Kosztolányi Dezső a pesti utcán (breviárium)


Tabánban, 1933 * Fotó Fortepan



Alkonyat felé

Bankpalota bejáró küszöbén alkonyat felé, a hivatalos órák végeztével öreg, toprongyos koldus ül.
Olyan szurtos, borostás, kopott, vedlett, gyűrött az egész emberke, mintha valamely szemétládából került volna ki, ahol hosszabb időt töltött, mint elhasznált, már zsibvásárra sem alkalmas szomorú holmi.
Egyik lábán rongyos, agyoncsapott cúgos cipő, másik lába – mely színében alig különbözik a cipőtől – mezítelen.
Fején retkes, tarkójára csúsztatott dinnyekalap. Szemén ócska ókula.
Kabátzsebéből tűt, pamutot kotorász elő, a pamutot üggyel-bajjal befűzi a tűbe, kezébe veszi szürke színű, piszkos félharisnyáját, öklömnyi kavicsot dug bele, s a sárga félhomályban megstoppolja.
Rendes ember. (Pesti Hírlap, 1931. június 7., vasárnap)


Csapóasztalka

Az utcán tologatott gyermekkocsikra újabban elmés szerkezettel kis csapóasztalkát szereltek föl a bébik számára. Most már csak azt várjuk, hogy íróasztalt, könyvtárat, telefont, rádiót és kártyaasztalt is szereljenek a bölcsőkbe… (Pesti Hírlap, 1931. június 7., vasárnap)


Rossz példa

Reggelente a Vérmezőn urak, dámák lovagolnak, lovászok futtatják gazdáik nemes járású paripáit. Egyik lovász fényes szőrű pej hátán poroszkál le mindennap a Várból. Haza azonban többnyire gyalogszerrel baktat, mert a makrancos csikó – hogy, hogy nem – mindig megszökik, s a pej, a környékbeli gyerekek vidám visongása közepette egymaga nyargal föl a várbeli utcákon az istállóba. Haszontalan, neveletlen csikó. Rossz példát mutat a gyerekeknek. (Pesti Hírlap, 1931. szeptember 12., szombat.)



A könyvelő

Előkelő férfiruha-boltban a fölszolgáló asztal mögött szemüveges fiatalember könyvel. Munkakabátja cafatokban lóg róla. Olyan rongyos, mintha kutyák szaggatták volna össze a ruháját. Szeretnénk leakasztani egy öltönyt a fogasról és ráadni. Az éhező szakácsra gondolunk. (Pesti Hirlap, 1931. szeptember 12., szombat.)


Kis emberek játékai

Nagy térség közepén komor középület. Afféle újkori vár. Több udvara van, folyosói, lépcsőházai. Kívülről meglehetősen zárt, befelé élő. Ezt a várat egy csapat öt-tíz éves fiúgyerek birtokába vette. Titokzatos, apró csoportok sompolyognak elő egyik-másik lépcsőház menedéke alól, másutt zsibonganak, döngenek, mint a méhraj. Előőrsök bukdácsolnak. Indián ordítás hallik. Közelharc.
Mi történik itt?
Kis emberek játszanak.
Vajon mit játszanak a mai gyerekek?
Feltétlenül és kizáróan háborúsdit. Apró rablóhadjáratokat és általános nagy világháborút. Robbantószereiket, mérgesgázaikat pincegádorok alá rejtik. Szervezetük tökéletes. Minden csapatnak van – titkos fegyverraktára. (Pesti Hírlap, 1931. október 31., szombat)


Falevelek

A novemberi szél végigrohan az utcákon. Egybetereli a lehullott faleveleket. Az aranysárga, csörgő avar táncol, kereng az aszfalton. Két fiúcska – mindössze négy-ötévesek – megáll, nézi, mosolyog. Micsoda jó játék. Milyen mulatság ez. A kinai gyerekek kövekkel játszadoznak. A mieink falevelekkel. (Pesti Hírlap, 1931. november 21., szombat)



Jó hír

Este van. A körúton nyüzsög a nép. Fiatal cigányasszony százráncú trka szoknyában, hátán batyuval imbolyog. A szoknya mintha táncot járna, minden lépésre nagyokat leng körülötte.
Magános, fekete ruhás idősebb hölgy lassan bandukol hazafelé. Időnként sóhajt. A cigányasszony melléje ódalog.
– Valami öröm éri – súgja a fülébe. – Jó hirt kap a fiáról.
A fekete ruhás nő arca földerül, mint a gyermeké, ha cukrot igérnek neki. A cigányasszony észrevétlenül máris a kezét fogja, tenyerét nézegeti. Bemennek egy mellékutcába. Ott folytatják. Olyan ritka ma a jó hir, hogy mindegy, honnan jön, mindegy, ki mondja, talán még az sem fontos, hogy igaz-e. Csak hallani, hallani kell minden áron. (Pesti Hírlap, 1931. december 4., péntek)


A portré

Egyik neves festőművészünk gyermek-arcképet fest. A bájos, jól nevelt apróságot, szépen felöltöztetve, minden alkalommal mamája viszi a műterembe. Az apa névnapjára meglepetésnek készül a kép.
A festő azonban művész. Unja a langos idillt, s roppantul szeretné bőgve lefesteni a babát. Mulatságos képet tudna róla remekelni. Szóval az ő jelszava ellenkezője a fényképészének: “Tessék barátságtalan arcot vágni.”
A baba türelmes. Nem hajlandó semmiképpen se sírni. A festő feldühödik,s mikor a mama elfordul, hatalmasat csíp a baba kövérkés combjába. A baba elbőgi magát. A művész gyorsan a vászonhoz ugrik, festeni kezd. Igy megy ez többször egymás után.
A bőgő baba arcképét, mikor elkészült, nem vette át a megrendelő. De a festő díjat nyert vele egyik képkiállításon… (Pesti Hírlap, 1931. december 8., kedd)


A fenevad árnyéka

Szűcslegény óriás, fehér jegesmedve-bőrt cepel az utcán. Aki látja, megrezzen, s ijedten tér ki előle egy-egy lépésnyire. Tudják, hogy nem él a jegesmedve, tudják, hogy nem bánt, tudják, hogy nem valóság, de a rémtől való félelmet még az őserdőkből hozta magával az emberiség. Nem tehet ellene. Még a fenevad árnyékától is rémüldözik. (Pesti Hírlap, 1931. december 22., kedd)


Két délceg…

Két délceg csendőr lépeget a pesti utcán, feltűzött szuronnyal, kakastollasan, mint régi emlék a betyárvilágból vagy valami népszínműből.
Mögöttük egy fiatalember ballag sötét tekintettel. Közvetlenül a hátuk mögött megy, ugyanabban az ütemben lépegetve, mint ők. Egy pillanatra se marad el tőlük. Ha azok lassítják a léptüket, ő is lassít, ha azok megállnak, ő is megáll. Annak, aki látja, az első pillanatban az a valószerűtlen gondolata támad, hogy a fiatalember most bekíséri ezt a két csendőrt a börtönbe.
Ösztönösen a csendőrök kezére pillantunk, hogy nincsenek-e megbilincselve.
Milyen regényes is az ember képzelete. (Pesti Hírlap, 1935. január 12., szombat)


Az utolsó gomb

A gépszekereken nagy a tülekedés, tele van a kocsi. Egy fiatalember kézzel-lábbal kapálózva igyekszik kijutni a bundás, télikabátos utasok tömegéből. Le akar szállni. Végre sikerül átvergődnie, s máris ugrik lefelé, rohan tovább. Egy úr fejcsóválva, rosszalló tekintettel néz utána, s korholón mondja: – Az utolsó gombot is letépte kabátomról… (Pesti Hírlap, 1932. január 30., szombat)


Új tanár

A gimnáziumba új tanár érkezett. Óriási volt az izgalom. Rémhírek keltek szárnyra a tanár szigorúságáról. Egyik szemfüles diák megtudta, hogy a kiszemelt biztos egyik lírai költő is. Minekelőtte a tanár elfoglalta volna állását, a fiúk feketébe vágták magukat, s egyik a másik után megjelent a lakásán, s névaláírást kért tőle. “Csak mint költőtől”, ahogy mondták: “becses gyűjteményünket szeretnénk még becsesebbé tenni a költő névaláírásával.” A költő megadóan és boldogan ontotta az autogrammot. A fiúk fogták a kezeírását, és beküldték hírneves grafológusoknak. Így akarták kiismerni a jellemét. A grafológiai jellemvizsgálat egyértelműen kedvező volt. A diákok megkönnyebbült szívvel, bátran vágtak neki a tanévnek. Egy sem hasalt el. (Pesti Hírlap, 1932. február 9., kedd)


Honnan tudod?

A kelenföldi villamoson fekete ruhás, fejkendős parasztmenyecske jön a városba. Vidékről érkezik, s mert Kelenföldig olcsóbb a vonatjegy, ott száll le. Széjjelteregetett bő szoknyáján ötesztendős fiacskája fészkelődik. A kocsi telisteli van utasokkal. Egyszerre a kisfiú nagy hangon megszólal:
– Ha nagy leszek, olyan asszonyt veszek feleségül, mint édesanyám.
A parasztasszony elpirul s mosolyogva kérdi: – Miért, te?
– Mert édesanyám jó asszony, jó anya és jó feleség – vágja rá a gyerek.
– Hát azt te honnan tudod? – kérdi már kissé önelégülten az anyja.
– Látszik a pofájárul – böki ki széles mosollyal a kis lurkó. (Pesti Hírlap, 1932. február 9., kedd)


Nyűtt kanapé

A körúton két fiatalember rozoga, nyűtt kanapét cepel. Valamikor előkelő fogadószoba ékessége lehetett ez a fakó, színehagyott, szakadozott rojtú bútordarab. A kanapé fekete télikabáttal van borítva, és roppant súlyosnak rémlik. Amikor közelébe érünk, látjuk, hogy a télikabát alatt másik fiatalember alszik édesdeden a déli forgatagban. Boldog, gondtalan fiatalság. Egy percre a béke csínytevő, játékos éveire gondolunk. (Pesti Hírlap, 1932. február 9., kedd)


Borzalmak kora

Egyik mozinkban kínai képeket vetítettek a most kezdődött háborúról. A nézőtéren fiatal kínai bámulta a vásznat. Vajon mit érezhetett az a fiatalember a távoli idegenben, amikor halott testvéreit látta a hordágyon feküdni, s talán apját, anyját, nagyanyját ismerhette föl a menekülők tömegében? Ma a regényes borzalmak korát éljük. (Pesti Hírlap, 1932. február 16., kedd)


Rablott jószág

A községi élelmiszerárusító bódéból kilép egy hajlott hátú, ütött-kopott ember. Hóna alatt hatalmas kenyeret szorongat. Egy egész kenyeret. Most vette. A bódé háta mögül, a másik oldalról egy suhanc lopakodik oda, hátulról kihúzza az ember hóna alól a kenyeret, majd villámgyorsan eltűnik a házak között. Az utcán kevesen járnak, senkinek sincs kedve igazságot tenni, visszaszerezni a rablott jószágot. Egy fiatal lány torkaszakadtából kacag. A szegény ember körülnéz, senkit se lát. Többször megfordul saját tengelye körül. Egyszerre szó nélkül, keservesen sírva fakad. olyan most, mint a gyerek, aki elől a kajtár macska elcsente az ételét. (Pesti Hírlap, 1932. február 23., kedd)


Délszaki virágok

Tarka szoknyás falusi lányok guggolva nyírják a gyöpöt. Olyanok most a szép üdezöld pázsiton, piros kék, lila szoknyájukban, mint óriási délszaki virágok. Kár, hogy nincsenek itt állandóan, gyönyörködtetni a szemet. (Pesti Hírlap, 1932. június 1., szerda)


Ki adja oda a pénzt?

