2012. június 29., péntek

A szökött filmes történetei


Két nap alatt végeztem egy közel 300 oldalas könyvvel, amelynek egyik szerzője Fischer (Halász) István dokumentumfilmes, akivel jó pár évig bukarestiként ismertük s tiszteltük (részemről legalább is) egymást. Aztán őt elsodorta élete (számos) nagy kalandja, hogy újra és újra visszakanyarodjon a szülőhelyhez, a régi ismerősökhöz, életútja tanulságaihoz. A Pünkösti Árpád írónak elmondiott kis sztorikból összeáll egy izgalmas életrajz, amit gyakorlatilag alig tudtam letenni. Hogy miért? Erről egy, a szerzőt és főhőst bemutató cikk sokkal precízebben és hozzáértőbben vall, ezért azt idézem. (B.B.)




Lőwy Dániel: Néhány perc az Egyperces Fischerekről

Az emlékeink összetevői egyféle pillanatfelvételek. Csakhogy azok nem mindig egyformán élesek. Akad  közöttük elmosódott, egymást átfedő és sok olyan is, ami térben nehezen betájolható vagy időben kevéssé behatárolható. A képi emlékek felidézésében óhatatlan előnyt élveznek a festőművészek, a képzőművészek és a filmszakma művelői. Hát még a dokumentumfilmek készítői, akik mestersége megköveteli az átfogó előzetes adatgyűjtést, majd a pontos, aprólékos helyszínelést.
Szükséges-e valamilyen különleges képesség ahhoz, hogy valakiből dokumentumfilmes váljék? E kérdés onnan adódott, hogy az egyik interjújában Arthur Rubinsteint megkérdezték, volt-e valamilyen veleszületett adottsága a zongorázáshoz? Válaszképpen a művész felemelte a kisujját: – Látják, ez itt „rendes ujj”, olyan, mint más ember mutatóujja.
Nos, mi tette alkalmassá Fischer Istvánt a dokumentumfilm rendezői és operatőri pályára? Már fiatal korától felfigyelt arra a rendhagyó képességére, hogy ő mindent egy „ütemmel“ mások előtt vesz észre. Ez az adottsága számos tragikomikus jelenetbe sodorta, miután az ötvenhatos forradalomban tanúsított magatartása miatt a kommunista rendszerben kegyvesztett lett. A Leningrádban tanuló diákot haza zavarták Kolozsvárra, és kényszerpályára küldték, gyári munkásnak, a hűtőgépgyárba. Ezt a változást ő maga könnyebben dolgozta fel számos ismerősénél. Fischer elmondásában az ötévi lakatosság fontosabb, jobb iskola volt, többet ért, mint a két főiskolán szerzett diplomái. (...)
Később Fischer István mégis felvételizhetett a bukaresti film-operatőri karra, és friss diplomásként – sokak meglepetésére – a dokumentumfilm-stúdióba szegődött. Az élete ott sem volt könnyű. A tehetségét soha be nem mutatott filmekbe ölte. Nagyszerű a film, mekkora tehetség ez a Fischer mondták a vizionáláskor, majd szemrebbenés nélkül nem engedélyezték a forgalmazását. Amikor a bukaresti televízió az 1970-es években beindított magyar adásánál dolgozott, előfordult, hogy Bodor Pál főszerkesztő háromszor is megpróbálta a filmet a román televízió vezetőségével elfogadtatni. Mindannyiszor eredménytelenül. Kíváló, remek! Nem mehet adásba! – mondták a szürke eminenciások, a rendszer elkötelezett cerberusai.
A román televíziónál 1973-ban nagyarányú leépítések mentek végbe, és azok kapcsán kiderült, hogy ő a román televízió egyetlen rendezője, aki nem tagja a Román Kommunista Pártnak. Röviddel később Fischernek sikerült útlevelet szereznie, és bármilyen szintű német nyelvtudás nélkül némethonba ment. Az útravalója néhány ételkonzerv volt és három kilopott dokumentumfilmje. Az utóbbiak révén végül dolgozhatott a saarbrückeni televíziónál, és bírt új életet kezdeni, sikeres szakmai pályát befutni. Összesen harmincöt dokumentumfilmet készített, közöttük portréfilmeket olyan hírességekről, mint André Kertész fényképész, akit a híres fotói között örökített meg New Yorkban, a Nobel-békedíjas Andrei Szaharov magfizikus, szovjet-rendszer egyik legádázabb bírálója, a holokauszt kutató Randolph Braham, a City University professzora, a budapesti Tordai Zádor filozófus, Beryl Cook világhírű angol festűművész, Bodor Ádám erdélyi származású író. Jurij Ljubimovval, a legendás moszkvai Taganka színház igazgató-főrendezőjével Lausanne-ban, Rosztropovics lakásán készített több órás interjút.
Az erdélyi ateista magyar zsidó Fischer István világpolgár. A feleségével német és orosz nyelven értekezik, a magyar nyelvű sajtóban közöl vitacikket és román nyelven készít interjút az örmények egyházfőjével, a katolikosszal – a német televízió számára. Megfordult a pápuák földjén, a nemrég még emberevők körében, Tongán, ahol a nap kezdődik, mivel a sziget közvetlenül a dátumválasztó vonal mögött található, átkocsikázott az orosz hadsereg által a XIX. században épített-, a Kaukázust 2800 méter magas hágóval átszelő úgynevezett Kaukázusi Hadiúton, élt a Balkán „hagyjatok, hogy békén hagyjalak“ mentalitású régióiban, járt az öntörvényű Odesszában és a sokszínű New Yorkban, filmezett a Kalinyingráddá züllesztett Königsbergben és erdélyi szórvány-magyar falvakban, egyaránt otthonosan mozog a bukaresti liberális gondolkodású értelmiségi körökben és a szigorúan precíz-, gyakran humortalan német világban. Ha bárhol bármit lencsevégre akart kapni, abban senki nem akadályozhatta meg. Filmet készített a hírhedt moszkvai „Házról a rakparton“, ahonnan a nagy tisztogatások idején éjszakánként elhurcolták a sztálini korszak vezetőit, és egy trükkel sikerült filmeznie  a rettegett Lubjankát, a KGB központi épületét is, a legsötétebb brezsnyevi időkben, amikor erre az épületre még fényképezőgépet sem volt szabad emelni.
Fischer István fenegyerek. Élete nagy szerencséjének érzi, hogy soha semmilyen tagságra, tisztségre, rangra nem vágyott; évek óta hadakozik a vészkorszak hivatásos magyarországi történészeinek úgynevezett hivatalos álláspontjával. Feltehetőleg, emiatt  Izraelben sem kedvelik. A Horthy-korszak bemutatásáért tiltakozott ellene „Diplom-Ingineur Ferenc Fiala“, Szálasi Ferenc egykori sajtófőnöke. Másrészt, a romániai szabványnak ellentmondó szemléletével magára haragította a németországi és az annál sokkal nagyobb lélekszámú franciaországi román emigrációt is. Végül, az 1915. évi török-örmény összetűzés jól dokumentált bemutatásáért mind a török mind az örmény fél megneheztelt rá.
Amiben úgyszintén utolérhetetlen Fischer István: minden története lényegített és csattanós. Dokumentumfilmesként jól tudja, hogy a nézőt egyetlen pillanatig sem szabad untatnia. Hasonlóképpen, mindvégig ébren tartja az olvasója figyelmét is.
Hadd idézzem befejezésül Fischer egyik történetét, ami akár egy egész korszak lényegített vázlata lehetne.
[…] 1955-ben Hruscsov és Eisenhower genfi találkozója átmeneti politikai enyhülést hozott. Aláírtak egy szovjet-amerikai kulturális egyezményt is, aminek keretében David Oisztrah vendégszerepelt Amerikában, és Isaac Stern a Szovjetunióban. Mivel mindkettő odesszai zsidó, ebből született a vicc: Az egész szovjet-amerikai kulturális egyezmény úgy szól, hogy te elküldöd nekem a te odesszai zsidódat, én elküldöm neked az én odesszai zsidómat.
Pünkösti Árpád érdeme, hogy úgy rögzítette Fisher mondandóját, a történeteinek stílusát és hangulatát, hogy saját magát szemérmesen kizárta a kötetből. Soha egyetlen kérdését nem írta be, csak a kérdésekre adott válaszokat fűzte koszorúba, és a dicsőséget a hősének utalta át. (2011. augusztus 31.)




