a bajuszát macerálja. Egy asszony a földön, szétterpesztett lábbal, a fia fejében kereskedik, emlőjébe egy csecsemő csimpaszkodik. A látcsövet a szememhez emelem, segítek az anya ujjainak a fiú fésületlen hajában kutatni... ah, megvan! Egy függő mentőcsónak árnyékában egy sor tót alszik. Egy kis szabad helyen két furcsa nő sétálgat, mint két elfakult paradicsommadár, panaszosán és koketten, Manón Lescaut hajója jut eszembe róluk, amelyen hajdan a ledéreket száműzték Amerikába. Egyik lila napernyőt forgat. Egy cigány csavarog a nép közt, zölddé sápadt keménykalapban, muzsika a hóna alatt, odanyúl, meg-megpen-geti a húrt, senki se muzsikáltat. Két fiú birkózik, neki-nekiesnek a körülálló bámészoknak. Egy öreg paraszt zsemlét eszik bicskával, nagyon kímélve a falatokat. Most összekaptak valamin egy-páran a korlát mellett, egy steward szigorúan lépeget feléjük...
Mit nézzek, mit kapkodjak fel ebből a nyugtalan bolyból, ebből a tekergőző zsivajból, ebből a kis világból, amely a végtelen, tiszta tengeren, az ég alatt itt előttem vonaglik lenn, tele ronggval' játékkal, bánattal, dallal, nyomorúsággal, gonddal, szerelemmel, piszokkal. Melyik arcot vizsgáljam meg látcsövemmel, melyik embert szólítsam meg élete felől, melyiket sajnáljam legjobban... irigyelni mindet egyformán irigyelem, mert teljes húsz napig, míg a hajókerék kortyonként elfogyasztja a vizet Amerikáig, azt hiszik, hogy boldogok lesznek.
Este van, a hajó halk zúgással vonul a tengeren, körös-körül a csillagos ég, az ember beleandalogja magát abba az érzésbe, hogy a hajó az égben megy előre. A hajózenekar, amely reménytelen, lerongyolt arcú férfiakból áll, egy Crémieux-valcert játszik az elsőosztályú fedélzeten, egy kellemes semmit, egy édes ürességet. Messziről, a hajó orrából viszont el-elmerülő citerát és bánatos férfiéneket hallok. Önkéntes számkivetésbe megyek, az első osztályról a kivándorlók elülső fedélzetére szállók le. Micsoda kép, Istenem! Népek, nemzetek összecsődülve a csillagok alatt. Törökök, görögök, bolgárok, oroszok, lengyelek csapatjai üldögélnek és hevernek a hűs estén a fedélzeten. A legtöbb az orosz. (Ezer esztendő előtt váltak el a magyaroktól, ezer esztendő múlva összekerültek a hajón, az oroszok itt elöl, a magyarok a hajó farában, mennek Amerikába.)
Abbázia (fortepan.hu)
A fedélzeten egy nagy halom burgonya, föléje ponyvát feszítenek ki, a krumpli oltalmára. Ez alatt a ponyva alatt hever a legtöbb ember, a krumplin. Az emberek is olyan sűrűn vannak, oly olcsók és névtelenek, mint a krumpli, amin heverésznek. Óh, ha író volnék, hogy le tudjam írni, amit most látok, vagy legalább festő, hogy lefesthetném. Az emberek mindenütt pipálnak, cigarettáznak, a cigaretták úgy hunyorgatnak itt lenn, mint odafenn a csillagok. Egy török ember citerázik és gajdoi a ponyva alatt, körülhasalják a többi törökök, az egyéb nemzetek körülácsorog-ják, hallgatják. Egy kis tisztást hagytak egy gyönyörű, rongyos török fiúnak, aki a muzsikára táncol. A két kezét a fejére kulcsolja, körbe sétál, keményeket dobbant, aztán megáll, a derekát lassan csavargatja, a fejét leereszti és lesüti a szemét. A kéjnek és a férfiúi szeméremnek a tánca ez.
Némán nézik az emberek. A török citerás, akinek arca és hangja oly egyformán szép, fáradt és barna, elhalkítja monoton danáját, mert a ponyva túlsó sarkán az oroszok zendültek fel. Hegedűn játszik egy keménykalapos, de vörösinges, öves és csizmás muszka, a széles sipkájú, szegletes arcú, kék szemű muzsikok karban éneklik a végtelen egyszerű és végtelen bánatos románcot. (Nappal ugyanaz a hegedűs féktelen temperamentummal rángatja a víg nótákat, s a muzsikok fiatalja víg kurjonga-tással térdeli az orosz táncot.) Akik a törököt hallgatták, egymás után átfordulnak ide, gyermeki nyitott szájjal figyelnek. Az egész fedélzeten alig beszélget valaki. Hosszú az orosz románc, mert mély a lélek, vége van egyszer mégis a dalnak, utána csend lesz, csak halkan duruzsolnak a népek, és a víz hallatszik lentről, ahogy az óriási hajó hasítása elől sziszegve futnak kétfelé a hullámok.
Egy nagy kémény tövében körben ülnek a padlón szegény lengyel zsidók, minden népségtől elvonulva. A csendben ők is felbátorítják lelkűket, énekelni kezdenek. Lecsüggesztett fővel, a két lábukat előrenyújtva ülnek, a legtöbbnek a keze a nadrágzsebében, egyik, a legfiatalabb, a nyakát öleli s az égre néz. Neki van a legvékonyabb hangja, kisír a nagy sírásból. Olyan az ő énekük, mint az eláradt, gyáva és szenvedélyes, kéjesen gyötrő zokogás. Mit énekelnek ezek az örök kivándorlók, mit panaszol ez a szennybe és fájdalomba merült fajta? Többen, többen fordulnak, közelednek feléjük, a lengyel zsidók éneke hangosabb és még fájóbb lesz. Összevissza járok a népek közt, nem győzöm nézni orcáikat, szemüket, melyekből az állatok jóságát érzem. Milyen jók ezek a szegény emberek, ezek a népek, akik nem értik egymás nyelvét, s itt mulattatják egymást. Kinyitják ajkaikat és egymás felé éneklik szenvedő életüket.


