2019. június 15., szombat

A „Tolnai” (6)

1905

Egy tetovált arczkép.

A regénynek régen vége van, Chimay hercegné másnak lett a kedvese és Rigó Jancsi szép napjai tovatűntek. Most az elmúlt szerelem visszfényéből él, visszatért a régi mesterségéhez, a hegedűhöz s a maga szempontjából bolondság lenne, ha föl nem használná az előnyére, hogy az emberek kíváncsiak reá, aki mégis csak egy világbotránynak volt a hőse, bármily akaratlanul is jutott hozzá és bármilyen kevés szellemi erő kellett hozzá. Hiába, nem érdektelen megnézni ezt az embert s azoknak is igazuk van, akik finyásak s Rigó Jancsit, a herczegnőt, a «szerelmöket» s az egész ügyet lenézik és kinevetik, s azoknak is, akik nem igen okoskodnak, hanem az efélékben az ösztönükre hallgatnak, az ösztönükre, amely azt súgja nekik, hiába, egy herczegnő, még ha meg is bolondul, nem kicsiség. De nem erről van sző. Hanem arról, hogy tehát a regénynek vége van és lesz idő, amikor ez a szakitás még sokkal régebbi, teljesen régi keletű lesz. És hogy Rigó Jancsi soha, soha, amíg csak él, nem fog megfeledkezhetni a kedveséről. Nem belső okokból, vagy, nem pusztán ezekért, hanem másért. Egyszer Egyptomban jártak s akkor Rigó Jancsi betetováltatta a balkarjába a herczegnö képét. Erről van szó. És évek, hosszú esztendők fognak majd elmúlni, Rigó Jancsi megőszül, megöregszik, talán meg is komolyodik, de azt az asszonyt, azt az időt, amit vele töltött, soha el nem felejtheti. Mert a karja s a karján az asszony képe emlékeztetni fogja rá. Nagyszerű ereje van ennek a tetovált képnek. A tetoválás ostobaság, egy régi, műveletlen, barbár kornak a babonája, de az ereje félelmetes. Ez megörökíti az emlékeket. Ha a kedvese adta volna oda neki, vagy egy hajfürtöt, szalagot, — ezeket a kedves, ostobácska, érzelmes emlékeket, amelyekkel a szerelmesek egymásnak kedveskedni szoktak, — s azután az emlék elveszti az illatát, kellemetlenné válik s az ember meg akarna tőle szabadulni, semmisem könnyebb ennél: a leveleket eltépi az ember, a képet fölégeti, a hajfürtöt és a szalagokat, a selyemkendőket és csipkéket kidobja. De a tetovált képet sem letépni, sem elégetni, sem kidobni nem lehet, lehetetlenség ettől szabadulni, ha csak nem valamely hátborzongató, középkorba illő módon, hogy az ember — levágatja a karját. — Mint kép is érdekes ez a tetovált kar, amelyet a »Magyar Hirlap« révén mutatunk be. Maga a herczegnő képe a legfinomabb tetovált képek egyike, és a kar is sok mindenfélét elárul és megvilágít. Mintha kissé öreges volna már ez a kar, fáradt és ránczos, — és talán ez okozta, hogy a regénynek — vége lett.


Verne Gyula

Meghalt az ifjúság legkedvesebb meseszövője Jules Verne, a ki negyvenhét évig mulattatta Európának minden nyelvű fiatalságát, a ritka szellemi élvezethez okulást is nyújtva tanulságos regényeivel.
Mint minden kezdő irója a múlt század franczia irodalmának, ő is a színpadról akarta a közönséget meghódítani; de bizony ott nem babér, hanem kudarcz termett részére, ugy, hogy legjobb barátja, ifjabb Dumas Sándor első darabja után azt mondta neki, hogy hagyjon fel az írással s menjen füszer-kereskedőnek.
Ez lehangolta Verne-t, de azért nem csüggedt, hanem más téren próbálta meg fantáziáját értékesíteni: a regényírás terén. Megirta Öt hét a léghajón című regényét s ezzel hamarosan olyan sikert aratott, hogy hírneve is, jövője is meg volt alapítva. Ezt követte egy sereg más regény: Utazás a föld körül, A rejtelmes sziget, Begum 500 milliója stb., hatvanhat vaskos kötetben, amik együttvéve maguk egy egész könyvtárt képeznek.
Jules Verne nagy tudós, nagy alkotó tehetség volt. A tudományok minden ágában jártas volt.


Az orosz forradalom

A czár, ugy látszik, hogy kezdi magát környezetének befolyása alul emanczipálni. Erre vall legalább legújabb szabadelvű kiáltványa is, a mely jelentékenyen hozzájárult a helyzet megjavításához. Igaz ugyan, hogy a sztrájk még mindig nem szűnt meg, de az általános hangulat jóval békésebb. Ha a jelek nem csalnak, a nép és a kormány közt fegyverszünet jött létre. Kilátásba van helyezve egy olyan bizottságnak kinevezése, melynek az lesz a feladata, hogy javaslatot dolgozzon ki az életbe léptetendő alkotmányról. Ennek a bizottságnak elnöke egy kiváló törvénytudós, Buligin lesz, tagjai pedig a zemsztvók és a kerületi kormányzóságok tagjai.
Ha az orosz állapotokról egészen jól értesült franczia lapoknak hitelt lehet adni, ugy csaknem bizonyosra vehető, hogy két hónap leforgása alatt lángbaborulhat Qrogsország a lengyel határtól egész Vladivosztokig. A talaj már teljesen el van készitve.. Hogy milyen rettenetes fölfordulás keletkezik ezután, az elképzelhető, s vajjon ki tudja, a szabadságra való ez a törekvés nem terjed-e majd el a nyugati országokba is'?


Beketov és neje.

A budapesti czirkusz uj rezsimje, aránylag rövid szereplése mellett is napról-napra fokozottabb népszerűségre tesz szert. És tegyük mindjárt hozzá, erre a népszerűségre alaposabban szolgált rá, mint nem egy szinházdirektorunk. Az egész czirkusz eleven példája mindannak, amit jóizléssel, szakavatottsággal és áldozatkészséggel el lehet érni. A műsor válogatott, elsőrendű, melyet a közönség meg nem unhat. De máskülönben is csodákat mivel ez az aránylag fiatal direktor. Egymaga utazik szüntelen cirkuszaihoz (Olaszország—Svédország—Budapest) s mindenhol javit, tanácsol, hoz uj dolgokat, mellyel aztán oly könnyen hódítja meg a közönséget. Ez a valóban brilliáns vállalkozásu és fáradtságot nem ismerő direktor méltán megérdemli nemcsak azt, hogy őt betűk dicséretével mutassuk be olvasóinknak.
Méltó párja az igazgatónak a szép, bájos neje. Ez a művésznő, aki a legvakmerőbb lovas mutatványokat, idomitásokat stb. produkálja, egyik legkitűnőbb száma a czirkusznak. Férjének valóban nemcsak szerető neje, hanem hasznos és ritka üzlettársa is. 
Mint értesülünk, Beketow igazgató a czirkuszt ujabb nyolcz évre kibérelte az állatkert igazgatóságától. Leendő tervét a jövő évben ha megvalósítja, igen sokan és hálásan fognak neki gratulálni. Tervbe vette az egész czirkusz kibővítését, átalakítását, a némajátékok s a balettek előadását. — Azonkívül már most szerződtette a legkedveltebb Villand fivéreket, művésznőket s más hires tehetségeket.


A budapesti birkózó-verseny résztvevői: 1. SturmAlbert (Berlin), 2. Specht Adolf (Bécs); 3. Koch Jakab (Európa bajnoka), 4. Melskies Gusztáv (Poroszország), 5. Romanov Vladimír (Oroszország), 6. Weckhuber János (Svájcz), 7. Anglio Anasztázió (Martinique bajnoka), 8. Pedersen Jess (világbajnok, Dánia), 9. Vasziljev Iván (Cserkesz), 10. Van Dehm József (Hollandia), 11. Bahn Pál (Bréma), 12. Dickmaan Ferdinánd (Westfália), 13. Weigand János (Budapest), 14. Jankovszki Pál (Lengyelország), 15. Omer de Bouilton (Belgium), 16; Steurs Alfonz (Antwerpen), 17. Rusz György (Arad).

2019. június 9., vasárnap

A "Tolnai" (5)

1904

Jókai halálára



A nagy Jókai halottaskocsija
A legszebb emberi élet bevégződött; a bűbájos május egy estéjén – az elmúlt csütörtökön – Jókai Mór igy szólt: „most aludni fogok". És amikor az óramutató – melyet még ő igazított meg – esti kilencz órát és húsz perezet mutatott, megszűnt a legszebb, legtartósabb boldogságu, legérdekesebb élet, a világ legelső mesemondója e rideg földről a másik gyönyörű és rejtelmes világba tért. Megrémülve, káprázó szemmel nézem a Jókai földi alakjának e földről való eltávolodását és kérdem, vajjon lehetséges-e ez? Aki mindnyájunk között me-külömböztetés, szinte más törvények szerint élt és alkotott, a zord emberi törvény reá is érvényes? Aggastyán volt, összetört, a teste kifáradt, az életet annak legutolsó határáig kiélte és kiélvezte – háborgó sziv, nyugodj bele! Hiába biztatom, nem tud, mert elképzelni nem birom a Teremtő Erőnek hirtelen való letűnését és elpárolgását. Ötven esztendő alatt egy egész külön, gazdagon benépesített világot alkotott az, akire most az orvosok egyszerűen kijelentik, hogy egy közönséges, rendes, influenzás tüdőgyuladás megölte. És hajh, ez a való igazság és amikor a „Világlap" olvasóinak jelentem, hogy a magyar irodalomnak többé királya nincs és elment közülünk az, aki egymaga többet ért, mint összevéve mindannyian, akik itt maradtunk – odaállok a pompás ravatal elé és nincsen többé könyem, nincsen többé bánatom, megnyugszom a gondolatban, hogy az, aki most pihenni tért, minden munkáját elvégezte s amiért elküldeték, azt végrehajtotta. Ő már pihenhet – senki nála többet nem dolgozott. Ő már aludhatik: miután álmainknak és ábrándjainknak ura lett.
Koporsója felett a sírt már behantolták, de Jókai nincs a sírban, nincs a koporsóban, ő kivül maradt: a nyelvben, amit beszélünk, a szerelmes levélben, amit fiatalok egymásnak irnak, szűz lányok ábrándjaiban, tüzes fiatalok szerelmi vallomásaiban, hazafiasan szárnyaló beszédekben és a magyar írók munkájában, akik akaratlanul is — sokszor hűtlenül is — az ő gyermekei mind. Eh, sem a koporsótól, sem a haláltól nincs mit őt félteni; ez összeroppant aggastyánnak, e nagyszerű halottnak – az örökifjuság, a friss halhatatlanság jutott. Ő volt az örökifjú sziv, a májusi ábránd, a tavaszi hullám, a földön járó, de a felhők felé törő szerelem...


