2018. december 26., szerda

Karinthy Frigyes: A feleségem beszéli (3)

1917. július 29.

– Többektől hallottam, hogy te okos ember vagy, nem tudom, mi igaz a dologból, de most alkalmad van bebizonyítani: én háromnegyed éve gondolkozom ezen a dolgon, ma végre elhatároztam, hogy nem tudom magamtól kitalálni. Naponta, amikor a Dunapartról jövök, a négyes számú villamosra ülök fel, amelyik bekanyarodik a Lloyd előtt és az Árpád utcán keresztül lejön a Parlament elé. Azaz hogy jönne, de nem jön: éppen erről van szó. Az Árpád utcában a négyes, amibe már elhelyezkedtem az ablak mellett, kivettem a negyedik kötetet és elkezdtem olvasni a 322-ik lapon, ahol abbahagytam – bejön a kalauzina és a tisztelettel felszólítja a közönséget, hogy szálljon le és szálljon fel egy másik négyesre, amelyik előttünk áll üresen. Mármost azt kérdem tőled, mi ez, mit jelent ez – mert a kalauz, akit megkérdeztem, nem tudja: ő ezt így csinálja, az apja is, a nagyapja is így csinálta, ő is így csinálta, ő is így csinálja, nem kérdi, miért. Mi ez? Mi ez? Mire jó ez? Ez egy szertartás, vagy szimbólum, vagy valami társasjáték, hogy le kell szállni mindenkinek és újra felszállni, ugyanannak a kocsinak az édes testvérére, aki ugyanarra megy, ugyanazon az úton? „Utolsó pár előre" című dolgot játszik velünk a társaság, hogy egy kicsit szórakozzunk – vagy mi az istencsodája? Legközelebb az Erzsébet körúton, a New York előtt, mielőtt továbbmegy a villamos, a közönségnek le kell szállni háromszor, körbefogózva, körül kell táncolni a villamost az „Erdő mellett nem jó lakni" dallamára…


1917. augusztus 23.


– Nem látsz a szemedtől, mit kérded, hogy micsinálok – láthatod, bemaszkírozom magamat: inkább add ide azt a tégelyt, hogy a parókát leszedjem a fejemről. Ugyan ne beszélj őrültségeket, dehogy szerződtem le, dehogy – van eszembe színésznőnek menni, legföljebb annyiban volna érdemes, hogy akkor mindig kéznél volnának ezek a kellékek és parókák és nem kellene drága pénzen beszerezni, mint így, ha egy fél kiló teához akarok jutni. – Ugyan hadd el, nem kell borogatás a fejemre, nincs semmi bajom, nem akarok lefeküdni, ne telefonálj sehová, ne akarj engem egy kicsit sétálni vinni, Budára, az Angyalföld felé – nem őrültem meg ismétlem, minderre egy fél kiló tea miatt van szükségem – és ha nem volnál műveletlen és indolens, mindjárt meg is értenéd, miről van szó. Arról van szó, hogy egy ember egyszerre csak két deka teát kap, ha bemegy a teakereskedésbe – nincs más hátra, át kell alakulni több emberré, ha többet akarok összegyűjteni. Először a Böskét küldtem be, aztán bementem én, aztán beküldtem a Böske sógornőjét, aztán megint a Böskét, az én régi kalapomban és felkötött állal, de hiába, ráismertek, hogy ő volt itt az imént és kidobták. Erre megint én mentem be, szőke parókával, balerinának öltözve, míg a két dekámat megkaptam, ezalatt a Böske átöltözött öreg, süket tábornoknak, az ajtóban találkoztunk, de még én sem ismertem rá, olyan jól volt maszkírozva, csak mikor a teát kérte. Ezután megint a Böske ment be, messenger boynak öltözve, azután megint én parasztasszonynak öltözve – a legutolsó alakításom egy fogatlan öreg, züllött napszámos volt, amit az „Éjjeli menedékhely" kosztümterveiből néztem ki egy színházi lapból. Annyi baj legyen, fő, hogy a fél kiló együtt van, meghívhatjuk Beöthy Lászlót teára – azt akarom megkérni, hogy protegáljon be a színiiskolába, ki akarom tanulni a dolgot most már egészen, mert jövő héten egy kiló kávéra lesz szükségem.



1917. augusztus 26.


– Naponta egyebet sem olvasok, mint ezeket a riportokat, hogy mit van pofájuk elkérni ezért meg ezért a kofáknak… Három éve harminc lap ontja a mérges jeremiádákat, persze eredménytelenül, mert senki nem intézkedik… Azt azonban nem veszitek észre, hogy amikor lelkesen és nemes rajongással leleplezitek a gaz árdrágítót: egyúttal fölvilágosítjátok a naivabb és még tudatlan árusokat, hogy az uzsorások mit mernek kérni büntetlenül – a vidéki, még romlatlan kofa a lapokból tudja meg, hogy az a kétszáz százalék, amit ő nyerni akar, milyen kevés ahhoz képest, amit Pesten nyerni lehet… Inkább ha tudjátok, írjátok azt, hogy a gyümölcs ilyen és ilyen olcsó, hogy a kofák angyalok – akkor a közönség nem fogja majd eltűrni, hogy nagyobb árakat kérjenek, mint amekkorát az újságban olvasott. Hazudjatok, hogy az igazság kijöhessen – én a kisfiammal jöttem rá erre a módszerre. Azelőtt, ha bömbölt és toporzékolt, szidtam őt, csúnya, rossz fiú vagy, mondtam – amire csak még komiszabb lett, és még jobban ordított. Mostanában egészen másképpen csinálom. Ha elkezdi a komiszkodást, egyszerre mosolyogni kezdek, és azt mondom neki, hogy ő egy aranyos, szelíd, jó kisfiú, egy drága. Nézd meg, hogy zavarba jön ettől, hogy elcsodálkozik, és hogy hagyja abba a bömbölést tágra meresztett szemekkel. Az emberekkel el kell hitetni, hogy jók, ha azt akarjuk, hogy azok legyenek.



1917. szeptember 8.


– A rémes drágaságot, ami most az egész világot sanyargatja, mindegyik állam úgy magyarázza népének, hogy azért van, mert az ellenséges országoktól nem lehet kapni semmit, amit eddig lehetett. Franciaországnak azért nincs szene, mivel Németország nem küld neki, és Németországnak azért, mert Franciaország nem küld. Te, ez egészen különös és rejtelmes dolog, nem? Nem jutott még eszébe ennek a két országnak, talán úgy lehetne segíteni a dolgon, hogy azt, amit Németország nem küld el, ezt használja fel Németország, és Franciaország is tegyen ugyanúgy. Különben is hihetetlen szamárságnak tartom az egész gazdasági harcot, aminek az volna a célja, hogy az egyik ország meggyengítse a másikat, és aztán leverje – az eredménye pedig az, hogy mind a kettő meggyöngül, tehát megint csak egyenlő erősek, és nem bírnak egymással… Nem egyszerűbb volna, ha inkább táplálnák, erősítenék egymást az ellenségek gazdaságilag, mindkettő abban a reményben, hogy mint erős, a másik erősnél egy fokkal erősebb lehet talán, mint amennyivel a másik gyengébb lenne nála, mint gyenge, ha ő is gyenge lenne. Érted? Akkor magyarázd meg nekem, mert én nem értem.


* A szövegek fölötti dátum a lapban való megjelenés időpontját jelzi

Forrás: A feleségem beszéli. Összeállította: Urbán László. Noran, [Budapest, 1997, 2016]

2018. december 18., kedd

Karinthy Frigyes: A feleségem beszéli (2)

Karinthyné Judik Etel, Gábor fiukkal
1917. június 3*.

– Hogy miért nincs tej, édes lelkem, hogy miért adok neked feketekávét reggelire, édes lelkem, csak éppen azt szeretnéd tudni szerényen, édes lelkem, azt megmondhatom neked, ha tudni akarod; te is megmondhatod nekik, azért, édes lelkem, mert nem kapunk, mert most egy új rendelet van, hogy a tejet nem reggel kapja meg a központ, hanem este kapja meg: eddig reggel kapta, úgyhogy mindjárt szét lehetett hordani, de ennyiben persze nem maradhatott, mert ennek az volt a hátránya, hogy a tejet tényleg meg lehetett inni – ezen a bajon most úgy próbált segíteni a város, hogy este küldi a tejet a központnak, este: abend, le soir, mikor az est mesélni kezd, és a lombok susognak, és így a tejnek van ideje reggelig összemenni, össze is megy. Isten áldja meg, mint az egyszeri ember, úgy összemegy, hogy reggelire, mire kávéba önteném, nem gyün ki a kannából, mit csináljak? ordítsak? forradalmat csináljak? lőjem le a minisztert? a tej miatt? nem mehetek tejjel a falnak.


1917. június 7.

– Hát kérlek szépen, sikerült mégis beszerezni valamit, méghozzá nagyon olcsón, az egész egy kis utánjárás, ez se sok, mindent elintéztem a házban, hiába, egy ilyen bérkaszárnyában minden megvan, csak az ember jóban legyen a boltosokkal, hát kérlek szépen, tudod, a trafikos már régen ígérte azt a két kiló cukrot, ha szerzek neki öt kiló zsírt – ez most sikerült, beszéltem a papírkereskedővel, aki holnapra elküldi a zsírt, feltéve, hogy pár cipőt, amit a suszternek ígért, ha a trafikos a hentestől meg tudom kapni neki azt a három fűszeresnek átadja a fél kiló paprikát és megkapja tőle azt a kétszáz mirjamot, amit az én közvetítésemmel szerzett a szenestől a puceros két mázsa kokszért cserébe.


1917. július 8.

- Hogy még mindig nem vettem meg a Pistikének azt a szandált, édes lelkem, hát kérlek, először bementem az "Er-Gó" cipőcsarnokba, ott kértem egy harminckettest, mivel a Pistikének harminckettes kell, de azt mondták, ez a szám egyáltalában nincsen, 20-astól 39-esig nincs gyerekcipő, belátható időn belül nem is lesz - kérdésemre, hogy miért nem, azt felelték, hogy azért, mivel ezt kéri mindenki, tehát ebből nem is lehet - ellenben ha parancsolok, van nagyszerű gyerekcipő 48-tól 156-os számig, ilyen gyerekcipőt ugyanis nagyon ritkán kérnek, tehát ebből van. Kérdésemre, hogy az a tízezer pár cipő, amit a polcon látok, milyen, megmutatták, hogy azok olyan ötszögletes cipők, belülről szögekkel, és miután fejalakjuk van, tehát felhúzni nem lehet őket, ennek következtében nem igen veszik és így óriási raktár van belőlük, most is rendeltek ötvenezer darabot. Ugyanezt mondták a "Bal-Ga" cipőpalotában és a "Mar-Ha" cipőkéjkertben, ahol a terem közepén szökőkút is van, fontaine lumineuse, azonkívül cigányzene, büfé és könyvtár, forgatható padló és két emelet kristálylépcső, minden vendégnek külön csillár, mosdó és hajfesték - ellenben abban a számban, kérem, amibe kérni tetszik, nincs cipő - hát honnan tudja, kérem, hogy milyen számot kérek? mondom csodálkozva, onnan, aszongya, hogy mindenki azt kéri, 16-os számtól 47-esig - nem értem, pedig 129-től 467-es számig óriási raktárunk van cipőből.