Következik: Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (5): Justh Zsigmond - Álarcosbál Párizsban

2017. május 25., csütörtök

Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (3)

Molnár János – Noé bárkája

"Volt egy magyar író, aki nem akart belenyugodni a bibliai tájékoztatás rövidségébe, s a világ okulása végett olyan részletes leírást szerkesztett Noé bárkájának építéséről, hányódásáról és a benne levő emberek-állatok megmeneküléséről, mintha a vízözön eseményeinél szemtanúként - mint kiküldött tudósító és szemfüles riporter - maga is jelen lett volna" - hívta fel Molnár Jánosra a figyelmet Lukácsy Sándor irodalomtörténész.
Molnár János 1728-ban született, a Győr megyei Csécsényben, apja vízimolnár volt. Molnár János papnak tanult, a Jézus Társaság tudós tagja lett. Nagyszombatban tanított, ahol 1760-ban kiadta Régi jeles épületek című könyvét, amit az első magyar nyelvű építészettörténeti munkának tartanak. 
"A források dicséretes megjelölése modern írói vonás Molnár Jánosnál - állapítja meg bevezetőjében Lukácsy professzor -,, könyvének tartalma azonban a középkor rég letűnt tudományosságának naiv szellemét őrzi. Lapjain ugyanis nemcsak a hajdankor valóságos épületeiről olvashatunk, hanem olyan mesés épületekről is, melyekről a Bibliában vagy egyéb legendás történetekben esik szó. Molnár Jánosnak nem volt erős oldala a forráskritika, a bibliai szövegeknek pedig már csak vallásos buzgóságból is, hiszen pap volt, teljes valóságértéket tulajdonított, így aztán a derék szerző bizony furcsa könyvet alkotott, melyben a régi jeles épületek sorában épp úgy tüzetes leírást ad a Paradicsom kertjéről vagy Noé bárkájáról és Bábel tornyáról, mint az epheszoszi Diana-szentélyről vagy a régi Róma - maradványokban ma is meglevő - fórumairól, vízvezetékéről, templomairól. A képzeletbeli, sosem-volt épületekről írva az adatok hiányát következtetésekkel pótolta; így számította ki például Noé bárkájának méreteit. (...)
Uccello, Michelangelo, Schönfeld és más nagy művészek, vallási célból, egyházi megrendelésre, nemegyszer megfestették a vízözön jeleneteit, s alkotásaikat csodálattal szemléljük ma is. Hasonlóképpen élvezetet nyújt Molnár János remek leírásainak mozgalmassága, láttató ereje, naiv bája és romlatlan magyarsága."
Ha az alább következő leírást összevetjük a 2014-ben készült amerikai szuperpordukció vonalvezetésével és díszletezésével, rá kell jönnünk, hogy a több mint háromszáz éve élt Molnár János nagyon is realista képzelgő volt: régies stílusban megfogalmazott történetére tökéletesen rímel a Darren Aronofsky rendezte, sokat vitatott Noah.