Pünkösti Árpád: Egyperces Fischerek – A szökött filmes életei 
(Budapest: Noran Libro, 2011/ részletek)


„ZSIDÓ HULLÁT AKARUNK!" Jó kérdés, hogy a nagy nyitottság ellenére miképp kerültük el egymást tizenkét éves koromig a román nyelvvel. Magyar elemibe jártam, a román csak később lett tantárgy a Brassaiban, és amíg nem kezdtem csapatban sportolni, addig nem érintkeztünk. Mikor áttettek a szüleim a román iskolába, abban a pillanatban semmi gond nem volt. Nagy előnynek tartom, hogy a kisebbségi magyarok rákényszerülnek megtanulni románul, mert Romániában nem lehet megélni a román nyelv nélkül, akárhogy is harcolnak a magyar nyelvű egyetemi oktatásért. Egyszerűen esélytelen, aki nem tudja a szaknyelvét románul, akár jogász, akár mérnök, akármi. Én úgy gondolom, hogy a második nyelv nagy előny ahhoz, hogy a többi nyelvek is bejöjjenek. A román kiváló kiskapu bármelyik latin nyelvhez: a francia, az olasz, a spanyol sokkal könnyebben megy annak, aki tud románul. Már el tud olvasni egy olasz újságot, ha nem is ért meg tökéletesen mindent. A napokban olvastam egy hírt arról, hogy kiderítették: a szülők és a család kétnyelvűsége már az anyja hasában is pozitív hatással van az újszülött nyelvi készségére. A kisebbségi létnek tehát előnyei is vannak, nemcsak hátrányai, csak nem mindenki akarja ezt tudomásul venni. Az állandó sopánkodás nem hiszem, hogy száz százalékig indokolt.
Balról jobbra: Bodor Pál, Pünkösti Árpád és Fischer István
Kétségtelen, hogy a kisebbségi hátránnyal indul rengeteg helyzetben, hogy mellőzés fenyegeti a származása miatt. Ám nem biztos, hogy ez mindig hátrány marad, mert keményebb munkára, szorgalomra serkent. Elmondanék egy példát. A kilencszázhúszas években, amikor a román fasiszta Vasgárda főképp az egyetemi hallgatók körében hódított, a kolozsvári Orvosi Intézetben a vasgárdista diákok felfedezték, hogy a bonctermekben nincsen zsidó hulla. Azért nem volt, mert a zsidó hitközség a vallás előírásai szerint a saját költségén eltemette a legszegényebbeket is. A diákok még tüntetéseket is szerveztek azzal a kétértelmű jelszóval: „Zsidó hullát akarunk!" Nem kaptak zsidó hullát, de azt sikerült elérniük, hogy a zsidó diákokat emiatt kizárják a bonctermekből. A néhány zsidó diáknak így pusztán könyvekből kellett megtanulnia az anatómiát, vizsgázni viszont a boncasztalnál kellett. Nem maradt más hátra, mint a könyvekből és atlaszokból úgy megtanulni a tárgyat, hogy a gyakorlati vizsga is sikerüljön. Ez a néhány diák emiatt olyan alaposan kényszerült felkészülni tájanatómiából, hogy álmukban is eligazodtak a csontok, izmok, inak, erek, idegek között. A szájhagyomány szerint éppen ezekből a kitiltottakból lettek aztán Kolozsvár és fél Románia legjobb sebészei!
Egy időben elkezdték kitakarítani a Szekuritátéból a magyarokat, mert az is tele volt velük. Nemrég volt alkalmam belenézni a nagynevű erdélyi színészherceg, Kovács György szekuritátés dossziéjába, és abban bizony azt láttam, hogy az ötvenes években a szeku Maros megyei nyomozótisztjeinek majdnem fele magyar nemzetiségű volt. Aztán 1956 után, 1957-1958-ban, elkezdték kipucolni onnan, meg a hadseregből is a magyarokat. Az én segédem a gyárban, aki mellett inaskodtam, egy kapitányi rangban elbocsátott MIG-pilóta volt, akit előbb bevittek a román hadseregbe, kiképeztek vadászrepülőnek, de még mielőtt elérte volna az őrnagyi rangot es azzal a nyugdíjjogosultságot, valamikor 1957-ben kirakták, tudom képzelni,  hogy ezek a polgári pályákra kényszerült szekustisztek aztán 1989-ben áldották a sorsot, ahogyan én is áldottarn, amiért idejében kirúgtak a Szovjetunióból és a politikai gazdaságtan pályájáról. Később az Isten se tudja, honnan rúgtak volna ki...


*


I. Gh. Maurer
TOLMÁCSISKOLA. Leningrádban volt szerencsém belekóstolni, milyen nehéz mesterség a tolmácsolás. A későbbi miniszterelnök, Ion Gheorghe Maurer 1955-ben még csupán a Román-Szovjet Baráti Társaság elnöke volt, és november 7-e előtt, orosz meghívásra, a Szovjetunióba érkezett küldöttségnek ő volt a vezetője. Az eredetileg segesvári szász ügyvéd, politikai perekben már a harmincas években védte a kommunistákat. A jól nevelt polgárember jócskán elütött a többi román pártvezértől, talán emiatt sem kedvelték a szovjet vezetők, ezért lehetett eldugva a második-harmadik vonalba. A küldöttségben az oroszok rögeszméjének megfelelően mindenféle réteg képviselve volt. A hét-nyolc tag között szerepelt a kolozsvári magyar szopránénekesnő, Sallay Margit, Iasi-i zeneszerző, bukaresti író, oltyán kolhozparasztasszony, ám a legkülönösebb figura a nagy pödrött bajuszú mozdonyvezető, Stefan Lungu, a Szocialista Munka Hőse, parlamenti képviselő volt. Az efféle küldöttségek a Szovjetunióban kaptak két tolmácsot, és ahova betették a lábukat, ott nyitott számlájuk volt. A legjobb hotelekben laktak, azt ettek, amit akartak, utazgattak jobbra-balra, és a cechet a nagy Szovjetunió állta. De a dörzsölt kísérők tudták, hogy minden nagyvárosban vannak diákok, akik szívesen tolmácsolnak és kísérnek, ha kapnak egy ebédet valamelyik jó szállodában, Leningrádban például az Európában vagy az Astoriában. Én marha fejjel beugrottam, éppen amikor ez a vegyes küldöttség az Ermitázsba látogatott, amellyel három és fél évig szemben laktam, jó párszor meglátogattam, de nem hiszem, hogy létezik egyszerű földi halandó, aki elmondhatja magáról, hogy ismeri, hiszen a kiállítások hossza már akkor huszonöt kilométer volt, az óegyiptomi művészettől kezdve a modern alkotásokig. Mentünk tehát az Ermitázsba, ahol a tárlatvezető hölgy megkérdezte, tud-e a csoportban valaki oroszul, vagy csak a fordítást fogják érteni. Elkövettem a második hibát: azt mondtam, nem tud senki. Akkor egy kicsit gyorsabban beszélek és maga majd fordítja. Egykettőre folyt rólam a víz.


A botrányos Rodin
SZENTÍRÁS ÉS PORNOGRÁFIA. A szocialista munka pödrött bajszú hőse az ókort és a reneszánszot még tűrte, de amikor Rubenshez értünk megszólalt jó hangosan: micsoda disznóság, hogy nekünk itt meztelen nőket mutogatnak! Elállt a lélegzetem. A tárlatvezető rögtön érdeklődött, hogy mi baja az elvtársnak? Semmi, semmi. Maurer rászólt a bajszosra, hogy maradjon nyugton. Hallgatott is egy darabig, de hát rengeteg Rubens-kép van az Ermitázsban és körülbelül húsz méterrel arrébb, már nagyon hangosan kitört, hogy ezt a sok disznóságot nem lehet tűrni, velünk elvtársnők is vannak! Akkor Maurer félrehívta, és nagyon leszúrhatta, mert egy ideig befogta a száját.
Az orosz hölgy legéppuskázott a szövegével, hátrapillantás nélkül is tudta, melyik kép előtt áll, és hadart, hadart, én meg nyögdöstem. Maurer észrevette, hogy baggadozok a rengeteg bibliai témájú kép történeténél; Irgalmas szamaritánus, Zsuzsanna és a vének, Ecce homo... Egyszer átölelte a váltamat és félrevont: mondd fiacskám, olvastad te a Bibliát? Csak részleteket. Akkor olvasd el figyelmesen az egészet, az Ótestamentumot, az Újtestamentumot, mert semmit nem értesz meg a világból, különösen a művészettörténetből a Biblia nélkül! Nekem tehát a leendő kommunista miniszterelnök ajánlotta, hogy ismerkedjek meg a Szentírással. (Később igen befolyásos politikus lett, a Szovjetuniótól való lassú távolodást már jóval Ceausescu előtt, Gheorghiu-Dej idején is szuggerálta, nem is sikertelenül.) A végén a tárlatvezető ajánlotta, hogy nézzük meg a második emeleten készülő unikális kiállítást, ami világszenzáció, mivel a Louvre és francia múzeumok először cseréltek műalkotásokat az Ermitázzsal. A hatalmas francia kiállítás - a 12. századtól Picassóig - még rendezés alatt állt, de a "delegácija" (ez varázsszó volt a Szovjetunióban) kivételesen átfuthatott ezen is.
A második emeleten egy nagy duplaszárnyas ajtót tártak ki előttünk, épp Rodin Örök tavaszára. A szocialista munka hőse ezt már semmiképpen nem tűrhette, elénk ugrott, széttárta kezét-lábát: ide az elvtársnők ne jöjjenek be! Nem akarta, hogy Rodin erotikus becstelenségét lássák. Ekkor már az ermitázsbeli hölgy is megértette, miért randalíroz az öreg. Majd elsüllyedtem. Ismét Maurer lépett közbe. Nem tudom, mit mondott neki, de végül beengedte a küldöttséget.


