2012. június 9., szombat

Félrelépett vagy félreléptetett költő (2)


(Volt-e Petőfinek szerelmi kalandja Pila Anikóval?)


Drámája könyv formában való megjelentetése idején (1933), Kibédi Sándor előszóban adja magyarázatát írói merészségének. Szövege ("mentsége"?) alább olvasható...


KIBÉDI SÁNDOR
/Előszó a Szeptember végén című színdarabhoz/


Pila Anikó,
akiről nyolcvanhat esztendő távolában teszek vallomást e könyvben, e színpadra szándékolt s talán valamikor, megtisztult levegőben, színpadra is  kerülő költői műben,   —   nem   egészen ismeretlen név a magyar olvasó közönség előtt. Tudják sokan, hogy a  legrendkivülibb magyar szellemnek, Petőfi Sándornak volt futó kedvese abban az időben, amikor a költő már ismerte Szendrey Júliát, pár hónappal később feleségét. Írt róla legelőször —  1876-ban — Jókai  Mór,  majd   Petőfi koltói házigazdája, Pila Anikó földesura: gróf Teleki Sándor.  Azaz : inkább csak megemlítették a nevét és írtak róla annyit, hogy 17 éves ragyogó szépségű cigányleány volt, sejteni engedték, hogy  koltói  tartózkodásai alkalmával kedvese volt Petőfinek, hogy élete végéig minden évben elbolyongott arra Fehéregyháza  felé, a költő   valószínű  nyughelyéig és ugyancsak élete végéig hordozta a költőtől kapott ezüst húszasokból készített nyakláncot és ujján a köves gyűrűt stb. stb. Azt is olvashattuk, hogy Petőfi Sándor a róla írott verseit széjjeltépte és futó kalandját végkép elfeledte...


Az álszemérmes, álerkölcsös felfogás  a   mai   napig   megakadályozta e dologban a tisztánlátást. Sőt szándékosan elburkolták, félremagyarázíák, a legtöbb esetben pedig elhallgatták azt az egyetlen   teremtett asszonyi embert, aki Petőfi  Sándort  egészen szerette, egyetlenül csak önmagáért  hordozta  szívében. Igen, Jókai Mór megírta róla „Utolsó eszménykép" című versét, de többet  ő sem  igen  mert . . . na igen, adott neki, szegény öreg  cigányasszonynak  néhány   tallért. Istenem, cigány volt, ugye . . . pedig nem is volt cigány, az apja nemes magyar úr volt s az édesanyja is csak efajta félcigány, — de hát akkor, anno dazumal, ennyi is szörnyű dolog volt, tessék elképzelni, egy cigányleány és Petőfi Sándor . . .


Azután: hiszen Petőfi maga is elhallgatta, mondották. Az a Petőfi, aki semmit se hallgatott el. A jámborok azt hiszik, hogy minden, amit Petőfi irt, megjelent nyomtatásban. Nem jelent meg nagyon sok Petőfi-írás. Nem jelent meg a Pila Anikóhoz és  Pila Anikóról írott versek tömege sem, — és ennek nagyon egyszerű volt az oka.


Petőfi Sándor összes Pila Anikóval kapcsolatos verseit „Cigány Ferenc, a négyes kocsis" című, a János vitéz modorában irt nagy költeményével együtt, 1847 nyarán megőrzés végett átadta barátjának, gróf Teleki Sándornak. Következett 1848 és vele a kővárvidéki román felkelés, majd az erdélyi hadjárat és a szabadságharc leverése . . . Teleki külföldre menekült, a koltói kastélyba osztrák zsandárokat helyezett az abszolutizmus ... a versek elkallódtak, a hosszú évek után hazatérő Teleki egyet sem talált meg belőlük ... És nem találta Koltón Pila Anikót sem, — nagysokára kerítette elő valahonnan a máramarosi havasokból és minden gondja-baja mellett gondoskodott róla . . .


Bizonyos, hogy más lett volna a sorsa Pila Anikónak, ha közbe nem jön a szabadságharc. Teleki kibujdosott és a Petőfi Sándor előtt vállalt kötelezettségének nem tehetett eleget. Pila Anikó sorsa, tragédiája így teljesedett be ...