A bárkának hossza mind a három renden háromszáz könyöknyi, szélessége ötven könyöknyi vala, s ugyanis a marhák szállására készítetett alsó rész is ily tágas volt; magasságára elég, ha tíz könyököt engedünk.
Az emlétett szélességből vonjunk le nyolc könyököt, és úgy állítsuk rendre végig ellenben-által az istállókat, hogy az a nyolc könyöknyi puszta szélesség ennek az alsó résznek utcája, avagy folyosója légyen. Ezt pedig azért szabjuk ily tágosra, hogy ott könnyen az elefánt is elférhessen; marad azonban mind a két felől negyvenkét könyöknyi szélesség; vegyünk el ebből a negyvenkét könyökből ismét két könyöknyi szélességet, s egyiket egyik felől, másikat másik felől haggyuk pusztán, és számláljuk az istállóknak hátulsó részei mellé, hogy az istállók megett is lehessen legalább egy kis keskeny utacska, melyen a szállások hátulsó ablakaihoz férhetnének a Noé fiai, és így veszedelem nélkül nyújthatnák bé az ételt és az italt a vadaknak; így tehát tíz egész könyököt levonván a járás alkalmatossága kedvéért, marad az istállók szélességére egyik részrül húsz könyök, és szintén úgy a másik részrül is; az hosszából bízvást elcsíphetünk negyven egész könyököt, hogy így öt helyen nyolc-nyolc könyöknyi keresztutat hagyhassunk az istállók között, minthogy igen alkalmatlan a közép utcát annyiszor általnyargalni.
A bárkának középső részét egyedül az eledel foglalta el. Ide tömte Noé a szénát, az abrakot, ide terítette a szép száraz gyümölcsöt; ide valának támasztva a nagy hosszú zsákok, melyek búzával, árpával, borsóval, lencsével, gesztenyével, dióval és több eféle eledellel meg valának töltve és tetézve. Itt vala szállása a jövendőre való sok szerszámnak is: kézi malmot, ekét, fejszét, rezet, vasat, szeget, kötelet, szíjat és más házi s mezei eszközöket ide hordatott.
A felső renden Noé pátriárka nyolcad magával és az hangos madárkákkal lakott vala. Elfért ide kétezer kalitka, ha valamennyi mind két kockás könyöknyi volt is; elfért ezek mellett sok szoba, kamra és ezekben olajos, ecetes, vajas edények; konyha, tűzhely s ezek körül száraz fa, égett szén és más ilyes, valaminek tudniillik egy esztendő forgása alatt hasznát veheti a jó gazda.
Hogy pedig a sok gőz a sok állatnak ne ártana, kétségkívül a gerendák szélein imitt-amott egynéhány szellőző lyukak hagyattattak, egy részről, hogy a füst kitekeredhetnék; másfelől, hogy a szép szellő magát bevehetné.
Minekutána mindent elrendelt volna Noé pátriárka, a sok fáradság után egy kis pihenés kedvéért letelepedett a bárka árnyékában, s lélegzetet vévén egy öreg törzsökön, elméjében forgatá a veszett világ jövendő szomorú sorsát, búsula, fohászkoda s keseregvén orcáját könnyhullatással áztatá. Felvetvén azonban véletlenül szemeit az ég felé, imé látja a világnak mind a négy részéről a támétalan sok állatnak temérdek nagy számát. Nyargala tódulván egymás után a mezőknek és erdőknek sereges népe, és egyenesen a bárka felé a levegő égről a sok tollas vendég, a földnek színéről a sok szőrös állat, ki csúszva, ki futva, ki repülve siete.
Isteni rendelés, angyali mesterség vala az így rendelt állapot, ez az öszvegyűlés.
Talpra álla az öreg Noé, s fohászkodván az Úrhoz, az ő vendégeit jó szívvel fogadá, s kinek-kinek az ő elkészített hajlékát rendre osztá. Azok nyalván urok lábát, mintegy alázatos köszönettel tisztelvén a jóakaratot, szabott szállásokat elfoglalák.
De imé azonban megdurrannak hirtelen a terhes felhők között az haragos egek; beborítja sötét homály széles e világot, tolja egymást a sok sebes felleg; az egek sűrű villámlása,  csattogása rázza az egész föld sarkát, szakadnak a morgó mennykövek közt az egek csatornái, hányják, sodorják a zúgó szelek a gyökeres fákat, az öreg erdőket, szórják ropogással az hegyek kőszikláit, a nagy házak födelit, döntik a magas tornyokat, palotákat; öszvekeveredik a föld az egekkel.
Árad azonban, emelkedik, hömpölyög mindenfelől az iszonyú árvíz, rémül az egész természet. Teli a paloták, teli az erdők, mezők mindenfelől a nagy ordítással. Ó rettentő veszély! mit tegyen, hová légyen az ügyefogyott emberi állat? oda minden reménység, segítség. Elhalványultak, eszek veszett, egymásra tekingettek, ide is, amoda is egymást nyomva keserves rikoltás közt nyargalának, kik a házak, kik az hegyek tetejére, ki lóra, ki hajóra, de haszontalan. Kik lóhátra kaptak, vagy árkokban sillyedeztettek, vagy a ló hátáról felemeltetvén mások után eresztettek; az hajózók táborát a nagy habok felforgatván tengerbe terítték, akárhová kapaszkodtak s emelkedtek, ott érte őket a vizek örvénye. Se hajó, se deszka nem használt, hull a cifra fejérnép, meg nem szánakodik senki se szépségén, se gyenge erején. Hányja az hab, hempelygeti, temeti nagy keserves jaj között mind az öreget, mind az aprót.
A Molnár-féle Bábel
Már a vizek szinén szem eleibe nem vetődött egyéb az halavány vagy holt tetemeknél, tövestől kiszaggatott fáknál, hidaknál, házfödeleknél és az úszás között megfáradott barmoknak, madaraknak s embereknek csekély vergődésénél. Pusztul a világ, az árvíz szaporodik alól, fellyül, siet az hegyek tetejére; tenger és koporsó az egész föld; oda minden állat.
De azonban valamint a kezdete, úgy a vége is ez iszonyú vízözönnek az isteni hatalomnak csudatévő erejétől függött. Elmerül itt az elme, mindent fel nem érhet. Észre kell mindazáltal venni, hogy ama megfoghatatlan erővel bíró szelek csak ideig tartottak vala, mert a víznek apadása után a napnak sütő sugárira és a természet szerént való szelekre bízta az Úr a síkos, nedves földnek kiszárítását.
Kitetszenek már a vizek mélységéből a nagy magas hegyek felső karimái; felemelé legelőször is fejét Andes, Amerikának roppant hegye, melynél a föld kereksége magasabbat nem tart; lassan-lassan kivetődnek az Örményi hegyek is, melyeknek sokféle a nevek, mert Ararátnak, Kardúnak és Karúdnak is hivattatnak. Megszálla ezeknek felső lapján azonban a bárka, fogy a kínok eszköze, változik a világ szine...

