Antoine de Saint-Exupéry: Citadella-breviárium



Nem hederítek a hülye fecsegőre, aki azt veti szemére a pálmafáknak, hogy nem cédrus, a cédrusnak, hogy nem pálmafa, és összevissza olvasva jó és rossz könyveket, a káosz felé halad. Persze, jól tudom, a fecsegőnek igaza van a maga képtelen tudományában, mert az életen kívül cédrus és pálmafa egy volna, és porrá omlana szét. Ám az élet szembeszáll a rendetlenséggel és a természetes hajlamokkal. Az élet a porból támaszt cédrust.

Nagyon is jól tudom, hogy aki feldarabolta a hullát, megmérte csontjait és zsigereit, nem tud semmit. Mert csont és zsigerek maguknak semmire sem szolgálnak, akárcsak a tinta vagy a papírmassza, amiből a könyv lesz. Egyedül az a bölcsesség számít, amit a könyv nyújt, az pedig egészen más természetű.


Az emberek azt hiszik, hogy a nekik adott ház önmagában végleges. Mert annyira erőssé lesz a bizonyosság, ha egyszer felmutatják. Aki hajón lakik, már nem is látja a tengert. Vagy ha észreveszi is, nem egyéb számára, mint a hajó dísze. Ilyen ereje van az emberi észnek. Azt képzelte a tengerről, hogy a hajó hordozására való.

Először a hajót kell megépíteni, a karavánt kell felszerszámozni, a templomot felépíteni, amely tovább marad fenn, mint az emberek. Akik most már örömmel cserélik el magukat a náluk értékesebbre. És festők, szobrászok, vésnökök, cizelláló művészek születnek. De ne remélj semmit attól, aki a saját életéért, nem pedig az öröklétéért dolgozik. Mert akkor nagyon hasztalanul tanítanám az embereket építészetre és az építészet szabályaira. Ha azért építenek maguknak, házakat, hogy benne éljenek, ugyan mi haszna lenne, ha ezekért a házakért adnák cserébe az életüket? Hiszen a ház csak az életüket szolgálja, semmi egyebet.


Ismerem én azokat az elkorcsosult fajokat, amelyek már nem írják a verseiket, csak olvassák őket, nem művelik többé a földjüket, hanem kizárólag rabszolgákra bízzák magukat. Teremtő nyomorúságukban Dél homoksivatagjai ellenük szülik szüntelenül az életerős törzseket, amelyek egy napon feltámadnak, és elindulnak holt gazdagságuk meghódítására. Nem szeretem az eltunyult szívűeket. Akik semmit sem cserélnek el magukból, nem lesznek semmi sem. Az élet elszáll, és nem segíti őket a beérésben. Az idő úgy folyik el számukra, mit a marék homok, és megfeledkezik róluk.

A kútnak dőlve, egy kislány sírdogált, homlokát behajlított karjába rejtve. Gyengéden hajára helyeztem a kezemet, felém fordítottam az arcát, de nem is kérdeztem tőle, mi bántja, hiszen jól tudtam, hogy sejtelme sem lehet róla. Mert a bánat mindig tovaszálló időből születik, amelyik nem hozta meg gyümölcsét. Elfutó napok bánata, az elveszett karkötőé, amelyik elveszett idő, vagy a testvér haláláé, amelyik haszontalanná vált idő. Amikor majd megöregszik ez a lányka, bánata a távozó szeretőé lesz, amely, anélkül hogy sejtené, az elveszett út lesz a valóság, a vízforraló kanna, a jól bezárható ház s a szoptatott gyerekek felé. És az idő egyszerre csak oly haszontalanul fog átfolyni rajta, mint a homokórán.


Ha hagyod elszaporodni a csótányokat, mondotta atyám, akkor megszületnek a csótányok jogai. Amelyek természetesen kétségbevonhatatlanok. Aztán énekeseik támadnak, és magasztalják őket előtted. Arról énekelnek, milyen megrendítő a pusztulástól fenyegetett csótányság sorsa.

Ha valaki megmenti az életedet, fűzte hozzá atyám, ne mondj érte soha köszönetet. Ne vidd túlzásba a háládat. Mert ha a megmentőd elvárja tőled, hogy hálás légy neki, aljasságból teszi. Mert mit gondol? Hogy szolgálatot tett neked? Ha érsz valamit, akkor Istennek tett szolgálatot a megmentéseddel. Ha pedig te viszed túlzásba a hálát, akkor azért teszed, mert nincs benned se szerénység, se büszkeség. A lényeges ugyanis, amit megmentett, nem a te jelentéktelen véletlen léted, hanem a mű, amelyben munkáddal részt veszel, s amelynek rád is szüksége van. Mivel pedig ő is ugyanettől a közös műtől függ, nincs mit megköszönnöd neki. Köszönetet a saját fáradságától nyert, amellyel megmentett téged. Ez az ő részvétele a műben.


Láttam táncosnőket, akik maguk tervezték meg a táncukat. Aztán persze, miután elkészültek vele és eltáncolták, egyikük sem vitte haza munkája gyümölcsét, hogy otthon elraktározza. A tánc átszalad rajtuk, mint a tűzvész. És én mégis azt a népet nevezem kulturáltnak, amelyik maga alkotja meg a táncait, jóllehet a táncot se nem arathatod le, se csűrbe nem rakhatod el. Ellenben faragatlannak mondom azt a népet, amelyik olyan tárgyakat rak polcaira – legyenek bár a legmívesebbek is -, amelyek más munkájából születtek, hiába képes megmámorosodni tökéletességük láttán.

A nagy szobrász a rossz szobrászok televényéből születik. Ők szolgálnak neki lépcsőül, az ő vállukon emelkedik fel. A szép tánc a tánc hevületéből születik. A tánc hevülete azonban azt kívánja, hogy mindenki táncoljon – azok is, akik rosszul lépnek –, különben nincs hevület, csak megkövült, iskolás tánc, jelentéktelen mutatvány... Az egyik elvéti, a másiknak sikerül, az ilyen különbségekkel egyáltalán ne törődj. Termékeny csupán az emberek nagy részvétele a közös műben egymáson át. Az elvétett mozdulat a sikerült mozdulatot szolgálja. A sikeres mozdulat pedig felmutatja a közösen keresett célt annak, aki elhibázta a magáét.


Csak hallgatás közben fogan meg és ver gyökeret az igazság. Mert mindennél fontosabb az idő, éppúgy, mint a szoptatásnál. És maga az anyai szeretet is szoptatásból van. Ki látja nőni gyermekét a jelen pillanatban? Senki. Az idegenek mondják: Mennyire megnőtt!” Az anya vagy az apa azonban nem látta nőni gyermekét. A gyermek az időben lett. És minden pillanatban az volt, aminek lennie kellett.