* * *


1922-ben ünnepelte a magyarság Petőfi születésének centenáriumát. Szülővároskámban, a Kővárvidék székhelyén: Nagysomkúton laktam akkor. Július havában megbízást kaptam Szentimrei Jenőtől, a kolozsvári „Vasárnap" szerkesztőjétől, hogy menjek el a 15 kilométerre fekvő Koltóra és a   „Vasárnap"   Petőfi száma  részére írjak riportot.
Felkerestem először is a Nagysomkuton lakó nyolcvanegynehány esztendős gróf Teleki Sándor földbirtokost, Petőfi barátjának unokaöccsét, aki mint egészen kisgyermek, ismerte Petőfit személyesen. Nagyon sokat megtudtam tőle Pila Anikóról is. Legjobban meglepett az a kijelentése, hogy: „a maga nagyapja igen jó viszonyban volt Pila Anikóval, úgy tudom, egyszer hált is maguknál." „A húgom, Gizella kontesz többet tudna beszélni róla, ha élne. Vele sokat játszott Petőfi ott Koltón és 1847-ben a lencsési szüreten is ott volt, mint kicsi leányka, Petőfiék is ott voltak." — Nagyon elpirultam, amikor Gizella konteszt említette, mert a kontesz szemben lakott velünk s nekem kicsikoromban az volt a legnagyobb mulatságom, ha a kapucsengő meghúzásával megbosszantottam. Mit nem adtam volna, ha élne és beszelhetnék vele! . . .


Másnap elmentem Koltóra, egy egész napot és  éjszakát  kódorogtam a kastély kertjében, beszéltem gróf Teleki Istvánnal — és azután négy napig nem mozdultam a koltói cigánysor kunyhóiból. A cigányok nagyon megszerettek, különösen egy Pila János nevezetű félkarú 28 éves kovácslegény, a  legtökéletesebb   Pefőfi alterego,   Anikó leszármazottja. Láttam Anikó sirját és egy egész éjszakán keresztül beszélgettem róla a vén Boldinéval, aki volt már   nyolcvan esztendős és harmadik felesége Boldinak, becsületes nevén Kanálos Imrének, Anikó édestestvérének. Láttam az öreg Boldi fényképét, hátlapján Teleki Sándor gróf sajátkezű írásával . . . Boldiné mondotta, hogy egyszer eljött az a Petőfi sok évvel  azután és kereste Anikót, az ura utána ment Bányára, mert akkor ott lakott Anikó és Petőfi úr akkor, amikor Anikó eljött, meghajolt előtte és kezetcsókolt neki. Mondtam Boldinénak, hogy az Jókai lehetett, nem  Petőfi,   de  nekem  se hitte, amínt nem hitte Anikónak sem akkoriban.


Boldinétól megtudtam mindent Anikó és Petőfi viszonyáról, ahogyan azt maga Anikó mondotta el neki. De nem tudtam volna meg talán semmit, ha nem cigányul beszélek Boldinéval és egyáltalán: ha eszembe nem jut, hogy felkeressem a koltói cigánysort. Tizenegy esztendeig hordoztam magamban ezeket a dolgokat, — a nyáron pedig megírtam a „Szeptember végén"-t és benne azt a Pila Anikót, aki Petőfi legszebb versének ihletője volt.


Darabomat könyvben adom a közönségnek. Eddig még nem akadt szinház, amelyik vállalkozott volna az előadására. A színpadi kiadó azt irta a levelében, hogy a budapesti színigazgatók fáznak az ilyenfajta daraboktól. Internacionálisabb darab kell. Jól van. Majd írok olyat is. De addig is: a magyar közönség bizonyosan nem fog fázni a „Szeptember végén"-től... adom hát nem valamelyik budapesti színháznak, hanem egyenesen a magyar közönségnek.


Kolozsvár,  1933. december 1.