Következik: Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (4): Szép Ernő – Anzikszkártya

2017. május 23., kedd

Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (2)

Ács Gedeon - Részletek a Bostoni jegyzetek-ből

A forradalmi és szabadságharcos múlttal rendelkező Ács Gedeon, aki követte Kossuthot és emigránstársait, de végül csak visszatért hazájába, tíz kötetes, monumentális kéziratos naplót hagyott az utókorra, amelyet – a témát feldolgozó Lukácsy Sándor szerint – "1856-tól 1863-ig vezetett, s amelynek nagy része máig kiadatlan. Persze, mint a legtöbb efféle magánjellegű írásban, különböző érdekességű és megformáltságú részletek váltogatják egymást, de az bizonyos, hogy legjobb fejezetei vérbeli íróra vallanak. Ács Gedeon tolla igen eleven képekben örökítette meg a kiutahiai emigránstábornak, Kossuth ünnepélyes New York-i fogadtatásának, majd – a politikai szenzáció múltán – a megélhetés küzdelmeinek, a nehéz vasúti munkának s általában a szerző számára megszokhatatlan amerikai életnek a jeleneteit. Jellemző Ács Gedeon lelkivilágára, hogy ebben az Amerika földjén keletkezett írásban gyakran több szó esik hazai, gyermekkori emlékeiről, mint a körülötte zajló amerikai eseményekről. A távoli múlt megszépül, ha a rideg helyi viszonyokkal hasonlítja össze. Még a verekedős, kurjongatós megyei tisztújítások emlékét is elérzékenyülve idézi föl az amerikai elnökválasztás idegen és vásári zsivaja közben; még a baranyai falvak harangja is szebben cseng, mint a bostoni templomoké. Ács Gedeon naplója a honvágy fájdalmas remekműve."

                                                                    1856. október 26.