Az emberek nem halnak meg se birkákért, se kecskékért, se házakért, se hegyekért. A dolgok ugyanis megvannak anélkül, hogy bármit feláldoznánk értük. De meghalnak azért, hogy megvédjék azt a láthatatlan kapcsot, amelyik összefűzi, és birtokká, országgá, felismerhető, meghitt arcokká változtatja őket. Az ilyen összetartozásért elcserélik magukat, mert az ember azzal is ezt építi, ha meghal. A halál kifizetődik a szeretet miatt. És aki lassacskán egy olyan gondosan elkészített műre cserélte el életét, amely tovább tart, mint az élet, arra a templomra, amelyik évszázadokon át folytatja útját, a halált is elfogadja, ha szemei meg tudják különböztetni az épületet az anyagok összevisszaságában, és ha nagyszerűségétől elkápráztatva egyetlen vágya, hogy beleolvadjon. Mert valami önmagánál nagyobb fogadja be, és a szeretetének adja oda magát.


Apró egyházak keletkeztek, amelyek gyűlölték egymást, mert megszokták, hogy csak tévedést vagy igazságot ismerjenek. És ami nem igazság, az tévedés, ami pedig nem tévedés, az igazság. Én azonban jól tudom, hogy a tévedés egyáltalán nem ellenkezője az igazságnak, hanem csupán másfajta elrendezése ugyanazoknak a köveknek, ugyanazokból a kövekből emelt, sem nem igazabb, sem nem hamisabb, csak más templom, és mivel ráeszméltem, hogy ezek az emberek csalóka igazságokért készek meghalni, vérzett értük a szívem.

Amikor a penész beleesik a búzába, okát a búzán kívül keressd, és szerezz neki más csűrt. Amikor az emberek gyűlölködnek, ne hallgasd végig gyűlölködésük okainak hülye felsorolását. Mert van belőlük még sok más is azokon kívül, amiket neked előadnak, de azokra nem gondoltak. És ugyanannyi okuk van arra is, hogy szeressék egymást. És hogy közönyösen, egymással nem törődve éljenek. Én azonban, aki sohasem a szavakkal törődtem, tudván, hogy amit magukkal hömpölygetnek, nem egyéb, mint nehezen elolvasható jel, mint ahogy az épület kövei sem magyarázzák sem az árnyékot, sem a csendet, s a fa alkotó anyagai sem magyarázzák meg a fát, miért foglalkoztam volna gyűlölködésük anyagával? Úgy építették gyűlöletüket, mint valami templomot, ugyanazokból a kövekből, amelyekből a szeretetet is felépíthették volna.


Ha azért háborúskodom, hogy békét nyerjek, a háborút valósítom meg. A béke nem olyan állapot, amelyet háború útján lehet elérni. Ha hiszek a fegyverekkel meghódítható békében, fegyvereimet lerakva meghalok. Mert a békét csak úgy tudom megteremteni, ha szilárd alapokat adok a békének. A békét én nem erőszakolom rá az emberekre. Ellenségemet alapozom meg, az ő gyűlöletét nevelem, ha megelégszem azzal, hogy leigázom. Nagy csak a megtérítés, és megtéríteni annyit jelent, mint befogadni. Mindenkinek az ő testére szabott ruhát kínálni, hogy jól érezze magát benne. És mindenkinek ugyanazt a ruhát.

A hernyó meghal, amikor begubózik. Meghal a növény, amikor felmagzik. Aki átváltozik valamivé, megismerkedik a szomorúsággal és a szorongással. Minden haszontalanná válik benne. Aki leveti régi énjét a vedlő rovar módjára, csupa temető, csupa bánatos visszavágyakozás. És ez a tömeg most a vedlésre várt, mert elkoptatta magán a régi országot, amelyet már senki sem fog megfiatalítani. Senki sem gyógyíthatja meg a hernyót vagy a növényt, sem a kamasszá átvedlő gyermekét, aki, hogy ismét boldognak érezze magát, azt követeli, hadd térjen vissza gyermekségébe, nyerjék vissza színüket unalmassá vált játékai, nyerje vissza édességét az anyai öl, ízét a tej – csakhogy nincs már színük a játékoknak, nincs menedék az anya karjaiban, nincs íze a tejnek – és szomorúan tovább megy.


Nem érdekel engem az olyan népség, amelyik elhájasodik. A kérdés, amelyet felteszek magamnak, nem annak a megállapítása, vajon az ember boldog-e, gyarapszik-e, kényelmesen lakik-e. Én elsősorban arra vagyok kíváncsi, miféle ember gyarapszik, lakik kényelmesen, él boldogan. Mert megtollasodott és biztonságérzetükben felfuvalkodott kalmáraimnál többre becsülöm a nomádot, aki örökösen vándorol és megy, amerre a szél viszi, mert napról-napra szépül azáltal, hogy ilyen hatalmas urat szolgál. 

Az emberi láb nem taposta, hintőporként mindent belepő homokból utólag én is kiolvastam ellenségeim történetét. Tudva, hogy minden lépést megelőz egy másik, az, amelyet követett, és hogy szem szemet követ a láncban, és soha nem hiányozhat egyetlen szem sem. Ha közben a szél nem támadt fel, és a homokot felkavarva nem törölte le vele fölényes mozdulattal a megírt oldalt, mint a tanító az iskolás gyermek palatábláját, akkor vissza tudok menni lábnyomról lábnyomra egészen a dolgok eredetéig, vagy a karavánt követve rajtaüthetek a vízmosásban, ahol úgy vélte, nyugodtan letáborozhat. De az effajta olvasás semmi olyasmire nem oktatott, aminek segítségével megelőzhetném haladásában. Mert a karaván útját vezérlő igazság egészen más fajtájú, mint az a homok, amely rendelkezésemre áll. És a lábnyomok ismerete csupán meddő ismerete valami visszfénynek, amelyből semmit sem tudhatok meg a gyűlöletről, a rettenetről vagy a szeretetről, amely mindenek felett kormányozza az embereket.