ROMÁNIAI MAGYAR IRODALMI LEXIKON
Petőfi Sándor emlékezete (részlet)


A harmincas évek romániai magyar Petőfi-kultuszának sajátos terméke Kibédi Sándor Szeptember végén című “költői játéka” (Kv. 1933), amely egy Jókai-visszaemlékezést “továbbfejlesztve” Petőfi és egy koltói cigán­lány állítólagos szerelmét dolgozza fel. A legendát a valósággal Kristóf György szembesíti A September végén múzsája c. tanulmányában (Erdélyi Múzeum 1937⁄3), amire Kibédi, önálló füzetben, terjedelmes, helyenként minősíthetetlen hangú választ jelentet meg (Petőfi és Pila Anikó. Válasz egy tanulmányra. Kv. 1939), s koltói és környékbeli cigány hagyományokra hivatkozva ismétli meg színpadi művében irodalmi formába öltötetett korábbi beállításait.




Dr. KRISTÓF GYÖRGY
A September végén múzsája?
(részlet)


...A koltói cigányleány alakja a Jókai útitáskájában, a Teleki előadása szerint, a Fischer Petőfi életrajzában és a Móra költeményében egyaránt csak futó epizód, elszálló színes lepke, elröppenő vadgerlice. Szerzőnknél lényeg, valóságos és hatalmas numen, aki Petőfi személyiségét, jellemét, még Júliához való viszonyát is döntően irányítja, elhatározóan formálja és mint állandóan ható lelkierő, költészetének is legszebb termékeit, így a September végén-t is ihleti. Mi e színjátékhoz képest a Jókai útitarisnyája ? Jókai csak emlegetni tudja a detronálást; szerzőnk egyenesen szemünk elé is állítja. Páratlanul költői színjátéka valóban megérdemli, hogy végre eljusson az őt egyedül megillető méltó helyre: a ponyvára. Még onnan is tovább és kijebb. Ahonnan jött, ahonnan a szerző előturkálta.


Befejezésül hadd idézzünk emlékezetbe néhány olyan elvi szempontot, amelyik a koltói cigányleány történetéhez hasonló kitalálások, költői elkalandozások, vagy irodalmi szemétben vájkálások megalkotásánál és megítélésénél is szem előtt tartandók.


Nem vitás, hogy az életrajz, mint bármely tudományos munka, nemcsak jogosult, de egyenesen köteles a felvett kérdésre vonatkozó vagy azzal kapcsolatos valamennyi adatot felkutatni és megismerni. A tények és valóságok ismerete nélkül nem lehet történeti, lelki összefüggésekhez eljutni, — pedig az életrajznak is ez a végcélja. Az egyén is és a társadalmi élet is végtelenül összetett és bonyolult történés. És százszorta sokszerübb és bonyolultabb e kettőnek egymáshoz való viszonya. Minden hat és visszahat sokszor egyenes úton, de sokszor mint búvó patak vagy a földrétegen átszivárgó esőcsepp, rejtett, nehezen felkutatható utakon. Az életrajz az ismereti anyagból nem mellőzhet semmit. Mert az író, kiről szól, az előbb említett bonyolult összefüggés következtében, egész személyiségében, életének és főként akotásainak minden, még oly láthatatlan   mozzanataiban  is  az  irodalomhoz tartozik: megmagyarázandó kérdés. Elvileg tulajdonképen nem lehet beszélni arról, hogy van az író személyiségének irodalomba tartozó és irodalmon kívül eső összetevő ereje, és hogy életművében, mint eredőben, csak az előbbi erőknek a hatása volna keresendő. Hogy mi volt az írónak kedvelt eledele, elvileg épp oly fontos lehet, mint pl szerelmei. Ámde még a tudományos életrajz is mellőz minden olyan adatot, ismereti anyíagot, mely az egyéniség megnyilatkozásaira, életművére sajátosan és különösen nem hatott, ami egy élet és alkotásainak megértését és magyarázatát elő nem mozdítja, ami e tekintetben közömbös. Ha nem mellőzi, a teljesebb igazat mondja, de feleslegesen; tárgyilagos ugyan, de unalmas, vagy gyerekesen fontoskodó. Csak egy dolog nem szabad és tiltott tudományos műben : a valótlanság, ami nem igaz, mint ahogy valótlan és csupán hamis ráfogás, hogy Petőfi a koltói cigányleányt szerette, hozzá verseket írt. Ezért tudománytalan a Fischer eljárása ezen a ponton is, amikor a Jókai elbeszélését kritika nélkül egyszerűen átveszi s mint megtörtént valóságot adja elő, sőt még tódít is rajta. Nem engedhető meg az efféle. Nem azért, mert nem szép, hanem azért, mert nem igaz. Ha volna benne szemernyi valóság, bármennyire sértené is szépérzékünket, tudományos műben megfelelő helyen és mértékben feltétlenül el lehet, esetleg el kell mondani. Így kívánja a tárgyi igazság.