Bródy Sándor


Jókai halála


Riasztó hir járta be e hó másodikán este a fővárost s nyomban az egész országot: Jókai nagy beteg.

Másnap reggel mindenki csak egy dolog felől kérdezősködött, Jókai hogy-léte felől. Sajnos, a hirek nem voltak vigasztalók. — A magyar irók királya hazaérkezett Nizzából, meghűlt, tüdőgyuladást kapott és orvosai nem tudtak vigasztaló véleményt mondani, bár maguk sem tudták, hogy a magas (korban minő fordulat következhetik be. Három napig tartott a bizonytalan állapot, mely a harmadik napon már csalóka reménnyel kezdte kecsegtetni az orvosokat, a laikusokkal egyaránt. Javulás állott be; de a javulásra bekövetkezett az a fordulat, melytől az orvosi tudomány félt.

Íme a gyászeset bekövetkezésének lefolyása :


A haláloságyon.


Az utolsó nap hajnalában három órakor a beteg álomba merült, amelyből a lélegzés zavarai miatt már négy órakor fölébredt. Erős nyugtalanság fogta el s álmatlanságról panaszkodott feleségének. Hat órakor arra kérte álmatlanságtól kimerült feleségét, hogy nyissa föl kissé az ablakot, friss levegőt szeretne szivni. A nagy hálószoba utolsó ablakát fölnyitották, amelyen át friss reggeli levegő áradt be a szobába. Jókai balkarjára föltámaszkodott és gyermekes örömmel szivta a friss levegőt.

Ezután ismét szendergett egy kissé s ugy nyolc óra tájban ébredt. A feleségét, aki ott ült az ágya mellett, megszólította:
–   Édes Bellácskám, szépen kérlek, keresd csak elő, s add ide nékem a könyvszekrényemből a «Lőcsei fehérasszony» regényemet.
–  Minek az neked most, édesem?
–   Ejnye, hát nem emlékszel, hogy még Nizzában megígértem, hogy dramatizálni fogom a Népszínház számára?
–  Ugyan, de csak nem most?
–  Éppen itt az ágyban kényelmesen elvégezhetném.
–  Gyönge vagy te most 'erre.
–  Ha ugy gondolod, akkor máskorra hagyom.
Nyolc órakor bement dr. Stricker, hogy ismét megmérje a hőmérsékletét, s most ő vele folytatta a beszélgetést:
–  Kedves doktor ur, ma olyan jól érzem magam, hogy már dolgozni kezdhetnék. Nagy koncepciók járnak a fejemben.
Majd azután megkérdezte:
–  Mit szól hozzá, nem tenne-e jót nekem, ha egy kis hal- vagy rákpástétomot ennék?
–   Majd  néhány nap múlva,  méltóságos uram, — felelte az orvos, amibe azután belenyugodott, mint mindenbe, amit néki a felesége vagy orvosa mondanak.
Reggelenkint általában frissebb szokott lenni, délelőtt azonban elbágyad, de akkor is csodálatos türelemmel fekszik ágyában. A nagybeteget dr. Stricker reggel is megvizsgálta. Délelőtt féltiz órakor dr. Korányi Frigyes egyetemi tanárral konzíliumot tartottak fölötte, amely azt konstatálta, hogy a beteg állapota általában javult.
A konzílium után igen barátságosan búcsúzott el Korányi Frigyes tanártól, aki este nyolcz órára jelentette be legközelebbi  látogatását.
Egy ideig még beszélgetett Jókai és a zsebóráját kérte a feleségétől. Az órát párnája alá tette. Miközben egy csésze levest elfogyasztott, elpanaszolta háziorvosának, hogy már tiz nap óta nem ehetett kenyeret. Ezt Jókai nagyon szerette.
Az orvosi vizsgálat után egyre bágyadtabb lett a beteg s a rövid ideig tartó beszélgetés után lehunyva szemét, látszólag álomba merült. A beteg költő délután 1 órakor erős húslevest ivott, azután rövid félóráig lehunyt szemmel, nyugodtan feküdt ágyában. Később kérte, hogy nyissák ki az ablakot s féloldalra dűlve szivta a friss levegőt. Azután keveset beszélt, de szeme elevenül tekintgetett szét s látszott rajta, hogy komoly gondolatokkal foglalkozik.
Esti hat óráig senki nem is sejtette, hogy Jókai Mór nem éri meg a holnapot, sőt ellenkezőleg, fokozódott a teljes felgyógyulás reménye, mert a háziorvos kétségtelenül megállapította, hogy a tüdőgyulladás veszedelme már csaknem egészen megszűnt. A köhöigő-inger erősebb lett s ennek következtében a váladék bővebb, ami jó jel.
Maga Jókai legkevésbbé gondolta, hogy a halál rövid idő múlva lesújt reá. Hat órakor ágyához hivatta dr. Strickert, tejet kért, amelyet jóízűen elfogyasztott. Délután kaphatott először tejet. Azután kérdezősködött egészsége állapotának egyes fázisairól, s több kérdésével bizonyságot tett amellett, hogy önmagát is megfigyeli, s teljes öntudattal gondolkozik. A beszélgetést igy végezte:
–  Most befordulok, aludni fogok.
Az orvos segítségével a falnak fordult, baloldalára feküdt s ugy látszott, hogy elszundikál.
Mindenki meglehetősen nyugodt volt a lakásban, s amikor — félhét után – Hegedűs Sándor tudakozódott, azt felelték neki, hogy a beteg a legjobb uton van a javulás felé. Dr. Stricker is annyira nyugodt volt, hogy kiment az előszobába a szobalány hívására. Egy fővárosi asztalos jelentkezett, aki elmondta, van neki egy gyógyitószere, amely a végső esetben biztosan használ. Az orvos mosolyogva utasította el:
–  Köszönjük jó ember, de a beteg, hála Istennek, már javulófélben van.
Nyolcz óra felé járt az idő, amikor Korányi Frigyes megjelent, hogy a délelőtti megegyezés értelmében a háziorvossal együtt megejtse az ujabb vizsgálatot.
Jókainé látható aggodalommal fogadta a professzort, aki meglepődve kérdezte:
–  Miért remeg ugy? Hiszen jobban van a betegünk.
–  Nem tudom, mi van velem, – felelt Jókainé – de egész nap féltem a mai    estétől.
Annyira izgatott lett, hogy Korányi megkérte: vonuljon vissza a szomszédos dolgozószobába, mig a vizsgálat tart. De Jókainé ebbe nem akart belemenni.
–   Esküszöm, – mondta – hogy egy hangos szó sem fogja elhagyni a számat, akármit látok. Nem zavarom önöket, betegünk sem fog rajtam semmit észrevenni, nem nyugtalanítom.
Jelen is volt a vizsgálat alatt. Ott ült a Jókai ágya mellett s egyetlen sóhajtást sem hallatott. Csak elfordult néha, amikor a köny kicsordult a szeméből. Jókai az egész vizsgálat alatt nyugodtan viselkedett. Mielőtt ezt megkezdték volna, odament hozzá a felesége s megkérdezte:
–  Szereted a friss levegőt, kinyissam az ablakot?
Jókai igy felelt:
–  Én senkit és semmit a világon nem szeretek, csak téged!
Ezek voltak utolsó szavai a feleségéhez. Azontúl csak egy-egy ilyen közömbös szót mondott, amikor az orvos, vagy az ápolónő párnáját megigazította:
–  Köszönöm.
Korányi az egész vizsgálat alatt vigasztalta a beteget:
–  A dolog most már szépen rendbe jön – mondta. Majd amikor konyakot és erősítő italt adtak a betegnek, megkérdezte: – Hogy vagy?.
–  Köszönöm, jobban.
Ez volt a legutolsó két szó, amely a Jókai száját elhagyta.
A vizsgálatnak nagyon szomorú volt az eredménye. Megállapították az orvosok, hogy a tüdőgyuladás veszedelme elmúlt ugyan, de helyette mellhártyagyuladás lépett föl hirtelenül, ugyancsak a jobboldalon. Ez volt a többször emlegetett komplikáció, amelynek bekövetkezésétől, vagy elmaradásától tették függővé, hogy meghal-e a beteg, vagy életben marad.
Erre átsiettek a doktorok a dolgozószobába, hogy gyorsan megbeszéljék a további tennivalót. A nyitott ajtajú szobában maradt a beteg mellett anyósa és az ápolónő. A tanácskozást hallgatta Jókainé, Vészi József és ifj. Ábrányi Emil. Dr. Stricker minden percben átnézett a beteghez.
Csak hat percig tartott a konzultáció, amikor ismét betekintett Jókaihoz a háziorvos s átszólt a dolgozószobába:
–  Baj van! Ide hamar!
Amit tapasztalt, igy mondta el a doktor:
–   Megdöbbenve láttam, hogy egyszerre mennyire elváltozott a beteg arca. A   mellhártyagyuladás a tanácskozás egészen rövid ideje alatt is óriási mértékben terjedt.
Korányi az ágyhoz sietett, miközben odaszólt Jókainénak:
– Tartsa magát, most erős legyen! Az asszony is odarohant az ágyhoz.
–  Hogy vagy, édesem? – kérdezte. Erre már nem felelt Jókai, elvesztette az eszméletét. Bekövetkezett a szivbénulás, a halál közvetlen oka, váratlanul, megdöbbentő gyorsasággal.
Kilenc óra tizenöt perc volt ekkor.
Ezután még az élesztő-kisérletek következtek: mesterséges légzés, a bőr erős izgatása kefével, kámfor-injekciók, a végtagoknak meleg kendőbe való göngyölése, a szívnek stetoszkoppal való vizsgálata. Bár abszolúte nem volt érezhető élettünet, mégis, arra való tekintettel, hogy a végtagok még nem hűltek ki, nem hagyták abba egy ideig a mesterséges légzést, amelyet Korányi és Stricker fölváltva végzett.
Hiába! Jókai meghalt. Szépen, agónia, halálküzdelem nélkül.
Kilenc óra huszonöt perckor jelent meg Vészi József a szalonban s ezt mondta a várakozó újságíróknak:
– Consummatum est!
Odabent Jókainé még mindig nem akarta elhinni a szomorú valóságot. Korányi halkan mondta:
– Vége! Bele kell nyugodnunk!
Aztán vigasztalni próbálta az asszonyt, de hiába. Egyszerre ellenállhatatlan erővel kitört belőle a visszafojtott zokogás. Sirni, jajgatni kezdett s egymásután kétszer is összeesett: az orvos, akinek most már nem volt dolga Jókai mellett, nagy nehezen tudta magához téríteni, amire újra kezdődött a szivszaggató zokogás.
Döbbenetes, nagy csönd volt a halál megállapítása után vagy öt percig, hogy aztán egyszerre kitörjön a keserűség a szivekből. 9 óra 10 perckor vették észre a közelgő veszedelem első jelét, s tizenöt perc múlva már a város legtöbb részében tudták a gyászhirt.
A szemben lévő lakásból, dr. Berger ügyvéd telefonján a kabinetirodába ment az első hir a várkapitányság utján, másodiknak Berzeviczy kultuszminisztert értesítették. Aztán óriási gyorsasággal adták tovább a hirt a szerkesztőségeknek és magánosoknak, ezek közt első sorban Hegedűs Sándor volt miniszternek, az elhunyt rokonának. Aztán megindult a népvándorlás a Jókai lakására.
Mig a halálhír széjjelfutott a városban, bent a halottas ágy körül megható jelenetek játszódtak le. Jókainé hiába igyekezett uralkodni magán, a fájdalom kitört belőle. Mikor egy-egy percre magához tért, kétségbesetten mondta ismét:
–   Nem,  nem hiszem. Tanár ur, az Istenért, hátha még meg lehetne menteni!
Tágranyilt szemekkel ült egy darabig az ágy mellett, mint az élesztő kísérletek alatt, majd fel-felhördült. Félóráig tartott, amíg el tudta hinni, hogy már semmiféle segítség nincs.
Elbúcsúzott aztán Korányi professzor is, ezekkel a szavakkal:
–  Legyen megnyugvása, ön volt az, aki a mi Jókaink utolsó éveit megédesitette.