*


Kovács György, Tanai Bella
A HALÁSZKODÁS VÉGE. Az ötvenes évek végén kezdtem filmkritikákat írogatni a kolozsvári magyar lapba, az Utunkba, nem Fischer, hanem Halász néven. Ez a név úgy született, hogy mikor nagy félve bevittem az első kéziratomat az Utunkhoz, megnézték, és azt mondták, hogy jó lesz, közlik, majd anélkül, hogy engem valaha is megkérdeztek volna, nem Fischer Istvánt írtak alá, hanem Halász Istvánt. Így jelentem meg először. Az Utunknál volt egy nagyon kedves szerkesztő néni, Látó Anna, akitől meg mertem kérdezni, miért lettem én Halász? Csak annyit válaszolt, jobb lesz ez így neked, fiacskám. Ezzel el voltam keresztelve. Halász néven írtam évekig majdnem mindenhová. Így ismertek meg, valahol egy paródia is megjelent a filmkritikáimról, Halász Pistukáról: mindenki Halászozott. Ez ment addig, amíg egy csúnya összetűzés véget nem vetett ennek.
Forgattam egy portrét Kovács Györgyről, a nép művészéről, az ismert színészhercegről. Nagyon sok filmben is szerepelt, és ennek a portrénak akkora sikere volt, hogy megvette a magyar királyi televízió is. Furcsa módon tolmáccsal eljöttek a román kritikusok is megnézni, és a román lapban is megjelent egy kritika róla, hogy így kellene ezt nekünk is csinálnunk, ahogy a magyar adás. Három részben ment le az összesen, azt hiszem, több mint két óra. Az Ifjúmunkás című lapnál volt egy irodalmi szerkesztő, egy piás székely fiú. Nem mondom a nevét, mert már nem él. Egy éjjel egy órakor becsengetett hozzám másodmagával, hogy nincs-e egy kis vodkám. Vele egyébként addig a legjobb haveri viszonyban voltam. Mondtam, van, gyertek be. Leültünk vodkázni, ő már alaposan be vol piálvá, amikor egyszer csak azt mondja nekem, hogy te Pisti, olyan szép filmet csináltál erről a Kovács Györgyről, nem gondolod, hogy ideje lenne már egy magyar színészről is forgass egy ilyen szép filmet? Mondom, hogyhogy, hát ez neked nem magyar színész? Az
Ember tragédiáját betéve tudja, Ady és József Attila több száz versét nemkülönben, a legnagyobb, legismertebb magyar darabokban játszott főszerepeket Vásárhelyen és Kolozsváron, Kossuthtól Szakhmáry Zoltánig, plusz a magyar színiiskola tanára, ez neked miért nem magyar színész? Azért, mert zsidó. Erre én botrányt csaptam, a szó szoros értelmében kirugdaltam őket a lépcsőházba. Sokan mentegették nálam a fiút, úgymond részeg volt. Persze, válaszoltam, de még milyen részeg, in vino veritas, nemde? Van, aki részegen a Marseillaise-t énekeli, van, aki az Internacionálét vagy a Székely Himnuszt, van, aki részegen Petőfit meg Illyés Gyulát szavalja és van, aki Majakovszkij Lenin-verseit, mindörökké, ámen. Ekkor határoztam el, hogy vége a Halászkodásnak. Egyetlenegyszer még szignáltam, azt hiszem a Hétben, úgy, hogy Fischer-Halász, és attól kezdve csakis Fischer néven publikáltam. Visszakereszteltem magam. A filmbrancsban pedig soha más nevet, mint a Fischer, nem használtam, holott a Sahia párttitkára nagyon szívesen átkeresztelt volna Pescarunak.


*


LEGYEN ZSIDÓ HÁBORÚS BŰNÖS IS! A gyári film után az egykori mesterem, Székely Tibi bácsi, Nussbaum bácsival, a „zsidó háborús bűnössel" együtt írtak nekem egy levelet, hogy nem gondolták volna, hogy valaha ilyen szép film készül a gyárról és nagyon köszönik. Egyébként Nussbaum bácsi állítólag úgy lett háborús bűnös, hogy egyszer elhatározták a központban, ne csak román háborús bűnös, magyar háborús bűnös, szász háborús bűnös legyen, hanem zsidó is, mert micsoda dolog az, hogy épp zsidó nincs? Csináltak hát. Rásütötték Nussbaum bácsira, hogy kápó volt Auschwitzban. Nem tudom, hogy tényleg kápó volt-e, de ahogy én megismertem, az öreg nagy viccmester volt és a légynek sem ártott. Mindenesetre egy ideig ő is ült, mint politikai fogoly Szamosújváron, aztán kiengedték, bejött a gyárba, melózott, és egyszer csak megjelent a gyárban a börtönőre, egy cigány, akit viszont a börtönőrségből rúgtak ki. Ez a cigány hegesztő volt és kovács, rettenetesen csúnyán dolgozott, és Nussbaum bácsi mindig azt mondta: ez az ékszerész és kazánkovács volt a docensem azon az egyetemen, ahol én a tanulmányaimat végeztem.
A történet vége elkeserítő. Most hallottam, hogy a Technofrig-et lebontották,  a helyére bevásárló központ kerül.  Elszomorított a hír, mert életem fontos része kötődik a gyárhoz, többet tanultam ott, mint bármelyik iskolában... 




(Egy időben a dokumentumfilm-gyár nevelő célzatú filmeket forgatott a rendőrség munkájáról, a börtönéletről. Fischer István cselekvő tanúja volt az eseményeknek:)


KIROHANÁS A FOGSÁGBÓL. A film kedvéért rendeztek egy szokatlan szabadítást. Szokásos módon úgy ment az elbocsátás, hogy a szabadulót autóval bevitték a bukaresti központi milíciára, ahol megkapta az iratait és úgy lépett ki az utcára, mintha valamilyen ügyét intézte volna a rendőrségen. Viszont a mi kedvünkért négy foglyot - köztük a főhősünket is - a börtön főkapuján engedték ki. Ekkor sem tudták, hogy filmezzük őket. Beszerveztünk még két operatőrt, és négy kamerával vettük a szabadulásukat. Én magam egy mentőautó ablakának a vöröskeresztje mögé bújtam, egy kolléga a szemben lévő ház tetején kuksolt hatalmas teleobjektívvel, a harmadik valahol az utcán volt, a negyedik pedig a lakásán várta a főhős hazaérkezését. A börtön nagykapuja széles lépcsőre nyílt, amin leszaladtak, és rohantak a közeli autóbusz, troli és villamosmegállóhoz. Örült jelenet volt. A tempó, ahogy jöttek, hogy sem egymásra, sem vissza nem néztek, csak rohantak, igyekeztek mielőbb eltűnni, feloldódni a tömegben. Olyan megható volt ez a kirohanás a fogságból, hogy a vágólányok meg is könnyezték őket.


A román gulág deltai helyszíne: Periprava
„KEDVET CSINÁLTOK A BÖRTÖNHÖZ?" Szomorú sorsa lett a harminchat perces filmnek, amiben volt egy interjú is ezzel a piti sikasztóval. A börtönigazgató beszélgetett vele egy elvtárs - azaz a riporter - jelenlétében. Félnapi munkával beépítettünk az igazi irodájába egy jókora könyvespolcot, mögötte volt a kamera, és két könyv között kukucskált ki az objektív, a mikrofon pedig az asztal alá volt dugva. Így készült a riport, ahol ez jó ember bevallotta, mekkora marhaság volt az ő „sikítása".
A film első nézője a belügyminiszter volt, valószínűleg ő engedélyezte a forgatást. A csapat jelen lehetett az úgynevezett vizionáláson , átvételen. A barnaképű miniszter megnézte a filmet, és utána kitört: mi ez? Kedvet akartok csinálni a börtönhöz? Amit filmeztetek, nem is börtön, hanem egy luxusintézet, egy hotel! A másik kifogása az volt, ahogy a munkatelepre szállították a rabokat, ahol az építkezésen betonvasakkal szöszmötöltek a hóban. Hétkor hozták a rabokat, mi hatkor elbújtunk egy kunyhóban, és onnan vettük ezt fel. A miniszter különösen az autóbuszok miatt mérgelődött. Ezt akarjátok népszerűsíteni? Hát az autóbuszban mindegyik rabnak kényelmes ülőhelye van! Nézd meg, hogyan mennek munkába az emberek a városban: az autóbusz lépcsőjén lógnak! Rettentő dühös volt, hogy az egész túl szép. Ez így nem maradhat! Menjetek el a Duna-deltai munkatelepre, ahol a rabok derékig vízben állva aratják a nádat. Azt filmezzétek le, ne ilyen kellemes börtönt!
Megörültünk, dörzsöltük a markunkat, ez aztán a fogás! Már ki is állították az úti okmányokat a Duna-deltába, ám másnap eljött a kultúrminiszter, Ion Brad költő elvtárs, mert a film hozzá is tartozott, és miután megnézte, nyomban betiltotta. A belügyminiszternek túl szelíd, a kultúrminiszternek túl erős volt, így hamvába halt. A filmet a kommunizmusban soha nem mutatták be. 1990-ben egy Romániában maradt rendezőnek eszébe jutott, miben vett részt, de eredeti formában ez akkor már senkit sem érdekelt. A harminchat percből összevágott tíz kommentár nélküli percet, aminek se füle, se farka nem volt.


*


„OPERATŐRKÉNT SOHA NEM FOG DOLGOZNI". Németországban jelentkeztem, mint menekült. Egy árva szót sem tudtam németül, ezért elküldtek a munkaközvetítőhöz. Bodornak köszönhetően kiloptam három filmemet, és azokat elvittem a saarbrückeni stúdióba. Az volt a téveszmém, hogy ebben a tartományban, ami ugye 1957-ig francia fennhatóság alatt volt, mindenki tud franciául. Fészkes fenét! Egyetlenegy műsorigazgató tudott, úgyhogy később, mikor közös műsorokat kellett csinálni a franciákkal, engem küldtek, mert a jó nép nem tudott franciául. Ugyanis a nyelvhatár Saarland és Lotaringia között az államhatártól nyugatra, hol húsz, hol harminc, hol negyven kilométernyire húzódik.
A műsorigazgató megnézte egy szerkesztővel együtt a filmjeimet, és azt mondta: nagyon jó, tudnánk magának munkát adni, mint szakember, tudja, hogy ez csapatmunka, itt kommunikálni kell a többiekkel. Jöjjön vissza, amikor megtanult németül, s tárgyalunk a részletekről. A munkaközvetítőnél azt mondták,  filmoperatőrt nem közvetítünk, ilyen nincs. Végül a csinovnyik hozzátette: maga Németországban soha nem fog munkát kapni. De tud fényképezni is? Tudok, de nem vagyok fényképész. Lenne egy állásunk egy fotólaboratóriumban. Hát oda nem megyek, mert ez egy egészen más szakma. Akkor engedélyezünk magának egy hat-hónapos nyelvkurzust, aztán ki kell valamit találnia, mert operatőrként soha nem fog tudni dolgozni. Most pedig menjen és nyisson bankszámlát, arra kapja majd a járandóságait. Ettől nagyon megijedtem: bankszámlát, nekem? Bukarestben legfeljebb öt embernek, a művészeti-irodalmi elit krémjének lehetett bankszámlája, nekem pedig öt márka ha volt a zsebemben. Ijedtemben meg is kérdeztem: melyik banknál kell számlát nyitnom? Amelyiknél akar, válaszolta a pasas. Bementem a hivatallal szemben lévő bankba, ahol valószínűleg én lehettem az ötszázötvenedik bamba-ijedt pofával betántorgó kliens, mert meg sem kérdezték, mit akarok, hanem egyenesen a személyazonosságimat kérték... Öt perccel később már volt bankszámlám. Lassacskán tanulgattam bele ebbe a fránya világba.