Az utcán cicomásán öltözött, négyéves kislányt vezet édesanyja. Egyik utcasarkon rongyos koldus nyújtja feléjük tenyerét. Az anya megáll, kinyitja kistáskáját, erszényéből pénzt vesz elő. A kislány kéri, hogy ő adhassa át a pénzt a kéregetőnek. Az anya tiltakozik ez ellen, s kislányát a másik oldalára tolva, sietve maga nyomja a szegény ember markába a pénzt. A gyermek most nyugodt, kék szemével édesanyjára tekint. Ezt kérdezi tőle: – Miért nem engedted, hogy én adjam oda a pénzt? Félsz, hogy megkapom a szegénységet? (Pesti Hírlap, 1932. március 8., kedd)


Fegyverek

Ócska bútorok között különös holmira bukkanunk. Négy hatalmas puskából, fegyvertisztító vascsövekből, puskacsövekből valaki könyvállványt kovácsolt össze. Könyvekkel együtt eladó. A magyar irodalom remekei foglalnak helyet az állványokon. Furcsa dolog így a műveltség szolgálatában látni embergyilkoló fegyvereket. A puskák kitűnő állapotban vannak. Ha valaki golyókat tenne beléjük, s elsütné a ravaszt, a golyók a mennyezetbe fúródnának. Nézzük a sajátos alkotmányt, s töprengünk: nem vesznek-e össze a szellemi fegyverek ezekkel a fegyverekkel? (Pesti Hírlap, 1932. február 27., szombat)


Pórázon

Az utcán öregúr pórázon vezeti kutyáját. Azaz, jobban mondva, kutyája vezeti őt. Elnézzük, hogy húzza-ráncigálja ide-oda, át a másik oldalra és vissza, a fal mellé s a kocsiútra. Az öregúr úgy követi fiatal virgonc kutyáját – ahogy mondani szokás – mint a kutya a gazdáját. (Pesti Hírlap, 1931. március 23., szerda)


Felemás

Az utcán kifogástalanul öltözött úriasszony megy. Prémes télikabátot visel, divatos kalapkát, lábán füstszín selyemharisnya, kezében krokodilbőr kis-táska. De amint tovább nézzük, valamin megütközünk. Egyik lábára fekete lakk, másikra barna antilopbőr cipőt húzott. Megfejthetetlen, hogy miért tette ezt. Fáj talán az egyik lába? Hiszen akkor a másikat is antilopbőr cipőbe bújtathatta volna. Tévedésből húzott föl felemás cipőt?
Nem merjük megkérdezni. (Pesti Hírlap, 1932. március 30., szerda)




Szent Péter esernyője

Mennyi furcsa alakot lát az ember egy félórai sétaútján. A festő vázlatkönyvébe rajzolná, a fényképész lefényképezné, az író pár szóval rögzíti meg.
A Rákóczi úton falusi atyafi bandukol csizmában. Feje fölé tarka-csíkos, piros esernyőt feszít a szemerkélő eső ellen. Olyant és akkorát, amilyent és amekkorát falusi vásárokon feszítenek ki az árusok árujuk fölé. Csaknem az egész gyalogjárót elfoglalja esernyőjével. Mindenki kitér előle, mindenki megmosolyogja. Ő megy-megy rendületlenül. Talán Szent Péter esernyőjét viszi. (Pesti Hírlap, 1932. április 16., szombat)


Petőfi huszársága

A Petőfi-szobor előtt négyéves, göndör fürtű, szöszke kisfiú ácsorog huszársipkában, karddal oldalán, sarkantyúval lábán. Vékony nyakacskáját erőlködve mereszti fölfelé a szoborra. Valamivel nincs kibékülve. Ugyanis kis agyában a huszár és Petőfi összegabalyodott, összekeveredett egymással.
– Nincs is csákója – mondja csalódottan. – És kardja sincsen neki. De van bajusza és szakálla – vigasztalja meg önmagát. Kibékül Petőfivel. Mégis csak huszár lehetett Petőfi, ha bajusza is van meg szakálla is. (Pesti Hírlap, 1932. április 16., szombat)


Buzgólkodók

Egy kisebbfajta gépkocsi megrekedt az úttesten. Hiába nógatta a vezetője, csak nem akart megindulni. Nem marad más hátra, be kell tolni valamelyik javítóműhelybe. Egy óra volt. Az iskolából jöttek ki a diákok. Egyszeriben húszan is ott termettek, segítettek tolni a gépkocsit. Könyvestáskáikat hátukra kapták, vagy berakták az ülésre, s minden erejükből nekifeszültek a kocsinak.
A gyalogjáróról egy mama megadóan sóhajtott föl:
– Hogy buzgólkodnak. Bezzeg csak odahaza kellene valamit segíteniük parancsszóra, hogy fölhúznák az orrukat. (Pesti Hírlap, 1932. április 29., péntek)


Bőgés

Az állatkertben, a vadállatok ketreceinek kettős sorfala közt remek kislányt tol ülőkocsiban a dada. A kislány álmos és rettentően bőg. Feszíti magát, ordít, semmi szóra se csitul. A vadállatok elhallgatnak. Kíváncsian a rácshoz futnak, bámulják őt. Csodálkoznak az új kartárson. Az oroszlán pironkodik, zavarában vakaródzni kezd, a tigris a vállát vonogatja, aztán elismerően tekintenek utána. Ilyen jól még ők sem értenek a bőgéshez. (Pesti Hírlap, 1932. június 1., szerda)


Kiszemelve

Egyik első emeleti lakás nyitott ablakában gyönyörű szép, hosszú szőrű angoramacska ül, kecsesen. Amint a túlsó járdán elhaladunk, érezzük, hogy ránk pillant. A cica a sok járókelő közt észrevett bennünket, külön kiszemelt magának, figyelemre méltatott, s most követ tekintetével. Zavarba jövünk a megtiszteltetéstől. Vajon mit gondol magában ez a cica, mi feltűnőt vett észre rajtunk? (Pesti Hírlap, 1932. június 1., szerda)


Hadd aludjék

A helyiérdekű vasúton este fiatal parasztmenyecske jön be a városba. Bokorugrós rokolyát visel, fején tarkán hímzett, legyezős főkötőt. Beül egy sarokba, az ablak mellé, s édesdeden elszunnyad. Vonásai kisimulnak, fejét hátrahajtja, s ebben a lágy szenderben oly festői, hogy amikor a vonat a végállomásra ér, még a kalauz is sajnálja fölébreszteni. – Hadd aludjék még egy keveset – mondja –, a vonat úgyse indul ma már vissza. Majd később fölébred.
Az utasok lábujjhegyen szállanak ki a vonatból. Mindenki vigyáz, nehogy fölébressze az alvót. (Pesti Hírlap, 1932. június 22., szerda)




Féloldalt

A konyhába pici, sárga pihés csibe kerül. Alig néhány napos. A szakácsnő szeretettel gondozza, neveli. Ebéd után az öreg szakácsnő, régi szokása szerint, néhány percre szobájába vonul, s lepihen a pamlagra. A kis csibe utánatotyog. A kis csibe már egészen elfelejtette a mamáját. Kitől tanuljon? A szakácsnő az ő mamája. A szakácsnő féloldalt dől a díványra, a csibe utánozza. Nem úgy tottyan le, ahogy ősidők óta minden csibe és tyúk teszi, hanem féloldalt fekszik ő is, ahogy ezt attól az egyetlen lénytől látta, aki őt szereti. (Pesti Hírlap, 1932. június 22., szerda)


Vörösök

Olykor érthetetlen dolgok történnek. Az ember kimegy reggel az utcára, s valakivel, akit már esztendők óta nem látott, félnapon belül a legkülönbözőbb helyeken háromszor-négyszer is találkozik. Utóbb megesett, hogy egyetlen napon – megszámoltuk – huszonhét vöröshajút láttunk az utcán. Sokszor hónapokig egyetlen se került elénk, de ezen a napon, mintegy közös megállapodás szerint, holmi tréfás rendező utasítására, valamennyien csúfondárosan sétáltak el előttünk. Aranyvörösek és bronzszínűek. Alkonyodó napsugárszínűek és tűzvörösek. Néha egy-egy percre úgy rémlett, hogy lángba borult az utca. (Pesti Hírlap, 1932. július 16., szombat)


Csodák

Van Budapesten egy török fagylaltosbolt. A falon Kemal pasa arcképe, a kárpit vörös, a mennyezeten ezüst félholdak. Ebben a török fagylaltosbolt-ban török kávéfagylaltot mérnek. Kértünk belőle. Amint a kezünkbe adták, az ostyatöltésben ámulva láttuk, hogy a pompás kávéízű fagylalt habfehér. Fehérebb, mint a tejszínhab. Kérdésünkre határozottan kijelentették, hogy a hófehér fagylalt rendes, feketére pörkölt és darált, tiszta kávéból készül.
Nem értettük. Titokzatosan mosolyogtak. Ez is egyike az Ezeregyéjszaka csodáinak… (Pesti Hírlap, 1932. július 16., szombat)


Kétarcú

Andrássy-úti előkelő bérpalota. Pompás, erkélyes, divatosan kárpitozott lakások. Az oszlopos, boltíves lépcsőházon végig piros neszfogó futószőnyeg vezet. Szárnyas ajtók, esztergályozott rézkilincsek, csönd és úri finomság.
Ugyanennek a palotának az udvarán kiskocsma, ahol hosszú szárú pipából pöfékelő, ingujjra vetkőzött bajszos férfiak máriást játszanak, sört isznak, kispörköltet esznek a zöld zsalugáterrel elkerített piros abroszos asztalkák mellett.
Milyen furcsa ez a kétarcú épület a város szívében. (Pesti Hírlap, 1932. július 26., kedd)


Tabán

Alkonyatkor öreg, pödrött bajszú magyar odatámasztja létráját a gázlámpához, tempósan fölmászik, megtisztítja az üvegeket, meggyújtja a lámpást. Valahonnan, az egyik kacskaringós utcácskából szénával rakott, vendégoldalas szekér döcög eló, majd hintó robog és előz. A fekete, fényes szőrű lovak prüszkölnek, ágaskodnak. A magas bakon magyar ruhás kocsis, fityegő szalagos kalapban, ostorával félrehajtja az útjába került virágzó hársfaágat. Megdörzsöljük a szemünket. Micsoda évszámot is írunk mostan, és hol is vagyunk?
A Tabánban vagyunk, néhány lépésnyire a Belvárostól, a cégérfényektől, a bömbölő gépkocsiktól, a benzin- és olajbűztől, a koromtól és a füsttől… (Pesti Hírlap, 1932. július 26., kedd)


Eső és uszoda

Az uszoda medencéje telisteli van fürdőzőkkel. Hirtelen vihar kerekedik, csöpörögni kezd az eső. Mindenki fut, amerre lát. A medence egyszerre kiürül. Valaki azonban – honnan, honnan nem – szerzett egy esernyőt, beállt a víz kellős közepére, s ernyőjét feje fölé tartva, vígan lubickolt tovább a vízben. A sok-sok köbméter víz, mely a medencében volt, nem zavarta, de az ellen a néhány felülről jövő esőcsepp ellen esernyővel védekezett … (Pesti Hírlap, 1932. augusztus 11., csütörtök)