Amikor visszamegyek a múltba, a templomot köveire bontom szét. Ez a művelet előre látható és egyszerű. Hasonlóképpen, ha csontokra, belső részekre szedem szét a feldarabolt testet, törmelékekre a templomot, kecskékre, birkákra, lakásokra és hegyekre a birtokot... De ha a jövő felé haladok, akkor mindenkor számolnom kell új lények születésével, akik majd hozzáadódnak ezekhez az anyagokhoz, és soha nem lesznek előreláthatók, hiszen más fajtájúak. Ezeket az embereket én egyszerinek és egyszerűnek nevezem, mert belehalnak, elpusztulnak, ha részeikre szedjük őket. Mert a csend olyasmi, ami hozzáadódik a kövekhez, de meghal, ha szétválasztjuk őket egymástól. Mert az arc olyan valami, ami hozzáadódik a márványhoz vagy az arc egyéb elemeihez, de meghal, ha összetörik, vagy ha szétválasztják őket egymástól. Mert a birtok olyasmi, ami többletet jelent a kecskékhez, lakásokhoz, birkákhoz és hegyekhez képest...

Hiú dolog, önáltatás a jövővel való foglalkozás... Az egyetlen értelmes munka a jelen világ kifejezése. Kifejezni pedig annyit jelent, mint a jelen tarka összevisszaságából megépíteni a mindent kifejező egyetlen arcot, a kövekből megteremteni a hallgatást. Minden egyéb nagyralátó szándék csupán üres szófecsérlés.


A fát... nem szükséges feldarabolnunk ahhoz, hogy megismerjük. Ám melyik mérnök tudja mindezt? Ő azt hiszi, ért a bástyákhoz, hiszen ő építi őket. Meg van róla győződve, hogy az ő mértantudása mindenestől magába foglalja a bástyákat, hiszen elég, ha pontosan alkalmazza a cementre és a kőre, hogy erős legyen a város. Holott más az, ami a lényegüket jelenti, és ha azt kívánnám megmutatni, mi is a valóságban egy bástya, akkor magam köré gyűjtenélek benneteket, és ti az évek folyamán lassan értenétek meg őket, anélkül, hogy valaha is kimerítenénk ezt a munkát, mert nincs szó, amelybe beleférne a lényegük. Ezért csak jeleket mutatok fel róluk, amilyen például a mértan, meg az a férfikar is, amely átöleli a hitvest, aki gyermeket, egy egész világot hordoz magában, és akit együtt védelmeznek.

Helyes dolog támogatni a városban dinasztiák keletkezését. És ha csupán egyetlen kis csoportból kerülnek ki az én gyógyítóembereim, de teljes örökséggel rendelkeznek, nem pedig csak néhány szóval, akkor végeredményben okosabb és képzettebb gyógyítóim lesznek, mintha egész népemre kiterjeszteném a válogatást, és katonák vagy molnárok gyermekeiből toboroznám őket. És nem nyomom el a hivatásérzetet sem, mert ez a törzs elég kemény lesz ahhoz, hogy idegen ágakat is olthassak bele. És az én dinasztiám fel fogja magába szívni, önmagává átalakítja azokat az új táplálékokat, amelyet a hivatásérzetből hozzá csatlakozók hoznak neki.


Az azonban, aki szigorú pontossággal ír, és úgy alakítja eszközét, hogy gondolatai hordozójává tegye, használat közben tovább élesíti a fegyverét, és ily módon fogyasztja ugyan, de egyúttal gyarapítja is a tartalékait. És azt, aki minden nehézség és minden keserűség ellenére szavainak az igazságával uralkodik népén, és miközben felhasználja, egyúttal gyarapítja hitelét, végeredményben jobban fogják követni háború idején. És aki a nagyságba vetett hitet alapozza meg, azt az eszközt kovácsolja, amelyet holnap fog felhasználni.

Nem szabad összetévesztenem a megbékéltek boldogságát a halállal. Én boldogságra törekszem, de nem szabad elutasítanom magamtól az ellentmondásokat. El kell őket fogadnom. Ez jó, az rossz, irtózom a dolgok összekeverésétől, ami csupán gyengéknek való szirup, és megfosztja őket férfiasságuktól, nekem azzal kell nemesednem, hogy elfogadom az ellenségemet.


Nézzétek a virágot nevelő növényt. Mert megalkotta virágát, most boldog? Nem, hanem vége van. És nincs immár egyéb óhaja, csak a halál. Mert én ismerem a vágyat. A munka szomjúhozását. A siker ízét. Aztán a pihenést. Csakhogy senki sem él ebből a pihenésből, mert a pihenés nem éltet. Nem szabad összetévesztenünk a táplálékot a céllal. Nézd ezt az embert: gyorsabban futott, mint a többi. És nyert. De a megnyert versenyből nem tudhat élni. Mint ahogy az a másik, aki élt-halt a tengerért, sem élhet örökké egyetlen, sikerrel kiállt vihar emlékén. A vihar, amelyet legyőz, csupán egyetlen karcsapás az úszásban. Kell rá következnie egy másiknak is.

Szeretem azt, aki ellenállásában, kitartásában mutatja meg magát, aki bezárkózik és hallgat, aki keményen és összeszorított ajakkal tart ki a kínok között, akit nem tör meg se kínhalál, se szerelem. Aki igazságtalan, de inkább nem szeret. Tégedet, aki félelmetes, örökre bevehetetlen bástya vagy... Mert gyűlölöm a könnyen elérhetőt. És nem ember, aki nem áll ellen. Legfeljebb hangyaboly, amelyben már nincsen Isten. Kovásztalan ember.


Az a férfi, akit úgy csodálunk, mint a megfékezhetetlen fergeteget, vagy az az asszony, akit nem lehet megadásra kényszeríteni, és karjaim között is oly távoli, mint a nyílt tengeren sikló hajó, az a férfi, aki méltó erre a névre, mert nem alkuszik, nem paktál, nem egyezkedik, és sem ügyeskedésből, sem kincssóvárgásból, sem kimerültség miatt nem ad fel magából semmit, akit összezúzhatok a malomkő alatt, de akiből képtelen vagyok akár egy cseppjét is kipréselni a titoknak, akinek a szíve legbelül oly kemény, mint az olajbogyó magja, akiről még csak fel sem tételezem, hogy akár a tömeg, akár a zsarnok meghajlásra tudná kényszeríteni, mert gyémánttá lett a szívében: mindig rejt magában egy másik arcot is. És egyszerre tud lenni meghunyászkodó, fegyelmezett és tisztelettudó, hivő és lemondó, egy mély lelkiségű fajta higgadt, jámbor gyermeke, erényeinek letéteményese...