*


NEM KÍVÁNOK A PARNASSZUSRA A HÁTSÓ ABLAKON BEMÁSZNI. Nem szívesen beszélek a nőkről. Említettem, hogy a negyedik házasságban élek - papíron, de házasság nélkül együtt éltem néhány évig egy hölggyel, aki meghalt, ám elég ismert írónő volt, ezért sem kívánok róla nyilvánosan szót ejteni. Arról se, hogy valami közöm volt hozzá, már csak azért sem, mert nem akarok az irodalmi Parnasszusra a hátsó ablakon bemászni. Vele kapcsolatban bizony szorongásaim vannak.
Gyakran eszembe jut ugyanis Ilf és Petrov egyik karcolata, amelyben egy férfi az Irodalmi Lexikon szerkesztőségében erőszakosan követeli, vegyék be a szócikkbe azt is, hogy öt is megcsalta a felesége Majakovszijjal...
Az első házasságom történetéről elmondtam, hogy gyerekházasság volt. A másodikat akkor kötöttem, amikor gyári munkás voltam. A második feleségem temesvári magyar zsidó lány volt, zongoraművésznőnek tanuló tehetséges konzervatóriumi növendék. Ez a házasság talán sokáig tartott volna, ha nem kerülök a filmfőiskolára Bukarestbe. Addig felhőtlen volt a kapcsolatunk. Viszont amikor felvettek, át kellett volna költözni Bukarestbe, mivel az ember akkoriban Kolozsváron nem lehetett sem operatőr, sem rendező. Akkor a feleségem azt mondta: nagyon sajnálja, de ő Bukarestbe semmi szín alatt nem jön, így csöndben, minden zűr nélkül elváltunk. Ő ottmaradt Kolozsváron, újra férjhez ment, szült két gyereket, aztán elváltak, ő kiment Izraelbe, valamelyik izraeli konzervatóriumban tanít, ha ugyan nem ment már nyugdíjba. Néha felhív, néha felhívom, van egy nagyon tehetséges leánya, aki Londonban, a világ egyik leghíresebb zenekarában koncertmester, és nagyon büszke rá.
Mikor bekerültem a szakmába, mással nemigen foglalkoztam. A nőügyek két-háromnapos eseményekké változtak. A filmgyárban is voltak például bridzstársaságok, de akkor már az sem érdekelt. Teljesen beszívott a szakma.
Az írónővel jól megvoltunk, egyetlen dolgot kivéve. Ha az írógépen leütött pár sort, azonnal véleményt várt. Hiába mondtam, hogy szívem, ez nem az én mesterségem, én nem tudom, hogy ez jó vagy nem, csak azt tudom, hogy nekem tetszik, vagy nem. Nem vagyok irodalmár, ebben nem ismerem ki magam. Ez volt az egyetlen állandó, de veszélytelen nézeteltérés. De nekem akkor már nagyon mehetnékem volt, már nagyon elmérgesedett a légkör Bukarestben. Őt kötötte a magyar nyelv, mert egyebe nincs, viszont ő nagyon könnyen áttelepülhetett volna, mert még mai magyar területen született. De nem akart hurcolkodni, mert - amint mondta - a szilágysági dombok és az erdélyi hegyek nélkül nem tudja elképzelni az életét. Bukarestben maradt, és rettenetes tragédia történt: önvádra is okot adható körülmények között elvesztette az első házasságából származó kisfiát. Végül csak átkerült Pestre, de már zavart pszichével, és egyre romlott az állapota: végül öngyilkos lett.

2012. június 24., vasárnap

Mondott versek a jútubról: Kortárs erdélyi költők


A  http://www.kulturpart.ro/irodalom/ honlap jó kezdeményezése, hogy kortárs erdélyi költők verseit szólaltatja meg fiatal színészekkel; a versek egy részét a jútubon is elhelyezik, ahonnan talicskával - mutatóban - néhány jellegzetes, bensőséges költeményt el is hoztunk. Hallgassuk őket szeretettel! (B.B.)


1. Bencze Mihály- Szemed
Előadja Csíki Szabolcs


2. Kovács András Ferenc- A lóvátett válaszol
Előadja Bödők Zsigmond Mátyás


3. Fekete Vince- Leszerelik a mutatókat
Előadja Márton Emőke - Katinka



4. Halmosi Sándor- Addig vigyázok magamra...
Előadja Simon Boglárka - Katalin


5. Rafi Lajos- Fekete május
Előadja Nagy Beáta


6. Kányádi Sándor - Két nyárfa
Előadja Soós Tünde


2012. június 17., vasárnap

Nézzünk filmet: Nanuk, az eszkimó


Mintegy száz éve készült filmet láthatunk, több mint egy órás hűséges híradás a kanadai eszkimók életébe. Robert Flaherty, a ritka őszinteségű tekercs készítője bevezetőben elmondja a mű keletkezésének kalandos történetét. Alább a filmen látható angol nyelvű feliratok magyar változatát adjuk, a filmből vett jelenetekkel illusztrálva. E mellett (közben, előtte, utána stb.) végig lehet nézni a jútubon megtalálható filmalkotást.



1. Robert Flaherty előszava:

E film felfedezőutak egész sorának eredménye, melyeket északon folytattam Sir William Mackenzie jóvoltából 191016 között eszkimók tártsaságában. Bepillanthattam életükbe s megtanulhattam mélyen tisztelni őket.

1913-ban hatalmas felszereléssel északra utaztam. Baffin szigetén teleltünk ki, és ha a felfedezőút munkálatai közben időm engedte, filmet forgattam az eszkimókról. Filmes tapasztalat híján középszerűre sikeredett. De újabb felfedezőútra vállalkoztam. Biztosítékként az előzőnél több negatívot vittem magammal. Kélt út között is forgattam. Sok viszontagság után, amely többek között egy motoros hajó elvesztését és a cirkálóhajónk zátonyra futását jelentette, figyedlemreméltó filmet csináltunk.

A Belcher szigeteken történő telelést követően visszatértünk a civilizációba a jegyzeteimmel, térképekkel és a filmekkel együtt. Torontóban alig fejeztem be a vágást, amikor a negatív elégett. Mivel a munkapéldány ép maradt, ezt párszor bemutatták.  Sokáig tartott, míg felfogtam: ez a film se sikerült. Úgy gondoltam, ha találnék egy eszkimót, aki alkalmas az életük bemutatására, az eredmény megérné a fáradozást. Újra odautaztam, de most csak forgatni. Nem csak kamerákat vittem, hanem filmvetítőt is, hogy a főszereplő és családja is megérthesse, mit csinálok. Ahogy lehetett, megmutattam nekik az első felvételeket. Nanukék odavoltak a gyönyörtől.

1920-ra úgy gondoltam, elég jelenetet vettem fel a filmhez és hazafelé készülődtem. Szegény öreg Nanuk szerette volna, ha még egy évet maradunk. Soha nem értette meg, mire az a nagy felhajtás azért,  hogy benne legyen a "nagy dobozban".

Alig két évvel később üzenetet kaptam, hogy Nanuk kockázatos útra indult az ország belsejébe, szarvast vadászni, de éhenhalt. De a mi nagy dobozunk, a "Nanuk, az eszkimó" c. film a világ számos helyére eljutott, és azóta többen tisztelik őt, a kedves, bátor, egyszerű eszkimót, mint ahány kő van Nanuk otthona körül.

2. Élet és szeretet az igazi sarkvidéken

3. Titokzatos, kopár földek. Lakatlan, sziklás és szélfútta. Határtalan terek a világ tetején.

4. A terméketlen föld és a zord időjárás miatt nincs más nép, mely képes lenne a túlélésre, teljesen kiszolgáltatva egyedüli táplálékának, az állatvilágnak, mint a világ legderűsebb embercsoportja, a hős, szeretnivaló, vidám eszkimó. Ez a film Nanuk (a Medve) életéről szól, továbbá családjáról és csapatáról, akiknek kedvessége, türelme tette lehetővé elkészültét.

5. Nanukék vadászterülete akkora, mint egy kis királyság. Angliával közel azonos nagyságú, mégis 300 léleknél is kevesebb lakja.

6. Az Ungava félsziget Nanuk, a nagy vadász révén vált ismertté, aki az eszkimók (itivimuitok) vezetője.

7. Nyla. A mosolygós.

8. Nanuk előkészül a nyári utazásra lefelé a folyón a fehér ember kereskedelmi kirendeltségéhez, és a lazac- és rozmárhalászathoz.

9. Nanuk...

10. Allee...

11. Nyla...

12. Cunayou

13. és Comock...

14. A sivatag belsejében, ha sikertelen a szarvasvadászat, élelem híján kihal az ország. Még a moha is, amely a szarvas tápláléka és az eszkimók tüzelője, csak foltokban nő.

15. Így gyújt Nanuk tüzet a mohával.

16. A kajak bordázata rugalmas, és az utazás előtt fókabőrrel kell befedni.

17. Hosszú vándorút a folyóhoz

18. A hajó úsztatott fábólkészült keretét fóka- és rozmárbőrrel borítják be.

19. A kirendeltségen napon szárítják a hajókhoz használt fókabőröket.

20. Megérkezés a fehér ember "nagy kunyhójához". A kereskedelmi kirendeltség.

21. Nanuk az év során rókán, fókán és rozmáron kívül hét jegesmedvét is elejtett. Utóbbiakat szemtől-szemben vívott küzdelmekben,
mindössze szigonnyal ölte meg.