Fohász tűzoltókért

– A katonák rosszak – mondogatták a gyermeknek. – Csak a tűzoltók a jók, a tűzoltók a szépek és hasznosak, csak a tűzoltókat szabad szeretni.
Egy délelőtt, amikor katonazene csinnadrattázott a ház előtt, a bezárt szobában így sóhajtott föl a gyermek:
– Bárcsak kigyulladna a ház, hogy legalább a tűzoltókat láthatnám, ha már a katonákat nem szabad. (Pesti Hírlap, 1932. augusztus 24., szerda)


Arany betéve

Egyik ismert szavalószínészünk beállít a látszerészhez. Szemüveget akar vásárolni. Egy idő óta olvasás közben összefolynak előtte a betűk, hamar fárad a szeme, hát elhatározta, hogy ő is beáll azok sorába, akik fölteszik orruk nyergébe az öregedés jelképét, a pápaszemet. A látszerész, hogy kipróbálja a szem gyöngülésének fokát, próbaolvasást végeztet vele, üveg nélkül. Apró bolhabetűs szöveget tart a szeme elé. A színész a könyvbe néz, majd hadarni kezdi a szöveget:

Felhőbe hanyatlott a drégeli rom,
Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja …”

A látszerész elámul. – Hiszen az ön szemének semmi baja, – mondja – ha ezeket az apró betűket így tudja olvasni. Az ön korában ez szinte csodálatos.
A színész elmosolyodik, és bemutatkozik: -Talán legyen szíves és adjon valami más könyvet – szólt. – Arany János valamennyi versét betéve tudom. (Pesti Hírlap, 1932. augusztus 27., szombat)


Szerecsen

Egyik belvárosi bolt bejáratához, hírverés céljából, mosolygó mozgó gép-szerecsent állítottak. Egy úr be akar lépni a boltba, s véletlenül meglöki a bábut. Az kissé megbillen, az úr pedig zavarában lekapja kalapját, és bocsánatkérő szavakat hebeg. A szerecsen udvariasan mosolyog, a szórakozott úr pedig csak akkor veszi észre, hogy ki előtt hajlong, amikor az utca népe hangosan kacag. (Pesti Hírlap, 1932. szeptember 23., péntek)



Egy ló elcsúszott a síkos, aszfaltozott kocsiúton. Elesett. Kilehelte páráját. Az is lehetséges, hogy öngyilkos lett. Újabban az állat-lélekbúvárok tudnak ilyesmiről. Unta az életét. Nehéz volt a szekér, melyet húznia kellett. Eső is esett. Aztán a ló már nem is volt fiatal. Meg a kocsis se bánt vele valami szeretettel. Sokszor gorombán szólt hozzá, rá is csapott. (Annak is elég a baja.) Főképpen a rossz bánásmód keseríthette el. Ki tudja, még mi minden nyomta a szegény ló szívét. Szóval, rosszul lépett, elesett. Kilehelte páráját. A szűk utcán megakadt a forgalom. A ló ott feküdt keresztben. Köteleket húztak alája, fölemelték, üggyel-bajjal rátették a szekérre, melyet néhány perccel ezelőtt még ő húzott. Előbb azonban „levetkőztették”. A kötőfékjét, hámját, szemellenzőjét leszedték róla. A földre dobták, egy helyre, egyiket a másikra. Ott hevert a szegény ló „öltözéke” egy halomban, mint a levetkeztetett öngyilkos ember ruhája. A holmi ott maradt, őt pedig meztelenül, úgy, ahogy az Isten teremtette, elvitték a lótemetőbe. Szegény ló. Kicsordult utána a könnyünk. (Pesti Hírlap, 1932. október 11., kedd)


Szellőzés

Az elhagyott, üres lakás erkélyének keresztfájára a házfelügyelő kiakasztotta molyosodó kék kabátját szellőztetni. Az őszi szélben úgy leng ez a kabát, mint valami akasztott ember. Aki fölnéz rá, összeborzong. Csak aztán mosolyodik el… (Pesti Hírlap, 1932. október 11., kedd)

Biztos állás

Szűk mellékutcában sötét bérház kapuján ezt a kézzel írott hirdetést olvassuk: „Harmadik emeleti, egyablakos, konyhából nyíló, udvari szoba kiadó. Csakis egészen biztos állású úriembernek.”
Sokáig hiába törtük a fejünket azon, hogy milyen állás is az, amelyik manapság „egészen biztos”! Azután az is kétséges, hogy havalóban akad ilyen „egészen biztos” állású úriember, megelégszik-e a szűk mellékutca harmadik emeleti, egyablakos, konyhából nyíló udvari szobájával? (Pesti Hírlap, 1932. november 5., szombat)


Összeütközés

A Belvárosban délben, az egyetem táján nagy az utcai forgalom. Fiatal diklány andalog a kocsiúton. Kócos, fekete haján félrecsapott kacér sipka illeg, hóna alatt irattáska, egyik kezével gépiesen sodrókát pörget. Egyik mellékutcából hatalmas gépkocsi kanyarodik be. Hiába tülköl a kocsis, a leány nem veszi észre, s egyenesen feléje tart. A kocsis fékez, az emberek kiáltoznak, a leány még mindig nem lát semmit, megy-megy, neki a gépkocsinak. Szerencsére a gépkocsi már csaknem megállott, de kis lendületének ereje is messzire löki a leányt, amint összeütköznek. A leány zavarbajön, szoknyáját lesimítja, visszapillant a kocsira, s mintha csak valami ismeretlen úrral ütközött volna össze az utcán, pirulva mondja: – Pardon … (Pesti Hírlap, 1932. november 5., szombat)


Biznisz

A segédházmester tizenkét éves fiacskája a csillogó belvárosi bolt előtt ácsorog.
– Gábor, gyere csak ide – szól ki kecsegtető hangon a boltból a pénztáros kisasszony. – Nagy üzlet.
A gyerek figyel.
– Viszel egy levelet a Zugligetbe, kapsz egy átszálló jegyrevalót, s mehetsz gyalog.
A fiúcska arca fölragyog a pompás kereseti lehetőség hallatára. Az jut eszünkbe, hogy egynémely amerikai nagyvállalkozó talán jövedelmezőbb üzleteket szokott kötni. (Pesti Hírlap, 1932. november 12., szombat)


Félingyen

Az utcán menet minduntalan megüti fülünket a következő mondás:
– Te, én abban a boltban rettentő olcsón kapok mindent. Félingyen. Ha
kell valami, csak szólj nekem.
Ezt olyan gyakran halljuk, hogy azt kell hinnünk, Budapesten mindenki csak rettentő olcsón, félingyen kap. Titok, hogy kik azok, akik rendes áron vásárolnak. Talán nincsenek is ilyenek. (Pesti Hírlap, 1932. november 13., vasárnap)


Csontváz

Fényes délben, hatalmas bérház előtt megáll egy gépkocsi. Fiatal férfi száll ki belőle, kiemel valami lepedőbe burkolt alakot, s míg erszényéből pénzt vesz elő és fizet, a gyalogjáróra állítja. Most a lepedő lecsúszik, a járókelők közül néhányan fölsikoltanak.
Egy emberi csontváz vigyorog az utca közepén. Fiatal orvos költözött új lakásba, s magával vitte a csontvázát.
Egy percre a nappali világosságban megjelent az utcán a kísértet, gyermeki félelmeink rémképe: a halál. Az emberek fázósan összeborzongtak. Pár pillanatra elhallgattak. (Pesti Hírlap, 1932. november 13., vasárnap)


Lábemelés

Vidéken mostanság voltak a sorozások.
Egyik városkában, vizsgálat közben, az orvos katonásan rákiabál a tanyasi legényre:
– Emelje föl a lábát.
A legény „vigyázz”-ba vágja magát, az orvosra bámul s ezt megkérdezi:
– Mind a kettőt?
– Ha tudja – felel az orvos nyugodtan. (Pesti Hírlap, 1932. november 23., szerda.)


Szegény asszonyok

Néhány évvel ezelőtt, amikor a kurta szoknya járta, a divatos nőknek még a térdük is ki-kivillant a szoknyából. Ha hosszú szoknyás nőt láttunk az utcán, bizonyosak lehettünk afelől, hogy szegény asszony, akinek nem telik új ruhára.
Ma a hosszú szoknya a divat.
Ha rövid szoknyás nőt látunk, akinek olykor a térde is ki-kivillan, biztosak lehetünk, hogy szegény asszony, akinek nem telik új ruhára.
A szegény asszonyok tisztes távolból követik a divatot. Sohasem érik utol. (Pesti Hírlap, 1932. november 29., kedd.)


Baba

Játékosboltban a kereskedő a karácsonyi árut rakosgatja.
Éppen egy remekszép Iencsibabát hámoz elő a papírburkolatból, amikor egy ötesztendős kislány – aki eddig látszólagos nyugalommal nézegette a sok-sok gyönyörűséget -, hirtelen fölsír, és eltakarja a szemét.
– No, mi az, mi a baj? – aggodalmaskodnak a hozzátartozói.
-Vigyék innen azt a babát – kesereg a gyermek. – Olyan gyönyörű, hogy nem bírom nézni. (Pesti Hírlap, 1932. december 6., kedd.)


Kicsik és nagyok

Az asztalosműhely előtt a tizenkét éves inasfíú gyermekkocsit tologat. Kicsi az inaska, aiig látszik többnek nyolcévesnél. Még ő maga is gondoskodásra szorul.
Ahogy apai aggodalommal most a gyerekkocsi fölé hajol, olyan meghatóan mulatságos, hogy fólkacagunk, s könnyet morzsolunk szét a szemünkben.
Ezt gondoljuk:
– Milyen nagyosak tudnak lenni a kicsik.
A kis inas csodálkozva pillant ránk: Ezt gondolja:
– Milyen gyerekesek tudnak lenni a nagyok. (Pesti Hírlap, 1932. december 6., kedd.)


Jelkép

A Krisztina-téren rogyásig rakott szénásszekérrel beleszaladtak a lovak egy cukrosboltba. Talán cukorra éheztek szegénykék, s nem tudtak másképp szerezni.
A cukorkák összetipródtak, bemocskolódtak.
A lovak összezúzták magukat a tükörablakokban, s halálra váltán hevertek a bolt padlóján.
Olyan volt ez, mint valami forradalmi jelkép. Haszna senkinek se volt belőle. Mindenkinek csak kára. (Pesti Hírlap, 1932. december 20., kedd.)


Korváltozás

Éjszaka van. Már éjfél is elmúlt. A villamost várják néhányan. A villamos sokáig késik. Unalmas a várakozás. Két fiatalember egyszerre – mintegy adott jelre – sétapálcával vívni kezd egymással. Hosszasan vívnak, a tőrvívás szabályainak pontos betartásával, szép és nemes modorban.
Úgy érezzük,valami renaissance-korabeli olasz utcai jelenet szemtanúi vagyunk, Rómeó és Júlia idejéből.
A villamos végül mégiscsak megérkezik.
Korváltozás.
A két fiatalember fölszáll.
– Átszállót – mondják. (Pesti Hírlap, 1932. december 28., szerda.)