* A szövegek fölötti dátum a lapban való megjelenés időpontját jelzi

Forrás: A feleségem beszéli. Összeállította: Urbán László. Noran, [Budapest, 1997, 2016]

2018. december 11., kedd

Karinthy Frigyes: A feleségem beszéli (1)

Karinthy Frigyes első felesége igen tehetséges színésznő: Judik Etel, aki a Boga becenévre is hallgat. Október 17-én volt száz éve annak, hogy az első világháború végén a fejét Európa-szerte felütő spanyolnátha járvány áldozata lett. Az író soha sem tudta kiheverni a veszteséget, legendás szerelmi kapcsolatuknak úgy látszik, nem csak regényes története, de mélysége is volt: Karinthy hónapokon át rapszodikus naplófeljegyzésekben adott hangot vesztesége miatti fájdalmának. A naplóból barátja, Ascher Oszkár közölt részleteket 1938-ban a Nyugatban, ezekből válogattunk.

„Október 28.
A lelki sérülés nem gyógyul be soha: de hozzászokik a lélek. Úgy érzem, agyamban daganat képződött, vagy egy éles idegen tárgyat döftek bele, amikor ő meghalt – ezt a kést nem húzhatom ki belőle többé, mert hiszen ő halott marad (csak ha feltámadna, ami lehetetlen), de idővel hozzászokik majd az agyam a késhez és járni fogok vele, mint aki golyót hord a koponyacsontban. Nyomorék lettem, egész életemre.
A legrosszabb napom ma volt. Délután krízisen mentem át: órákon múlt az életem. Elolvastam a leveleket, amiket Berlinben írtam hozzá – éjjel-nappal együtt voltunk és mégis leveleket írtunk egymáshoz, oly rettenetesen és tébolyultan szerettük egymást. A leveleket eltettem.
Én nem sajnálom őt, hiszen meghalt.

Október 30.
Nem bírom elviselni. Beledöglöm és nem lesz kár értem — ő érte kár volt. Ma egész nap terveket dolgoztam ki a múltra: felidéztem száz jelenetet, amik eszembe jutottak: Margitszigeten ülünk, ballagunk hazafelé, este, szótlanul, egymás mellett. És én kidolgozom pontosan, hogy mit mondjak neki.

November 12.
(Hatvanyéknál ülök a kandalló előtt.)
Itt aludtam és egész éjszaka róla álmodtam. Valamelyik régi lakásukat kerestem, ahol B [*] -vel laktak együtt. A házvezetőnő mondta, hogy itt laktak, de már nincsenek itt és szidni kezdte B-t, hogy nem fizetett. Én erre elmondtam neki, hogy azóta sok év telt el, a gyönyörű asszony az enyém volt, de sajnos nemrég meghalt spanyolban. Dicsekedtem a házvezetőnőnek.
Aztán azt álmodtam, hogy beszélek vele…

1919. január 13.
Mondd, halott, te könnyekből élsz? Mennyi könnyre van még szükséged? Óh, mennyit sírtam már, azóta! de ha tudnám, hogy kell neked, hogy könnyekkel kimoshatnálak a föld alól, nemcsak este sírnék, amikor szoktam, de sírnék reggeltől estig, boldogan és szabadon; elárasztanám könnyel a temetőt és könnyek szennyes csatakján úszna a koporsód.”

*

1918. szeptember 29-én a nagyközönség még olvashatta a Pesti Naplóban Karinthy jegyzetsorozatát, amelynek A feleségem beszéli címet adta. Az volt a sorozat utolsó közleménye – és nem véletlenül szól a spanyolnátháról, amely Boga halálát okozta. A két éven át rendszeresen írt sorozatot 1997-ben gyűjtötték össze s jelent meg a Noran kiadásában, majd 2016-ban újabb, bővített kiadásra került sor (szerkesztette Urbán László).

A könyv borítóján (egyebek mellett) ez áll:

„Karinthy hősnője, a »feleség« átlag pesti háziasszony: aranyos butuska, drága fecsegő, kotnyeles locsi-fecsi, de egyvalamiben varázslókat, bűvészeket és akadémikusokat megszégyenítő tehetség: családja túlélésének biztosításában. Fantasztikus trükkökre, merész átváltozásokra és hajmeresztő tranzakciókra képes, hogy beszerezhesse a mindennapi zsírt és kávét, hogy a semmiből jólétet teremtsen, hogy szép és vonzó legyen akkor is, amikor már tökéletesen kiürültek az üzletek, amikor a legelszántabb férfi is azt mondaná: nincs tovább!
A pragmatikus csoda-háziasszony természetesen józan szkepticizmussal viseltetik a világ őrült dolgai, a hadijelentés-hazugságok, a sajtó csúsztatásai, a forradalmak és ellenforradalmak iránt. Józan és földhözragadt tárgyilagossága pillanatok alatt leleplezi a Magyar Hivatal idiotizmusát, a rendeletek hülyeségeit, a bolsevik világmegváltó frázisok csalárdságát, a parlamenti szófacsarások impotenciáját, a háborús uszítók és a békediktátorok csörtetését...”

Erősen szelektív, hamarosan induló tallózásunk jelzés és híradás a száz évvel ezelőtti életről és halálról. 

Forrás: Káfé Főnix

2018. szeptember 20., csütörtök

A tízezer forintos fej

Rózsa Sándor története kész aranybánya – mi se állhatjuk meg, hogy ne folytassuk. Hány szerző és könyvkereskedő, ponyváról árusító élt meg belőle, miközben ő élet-halál kalandjait vívta, hol a csendőrökkel, hol meg harcostársaival. A haramiavezér elveszejtése mindenkinek jó üzletet jelentek. Meg is próbáltak élni az alkalommal...

A szegedi várnak még nem volt se grófja, se Laucsikja.
A „nagy paraszt“ pedig már magasra kiemelkedett a puszták fölé. Ott suhogtatta karikását, karabélycső villogott barna kezében. A szegénylegények hűségesen forgatták rá szemeiket, parancsára várva.
Azt mondják, soha azelőtt, se azután nem nevetett Rózsa Sándor akkorát, mint mikor meghallotta, hogy tizezer forint van kitűzve a fejére.
Odakiáltott a Katona Pál komájának tanyaudvarán az asszonyhoz:
— Komámasszony, már csak hozza ki a legfényesebbik tükrét a házból. Nem szoktam belőle fésülködni, de most megnézem ezt a tizezer pengőforintos fejemet.
Meg is nézte magát a tükörben, mert hizelgett neki ez a dolog nagyon, aztán elkiáltotta magát:
— Hát majd odatartom a nyakamat, hogy megszolgáljon érte, a ki a tiz darab ezrest a tarisznyába teszi!
Másnap éjszaka megállitotta a félegyházi vonatot nyolczadmagával, odanyargalt a vonatvezetőhöz s a következő üzenetet küldte be a szegedi torony alá:
— Azt üzeni Rózsa Sándor, hogy itt vár a tizezer pengőforintos feje a hármas-határnál.
Persze, senkinek se jutott eszébe elmenni azért a várakozó fejért.
Utálta ezt a csendességet a „nagy paraszt“.
Kiállt a puszta közepébe s százszor is bekiáltott a torony alá dühében:
— Gyáva!
S mivelhogy nem volt ellenség, akire rálőjjön, czélbavette a toronygombot, mely a napfényben messze beragyogott a délibábos rónaságba.
Ebbe is beleunt, kihivására nem hangzott válasz semerről, csend volt. És akárki mit mond, ez a csendesség volt a legjobb fegyver a „nagy paraszt“ ellen. A vezéri talentum toporzékolt a nagy csendességben. Ellenség kellett neki. Az pedig, mint mondják, mindig olyan stratégiai tervet csinált, hogy a tízezer forintos fejjel sohse találkozzék. Hát ez tűrhetetlen volt már, a haramia-vezér meggyülölte a nagy csendet s a Károlyi-puszta „kutyanyaki csárdájában“, mikor busán leborult az asztalra, belemordult a czimbalom szavába:
— Hátha még én becsületes ember is lehetnék!
Rózsa Sándor becsületes ember!
Nem mese, kérem, ez a gondolat belekapaszkodott a haramia agyába s tán a szivébe is. Történet van erről, beigazolt történet.
Az uj koronás királyt várták Szegeden 1857-ben.
Idebent ez volt a nagy esemény, odakinn a tanyákon pedig az, hogy Rózsa Sándor megunta a betyáréletet.
Rózsa Sándor becsületes ember!
Gúnyosan nevetett az erdő, melynek visszhangja szajkó módra betanulta a nevét, a madár, mely megriadva száll, ha meghallja lova dobogását, a susogó bokor, melynek gyökerei pirosak a vértől.
Nem törődött a nevetéssel. A tízezer forintos fej a buzakalászok között elringatta magát az első szelíd gondolat bölcsőjében s a hajnalcsillag még fönt ragyogott, mikor kész volt a tervvel, mely a becsület útjára vezet.
Rózsa Sándor azt gondolta ki, hogy odajárul a koronás királyhoz kegyelemért. De miképen jusson a fölséges ur elé? Audiencziát bajos volna kérni. Hát majd audiencziázik ő a maga módja szerint. Lóháton.
Kiválasztja a legszebb csikót az alföldön. S azt egy sötét éjjel a szabadkai Vojnics-tanyán találta meg.
Az aranyszőrü, hosszú sörényű, vékony lábú, karcsú csikót ahogy meglátta, rátette a kezét.
— Ez alám való!
Aztán odafordult a nagyságos gazdához:
— Elhiszi-e az ur, hogy becsületes dologban járok? Hát elvihetném ezt a jószágot, tudom, utánam se lőne. De meg akarok fizetni érte. Mi az ára?
Hétszáz forintban megalkudtak. Rózsa Sándornál nem volt pénz, a földesur hitelbe is odakinálta a csikót, de nem fogadta el.
— Majd eljövök érte a hétszáz forinttal.
A haramia-vezérnek legmeghittebb embere Katona Pál komája volt. Ennél tette le a pénzét s most is háromezer forint volt nála. Katona Pál visszahőkölt, a mikor Rózsa Sándor előrukkolt neki a tervével.
— Adja kend ide a pénzemet, megveszem azt az aranyszőrü csikót, aztán ha majd végighintózik ő felsége a szegedi utczán, odarepülök mellé, ezt az irást pedig a lábához vetem.
A kegyelem-kérvényt kivette a szűre ujjából. (Egy álmoskönyvben volt elrejtve.)
Katona Pál estére igérte a pénzt a komának, estig pedig a feleségével együtt kitervezte, hogy elvágja Rózsa Sándor elől a becsületesség útját.
Elárulják. Megmarad nekik a háromezer forint, ezenfelül a fejéért kapnak tízezret.
Alkonyatkor előbujt Rózsa Sándor a boglyaszobából. Subája nyakába volt akasztva s jóestét dörmög az asszonynak.
— Hol van a koma?
A menyecske megrendül.
— Odakint a marha-akolban. Azt mondta, ha keresi kend, oda küldjem.
A „nagy paraszt“, megrázva subáját, kifordult a konyhaajtón s mit sem sejtve, bekullog a marhaakolba.
Katona Pál óriás alakú, izmos ember volt. Hangos köszönéssel fogadja a komáját.
— Hát azért a kis pénzért jöttem, Pali! — szól Rózsa Sándor.
— Mindjárt, komám, mindjárt! — felel Katona Pál s amint fordul, hátul a kezében tartott vaspántos lőcs megsuhan zúgva a levegőben.
Mint egy sebzett oroszlán, úgy ordított föl Rózsa Sándor, kit a lőcs főben talált. Nem volt elég erős neki még se ez a csapás. Csak a subája ne volna a nyakába kötve, hogy a karabélyhoz érhetne a keze. Miután ez nem sikerült, a két vasember birokra kelt.
Küzködés közben, a mint a földre terültek, eldördült Rózsa Sándor karabélya s a golyó Katona Pál karjába fúródott. A haramia-vezér vak dühvel kel térdre, hogy legalább még vagy tizet lőjjön bele a komájába, de a mikor a fegyver után nyúl, az akolajtóból lesuhan tízezer forintos fejére egy éles balta.
Katona Pálné tartotta a kezében.
A „nagy paraszt“ vérében feküdt. Egy asszony tette először tehetetlenné. (A ki az urát elvesztette, de a tízezer forintot megkapta.)
Éjszakának idején összeszaladt egész Csorva, az eszméletlen állapotban levő haramia-vezért beszállították a tanyaházba, ott körülvették fegyveres emberek az ágyát. Még halva sem biztak benne. De nem is volt halva.
Éjfélkor megrándul a tízezer forintos fej az ágyon, fölveti a szempilláját s a mint meglátja a fegyveres embereket, fölordit:
— Ha kiszabadulok, akkor Csorva menjen az égbe lakni...
A budai várban halálra itélték. Mégis elérte a czélját a „nagy paraszt“, ha nem is úgy, a hogy tervezte.
Kufsteini börtöne ajtaját a királyi kegyelem nyitotta meg az első királykisasszony születésekor. Itthon aztán ő játszotta a királyt, nagylelkű itéletet mondott Csorva fölött:
— Pardont adok most az egyszer én is egész Csorvának!