Sokszor gondoltam azokra a gyermekekre, akik játék közben képzeletükkel élővé változtatják a fehér kavicsokat: “Tessék, mondogatják, menetelő hadsereg, amott meg nyájak”, az arra járó azonban, aki nem lát egyebet, mint köveket, nem is sejti, milyen gazdag a szívük. Vagy azt, aki hajnalban kel, a fagyos reggel hideg vizében végzi el a tisztálkodó öblítést, aztán a nap első óráinak fényében sütkérezik. Vagy egyszerűen azt, aki, ha megszomjazik, kútra megy, és maga húzza a nyikorgó láncot, emeli ki a nehéz vedret a kútkávára, élvezi a víz dalolását és lármás zenéjét. Szomjúsága tehát értelemmel töltötte meg odamenetelét, karját és szemét, olyan ennek a szomjúhozónak a kút felé vezető sétája, mint valami költemény, míg mások intenek a rabszolgának, a rabszolga szájukhoz viszi a vizet, és ezért soha nem ismerik meg a víz dalolását. Kényelmességük nem egyéb, mint részvétlenség: ők nem hittek a szenvedésben, az öröm pedig nem kért őbelőlük.


Semminek sincsen értelme, ha nem adtam hozzá testemet és lelkemet. Nincsen kaland, ha nem kötelezem el benne magamat. Miközben a Tejutat figyelik, csillagjósaim éjszakákon át tartó vizsgálódások eredményeképpen felfedezik benne a nagy könyvet, amelynek lapjai oly pompásan ropognak lapozgatás közben...

Nem hiszem, hogy elég az emberek gyermekeit beledobni a koncertekbe, költeményekbe és előadásokba, mint a vízbe, hogy megajándékozzuk őket boldogsággal és a szeretet nagy mámorával. Mert igaz ugyan, hogy az ember szeretetre való képesség, de egyúttal szenvedésre való képesség is. És unalomra is, meg olyan mogorva, rossz kedvre is, mint a felhős ég. De még azok sem csak költemény okozta örömöt éreznek, akik tudják élvezni a költészetet, mert ha nem így lenne, sohasem látnánk őket szomorúnak. Hanem bezárkóznának a költeménybe, és csupa ujjongás lennének. 


A hosszú kékpikkelyes halak csúnyák a partra kivetve, ami bizony igazságtalanság. De a hiba benned rejlik: ezek a halak ugyanis arra teremtettek, hogy a tenger mélyén ragyogjanak. Ott voltak szépek, ahol vége a partnak. A sivatagi hadak vezérei is csak ott szépek, ahol elhal a városok szekérsorainak lármája, nem hallik többé a kalmárok vásárlót hívogató szava, és megszűnik minden hiúság. Mert a sivatagban nincsen hiúság.

Uram, azt, hogy a bölcsesség nem válasz, hanem a folyton változó szavakból való kigyógyulás, azoktól tudom, akik szeretik egymást, akik lábukat lógatva, szorosan egymáshoz simulva üldögélnek a narancsültetvény alacsony kőkerítésén, és jól tudják, hogy nem kaptak választ tegnap feltett kérdéseikre. Én azonban ismerem a szerelmet, és ezért tudom, hogy azt jelenti: megszűnik a kérdezés. És megoldott ellentmondásról megoldott ellentmondásra haladva megyek a kérdések csendje és egyúttal a boldogság felé. Ó szószátyárok! Kérdéseitek teljesen tönkretették az embereket! Esztelen, aki Istentől remél választ. Ha magához fogad, ha meggyógyít, azt azzal cselekszi, hogy kérdéseidet, mint a lázat, a kezével szünteti meg.


A győzelem nem panoráma, amelyet a hegy tetejéről csak úgy birtokba veszel, hanem izmaid által felépített és a csúcsról megpillantott táj, átmenet egyik állapotból a másikba. Semmi az olyan győzelem, amelyik állandó. Nem éltet, csak elpuhít és unalmassá válik, mert többé már nem győzelem, hanem egyszerű, befejezett táj. De hát akkor a nyomorúság és a gazdagság örökös váltakozásban kell élnem? Ám rájössz, hogy ez sem igaz, hiszen egész életedet leélheted nélkülözések, nyomor és unalom közepette, mint az, akit hitelezői addig zaklatnak, míg végül felakasztja magát anélkül, hogy közben apró örömök vagy átmeneti halasztások kárpótolták volna álmatlan éjszakáinak gyötrelmeiért. Ugyanúgy sem a vagyon, sem a győzelem nem örökké tartó állapot, amely úgy kijár az embernek, mint a takarmány az állatnak.

A győzelem csupán egyetlen reggelen elfogyasztott lakoma. Mert miután győzelmet arattál, nem marad más számodra, mint élni a készleteidből, amelyek elpusztítanak tégedet, és a győzelem öröme csak azért volt olyan nagy, mert szenvedélyesen együtt éltél közösségeddel, mert előző nap szomorúságodban még bemenekültél otthonodba, vagy barátaidnál kerestél vigasztalást gyászodra vagy fiaid gyászára, és lám, most itt van ez a győzelem, amint éppen kibontakozik! De aki katedrálisát építgeti, amelynek befejezéséhez száz esztendőre van szükség, az száz esztendőn keresztül élhet úgy, hogy szíve mindig gazdag lesz.


...Nem azt kell mondani: “Ennek a városnak harmincezer lakosa van”, amire a másik azt válaszolhatja: “Csak huszonötezer”, mert ebben az esetben mindegyikőtök megmakacsolná magát az egyik szám mellett. És így valamelyik tévedne. Hanem: “Ez a város építészi mű, és időt álló. Embereket hordozó hajó.” Mire a másik: “Ez a város az emberek közös munkában zengő himnusza...”

“Szabadság, és kényszer ugyanannak a szükségszerűségnek két oldala, ami azt jelenti, hogy ez vagy, és nem valaki más.” Ez lehetsz, az viszont nem lehetsz. Szabad vagy egy nyelvben. De nem szabad egy másikat belekeverned. Szabad vagy egy bizonyos kockajáték szabályaiban. De nem szabad felrúgnod őket azzal, hogy másik játék szabályaival rontod meg őket. Szabad építened, de nem szabad fosztogatnod, és elherdálnod helytelen felhasználásukkal jószágaid tartalékát, mint az teszi, aki rosszul ír és szabadosságaival hat, tönkretéve ezzel igazi kifejező erejét, mert hiszen ha egyszer végleg tönkresilányította az emberek stílusérzékét, senki sem fog érezni semmit olvasása közben. Például ha szamárnak nevezem a királyt: ezzel mindaddig megnevettetem a hallgatóimat, amíg a király tiszteletet érdemel és tisztelik is. De aztán elkövetkezik egy nap, amikor a király azonosul a szamárral. És ettől kezdve már csak nyilvánvaló tényt mondok ki.