Dessert

A versenypálya faemelvénye roskadásig megtelt nézőközönséggel. Egymás hegyén-hátán tolongott a nép.
Tíz-tizenkét éves fiúcska cukorkával rakott, súlyos fatálcát cepel, nyakába akasztott szíjon.
– Dessert, dessert, dessert – kínálja éles gyermekhangon áruját.
A faemelvény legfelső fokán kézzel-lábbal integet egy szemüveges úriember.
Agyerek-a jó üzlet reményében- üggyel-bajjal keresztülfurakodik a tömegen. Jobbra-balra húzzák-cibálják. Végre alaposan megtépázva fölér.
– Tessék parancsolni – buzgólkodik az iménti közelharctól elfúló hangon. – Talán ezt a csokoládésat. Nagyon finom dessert.
– Nem kell semmi, csak azt akarom mondani, fiam – súgja oktató, jóságos hangon a szemüveges úriember –, ne úgy kiabáld, hogy dessert, dessert, hanem mondd szépen: csemege, csemege. (Pesti Hírlap, 1933. január 14., szombat)


Tiszta szoba

Kapun papírlap. A papírlapon ez a szöveg:
„Kiadó egy rendkívül tiszta szoba.”
Arra gondolunk, hogy mi nem szívesen vennők ki azt a „rendkívül” tiszta szobát. Mert a tiszta szoba jó, de a „rendkívül” tiszta szoba csak teher annak, akinek ebben az egyetlen szobában kell laknia.
Roppant kényelmetlen lehet ilyen rendkívül tiszta szobában leélni az életet.
Olyasféle érzés ez, mint örökösen ünneplő ruhában járni.
Szép az ünneplő ruha, de milyen jó, ha végre levetheti az ember. (Pesti Hírlap, 1933. január 20., péntek.)


Szél

A tavaszias szél végigszáguld a budai hegyeken. Rázza a fákat, zörgetí a tar gallyakat. Lenget, lobogtat mindent.
Négyéves kisfiú bandukol hegynek fölfelé, szél ellenében, az édesanyjával. Küszködnek a széllel. Nehéz a járás. Alig-alig haladnak előre. Kimelegszenek.
A kisfiú hirtelen megáll, s öklét rázva, dühösen ezt mondja: – Mindjárt hozok köteleket, s összekötözöm a fákat, hogy ne fújjon a szél. (Pesti Hírlap, 1933. március 1., szerda.)


Ebéd

A tejeskocsi fékje elromlott, felszaladt a gyalogjáróra, neki a ház falának. Nem történt nagyobb baj, csak néhány üveg törött el, s két hatalmas kanna habtejszín dőlt ki.
Egyszeribe tejjel-mézzel folyó Kánaán lett a piszkos gyalogjáró.
Honnan, honnan nem, mintha a föld alól bújtak volna elő, szegény asszonyok termettek ott bádog kannákkal, lábasokkal, s szedegették fel a vastag tejszínt. Hogy az utca sarából is belekerült valami, meg egynéhány üvegcserép is, ki bánta.
Aznap a környék minden szegény gyermeke tejszínhabot ebédelt. (Pesti Hírlap, 1933. március 1., szerda.)


A kalap

Motorkerékpár rohan az úttesten. A maga-támasztotta szél lekapja a vezető kalapját. A kalap röpül-röpül visszafelé, néhány bukfencet vet a levegőben, kalimpál egy kicsit, majd szépen leül. De a forgalom azonban nem állt meg.
A kalap nem élőlény, nem kell kikerülni. Gépkocsik száguldanak rajta keresztül. Négy is egymás után.
Végül egy kis szünet támad a forgalomban, s a kalapot a kerékpárosnak sikerül felkapnia a földről. Semmi baja. Kissé meggyűrődött, bepiszkolódott, kissé el is csámpult. Ennyi az egész. Csak ki kell tisztítani, helyre kell pofozni. Még kórházba se kerül.
Egy ember már régesrég meghalt volna, ha négy gépkocsi száguld rajta keresztül. Mennyivel többet bír el egy kalap … (Pesti Hírlap, 1933. április 20., csütörtök)


Szépérzék

Azelőtt, ha az utcai hirdetőoszlopokra kiragasztottak valami csinos női arcképet, bizonyos, hogy vidám lurkók bajuszt rajzoltak az orra alá.
Ma más a szokás. A kiragasztott női arcokat nem csúfítják el. Ellenkezőleg, megszépítik. Piros irónnal szép íveit szájat festenek neki, szénnel meghosszabbítják szempilláit, megigazgatják szemöldökét, arcát is rózsaszínre mázolják. Megállapíthatjuk, hogy az utcagyerckek szépérzéke – talán a mozi hatása alatt – fejlődött. (Pesti Hírlap, 1933. április 28., péntek)


Találkozás

Az utóbbi sűrű idegenjárás alkalmával láttuk egy budai útkereszteződésnél, hogy egy hölgy nagyon nézegeti a járműveket igazgató rendőrt. Többször visszafordul utána, mintha valamit keresgélne emlékezetében. Egyszerre kitörő örömmel rohan a kocsiút felé:
– Bonjour, monsieur, c’est vous? – kiáltja.
– Bonjour, madame, ah vous ètes ici, à Budapest? Ah quelle surprise – hadarja kitűnő francia kiejtéssel a magyar rendőr.
Amint kiderült, a magyar rendőr abban a francia városkában volt hadifogoly, ahol a hölgy lakott. Épp az ő gazdaságukban dolgozott. Annyi év után, a szokatlan formaruhában is ráismert a francia nő a magyar fiúra. (Pesti Hírlap, 1933. május 17.)


A méltóságos kofa

Egy előkelő állású tisztviselőnk, amikor nyugdíjba ment, házat, kertet vásárolt Budapest környékén. Eleinte szórakozásból kertészkedett. De amikor az idők járása megnehezült, s a nyugdíj kevesebb lett, remek szép fajgyümölcseit baráti körben eladásra kínálta. Mindenki örült, aki csak kaphatott a ritka nemes gyümölcsökből.
A tisztviselő felesége rendszerint maga hozta be kosárkákba csomagolva az árut.
Valamelyik nap becsöngetett egyik barátjukhoz. Egyenesen a konyhába vitte a kosarakat.
– Ki van itt, Teri? – kérdezte a szobalányt asszonya, aki hallotta a csöngetést s az ajtónyitást.
– A méltóságos kofa jött – mondta a szobalány. (Pesti Hírlap, 1933. július 13., csütörtök)


Puszi nincs

Az apa útra készül. Gépkocsiba száll, hogy az állomásra hajtasson. Búcsúzik családjától. Lehajol hatéves fiacskájához, hogy megcsókolja.
– Hová utazol, apa? – kérdi a gyerek.
– Bécsbe – felel az apa.
– És mikor jössz vissza?
– Holnap – hangzik a válasz.
– Akkor nem is érdemes megcsókolni téged – mondja a kisfiú. Sarkon fordul és odábbáll… (Pesti Hírlap, 1933. július 18., kedd)


Mérlegen

Öreg koldusasszony vánszorog hazafelé este, fáradtan az egész napi munkától. Loncsos, fekete göncei lötyögnek sovány, aszott testén.
Kezében gyékényszatyor, tele összekoldult kenyérdarabkákkal, miegymással. Most megáll egy utcai mérleg előtt, szoknyája zsebéből előkotor két darab két fillérest, nagynehezen föllép a mérlegre, s megméret kezik. Lehet, hogy arra volt kíváncsi, mennyit hízott aznap.
(Pesti Hírlap, 1933. július 22., szombat)


Sok az édesanya

– Anya! – kiált egy kamasz fiú a Duna-parti sétatéren édesanyja után.
A közelben csaknem minden nő visszafordul erre a szóra. Mind azt hitte, hogy ő utána kiáltanak. Mennyi édesanya is van a világon. (Pesti Hírlap, 1933. augusztus 31., csütörtök)


Vásárlás

Vasárnap este bakák, falusi lányok sétálgatnak karonfogva a körúton. Sorra járják a kivilágított kirakatokat. Mindegyik előtt megállanak, válogatnak. Mindent kiválogatnak.
– Melyik kalapot vegyem meg nektek, lányok? – kérdi egyik a női divatárus bolt előtt.
– Ezt ni, ezt e – mutogatnak a lányok.
Odább ruhát, cipőt, táskát, kesztyűt választanak. Teljesen kiöltözködnek így, képzeletben. Jó és olcsó mulatság. (Pesti Hírlap, 1933. szeptember 8., péntek)


Ott áll a sarkon

Öt-hatesztendős kislány nyitogatja-csukogatja az utcai telefonfülke üvegajtaját.
– Nem szabad, mert összetörik az üveg – figyelmezteti őt jóakaratúan egy úr.
A kislány rá se hederít. Tovább csapkodja az ajtót.
– Vigyázz, mert jön a rendőr és elvisz – próbálkozik hathatósabb érvekkel az úriember.
A kislány tovább nyitogatja-csukogatja az ajtót.
– Kinek a kislánya vagy te, mi az apád és hol van? – fakad ki végre dühösen az idegen úr.
– Rendőr – felel a kislány angyalian mosolyogva. – Ott áll a sarkon. Ide hívjam? (Pesti Hírlap, 1933. október 13., péntek)


Tilos játszani

Budapesten a legtöbb ház kapualjában nyomtatott tábla figyelmeztet arra, hogy ott „a házalás és kintornázás tilos”. A kintorna már a múlté, az adásvevést régesrég apróhirdetések útján intézik el az emberek, a szegényeket pedig többnyire a szegénygondozó hivatalok elégítik ki. A kifüggesztett táblák tehát időszerűtlenek, fölöslegesek. Újabban épült házakban már nem is igen látni ilyen szövegű táblát. Helyette ez a fölírás ékeskedik: „Ebben a házban gyermekeknek tilos játszani.” Valamit csak el kell tiltani. (Pesti Hírlap, 1933. október 13., péntek)


Mindegyiknek köszönök

Bandi első gimnazista. Mindössze néhány hete jár a középiskolába. Arca, mint a tejbe ejtett rózsa. Még nem edződött meg az élet viharában. Sok mindent nem tud még. De napról-napra tanul valamit. Valamelyik napon is diadalmasan újságolja édesanyjának:
– Most már tudom, hogy melyik a nyolcadikos és melyik a tanár.
A nyolcadikosok ugyanis nagyon hasonlítanak a tanárokhoz. Nekik is rendes kalap van a fejükön, nem diáksapka, s irattáska van a kezükben, nem pedig hátitáska, mint a kicsinyeknek.
– Mindegyiknek köszönök- mondja Bandi -, és amelyik szépen visszaköszön, az tanár, amelyik pedig az arcomba röhög, az nyolcadikos,
Mennyi emberismeret van már ebben a kis megfigyelésben. (Pesti Hírlap, 1933. október 19., csütörtök)


Elfüstölés

Gyakran ismétlődő jelenet az utcán:
A villamoskalauz vagy postás szóba áll valami jóképű, fiatal lánnyal. Egy darabig enyeleg veíe. Aztán – honnan, honnan nem – előbukkan egyik vagy másik társa. Kalauz vagy postás. Esetleg rendőr. Vagy más egyenruhás altiszt.
– A felesége nagyon várja már otthon, a gyerek is sír – hangzik a szokásos figyelmeztetés.
A lány elrebben, az udvarló pedig, akinek többnyire egyáltalán nincs is felesége, bosszús mosollyal dohog a kartársra, aki elfüstölte mellőle a csinos kislányt.
Legközelebb aztán ő is hasonló módon alkalmazza a jól bevált módszert, és majd bosszút áll az ártatlan tréfáért… (Pesti Hírlap, 1933. október 19., csütörtök)