Forrás: Betyárok. Történetek az alföldi rablóvilágból gróf Ráday korában. Irta: Rió. Szeged, Gönczi I. József könyvkereskedő kiadása, 1897.

2018. szeptember 5., szerda

Rózsa Sándor és 1848

Rózsa Sándor örök témája a magyar irodalomnak és a népszerű olvasmányoknak. Ha jól megnézzük, a szép nevű betyár mindenütt megfordult, ahol valami történt, s legtöbbször az igazság oldalán kereste a helyét. Legalább is a fennmaradt legendák szerint.
Most egy olyan könyv került a kezembe, melynek szerzője Csaba - ami természetesen álnév, de maradjunk ennyiben - s amely a történetmesélés egyszerűségével rögzíti a neves szegedi betyár élettörténetét. Ebben a legendák szerint 1848-nak is nagy szerepe volt. (Bakter Bálint)

*

A delizsánsz meg más egyebek

Mikor még gőzkocsi nem volt, a vasutat a delizsánsz helyettesítette. Ez afféle nagy, kényelmes alkalmatosság volt, melybe elfért vagy tiz-tizenöt ember az úti podgyászával együtt. Egy bizonyos útvonalon közlekedtek az ily kocsik, amiket biztonság kedvéért nyolcz-tiz lovas katona kisért. Egy-két közbe eső állomáson pihenőt tartott a kocsi, itt lovat váltottak, az utasok megebédeltek és mentek tovább az alkalmatossággal.
Szeged és Temesvár közt is közlekedett ilyen postakocsi (mert hivatalosan ez volt a neve.) Rózsa Sándorék megcsömörlöttek már a sok hintótól. Ilyen postakocsira fájt a foguk. Vakmerő elhatározásukban nem vették számon, milyen őrizettel járnak a delizsánszok és hogy mi jár azért, ha ilyenre emelik kezöket. Elhatározták, hogy kirabolják a temesvár-szegedi postakocsit.
1846-ot írtak a kalendárium-csinálók. Rózsa Sándor bandája akkor vagy tizenöt emberre rúgott. Ezt éppen elegendő nagynak ítélte a vezér vakmerő terve végrehajtásához.
A hoszu ut fáradalmaitól elcsigázott utasok már alig várták, hogy Szegedre érjenek.
Alig volt a kocsi másfélóra járásnyira a várostól, mikor Rózsa Sándorék rajta ütöttek. A katonák, akik a kocsit kisérték, egyben le voltak fülelve. Puskáikat elszedték a betyárok, kezöket hátra kötözték és sorba oda kötögették őket az utszéli fákhoz. Mikor ezzel készen voltak, neki láttak az utasok megdézsmálásának. Sorba kikutatták mindegyiknek a zsebét, az uraktól elvették az óráikat, az asszonyoktól a fülbevalóikat, a nyakékszereiket.’ Nem telt belé fél óra, nem volt a kocsin egy rézkrajczárnyi értékű dolog.
A kocsin egy bécsi kereskedő is utazott az életepárjával. Szörnyen káromolta ezt a kutya országot, ahol ilyesmi megtörténhetik. Rózsa Sándor nem tudott sokat németül, de annyiból mégis értett valamit, hogy mikor a német azt mondta fogcsikorgatva «Verfluchte Madjaren», hogy az káromkodás és nem imádság. Kibontotta karikását, suhintott egy nagyot, hogy a bécsi köcsögkalap messze röpült a gazdája fejétől.
—- Köszönd meg német, hogy nem vettem egy arasznyival lejebb a karikást, külömben a fejed jutott volna a kalapod sorsára. De tanuld meg, hogy a magyart még akkor sem szabad szidnod, ha betyár-ember.
Nem is szólt egy kukkot sem, de tán a felesége sivalkodását sem hallotta már, úgy elvette hallását a füle mellett elsüvitett karikás suhintása.
Egy kövér temesvári hentesné, aki a lánya látogatására utazott föl Pestre, sehogy se tudta lehúzni ujjáról a gyűrűt.
— Sohse vesződjék vele az asszonyság, vigasztalta Halász Zsiga, a Rózsa Sándor vezér-pajtása. Vigye el emlékül a lányának Pestre és mondja meg neki, hogy a Rózsa Sándorék küldik emlékül.  De megmondja ám !
Az egész kocsi népsége közt nem akadt egy, aki feloldozta volna a katonákat a kötelektől és igyekeztek volna a rablóknak ellenszegülni. Mikor vége volt a fosztogatásnak, a rablók sorba álltak, tisztelegtek a fákhoz kötözött katonáknak és pár percz múlva illa berek, nádak, erek, csak egy messzi porfelhő mondott hirt felőlük.
Hanem ez a rablás a Rózsa Sándor szabadságába került. Most már kimondták, hogy törik-szakad, de kézre kell keríteni a haramiát. Valóságos hadjáratot indítottak ellenére. Végtére is csak úgy tudták elfogni a dorozsmai csárdában, mikor magában volt és körülsánczolták a katonák a házat.
Törvény elé állították és öt esztendőt mértek ki rá. De csak két esztendőt ült.
Akkor kegyelmet kapott. Kossuth a megtért haramiát embereivel együtt katonává fogadta.
Lettek is olyan katonák, hogy egész Bácska remegten remegett nevük hallatára. Mert hogy a ráczok ellen mentek. 
De ezt majd máskor mondom el. Itt inkább egy másik históriát akarok elmondani, amelyik Rózsa
Sándor második elfogatását mondja el. Ez tizenegy esztendővel az első után történt, 1857-ben. Éppen az uj királyt várták Szegeden. Azaz, hogy uj csak azért volt, mert a nemzet kezdett kissé megbékülni és — felejteni. Ferencz József ez alkalmat akarta felhasználni arra, hogy beutazza Magyarországot. Mindenfelé nagy ünnepségekkel várták, következéskép a szegediek sem akartak az utolsók lenni azok közt, akik kitesznek magukért.