*

Jókai Mór földi maradványainak a Nemzeti Múzeumba való átszállítását esti nyolc órára tűzték ki. De csak félórával később történhetett meg ez az aktus, mert felesége alig tudott megválni halottjától s a koporsóra borulva, egyre azt hajtogatta, hogy hagyják ott minél tovább. Végre is azonban bele kellett nyugodnia az örök válásba.
Addig is, amig az előkészületek megtörténtek, nagyon sokan megnézték a koporsót. Miután a nagyközönséget bebocsátották a ravatalhoz, olyan nagy tolongás keletkezett, hogy a rendőrség segítségét kellett igénybe venni.
Este kilencedfél órakor megjelentek a temetkező-intézet emberei s levitték a második emeleti lakásból a koporsót a ház előtt várakozó kétfogatu furgonra. Aztán csönd borult a költő lakására, csak a távirat-kihordók jártak-keltek gyors egymásutánban. Késő este is tömérdek részvét-távirat érkezett, amelyeket Jókainé megbízásából Vészi József és dr. Berger Rezső bontottak föl, az özvegy pedig lepihent.
Félkilenc óra mult, amikor a beólmozott koporsót a furgonra helyezték. Óriási tömeg állott, a ház előtt és némán, kalapját levéve üdvözölte a nagy halottat. Eközben kinos incidens történt. Elfogtak egy zsebtolvajt, akit a fölháborodott emberek ugy elvertek, hogy vérrel borítva került a VII. kerületi kapitányságra.
A koporsót szállító kocsi előtt egy szolga gyalog nagy koszorút vitt. A fehérszekfüs koszorú szalagján csak egy szó volt fölirásul: Bella. A furgon mellett kétoldalt az Entreprise díszbe öltözött szolgái haladtak. A kocsi telistele volt gyönyörű koszorúkkal. Utána két kocsi ment; az egyikben Hegedűs Sándor ült, a másikban Révai Mór országgyűlési képviselő, Jókainak régi kiadója és barátja, a másikban dr. Stricker Mór, a Jókai volt háziorvosa.
A három kocsi, amelyet nagy tömeg követett, az Erzsébet-köruton a Kerepesi-ut felé indult. Kellemetlen feltűnést keltett eközben, hogy két villamos kocsinak a vezetője belehajtott a tömegbe, s el is ütött egy úriembert, aki azonban szerencsére csak jelentéktelenül sérült meg.
A Kerepesi-uton a Muzeum-köruton befordulva, a főbejáró előtt állott meg a koporsós kocsi. A nagy lépcsőn fölvitték a koporsót az oszlopcsarnokba, ahol Sza1ay Imre, a Múzeum igazgatója fogadta. Szalay Hegedűs Sándor felé fordulva, a következőket mondotta:
– Szomorú kötelességet teljesítek, amidőn a nemzet koszorús költőjének földi maradványait az évszázados Nemzeti Múzeum falai között átveszem. Hiven megőrzőm a drága halottat, amíg az örök nyugalomnak, az anyaföldnek át nem adatik.
Hegedűs erre azt felelte, hogy a Múzeum szebb és nemesebb kötelességet nem teljesíthetett, mint hogy Jókainak földi maradványait egy időre őrizetbe veszi.
A koporsót egy baloldali mellékhelyiségbe vitték, arra az időre, amig a ravatalt fel nem állították. Ezen már dolgoztak délután óta, de csak másnap estére készültek el vele. A ravatalt Apafi Mihály volt erdélyi fejedelem .szarkofágja fölött állították föl. A falakon a gipszöntvényeket lefátyolozták s az előcsarnok, valamint az oszlopok és a nagylépcső is be voltak már vonva, fekete posztóval.

Jókai második házassága.



Jókai és második felesége, Nagy Bella
1899. szeptember 16. Jókai alkonyuló életének nevezetes forduló-dátuma ez. E napon lépett másodszor házassági frigyre és nejévé tette Grósz Bellát, egy szegény polgári család leányát, ki Nagy Bella néven a drámai színpad sokat igérő tehetsége volt. A derűs boldogság forrása lett ez a szerelmi házasság az ekkor hetvennégyéves költő hátralevő éveire, de egyszersmind sok keserűségnek is okozója, mert szerelme miatt harczra kellett szállnia a leányával és annak családjával és e harcz következménye volt, hogy élete alkonyán elhidegült azok iránt, majd végképp elszakadt azoktól, kikkel hosszú éveket egyetértésben töltött együtt.
A világirodalom egyik legnagyobbjának, Goethének életében találjuk csak mását az alkonyesti szerelem ilyen naptüzének. A hetvenkétéves Goethe és a tizenhétesztendős Levezow Ulrika szerelme mellett a hetvennégyéves Jókai meg a húszéves Nagy Bella: örök időkre szóló tanusága a költői lángész külön sziv-alakulatának, mely az ifjúi szerelem perzselő tüzet árasztja akkor is, amikor más szíveket már csak. az emlékek, kihűlt lávája borit.
Regényes fordulatokban szövődött Jókai második házasságának története. Az 1897-ik év egy tavaszi napján történt, hogy Jókai lakásába bekopogtatott egy fiatal leány. Remegő hangon adta elő, hogy olthatatlan vágy üzi a művészi pályára, színésznő akar lenni, hivatást érez magában, ámde szülei szegények s nem tudják érte a sziniiskolai tandíjat fizetni, ha a méltóságos ur meghallgatná a szavalását és méltónak találná rája, vegye pártfogásába és nagy befolyásával segítse előre művészi tanulmányaiban. Jókai hátradőlt karosszékében és Nagy Bella elszavalta a «Tetemre hivás»-t. Mikor befejezte a szavalást, Jókai fölkelt s homlokon csókolta a leányt, ettől fogva pedig nem szűnt meg figyelemmel kisérni fejlődése útját. Bejuttatta a Nemzeti Színházba ösztöndíjas növendéknek, majd mikor tanárai ott nem voltak meggyőződve a hivatottságáról, a Rákosi Szidi iskolájában szerzett neki tandíjmentes helyet. A vizsgálaton a kritika figyelme is Nagy Bella felé fordult. Az óbudai színházban és a Krisztinavárosi Nyári Színházban lépett fel ezután a fiatal művésznő, többnyire Jókai darabjaiban; Jókai ott volt a színházban minden föllépténél, maga hivta fel a lapok figyelmét a leányra s ekkor már nyilt titokként beszélték, hogy az agg költő pártfogása nem közönséges érdeklődés megnyilvánulása, hanem mély és mindinkább elhatalmasodó vonzalom jele a leány iránt. E suttogó szóbeszéd dacára is nagy feltűnést keltett, mikor egy-két lap azt ujságolta, hogy Jókai Mór feleségül óhajtja venni Nagy Bellát. Sehogy sem tudták megérteni, hogy a költőkirály egy Grósz Mór nevű szegény zsidó gépésznek a leányát szemelje ki Laborfalvy Róza utódjául. A legkinosabban Jókai családját, Fesztyéket és Hegedűs Sándorékat érte a hir. Ezek rögtön cáfolatot is tettek közzé a lapokban és ezzel megindult a harc Jókai és a családja között. A beavatottak sokat beszéltek annak idején arról, hogy a család miképpen igyekezett előbb Jókait eltéríteni az elhatározásától, majd mint környékezte Nagy Bellát, a csábitónál csábitóbb ajánlatokkal, hogy mondjon le.
Ám Jókaiban sokkal jobban meggyökeresedett már a szerelem, semhogy e közbenjárások eredményre vezettek volna. S mikor odáig éleződött ki a helyzet, hogy választania kellett családja vagy szerelme között, Jókai a szerelmét választotta, elszakadt az eddigi családjától s hogy véget vessen a további harcoknak, hirtelenében egy napon, 1899. szeptember 16-án diszpenzációt szerzett Matuska alpolgármesternél a házassági kihirdetés kötelezettsége alól s ugyane napon a VI. kerületi gyár-utcai anyakönyvi hivatalban házassági frigyre is lépett Nagy Bellával, pár órával a polgári esketés után pedig elutazott ifjú nejével Szicíliába.
Mikor nászutjáról visszatért, uj élet kezdődött Jókai számára. Az Erzsébet-körut 44. számú házban levő lakásán, mely Fesztyéktől való megválása óta otthona lett, nemcsak ifjú neje volt a költő mellett, odaköltözött nejének családja is, Grósz Mórné két ifjabbik leányával és fiával. Jókai egyre azon volt, hogy meggyőzze a világot, mily jól érzi magát uj környezetében s mily szerető gyöngédséggel ápolja őt uj családja. És valóban megható volt az a törekvése, amellyel ifjú nejének utat igyekezett törni a társaságba. Ahova jött, csak neje dicséretét zengette, a müveltségét, a szeretetreméltó voltát, s ha volt keserűsége utolsó éveiben, az abból fakadt, hogy e törekvésében nagy elfogultságokra és nehézségekre bukkant unos-untalan. Voltak ez években mélyebben szántó keserűségei is: a Fesztyékkel való családi viszályokból eredtek ezek. Még élénken emlékezetében lehet mindenkinek az egyik ilyen kinos affér. Jókai minden évben halottak napján ellátogatott első neje Laborfalvy Róza sírjához s amióta másodszor megnősült, második neje is elkisérte e kegyeletes útra és Jókai koszorúja mellé odatette a sirra a magáét is. Feszty Árpádné, aki szintén ellátogatott a sirhoz, e koszorú láttára annyira felmérgrelődött, hogy a koszorú szalagját összetépte. Jókai mód nélkül felháborodott ezen s birói uton keresett elégtételt a kegyeletsértésért, ám ítéletre 'nem került a sor, mert : Fesztyné megkövette az ősz költőt, amiért tulidegességében megbántotta.
Csaknem öt évig tartott Jókainak ez a második házassága. Ő maga mindig hirdette, mily boldog és megelégedett az élete neje oldalán, s nem győzött eleget irni, meg beszélni szerelme mélységéről és neje erényeiről. Munkakedve is egyre nőtt. Irt egy «Levente» czimü színmüvet is, melyet élete egyik főmüvének hirdetett s melyet előadás végett a Nemzeti Színháznak adott oda, de amely eddig szinre nem került. Irt azonkívül novellákat, alkalmi czikkeket és házassága minden évfordulóján egy-egy ujabb költeményben énekelte meg boldogságát. Legutóbb a születése hetvenkilenczedik évfordulójára irt költeményt, amely szintén a boldogságáról  szólott. Ez volt utolsó müve, mely nyomtatásban megjelent.