Állatkertben

A vidéki magyar két hetet tölt Budapesten. Ezalatt mindennap ellátogat az állatkertbe.
– Miért jár annyit az állatkertbe? – faggatják rokonai.- Hiszen már eleget láthatta.
– Hadd éljenek azok a szegény állatok is – szól jóindulatú méltányossággal a gazda. (Pesti Hírlap, 1933. október 28., szombat)


Kofák közt

Egyik kis vásárcsarnokban apró iskolás lánykák járnak tanítónőjükkel.
Mindegyik kezében papír, irón. A helyszínen jegyezgetik fel az árakat. Anyagot gyűjtenek számtani példák számára.
Egyikőjük tíz kiló tormának az árát kérdezi egy kofánál, akinél mindössze négy-öt szál található, a másik egy deka marhahúsét. Megint egy másik öt szem szilva után érdeklődik, s egy pöttöm szöszke tizennyolc libamáj súlyára kíváncsi, meg arra, hogy két deka lencse hány szem.
Angyali tájékozatlanság. A legmérgesebb kofanéni is szeretettel mosolyog rájuk. (Pesti Hírlap, 1933. október 28., szombat)


Öt pengő

Templom előtt láttuk.
Féllábú koldus álldogált ott mankójára s falábára támaszkodva. Egyszerre csak egy bundába bugyolált kecses dáma libben hozzá, s apró, fehér, selyemszőrű kínai kutyuskáját szó nélkül a koldus karjába teszi, majd keresztet vet, s a templomba lép. A remek, ápolt állat ott marad az ágrólszakadt koldus karjai között.
Egy negyedóra múlva a hölgy kijött a templomból, átvette kis kedvencét, megölelte és szó nélkül elsuhant vele.
Kiderült, hogy a hölgy minden délelőtt eljön ebbe a templomba, s addig a kutyuskájára a koldus vigyáz künn. Havonta öt pengőt kap ezért a munkájáért. Előre fizetve. (Pesti Hírlap, 1933. november 18., szombat)


Feltámadó múlt

A zárt ablakon át is behallatszik a csöndes utcáról a kiáltás:
– Ablakot csinálnyi! Ablakot, csinálnyim ablakot!
Eltűnődünk. 1933-at írunk, s csaknem húsz éve annak, hogy a háború elkezdődött. Hát élnek még a húsz év előtti üveges tótok? Hát jönnek még?
Felhívatjuk. Kiderül, hogy Pestszenterzsébeten született, s egy árva kukkot se tud tótul, csakhogy – tapasztalata szerint – jobban megy a boltja, ha tótos hangsúllyal kiabál.
Egy-egy szélvihar után, amikor sok a törött ablak, felkerekedik, és bejárja a várost. Különösen a jó budaiak dolgoztatnak vele szívesen.
A tótos kiejtés hallatára feltámad lelkükben a múlt, és kis időre mindent elfelejtenek, ami húsz év óta történt. (Pesti Hírlap, 1933. november 22., szerda)




Talált pénz

Dél van. Az iskolából jönnek ki a gyerekek feszes, kinőtt télikabátkában, hátitáskával. Egyszerre egy első elemista fiúcska nagyot rikkant, s rohanvást futni kezd egy gyermekcsoport felé.
– Manci, Bözsíka, Sanyi! – kiáltja diadalmasan. – Nézzétek, mit találtam.
A gyermekcsoport kíváncsian megáll. A kisfiú már köztük van, és mutatja tenyerében a kincset, melyet az imént kapott fel a földről. A többi gyerek elhűlve, csillogó szemmel bámul.
– Hol találtad? – ámuldoznak.
– Nézzétek, csak így csináltam a sarkammal, megpiszkáltam a földet, s egyszerre ott volt.
Egy varázslóra nem nézhetnének ilyen irigykedő bámulattal, mint erre a szerencsés pajtásukra, aki egy kétfillérest talált az utcán, a porban. Talán már nem is jó az a kétfilléres, talán már ki is ment a forgalomból, de – talált pénz volt, és ők életükben először láttak olyasmit, ami „talált”.
Ha az inkák kincsét leli meg az a kisfiú, akkor sem lehetett volna nagyobb az izgalmuk és a csodálkozásuk. (Pesti Hírlap, 1933. november 22., szerda)


Először moziban

A viceházmesterné négyéves kislányát először vitte moziba egyik lakó házaspár.
Az okos kislány kíváncsiskodik, kérdezősködik. Minden érdekli.
– Ki az a bácsi? – kérdezi egyik szereplőre, aki éppen akkor lép ki hatalmas gépkocsijából.
– Az annak a néninek a férje, akivel már többször láttad őket együtt -magyarázzák neki.
– Hát akkor miért nem verekszenek? – kérdezi tágra nyitott, csodálkozó szemmel. (Pesti Hírlap, 1933. november 22., szerda)

Bosszúság

Jól öltözött, bundás úr csillogó tízfillérest talál a járdán. Lehúzza bélelt kesztyűjét, s üggyel-bajjal felkotorássza a pénzt. Arca sugárzik az örömtől. Talált valamit. A tízfillérest télikabátja zsebébe süllyeszti. Néhány lépéssel arrább az utcasarkon rongyos ruhájú kéregető topog a fagyban. Némán nyújtja kezét. Az úr egy percig habozik, de győz a jobbik érzés, kiveszi bundazsebéből a pénzt, s a koldusnak nyújtja. Nagyon nehezére esik odaadni. Nehezebbre, mintha erszényéből vette volna elő a pénzt. Arca egészen elkomorul. Ejnye, hogy milyen bosszúságok is érik az embert az utcán. (Pesti Hírlap, 1933. december 14., csütörtök)


Halaskofa

A halaskofánál hevesen érdeklődik a vevő, vajon friss-e a hal, amit vásárolni akar.
– Persze hogy friss – fakad ki türelmetlenül az árus. – Én még soha életemben nem adtam el romlott halat. A romlott halat ingyen adom oda – mondja jótékonysága büszke tudatában.
– És hogyha meghal tőle az, aki kapja – szörnyülködik a vevő.
– Az már az ő dolga – vágja ki fölényesen az asszony. (Pesti Hírlap, 1933. december 14., csütörtök)


Egy dobozka

A karácsonyi kirakatban csinos, kerek selyemdobozka. Rajta felírás, nagy, szépen cirkalmazott betűkkel: „Mindenre alkalmas”.
Elmosolyodunk ezen a túlzó állításon. Ez a dobozka legföljebb arra alkalmas, hogy apró tárgyacskákat, ékszereket, csecsebecséket tartsanak benne. De hogy mindenre alkalmas volna, ezt kereken tagadjuk. Lehetetlen fölsorolni azt a száz meg százezerféle dolgot, amelyre ez a kis doboz nem alkalmas. (Pesti Hírlap, 1933. december 20., szerda)


Bújócska

Háromesztendős kislány. Mélyen elmerülve ül zsámolyán egy sarokban.
– Mi lelt, baba? Miért ülsz ilyen komolyan? Mire gondolsz? – faggatják.
– Várj csak, hagyj békén – mondja. – Bújócskát játszok. Eldugtam a babámat, s most várok, amíg elfelejtem, hogy hová dugtam. Ha már elfelejtettem, akkor megkeresem.
Mennyire bevilágít a gyermeki lélek működésébe ez a kisjáték. A képzelet megváltoztatja a valóság képét. (Pesti Hírlap, 1933. december 22., péntek)


Harag

Kisfiú áll meg a gesztenyesütő üst előtt. Topog, fázik. Kötött pamutkesztyűbe bújtatott, zsibbadt ujjacskái közt egy tízfillérest szorongat. Orrocskája piros. Szeme sóvár örömmel mered a meleg csemegére.
– Kérek tíz fillérért gesztenyét – harsogja.
A gesztenyesütő néni már szedegeti is kormos ujjaival a szeneshajú, édes gesztenyéket a rózsaszín papírzacskóba. Ebben a pillanatban azonban a fiúcska dermedt ujjai közül kipottyan a tízfilléres, beleesik egyenesen a magas, puha hóba. A gyerek utána kap, fúrja, kotorja a havat, de hiába. A pénzdarab egyre mélyebbre süpped. Amíg a hó el nem olvad, azt a tízfilléres: ugyan elő nem kaparja senki. De hol lesz már akkorra a gesztenyesütő üst s a gesztenye?
A gyerek szája elgörbül. Szemébe két fényes könnycsepp szökken. Hiába vigasztaljuk. Hiába akarunk gesztenyét venni neki. Ránk se hederít. összeszorított szájjal, makacsul, sértődötten áll odább.
Nagyon megharagudott a hóra. (Pesti Hírlap, 1933. december 28., csütörtök)


Veszedelmes fűszer

A forgalmas, szűk utcába tömött zsákkal rakott szekér kanyarodik be. Megáll egyik bolt előtt, s kezdik behordani róla a zsákokat. Egyik zsákhordó munkás vállára kap egy hatalmas, legalább nyolcvanöt kilós, kívül rózsaszínű zsákot, nagyot lendül vele, s egyszerre puff, a zsák leesik a földre, a sáros kövezetre, az eséstől kinyílik a zsák bekötözött szája, s egy szemvillanás alatt jókora halom piros paprika hull ki belőle, s porzik fölfelé a levegőbe. Mintha holmi hirtelen gáztámadás érte volna, hanyatt-homlok futott szerteszéjjel a kis utca népe, szemét féltve a kapuk alá. Még jó, hogy nem a pincékbe.
Csak a kárvallott munkás állt ott egy darabig – mint katona őrhelyén -, majd lekuporodott, s hatalmas markával szedegette föl a veszedelmes fűszert. Lassacskán a többiek is előbátorodtak. Egy pillanatra valóban a hadi veszedelem hangulata lett úrrá a szíveken. (Pesti Hírlap, 1934. január 19., péntek)


Szabad itt labdázni?