Rózsa Sándor nagy dologban törte a fejét. Elhatározta, hogy becsületes emberré lesz. Valamit «szerzett», abból telik egy kis földre, házikóra. Ott megvonul majd szépen és nem is gondol többé a betyáréletre.
De hát hogy lehessen ez? A fejére tízezer pengő volt kitűzve. A betyár valósággal büszke volt arra, hogy őt ilyen nagyra taksálták. De hát mikor ehhez a fejhez oly nehéz volt jutni!
Egyetlen ember tudott csak Rózsa Sándor minden titkáról. Katona Pál volt ez, a komája. Ennek elárulta a tervét Rózsa Sándor. Katona Pálnál volt a haramia megtakarított pénze. Háromezer pengőjét kérte tőle.
A koma egyre halogatta a dolgot és igyekezett lebeszélni Sándort a tervéről. De az csak nem akart tágítani.
— Hát csak gyüjjék kend este hozzám, megkapja a pénzit.
Este csakugyan eljött Rózsa Sándor a csorvási tanyára. Hej, ha tudta volna miben töri fejét a koma!
Katona Pál ravasz ember volt. Úgy okoskodott, hogy a komának nála megtakarított pénze háromezer forint. Igen ám, de neki lehet éppen négyszer annyija, hiszen tízezer pengő van kitűzve a fejére! Már most ha ő kiszolgáltatja a Rózsa Sándor fejét, a háromezer pengő is megmarad, meg a tízezer forintot is megkapja.
Este beállít Sándor. A koma is, a felesége is barátságosan fogják.
— Hát csakugyan megmaradtál szándékodnál, Sándor?
— Meg én.
— No hát ha igy van, kerülj be az istállóba velem. Ott van a pénzed.
A fériak kimennek az istállóba. Alig hogy beteszi a lábát Rózsa Sándor, még csak körülnézni sincs ideje, Katona Pál hátulról egy hatalmas doronggal úgy fejbe kólintja, hogy a haramia majd hogy földre nem szédült tőle. De csak majd. A következő pillanatban már újra eszinél van.
— Ahán, hát igy akarjuk visszaadni pénzünket ?
Puskájához nyúlna, de ehhez már nincs ideje. A két ember ökölre megy. Hatalmas az ereje mind a kettőnek. Végre is Katona Pál kerül alul. Hát most aztán Istennél a kegyelem. A haramia első dolga, hogy belé lövi puskáját a komába. Többet is küldene belé, de ekkor hátulról hatalmas baltavágás éri: Katonáné jött az ura segítségére.
A haramia elterül a földön. Úgy látszik, mintha meghalt volna. Pedig dehogy. Csak a nagy vérveszteség aléltatta el. Hamarosan össze szalad az egész falu. Másnap azután elvitték Rózsa Sándort. El is Ítélték újra halálra. De királyi kegyelemből Kufsteinba vitték. Itt maradt egészen 1868-ig, mikor újra megnyílt börtöne ajtaja.
Katonáné csakugyan megkapta a tízezer forintot a Rózsa Sándor fejéért. De arról a vidékről úgy eltűnt, hogy hírét se hallotta soha senki erre. Jól is tette. Nem lett volna tanácsos össze találkoznia valamelyikkel a Rózsa Sándor emberei közül.

Rózsa Sándor és emberei a szabadságért


Rózsa Sándor Kossuthnál
1848-ban.

Hová lett a fényes csillag
A ragyogó égről?
Szólhat még a magyar nóta
— Úgyis oly bús már rég óta —
Magyar dicsőségről?

Szabadságunk, erős várunk,
Nem épül föl többé ?
Ha ledőlt, ha sirját ásták
Rút irigység, rút galádság
így lesz az örökké ?

Debreczeni nagytemplomra
Sötét felhő szállott . . .
Magyarország dolga bajos
Igazáért Kossuth Lajos
Ott mond imádságot.

Meghallgatja az ég ura
Vagy elfordul tőlünk!
Rút irigység, rút galádság ?
Sirunkat ha most megássák
Marad hír felőlünk ? . . .

Kossuth Lajos nagy szomorú,
Elborult a lelke . . .
Rossz hírekről, vereségről
Leáldozó dicsőségről
Olvasgat egy este.

Éjfélre jár . . . Nem jő álom
Mégsem a szemére,
S im egyszerre kopogtatnak.
Ilyen későn mit akarnak ?
Sugár paraszt lép be.

«Kormányzó ur, meginstálom
Ha ilyenkor jöttem.
Ilyen már a természetem
Aztán nappal nem tehetem
Pallos van fölöttem.

Úgy hallottam veszélyben a
Haza szabadsága.
Tamásinál bitang ráczok
Pusztítják a magyarságot
S törnek orvul rája.

Kormányzó ur, meginstálom
Azért jöttem én el.
A vétségünk felejtse el
Rózsa Sándort fogadná el
Vagy ötven legénynyel.»

A kormányzó borús arcza
Fölvidámul egyben.
«A hazának bárki fia
Ha derék, ha haramia
Nem beszélhet szebben.

Rózsa Sándor, megbocsátva
Minden bűnöd, vétked
A hazának szent nevében
Szeretete szentségében
Fölmentelek téged.

Mert neved bár Rózsa Sándor
S vétked lenne tenger,
Ki a hazát úgy szereti
Szivemből azt mondom neki :
Emberem vagy, ember.

Daliás idők.

Csaba könyvének címlapja
Szép idők voltak azok! A magyar történet könyvében arany betűkkel van fölirva az 1848—49-iki szabadságharcz. Soha nemzet nem mutatta a hősiességnek olyan fölemelő példáit, mint ekkor a magyar. Damjanich, Bem, Guyon, Görgei — sorban vonulnak el lelki szemeim előtt, dicsőségtől koszoruzottan, glóriás koronájával a hősiességnek, vitézségnek . . . .
Mikor a nemzet apraja-nagyja síkra száll szabadságáért, nem maradhat el, akinek keblében s z í v dobog. Rózsa Sándor szive is megmozdult. A haramiában is föltámadt a hazaszeretet.
Egy nap fogta magát és alázatos instancziát irt Szeged városához, hogy engedné meg magának és embereinek a katonasorba való állást. Az akkori legnagyobb újságban, a Kossuth Hírlapja czimüben, olvashatni a következőket:

«A Szeged környékét rettegésben tartó Rózsa Sándor nevű hirhedett rablóvezér,
a szegedi magisztrátust azzal lepte meg, hogy azon esetre, ha neki teljes bünbocsánatot biztosítanak, hajlandó kétszáz derék lovasával az ellenség ellen indulni és azokat, mint vezér, mindenféle szükséges fölszereléssel ellátni. Ajánlata elfogadtatván, bejött a városba, saját zászlaját kibontotta és a néphez gyújtó beszédet tartott, melyet ezerszeres éljennel fogadtak az emberek.»

Az alföld összes szegénylegényei lelkesedéssel csatlakoztak Rózsa Sándorhoz. Hej, de szép válogatott csapat volt az! Bizony akármelyik generális is büszke lehetett volna ezekre a viharedzett szép szál legényekre.
Rózsa Sándort a csapata, mint kapitányát tisztelte. Csodálatos rajongással voltak hozzá az emberei. Akár a pokol tüzén is keresztül mentek volna érte, ha úgy szól vala a kapitány parancsszava.
A Rózsa Sándor csapatát úgy hívták «kék gatyások». Sok jót beszélt felőlük a hir.
Perczel Móricznak bizony nagy segítségére voltak a bácskai ráczok leverésében. Mert Mészáros Lázár hadügyminiszter ide rendelte őket. Egy 1848 szeptember hónapjában kiadott napiparancsa Nagy-Becskerekre rendeli a «kék gatyások»-at.
A nagy-becskereki osztály generálisa vitéz Kiss Ernő tábornok volt. Igaz magyar ember, rettenthetlen bátor katona, lángoló hazafi. Ámbár a tisztjei nem valami jó szemmel nézték a haramia-csapatot, szigorúan meghagyta, hogy a többi katonákkal egyforma bánásmódban kell részesíteni őket. De a generális épp akkortájt, mikor Rózsa Sándor csapatával Nagy-Becskerekre bevonult, valahol a Tisza mentén járt. Vetter Antal volt a helyettese. Nem valami szives fogadjistennel köszöntötte a «kék gatyások»-at. Még tiltakozó levelet is irt a kormányhoz, hogy a hadsereg nevében kéri Rózsa Sándoréknak másüvé való elhelyezését.
De a kormány máskép okoskodott. Egyszerűen ráirt Vetter tábornok urra, hogy a katona katona, még ha Rózsa Sándornak is hívják. Tisztelje hát benne és embereiben a szabadságharcz katonáit.
A tábornok ur tehát meglehetősen duzzogott a kemény visszautasítás miatt és mikor a hadsegéde egy napon jelentette, hogy Rózsa Sándor óhajtja nála tiszteletét tenni, erősen összehúzta a szemöldökeit, hogy igy meg úgy, majd ő kedvét szegi a haramiának, hogy a tisztes katonákat megcsufolja.
Mikor azonban előtte állott a hírhedt betyár, egyben máskép formálódott gondolkodása. A tábornok ur hátra hagyott irataiban igy írja le e találkozást: «Meg kell vallanom, hogy e hírhedt egyén külsejét illetőleg csalódtam, amennyiben eltekintve a szokatlanul dús fegyverzettől, egész külsején nem találtam semmit, ami rablóra emlékeztetett volna. Középtermetű, tagbaszakadt férfiú volt, kékszemü, haja és bajusza szőke, vonásai szelídek, semmiben sem vallók a rablómesterségre, ruházata olyan, minőt nemes urak nagyrésze viselt akkortájt Szeged környékén; fehérneműje is tiszta, urias. Az egyedüli dolog, amit neki mondtam, az volt, hogy tartózkodjék a rablástól, fosztogatástól és gyújtogatástól, még pedig személyes felelősség terhe mellett».
No hát e tekintetben nem is volt kifogás Rózsa Sándorék ellen. A vitéz csapat mindenütt ott volt a bánsági ütközetekben és ha egyik-másik vétett is a regula ellen, azt maga a «kapitány» látta el büntetéssel. És hogy ez nem volt valami nagyon enyhe, lássák a következő esetből.
Egy napon Fazekas Gabi, a Rózsa Sándor egyik bizalmasa, hírül hozta, hogy három legény a csapatból úgy amint volt katonaruhában megtámadott egy temesi kereskedőt.
— Estére elém kell czitálni őket, de senki se tudjon róla.
— Úgy lesz, kapitány uram.
A kapitány ur pedig nem tartott haditanácsot. Az ő csapata az Opova külvárosba volt kirendelve, külön a többi katonáktól. Estére maga mellé kérte legbizalmasabb embereit, megtöltötte pisztolyát és mikor a három megbélyegzett előtte állott, anélkül, hogy egy arczizma is megrándult
volna, lelőtte őket.
— Igy kívánja ezt a betyári becsület, tanította tisztességre a haldoklókat. És így igazolta eljárását fölötteseinél is, mikor felelősségre vonták érte.
Történt egyszer, hogy valamelyik katonája megkínzott egy rácz asszonyt. Hát az is a három betyár sorsára került. Mert asszonyt meg gyereket nem volt szabad bántania annak, aki Rózsa Sándort vallja parancsolójának. Hogy pedig derekasan megállta a helyét a harczmezőn, megint megbizonyitva olvashatjuk a honvédelmi bizottmány deczember 15-iki hivatalos lapjában, ahol szó szerint ez olvasható:

«Minthogy Rózsa Sándor a kormány által az általános bünbocsánat alapjául megszabott feltételeket becsülettel megtartotta, magát nemcsak ütközetben bátornak és merésznek, hanem a ráruházott megbízatásokban hűségesnek és pontosnak mutatta, nemkülönben ama vád, mintha a langendorfi ütközet alkalmával kihágásokat engedett volna meg magának, alaptalannak bizonyult: a neki nyilvánosan megadott bűnbocsánat ezennel a jövőben folytatandó erkölcsös magaviselet föltétele mellett megujittatik és megerősittetik. Miről az ország összes törvényhatóságai ezennel értesittetnek. Budapesten, 1848. deczember 15-én. Az országos honvédelmi bizottmány».