Bartók Béla



Uj zseni jelent meg a magyar zeneirodalom terén. Egy fiatal zene költő, aki alig hagyta el a zeneakadémiánkat, máris meghódította a zenét kedvelő közönséget. Fölmerül a kérdés, hogy az iskola padjaiból kikerült ifjú tollát mi késztette oly partitura megírására, amelynek egy keserves élet által nyújtott tapasztalatoktól megedzett mester alkotó ereje szükséges. Ez az isteni tehetség ihletett pillanatban való megnyilatkozása. Bartók Béla ifjú lelkének magas számyalásu gondolatait szólaltatja meg az egész zenekarban. Thémául az 1848-as idők nagy eseményeit, a zenekar teljes igénybevételével juttatja érvényre. Erős fajismeret és nemzeti érzés sugárzik ki ebből a műből és ezért kedves előttünk Bartók Béla hazafias művészi  törekvése.
A mű tiz egymással szorosan összefüggő részletből áll, melynek mindegyikét felirat magyarázza. Az első téma Kossuthot jellemzi. Neje, a hűséges hitvestárs aggódva szemléli férje bánatos arczát. Ezt a második témával s ezen felirattal: «Mi bu nehezül lelkedre édes férjem ?» tükrözteti vissza a szerző. A többi nyolcz témát - ilyen czimek alatt szerepelteti a szerző: «Veszélyben a haza», «Hajdan jobb időket éltünk», «Majd rosszra fordult sorsunk«, «Harczra fel!», «Jőjjetek, jöjjetek !», «Szép magyar vitézek, szép magyar leventék!«, «Mindennek vége!» és «Csöndes minden,  csöndes...».
A közönség vágyva vágyik ujból hallani e kitűnő sinfoniát. Alkalmat kellene adnunk Bartóknak, hogy művészetét itthon értékesítse. Hiszen még alig huszonhárom éves. Miért siet tőlünk elszakadni. Miért nevelte föl ez a hon, hogy idegen népek, országok csodálják, s nekünk ne maradjon belőle más, csak tisztán az, hogy egy magyar születésű zeneköltő ismét ámulatba ejtette a világot.

2019. június 3., hétfő

A "Tolnai" (4)

1903

A szegény emberek pártja
Irta Thury Zoltán


A világutazó Zrinyi
A villamos kocsi üresen indult el a végállomásról, vörös lámpája erőszakosan fúrta bele magát a ködös, szürke sötétségbe. A kocsi elején hegyesre faragott tuskó forma alak dirigálta a fékezőt. Azért volt ilyen különös formája, mert fejére húzta a szürke köpönyeg csuklyáját s ebből csak a szemeit meresztette bele az útba, folyton lármázva a csengővel, akár észrevett maga előtt valakit, akár nem, inkább csak azért, hogy valami hangot halljon. Hátul a kalauz a pénzét számolta. A táskájából kivett egy csomó hatost s egyenkint átolvasta a másik kezébe. Nem ment nagyon könnyen a munka. Az arcain meglátszott, hogy nagyon megkinozza az eszét ez a sok hatos. Mikor végzett velük, a jegyeket vette sorra. Megnézte, hogy melyik mennyi maradt, megint összenézegette a pénzét s elkomorodott. A káros ember csendes töprengése ült az arczára. Mikor aztán, hiába nézegette a pénzt, meg a jegyeket, sehogy se akart rendbe jönni a dolog, visszacsapkodta az egészet a táskába s dühösen rángatta meg az állomásokon a szíjat, amelynek végén a kocsivezető csengőjére billen rá a kalapács.
Egyik állomáson egy földije kapaszkodott föl a kocsira.
– Nini, Rácz ur, – mondta a kalauz. – Micsoda szél hordja erre mifelénk?
– Itt  lakom a Palánk-utcában.
– Bádogos még mindig, vagy talán hogy valami hivatalt vállalt, teszem fel. hogy diner lett, vagy  mi...
– Csak a mesterséggel szerénykedem, verje meg az Isten. Mikor is találkoztunk utoljára, van vagy hét-nyolcz éve, ha nem több. Azóta már kétszer voltam mester. Most már megint csak benn dolgozom a fedőgyárban. Nem boldogulhat az ember. Itt a fábrikában mindent olcsóbban megcsinálnak. Komisz munka, ráfujnak s behorpad, hanem olcsó. A szegény ember még hozzá se fogott s ezek itt már készen vannak vele. Meg szép is. Olyan fényes minden edényük, mint a tükör, agyonnyomják az embert.
–  Ugy?
–  Agyon. Inaskodik az ember, meg vándorol, hogy majd leszakad a lába, aztán próbál, meg kinlódik s ez a vége. Szerencse, hogy meghalt az asszony...
–  Elhalt szegény?
–  El, el. Isten nyugtassa meg. Magának itt, látom, jól megy dolga. Ha fárad, hát megvan érte a szép fizetése, biztos...
A kalauz a számadására gondolt s megint elkomorodott.
– Éppen azt számitgatom, hogy nem találok hetven krajczárt. Tán hogy egy koronát adtam vissza hatos helyett... Olykor-olykor ugy megrohanják az embert, hogy elveszti a fejét. Hiába kiabálok, hogy tele van a kocsi, nincs hely, az urféle tolakodik, aztán fizethetek. Az embernek csak két keze van, nem négy, mint a majomnak, szakítom a jegyet, szakítom, fizetnek, sürgetnek, leczáfolnak, elől-hátul le- meg felugrálnak, aztán ismerd ki magad. Az ipar csak mégis ipar. Nincsen annyi sok emberrel kellemetlenkedése, nem szidják az urak...
–  Nem, csak még azt a kis pénzét is lehúzzák a kárba. Rosszul vágod a lyukat a bádogba, fizetsz, behasad a fedő széle a kalapács alatt, fizetsz. Tiz krajczár, húsz krajczár, ötven krajczár, sir az ember, amikor a hét végén elszámol. Maguknál nincs kár...
– Nincs, hanem ha felír a rendőr, mert sok a kocsin az utas, a kalauz felel érte, ha nyitva marad valamelyik ajtó, a kalauzt büntetik, ha az urak felugrálnak menet közben, az is az én bajom. Az ipar mégis csak ipar... Ha az ember dolgozik, hát csak hasznát látja ...
Sóhajtott s a zsebeit kezdte kikutatni, hogy talán valahol megtalálja a hetven krajczárt. A bádogos is biztatta.
–   Ott, ott, csak keresse. Nem nyelte el a föld.
– Nincs, csak éppen hogy próbálok ugy vaktában, hátha a kezembe akad.
–   Talán a bélésbe csúszott.
Egy darabig hallgattak. A kalauz még mindig a zsebeit kutatta sorra, a bádogos pedig a lámpába bámult, szinte látni lehetett a szemein keresztül, hogy hogyan őröl meg lassú munkájú agya valamit, amit már mindjárt elmond, csak egészen készen legyen vele.
A kalauz befejezte a keresést.
–   Nincs, mondom, hogy nincs meg.
–   Azt meg én mondom magának, czimbora, hogy bolond, aki tovább is vár. – Közelebb húzódott a kalauzhoz, csak ugy szokásból körülnézett, hogy nem hallja-e valaki és beszélni kezdett a  másik panaszos  embernek  egy csomó háborúskodást, amire mind a ketten fölmelegedtek s ugy néztek egymásra, mintha lázuk lenne.
–  Van  már a szegény embernek is pártja, oda be kell menni. A báró megy a bárókhoz,  a gróf a grófokhoz, miért ne álljon a szegény ember is a szegény ember mellé. Igaz, nem igaz? Ha sokan vannak együtt, majd csak kiokoskodnak valamit, így csak nem mehet a világ végéig... Én is mennék, hanem nálunk betiltották. Az igazgató kihirdette, hogy  mindjárt kicsapja a  gyárból azt, aki elmegy a szoczialistákhoz. Azt a kis falat kenyerét csak mégse hagyhatja az ember. Maga fiatalabb is, meg jó formája van...
A kalauz a saját gondolatmenetét követve, szórakozottan újra nekiesett a zsebeinek s csak ugy magához beszélve, töprengett a baján.
– Nincs meg!, a Jézus verje meg, hova lett...
– Majd lenne akkor pénz, meg minden...
Nem beszélhetett tovább, mert a kocsi lépcsőjén fölugrott egy rendőr. A kalauz szolgálatrakészen nyitotta föl előtte az ajtót, a bádogos pedig behúzódott a túlsó sarokba s hallgatott. A rendőr odai se nézett, nekivetette a hátát a kocsi korlátjának s egy-két szót beszélt a kalauzzal.
A negyvennégyest ma bejelentették nálunk. Nekiment a hatvanhetesnek. Kutya köd van. Haza megy most?
– Nem, még két utam van. Maga már kiállott?
– Ki, ideje is, harminczhat óra óta nem vetettem le magamról a ruhát. Nagy a strapa mostanában  az  új főkapitánnyal.
A bádogos közelebb ment. Megcsillant a szeme s most már ő is beállott a beszélgetők közé.
–  Sok a munka?
–   De mennyi.
– Talán nincsenek elégségesen?
–   Még kétannyinak is akadna dolga.
–   Hát ez az, lássa, ez az, amiről én beszélek. Itt a  földivel éppen egy kicsit kibeszéltük magunkat. Már kétszer dolgoztam a magam kezére, aztán belebuktam s ugy vagyunk vele, hogy akik nagyobb urak nálunk, azt hiszik, hogy a szegény ember barom, hát hogy meg kellene mutatni nekik, hogy még se vagyunk éppen bitang jószág. Azt beszéltük itt a földimmel, hogy ha van a szegény embereknek pártja, hát bele kellene menni. Nekem igen-igen bajos, mert hát a gyár ellene van, meg itt a komám se igen teheti, kicsapnák a helyéből; ugy kellene megkezdeni a dolgot,  hogy a rendőr urak egyszerre csak mondanák meg, hogy az Istennek magának se lesznek kutyái a főkapitánynak, meg a minisztereknek ...
A rendőr rábámult a rongyos kis emberre s elgondolkozott azon, amit hallott...
–  Hogy nem leszünk kutyája senkinek ...
–  Azt hát, odavágni nekik a pléhtáblát, aztán könnyen menne minden. A többit elintéznők. Ha maguk nem lovagolnának rá az emberre, meg össze nem. taposnák, nagyobb lenne a szegény emberek pártja.
–  Nem tapossuk mi.
–  Nem-e?
–   Nem jókedvünkből.
–   Maguknak se lehet valami gyöngydolguk. A jó ruha, meg a fűtés, hát aztán még mi. Maguknál se más az ur, mint másutt, csak lehúzzák a kis pénzüket erre-arra, amikor aztán élni kellene, hát nincs.
– Nincs, bizony...
–   No' hát! Nemjobb  lenne ugy. ahogy én mondom!
Valahol a gyalogjárón kiabáltak. A lármára a rendőr odapillantott a bádogosra, mintha csak ez a szegény kis ember zajongott volna.
–  Ne  beszéljen össze-vissza annyi szamárságot.
Felelni már nem lehetett neki, mert leugrott a kocsiról. Újra ketten maradtak. Tovább már nem beszéltek s amikor a kocsi járása lassabb tett, búcsúzni kezdett a bádogos.
—  Hát az isten áldja, földi.
A kalauz csak ugy utána pillantott, mintha valami idegen lett volna s mikor megint beleindult a kocsi a ködbe, kiforgatta a zsebeit s elölről kezdte a keresést.
A  bádogos a  gyalogjárón ment tovább. Mikor a kocsi elrohant mellette, utána kiáltott:
—  Hát csak gondolja meg, földi, amit arról a dologról mondtam.