Hogyan ismernék az emberek saját cselekedeteiket, ha nagy fáradsággal sohasem mászták meg egyedül a hegyet, hogy megpróbáljanak önmagukká lenni a csendben? Minden bizonnyal egyedül Isten képes ismerni a fa formáját. Az emberek azonban azt tudják, hogy az egyik jobbra húz, a másik balra. És mindegyik szívesen megfojtaná a másikat, aki bosszantja és zavarja, holott egyikük sem tudja, merre tart. Így ellenségeskednek egymással a trópusi fák is. Mert egymást nyomják-tapossák el, egymástól rabolják el a nekik járó napfényt. De lám, az erdő mégis növekszik, és a hegyet fekete bundával borítja be, amely hajnalban szárnyra bocsátja madarait. Azt hiszed, az egyes ember szavai képesek megragadni az életet?

Orvosságot csak a himnuszban lelhetünk, nem pedig a magyarázkodásokban. Visszaadták-e valaha az életet az orvosok magyarázatai? Mert az orvosok így beszélnek: “Íme, ezért halt meg...” És így is van: valami megismerhető okból, belső szerveinek valamiféle megbetegedése következtében halt meg. Csakhogy az élet mégis más volt, mint a belső szervek rendje. És hiába készítettél el mindent a te logikád szerint, úgy vagy vele, mint az elkészült és beállított olajlámpával: nem ad fényt, amíg nem gyújtottad meg. Szeretsz, mert szeretsz. A szeretetnek nincs semmiféle észoka. Az orvosság csak alkotó jellegű lehet, mert csupán szívük fellángolásával tudod megteremteni egyetértésüket. És cselekvésük valódi oka az az ének lesz, amelyre rábírod őket.


“Ha sajnálkozol a kapott seb miatt, annyi, mintha azon sajnálkoznál, hogy nem más korban élsz vagy születtél. Mert egész múltad nem egyéb, mint mindennapi megszületésed. A múlt ilyen, érd be vele. Fogadd el olyannak, amilyen, ne rendezd át a hegyeket. Ott és úgy vannak jól, ahogy vannak.”

Csak a végrehajtás számít. Mert csak az maradandó; a cél nem egyéb, mint az utas ábrándképe, aki úgy hág hegygerincről hegygerincre, mintha értelme volna az elért célnak. Ugyanúgy nincs haladás a már meglévő elfogadása nélkül, amiből állandóan tovább indulsz. Én nem hiszek a megpihenésben. Mert akit nem hagy nyugodni peres ügye, ne keressen rossz békét a pereskedés valamelyik megoldásának vak elfogadásában. Hol tapasztalod azt, hogy a cédrusnak javára válik, ha el tudja kerülni a szelet? Miközben gyötri a szél, egyúttal fát csinál belőle. Nagyon bölcs legyen az, aki el tudja választani a jót a rossztól. Értelmet keresel életednek, holott ez az értelem az, hogy tudj önmagaddá lenni, nem pedig annak a nyomorult békének az elnyerése, amelyet az szerez, ha fátylat borítsz a perlekedésekre. Ha valami szembeszáll veled, és keservesen meggyötör, hagyd, ne törődj vele, mert ez azt jelenti, hogy gyökeret versz, hogy levedled kinőtt magadat. Áldott a te kínlódásod, amely hozzásegít, hogy megszüld önmagadat: mert semmiféle igazság nem nyilvánul meg, nem érhető el teljes bizonyossággal. És a kínálkozó igazságok nem egyebek, mint kényelmes lepaktálás, megannyi altató.


...Én megvetem azokat, akik maguktól tompulnak el, hogy feledni tudjanak, vagy akik a békesség kedvéért beszűkítik elméjüket, és elfojtják szívük valamelyik törekvését. Mert tudd meg, hogy minden megoldatlan ellentét, minden jóvátehetetlen viszálykodás arra kényszerít, hogy magad fölé nőve beépítsd őket önmagadba... Csak az a templomoszlop dicsőül meg végül, amelyik úgy született meg, hogy közben húsz nemzedéken át koptatták, használták az emberek. Te is, ha nagyobbodni akarsz, kopj el, használódj el perlekedéseid közben: mert ezek vezetnek el Istenhez. Ez az egyetlen létező út a világon. És ezért van az, hogy a szenvedés nagyobbá tesz, ha elfogadod.

...Vannak erőtlen fák is, amelyeket nem gyúr keményebbre a homokvihar. Vannak gyatra emberek, akik képtelenek önmaguk fölé emelkedni. Középszerű boldogságból fabrikálják a sajátjukat, miután önkezükkel pusztították el énjük nemesebb részét. Vendégfogadóban állapodnak meg egész életükre. Elvetélték magukat. Az ilyenek esetében számomra lényegtelen, hogy mivé lesznek, hogy élnek-e. Boldogságnak nevezik készleteik nyomorúságában való poshadásukat. Nem ismernek ellenséget sem kívül, sem belül.


Az emberek tévedésnek nevezik az igazság ellentétét, számukra kétségeid egyszerűen megoldhatók, és ezért tévedés gyümölcsének nyilvánítva elfogadhatatlanként utasítják el mindazt, ami feltörekvésedet serkenti... Hagyd, hadd beszéljenek. Tanácsaik könnyű szívből fakadnak, amely mindenekelőtt boldognak szeretne látni téged. Túl korán kívánják megadni neked azt a békét, amely csak a halálban adatik meg, amikor végre hasznát látod készleteidnek. Hiszen amit gyűjtöttél, az nem készlet az életre, hanem méz a méheknek az örökkévalóság telére.

A szerelem tanulóiskoláját valójában csak a szerelem szüneteiben járod ki. Kéklő hegyeid tájait is csak a gerincre vezető sziklák között járod meg, amint Isten iskoláját is csak választ nem nyerő imáid közben járod ki. Mert csupán az tesz tökéletesen boldoggá anélkül, hogy tartanod kellene az elfásulástól, ami napjaid folyásán kívül adatik meg neked, amikor az időknek végük lesz számodra, és megengedtetik neked, hogy legyél, miután végleg megvalósultál... Ezért hát az asszonyba se zárkózzál be. Hogy azt keresd benne, amit már úgyis megleltél. Legfeljebb időről időre rátalálhatsz újra, mint ahogyan a hegylakó, aki néhanapján leereszkedik a tengerpartra.


A csalódás be nem vált fösvénység. Nem egyéb, mint alacsonylelkűség, hiszen miért szűnne meg az, amit eddig szerettél valakiben, ha olyasmit fedezel fel benne, amit nem szeretsz? Csakhogy te azonnal rabszolgáddá változtatod azt, akit szeretsz, vagy aki téged szeret, aztán, ha nem hajlandó vállalni e rabszolgaság terheit, elítéled.