Ugy-e, hogy ez máskép' szólt, mint azok az írások, melyek Rózsa Sándor szereplését a mi drága szabadságharczunkban úgy szerették volna láttatni, hogy az nem volt egyéb közönséges rablóvállalkozásnál. Hogy mind csak azért tette volna, hogy megszabaduljon a büntetéstől és most újra kezdhesse banditaságát a kormány segédkezése mellett!
Óh, Kossuth Lajos nagyon jó emberismerő volt! Bele látott ő hamarost a vesékbe ! Ha csalafintaságnak ítéli vala Rózsa Sándor vállalkozását, bizonyára nem tiszteli meg őt meg embereit a tiszta honvéd névvel. De látta a tiszta szándékot benne. Látta, hogy a haramiában is megdobogott a s z í v , mikor hazáját veszedelemben tudta. Bizony mondom, neki is helye van azok között, akik a magyar szabadság szent igazáért küzdöttek és e küzdelemnek dicsőséget szereztek.

Részletek Rózsa Sándor, az alföld réme / Történetek a híres rablóvezérről c. könyvből. Írta: Csaba, megjelent 1908, Budapesten, Vass József Könyvkiadóhivatalánál


2018. augusztus 31., péntek

A vers szószólói (10)

Költészet és előadóművészet

A nagy költők legtöbbje kitűnő előadója a maga alkotásainak. Nagyszerű tolmácsa volt saját verseinek József Attila is. Mi, akik még hallhattuk a költőt szűkebb baráti társaságban s a nyilvánosság előtt verset előadni, megilletődve fedezzük fel nem egyszer Major /Tamás/ interpretálásai közben József Attila jellegzetes fejtartását, máskor jobbkeze mutató ujjának sajátos mozdulatát. És egy-egy vers előadásakor kihalljuk az értelmezésnek azt a módját, ahogy a költő szokta volt hangsúlyozni alkotásainak rétegeit… Major Tamás, midőn verset ad elő, szavai mögött mindig ott él a színész. És jó, hogy ott él; ez nem hátrány, hanem előny. (Tolnai Gábor / kritikus: A költő és előadója. Örökség és örökösök. Bp. 1974.)

… Mindig azt hittem – és az igazat megvallva ma is azt hiszem -, hogy a lírai költészetnél, márpedig ebből telik ki az előadóesték anyagának nagyobb része, nincs meghittebb művészet. Néhány kivételes szándékú költőtől s a világköltészetnek némely hangosan kirobbanó pillanatától eltekintve, az igazi líra az egy ember beszéde a másik emberhez. S én a vers igazi hatását mindig is magányos hatásnak képzeltem el, amikor a versre fogékony olvasó leemel egy kötetet a polcról, s kettesben találkozik a költővel. És mégis, szemtanúja voltam, ahogy kialakult a vers hatásának egy másféle, s nem kevésbé intenzív módja úgy, hogy a költő sugárzása egy közbeiktatott másik művészen át érvényesül, s egyszerre sokakra, néha százakra is hat. (Vas István: Kifeszített kötélen. Az ismeretlen isten. Bp. 1974.)

Amíg a pantomimban a művészi mozdulatnak, a szavalatban és a hangjátékban a művészi beszédnek mindent ki kell fejeznie, amit az alkotó közölni akar, a színjátszás művésziségének a feltétele a dikció-akció művészi munkamegosztása. (Gyertyán Ervin / író: A pantomimtól a színjátszásig. A múzsák testvérisége. Bp. 1966.)

Egyéni mondanivaló híján nem lehet verset mondani. Mert akkor jobb, ha mindenki olvassa, s ki-ki saját fantáziájával építi tovább az így nyert élményt. Nincs leverőbb és szánalmasabb a rossz versmondásnál, mert itt semmiféle szemfényvesztés nem használ. A versmondás nem tűr meg egy pillanatnyi üresjáratot sem. (Gáti József: A vers és az előadóművész. A versmondás. Bp. 1969.)

* …Mitől látszik néha a vers érthetetlennek? Többnyire attól, hogy a költő a konkrét lírai helyzetet – az adott színhelyet és állapotot – nem mindig jelzi közvetlenül. Itt és itt állok, ülök és itt, nézem ezt és ezt, megyek itt és itt – a régebbi versek szívesen éltek ilyen fordulatokkal, és ezzel olvasóikat a vers fogantatásának körülményeibe rögtön bevezették. A mai vers ezt rendszerint kerüli, nyilván nem azért, mert nem tudná másképp, hanem csak azért, mert valamiképpen ezzel is sűríteni akar. Homályban hagyja a körülményeket, hogy drámaibban szólalhasson meg, mindjárt a „téma” közepéből.
Ilyenkor előttünk a helyzet lírája, és belőle, minőségéből, jellegéből következtethetünk vissza magára a helyzetre is. (A dolog némiképpen hasonlít ahhoz, mint amikor a sötétben hangokat hallunk. Az arcot, a mozdulatot nem látjuk, de hát a hangok! Nem tudhatjuk-e meg belőlük is, hogy mit hallgatunk? Összekeverhetjük-e például a panasz és az öröm, a szemrehányás és a rajongás hangját?) Az előadóművész többnyire épp ebben segít. Megteszi helyettünk, olvasók helyett azt az erőfeszítést, amelyet mi nem mindig vagyunk hajlandók megtenni. (Héra Zoltán kritikus: Mondható vers. A költemény felé. Bp. 1974.)

* Hogyan ejtsük a vers sorait? A beszédre gondolok, a betűnek, a sornak, a mondatoknak ritmusára, ízeire, lágy vagy kemény hangütésére, ezek váltakozására… Nyilván mindenki hallott már költőt saját versét mondani. Ritka költő, aki „jól” mondja a versét, de ettől függetlenül megszülte énekét, formába öntött valamit, írott anyaggá szelídített valamely anyagtalannak tetsző, sűrűn rétegezett szövetű anyagot. Ha maga el is mondja, hallhatom azt a különleges és egyedi ízt, ahogy ő mormolta a szavakat, mikor szeretkezett velük, midőn a sorokat rótta. Ez nyilván minden egyes költőnél más és más… Ha valaki kiejti a lenyomtatott szót, egyben vall önmaga eredetéről, származó tájékáról, a vidékről, ahol ezek a szavak születtek és élnek ma is, mint tegnap… Ady beszélt arról a nagy titkos tudományról, mely szerint minden magyar költőről, íróról meg tudja mondani, csupán a szöveg zamatának ismeretében, milyen szeszt fogyaszthatott általában életében. A legdurvább közelítéssel való azonosulás is meg kell tartsa tehát a költő egyéniségét és a szövegből lassan áramló külön ízeket.
Huszonkét éve mondok verset mindenfelé, huszonkét éve próbálom átélten elmondani a verseket, itt-ott, az ország különféle tájain, termeiben. Eleinte úgy hittem, a szorongás, a feszültség később enyhülni fog…
Egyre gyorsabban röpülnek az évek, és egyre nehezebb verssé lenni. Mert hiszen mindebből az következik; aki verset mond, annak költővé kell növekednie. Azzá kell lennie, hogy eljátszhassa a költő szerepét, elmondhassa a verset. (Latinovits Zoltán: Költő versét mondani. Ködszurkáló. 1973.)

* …Két kiváló előadóművész nem azért mondhatja el igen eltérő módon és mégis híven, adekvátan ugyanazt a költeményt, mert joguk volna a művet szubjektíven értelmezni, a költeményt és saját magukat szuverén módon egyesíteni, hanem éppen eltérő személyiségük miatt kell, szükséges az objektív elemzés eredményeképpen más-más eszközrendszert alkalmazniuk ugyanannak a célnak, az alkotás minél teljesebb tolmácsolásának az érdekében. Ahhoz, hogy a költemény és az előadói személyiség (továbbá: a közönség) közt a legcélszerűbb, az optimális viszony kialakuljon, más-más dinamika és beszédiram, más-más szünettartás és hanglejtés válhat szükségessé. Bizonyos mértékig a versmondó személyisége határozza meg, hogy a vers szakaszainak, mondatainak dallama szélesebb vagy szűkebb hangközökkel formálódjék ki.. A jó versmondásban tehát az is tárgyiasul, hogy az előadóknak szükségképpen különböző a viszonyuk a vershez…
Veszélyes járványnak tartom, hogy napjainkban sok előadó tévesen értelmezi az előadói természetességet. Elszürkíti, elprózaiasítja a verset, mint valami meztelenséget takargatja a ritmust, mint szívből fakadó káromkodást nyeli el, enjambement-osítja – kell, nem kell – a rímeket. E torz szeméremmel szemben teljesen igaza van Kosztolányinak: „Természetesen szavalni: fából vaskarika. A költészet több, mint a természet, az annak a fölfokozása.” (Török Gábor / nyelvész: Előadói szabadság? József Attila-kommentárok. Bp. 1976.)

* A költőt és az interpretátort nem alkalmi „társszerzés” köti össze, hanem a kétfajta művészi tevékenység közötti mélyremenő megfelelés. Mindketten a teljes őszinteségre, a legnagyobb fokú precizitásra törekednek (a két törekvés lényegében azonos). A költő habozás nélkül elveti a mindenki fülében ott csengő jelzőt, határozót, hasonlatot, az adott helyzetben egyetlen lehetséges kifejezést keresve, a valódit. Az előadó hasonló választás előtt áll hangonként – s bár ő maga sem tudná kétszer azonos módon előadni a költeményt —, minden alkalommal jogosan érzi, hogy az egyetlen helyes megoldást választotta. A költemény kimeríthetetlenségéből következik, hogy meghatározatlan számú helyes interpretációt enged meg. (Fónagy Iván / nyelvész: Dallamfejtés. In: Füst Milán: Öregség – dallamfejtés. Bp. 1974.)