Magyar újságkiadók

A magyar újságkiadók egy tekintélyes csoportját mutatjuk be lapunk mai számában. Az újságírók testvérei, az újságkiadók, kik 1899-ben Zilahi Simon elnöklésével egyesületet alakítottak, hogy a czivilizáczió leghatalmasabb előmozdítójának, a sajtónak érdekeit megvédjék, előmozdítsák. Az újságkiadók egyesületének hivatalos czime: „Magyar Uj-ujságkiadók Országos Szövetsége" s több mint 190 újságkiadó a tagja, ami élénk bizonyságot tesz arról, hogy az egyesületre szükség van. Ez évi május 24-én tartotta a szövetség ezidei évi közgyűlését, melyre a fővárosba sereglettek az újságkiadók, hogy ügyes-bajos dolgaikat megbeszéljék. A közgyűlésnek azokról a tagjaitól, akik mindvégig ott maradtak, a gyűlés után sikerült felvételt készített Erdélyi fényképész. A képen ott van a vezetőségből \Vadnai Henrik, a Pesti Napló igazgatója, ki a szövetség buzgó titkára, Zilahi Simon, a Budapesti Hirlap vállalat igazgatója, a szövetség elnöke, lelke, vezére, Wolfner József alelnök, az Új Idők kiadója, Nagy Sándor alelnök Pécsről, Lenkei Zsigmond a szövetség jegyzője hivatalos és kitűnő szaklapjának szerkesztője, Dr. Márton Sándor egyesületi jogtanácsos.



1. Vadnai Henrik (Pesti Napló.) 2. Tolnai Simon (Magyar Kereskedelmi Közlöny.) 3. Lenkei Zsigmond jegyző (Kakas Márton.) 4. Mayer Rezső (Torontál, Nagybecskerek.) 5. Marton Sándor dr. ügyész. 6. Wolfner József alelnök (Uj idők.) 7. Zilahi Simon elnök (Budapesti Hirlap.) 8. Nagy Sándor alelnök (Pécsi Napló.) 9. Sümegi Vilmos (Magyarország.) 10. Nobel Adolf (Tatatóváros és Vidéke) 11. Pajor Mátyás (Uj Hirek.) 12. Székely Viktor (Uj Hirek.) 13. Laszky Ármin (Szabadság, Nagyvárad.) 14. Makkay József (Tiszántúl, Nagyvárad.) 15. Gerő Mór (Pénzügyi Tanácsadó.) 16. Pető Lajos (Bácsmegye, Zombor.) 17. Gerő József (Országos Hirdetési Közlöny.) 18. Kaszap Géza (Magyar Hirlap.) 19. Vadász Henrik (Friss Újság.) 20. Benkő József (Magyar Figaró.) 21. Hartmann József (Budapesti Napló.) 22. Goldberg Gyula (Pápai Lapok.) 23. Spitzer Béla (Komáromi Lapok.) 24. Engel Lajos (Szegedi Napló.) 25. Boros János (Aradi Közlöny.) 26. Nagy Dezső (Gazdasági Lapok.) 27. Hoffman M. Mihály (Adóügyi Lapok.) 28. Juttasy Ödön (Molnárok Lapja.) 29. Illés József (Magyar Nemzet.) 30. Ekker Lipót (Vasúti és Hajózási Lapok). 31. K. Paur Ödön (Veszprém vármegye.)


Gyalog a föld körül.

Egy fiatal postatiszt, Zrínyi Bélának hívják, nagykanizsai fiu, akinek a családja azt tartja, hogy rokonságban is van a nagy Zrínyiek véreivel, elindult, hogy gyalog járja körül a világot és keresztül akarja szelni Tibetet. Most ment át Szerbiába, ahonnan útiránya: Bulgária, Török –Görögország, amin át Ázsia, Amerika, Ausztrália, Afrika után Európa és vissza Magyarországba. Időtartam öt év, podgyásza, mit magával visz, 20—25 kg. Nagyobb városokban felolvasást tart. Czélja tanulmányi.
Egyik képünkön az utazó ruhájában mutatjuk be, a másikon pedig az arczképét adjuk.


A fegyverbe öltözött szerzetesek.

A hires franezia festő Robinet, mindig nagy szeretettel foglalkozott a trappisták életével, annak sok mozzanatát megörökítette, de mindennél nagyobb lelkesedéssel örökítette meg azt a jelenetet, mikor az 1870-iki porosz-franczia háborúban Francziaországnak minden karra szüksége volt, a trappistákat fegyverbe öltöztették.
A szótlan, néma szerzet erős és fiatal tagjai felfegyverkezve, katonás sorban mutatkoztak be a századosnak, aki megdicsérte szerzetes létükre katonás voltukat.
– Legyenek fegyverbe és harczra készen, hogy ha esetleg a barbár poroszok betörnének, hogy szent kincseinkben megraboljanak.


A kép épp ezt a jelenetet mutatja be.

2019. május 13., hétfő

A „Tolnai” (3)

1902.

Zola Emil meghalt.


A világirodalomnak évszázadok óta nem volt oly mély gyásza, mint a jelenlegi, melyet Zola Emil halála okozott.
Zola tolla irányt, eszmét, forradalmat jelentett az irodalomban.
A naturalizmus és verizmus apostola volt.
Az embereket olyanoknak festette hatalmas tollával, aminők tényleg. Oly szavakat adott ajkaikra, minőt beszélnek tényleg. Szóval, valódi hús és vér, igaz alakokat teremtett.
Nana czimü első regényével forrongásba hozta a világot. Nem akartak mást a könyvben találni, mint az erkölcstelen női élet dicsőítését, holott Zolának éppen ellenkező czélja volt, melyet elért is könyvével.
Zola az igazságot, a valóságot irta tovább könyveiben és meghódította az egész világ irodalmát és olvasóit.
Nincs iró, kinek könyveit annyi nyelvre fordították, mint Zoláét.
Nincs iró, ki tollával oly vagyont szerzett volna, mint Zola.
Zola nagy elméje belevilágított a jövőbe és az üldözött mester nyomdokain most az epigonok ezrei végeznek irodalmi kérödzést.
Ezért az irodalom nagy gyászát jelenti a távíró: Zola Emil, a kor legemelkedettebb irója, hétfőn meghalt. Alvás közben megölte a kandallóból kiömlött széngáz s mikor ráakadtak, már nem tudtak életet önteni a testbe. Felesége, aki együtt állta vele a veszedelmet, eszméletlenül fekszik s igy csak mellékkörülmények sejtetik a halál bekövetkezésének okait. Az iró végső tusáját nem látta senki, a nagy leszámolást a természettel a naturalizmus mestere egymaga küzdötte végig családi szentélyében, ahova barát és érdeklődő csak a pusztulás után pillanthatott be, hogy megrendülve álljon meg a végzet akarata előtt...