...nincs olyan portéka, amivel takarékosan kell bánni, ha a szív indulatairól van szó. Adni azt jelenti, hogy hidat versz magányod szakadéka felett. És amikor adsz, ne kutasd kíváncsian, kinek. Mert majd ilyeneket hallasz: “Ez az ember nem is érdemel ilyen ajándékot!” Mintha valami árucikkről lenne szó, amelyet elherdálsz. Az az ember, aki semmi hasznot nem jelentene számodra a tőle várható ajándékokkal, nagy szolgálatodra lehet neki adott ajándékaid révén, mert rajta keresztül Istent szolgálod.


Szeretni csupán az asszonyon keresztül lehet, nem pedig magát az asszonyt. A költeményen keresztül, és nem a költeményt. A hegycsúcsról megpillantott tájon keresztül. A szabadosság abból a szorongásból születik, hogy nem sikerül igazán lennünk. Akit álmatlanság gyötör, ide-oda forog fekhelyén, keresi a párna még hűvös csücskét. De jóformán még meg sem lelte, máris langyosnak találja, elutasítónak. Erre másutt keres valami tartós enyhülést. Csakhogy ilyen nincsen, mert alig nyúl hozzá, máris elpazarlódott a készlet.

Arról tudom felismerni azt, aki valóban szeret, hogy nem lehet megsérteni. Aki meghal az országért, azt az országa nem sértheti meg. Lehet beszélni ennek vagy annak az embernek a hálátlanságáról, de ugyan ki beszélne az ország hálátlanságáról? Az ország a te ajándékaidból épül: miféle zsugori elszámolást vezetsz be, ha egyetlen gondod a tőle kapott elismerés?


Egész múltad nem egyéb, mint születés, akárcsak az ország eseményei is mind a mai napig. És ha sajnálsz valamit, akkor éppoly oktalan vagy, mint az, aki azon sajnálkoznék, hogy nem más korszakban vagy, más tájon született, vagy hogy nem kicsi, hanem nagy, és az efféle képtelen képzelgésekből állandó elkeseredést merítene. Balga ember az, aki a múlton vásítja fogait, mert a múlt megváltozhatatlan gránittömb. Fogadd el a mai napot olyannak, amilyennek számodra adatott, ne verd fejedet a megmásíthatatlanba. Megmásíthatatlan: ennek nincs is jelentése, ez minden múltnak a jegye. És ahogyan nincs elért cél, lejárt körforgás, sem bevégzett korszak, hacsak nem a történészek számára, akik az ilyen felosztásokat kiagyalják, hogyan tudhatnád, hogy sajnálni az olyan cselekvést kell, amely még nem ért célhoz, és soha nem is ér - mert a dolgok értelme nem az egyszer s mindenkorra összehordott készletekben van, amelyet az egy helyben ülők fogyasztgatnak, hanem az átalakulás, a menetelés vagy a vágy hevületében. 

Nézd csak, milyen könnyen halad álmában az, aki kiszáradt kút körül hajtja le fejét a homokba, és szinte már maga is elpárolog a tűző napon. És milyen könnyűvé lesznek számára a szabadulása felé vezető hétmérföldes lépések. Milyen könnyen oltod szomjadat álmodban, lépteid úgy hozzák feléd a vizet, mint jól idomított rabszolgáid, nem áll utadba tövisbokor, hogy visszatartson. De éppen mivel nincsen ellensége, ez a jövendő nem is valósul meg - te pedig haldokolsz, homok csikorog fogaid között, és a pálmaliget, a lassan hömpölygő folyam meg a ruhát mosó asszonyok énekei csendesen halálba fordulnak. Aki azonban valóságosan megy, az kimarjítja bokáját a köveken, küszködik a tüskebokrok között, véresre zúzza körmeit az omladékokon. Mert szünet nélkül szembe találja magát a megmászandó hegyoldal minden újabb nehézségével. A vizet lassan teremti elő húsával, izmaival, felhólyagzott tenyerével, véresre sebzett lábával.


Soha ne hallgass azokra, akik úgy akarnak szolgálatodra lenni, hogy azt tanácsolják, mondj le egyik-másik törekvésedről. Arról ismered fel hivatásodat, hogy belülről nyom. És ha elárulod, önmagadat torzítod el; de tudd meg, hogy igazságod lassan alakul ki, mert az igazság születése olyan, mint a fa születése, nem pedig valami formula kiagyalása, mert itt a főszerep az időé... Az új lény, a dolgok látszólagos zűrzavarából kibontakozó egység nem úgy születik, mint a rejtvény megfejtése, hanem mint a kétségek elcsitulása, a sebek gyógyulása. És erejét csak akkor ismered meg, amikor már valóra vált.

A hiú... irigyli a királyt. És ha a király rámosolygott, akkor magára ölti ezt a mosolyt, és groteszk utánzatként páváskodik vele, hogy most már őt is irigyeljék. A király kölcsönadta neki bíborát. Mert nem más ez, csak utánzás és majmolás.


Azt nehézség nélkül elfogadod, hogy a másik föléd kerekedhessen, ha hatalmasabb, azt azonban hogyan is tudnád elfogadni, hogy ítélőképességével, igazságosságával vagy szívének nemességével bizonyuljon nálad erősebbnek? De ha megveted őt, akkor ki fog megjutalmazni munkádért azzal, hogy kifejezi irántad való megbecsülését? A megvetett embertől szármaró megbecsülés valóságos gyalázat. Ilyen esetben az emberek közötti kapcsolatokat fojtogatónak fogod érezni. Mindenekelőtt azonban, ha ilyen ember ad neked parancsot, megaláz vele, sőt lesz is rá gondja, hogy megalázzon, mert így jobban megalapozza uralmát.

Amit a kurtizánnak viszel, azt ő egyedül önmagának köszöni, sikerét egyedül magának tulajdonítja, büszke rá, hogy oly ügyes és oly szép, hogy ennyire meg tudott sarcolni. Ebbe a feneketlen kútba akár ezer, aranyat hordozó karaván terhét is beledobhatod anélkül, hogy adni kezdtél volna. Mert az adáshoz kell valaki más is, aki kapjon.