* Mi a költői szöveg megszólaltatása? Beszéd. Miután pedig minden ember beszél, egyesek számára kézenfekvő következtetés, hogy a beszédet nem kell tanulni. Elmarad azonban az a különbségtétel, amely a költői szöveg „megcsinált” volta és a mindennapok szövegei között fennáll…
Tehetség kell a költői szöveg, a vers olvasásához is: a felismerés képessége, a gondolati és indulati azonosulás adottsága. E nélkül az első fázis nélkül megoldhatatlan a későbbi feladat: a „mögöttes” tartalmakkal feldúsított szóegyüttes megszólaltatása. És már itt hangsúlyoznunk kell, hogy nem csupán mechanikus „hangzóvá tétel”-re kell gondolnunk…
Századunkban igen sok olyan költői alkotással találkozhatik az előadó, ahol egyáltalában semmiféle írásjel nincs kitéve, ahol tehát a tagolás-megformálás végső törvényét maga az előadó határozza meg, mondja ki. Úgy érvényes, ahogy ő olvassa: az ő „olvasata” a hiteles. Ha jól fejtette meg a titkot, és jól adta tovább, hallgatóin mérheti le sikerét. Az ilyen esetekben azután végképp nem segítenek a részmegoldások. Az egészet kell tudni-ismerni ahhoz, hogy a részek (külön útbaigazítások nélkül is) a helyükre illeszkedjenek. (Székely György / rendező: Az előadóművészetről. Szímház. 1976.)

Lenézett műfaj?

* A mai, hivatásos és műkedvelő szavalók egyik hibája, hogy túlságosan didaktikusak. Agyonmagyarázzák a verset, oktatják, ahelyett, hogy élményünkké tennék. Ezek a puritán irányzatok nyilván a patetikus-retorikus szavalás ellenhatásaként jöttek létre, de túlontúl elhatalmasodtak, már-már a művészi szép és igaz rovására…
A hamis, pózos szavalás mindig „látszani” akar valaminek. Aranyszabály : nem látszani — lenni! Soha ne erőltessünk magunkra érzéseket! Próbáljuk előhívni őket. Hogy hogyan, erre mindenkinek magának kell rájönnie…
Vizsgálja meg a szavaló, ura-e a mozdulatainak? mozdulatlanságának? Egy időben halálbüntetés terhe alatt volt tilos a mozgás szavalás közben. Úgy álltunk a pódiumon, mint az oszlopszentek, s ha kincsfeltáró szenvedélyünk izzásában arcunk kipirult, szemünk felragyogott is, kezünk nem mozdulhatott törzsünk mellől, fejünknek nem volt szabad felvetődnie. Nem a mozgás mellett emelek most szót, csak az örökös mozdulatlanság ellen. A mozdulatokat nem szabad
előhívni, de az önkéntelenül feltoluló gesztusokat nem szabad visszaszorítani. (Palotai Erzsi: A szavalásról – műkedvelő szavalóknak. Valóság, 1977.)

* …Van színészet és van szavalás. S ennek megfelelően vannak:
– „csak” szavalóművészek, akik nem feltétlenül jó színészek, esetleg egyáltalán nem azok, s életüket a versmondásra tették fel;
– „csak” színészek, akik nem feltétlenül jó versmondók;
– mindkét műfajban kitűnőek. De a lényeg: a két műfaj különbözősége. Sok olyan kiváló, népszerű színész, filmszínész van, aki nem alkalmas a pódium magányára, irodalmi est összeállítására… A pódiumművészetre való alkalmatlanság nem értékítélet egy színészről! (Surányi Ibolya / előadóművész: A lenézett műfaj. Kritika, 1981.)

* …Számomra a versmondás annyiban színészi feladat, hogy lelkiállapotot tükröz, de a költő mondanivalóját nem tekinthetem szerepnek. Nem a művet létrehozó egyént akarom megszólaltatni, hanem az általa létrehozott művet. Ezt, természetesen, csak saját magamon átszűrve tehetem, óhatatlanul jelen van a személyiségem is, de csak mint hangszer. Megítélésem szerint az a lényeges különbség a nagy színeszek es az elsősorban népművelő szándékú versmondók előadóestjei között, hogy az első esetben a közönség a műveket közvetítő színészt várja, a másodikban pedig az előadóművész közvetítette műveket. Ha ebbe belejátszik, hogy az előadóművész személyisége is érdekes, lebilincselő és kedvelt, az külön szerencse. (Jancsó Adrienne / színész, előadóművész: Pályám emlékezete. Új Irás, 1976.)

*… A versmondó nem színész. Hogy mégis micsoda? Nem is tudom hirtelenjében megfogalmazni. Alighanem ő a Hang. Hang, amelyben formát kap a megismételhetetlen, személyes, anyanyelvű lírai szó egyetemes embersége. Az a hang, amely a költészetet teremtő pillanatban csupán belső, még senki másnak, csak a költőnek hallható gondolat zenéjeként, ritmusaként, személyes ön- és világ-tudatként öltött alakot. A Hang, amelyben az igét teremtő lélek formája, betűk némaságában, és az olvasói magányba ölelt versszó a forma végső misszióját tölti be, s éppen a versmondás hangjaként. Nem, ez nem „közvetítés”. Hanem a versalakzat újrateremtése. (Méliusz József író: Kovács György hanglemezére. A Hét / Bukarest/ 1975. aug. 28.)

Forrás: A vers szószólói. Válogatta, szerkesztette: dr. Böhm Edit. Múzsák Közművelődési Kiadó, Budapest, 1989.

2018. augusztus 15., szerda

A vers szószólói (9)

Vers a pódiumon

* A spanyol barokk színházban… a kétféle szövegmondó művészet találkozott egymással…Függöny még nem volt, de díszletváltás igen. Amíg a díszleteket átrendezték, szórakoztatni kellett a közönséget. Erre szolgált a nézőtér egyik sarkában felállított pódium, amelyet “esztrád”-nak neveztek. Amíg a nagy színpadon ki- és behordták a kulisszákat, a pódiumon vagy röpke jeleneteket, ún. “közjátékokat” játszottak, vagy zenéltek vagy verseket mondtak (tehát “esztrádműsort” adtak). Itt kapott sajátos kisszínpadot a költészet… Ez a spanyol esztrád volt az elődje azoknak a kisszínházaknak Európa-szerte, amelyekben a pódium elvált a színháztól, hogy… elmondott versek sajátos színpada legyen. Az önállósuló pódium sajátos színházi formája lett a különböző típusú kabaré, amelynek sajátos nemzeti változata lett a mi magyar kabaréművészetünk. A magyar kabaré annyira otthona lett a költészetnek is, hogy Ady és Babits is lelkesen írt Nagy Endre színpada számára verseket… (Hegedűs Géza író: A pódium művészete.)

* Tessék végre megérteni, hogy a versmondás is alkotó művészet. Ne akarjuk – és éppen a céhbeliek! – az interpretálás címszava alá besorolni. Ne akarjuk lealacsonyítani reprodukáló mesterséggé, engedjük meg e területen is a szabad kísérletezést, a hagyományokon való túllépést.
Kosztolányi írja, hogy minden évtized, minden német nemzedék új színészt küld a költő elé, a franciákhoz, olaszokhoz, angolokhoz hasonlóan. Az új színész új színt, új érzelmi telítettséget, új hangot jelent…
A tradíció nemcsak akkor az, ha száz éve alakult ki! Az is hagyomány, amit a múlt évben produkáltunk. Tehát a múlt évben kiaklakult hagyományon is túl kell lépni, ha jobb megoldást találhatunk, viszont száz éves módszereket is alkalmazni kell, ha helyesek. (Kovács Tivadar. Hagyomány és versmondás. Theatrum, 1962.)

Latinovits Zoltán verset mond (Fortepan.hu)

* Ha igaz, hogy a versmondás nem azonos a színjátszással, nem szabad elfelejteni, hogy mégis a színpadon megy végbe. S különösképpen: hogy egy egész versmondó este mégis csak egyfajta színházi este, mégis, óhatatlanul egyfajta folyamatosság, amely a színpad terében játszódik le, s így megköveteli, hogy a színpad törvényeihez alkalmazzák. Más valamely ünnepi alkalomkor egy vers elmondása, és más egy… szavalóest; miképpen… más egy folyóiratban olvasott vers, és más egy egész verskötet. Szép és megragadó lehet, ahogy egy művész egy vers elmondására minden egyéb eszköz nélkül kilép egy üres színpadra vagy egyetlen függöny elé, hogy szinte anyagtalan eszköze legyen a vers megszólaltatásának. De ez az eszköztelen egyszerűség szegényesen szürke modorrá válik, ha egy este folyamán húszan csinálják egymás után. (Somlyó György: Vers és pódium. A költészet évadai, 1961.)

* Az amatőr mozgalom szinte valamennyi rendezőjének (jómagamnak is) a gyermekbetegsége volt, hogy… a lírai művekből összeállított oratóriumainkat színpadi külsőségekkel próbáltuk megsegíteni. Itt nem csak a világítás sematikus alkalmazására gondolok – háború van: sötét a színpad, béke lesz: kigyullad a fény -, hanem arra is, hogy verseket el akartunk játszani, pontosabban ábrázolni akartuk az egyes versek megszületésének körülményeit. Radnóti Miklós Második eclogáját például láttam olyan előadásban, amelyben a Repülő versszakait mondó fiatalember német katonai egyenruhában, valamint sejtelmes magasságban állt, a Költő pedig egy íróasztal mellett, asztali lámpa alatt töprengte végig sorsát, helyzetét… (Bicskei Gábor / népművelő, rendező: A líra bűvöletében. 1962-1968. Amatőrök színjátéka. Bp. 1983.)

Szavalás és nyelvművelés

* A kezdő szavaló mindig olyan verset igyekezzék választani, amely egyéniségének és skálájának legjobban megfelel; ha úgy adódik, ne féljen a könnyedebb verstől vagy kisebb feladattól! A közönség nem a versválasztást tapsolja…, hanem a választott vers előadását. Itt is érvényes a szabály: inkább kevesebbet, de azt jól!
A beszélő versek jelentik a szavalásban a könnyebbik feladatot. A szavaló bízvást maradhat elmondásukkor elejétől végéig a saját megszokott hangjánál, a maga természetes hangnemében; mindössze arra kell ügyelnie, hogy ahol a vers hangulatilag hullámzik, ott ezt éreztesse… Nem így a beszéltető versekben!
…Minden vers indul valahonnan, megy valamerre s elér valahová; akár egyetlen lendülettel, akár lendületek sorozatán át, de mindenképpen ívelő gondolati és érzelmi menetű, nem topog egy helyben, s nem is foroghat önmaga körül. – Mi ezzel szemben a refrén? Egy újból és újból megismétlődő sor vagy nagyobb részlet, amelynek művészi funkciója szinte annyiféle, ahányszor előfordul. Lehet pillérsorozata az előre ívelésnek, lehet állandóan visszatérő emlékeztetője az alaphangulatnak; lehet minden versszak végén önmagával azonos értékű, de ugyanúgy minden megjelenésekor más értékű is. A szavalónak… nem kis problémája, mit kezdjen vele? Adja-e mindig azonosan vagy simítsa-e mindig bele az adott versszak menetébe. (Deme László / nyelvész: A szavalás néhány kérdéséről. Magyar Nyelvőr, 1958.)