A költői alkotás e tekintetben korlátok nélkül szabad. A költészetet a valóság, a tárgyi igazság nem korlátozza. A költő teremt, alkot, kitalál, meglát nem megtörtént és nem valódi világot és életet. A nyers valót mellőzheti, átalakíthatja, sőt egészen új világot teremthet a puszta képzeletből. Igaz vagy nem, valóság vagy irreális az a világ, a költőre nézve teljesen mellékes, nem létező kérdés. Ellenben van a költészetnek, a művészetnek is korlátja, amelyen túl lépnie bűnhődés nélkül nem lehet. Ennek a korlátnak két tartó oszlopa van : egyik a szép törvénye, másik a valószínűség, az elhihetőség. Az előbbit felesleges tovább elemezni. A másodikra nézve is elég annyit megjegyeznünk, hogy a valószínűség és elhihetőség mértéke nem a külső, az adott világ, hanem a műalkotás benső, a létező külső világgal esetleg éppen ellenkező valószerűsége. Önmagának, önnön valóságának nem mondhat ellent semmiféle műalkotás. E benső hitel és valószínűség kedvéért és teljesítésére a művész egyaránt költhet, fantázia képekkel egészítheti ki és fejelheti meg az adott valót; de másrészt parancsolhatja azt is a benső valóság, az önmagával megegyezés elve, hogy a költő a nyers valót mellőzze, elhallgassa, esetleg határozottan tagadja.


Régi és egyszerű igazságok ezek, melyeket mint alapelveket mindenki ismer és elismer. A költői gyakorlat azonban gyakran és könnyen áttör rajtuk, vagy tekintetbe se veszi. A Jókai cigányleánya pl. nemcsak abban a vele született gyengeségben szenved, hogy tárgyilag nem igaz, hogy históriai szempontból merő kitalálás, puszta ráfogás. Költeményben ez még nem volna baj. Az a nagy fogyatkozása, hogy költőileg sem igaz, nem valószínű. Hihetetlen, bármennyire igyekszik is Jókai elhitetni. Pedig igyekszik. Szinte egy diplomata számító módszerével sorakoztat fel érveket és állítja össze az előzményeket (általános cigány rokonszenv, Julia ingadozása, az O. B. epizód, az osztrák gróf katonatiszt udvarlása, Petőfi keserve, a cigányleány szépsége), hogy a detronizálást mint szívügyileg is indokoltan megtörtént valóságot vegyük tudomásul és fogadjuk el. De hasztalan járul ehhez még a stílus kedves közvetlensége, az előadás vonzó bája is, mert kiérzik, hogy a történet, ha szép is, nem igaz még költőileg sem. A költészet örök forrása az emberi szív. Már pedig az a szív, amelyik ez állítólagos epizód idején — előtte és utána — úgy dobogott, olyan érzések gyújtópontja volt, ahogy azt Petőfi minden más ekkori jól ismert cselekedetéből és költészetéből is világosan látjuk, detronizálást el nem követhet. És nem is követett el. Amit pedig költői színjátékunk szedegetett össze innen-onnan s vág oda színigaz történeti és költői valóságként az álszemérmes és álerkölcsös titkolódzások és elhallgatások után, az olyan zagyvalék, hogy voltaképen szóra sem  érdemes.