Ács Gedeon
Érdekes látni az általános forrongást, mely a pár hét múlva bekövetkezendő választásokat előzi. Kolompos demagógok sietnek vasúton városról városra, státusból státusba, végső s csattanós hatású beszédeket tartani a tömegeknek. Naponkint új meg új, több ölnyi hosszú, szörnyen csíkos csillagos zászlók tűnnek föl utcasarkokon, hírlapok kiadóhelyein, gyüldék ablakain, köz-és magánépületeken. Esténkint ezrek gyalogolnak föl s alá az utcákon harsogó zenével, melyben a világ legöregebb dobjai puffognak, zászlók-, bolondos képekkel s föliratokkal ékes, rúdra tűzött transzparensekkel, hip-hurrákkal. Mindegyik párt tart fáklyásmeneteket, melyek elején a taligások s egyéb efféle gentlemenek lovagolnak, s aztán gyalog jönnek a különböző osztályok botokra szegzett lámpácskákkal, cifra dísz-szekerekkel. A város részenkint kivilágítva, s a röppentyűk száma végtelen. 
A restaurációi irodalom Amerikában leggazdagabb, s a kortesverseknek milliói jelennek meg. A lapok telvén piszkoló s dicsekvő cikkekkel, s egyik párt a másiknak jelöltjét pápistának, agglegénynek, nőszöktetőnek, gyávának, zsiványnak, tolvajnak kiabálja, a magáéra pedig Epaminondas, uticai Cato, Washington minden erényét aggatja. Kepler és Tycho nem számoltak annyit, mint egyes szerkesztő ilyenkor, s mindegyik kimutatja csalhatatlan számokkal, miképp az ő jelöltje bizonyos többségre számíthat. – Egyébkor is szükséges lenne egy politikai szótár, mely a pártneveket s gúnyneveket magyarázná, de ilyenkor új pótszótár kellene, mert választás előtt ezer új gúnyszó születik, melyet világ nem érthet. Egyébkor vannak tudósaink, gyárnokaink, mesterembereink, földműveseink, kék- és fehér-harisnyás hölgyeink, iskolás és nem iskolás gyermekeink; ilyenkor a nem-, életkor- s foglalkozási különbözésnek vége van, s mindenki csupán politikus. Politikával álmodunk, politikára ébredünk, politikát eszünk s iszunk, és ing, kabát, csizma, női virágos kalap, abroncsos szoknya és kackiás cipellő, mind politikai illattal párolog. A pap politikai prédikációt mond, a kar politikai zsoltárt énekel, a hallgatóság politikai imát mond, a színész politikai célzatokat nyom a szerelmes Rómeó s Júlia szájába, s maga az omnibusz-ló politikai zászlócskát visel füle mellett. Kérdezd ilyenkor a jenkit, mennyinek gondolja a csillagok számát, s eszébe sem jutna Orion és Arcturus, a Hyádok s Castor és Pollux. Ő csak a státuscsillagokat számlálja, s ha Berenice haját említenéd, megigazít, hogy a prezidens-jelöltnek neje Jessie s nem Berenice. Maga a mindenható dollár – csaknem azt mondám – feledékenységbe merül, de ez nem áll; annyi azonban bizonyos, hogy még annak is politikai pengése van ilyenkor, s a „yankee doodle" nótájára cseng.
Én pedig emlékezem a régi restaurácionális napokra, a gomblyukon hordott piros rózsára, a harsogó éljenekre, a cifrázott cigányzenére s egykori nemes társaim honfiúi kebelből vagy néha - fájdalom! - hordóból merített lelkesülésére, s szívem fáj! Harsoghat a zene ablakom alatt s a siketítő hurrázás! Világolhat ezer fáklya s röppentyű, és döröghet ágyú! Fülemben a rég hallott éljenek emléke zúg, s szemem homályosan látja a fáklyafényt a beletoluló könnycsepp miatt!
*
Ács Gdeon memoárja