A kislány félve megszólít a sétatéren egy kedves arcú nőt:
– Néni kérem, szabad itt labdázni?
A kérdezett összemorcolja szemöldökét, szigorúan a kislányra néz, majd félelmetes keménységgel ezt mondja:
– Itt nem szabad labdázni: itt kötelező labdázni. (Pesti Hírlap, 1934. január 26., péntek)


Savanyú

A kegyelmes úr belép hivatalába. Bundája zsebéből narancsot húz elő, s a kapus három és fél esztendős kislányának küldi. Másnap a kapus felesége szépen felöltözteti, kézen fogja a kislányt, s a kapusfülke előtt várják ketten a kegyelmes úr érkezését. A kegyelmes úr megérkezik.
– Köszönd meg szépen a kegyelmes úrnak a narancsot, amit hozott – biztatja a kislányt az édesanyja.
Az egyébként roppant barátságos Bözsikének azonban most semmiféle nógatás nem használ. Anyja szoknyája mögé búvik. Még a fejét se dugja ki.
A kegyelmes úrnak rosszul esik ez a barátságtalan fogadtatás: megszokta, hogy amerre jár, ahová néz, kedvesen mosolygó arcok fogadják.
– No, Bözsike – mondja sértődötten –, ha nem köszönöd meg, nem hozok többé narancsot.
– Ne is hozzon, – fakadt ki a kislány, s morcos arcocskáját kidugja anyja szoknyái mögül. – Olyan savanyú volt, hogy még. (Pesti Hírlap, 1934. február 2., péntek)


A boldog pereces

Féllábú pereces álldogál az utcasarkon. Egyszerre a szürke homályt áttöri egy fényes, tavaszias napsugár.
– Ma minden perecem eladom – ujjong a rokkant. – Jaj de boldog vagyok.
Arra gondolunk, milyen viszonylagos minden a világon. Csak féllába van, szegénynek. Perecet árul az utcán, s boldoggá tudja tenni egyetlen napsugár … (Pesti Hírlap, 1934. február 2., péntek)


Irigység

A fogorvosnál három fogát húzzák ki a betegnek. A keserves gyötrelem után dagadt arccal jön ki a fogorvosi rendelőből. Kinn az előszobában kellemetlen meglepetés éri. A fogorvos fiatal kutyája szitává rágta vadonatúj nyúlszőrkalapját, melyet karácsonyra kapott a feleségétől ajándékba. A beteg nézi a kalapját, majd a kutyát, s csak ennyit mond:
– Hogy irigylem. Milyen jó foga van. (Pesti Hírlap, 1934. február 10., szombat)


Balsors

Kisleány hallgatja, amint a Himnuszt éneklik. Ünnepélyes arccal, komolyan figyel, majd amikor vége van, odasúgja édesanyjának:
– Anyukám, majd mutasd meg nekem, hogy tép a balsors. (Pesti Hírlap, 1934. február 10., szombat)


Latin

A nagymama ellátogatott az iskolába. Unokája intőt hozott a latinból, s 6 szontyolodottan ment megtudni, mi most a teendő.
A tanár megsajnálta a kétségbeesett nagymamát, s megígérte, hogy egy hét múlva fölszólítja a gyereket, addig készüljön el jól az anyagból. A nagymama egész héten nyugtalan volt. Utolsó napon már alig találta a helyét.
– Mi a baj, nagymama? – faggatták. – Miért olyan izgatott?
– Magam sem tudom – felelte. – Gyurinak holnap felelnie kell latinból s én folyton azt hiszem, hogy nekem kell felelnem, pedig egy árva szót se tudok latinul. (Pesti Hírlap,1934. február 18., vasárnap)


Szép idő

Az elmúlt napokban, amikor egyszerre kiderült az idő, és enyhe szellők kezdtek fújdogálni, nagy örömmel jött haza sétájából a négyéves Lidike.
– Anyukám – újságolta –, olyan szép idő van, hogy már minden utcában süt a nap … (Pesti Hírlap, 1934. február 21., kedd)


Farkastanyán

A kislányt kivittek az Állatkertbe. Sorra mutogatják neki a különböző szelíd és vad állatokat, a madarakat, majmokat, s föl vezetik a vidra-tó melletti farkastanyához is.
A kislány nézte-nézte a farkast, elgondolkozott, majd kis ido múlva így szólt:
– Most menjünk a Piroskához. (Pesti Hírlap, 1934. március 14., szerda)


Füstöl a koldus

Láttunk egy koldust, aki estefelé, szokott helyen – a földön – ülve, rágyújtott egy cigarettára, s élvezettel füstölt. Először láttunk cigarettázó koldust. Az emberek fejcsóválva mentek el mellette.
Vajon miért? Elvégre ő is él, elvégre ő is ember. Neki is joga van egy kis élvezetre, egy kis „könnyelműségre”.
Hiába, születésünktől fogva kegyetlenek vagyunk. Elirigyeljük embertársaink örömét. (Pesti Hírlap, 1934. március 14., szerda)

Fényírás

Éjszaka, a sötét utcában csupán a gyászpompa-üzlet világít. Kékes-lilás fénnyel sugárzik bele a sötét éjszakába a kísérteties szó: „Koporsó.”
Miért világítják ki éjszakára ezt az üzletet? Talán arra gondolnak, hogy az éjszakai mulatozásból hazajáróknak egyszerre eszükbe jut, hogy nini, el is felejtettem, jó, hogy figyelmeztet ez a fényírás. Holnap reggel első dolgom lesz, és veszek egy koporsót. (Pesti Hírlap, 1934. március 21., szerda)


Mozidráma

Két kakastollas csendőr között „gyanús külsejű”, afféle fél-úr lépeget. Világos tavaszi felöltő van rajta, nyúlszőr kalap. Hoimi vidéki úri betörőnek, félkéz-kalmárnak rémlik.
Két kezét elöl összefogja, mint aki meg van bilincselve, de rejtegeti. Úgy tesz, mintha csak a maga mulatságára tartaná így kezét.
Sunyi képe van az „illető”-nek, s noha az emberek általában Ösztönös részvétet éreznek az elcsípett bűnösök iránt, ezt még csak sajnálni sem igen lehet. Az efféle érdek-bűnöző – mint amilyennek ez látszik – megérdemli sorsát.
Kíváncsiak követik hármukat. A Mária Valéria utcán haladnak, s már a hídhoz érnek. Talán a pestvidéki törvényszékre igyekeznek.
Most azonban valami furcsa dolog történik. A két csendőr megáll, a világos felöltős alak kezét nyújtja előbb az egyik kakastollasnak, majd a másiknak. Azok szépen paroláznak vele. Ő lecsap a Dunapart felé, a két csendőr pedig átballag Budára a hídon.
Egy kis tévedés. Mint egy mozidrámában. Mindenki örül. (Pesti Hírlap, 1934. március 30., péntek)


Fátyol

Egyik budai temetőben egy fejfán gyászfátyol leng. Amikor közelebb megyünk, látjuk, hogy nem csak fátyol, hanem egy egész női gyászkalap, fátyollal együtt, fekete bodor-selyemből. Petőfi verse jut eszünkbe:

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
fejfámra sötét lobogóul akaszd”.

Lehet, hogy annak, aki a fátyolt a sírra tette, szintén Petőfi verse járt az eszében. (Pesti Hírlap, 1934. március 30., péntek)

Vörös kesztyű

Furcsa ember halad a körúton. Fekete szakállas, lábán csizma, két kezén pedig dirib-darab bőrökből összeábdált hatalmas vérvörös kesztyű.
Minden ember megnézi. Nők, gyerekek ijedten rebbennek el a közeléből. Ő pedig, ha észreveszi, hogy valaki megijedt, felé tárja a két dermesztő, vérvörös kezet. Olyan, mint valami álombéli rémalak. Valamikor Jack, a hasmetsző képe ijesztette a gyerekeket. Azt holmi nyiszlett, sápadt, jelentéktelen külsejű sunyi fickónak formálta meg a képzelet. Ma azonban, a mozi korában, rémalak legyen a talpán, aki ijeszteni tud. Annak legalábbis fekete szakállal kell megjelennie és vérvörös kesztyűt kell a kezére húznia… (Pesti Hírlap, 1934. április 10., kedd)


Rendelet

A villamoson egy újabb rendelet megengedi a kalauzoknak, hogy amennyiben van elegendő hely és nincs dolguk, leülhetnek a kocsiban egy-egy percre. Pihentethetik fáradt, zaklatott tagjaikat.
Megfigyeltük, hogy milyen nehezen tudják elfogadni a kalauzok ezt az engedélyt. Le-leülnek ugyan egy-egy pillanatra, de csak féllábbal, az ülés szélére, majd hogy le nem pottyannak onnan egy-egy zökkenőnél. Olyanok, mint a gyermek, akit sokáig kordában tartottak, s később – ha már megengedik neki – akkor se tud teljesen önfeledt lenni. (Pesti Hírlap, 1934. április 20., péntek)


Ládában két lyuk

A pesti utcán, a korai nagy hőségben megjelent az első fagylaltos kocsi. A három és fél éves Bandika így meséli el otthon ezt az élményét az édesanyjának.
– Sétáltunk nagyanyával az utcán, találkoztunk egy bácsival, az tolt egy kocsit, a kocsin volt egy láda, a ládában volt két lyuk, a lyukban volt valami hideg és az olyan jó édes volt.
Ennél érthetőbb nyelven semmiféle ismerettár nem magyarázhatta volna meg ezt a kétségkívül igen kívánatos intézményt. (Pesti Hírlap, 1934. április 21., szombat)




Chaplin

A napokban láttuk Chaplint egy ferencvárosi mellékutcában. Nem ő volt, de pontosan úgy festett.
Ugyanolyan „csónak”-cipőt, harmonikás nadrágot viselt, s fekete szeme, dús, fekete szemöldöke ugyanolyan mulatságos dinnyekalap alól kandikált ki.
Szerettük volna megszólítani és közölni vele ezt a bámulatos hasonlóságot. De nem tettük meg, mert kegyetlennek éreztük. Hátha nem is tudja, ki az a Chaplin, és rosszul esnék neki, hogy valaki, azért, mert olyan mulatságosán toprongyos, mint ő, milliókat keres.
Húsz fillért adtunk neki és továbbmentünk. Bamba csodálkozással meredt ránk. Ugyanazzal a kedves bambasággal, amin már annyit nevettek az emberek, az ő hasonmásának. Mi ezúttal nem nevettünk. (Pesti Hírlap, 1934. május 5., szombat)


Marad a sör

Az Erzsébet-híd alatt levő gyógyforrások kútját csinosítgatják, javítgatják. Falusi lányok dolgoznak itt a közeli környékből, kurta, sokráncú szoknyában, varkocsba font hajjal. Nézik a sok embert, akik a nyári hőségben a gyógyforráshoz járulnak egy-egy jókora pohár meleg, rossz szagú vízért, és sehogy se értik.
– Osztán mirül jó ez? – kérdezik.
– Megfiatalodik tőle az ember – évődnek velük némelyek.
– No, akkor mink is iszunk belőle – kapnak rajta a falusiak. – Oszt jó-e?
– Kóstolják meg – nyújtják feléjük a poharakat.
A lányok beleszagolnak a vízbe, s elfintorítják az orrukat. Egyik belekóstol, de tüstént ki is köpi.
– No, csak igyák maguk – mondják mélységes megvetéssel. – Mink már inkább csak sört iszunk. Nem bánjuk, ha megvénülünk is tőle.
Könnyen beszélnek. Mindegyik innen van a húszon. (Pesti Hírlap, 1934. június 29., péntek)




Hintó újratöltve

Mostanság gyakran látni Budapest utcáin egy furcsa járművet. Elöl két szép, fekete, hosszú farkú ló van befogva, a bakon zsinóros szürke ruhában, szalagos, pörge kalapban, hetykén ül a kocsis, hátul pedig négy sorban pad az utasok számára. Afféle régi világot idevarázsolni akaró, a boldog háború előtti évek emléktárából előszedett hintó ez, az idegenek vagy a regényes hajlamú vidékiek számára. De ez a kocsi nem egészen élethű. Van rajta valami változás, melyet már csak kevesen vesznek észre. Valamikor ugyanis az ilyenféle hintókat nem két, hanem legalább négy-hat ló röpítette, pad pedig nem négy volt hátul, hanem mindössze csak egy … (Pesti Hírlap, 1934. július 22., vasárnap)


Égő gyufa

Egyik másodemeleti lakásban egy nő cigarettára gyújt, majd megfordul, s az égő gyufát hanyag mozdulattal kihajítja a nyitott ablakon. Az égő gyufa röpül lefelé, egyenest egy hajadonfőtt siető Fiatalember feje búbjára, s egy pillanat alatt lángba borítja annak dús, fekete haját. Egy szemközt jövő nő sikítozni kezd, egy szemvillanás alatt lekapja nyári kabátkáját, s ráborítja az égő főre. Szerencsére nem történt semmi baj. A tűz, minthogy nem kapott levegőt, nyomban elaludt. De aki látta, mindenki megrémült ezen a nem várt légitámadáson, s egy pillanatra megérezte, milyen lehet az, amikor felülről, az égből, az ellenséges repülőgépekről hullanak alá a veszedelmes tüzek. (Pesti Hírlap, 1934. augusztus 11., szombat)