És mégis szóvá kell tenni az efféle ú. n. költői tévedéseket és eltévelyedéseket, mihelyt azok többé már nem a költői képzelet gyermekded fontoskodásai,  vagy  szabadröptű  elkalandozásai.  Ameddig  ez elkalandozások és fontoskodások csak szerzőjük írói tehetségének ártanak és legföljebb az olvasó idejét fogyasztják haszontalanul, ártalmatlanok. Mikor azonban történelmünk és irodalmunk nagy alakjait, ezeknek személyiségét és jellemét az írói szabadság határán túl, de ennek jogán és nevében kikezdik s ferde vonásokkal és fonák színekkel, szóval hamisan átértékelve jelenítik meg, fel kell hangzania a komoly tiltakozásnak, vétót kell mondani irodalmi és közművelődési értékeink ellen elkövetett emez ízléstelen valutarontásnak. A koltói cigányleány pl. már Jókainál is alkalmas arra, hogy a nyílt valóságot elhomályosítva a Petőfi tiszta egyéniségére árnyékot vessen. Költői színjátékunk pedig már nem is csak affélére alkalmat adó indíték, hanem kész vétek, Petőfi jellemének és költészetének ízléstelen rongyokba való burkolása, elrondítása, beszennyezése. Még vékony mentségéül is alig lehet Jókaira hivatkoznia. A mások tévedése nem igazolója a költészetben sem az utóbb elkövetett ízléstelenségnek vagy épen bűnnek. Tiltakozik ellene az irodalomban is kötelező morál, az irodalmi erkölcs és felelősségérzet. A művelt ízlés.


Ma, amikor a mi irodalmunkban is szinte divat költők, művészek, általában történeti személyek életét regényben feldolgozni vagy színpadra vinni, jó, ha íróink és irodalmunk nem feledkeznek meg ez alapelvekről.


/A koltói cigányleánynak sok tekintetben párja a sztregovai sánta tót menyecske. Nagy különbség mégis, hogy a testileg-lelkileg beteg Madách Imre a maga módján, de valóban szerette Gyúros Borkét, Makovnyik Janó tót paraszt feleségét s hozzá verseket ls. irt, amelyek fennmaradtak és Madách költeményei között helyet is foglalnak. E viszonyról, a megtört és halál felé közeledő Madách furcsa és szánalmas szerelméről annak idején tudott Sztregova és környéke, a Madách család és a vidéken élő barátok 53 ismerősök. Tud róla, köteles is tudomásul venni és tárgyalni irodalomtörténetünk is. Mulasztást követtek volna el Madách életírói (Palágyi, Voinovich), ha nem tárgyalták volna. De tárgyalták megfelelő helyen és mértékben. Ellenben a Madách életének Harsányi Zsolttól írott különben igen érdekes és értékes regényéből az epikai hitel minden nagyobb sérelme nélkül bátran és egészen kimaradhatott volna. Mind igaz, vagy igaz lehet, amit Harsányi a tót menyecske ügyben mond, hogy a halál küszöbén álló. gyötrött testű és lelkű Madách úgy szerette a sztregovai sánta tót menyecskét, mint egyenrangú úrihölgyet; hogy magyarázta neki — hogy imponáljon vele — azt, hogy hogyan odamondott ő az országgyűlésen a császárnak; hogy Sztregova határának mindenható (de beteg ura) már ott tartott, hogy kérlelve „könyörgött egy sántikáló tót paraszt asszony szívéért", s hogy mikor végre a makacs tót menyecske enged és a kastélyban megjelenik, Madách elbűvölt gyönyörűséggel nézte, lelke majdnem kicsordult: hogy ennek az asszonynak társasága nem volt kisebb öröm, mint az Ember Tragédiájának diadala (III. k. 201. 2, 6 s 212. 1.) Mondom, mindez igaz, vagy igaz lehet történeti vagy lélektani szempontból. S azt is elismerem, hogy Harsányi a beteg Madách egyéni lelki tragikumát s benne azt az általános tragikumot is, hogy a legfényesebb szellem is, ha beteggé lesz, kisszerű és méltatlan élmények után futkosva keresi örömét, ízléssel és tapintattal rajzolja meg. Tehát kegyeletsértést, irodalmi valuta rontást, mint színjátékunk, nem követett el. De mégis jogosult a kérdés, vajon nem szebb volna-é a regény e nem épen felemelő epizód nélkül? Vagy ha már nem mellőzte, szükség volt épen ennyire pontosan ad oculos demonstrálnia — a sivár valót?/


A Petőfi foltnélkül való tiszta erkölcsi személyisége mellett csupán ez elvi szempont hangsúlyozása szolgálhat magyarázatul és mentségül abban, hogy kelletlen kérdést s keletlen műveket ennyi figyelemre méltattunk. Nem szívesen tettük. (Forrás: Erdélyi Múzeum, 1937/3.)