* A nyelv nem csak élettelen fizikai tünemény, hanem maga is: élet. (Zolnai Béla / nyelvész: Nyelv és hangulat. Bp. 1964.)

* Versmondásunk a színészetből fakadt, onnan táplálkozott. Az utolsó húsz évben önálló műfajjá érett, de személyi utánpótlásának nagy részét a színészetből nyeri. Elszakíthatatlan köldökzsinór ez. Ilyen szoros összetartozás révén csak természetes, hogy hibáinak is hordozója. Sőt! Kritikailag kevésbé ellenőrzött terület lévén, mint a színészet, annak egyes hibáit még konzervéálta is. Romantikus drámáink patetikus hangvétele, deklamatív jellege átcsúszott a múlt század alkalmi versmondásaiba, mert rendszeres versmondással csak e század húszas éveinek végén találkozunk. (Gáti József / színész: Kiejtés és előadóművészet. Helyes kiejtés , szép magyar beszéd. Bp. 1967.)

Folytatjuk

2018. június 27., szerda

A vers szószólói (8)

Verselőadás és agitáció

* Mindig mondjuk a balladát, és sohasem a mai értelemben szavaljuk. A szavalás mai módja ugyanis mindenképp ellentétes a ballada fő jegyeivel. A mai szavalás ismertetőjegyei a nem belülről fakadó hamis hang, érzelgősség és az álpátosz. Általában egyéni modorosság. Azért van ez, mert a mai szavalás nem közösségi, hanem egyéni célú. Célja nem a közösség művelődésének emelése, hanem az egyén sikere és érvényesülése. (Muharay Elemér / népiszínjáték író: A balladamondó könyvről. Balladamondó könyv. 1947-48.)

* Sem az az előadó, sem az a hallgató nem szereti őszintén a verset, aki csak egy-egy előadás érdekében vagy keretében tanul meg, illetőleg hallgat meg egy-egy verset… Aki jól akar előadni egy verset, annak úgy el kell merülnie a költő mondanivalójában, hogy ő is, hallgatósága is legalább meg tudja közelíteni a költői lélek formateremtő hőfokát. A közönségnek ezt a hőfokot kell követelnie a vers előadójától, és annál műértőbben lesz fogékony reá, minél több verset és többször olvasott el maga is – hangosan! (Nagy Adorján / színész, rendező: A vers előadása, 1947 táján, kézirat)


* A kezdetleges népek az írást nem ismerik. A szöveg élőszóban születik, élőszóban terjed és öröklődik… (A ritmus segíti az emlékezetet is, a szöveg átszármaztatását.) A szöveget ugyanazok alkotják, és ugyanazok adják elő. A szöveg nem elkülönült magányban születik némán, hanem játék közben, közösen, nyilvánosan, élőszóban. Nincs még külön költő és előadó, ahogy nincs zenész, táncos, színész, énekes, versmondó sem. Nincs külön közönség sem. Mindenki játszik, táncol, énekel, beszél. Egymásnak játszanak, egymást hallgatják és nézik. (Hont Ferenc / rendező: Élőszó és cselekvés. Valóság a színpadon. Bp. 1960.)

Latinovits Zoltán mondja József Attila Tiszta szívvel c. versét

Szállj, költemény!

* Egyre a kritika szükségességét hidetjük – de a szavalás kritikáját senki sem sürgeti. (A Filharmónia egyszer rendezett egy “kiértékelést” az Ady- és Karinthy-esték után. Az egész vita egyik kiváló előadóművészünk bérharcai körül folyt. Szakmai bírálat egyáltalán nem történt.)
Pedig vannak szavalóink, nem is kis számban…
Miért kap a színész mindig kritikát, s miért nem kap a szavaló sohasem? A színésznek könnyebb a dolga: a figura életre keltésében segíti instrukció, rendező, partnerek, gyakran hagyomány is. A szavalónak a költőt, az írót kell önmagában megalkotnia, újraélnie, a vers fogantatásának pillanatát kell érzékeltetnie, s létrehoznia a fikciót, hogy most, itt, előttünk gyötri, ujjongja ki a verset magából.
Miért nem segít a kritika a szavalónak nehéz munkájában? Ne csak a szavaló pillanatnyxi diszpozícióját, kisebb-nagyobb sikerét jelezze, hanem a “mesterséget” elemezze: az értelmezés helyességét, az előadás szuggesztivitását, igazságát. Mondja meg: érti-e a szavaló a költőt? Érzi-e a légkörét? A valóságát? A valóságfölöttiségét? (Palotai Erzsi / előadóművész: Egy szavaló jegyzetei. Költők, versek, találkozások. Bp. 1974.)

* Az előadóművésznek magát a költőt kell “megjátszania”; vagyis az alkotás néha biz hosszú folyamatát kell oly röviden összefoglalnia, mint maga a vers; ismétlem, a költőt kell életre keltenie, elénk varázsolnia, úgy, ahogy ő a költőt a mű első élményében, az alkotás küzdelmében elképzeli. Úgy kell elmondania, ahogy a költő szavalná a verset, ha szavalóművész is volna. (Illyés Gyula: A szavalásról. Palotai Erzsi előadóestjének bevezetőjéből. Hajszálgyökerek. Bp. 1971.)

* A költő sokszor egy szóval egész gondolatsort fejez ki. Ennek a szónak helyes hangsúlyozása, megfelelő hangszínnel való felékesítése többet mond, mint egy tanulmány. A tanulmány ugyanis magyarázat, és az észhez szól, a verssorokat megelevenítő szó pedig az érzelmekre hat. A verset pedig – még a leíró, tehát részben epikus verset is – elsősorban érzelmekkel vesszük birtokunkba, tesszük magunkévá vagy utasítjuk el. Ezt az érzelmi folyamatot magyarázzuk később észokokkal…
Ma már egyértelmű a válasz arra a kérdésre, hogy az előadandó mű érvényesüljön-e vagy az előadó. Minden valamirevaló szavalóművész állást foglalt már. Éppen a színpadi eszközöktől való tartózkodás, tehát a szavaló egyéniségének háttérben tartása, és a költő előtérbe helyezése mutatja világosan, hogy a művészek milyen feleletet adnak erre a kérdésre. (Kovács Tivadar / színháztörténész: Versmondás – elemzés. Theatrum. 1961.)

* A versmondásnak a hang csak egyik oldala, mégpedig külső oldala. A belső oldalon a művészi versmondásnál a színjátszás belső eszközei lépnek működésbe. Ascher Oszkárt… említik gyakran példaként, aki – állítólag – minden színészi eszközt elvet… Ez nem felel meg a valóságnak… Hosszú éveken át meggyőződhettem, hogy rendkívül finoman kidolgozott beszéd- és hangmegoldások mellett minden esetben ugyanilyen magas fokon kidolgozott belső színészi eszközöket is használ…
A színpaodon, amikor a költői szó életre kel, mindig varázslat történik. A színész és a szavaló művészi alkotó munkája révén újjáteremtődik a világ és benne az ember. Ez a folyamat a nézőtéren, a közönségben is végbemegy. A közönség ezért a varázslatér… hallgatja a szavalót. (Szendrő Ferenc / rendező: A versmondás néhány kérdéséről. A tűz csiholói. Bp. 1961.)

* A művészi eszközökkel való fukar gazdálkodás kell hogy jellemezze a színész és versmondó munkáját. Művészi hajlékonysággal kell bánnia beszédkészségével, , hogy a nézőtérre, hallgatóra képzeletébresztően hasson! A hangsúlyárnyalatokat, mondathangsúlyokat, beszédjelekké transzformált írásjeleket, szüneteket fölényes biztonsággal kell használnia, a ki nem mondott szavak, a végre nem hajtott gesztusok pótlására. Vagyis: a mozgásbeli cselekvések is szóbeli és mimikai cselekvéssé alakulhatnak át. Fokozottan áll ez a versmondóra, hiszen a vers már eredendően szűkszavú, szófukarabb minden más írásműnél; így hát a versmondó kifejezőkészsége még sokkal fontosabb, mint a színész művészetében! A helyes hangsúlyok valósággal kényszerítik a hallgatót, hogy kiegészítse gondolatban a vers mondatait az írásban ki nem fejezett szavakkal. (Ascher Oszkár: Szállj költemény. Népművelés, 1963.)

Folytatjuk

2018. június 26., kedd

A vers szószólói (7)

A szavalás gyökereinek keresése

* A szavalónak a szöveg teljes megértésére kell törekednie, s azt pontosan és biztosan emlékezetbe kell vésnie. A súgásra való hagyatkozás a szavalás képző értékét tetemesen csökkenti. Az előadást legalább kezdőknél magának a tanítónak meg kell mutatnia. Az álpátoszról le kell szoktatni a tanulókat. (Szavalás. Magyar Pedagógiai Lexikon, Jablonkai Gábor szócikke. Bp. 1932.)

* …Olyan közönség kell /a szavalás/ virulásához, amely becsüli és óhajtja az irodalmi élvezetet, de ehhez, az olvasásban való kielégületlensége miatt, csak a hangos előadás közvetítésével tud hozzájutni. Azt lehetne mondani, hogy a nép dalol, az irodalmár olvas, aki pedig csak szeretne literátus lenni, szavalóestékre jár. Az olvasásra született idegrendszer magával a művel akar szemben állni. A közvetítőt fölösleges, sőt olykor zavaró harmadiknak érzi. Igaz, az előadás megvilágíthatja a verset. Lehet, hogy e változtatás eredménye szép. De mindenesetre más, mint maga a leírt mű volt…
Minden művészetben vannak sikerületlen teljesítmények. De míg a dilettáns vers vagy festmény csak szerzője tehetségének gyarló voltát bizonyítja, a deklamálásnál úgy érezzük, hogy ez nem a jó szavalás hibás mása, hanem tökéletesen megfelel a maga ideáljának, saját stílusa van, s művelői és hívei a világért sem cserélnék fel azzal a szavalással, amelyet mi művészinek tartunk… A deklamálásban nem azt érezzük visszatetszőnek, hogy társalgásnak nem “természetes”. Az a baj, hogy szenvedélykifejezésnek sem az! (Komlós Aladár / költő, kritikus: A szavalásról. Nyugat, 1937.)