Amerikai polgárrá lettem 1858. november 16-án. Ez kétségkívül egyik legemlékezetesebb eseménye életemnek. Magyarnak születtem ugyan s magyar maradok holtomig, és nincs forróbb vágyam, mint hogy még egyszer láthassam kedves honomat, s abban halhassak meg; de azért jónak láttam az Egyesült Államok polgárává lenni, ahelyett, hogy maradnék továbbra is, mint kilenc évig voltam: hontalan zarándok. A kötelességeket, melyek amerikai polgárrá létem következtén reám hárulnak, szívesen fogom teljesíteni, amennyire tőlem telik; az előnyökből talán csak egyet veendek igénybe, s talán azt sem használandom soha: tudniillik, új hazám kormányának védelmét azon esetben, ha külföldre mennék utazni.
A polgárrá létel, e komoly lépés, oly bohó modorban történt, hogy nemcsak ünnepélyes benyomást nem tett reám, hanem éppen meg is kacagtatott. A törvény szerint először szándékomat kellett nyilvánítanom az illető hatóság előtt, s lemondanom minden külhatalom iránti kötelezettségről s engedelmességről. Ezt tettem öt év előtt New Yorkban, Szerényi barátommal. Elmentünk a városházhoz, s ott a kerületi törvényszék egyik jegyzője, egy keszeg férfiú, föltartatta velünk jobbik tenyerünket, s az esküt oly sebesen hadarta, hogy abból egy igét sem értettünk. Kommának, punktumnak híre sem volt abban, amit a keszeg jegyző hadart, sőt midőn az esküt végigolvasta, lélegzetet sem vett, nem is pillantott, még csak hangját sem változtatta, hanem hadarmányát ekként végezte:
Bostoni látkép az 1880-as évekből
— Mindezeket szentül ígérem csókolják meg önök a bibliát huszonöt cent uraim.
S mi szánkat az újszövetség egy nemigen tiszta példányához közelre tartván egy pillanatig, kivettük tárcánkat, abból huszonöt centet az asztalra tettünk, s fölkapván oklevelünket, kotródtunk le a lépcsőn, hangosan kacagva.
Amerikában levő magyar barátaim egyike múlt őszön Mexikóba ment, a Tehuantepeci szorosra, s jelenleg Minatitlanban tanyáz. Most e héten a másik is ugyanoda indult, s így két legjobb s régibb barátom, László és Michalovich, távolabb vannak tőlem, mint az európaiak, legalább postailag távolabb. Ezeknek hónaponkint egyszer írok. Angliai egyetlen levelező barátomnak még ritkábban. Haza pedig testvéreimnek s barátaimnak már igen régen nem írtam, kivált nem jó öcsémnek, ki azonban még utolsó levelemre sem válaszolt. Sokszor fölveszem a tollat, sokszor elkezdem a levelet, néha félig, néha egészen is megírom, s ismét eltépem. Tréfálva kezdem, s észre nem veszem, midőn keserű szavak kezdenek csúszni a tollból. Azt pedig nem akarnám, hogy lássák, miképp szívem nem oly könnyű, mint hajdanában. Ámítom őket, mint igyekszem ámítani magamat is, erőltetett vidámsággal, íme, ezen naplóféle firkálásaimban is gondosan kerülöm, nehogy komoly tárgyról kezdjek írni, s mikor csak lehet, bohóskodom. Ez néha nehezen megy, de néha írás közben visszacsillámlik részben régi derült kedélyem. Ez azonban ritkábban történik, mikor testvéreimnek írok. Olyankor hamar borongani kezd, s szégyenemre megtörténik, mint egy asszonyon, hogy szemem könnybe lábad, s nem látok írni.
Én nem tudom, miként esik, hogy társaim nagy része nekitörődik lassanként s megamerikaisodik; nekem pedig még most is, s tán inkább mint eddig, csak testem van Amerikában; eszem, lelkem, szívem otthon.
Holmi apróság a múltból igen gyakran s igen jóízűen jut eszembe. Így példának okáért a baranyai halmok illata. Midőn az iskolai év végével utaztam hazafelé Halasról, Kecskemétről vagy Debrecenből, s az unalmas síkságnak végére értem, és a bezdáni töltésről a Duna-partra jutottam, mindig igen boldognak érzettem magamat. A halmok kedves illata, a batinai hegy s annak oldalán a kápolna, alján a révház s különösen maga a Duna látása oly jó érzést szült bennem, hogy arra mindig jólesik emlékeznem. Vajon élvezem-e még valaha azon boldogságot, hogy a bezdáni töltés végéről láthassam Baranyát?...