FÁBRY ZOLTÁN
Petőfi hagyománya (részlet)


... Petőfi  alakjával  töméntelen  számu  könyv foglalkozik. S ezek a könyvek még ma  sem  maradnak el. A  Petőfi-féle  írói alkat  hagyománya mellől  elmaradhatatlan a Pe tőfi féle  ember-alkat. Újabban Kibédi  Sándor  írt Petőfiről  színdarabot. (Szeptember végé n . Cluj-Kolozsvár, 1934.) Ennek a  színdarabnak egy eddig  szemügyre nem  vett Petőfi  életrészlet adja meséjét: Petőfi  házassága  előtti  napjai s e napokban  egy  Jókai  által legendásított  alakkal, Pila Anikóval való  szerelme. Kibédi  konkrétumot  csinál a legendából, sőt mély beágyazású Petőfi probnlémát. Pila Anikóval a „föld  leánya"  kerül szembe Szendrey  Juliával, az urkisaszszonnyal.  Partiumbeli  román  és  magyar  urak  Erdély  sorsán  aggódó gyülekezete a darab  háttere.  Izgalmas és  fojtott  háttér. A  probléma széles  ívet és  lázas szépséget  kap helyenkint, a  romantikára még  hajlamos Kibédi Sándortól s a Petőfi szellemében  vitt  jeleneteken keresztül  egy érzületében  tényleg költő szólal meg,  ha a  színpadilag  itt-ott vontatott  is a  darab vezetése. S ha a  darab  tudatosan  romantikus  hatásokra is tör, a problémából Kibédi  aktuális  vonatkozásokat csihol ki. A  Petőfi korabeli  társadalmi,  történeti  harcok mai  napokra  is  rávilágító mozzanatai s Petőfi személyének osztály vona tkoz á s ai friss szemre s mai törekvésekre  vallanak. A Petőfi  hagyomány mai  innerválásának jele ez. Az irodalmi  hagyomány  és a „népi-közelség"  érzésének találkozása. — Kibédi  Sándor helyesen keresi az  útját. A bomlott  világ  szabad versei után ez a Petőfi felé való  fordulás s ezzel együtt Kibédi  Sándor eredeti osztály és  népi környezetének  az  előtérbe kerülése, fejlődésének zálogosabb  igéret,  mint a — szerencsére felhagyott — intellektuális  irodalmiság.  (Korunk 1934/5. sz.)


A kérdés azóta se tisztázódott. A Kibédi durva válasza miatt elmérgesedett vita parazsa kialudt, s mi nem is szeretnénk annyi évtized távolából ismét olajat önteni a tűzre, éppen csak elbeszéltünk egy számunkra érdekes és tanulságos közjátékot irodalmunk, íróink munkásságának értelmezése tájékáról. (B.B.)

2 megjegyzés:

  1. Mikor Telekinél töltötték a mézes heteiket Szendrey Júliával ami 6 hétig tartott.Telekinek mondta,hogy küldje el az összes cselédet a kastélyból és Pila Anikót is jó messze. Anikóhoz vagy bő tucatnyi verset írt.17 vagy 19.Amiket összetépett mivel már Júliával volt.Ezt Jókai említi meg. Anikó egy gyönyörű cigány lány volt. Ő is sokáig élt.

    VálaszTörlés
  2. És Júliát nem csalta meg. Júliáról is mindenféléket írtak, 11 hónapig kereste a költőt a csatatéren és máshol. majd 11 hónap után kérte a halottá nyilvánítását és utána ment férjhez Horváth Árpádhoz. Petőfi igazából a szerelembe volt szerelmes és a szabadságba. Júlia 1868.ban halt meg. Zoltán fiúk meg az életvitele miatt halt meg olyan fiatalon.

    VálaszTörlés