Jordán Tamás ezer nebulót tanít közös versmondásra (Nagy Versmondás)

* Mikor a színészet iskolája Shakespeare és Schiller volt, nem lehetett valaki kitűnő színész, de hitvány szavaló. Nemcsak azért, mert Shakespeare és Schiller drámái jambusokban vannak írva, bár kétségtelen, hogy minden itt kezdődik, a külső formánál, hanem azért sem, mert ezeknek a tragédiáknak és vígjátékoknak egész szövete, egész nyelvi kelméje és mintázata költészet és próza szálaiból tevődik össze… Néhol már szinte tömény líra, néhol már majdnem a hétköznapi közlőbeszéd híg prózája. A színész hajlékonyan alkalmazkodik a hangnem hullámszakaszaihoz… (Szegő Endre / költő: Líra a dobogón. Nyugat, 1937.)

* A költemények elsősorban elmondásra és nem néma olvasásra vannak teremtve. S mi egyéb a szavalás, mint egy versnek hangulatos elmondása? Goethe nemcsak a verses, de a kötetlen formában írt elbeszélésről is azt írja, hogy elsősorban hangos felolvasással ér el nagy hatást… Az írás… a beszéddel való visszaélés, a néma olvasás pedig a beszédnek szomorú pótléka. A költészetnek e szerint elsősorban hangos előadásban kell igazán esztétikai hatást elérnie. Bizonyára ebben leli egyik okát az a tapasztalatunk, hogy különös varázsát találjuk annak, amikor a költő maga mondja el egy versét, vagy maga olvassa fel egyik novelláját, regényének egy részét. (Kardeván Károly / irodalomtörténész: A szavalóművészetről. Országos Középiskolai Tanáregyesületi Közlöny, 1941/1.)

Folytatjuk

2018. június 23., szombat

A vers szószólói (6)

A vers és az előadói egyéniség – színészek szerint

Latinovits Zoltán szaval * Fortepan.hu
* A szavaló teljesen magára van hagyatva, mert nem nézegethet a könyvébe; az olvasott vers olyan, mint a gyalogló madár. A vers szárnyas beszéd. Annak szállnia kell. A szavalónak meg kell gyulladnia, és világítania és melegítenie, különben egyedül marad, nem megy vele a hallgatósága. Azért az ember csak olyan verset képes jól előadni, csak olyan költőt tud jól közvetíteni, akivel együtt érez. Sőt, még ebben az esetben is nagyon eltévelyedhetünk. Van erre egy példám. Én magam. Petőfi nekem gyermekkoromtól fogva édes-kedvesem; értem is, mert az első pillanattól kezdve érzem. De sokkal üresebb volna az én életem Petőfi nélkül!!! Természetes, hogy őt akartam szavalni először is, mikor a szavalás kezdett szokássá válni Budapesten… – de mi történt velem: nem bírtam magamat hallgatni, olyan nyers, erőszakos és gorombának hangzott a fülemnek, hogy nem mertem hozzányúlni többé. Olvastam, gyönyörködtem benne, de nem szavaltam harminc esztendeig: akkor egyszerre egy gyermekleánykától tanultam meg… A Hubay kastélyban nyaraltam Szalatnán. Ott nyaralt Hubay Jenő kis húga, a tizenöt éves Ferenczy Magdus is. A zárkózott gyermek ragaszkodott hozzám, sokat barangoltunk együtt… Petőfiről beszéltünk és mondogattuk a verseit. Az a gyermek százat tudott, és mondta halkan, csöndesen, csak úgy magának – lesütött szemmel -, és én egyszerre csak éreztem valami újat, üdét, világosat, mint mikor ablakot nyitok… Megvan! Megvan! Megtaláltam a titkát: így kell Petőfit mondani. Minden hozzátétel nélkül. (Jászai Mari: Bevezető Péchy Blanka estjéhez. In: Péchy Blanka: Jászai Mari. Bp., 1921.)


* Minél zártabb a vers formája, annál könnyebb követni a tartalmát, minél szabadabb, annál könnyebb elveszteni a fonalát. A rím és ritmus valósággal vezetik a hallgatót, a rövidség biztosítja az érdeklődést, mert nem engedi, hogy a feszültség túlélje határait, minél nagyobb izgalmat tud kelteni az előadó, annál nagyobb érdeke, hogy a hallgatókat ki ne fárassza. Nagy izgalom nem tarthat soká. Az előadás biztonságán és gyújtóerején múlik, hogy a hallgatót pillanatok alatt belehelyezze a képbe, és elragadja a maga érzése javára. Ez a színpadon kívüli előadás nagy nehézsége, de egyúttal páratlan nagy gyönyörűsége is. (Ódry Árpád / színész, rendező: Szavalás és előadóművészet. Színészeti Lexikon, Bp. 1930.)

* …A közönség nagy része nincs tisztában “a jó szavalis” kritériumaival. Szavalásnak fogad el holmi bömböléseket, és vakon hisz azokban, akikről a “hír” beszél. Emberek, akikben sem érző szív, sem megértő lélek nincs, akik a szavalás legelemibb követelményeit sem bírják, akik egy mondatot helyesen hangsúlyozni nem tudnak; akiknek sejtelmük sincs arról, hogy a nyelv mily mesterének kell lenni annak, aki nagy költői érzések és gondolatok tolmácsává szegődik; akiknek az soha még eszükbe nem jutott, hogy a hang drámai célra épp oly lelkiismeretes képzésre szorul, mint az éneke számára! Ezek a többnyire rosszhiszemű műkedvelők “szavalóművészeknek” adják ki magukat és izléstelen gargalizálásuk és grimaszaikkal a művelt hallgatót csak megbotránkoztatják…
A jó recitátorkodást asztal mögött ülve, könyvvel a kézben lehet csak elfogadni, ugyanúgy, mint a felolvasást, de mégis avval a különbséggel, hogy az előadó az egész szövegnek ura legyen, és csaknem kívülről mondja, nem pedig olvassa azt. (Gál Gyula / színész, színészpedagógus: A szavalásról. Magyar színművészeti Lexikon, Bp. 1931.)

* Sokan hangoztatják azt a súlyos és személyes érvet, hogy kínos szégyenkezés, viszolygó érzés fogja el őket, ahányszor csak a szavaló “kinyitja a száját”. Az iskolai produkciókra emlékeznek vissza ilyenkor… A tiltakozás, az elvetés nem a művészetnek magának, hanem… művelői nagy többségének, a “szavalóknak” szól…
Csak az iskolába való produkciónak ítélik a szavalást – éppen, mert nincs iskolája! Színészképzésünk még mai, megreformált alakjában is a szavalást mintegy a színészet előtanulmányának tekinti. Holott: a két művészetnek egyetlen közös jellegzetessége, hogy beszéd útján érzékeltet… Az előadóművész mindenestül adva van, ha koromsötét teremben egyetlen megvilágított folt: a feje, beszédre nyitott szájjal, a minden érzést tükröző szemekkel. Amit hang és arcjáték nem tud kifejezni, ahhoz hiába hívná segítségül a kezek gesztusait, a testnek ilyen vagy amolyan tartását, vonaglását, összecsuklását! (Ascher Oszkár / előadóművész: Jegyzetek a szavalásról. Nyugat, 1930.)

(Folytatjuk)

2018. május 20., vasárnap

A vers szószólói (5)

Nyugatos költők a versről és annak előadóiról

Babits Mihály verset olvas a rádióban (1937)
* Magában véve… nem teljes és befejezett a leírott vers, éppen úgy, mint édestestvére, a zenemű sem fejezte be hivatását, mikor még csak a papíron van. Természeténél fogva olyan valami a vers, amit elő kell adni. Ritmus és hangulat, indulat és érzés – olyan dolgok ezek, melyek világosan és kifejezetten interpretálásra várnak… Csodálatos, hogy nem mindenki fogja fel így. Hiszen a versműfaj éppen úgy született, mint a zene: a költő ajkán, ebből a szempontból annyi csak, mint a kotta a zeneműnél, megrögzítésére szolgál annak a művészi hatásnak, mely csak előadás által érvényesül… Esténként ezrivel tölti meg az intelligens közönség a hangversenytermeket – miért ne lehetne éppen úgy szavalóestéket, verskoncerteket rendezni? (Karinthy Frigyes: Vers és szavalás. Nyugat, 1909.)

* A versszavalás külön művészet, mások a törvényei, módszerei, eszközei, mint a szerepjátszásé, s csak erős tanulmánnyal és komoly elmélyüléssel sajátíthatók el. A művésznek le kell mondani mindazokról a segítségekről, melyeket a színpadon a rendezés, a díszlet, a világítás nyújt, nélkülöznie kell a mozgás, az akció hatásait, merőben magára van utalva. (Schöpflin Aladár: Ódry Árpád szavalóestélye. Nyugat, 1918.)

* A vers nem marad ugyanaz előadva, ami olvasva volt: és nem szabad ugyanazon szempontok szerint tekinteni többé… Napfényben nem ugyanaz a szép vidék, mint árnyékban. És éppígy van a költői alkotásokkal, ha az élőszó erős fényébe öltöznek. Nem ugyanaz a vers szép előadva, amelyik olvasva. A tájnál is, mihelyt fölsüt a nap, a nap lesz a fontos, és amit a nap mutat, és ahová a nap beférkőzik; így kerekedik fölül az előadó művészete a szegény költőén… Csak azt hagyja a versből elevenen, ami őt elevenné izgatja a versben: csak ott hagyja föllobogni a költő szavait, ahol őbennük fölloboghat. Viszont föllobogtatja a verset ott is, ahol az magától nem lobogna. (Babits Mihály: Költő és tolmácsa. Nyugat, 1919.)

* Szavalni egyáltalán nem természetes dolog, sőt azt mondhatnám, hogy merőben természetellenes dolog. Valami, ami ellentétben van a mindennapival, fölötte áll a hétköznapi szavainknak és beszédstílünknek, természetfölötti dolog. A jó művész így is fogja föl feladatát, s mihelyt a dobogóra lép, megszűnik számára a polgári illem, és nem mint társadalmi lény beszél, hanem mint a dionüszoszi mámor rángatottja, mint álomban mozgó kinyilatkoztató… (Kosztolányi Dezső: Szavalóestek. Pesti Hírlap, 1921. november 13.)

* A költő saját költeményével más lelki viszonyban van. Azt ő írta. Kezében a papírlap jelkép, mely épp azt jelzi. Azon az önkívületen, melyet megszólaltat, ő már átesett akkor, amikor verse megfogant, és tárt karokkal állt az ihlet végtelenségében. Ezúttal csak reprodukál. Még egyszer eljátszani az ihletet nevetséges volna. Ezért akár tudom kívülről a verseimet, akár nem, magammal viszem a papírlapot. Más azonban a szavalóművész esete, kinek épp ezt az elsődleges csodálkozást kell fölkeltenie. (Kosztolányi Dezső: Még valami a szavalásról. Nyugat, 1926.)

(Folytatjuk)