22.  A sarki róka és a jegesmedve irhákat Nanuk késekre, gyöngyökre és színes cukorkákra cseréli a kereskedő méregdrága boltjában.

23. Nanuk büszkén mutatja a fiatal husky kölyköket, a legfinomabb kutyahúst kerek e világon.

24., Nyla pedig a Szivárvány nevű négy hónapos huskyjával büszkélkedik.

25.  Nanuk, a nagy vadász kérésére a kereskedő megpróbálja elmagyarázni a gramofon működését. Hogy tudja a fehér ember az ő hangját felvenni.

26. Nanuk néhány gyereke a kereskedőnél lakmározik. Kétszersültet és zsírt!

27. De Allegoo túl mohó volt, így a kereskedő ricinusolajat hozat!

28.  Egy vándorló jégmező kisodródik a tengerből és eltorlaszol egy 160 km-es partszakaszt. Nanukék már majdnem éhen pusztulnak, nem tudnak kiszabadulni. De Nanuk vezetésével - nem hiába nagy vadász -, megmenekülnek.

29. Csak az ügyességén múlik, át tud-e kelni a veszélyes, úszó jégtáblákon.

30. Jó halászhely után kutat. Csali nincs. Helyette csontdarab himbálózik a fókabőr zsinóron.

31. Nanuk boldogsága határtalan a gyarapodó élelem láttán. Azt a nagyot a fogával öli meg. Szerencsés napja van.

32.  Nanuk kiviszi a partra egyik halászó testvérét.

33. A tenger mind nagyobb része jégmentes, és a lazacok elmentek.

34. Négy napja semmi élelem. Egy társa hírt hoz egy rozmárról a sziget távoli részéről. Úrrá lesz rajtuk az izgalom. Hitük szerint a rozmár szerencsét jelent.

35. Hogy el ne szalasszák, egy csoport a parton alszik. Izgatott várakozás kezdődik. Egy őrszem állandóan figyel, hogy a vérengző rozmárt még a vízben észrevegyék, mert a szárazföldön esélytelenek.

36. A rozmár súlya két tonna, a bőre szinte áthatolhatatlan páncél. Támadáskor megvillantja agyarát, és "uk-uk" csatakiáltást hallat. Nem véletlenül nevezik az "észak tigrisének".

37. Miközben a dühödt falka prüszköl, a megszigonyozott rozmárt társa megpróbálja kiszabadítani, s agyarával kirántani a szigonyt.

38. Az elejtett zsákmány kihúzása a hullámokból.

39. Nem tudják kivárni, míg a zsákmányt a táborhoz viszik, kínzó éhségükön képtelenek uralkodni.

40. Tél...

41. Hosszú éjszakák, jajongó szél, rövid,  zord nappalok. Gomolygó hó tengeren és síkságon. Az égen csalfán vöröslő napkorong. A hőmérő higanyszála napról napra annak legalján van.

41. Nanuk, a fókavadász, szökkenve közlekedik az óriási hepehupás jégmezőn.

42. A tomboló téli szélvihar a vándorló jégtáblákat a szilárd jégmezők partjához taszítja. Az ütközés hatására a jég meghajlik, és félelmetes, magas hóakadályok képződnek.

43. Ilyen kaotikus útviszonyok között gyakran napi 3 kilométert se tudnak megtenni.

44.  Nanuk egy sarki rókát lát közeledni az egyik csapdához. Jelez a családnak, kerülőúton jöjjenek.

45.  A rövid nap a végéhez közeledik, és Nanuk táborhelyet keres.

46. A szél által összetömörített mély hó kiváló alap az iglu építéséhez. A hó az eszkimó szálláshelye.

47. Hogy jobban tudjon vágni, Nanuk megnyalogatja rozmárcsont kését, melyet azonnal bevon a jég. Míg apa dolgozik… Hogy távol tartsák az átható hideget, Nyla és Cunayou hóval minden rést betapaszt az iglu falán.

48. A gyerekek unják az igluépítést. Egy óra alatt teljesen kész. Már csak egy dolog kell... Hogy a fény áthatoljon az ablakon. Nyla megpucolja belülről a vadonatúj jégablakot.

49. Míg Nanuk újra el nem ejt valamit, ez a kis fóka az összes élelmük.

50. Néhány medveszőr és szarvasbőr ruha, egy kőedény és lámpa képezi a háztartás ingóságait.

51. A munka és a játék ideje.

52. Nagy vadász lesz, akár az apja.

53. Hideg ez a sport egy kisfiúnak csupasz kézzel. Hogy felmelegítse, Nanuk  hozzádörzsöli a kezét az arcához.

54. Az eszkimótűzhely. Fókazsír a tüzelőanyag. Moha a gyújtós. Kőedény a hóolvasztásra.

55. Az igluban a hőmérsékletet fagypont alatt kell tartani, hogy a kupola és a falak meg ne olvadjanak.

56. Reggel… Nyla, hogy megpuhítsa, megrágja Nanuk csizmáját. Fontos, különben egy éjszaka alatt merev és használhatatlan lesz.

57. Orrdörzsölés. Az eszkimópuszi.

58. Táborbontáskor Nanukék élelemhez próbálnak jutni, hogy felkészüljenek a fókavadászatra.

59. Nanuknak éjjelre az iglu tetejére kell tennie a szánt, különben a kutyák megennék a fókabőr szíjakat, amikkel azt összekötözték.

60.  A sarki hó olyan száraz, mint a homok. Ezért a szánt a könnyű siklás érdekében jégmentesíteni kell.

61. Ezt a pici iglut Nanuk a kutyakölyköknek építette, hogy ne hűljenek ki éjjel, és megvédje őket a nagy testvérek éhségétől.

62. A kölyök Cunayou kapucnijában utazik.

63. Nanuk falkavezérének kihívója akadt.

64.A befagyott tenger hatalmas jégmezőin.

65. Ahogy Nanuk a hatalmas fókára vadászik. Mivel a fóka emlősállat, sűrűn kell levegőt vennie. Ezért, amint a jég először megjelenik az öbölben, minden állat legalább egy léket szabadon tart, hogy 20 percenként fel tudjon jönni levegőért.

66. A kutyákban a hús és a vér szaga ősi vérszomjat ébreszt fel.

67. A fókahús mind közül a legáhítottabb. Ennek a legnagyobb a hő- és tápértéke.

68.  Tévedés, hogy az eszkimók bálnazsírt esznek. Azt csak zsiradékként használják.

69. A fókauszony a lakomából. Allegoo kötélhúzást játszik a társaival.

70. Nagyon hideg van!

71. Sötétedik, és a családnak hosszú még az út a menedékig. De a kutyák veszélyes késedelmet okoznak. Mire a társaságot szétválasztják, fenyegető vihar közeleg észak felől. Majdnem elpusztulnak a jeges szélrohamoktól.

72. A sajátjukat lehetetlen elérni, ezért a kis család egy elhagyott igluban lel menedékre.

73. A szél átható süvítése, a csikorgó, sistergő hóförgeteg, Nanuk falkavezérének gyászos  vonítása együtt jelenti a sarkvidék jellegzetes borongós hangulatát.


2012. június 9., szombat

Félrelépett vagy félreléptetett költő (2)


(Volt-e Petőfinek szerelmi kalandja Pila Anikóval?)


Drámája könyv formában való megjelentetése idején (1933), Kibédi Sándor előszóban adja magyarázatát írói merészségének. Szövege ("mentsége"?) alább olvasható...


KIBÉDI SÁNDOR
/Előszó a Szeptember végén című színdarabhoz/


Pila Anikó,
akiről nyolcvanhat esztendő távolában teszek vallomást e könyvben, e színpadra szándékolt s talán valamikor, megtisztult levegőben, színpadra is  kerülő költői műben,   —   nem   egészen ismeretlen név a magyar olvasó közönség előtt. Tudják sokan, hogy a  legrendkivülibb magyar szellemnek, Petőfi Sándornak volt futó kedvese abban az időben, amikor a költő már ismerte Szendrey Júliát, pár hónappal később feleségét. Írt róla legelőször —  1876-ban — Jókai  Mór,  majd   Petőfi koltói házigazdája, Pila Anikó földesura: gróf Teleki Sándor.  Azaz : inkább csak megemlítették a nevét és írtak róla annyit, hogy 17 éves ragyogó szépségű cigányleány volt, sejteni engedték, hogy  koltói  tartózkodásai alkalmával kedvese volt Petőfinek, hogy élete végéig minden évben elbolyongott arra Fehéregyháza  felé, a költő   valószínű  nyughelyéig és ugyancsak élete végéig hordozta a költőtől kapott ezüst húszasokból készített nyakláncot és ujján a köves gyűrűt stb. stb. Azt is olvashattuk, hogy Petőfi Sándor a róla írott verseit széjjeltépte és futó kalandját végkép elfeledte...


Az álszemérmes, álerkölcsös felfogás  a   mai   napig   megakadályozta e dologban a tisztánlátást. Sőt szándékosan elburkolták, félremagyarázíák, a legtöbb esetben pedig elhallgatták azt az egyetlen   teremtett asszonyi embert, aki Petőfi  Sándort  egészen szerette, egyetlenül csak önmagáért  hordozta  szívében. Igen, Jókai Mór megírta róla „Utolsó eszménykép" című versét, de többet  ő sem  igen  mert . . . na igen, adott neki, szegény öreg  cigányasszonynak  néhány   tallért. Istenem, cigány volt, ugye . . . pedig nem is volt cigány, az apja nemes magyar úr volt s az édesanyja is csak efajta félcigány, — de hát akkor, anno dazumal, ennyi is szörnyű dolog volt, tessék elképzelni, egy cigányleány és Petőfi Sándor . . .