A király itthon


Jóleső örömmel vesszük tudomásul, hogy a király újra közöttünk van. Nem is mulasztjuk el, hogy amikor megjön, ugy fogadjuk, olyan figyelemmel, mint fogadni illik azt, kit nagyon szeretünk. Egy ilyen fogadtatás jelenetét mutatja be képünk sikerült scenálasban s akkor, mikor Ő felsége Gödöllőről Budapestre érkezik.


Koronák



A yorki herceg esküvőjére feldíszítették a híres Szent Pál székesegyházat koronákkal, zászlókkal, szőnyegekkel. Képünk jókedvű díszítő munkásokat ábrázol, papírmasé-koronákkal. (Keystone.)


Pánczél-mellény.


Egy franczia divatárus valamelyik hires hazájabeli napilap hasábjain a következő úridivat-czikket ajánlja:

Életmentő mellény.

Finoman szövött anyagból készült pánczél-mellény. A század leghasznosabb találmánya, mely megvédi az embereket minden merénylettől, mert a mellényről a golyó lepattan. Kés nem fog rajta. Utazók, hírlapírók, rendörök, gyárigazgatók és királyok ne hordjanak más mellényt, mint a pánczél-mellényt. Még anyjuk keblén sem volt biztosabb az életük, mint e mellény alatt, mely X. Y. czégnél, R…… utcza 14. sz. negyven frankért kapható.
Fontos megjegyzés, A pánczél mellényt bárkin kipróbáljuk, illetve próbálja fel s mi rálövünk. Jótállás mellett.



Egy úr, ki nem ad el lepkét.


Egy előkelő bank igazgatója, Taraspfürdőn üdül feleségével együtt és séta közben találkoznak egy elég tisztességes öltözetű emberrel, ki szebbnél-szebb lepkéket tar gombostűre tűzve és szorgalmasan lepkéz egy hálóval. Az igazgatónő azt hitte, hogy az idegen hivatásos lepkegyüjtő, és megkérdezte, nem adna-e el lepkéiből. Az idegen udvariasan   sajnálkozott.
Később elmesélte az igazgatónő a lepkehálós úrral esett dolgát és az éppen arra haladó idegenre mutatva,— bosszankodóan mondja:
— Lám, a helyett, hogy örülne, amikor pénzt kínálnak neki, hát. . .
—  Hja kérem,  — szól közbe, akinek ezt elmondja, — már azon nem csodálkozom, hogy ez az úr nem akar kereskedni  lepkékkel.  Annak az úrnak nincs arra szüksége, mert az Rothschild lord, Londonból.


Munkanélküliek harcza 


(Kép az első oldalról).


A képviselőházban tárgyalt munkanélküliek ügye a felkorbácsolt szenvedélyeket arra vitte, hogy érzelmüknek tüntetés alakjában adjanak kifejezést. E hó 11-én aztán a munkaközvetítő-intézet előtt csoportosultak a munkátalanok és közülük valamelyik kiadta  a jelszót: Menjünk a képviselőház elé!
Nagy lárma és víg dalozás közben indult meg a tömeg, mely akkor talán 600 emberből állott s a Kerepesi-uton át a Muzeum-körútra ment s igy került a képviselőház elé. Itt egy nagyobb rendőri kordon állott útjukban, mely sehogy sem volt inyükre. Nagy zajt ütöttek tehát és egy kis parázs verekedést rögtönöztek. A rendőrök és az elkeseredett emberek között valóságos harczra került a dolog, melynél a kövek, meg tudja az ég micsoda, ütésre alkalmas szerek, nem kis szerepet játszottak. Talán borzasztó vége lett volna ennek a nagyobbszerű büntetésnek, ha a rendőrség, mely a verekedőket időközben bekerítette, tapintatos módon egérutat nem enged a tömegnek a bántatlan menekülésre. Képünk a Muzeum-köruti harcz jelenetét mutatja.

Folytatjuk

2019. május 11., szombat

A „Tolnai” (2)

(A Rapcsányi-féle válogatás nyomán)

1901.

A kötelességtudó katona.

Bakuban nemrég felrobbant egy nagy lőportorony. — Baku Oroszországban van, hol a katonák, tudvalevőleg, nem a leglelkiismeretesebbek. Mégis megtörtént, hogy a borzasztó robbanás, noha megölt néhány katonát, nem voll képes arra bírni a toronyőrt, hogy helyét elhagyja.
Ott járt súlyos sebeivel a romok előtt s mikor ezredese figyelmeztette, hogy már nincs mit őriznie, mehet haza, daczosan válaszolt:
—  Engem az őrmester állított ide s csak ő, vagy atyuska (a császár) van feljogosítva engem felváltatni.
Az ezredes bámulva szólt:
—  De őrmesteredet megölte a robbanás.
A katona ragaszkodott a helyéhez s az ezredes nem tehetett egyebet, mint hogy táviratot küldött a hadügyminiszternek. Innen rövid idő múlva jött egy felszabadító parancs és egy nagy csomó arany - a hü szolgálatért.
A katona 14 óráig állott őrhelyén, honnan betegen, a kórházba kellett vinni.

Tolsztoj martyrok.

A tinmeni törvényszék, mint Pétervárról jelentik, a múlt héten negyvennégy olyan keresztény ember fölött ítélkezett, akik Tolsztoj elmélete alapján egy uj vallásos, az úgynevezett skopcz szektát alapították. A vádlottak közül tizet egytől két évig terjedő börtönre, tizennyolczat pedig három heti fogságra ítéltek. A többit fölmentették. Megrendítő jelenet volt, amikor az ítélet felolvasása után valamennyi elitélt és fölmentett vádlott jobb kezét esküre emelte és rázendített egy vallásos énekre, amelyben Tolsztojt dicsőítették. Az ének végén pedig valamennyien „Éljen Tolsztoj"! kiáltásban törtek ki. Ezért a tüntetésért a törvényszék valamennyit fegyelmi büntetésre itélte.


A római farkas.

Róma város községtanácsa Róma ősanyjának emlékére állandóan tart egy nőstény farkast a Capitolium egy czellájában. Ez a farkas, a hires Nina, most ötéves korában kiadta páráját. Megölte a magánosság, mert Róma lakosainak határtalan tisztelete, sem kárpótolta az elvesztett szabadságért. Minthogy a római nép nagyon babonás, és veszedelemtől félti Róma városát, ha a lupa nem őrködik felette. Colonna herczeg polgármester intézkedett, hogy az Abruzzókból azonnal küldjenek egy uj nőstény farkast Rómába.

Parisban elfogott magyar gróf.

Az udvarias franczia rendőrség a minap oltalmába vett egy fiatal magyar grófot, mert a „Maxim" korcsmájából egy átdorbézolt éjszaka után fizetés nélkül akart hazamenni. A letartóztatott gróf egy, éppen Parisban időző magyar mágnásra hivatkozott, mint jó barátjára, azért a rendőrség az elfogatás éjjelét követő reggelen felkereste barátját. A rendőrtisztviselő előadta a dolgot, de nem mondta meg a letartóztatott gróf nevét, hanem a rendőrségre hivta. Együtt mentek hát, és a gróf, nem kis bámulatára, ott találta a rendőrségen a letartóztatott mágnást, összegyűrt frakkban, fehér nyakravalóval, sáros czipővel és holt részegen egy lóczán. A rendőrség és a fiatal ur azonban csak akkor nagyot nézett, mikor a gróf kijelentette, hogy ő ismeri ugyan a letartóztattottat és igazolja őt, sőt tudja róla, hogy sok 20 frankost kért tőle kölcsön, de a kiszabadítására nem vállalkozik; mert — úgymond — ha arról van szó, hogy kiszabadítsak egy szegény embert, a kit az éhség kergetett egy vendéglőbe s nem tudván fizetni, megszökött, azt készséggel teszem meg, de S. gróf úrért nem tehetek és nem is teszek semmit.

Történetek Kossuthról

A munkás Kossuth.

Mikor budapesti iparosok jártak Kossuthnál látogatóba, beszédközben szóba került: mikor szokott olvasni és írni? - Csak akkor nem, — válaszolt  Kossuth,   —   mikor eszem vagy alszom.

A hadsereg ereje.
Azt kérdezték egy ízben Kossuthtól.
—  Milyen erővel rendelkezik a hadsereg ?
—  Ki milyennel, — felelt Kossuth mosolyogva, de egy akó bort a leghitványabb is megbir.

A ráczok lábai.

Két utálatos, henczegő nemes, ki a harcz első napjaiban puskaport szagolt, megunta a dicsőséget, mely csaknem a másvilágra vitte és hazament pihenni.
—  De rövid ideig maradtál a táborban, mondá egy öreg mágnás, — hiszen annyi időd sem volt, hogy eret vághass valakin?
— Dehogy nem. Vágtam is. Levágtam két rácznak a lábát.
– Aztán mért  nem inkább a fejüket?
—  Mert azt már más vágta volt le,  —  szólt közbe Kossuth, ki fültanuja volt e párbeszédnek.

Kossuth mondása.

Egynéhány nagyszájú gavallér bátorságát fitogtatta és kijelentette, hogy a haza oltárán feláldoznák utolsó csepp vérüket.
— Én pedig szeretném látni azt önök között, ki kész volna az első csepp vérét feláldozni — mondá Kossuth.