Jól tudom, mennyi idő megy veszendőbe temetésekkel, mert emberek azzal foglalatoskodnak, hogy kiássák a földet, és beletemessék a halott földi maradványait, holott ezt az időt szántásra, aratásra használhatták volna fel, mégis megtiltom halottégető máglyák rakását, mert engem nem érdekel az így nyert idő, ha ugyanakkor elveszítem a holtak szeretetét. Mert nem leltem szebb jelképet az elhunyt szolgálatára, mint a sírt, amelyhez lassú léptekkel járulnak a hozzátartozók, keresve sírkövét a sírkövek között, és tudván, hogy úgy tért meg a földbe, mint ha leszüretelték volna, visszaváltozva a természet kenyértésztájává. De mégis tudván, hogy marad belőle valami, egy ereklye a csontkamrájában, egy valaha simogató kéz formája, a koponya csontja, e kincses láda, amely persze üres, de valaha rengeteg csodával volt tele.

A rend jele, nem pedig oka a létnek. Amint a költemény terve is jele annak, hogy elkészült, jegye a tökéletességének. Nem valamiféle terv szerint dolgozol, hanem azért, hogy valami tervszerűség valósuljon meg. De lám, ők így beszélnek tanítványaikhoz: »Nézzétek csak ezt a nagy alkotást és a rendet, amely belőle sugárzik. Gyártsatok hát nekem előbb rendet, mert így lesz nagy a művetek. Holott ebben az esetben a mű élettelen csontváz, múzeumi selejt lesz csupán.«


...Én csak egyetlen termékeny cselekvést ismerek, az imádságot, de azt is tudom, hogy minden cselekvés imádság, ha önmagunk odaajándékozása azért, hogy megvalósuljunk. Olyan vagy, mint a fészkét építő madár, a fészek pedig meleg, olyan vagy, mint a mézet csináló méh, a méz pedig édes; mint az az ember, aki a vázát a váza szeretete miatt gyúrja, tehát szeretetből, tehát imádságból. Hiszel abban a költeményben, amelyet azért írtak, hogy pénzt kapjanak érte? Ha a költemény kereskedelem tárgya, akkor már nem költemény.

Szeretem azt, aki ért a tánchoz és táncol. Mert csupán ebben van igazság. Aki hódítani akar, annak mindent a hódításra kell feltennie. A gyilkosság sikeres végrehajtásához is teljes odaadás kell. Kardodat a kardnak feszíted, acél táncol acélon. De láttad valaha, hogy valaki harc közben tanakodik? Hol van ideje tanakodásra? És a szobrász? Nézd, hogyan táncolnak ujjai az agyagban, mert most éppen a hüvelykujjával igazította helyre, amit a mutatóujja elrontott. Hogy látszólag az ellenkezőjét csinálja, de csak látszólag, mert egyedül a szó jelent valamit, de a szavakon kívül nincs ellentmondás. Az élet se nem egyszerű, se nem bonyolult, se nem világos, se nem homályos, se nem ellentmondó, se nem összefüggő. Az élet egyszerűen van. Csak a szó rendezi vagy komplikálja, teszi világossá vagy homályossá, bontja szét vagy rója egybe.


A sakkjátékban ellenfeled nem tolja előre a bábut mindaddig, amíg nem méltóztattál lépni a tiéddel. Vagyis a sakkban minden az időn kívül történik, amelyik ott nem táplál, nem növel fát. A sakkjáték úgyszólván kívül esik az időn. Az életben viszont fejlődő szervezet van. Szervezet, nem pedig okok és okozatok egymásutánja - még ha aztán tanítványaid elkápráztatására felfedezed is őket. Mert ok és okozat csupán egy másik képesség visszfénye: az irányítandó alkotóképességé. Az életben ellenfeled nem vár. Ő talán már húsz lépést is megjátszott, mielőtt te az első bábut elmozdítod a helyéről. Ezért a lépésed már értelmetlen. De miért is várna? Láttál te valaha olyan táncost, aki vár? Kötve van ellenfeléhez, és így uralkodik felette. Akik csűrik-csavarják a dolgokat, bizonyos vagyok benne, elkésnek.

Megtiltom a kalmároknak, hogy agyondicsérjék a portékájukat. Mert hamar tanítómesterré válnak, és arra tanítanak, hogy cél az, ami lényegénél fogva nem egyéb, mint eszköz, és miután így félrevezettek a követendő útra vonatkozólag, hamarosan le is aljasítanak, mert ha útszéli a muzsikájuk, akkor útszéli lelket beszélnek beléd, hogy rád tudják sózni. Már pedig amilyen jó az, ha a tárgyak úgy vannak megalkotva, hogy szolgálni tudják az embereket, éppoly szörnyűséges lenne, ha az embereket alkotnák meg úgy, hogy szemétládául szolgálhassanak a tárgyaknak.


Nem vagyok hajlandó sem cimboráskodni, sem kizárni. Nem vagyok sem hajthatatlan, sem túlzottan engedékeny vagy könnyelmű. Elfogadom az embert hibáival együtt, de mégis szigort gyakorlok vele szemben. Nem csinálok ellenfelemből tanút, minden bajaink bűnbakját, akit legjobb lenne mindenestől elégetni a piacon. Ellenfelemet mindenestől elfogadom, de egyúttal megtagadom. Mert a víz üde és kívánatos. És kívánatos a tiszta bor is. De a kettő keverékét a herélteknek adom italul.
Nincsen senki a világon, akinek egyáltalán semmiben sincs igaza. Kivéve azokat, akik okoskodnak, érvelnek, bizonygatnak, de mivel a tartalom nélküli logika nyelvén beszélnek, igazuk sem lehet, és nem is tévedhetnek. Hanem egyszerűen csak hangoskodnak, de ha egyszer belegyönyörödnek önmagukba, lármájuk sok ember vérébe kerülhet. Ezért az ilyeneket lenyesem a fáról.

Ha körül akarnám írni a boldogságot, akkor talán azt kellene neked mondanom, hogy a kovácsnak a boldogság a kovácsolás, a hajósnak a hajózás, a gazdagnak a gazdagodás, és ezzel semmi olyat nem mondanék, amiből bármit tanulhattál. Egyébként is néha a hajózás jelentene boldogságot a gazdagnak, a meggazdagodás a kovácsnak, és a semmittevés a hajósnak. És így kisiklik kezeid közül ez a tartalmatlan ábrándkép, amelyet hiába igyekeztél megragadni. Ha meg akarod érteni ezt a szót, akkor fogd fel jutalomnak, ne pedig célnak, mert különben nincs értelme. Hasonlóképpen tudom, hogy valami szép, de a szépséget mint célt nem fogadom el.