Azután: hiszen Petőfi maga is elhallgatta, mondották. Az a Petőfi, aki semmit se hallgatott el. A jámborok azt hiszik, hogy minden, amit Petőfi irt, megjelent nyomtatásban. Nem jelent meg nagyon sok Petőfi-írás. Nem jelent meg a Pila Anikóhoz és  Pila Anikóról írott versek tömege sem, — és ennek nagyon egyszerű volt az oka.


Petőfi Sándor összes Pila Anikóval kapcsolatos verseit „Cigány Ferenc, a négyes kocsis" című, a János vitéz modorában irt nagy költeményével együtt, 1847 nyarán megőrzés végett átadta barátjának, gróf Teleki Sándornak. Következett 1848 és vele a kővárvidéki román felkelés, majd az erdélyi hadjárat és a szabadságharc leverése . . . Teleki külföldre menekült, a koltói kastélyba osztrák zsandárokat helyezett az abszolutizmus ... a versek elkallódtak, a hosszú évek után hazatérő Teleki egyet sem talált meg belőlük ... És nem találta Koltón Pila Anikót sem, — nagysokára kerítette elő valahonnan a máramarosi havasokból és minden gondja-baja mellett gondoskodott róla . . .


Bizonyos, hogy más lett volna a sorsa Pila Anikónak, ha közbe nem jön a szabadságharc. Teleki kibujdosott és a Petőfi Sándor előtt vállalt kötelezettségének nem tehetett eleget. Pila Anikó sorsa, tragédiája így teljesedett be ...


* * *


1922-ben ünnepelte a magyarság Petőfi születésének centenáriumát. Szülővároskámban, a Kővárvidék székhelyén: Nagysomkúton laktam akkor. Július havában megbízást kaptam Szentimrei Jenőtől, a kolozsvári „Vasárnap" szerkesztőjétől, hogy menjek el a 15 kilométerre fekvő Koltóra és a   „Vasárnap"   Petőfi száma  részére írjak riportot.
Felkerestem először is a Nagysomkuton lakó nyolcvanegynehány esztendős gróf Teleki Sándor földbirtokost, Petőfi barátjának unokaöccsét, aki mint egészen kisgyermek, ismerte Petőfit személyesen. Nagyon sokat megtudtam tőle Pila Anikóról is. Legjobban meglepett az a kijelentése, hogy: „a maga nagyapja igen jó viszonyban volt Pila Anikóval, úgy tudom, egyszer hált is maguknál." „A húgom, Gizella kontesz többet tudna beszélni róla, ha élne. Vele sokat játszott Petőfi ott Koltón és 1847-ben a lencsési szüreten is ott volt, mint kicsi leányka, Petőfiék is ott voltak." — Nagyon elpirultam, amikor Gizella konteszt említette, mert a kontesz szemben lakott velünk s nekem kicsikoromban az volt a legnagyobb mulatságom, ha a kapucsengő meghúzásával megbosszantottam. Mit nem adtam volna, ha élne és beszelhetnék vele! . . .


Másnap elmentem Koltóra, egy egész napot és  éjszakát  kódorogtam a kastély kertjében, beszéltem gróf Teleki Istvánnal — és azután négy napig nem mozdultam a koltói cigánysor kunyhóiból. A cigányok nagyon megszerettek, különösen egy Pila János nevezetű félkarú 28 éves kovácslegény, a  legtökéletesebb   Pefőfi alterego,   Anikó leszármazottja. Láttam Anikó sirját és egy egész éjszakán keresztül beszélgettem róla a vén Boldinéval, aki volt már   nyolcvan esztendős és harmadik felesége Boldinak, becsületes nevén Kanálos Imrének, Anikó édestestvérének. Láttam az öreg Boldi fényképét, hátlapján Teleki Sándor gróf sajátkezű írásával . . . Boldiné mondotta, hogy egyszer eljött az a Petőfi sok évvel  azután és kereste Anikót, az ura utána ment Bányára, mert akkor ott lakott Anikó és Petőfi úr akkor, amikor Anikó eljött, meghajolt előtte és kezetcsókolt neki. Mondtam Boldinénak, hogy az Jókai lehetett, nem  Petőfi,   de  nekem  se hitte, amínt nem hitte Anikónak sem akkoriban.


Boldinétól megtudtam mindent Anikó és Petőfi viszonyáról, ahogyan azt maga Anikó mondotta el neki. De nem tudtam volna meg talán semmit, ha nem cigányul beszélek Boldinéval és egyáltalán: ha eszembe nem jut, hogy felkeressem a koltói cigánysort. Tizenegy esztendeig hordoztam magamban ezeket a dolgokat, — a nyáron pedig megírtam a „Szeptember végén"-t és benne azt a Pila Anikót, aki Petőfi legszebb versének ihletője volt.


Darabomat könyvben adom a közönségnek. Eddig még nem akadt szinház, amelyik vállalkozott volna az előadására. A színpadi kiadó azt irta a levelében, hogy a budapesti színigazgatók fáznak az ilyenfajta daraboktól. Internacionálisabb darab kell. Jól van. Majd írok olyat is. De addig is: a magyar közönség bizonyosan nem fog fázni a „Szeptember végén"-től... adom hát nem valamelyik budapesti színháznak, hanem egyenesen a magyar közönségnek.


Kolozsvár,  1933. december 1.




ROMÁNIAI MAGYAR IRODALMI LEXIKON
Petőfi Sándor emlékezete (részlet)


A harmincas évek romániai magyar Petőfi-kultuszának sajátos terméke Kibédi Sándor Szeptember végén című “költői játéka” (Kv. 1933), amely egy Jókai-visszaemlékezést “továbbfejlesztve” Petőfi és egy koltói cigán­lány állítólagos szerelmét dolgozza fel. A legendát a valósággal Kristóf György szembesíti A September végén múzsája c. tanulmányában (Erdélyi Múzeum 1937⁄3), amire Kibédi, önálló füzetben, terjedelmes, helyenként minősíthetetlen hangú választ jelentet meg (Petőfi és Pila Anikó. Válasz egy tanulmányra. Kv. 1939), s koltói és környékbeli cigány hagyományokra hivatkozva ismétli meg színpadi művében irodalmi formába öltötetett korábbi beállításait.




Dr. KRISTÓF GYÖRGY
A September végén múzsája?
(részlet)


...A koltói cigányleány alakja a Jókai útitáskájában, a Teleki előadása szerint, a Fischer Petőfi életrajzában és a Móra költeményében egyaránt csak futó epizód, elszálló színes lepke, elröppenő vadgerlice. Szerzőnknél lényeg, valóságos és hatalmas numen, aki Petőfi személyiségét, jellemét, még Júliához való viszonyát is döntően irányítja, elhatározóan formálja és mint állandóan ható lelkierő, költészetének is legszebb termékeit, így a September végén-t is ihleti. Mi e színjátékhoz képest a Jókai útitarisnyája ? Jókai csak emlegetni tudja a detronálást; szerzőnk egyenesen szemünk elé is állítja. Páratlanul költői színjátéka valóban megérdemli, hogy végre eljusson az őt egyedül megillető méltó helyre: a ponyvára. Még onnan is tovább és kijebb. Ahonnan jött, ahonnan a szerző előturkálta.


Befejezésül hadd idézzünk emlékezetbe néhány olyan elvi szempontot, amelyik a koltói cigányleány történetéhez hasonló kitalálások, költői elkalandozások, vagy irodalmi szemétben vájkálások megalkotásánál és megítélésénél is szem előtt tartandók.


Nem vitás, hogy az életrajz, mint bármely tudományos munka, nemcsak jogosult, de egyenesen köteles a felvett kérdésre vonatkozó vagy azzal kapcsolatos valamennyi adatot felkutatni és megismerni. A tények és valóságok ismerete nélkül nem lehet történeti, lelki összefüggésekhez eljutni, — pedig az életrajznak is ez a végcélja. Az egyén is és a társadalmi élet is végtelenül összetett és bonyolult történés. És százszorta sokszerübb és bonyolultabb e kettőnek egymáshoz való viszonya. Minden hat és visszahat sokszor egyenes úton, de sokszor mint búvó patak vagy a földrétegen átszivárgó esőcsepp, rejtett, nehezen felkutatható utakon. Az életrajz az ismereti anyagból nem mellőzhet semmit. Mert az író, kiről szól, az előbb említett bonyolult összefüggés következtében, egész személyiségében, életének és főként akotásainak minden, még oly láthatatlan   mozzanataiban  is  az  irodalomhoz tartozik: megmagyarázandó kérdés. Elvileg tulajdonképen nem lehet beszélni arról, hogy van az író személyiségének irodalomba tartozó és irodalmon kívül eső összetevő ereje, és hogy életművében, mint eredőben, csak az előbbi erőknek a hatása volna keresendő. Hogy mi volt az írónak kedvelt eledele, elvileg épp oly fontos lehet, mint pl szerelmei. Ámde még a tudományos életrajz is mellőz minden olyan adatot, ismereti anyíagot, mely az egyéniség megnyilatkozásaira, életművére sajátosan és különösen nem hatott, ami egy élet és alkotásainak megértését és magyarázatát elő nem mozdítja, ami e tekintetben közömbös. Ha nem mellőzi, a teljesebb igazat mondja, de feleslegesen; tárgyilagos ugyan, de unalmas, vagy gyerekesen fontoskodó. Csak egy dolog nem szabad és tiltott tudományos műben : a valótlanság, ami nem igaz, mint ahogy valótlan és csupán hamis ráfogás, hogy Petőfi a koltói cigányleányt szerette, hozzá verseket írt. Ezért tudománytalan a Fischer eljárása ezen a ponton is, amikor a Jókai elbeszélését kritika nélkül egyszerűen átveszi s mint megtörtént valóságot adja elő, sőt még tódít is rajta. Nem engedhető meg az efféle. Nem azért, mert nem szép, hanem azért, mert nem igaz. Ha volna benne szemernyi valóság, bármennyire sértené is szépérzékünket, tudományos műben megfelelő helyen és mértékben feltétlenül el lehet, esetleg el kell mondani. Így kívánja a tárgyi igazság.