Cserebere

A kisfiúval ingerkedik a vendég.
– Add nekem a kutyádat – mondja –, én pedig neked adom érte a gépkocsimat.
– Nem adom – felel határozottan a kicsike.
– Nem adod a kutyát egy autóért? – álmélkodik a felnőtt a válaszon. – Miért?
– Azért – vágja ki a fiúcska a döntő érvet –, mert az én kutyámnak lesz kiskutyája, de a maga autójának nem lesz kisautója. (Pesti Hírlap, 1934. augusztus 25., szombat)


Törpe mesterember

Öreg nénike botorkál a hepehupás budai utcán. Legalább százesztendős. Egyik kezében görcsös bot, másikkal egy pöttöm kisfiú kezét fogja. Vagyis inkább az az övét. A kisfiú éveit még csak hónapokkal lehet mérni. Ha sokat mondunk, sem lehet több tizennyolc-húsz hónaposnál. Kis zöld vargakötény van előtte, s olyan, mint valami komoly, törpe mesterember. Teljes tudatában van felelősségének. Tudja, hogy ő most egy magával tehetetlen, öreg anyókát vezet, s ha nem vigyáz, a legnagyobb baj történhetik. Még sohase láttunk ilyen felnőtt apróságot. Igazi férfi. Tudja a kötelességét. Ez megállja majd helyét az életben. Az anyóka is teljesen rábízza magát. (Pesti Hírlap, 1934. október 19., péntek)


Dupla csövű

A körúton fiatalember megy. Mindenki ijedten tér ki előle, s messzire elkerüli, mint a bélpoklost. Pedig kedves arcú, egészséges fiatalembernek látszik. Csakhogy kezében dupla csövű vadászfegyvert visz, s úgy tartja, mintha a következő pillanatban el akarná sütni. A fiatalembernek bizonyára esze ágában sincs ez, minden valószínűség szerint meg sincs töltve a fegyver, de azért mindenki, aki szembe találkozik vele, izgatottan szalad el előle. Sikerült nyugtalanná tennie az egész utcát. Egy pillanatra éreztünk valamit abból, amit így hívnak: „fegyverek hatalma”. (Pesti Hírlap, 1934. október 24., szerda)


Nagypapa nem jól hall

A kis Péter panaszkodik édesanyjának, hogy a nagyapa nem felel a kérdéseire.
– Öreg már a nagyapa, nem jól hall – mentegeti a figyelmetlen nagyapát az anya.
– Akkor vegyen pápaszemet a fülére – felel a kis Péter. (Pesti Hírlap, 1934. november 23., péntek)


Halálangyal

A budai hegyekben vasárnaponként vidám, tarka csoportok éviekéinek, száguldoznak sítalpakon. Piros és kék és fehér és zöld zekékben, a délszaki tájak színpompáját, a nyári rét derűjét varázsolják egy-egy órára az egyhangú fehérségbe. Ebben a rikító színképben megdöbbentő ellentétként hatott az a fiatal lány, aki talpig feketében, hosszú gyászfátyollal siklott le egyik meredek lejtőn. Röpülő fátylával olyan volt, mint régies, múlt századbeli képeken maga a halál röpülő angyala. Csupán – egyébként szintén fekete – sítalpai vallottak a mai kor gyermekére. (Pesti Hírlap, 1935. január 24., csütörtök)


Mindenki szenved?

Feltűnően takaros, karcsú dáma, szorosan összefogott nemesszőrme bundában libeg végig egyik belvárosi mellékutcán. Hullámos szőke haján már divatos, csónak formájú szalmakalap ül. Első pillantásra olyan, mint a diadalmas szépség és gazdagság megelevenedett képe. Egyik boltból süldőlány szalad ki kurta szoknyában, kalap, kabát nélkül, s ámuló szemmel tekint föl a gyönyörű jelenségre. Most a hölgy a csaknem üres utcában egyedül érezvén magát, mélyet, fájdalmasan sóhajt:
– Jaj, édes Istenem, segíts – mondja.
A kislány álla csaknem leesik. Hogyan, hát lehetséges az, hogy ilyen szép és divatos nő szenved? Hát az is lehet ilyen szomorú, elégedetlen és kétségbeesett? Nem érti. A világ rendjét érzi fölborulni ettől a sóhajtástól. Ezt mégse hitte volna. (Pesti Hírlap, 1935. február 27., szerda)


Őszintén

Egy csoport tizenkét-tizenöt éves fiú néhány vezetőtanár kíséretében négyhetes téli sportkirándulásra utazott a hegyek közé.
Amikor hazaérkeztek, a pályaudvaron izgatott anyák várták a vállalkozó szellemű csemetéket. Barnán, pirosan, piszkosan szálltak le a vonatról. Egyik gyerek, miután szerencsésen átesett az anyai csókokon és öleléseken, mellét büszkén kidüllesztve villogó szemmel súgta oda édesanyjának.
– Anyu, még takarékoskodtam is. Hazahoztam az egész fogpépet, amit adtál.
– Négy hét múltán az egész fogpépet hazahoztad?- hüledezett a gondos édesanya. – De hisz ez borzasztó.
– Igen, mert én nem csalok – pattogott a kisfiú önérzetesen. – A többiek mind kinyomták az ablakon, de én hazahoztam az egészet. Még fel se bontottam. (Pesti Hírlap, 1935. március 1., péntek)


Kocsik

A budai földszintes villa előtt egy csomó kisebb-nagyobb gépkocsi ácsorog, hosszú sorban. Egy arra haladó úr odaszól a rendőrnek, s megkérdezi tőle:
– Mióta van itt gépkocsi-állomás?
A barna bajszú, szép szál rendőr mellét kidüüesztve büszkén válaszol:
– Nincsen itt kérem, semmiféle gépkocsi-átlomás. Csak két szép kisasszonyunk lakik itt ebben a házban. Azért ácsorog itt ez a sok kocsi … (Pesti Hírlap, 1935. március 15., péntek)


Acélcsipesz

A Tabánt lebontották, a rozoga viskók helyén varázsszóra remek, szép kert támadt az eltakarított romokon. Úgyszólván napok alatt zöld bársonypázsit terült az egész Tabánra. Aki csak arra jár, elámul ezen a gyors változáson. Hallottuk, amint egy kislány teljes hittel magyarázta társnőjének, hogy a fű minden egyes szálát éjszakánként acélcsipesszel húzzák a munkások fölfelé, hogy jobban nőjön. A másik kislány csodálkozott, de elhitte.
Íme így keletkeznek a legendák. A technika csodaszázadában nincs az a képtelenség, ami hihető ne volna. (Pesti Hírlap, 1935. május 29., szerda)




Ablakban

A nagy kávéház mellékutcára néző ablakában ketten sakkoznak. Elmélyedve hajolnak a faragott, fekete-fehér bábok fölé. Benn a kávéházban öten-hatan állják körül a játszmát, künn az utcán pedig ugyanannyian lesik a lépéseket és az eredményt. A hátikosaras kifutófiú mellett jólöltözött, szemüveges úr, kisdiák, kopott, ősz öregember s egyenruhás vasutas szorong. Egészen elfogják a kívülről jövő világosságot. Se látnak, se hallanak, annyira leköti őket az üvegablak mögött folyó játszma. Közben lassan beesteledik, s ők még egyre ott állnak, mozdulatlanul. A kifutófiút hiába várják a boltból rendelt vacsoráravalóval, a kisdiák szülei talán már a rendőrségre is telefonoztak rémületükben, az egyenruhás vasutast bizonyára megszidja a főnöke s az öregembert a felesége. De ők csak a bűvös táblát figyelik, belefeledkezve a játékba, mint a kisgyerekek. Boldogok. Nézzük őket, s arra gondolunk, hogy igaza lehet Rensi-nek, az olasz gondolkodónak, aki azt mondta, hogy az élet tulajdonképpeni célja a játék. (Pesti Hírlap, 1935. június 4., kedd)


Motoros menyasszony

Láttunk egy talpig fehér selyembe öltöztetett menyasszonyt robogó motorkerékpár ládáján feküdni aléltan, lobogó fátylakkal, mirtuszkoszorúval a fején. Az első pillanatban mindenki döbbenten bámulta, s rendőr után nézett, de aztán hamarosan mosolyogni volt kénytelen. Nem történt menyasszonyrablás. Egy ruhásbolt kirakata számára vitték ezt az élethű meny asszony bábut. Soha nem volt neki vőlegénye. Nem is lesz … (Pesti Hírlap, 1935. július 7., kedd)


Málna

A nagymama nem adott málnát Jucikának, mert attól félt, hogy kiütéseket kap tőle.
A hároméves kislány sírt, dühöngött. Végül fenyegetően csak ennyit mondott nagyanyjának:
– Megállj, ha meghalsz, meglátod, milyen csúnya virágot viszek a sírodra. (Pesti Hírlap, 1935. július 12., péntek)


Megköszönték…

Két micisapkás suhanc álldogál az esti hományban a tér sarkán. Szájukban a legolcsóbb cigaretta füstöl, vörös kezük kilóg kurta kabát-ujjukból, nyakukba színes átvető. A párizsi Montmartre-ra is bátran odaillenének. Most kecses fiatal nő libben elébük. Nyakába kékróka simul, makulátlan fehér bőrkesztyű a kezén, kalapját egyenest Párizsból küldhették a címére. Arany tárcájából illatos cigarettát vesz ki, s kedves, szerény mosollyal tüzet kér az ácsorgó legényektől.
Azok izgatottan kikapják szájukból az égő cigarettát, s versengve nyújtják a nő felé. A cigaretta meggyullad, a hölgy néma főhajtással távozni készül, a két fiatalember pedig mély hajlongások közt, többször egymásután – szinte szédelegve – hebegi: „Nagyon szépen köszönjük. Nagyon szépen köszönjük.”
Szegények. Annyira meg voltak tisztelve, hogy még ők köszönték meg azt a tüzet, melyet adtak. (Pesti Hírlap, 1935. október 30., szerda)


Ugra-bugra

Gépkocsi robog az elhagyatott budai utcán. Az úrvezető lassít, a járda mellé hajt, s a villák között keresgél egy számot. Négy-ötéves, édes arcú kislány áll az egyik nyitott, rácsos kapuban. A gyermek látja a közeledő kocsit, s egyszerre ördögi féktelenséggel elébe ugrik, két karját kitárva meg akarja állítani. A vezető rémülten fékez, és sikerül is az utolsó percben egészen megállnia. A kislány torkaszakadtából hahotáz. A vezető öklével fenyegeti, de ő csak nevet-nevet, huncutut kacsingat a bácsira. Gyermeki mindenhatóság-érzete csaknem a pusztulását okozta. Nem tudta elképzelni, hogy ővele bármi baj történhetik, nem tudta elképzelni, hogy ő, aki oly szép és édes, hogy minden arra menő megáll a kedvéért, ne tudna megállítani egy gépkocsit. És valóban, a kocsi megállt. A gyermeki szépség és báj ezúttal is csodát művelt. (Pesti Hírlap, 1935. november 9., szombat)