Szerelemből halálba
(Kép az 1. oldalon)

A bécsi Práter nagy fasora, augusztus vége felé, egy borzalmas drámának volt színhelye. Két szerelmes: a huszonkét éves adóhivatal-gyakornok, Röszler Oszkár és a huszonegy éves Essinger Frida váltak meg önként az élettől… 

Folytatjuk

2019. május 9., csütörtök

A „Tolnai” (1)

Az Arcanum, amely az elmúlt években elvégezte a Tolnai Világlap c. folyóirat teljes digitalizálását, s az interneten fizetős adatbázisként tette közkinccsé, bevezetőjében ezt írja a kiadványról:


A „Tolnait” lapozgatni egyedülálló időutazást jelent. Oldalain megelevenedik a múlt: az apró-cseprő bulvár eseményektől kezdve a sorsfordító történelmi kataklizmák drámai képein át az egzotikus tájak és emberek bemutatásáig nagyon széles spektrumát találjuk benne mindannak, amit a 20. század első fele jelent. Az új évszázaddal együtt induló, nagyközönségnek szóló képes hetilap a korában egyedülállóan sikeres volt, hatalmas példányszámban kelt el hétről-hétre. A családok minden tagja megtalálta benne a neki való – sok-sok fotóval, képpel illusztrált – olvasnivalót: politikai és társasági, tudományos és művészeti események, irodalom, divat, háztartás, rejtvény, útleírás, sport, és még megannyi más téma! Az írásokat olvasva, a képeket nézegetve, a hírdetéseket szemlélve közel kerülnek hozzánk a számunkra ma már történelmet jelentő idők, beleélhetjük magunkat az akkori emberek gondjaiba és örömeibe, hétköznapjaiba és ünnepeibe. A viszonylag olcsón értékesített képes hetilap, a Tolnai Világlapja (1901-44) igen nagy üzleti sikert hozott alapító tulajdonosának, kiadó-főszerkesztőjének, Tolnai Simonnak (eredeti neve: Friedmann Samu), aki 1912-ben létrehozta a Tolnai Nyomda- és Könyvkiadó Vállalatot, majd 1913-ban az ország legmodernebb, nagyszabású újságpalotáját építette fel a Dohány utcában (a mai Egyetemi Nyomda épülettömbjét). Világtörténelmi, művelődéstörténeti, szépirodalmi és tudományos munkákat, lexikonokat, színházi hetilapokat és divatlapokat adott ki. A kiadót és a nyomdát 1941-től a kormány átadta a Magyar Népművelők Társaságának. Magyarország német megszállása után a Gestapo deportálta, 1944 végén Mauthausenben lelte halálát.”

1988-ban Rapcsányi László a lapgyűjtemény 1901-1944 közötti számaiból képes-szöveges összeállítást szerkesztett albummá, s előszóként Tolnai világa címmel bemutatta a híres lapcsalád létrejöttének és alakulásának történetét. Bevezetőjét e szavakkal zárta: 


„Összeállításunk a teljes Tolnai Világlapja negyvennégy évi anyagából készült. Az évtizedek alatt változott néhányszor a lap mérete, romlott-javult a papír minősége és a nyomdai technika. Az idő is megkoptatta a munkám során felhasznált eredeti példányokat. A képeknek és a szövegnek ezt a patináját, elhasználtságát a nyomat színerősségén itt-ott az olvasó is érzékelheti.
Több mint nyolcvanezer oldal átböngészése után választottam azt a megoldást, hogy minden évfolyamból szerkesztek egy-egy olyan nyolcoldalas képes újságot, mely híven és a lap felfogása szerint tükrözi az év legfontosabb, legérdekesebb híreit.
Ily módon az egymás mellé került képek és szövegek bár annak idején nem mindig együtt vagy egyazon időn belül szerepeltek, de ugyanabban a naptári évben számítottak eseménynek. A képes hetilapok mindmáig kedvelt visszapillantása szerint bemutatjuk: »mi történt az elmúlt évben?«
Minden számot Tolnai-módra szerkesztettünk. A szövegek, hirdetések, a képek és képaláírások, a betűk és címszavak az eredetiek változatlan utánnyomásai. Válogatásomat nem vezette olyan szándék, hogy tartalmilag értékén felül avagy »mai« koncepció szerint mutassam be a képes hetilapot. A mai olvasó lényegében ugyanazt a Tolnait forgatja, mint hajdani előfizetője — mégis másként olvassa.”


Rendkívül olcsó antikváriumi példányként sikerült hozzájutni egy – feltehetőleg számos olvasót kiszolgált – albumhoz, és sok-sok szórakoztató percet, délutánt, estét szerzett ötletszerű böngészése, olvasása. Megállapítható, hogy az idők teltével, minél közelebb kerülünk a mához, úgy javul a képek grafikai minősége, vizont úgy tolódik el az információ a szöveges híradástól a képi ábrázolásig. A második világháború felé haladva eltűnik a korábban megszokott szórakoztató olvasnivaló, a tárca, az irodalom, helyüket a rövid hírek, képaláírások, tudósítások foglalják el. Egyben azonban következetesen önmaga marad a lap: a címlap sokkolja az olvasót. Már-már úgy tűnik, hogy az „viszi” az újságot. Legtöbbször egy-egy fotó áll a címlapon, de az telitalálat. (Sajnos, a mai fotó- és nyomdatechnikához hasonlítva a Tolnai illusztrációi nem vehetik fel a versenyt; az idő teltével a nyomdafesték megkopok, elkenődik, a képek – s velük együtt a szöveg is – degradálódik. Kár…

Amíg még nem késő, néhány érdekességet igyekszünk a közeljövőben átmenteni. Ahogy lehet...

2019. május 7., kedd

Rejtő Jenő és a házalás

BÖRTÖN

Kora reggel van. Borotválkozom, és közben kinézek az ablakon. Az ablak alatt látható a valószínűtlenül keskeny Speer folyócska. Itt lakom, a folyóról elnevezett szállóban, amely nélkülözi ugyan a modern hotelkultúra különlegesebb vívmányait, de Zürichhez mérten feltűnően olcsó. A japán diákkolónia zöme lakik ebben a hotelban, csupa bizalmatlan tekintetű, misztikus vágású arc. A szálló tulajdonosa, aki egyszersmind szobapincér is, bizonyos Bollag, harcsabajuszú, hatalmas egyén; azt állítja, hogy sárga lakói többet érnek, mint az európaiak. Az európaiakról van egy régen kialakult véleményem, amely nem ellenkezik homlokegyenest a tulajdonoséval. Elkészültem a borotválkozással, és timsózás közben a tükörbe illesztett térképet nézem, amely a Zürichi-tó két oldalán szétágazó vasútvonal állomásait ábrázolja. A vörössel áthúzott megállóknál már jártam. Hátra van még: Zoliikon, Erlenbach, Küssnacht és Wollishoffen. Mielőtt az útirányról határoznék, meg kell hallgatnom a bajor diákokat.  Kék kabátot veszek, porcelánnadrágot, mustárszínű glaszékesztyűt és egy csontfejű sétapálcát. Leérek a hotelhallba, amely tulajdonképpen kávémérés, csengős bejárattal az utcáról, és középen egy nagy biliárdasztallal, amelyen ilyenkor olcsó sütemények pihennek, organtinnal letakarva. Néhány lépés, és már kint vagyok a Bahnhofstrassén. Az egyetlen világvárosi utcája Zürichnek, de ez aztán igazán világvárosi! Milyen hotelek! Milyen bankok és üzletek! És milyen árak! Azonnal sejthetővé válik, hogy micsoda elsőrangú emberek fordulnak itt meg a világ minden tájáról. Csak a történelmi zürichi tőzsde igénytelen, lapos épülete kelt osztatlanul csalódást minden idegenben. Hét óra van. Bemegyek a St. Anna Hof Kávéházba reggelizni. A két bajor már ott van, leülök a közelükbe, és látszólag újságot olvasok. Ezek a bajorok árnyékképekkel, úgynevezett sziluettekkel ügynökölnek a tó körül, ahol csupa előkelő villa és gyönyörű kastély van. Dühösek, mert egy láthatatlan ügynök mindennap lejárja közvetlen előttük a helységeket. Ama boldog emberek, akik még nem házaltak, nem is sejtik, hogy milyen sánsztalanná teszi a házaló működését, ha valaki bármilyen más áruval is, de közvetlenül előtte jár házról házra. A leggazdagabb háziasszonynál is van egy kialakult ökonómia, amely szerint ugyanazon a délelőttön két házalótól nem vásárol. A bajor diákok mindennap elátkozták a láthatatlan ügynököt, és új tervet eszeltek ki, hogy miképpen előzzék meg. A helységek kis száma élethalál kérdéssé tette, hogy ugyanazon a környéken, mint például a Zürichi-tó körüli nyaralóhelyek ügynöki körzete, egyik házaló megelőzze a másikat. A két bajor nem sejtette, hogy az ismeretlen ellenség, minden ügynöki gyanún felül álló eleganciájával, naponta mellettük reggelizik személyemben, és elhatározásaiktól teszi függővé, hogy hová menjen aznap a Stadt Rapperswill nevű gőzössel. A bajorok elhatározták, hogy lemennek a tó túlsó végére Wollinshoffenig, és visszafelé jönnek: Küssnacht, Erlenbach és Herliberg irányában. Nyomban elhatároztam, hogy én egy megállóval feljebb, Küssnachtban kezdem, és előttük járva jövök visszafelé. Ismétlem, hogy ezen a szűk helyen egyetlen helység elveszítése is érzékeny kárt jelentett, és a naponta küzdő ember könyörtelen életformái törvényszerűen írják elő a kedvező feltételek legteljesebb kihasználását. De vajon szolgálhatjuk-e társadalmunkban saját érdekeinket, anélkül hogy másokét sértenénk? Kereshetünk-e olyan pénzt, amely, ténykedésünk nélkül, nem kerülne más emberek zsebébe? ... E kihegyezetten ránk meredő életelveken meditáltam, míg a gőzös lassan haladt a gyönyörű tavon, és szemben, de nagyon messze, a hófödte Alpok csúcsai ágaskodtak néhány alacsonyan terjengő felhőcsoport felett. . .
Ez a szó, hogy Küssnacht, amely Schiller költészetétől oly patinásán élt bennem, azon a délelőttön végképp levitézlett romantikájával, és mint a házalás sivár képzettársa merül fel emlékeimből. Gyönyörű parkok, remek kastélyok és pompás úrilakok vannak a sima, bitumin országút két szegélyén. Ha becsengetek valahová, a kapu felett egy kis, kerek ablakon női fej kukkan elő. Azt mondom, hogy a „madammal" akarok beszélni. És megindul egy körülményes dialógus emeletnyi távolságból. Rettenetes svájci szokás. Mivel nincs nálam csomag vagy táska, és kesztyűm, valamint botom kihangsúlyozzák látogatásom magánjellegét, lejön a szobalány, és kéri a névjegyemet. Átadom a kártyát, amelyen a kereszt- és vezetéknevem közé egy magam adományozta „von" szócska van illesztve. A bizalmatlanság egy szikrája még él benne, de miután semmi gyanúsat nem talál rajtam, mégiscsak beviszi a névjegyemet. Nemsokára megjelenik csodálkozva a háziasszony, mire villámgyorsan kirántom selyempapírba csomagolt „petite poin" nevű hímzéseimet belső zsebemből, és máris hadarom mondanivalómat. Ilyenkor, természetesen, a szobalány már nem szólhat, én viszont olyan helyekre is bejutok, ahová ügynök sohasem teheti be lábát. Divatos külsőm tehát tulajdonképpen egy munkaruha, amelyet a háztartásbeli alkalmazottak megtévesztésére használok. Küssnachtban azonban, mintha az ördög járt volna előttem házalni, egész délelőtt egy hímzést sem adtam el, ami eddig még nem fordult elő. Midőn a balszerencse ilyen mélyponthoz ér, én mindig új erőre kapok, abból a feltevésből kiindulva, hogy rosszabb már nem lehet, és mert az események örökké variálódnak, tehát jobbnak kell következni. És zsibbadtra fáradt lábaimmal újra nekivágtam az országútnak. A község vége felé kisebb családi házak következtek, amelyeknél az ablakfüggönyök szemmel látható minősége után szoktam eldönteni, hogy melyikben érdemes próbálkozni? Végre megszületett az első üzlet, eladtam az „Arató pár" című hímzést negyven frankért. Mikor kiértem a kapun, és éppen hajtogattam össze a selyempapírt, sovány, szomorú ember jött mellém, hatalmas farkaskutyával, és azt mondta, hogy jöjjek vele. Delet harangoztak... Mit is tehettem volna mást? Mentem. Egy benzinkútnál knicker-bockeres amerikaiak gajdoltak vesztegelő autójuk körül, és libák tipegtek át az úton…