Következik: Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (3): Molnár János – Noé bárkája

Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (1)

Rejtett kincsek

1987-ben  az RTV-Minerva kiadásában furcsa könyv jelent meg Lukácsy Sándor irodalomtörténész gondozásában: a Magyar Robinson és egyéb iurodalmi ritkaságok. A rendhagyó szöveggyűjtemény ama rádióműsor adásainak átírt szövegeit tartalmazza, melyeket 1984 június 2-a és 1985. március 30-a között, minden szombat este a Magyar Rádió harmadik műsora sugárzott, Lukácsy szerkesztésében. Az adás Rejtett kincsek volt, s a szerkesztőnek a kötethez írott előszava szerint "egy-egy kevéssé ismert szöveget - ritkaságot - mutattam be irodalmunk régebbi és újabb századaiból. Egy-egy szemelvényt megannyi elfeledett, nehezen hozzáférhető műből. "

Az anyag rendkívül változatos, mind a szerzők, mind a műfajok tekintetében, egyben azonban megegyeznek: a szerkesztő valamennyi elé írt felvezetői egy-egy miniatűr irodalmi leckét jelentenek, a példaanyagként szolgáló szövegek pedig a felfedezés revelációjával ajándékozzák meg az olvasót. Mivel a könyv megjelenése óta több mint negyven év telt el, akár azt is mondhatnánk, hogy eltűnt az idő süllyesztőjében, a feledés homályába veszett. Csakhogy ezek olyan közhelyek, amiket könnyű néhány tollvonással áthidalni. Ezt tesszük mi is: a legérdekesebb olvasmányokból, korfestő vallomásokból, naplókból, levelekből ízelítőt adunk a továbbiakban Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai cím alatt. 



Az első közlemény Ács Gedeon Bostoni jegyzetek című naplórészlete, amelyet a világosi katasztrófa után többedmagával külföldre menekült szerző amerikai tartózkodásáról vezetett.

Ács Gedeon a Mississippi fregatton érkezett Amerikába, ahol egy ideig a New York-i magyar reformátusok lelkésze volt, majd az egyházi szolgálatot, amihez nem sok kedve volt (az apja beszélte rá a papi hivatásra), gyári munkás lett, majd vasútépítéshez került segédmunkásnak. Végül Bostonban telepedett meg és tudományos felolvasások jelentették megélhetése forrását. 1882-ben tért vissza hazájába,s forradalmi múltja miatt csuopán a távoli Csúza faluban kapott lelkészi megbizatást. Itt halt meg pár évi szolgálat után, monumentális, tíz kötetes naplót hagyva maga után.

Naplórészletét egy következő közleményben olvashatjuk.

Következik: Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (2): Ács Gedeon - Bostoni jegyzetek