Lilike

„Lilike, Lilike”, kiált a nagymama az őszi sétatéren, és sír és szalad, és csapkodja a kezét és keresgél. Lilike, a kis unoka, akit rábíztak, eltűnt, nincs sehol. A nagymama kétségbeesetten kiabál: „Lilike, Lilike.” Összecsődülnek az emberek, már rendőr is lépeget feléjük mékóságosan, lassan.
Most Lilike kacagva dugja ki szőke fürtös fejét egy bokor mögül. Még kétesztendős sincs. Olyan picike, olyan édes, mint a szentivánéji álom kis virágtündére. Megijesztette a nagymamát s a sok idegent. Még a rendőrbácsit is. A nagymama – szegényke – még egyre sírdogál a kiállott ijedelem izgalmában. A járókelők vigasztalják, s közben teljesen megfeledkeznek Lilikéről, aki már megint eltűnt, sehol sincsen. Most már az egész déli sétatér keresi és kiáltozza: „Lilike, Lilike.” (Pesti Hírlap, 1935. november 9., szombat)


Jobbhoz szokott

Déli tizenkettőt harangoznak. Egyik Andrassy úti bérház kapujából cselédlány szalad az utcára, kis csomagot dug a legközelebbi, póznára erősített utcai papírkosárba, majd megfordul, sietve visszaszalad. Kíváncsian várjuk, mi fog történni a csomaggal. Nem keil sokáig várnunk, öregember ballag a papírkosár felé, biztos mozdulattal belenyúl és kiveszi a csomagot. Kibontja az utcán, szagolgatja, fejét csóválja. Úgy látszik, nincs túlságosan megelégedve a mai ebéddel. Máskor jobbat szokott kapni. (Pesti Hírlap, 1935. november 20., szerda)


Minden csúnya

… Érteni kell az utcát, élvezni kell tudni az utcát, mint egy könyvet vagy színdarabot.
A napokban jártunk a Csúf utcában. Minden csúnya volt ebben az utcában. Csúnyák voltak a házak – se régiek, se újak –, csúnya volt a kövezet – kopott és múlt nélkül való –, csúnyák voltak a boltok s kirakatok, a kapu kés a kilincsek, a háztetők és a kémények, a férfiak és a nők. Még a gyermekek is csúnyák voltak ebben az utcában. Nyiszlettek voltak és közönyösek. Hosszú utca volt, de amíg végigmentünk rajta, nem láttunk egy szép bokát, egy kedves mosolyt, egy játékos mozdulatot, egy vidám színt. De egy érdekesen komor színt se láttunk benne. Még a kutyák is csúfak voltak ebben az utcában. Hasonlítottak a patkányokhoz. Örültünk, amikor végre künn voltunk ebből az utcából. Elhatároztuk, hogy többet sohase járunk erre, s ha utunk történetesen mégis erre vinne, csukott szemmel fogunk végighaladni ezen az utcán. (Pesti Hírlap, 1935. november 26., kedd)


Álruhában?

Öreg, toprongyos ember bandukol az utcán. Szánalom ránézni. Alig vonszolja fáradt tagjait. Hideg van, de azért nem álljuk meg, kivesszük pénztárcánkat, s némi pénzt nyomunk a kezébe.
Az öreg nyitott tenyerén csodálkozva nézi a pénzt, majd elmosolyodik, fejével finom mozdulatot tesz, visszaadja nekünk. Nem szói. Még azt se mondja, hogy tévedtünk. De ahogy rápillantunk, azt látjuk, hogy nem csak tévedtünk, de bakot is lőttünk. Olyan finom, nemes és bölcs ez az arc, mint egy tudósé, vagy egy senkivel és semmivel nem törődő milliomosé. Jókai alakjaira kell gondolnunk. A múlt század regényességére. Hátha álruhában járó milliomos? (Pesti Hírlap, 1935. november 30., szombat)


Óraigazítás

Fiatal lány megy át a kocsiúton, s amint az úttest közepére ér, meglátja a szemközti utcai órát, s ott, a száguldó kocsik között hozzáigazítja a saját karóráját. Se lát, se hall. Csaknem nekivágódik egy rohanó kocsinak. A kocsis az öklével fenyegeti, egy fiatalember pedig mosolyogva jegyzi meg: – Könnyen ez lehetett volna az utolsó órája … (Pesti Hírlap, 1935. november 30., szombat)


Boldogság

Az esti utcában hangos kacagást, viháncolást hallunk. Egy férfi meg egy nő tréfál, játszik egymással. Mikor közelükbe érünk, akkor ámulunk el. Ismerős, sarkon ácsorgó koldus és koldusasszony a két mulatozó. „Munka után” hazafelé igyekeznek, s nagyon jó kedvük támadt. Mint kétjátékos medve, úgy ingerkednek egymással.
– Boldog koldusok – gondoljuk. – Úgy látszik, csakugyan igaz az, amit az iskoláskönyvekben tanítanak, hogy a pénz nem boldogít. (Pesti Hírlap, 1936. január 10., péntek)


🔻


Kiss Ferenc: Az érett Kosztolányi
című monográfiájában (1979, Akadémiai Kiadó, Irodalomtörténeti Könyvtár 34. Szerkeszti Czine Mihály, MEK)
így jellemzi Kosztolányi újságírói tevékenységét:

A homo aesteticus néven ismeretes ars poetica és az újságírás, látszatra összeférhetetlen fogalmak. Az újságíró egyszersmind közíró is, társadalmi és politikai szándékok képviselője tehát. Kosztolányi pályája kezdetétől lenézte az ilyen munkát. Lenézte és kezdettől művelte, és sohase kényszeredetten, mindig magas színvonalon. A levél, amelyben annak idején Babitscsal közölte, hogy a Budapesti Napló munkatársa lett, alig bírja leplezni az új szerep boldog izgalmát, de azért így fanyalog: »Lényegében utálom, és csak azért merek mélyebben belebocsátkozni, mert elég erőt érzek magamban, hogy csábításainak őserőmmel ellenálljak. És ellen is fogok majd állani.«

...Esztétikája tartalmait Kosztolányi a Pesti Hírlap napi jegyzeteiben is előadta. Olykor egy éppen nem irodalmi jelenség sugallatára, máskor és legtöbbször köznapi indíték nélkül is, közvetlen tűnődés, monológszerű érvelés formájában. De bárhonnét indult is, bonyolult és nehézkes okfejtésekbe sohasem merült. Mindig egyszerű és közvetlen, olykor fesztelenül játékos is…

...Statikus és elszigetelt, s mégis eleven, lüktető képsor ez, melyet nemcsak a riporter szelleme tart össze, hanem a találkozás, a szembesülés, a beállítás s a felvétel meglepetéseiből képződő folyamat, s a sajátos közeg mögül mindig kivilágló vagy kifejlő emberi lényeg is.”


Németh László írta
Kosztolányi zsurnalizmusáról:

Ha reggel kinyitom az újságot, először mindig az ő rovatát keresem fel: előbb a fölöslegesnek hódolok, s ha a költőtől lelki fürdőt vettem, jöhetnek Hitler és matrózlázadás, náthaláz és politika.Nem olyan könnyű a művészt eltiporni, hirdetik ezek a tökéletes semmiségek. Itt a mi példánk! Az író, ha kenyeret akar, az újság szörnyetegével kerül szembe. Az újságnak nincs szüksége arra, amit a költő csinálni szeretne; ő maga szabja elé feltételeit; kimér egy húsz centi hosszú, öt centi széles helyet, s ráförmed: tessék kitölteni. S az írók egy része izzad, ízetlenkedik, elzüllik ebben a kedvtelenül csinált rovatocskában; a másik tiltakozik, koplal és lemond az olvasóról. Kosztolányi azonban vérbeli művész, s azt gondolja, hogy ha az ördögnek elég volt egy fa, a költőnek is elég lesz egy újságzúg. Hozzáigazodik a kerethez, műfajt teremt a szükségből, megnemesíti a megalázót, üzleti tilalmak, barbár korlátok lefricskázása közben teremti meg legtökéletesebb műveit. Nem sérti meg az ostobaság kátéját, de fölébe kerül elméje fényével. Úgy áll bosszút a butaságon és durvaságon, ahogy legméltóbb: remekléssel és mosollyal. Folyton meghajol, s ő az, aki sohasem hajol meg.”


Karinthy Frigyes: Kosztolányi Dezső profilja

...Lerajzoltam a fejed, kedves Kosztolányi, nem azért, hogy megismerd. Fejetlen hősök vagyunk mindannyian: mindenki fejét láthatjuk, csak a magunkét nem. Nézz végig magadon nyakig és aztán nézd meg ezt a rajzot és tedd hozzá rezignáltan: ennyit és nem többet adhat belőlünk vissza a kritikus, ez a rossz tükör.”

Márai Sándor írta róla 1936-ban:

Író volt, egy korban, amely nem sokat törődik a szellemmel. Író volt, egy kétségbeesett korban, amely a halálfélelem feszültségében él, egy korban, amely a szellem emberét csak eltűri, talán megbocsát neki, de nem figyel többé igazán reá...
...Olyan erővel volt író, olyan felelősségérzettel, úgy vállalta a szerepet, mint aki tudja, hogy egyetlen példányban él csak a földön, feladatát senki nem végezheti el helyette. Mit ad egy költő a világnak? Az álmot, a látomást. Kosztolányi látomásaiban minden kép élesen megvilágított, valóságszerű. A világosság írója volt, az értelem költője...”

Összeállította: Cseke Gábor

1 megjegyzés:

  1. Sérültem és megtörtént, amikor hét hónapja a házasságomban nagy probléma merült fel, köztem és a férjem között. olyan szörnyű, hogy a házasság felbontására bírósághoz fordult. Azt mondta, soha többé nem akart velem maradni, és már nem szeretett. Tehát kiszállt a házból, és komoly fájdalmakon ment át engem és a gyerekeimet. Megpróbáltam minden lehetőséget, hogy sok könyörgés után visszahozzam, de minden haszontalan volt, és megerősítette, hogy döntését meghozta, és soha nem akart újra látni. Tehát egy este, amikor visszatértem a munkából, találkoztam egy régi barátommal, aki megkérdezte a férjemről. Tehát mindent elmagyaráztam neki, így azt mondta nekem, hogy a férjem egyetlen módja, hogy meglátogassam a DrIgbinovia nevű helyesírást, mert ő is neki dolgozott. Tehát soha nem hittem a helyesírásban, de nem volt más választásom, mint követni a tanácsát. Aztán adta meg az e-mail címet, amit a docigbinovia93@gmail.com a meglátogatott helyesírásról. Így másnap reggel küldtem egy e-mailt a címére, amit adott nekem, és a helyesírási követelmények biztosítják, hogy visszaszállom a férjem a két napot. Micsoda fantasztikus kijelentés! Soha nem gondoltam, hogy beszélt velem, és elmondott mindent, amit tennem kell. Aztán másnap reggel, így meglepő módon, a férjem, aki nem hívott meg az elmúlt 7 hónapban, felhívott, hogy közölje, hogy jön vissza. Milyen csodálatos!! Tehát így jött vissza ugyanazon a napon, sok szeretettel és örömmel, és bocsánatot kért a tévedésért és a fájdalomért, amit ő és gyermekeink okoztak. Ettől a naptól kezdve a kapcsolataink erősebbek voltak, mint korábban, a DrIgbinovia segítségével Szóval ott konzultálok veled, ha bármilyen problémája van vele kapcsolatban, 100% -os garanciát adok neked, hogy segíteni fog neked, hívja, vagy adja hozzá őt a Whats-app-hez: +2348144480786 A BIG THANKS TO Drigbinovia ..!

    VálaszTörlés