St. Annahof
Megyek a foglár előtt, a hosszú folyosókon, és kulcsok csörömpölnek mögöttem. Homályos nappali világítása van a folyosónak, amelyről csak elvétve nyílik egy-egy ablak a szomorú udvarra. Furcsa és nyomasztó tudat az, hogy nemsokára bezárnak mögöttem egy ajtót, amelyhez csak olyan embereknek van kulcsuk, akik haragszanak rám. Az igazságszolgáltatás kihalt folyosói homályos fordulókba torkollnak, és amerre nézek, csupa ajtó, néma, mozdulatlan ajtók.
Cellám elég tágas, oldalfalain két-két ágy. Az ágyakat nappal fel lehet csatolni úgy, hogy egészen a falhoz simulnak. Cellatársam is van, alacsony, őszes, kövér ember, olyan, mint valami vidéki, zsidó kocsmáros. Először figyelmesen végignéz, azután bizalmas közvetlenséggel kérdezi:
- Sup? sup? - rövid, jelentős kézmozdulattal illusztrálja a szavait. Nemsokára megtudom, hogy Gugenheim-nek hívják, és dísztárgyakkal házal. Még az általános svájciaknál is rosszabbul beszél németül. Mintha sürgönyt fogalmazna:
-  Bern Kanton guter Kanton,  Luzern  Kanton auch guter Kanton, Zürich Kanton sehr schlechter Kanton: gleich sup, sup . . .
Miért nem mondja ki ez az ember a névelőket?
Mennél tovább nézem, annál furcsábbnak tűnik előttem, hogy nem hagyják házalni. Hát mit csináljon ez a Gugenheim? Csak rá kell nézni, és az ember rögtön látja, hogy született házaló. A búcsúzó nap rőtszínű sugarai tűznek be az ablakon, és tavaszi hangulattal feszítik tűrhetetlenné a börtön levegőjét. Nem is sejtem, hogy mióta beszél már Gugenheim, csak éppen valami ösztönös udvariasságból belefigyelek özönlő szavai közé, és ezt hallom:
- Öt gyermekem van - mondja gondterhelten -, áj, áj, ki fog azoknak enni adni... A feleségem már két éve nem tud járni. Mit csinál majd a Johan, a Henrik és főleg a Márkus? Kérem, a Márkust, azt még üvegből táplálják ...   áj, áj, meine fünef Kindern, nebich... -mondja azzal a rutinos siránkozással, ami az ilyen örökké panaszos beszédű ember iránt elszigeteli a részvétünket, mert olyan folyamatosan sír, mintha litániát énekelne. Ahogy lassan bekövetkezik az alkonyat, kihúzódnak cellánkból a langyos sugarak. Kiveszek a nadrágom felhajtásából egy cigarettát, ugyanonnan dörzsgyufát is, és rágyújtok. Gugenheim ezek után ellenséges  gyanakvással néz rám. Nyilvánvaló, hogy valami nagy szélhámos lehetek, esetleg az alvilágnak is tagja, ettől a társadalmi osztálytól pedig ő is irtózik, mert Gugenheim becsületes ember, csak meg nem engedett formák között kereskedik.
De néhány pillanat múlva már transzba esik a füsttől, két kézzel legyezi a nikotin balzsamos illatát orra irányába, és miután átadom a cigaretta végét, boldog szippantásokkal szívja, amíg a körme pereméig parázslik.
Ajtónk előtt zörögnek a keresztvasak, és belép egy újabb cellatársunk. Az egyik bajor! Szintén cipőzsinór nélkül van, és rendkívül morózusan néz körül. Ez a bajor nem valami férfiasan viselte el a sorsát. Nagyon fejlett szókinccsel káromkodott, csak a „verdammt" kifejezést használta kissé sűrűn, ami sokat levont indulatmegnyilvánulásainak stiláris értékéből. Mikor engem meglátott, olyan buta csodálkozással ámult rám, hogy hangosan felkacagtam. Bizonyára abban a pillanatban megoldódott előtte a láthatatlan konkurrens rejtélye. Támadóan felém lépett, és nyersen kérdezte:
-  Maga hímzésekkel házalt a Zürichi-tó körül?!
-  Eltalálta - feleltem, és jó erősen megfogtam a vizeskancsót. A tagbaszakadt bajor egy pillanatig tanácstalanul állt, aztán természetesen azt mondta: „verdammt!"…  Nem hiszem, hogy a kancsótól ijedt meg, inkább letört lelkiállapotában még annyi emócióra sem volt képes, hogy verekedésre buzdítsa önmagát. Megvetően legyintett felém, s mint aki már semmit sem bán, kétségbeesetten leroskadt a padra.
-  Nézze - mondtam neki őszinte részvéttel -, most már kétszeres kollégám, úgy is mint fegyenc, úgy is mint házaló,  ennyire közös sorsban illene, hogy kibéküljünk itt. Tegye a kezét a szívére: az én helyemben maga sem tett volna másképpen.
A bajor nem felelt. Biztosan azt gondolta, hogy semmi köze hozzám. Lecsatolta az ágyát, és lefeküdt egy tuskószerű zuhanással, ahogy némely ember úgy képes végigdőlni valami ágyon, mint akit villám sújtott, talán azért, hogy a halálkívánó vágyával így élő állapotban konvertáljon ... A fegyőr beszólt a leslyukon, és felvilágosította a bajort arról a körülményről, amely, úgy látszik, kikerülte a figyelmét, hogy jelenleg nincs hotelban, és itt este hét óra előtt tilos lefeküdni. Talán felesleges is mondanom, hogy a bajor így szólt: „verdammt!" Aztán nagy léptekkel járt fel és alá, a melle sebesen emelkedett, az orrcimpái remegtek, és könny ült ki a két szemére. Ketten, régi fegyházlakók, egy megértő pillantással közösen konstatáltuk, hogy ez ifjú először van börtönben.
Vacsorára paradicsomos spagettit kapunk. Európa börtönintézményei között féregmentesség és ellátás dolgában kétségtelenül Svájcot illeti az első hely. A bajor, persze, hozzá sem nyúlt a vacsorához. Ahogy az ételre néz, egy tétova kézmozdulat a torka felé elárulja, hogy a spagetti puszta látásától hányingere van. A börtönélet első benyomásai nagyon sok tekintetben hasonlítanak a tengeribetegséghez. Gugenheim valóságos szimfóniával kíséri a táplálkozását. A csámcsogásnak, szuszogásnak, szürcsölésnek olyan változatos zajával eszik, hogy betölti vele az egész cellát. Közben folyton a bajor adagjával kacérkodik, és mikor megkapja, olyan mohón tünteti el, mint aki egész nap nem jutott ennivalóhoz. Holott a fegyházban ez kizárt dolog. Valahol a közelben harangoznak. Svájcban nagyon sokat harangoznak.
Éjszaka van. A felettem levő ágyban alszik a bajor, a túlsó oldalon Gugenheim változatos fiziológiai koncertszámai közül éppen a hortyogás van műsoron. Képzeletben végigsétálok a Bahnhofstrassén, magam előtt látom az előkelő St. Gothard Hotel csillárok között ragyogó, bordó pompáját, a világhírű Hugenin cukrászda plüss-foteljait. Ebben a cukrászdában nincsen szék, csak sok-sok, óriási fotel. Hallom a lesablakot zörögni. Most az őr befigyel, hogy nem csinálunk-e álmunkban valami szabálytalanságot, hárman, orv házalók, ahogy ott fekszünk.
Börtön? . . . Meg lehet szokni.
Élni? ... Örülni? ... Szenvedni? . . .
Gugenheim hortyog, és négy fal áll körülöttünk mozdulatlanul . . .

Forrás: Rejtő Jenő: Az utolsó szó jogán. Magvető, Budapest, 1967.