A költői alkotás e tekintetben korlátok nélkül szabad. A költészetet a valóság, a tárgyi igazság nem korlátozza. A költő teremt, alkot, kitalál, meglát nem megtörtént és nem valódi világot és életet. A nyers valót mellőzheti, átalakíthatja, sőt egészen új világot teremthet a puszta képzeletből. Igaz vagy nem, valóság vagy irreális az a világ, a költőre nézve teljesen mellékes, nem létező kérdés. Ellenben van a költészetnek, a művészetnek is korlátja, amelyen túl lépnie bűnhődés nélkül nem lehet. Ennek a korlátnak két tartó oszlopa van : egyik a szép törvénye, másik a valószínűség, az elhihetőség. Az előbbit felesleges tovább elemezni. A másodikra nézve is elég annyit megjegyeznünk, hogy a valószínűség és elhihetőség mértéke nem a külső, az adott világ, hanem a műalkotás benső, a létező külső világgal esetleg éppen ellenkező valószerűsége. Önmagának, önnön valóságának nem mondhat ellent semmiféle műalkotás. E benső hitel és valószínűség kedvéért és teljesítésére a művész egyaránt költhet, fantázia képekkel egészítheti ki és fejelheti meg az adott valót; de másrészt parancsolhatja azt is a benső valóság, az önmagával megegyezés elve, hogy a költő a nyers valót mellőzze, elhallgassa, esetleg határozottan tagadja.


Régi és egyszerű igazságok ezek, melyeket mint alapelveket mindenki ismer és elismer. A költői gyakorlat azonban gyakran és könnyen áttör rajtuk, vagy tekintetbe se veszi. A Jókai cigányleánya pl. nemcsak abban a vele született gyengeségben szenved, hogy tárgyilag nem igaz, hogy históriai szempontból merő kitalálás, puszta ráfogás. Költeményben ez még nem volna baj. Az a nagy fogyatkozása, hogy költőileg sem igaz, nem valószínű. Hihetetlen, bármennyire igyekszik is Jókai elhitetni. Pedig igyekszik. Szinte egy diplomata számító módszerével sorakoztat fel érveket és állítja össze az előzményeket (általános cigány rokonszenv, Julia ingadozása, az O. B. epizód, az osztrák gróf katonatiszt udvarlása, Petőfi keserve, a cigányleány szépsége), hogy a detronizálást mint szívügyileg is indokoltan megtörtént valóságot vegyük tudomásul és fogadjuk el. De hasztalan járul ehhez még a stílus kedves közvetlensége, az előadás vonzó bája is, mert kiérzik, hogy a történet, ha szép is, nem igaz még költőileg sem. A költészet örök forrása az emberi szív. Már pedig az a szív, amelyik ez állítólagos epizód idején — előtte és utána — úgy dobogott, olyan érzések gyújtópontja volt, ahogy azt Petőfi minden más ekkori jól ismert cselekedetéből és költészetéből is világosan látjuk, detronizálást el nem követhet. És nem is követett el. Amit pedig költői színjátékunk szedegetett össze innen-onnan s vág oda színigaz történeti és költői valóságként az álszemérmes és álerkölcsös titkolódzások és elhallgatások után, az olyan zagyvalék, hogy voltaképen szóra sem  érdemes.


És mégis szóvá kell tenni az efféle ú. n. költői tévedéseket és eltévelyedéseket, mihelyt azok többé már nem a költői képzelet gyermekded fontoskodásai,  vagy  szabadröptű  elkalandozásai.  Ameddig  ez elkalandozások és fontoskodások csak szerzőjük írói tehetségének ártanak és legföljebb az olvasó idejét fogyasztják haszontalanul, ártalmatlanok. Mikor azonban történelmünk és irodalmunk nagy alakjait, ezeknek személyiségét és jellemét az írói szabadság határán túl, de ennek jogán és nevében kikezdik s ferde vonásokkal és fonák színekkel, szóval hamisan átértékelve jelenítik meg, fel kell hangzania a komoly tiltakozásnak, vétót kell mondani irodalmi és közművelődési értékeink ellen elkövetett emez ízléstelen valutarontásnak. A koltói cigányleány pl. már Jókainál is alkalmas arra, hogy a nyílt valóságot elhomályosítva a Petőfi tiszta egyéniségére árnyékot vessen. Költői színjátékunk pedig már nem is csak affélére alkalmat adó indíték, hanem kész vétek, Petőfi jellemének és költészetének ízléstelen rongyokba való burkolása, elrondítása, beszennyezése. Még vékony mentségéül is alig lehet Jókaira hivatkoznia. A mások tévedése nem igazolója a költészetben sem az utóbb elkövetett ízléstelenségnek vagy épen bűnnek. Tiltakozik ellene az irodalomban is kötelező morál, az irodalmi erkölcs és felelősségérzet. A művelt ízlés.


Ma, amikor a mi irodalmunkban is szinte divat költők, művészek, általában történeti személyek életét regényben feldolgozni vagy színpadra vinni, jó, ha íróink és irodalmunk nem feledkeznek meg ez alapelvekről.


/A koltói cigányleánynak sok tekintetben párja a sztregovai sánta tót menyecske. Nagy különbség mégis, hogy a testileg-lelkileg beteg Madách Imre a maga módján, de valóban szerette Gyúros Borkét, Makovnyik Janó tót paraszt feleségét s hozzá verseket ls. irt, amelyek fennmaradtak és Madách költeményei között helyet is foglalnak. E viszonyról, a megtört és halál felé közeledő Madách furcsa és szánalmas szerelméről annak idején tudott Sztregova és környéke, a Madách család és a vidéken élő barátok 53 ismerősök. Tud róla, köteles is tudomásul venni és tárgyalni irodalomtörténetünk is. Mulasztást követtek volna el Madách életírói (Palágyi, Voinovich), ha nem tárgyalták volna. De tárgyalták megfelelő helyen és mértékben. Ellenben a Madách életének Harsányi Zsolttól írott különben igen érdekes és értékes regényéből az epikai hitel minden nagyobb sérelme nélkül bátran és egészen kimaradhatott volna. Mind igaz, vagy igaz lehet, amit Harsányi a tót menyecske ügyben mond, hogy a halál küszöbén álló. gyötrött testű és lelkű Madách úgy szerette a sztregovai sánta tót menyecskét, mint egyenrangú úrihölgyet; hogy magyarázta neki — hogy imponáljon vele — azt, hogy hogyan odamondott ő az országgyűlésen a császárnak; hogy Sztregova határának mindenható (de beteg ura) már ott tartott, hogy kérlelve „könyörgött egy sántikáló tót paraszt asszony szívéért", s hogy mikor végre a makacs tót menyecske enged és a kastélyban megjelenik, Madách elbűvölt gyönyörűséggel nézte, lelke majdnem kicsordult: hogy ennek az asszonynak társasága nem volt kisebb öröm, mint az Ember Tragédiájának diadala (III. k. 201. 2, 6 s 212. 1.) Mondom, mindez igaz, vagy igaz lehet történeti vagy lélektani szempontból. S azt is elismerem, hogy Harsányi a beteg Madách egyéni lelki tragikumát s benne azt az általános tragikumot is, hogy a legfényesebb szellem is, ha beteggé lesz, kisszerű és méltatlan élmények után futkosva keresi örömét, ízléssel és tapintattal rajzolja meg. Tehát kegyeletsértést, irodalmi valuta rontást, mint színjátékunk, nem követett el. De mégis jogosult a kérdés, vajon nem szebb volna-é a regény e nem épen felemelő epizód nélkül? Vagy ha már nem mellőzte, szükség volt épen ennyire pontosan ad oculos demonstrálnia — a sivár valót?/


A Petőfi foltnélkül való tiszta erkölcsi személyisége mellett csupán ez elvi szempont hangsúlyozása szolgálhat magyarázatul és mentségül abban, hogy kelletlen kérdést s keletlen műveket ennyi figyelemre méltattunk. Nem szívesen tettük. (Forrás: Erdélyi Múzeum, 1937/3.)




FÁBRY ZOLTÁN
Petőfi hagyománya (részlet)


... Petőfi  alakjával  töméntelen  számu  könyv foglalkozik. S ezek a könyvek még ma  sem  maradnak el. A  Petőfi-féle  írói alkat  hagyománya mellől  elmaradhatatlan a Pe tőfi féle  ember-alkat. Újabban Kibédi  Sándor  írt Petőfiről  színdarabot. (Szeptember végé n . Cluj-Kolozsvár, 1934.) Ennek a  színdarabnak egy eddig  szemügyre nem  vett Petőfi  életrészlet adja meséjét: Petőfi  házassága  előtti  napjai s e napokban  egy  Jókai  által legendásított  alakkal, Pila Anikóval való  szerelme. Kibédi  konkrétumot  csinál a legendából, sőt mély beágyazású Petőfi probnlémát. Pila Anikóval a „föld  leánya"  kerül szembe Szendrey  Juliával, az urkisaszszonnyal.  Partiumbeli  román  és  magyar  urak  Erdély  sorsán  aggódó gyülekezete a darab  háttere.  Izgalmas és  fojtott  háttér. A  probléma széles  ívet és  lázas szépséget  kap helyenkint, a  romantikára még  hajlamos Kibédi Sándortól s a Petőfi szellemében  vitt  jeleneteken keresztül  egy érzületében  tényleg költő szólal meg,  ha a  színpadilag  itt-ott vontatott  is a  darab vezetése. S ha a  darab  tudatosan  romantikus  hatásokra is tör, a problémából Kibédi  aktuális  vonatkozásokat csihol ki. A  Petőfi korabeli  társadalmi,  történeti  harcok mai  napokra  is  rávilágító mozzanatai s Petőfi személyének osztály vona tkoz á s ai friss szemre s mai törekvésekre  vallanak. A Petőfi  hagyomány mai  innerválásának jele ez. Az irodalmi  hagyomány  és a „népi-közelség"  érzésének találkozása. — Kibédi  Sándor helyesen keresi az  útját. A bomlott  világ  szabad versei után ez a Petőfi felé való  fordulás s ezzel együtt Kibédi  Sándor eredeti osztály és  népi környezetének  az  előtérbe kerülése, fejlődésének zálogosabb  igéret,  mint a — szerencsére felhagyott — intellektuális  irodalmiság.  (Korunk 1934/5. sz.)


A kérdés azóta se tisztázódott. A Kibédi durva válasza miatt elmérgesedett vita parazsa kialudt, s mi nem is szeretnénk annyi évtized távolából ismét olajat önteni a tűzre, éppen csak elbeszéltünk egy számunkra érdekes és tanulságos közjátékot irodalmunk, íróink munkásságának értelmezése tájékáról. (B.B.)

2012. június 8., péntek

Félrelépett vagy félreléptetett költő (1)

(Volt-e Petőfinek szerelmi kalandja Pila Anikóval?)



Az irodalom Júliát se kímélte: egy róla szóló
színpadi játék plakátja
(Németh Ervin: "Emlékem elől
ne fussatok")

Mint minden Petőfi-legenda, ennek is jókora "szakálla van". Nekem mégis új, mint minden újszülöttnek a jól bejáratott viccek. Úgy tűnik, derék Jókai Mórunk szerette a legendákat - mesélni szeretett, azt könyvtárra rúgó műveit tekintve, le se tudja tagadni -, kiszinezte, papírra vetette. A Petőfi szibériai fogságáról szóló állítólagos hírekben is látott fantáziát, s jóval a forradalom bukása után, Teleki Sándort meglátogatva jutott az állítólagos hír birtokába: amikor a költő jegyben járt Szendrey Júliával, volt Koltón egy gáláns kalandja egy ottani gyönyörű cigánylánnyal, Pila Anikóval, akit megejtett a költő hírneve, ifjúi rajongása és zsenije. A szokatlan, szenzációsnak tűnő hír versírásra ihlette Jókait, de a biztonság kedvéért úti beszámolóiban is rögzítette az információt.


JÓKAI MÓR
Az utolsó eszménykép


Mind elköltözött már: - kit a “cziprus lombja”
Tündér suttogással ringat szűz álomba;
Kit körül ragyogott a “szerelem gyöngye”,
Most takar zöld fűvel feledés göröngye.
A feleség, a ki a zászlót megvarrta,
Maga is nyugszik már, s a zászló alatta.
Megannyi eszménykép, kikért szive lángolt,
S zengett ajkán a dal forró kivánságról.
S ki valamennyi közt volt legdrágább kincse,
Az a régi haza: az is elmult, nincsen.
A kiről ő zengett, a kiért ő égett:
Szép asszony, szép haza - letünt régesrégen.
Csupán egy maradt meg, egy emlékszik rá még,
Fényes alakok közt egyedüli árnyék:
Egy szegény czigánylány, egykor piros arczú,
Tűz szeme, termete mint az őz, oly karcsú.
Ez a két sötét szem hogy lángolt miatta,
Ez a két sötét szem egyedül siratja.
Csak neki nem jutott egy húr sem a lantból,
Őt nem emelte föl, ő mindig alant volt. 
Vad erdő, zöld mező tudja mit szenvedett,
Mindig leány maradt, sohase feledett.
Arczrózsája hervadt, szemlángi kihaltak,
Csak bánata maradt örök fiatalnak.
Nevét sem említik, ki utolsó híve,
Azt se kérdik tőle, miért fáj a szíve?
A költő alszik már, de művei élnek,
Imádott szép nőkről örökké beszélnek;
De arról a helyről, hova lelke lejár,
Csak a barna föld tud s barna czigányleány.
(1876)




Úti táskámból 
(részletek)


"Ez időben Petőfi költői lelkesedése sokszor fellobbant a cigányokért. Azok közé tartozott a szép Pila Anikó is, akinek lángoló fekete szemeiről, piciny kezeiről és lábairól sokat beszélhetnének azok a lepkék, melyek egy este a koltói ház szeglet ablakából alászállongtak.
[…]
Pila Anikó pedig Petőfi Sándortól kilenc szép új máriás húszast kapott, s azzal vette a vádorbotot és ment a nagy világnak. A koltói ház szögletablakából pedig széttépett papírrongyok lepkéi szállongtak szét a levegőbe kiszórva. Ezek azok a lepkék, amik a szép cigányleányról tudnának beszélni, ha valaki összeszedte volna őket!
[…]
Hanem a cigányleány még most is él, s őrzi a fájó emléket lelkében.


Teleki felkerestette őt s én beszéltem vele. Azaz, hogy én csak hallgattam, hogy mit beszél. Egy kedves barátom, a megye főorvosa kérdezé az árvát testi betegsége felől. Azt mondta a leány, hogy itt fáj nagyon a bal oldalon valami. Azt talán a cigányleánynál is szívnek hívják. – Panaszolta, mikor Teleki Sándor kérdezte, hogy éli világát? Hogy sok rossz időt megért, kivált amíg a nagyságos úr nem volt a hazában: de most már jobb idő jár, mióta hazajött; ő jó úr, nem hagyja elveszni a régi cselédjét; segíti, ha nagy az ínség.


Nem régen is, szegény Anikó más kóbor atyafiak miatt a csendbiztos elé került, megtudta ezt Teleki, csak e szót mondá a csendbiztosnak: „Petőfié volt” s rögtön szabadon bocsátották Anikót. Egy sugára ennek a csillagnak olyan varázzsal bír e földön, hogy rabokat kiszabadít!


Én is adtam szegény Anikónak három forintot, s írtam róla egy verset, biz az csak bankópénz volt, nem fényes húszas; s csak az én versem, nem Petőfié – de hát az ember olyan pénzzel törleszti a maga és barátjai tartozásait, amilyen van.


Mikor Petőfiről kérdezték, hogy emlékszik-e még rá? – sietett ki a gyertyavilágról a sötétbe. Azt mondják, sokszor elkóborol „oda” Segesvárhoz, ahol hír szerint, a költő nyugszik."




(A huszadik század első felében Kristóf György irodalomtörténész ezt írja a látszólag poétikusan hangzó Pila név etimológiájáról:


"A pila szó eredeti alapjelentése a női szerv gúnyos megnevezése, csak másodsorban jelent olyan nőszemélyeket, milyeneket a Tájszótár emleget (ügyetlen, féleszű, kócos, ronda) és nőies dolgokba (?!) avatkozó, vagy női munkát végezni szerelő férfiakat. A Tájszótér (II. k. 142. 1.) az alapjelentést nem tünteti fel, noha a népnyelv Erdély-szerte ismeri. Kár, hogy Jókai nem kérdezte meg házigazdájától a pila név értelmét. Ha megteszi, bizonyosan megmarad a törvényes és nem obscen jelentésű Varga családnév mellett. Ez utóbbinál szebbnek, költőibbnek gondolta a Pila ragasztott nevet, nem is sejtve, hogy a szó trágárságot jelent.")


Pár évtizeddel később, Móra Ferenc is jónak látta megverselni a témát, gondolván, hogy ennyivel nem árt a nagy költő tekintélyének, legfeljebb csak színezi a körülötte képződött legendakört. Ugyanakkor igazít egyet az utókor ítéletén, aki Petőfinére úgymond neheztelt a költő emlékének az elárulásáért - lévén, hogy minden pontosan úgy történt, ahogy a Szeptember végén-ben jósolva vagyon -, és rámutat arra, hogy ez a hűtlenség akár Petőfi részéről is bekövetkezhetett, hiszen szél fuvatlan nem indul...




MÓRA FERENC
A koltói cigánylány

Méla tücsök vagyok én
Gyalogösvény szélén -
Pacsirtákkal szállani,
Hogy merészelnék én?


Mig ők himnuszt zengnek az
Örökkévalóról,
Én e halk dalt cirpelem
Pila Anikóról.


Nem volt hattyú, hófehér,
Sem királyi kócsag,
A szerelem bújdosó
Gerlicéje volt csak.
Nyárest volt, hogy megpihent
A Petőfi vállán,
Piros rózsát kacagó
Fekete cigánylány.


Erdőd felül feketült
Haragos napszállat...
» Fellegeknél feketébb
Szivemen a bánat!
Várkisasszony habkeze
Teritette rája,
Gyere ide, kacagd szét,
Puszták rózsaszála!«


Puszták rózsaszála volt:
Nyomtalan lepergő.
Erdők gerlicéje volt:
Elhivta az erdő.
Felcikázó fénybogár:
Belehunyt az éjbe.
Rőzse lobbant hegytetőn:
Hamva szállt a szélbe.


Soha mirtuszt nem viselt,
Se az özvegy fátylát:
De soha nem feledé
Vadgerlice-gyászát.
Ő a költő porait
Legtovább kereste -
Míg le nem szállt rája is
Az örök napeste.


Sirja halmát valahol
Vadszegfű benőtte,
Porló szive megeredt,
Rózsa lett belőle.
Hazajáró csalogány
Sokat sirt e síron -
Selyemkendőül reá
Én e dalt borítom.


1923


Tíz évvel később az erdélyi Kibédi Sándor költő és műfordító volt olyan merész és háromfelvonásos romantikus drámában dolgozza fel az állítólagos félrelépés történetét, de nem talál színházat, amelyik vállalná a bemutatót. Kibédit szentségtörőnek tartják...




(Folytatjuk)