Istent minden kétséget kizáróan távollétéből lehet kiolvasni, amikor elrejtőzik. Mert a tengerész számára jelentése van a tengernek. És a hitves számára jelentése van a szerelemnek. De vannak pillanatok, amikor a tengerész azt kérdezi magában: “Mire való a tenger?” A hitves meg: “Mire való a szerelem?” És gyötrődnek. Semmijük sem hiányzik, csak az az isteni csomó, amely egybefűzi a dolgokat. Vagyis mindenük
hiányzik. “Ha Isten elrejti magát népem előtt - tűnődtem -, ahogyan előlem rejtette el magát, hangyaboly hangyáivá lesznek, mert elszáll belőlük minden lelkesedés. Ha a kockák elvesztik értelmüket, nem lehetséges többé a játék.”

Lehet, hogy templomomat lerombolják, mert köveit más templomhoz akarják felhasználni. Vannak halálok, és vannak születések. De ne beszélj nekem a kövek szabadságáról. Mert akkor nincs templom. Nem értettem, miért tesznek különbséget kényszer és szabadság között. Minél több utat jelölök ki, annál több szabadságod van választani közöttük. Holott minden út kényszer, hiszen sorompót is állítottam rá. De mit nevezel szabadságnak, ha nincsenek utak, amelyek között választanod lehet? Szabadságnak nevezed a céltalan kószálást? Miközben megteremtődik az út kényszere, a te szabadságod is növekszik.


Igazi értékeid nem a tárgyak, amelyek akkor érnek valamit, amikor használod őket, mint a szamarad, ha felülsz rá, vagy edényeid, ha eszel belőlük, de ha elrakod őket, már nincs többé jelentőségük. Sem amikor a dolgok kényszere elválaszt tőlük, mint az olyan asszony, akire csak vágyakozol, de akit nem szeretsz. Mert igaz, hogy az állat csak tárgynak juthat birtokába. De a tárgy színét nyelvvel kifejezni sohasem lesz képes. Te azonban ember vagy, és a dolgok értelmével, nem pedig a dolgokkal magukkal táplálkozol.

Én csak egy szabadságot ismerek, a lélek gyakorlásának a szabadságát. És nem azt a másikat, amelyen csak nevetni lehet, mert mégis csak kénytelen vagy megkeresni az ajtót, ha át akarsz menni a falon, és nem áll szabadságodban sem az, hogy fiatal legyél, sem az, hogy a napot élvezd éjnek idején. Ha arra kényszerítlek, hogy ezt az ajtót válaszd és ne amazt, panaszkodsz, hogy oktalanul gyötörlek, de azt nem vetted észre, hogy ha csak egy ajtó van, akkor ugyanilyen kényszernek engedelmeskedtél. És ha megtagadom tőled azt a jogot, hogy azt vedd el, akit szépnek találsz, panaszkodni fogsz zsarnokságom miatt, de mivel mást még nem ismertél, nem vetted észre, hogy a te faludban minden lány kancsal.


...Tévednek azok, akik tetszeni igyekeznek. És, hogy tetszeni tudjanak, hajlékonyan, alakíthatóan viselkednek. És eleve engednek minden kívánságnak. És mindenben csalnak, hogy olyannak mutatkozzanak, amilyennek kívánják őket. De mi dolgom nekem az ilyen csont nélküli, alaktalan medúzákkal? Undorral elvetem őket, hadd menjenek vissza a maguk ködös világába: majd akkor jertek vissza, ha felépültetek. Még az asszonyok is megunják azt, aki szereti őket, ha az a személy úgy igyekszik kimutatni szeretetét, hogy visszhanggá és tükörré válik. Senkinek sincsen szüksége a saját képére. Nekem úgy van rád szükségem, hogy olyan erős légy, mint az erőd, magot érjen a fogam, ha beléd harapok. Ülj mellém, mert te vagy.

...Ha te a saját fejed szerint döntesz, de a szomszédod is ugyanúgy dönt, végösszegükben megsemmisítik egymást a cselekedeteitek. Ha mindenki saját ízlése szerint festi ki ugyanazt a tárgyat, az egyik vörösre, a másik kékre, a harmadik sárgára, a tárgynak végül már nem is lesz színe. Ha felvonulásra készülünk, és mindenki maga választja meg az irányt, őrült kavargás támad, és ezzel vége is a felvonulásnak. Ha szétosztod hatalmadat az emberek között, nem a hatalom erősödését éred el, hanem a szétbomlását. És ha mindenki külön-külön választja meg a templom helyét, és oda hordja a kövét, ahová neki tetszik, templom helyett kőhalmaz borította telket fogsz találni. Mert az alkotás egy és oszthatatlan...


Az élet struktúra, erővonalak együttese és igazságtalanság. Ha vannak olyan gyerekek, akik unatkoznak, mi egyebet cselekszel, mint hogy rájuk kényszeríted parancsaidat, amelyek olyanok, mint a játékszabályok. Aztán látod, hogyan szaladgálnak.

...Nem ott szabadok a kövek, ahol nekik tetszik, különben nincs minek jelentést adniuk, és nincs mitől jelentést nyerniük. Az elfogadható kényszer azt jelenti, hogy engedelmeskedj a trombitaszónak, ha az valami nálad nagyobbat kavar fel benned, hív életre belőled. Azoknak, akik meghaltak a szabadságért, mert felmagasztosultak, mert a saját szépségüket szolgálták benne, és azáltal, hogy alávetették magukat ennek a szépségnek, egyúttal elfogadták a kényszereit is, és éjszaka idején felserkentek a trombita hívására, nem állott szabadságukban tovább aludniuk, vagy ölelgetniük a feleségüket, hanem engedelmeskedtek a parancsnak. És ha egyszer kénytelen vagy engedelmeskedni, mit érdekel engem, kívül van-e a csendőr, vagy belül, önmagadban.

A csendőr a másik emberhez való hasonlóságodat alapozza meg. Hogyan is láthatna messzebbre? Számára a rend a múzeum rendje, ahol szépen sorba rakják a tárgyakat. Én azonban nem arra alapozom az ország egységét, hogy hasonlíts a szomszédodra. Hanem arra, hogy szomszédoddal együtt, akár az oszlop és a szobor a templomba, beleolvadjatok az országba, mert csak az ország egy és oszthatatlan.


Ha szerelmed a dolgok abszolút lehetetlenségébe ütközik, például egy klastrom vagy a számkivetés áthághatatlan fala meredezik előtted, adj hálát Istennek, ha választottad viszontszeret, jóllehet látszólag néma és vak. Mert létezik számodra általa meggyújtott mécses a világban. És nem számit, hogy nem használhatod. Mert aki így hal meg a pusztában, gazdag: hiszen háza van valahol messze, jóllehet meg kell halnia.

Ha tehát előítéletek alapján vetsz börtönbe embereket, és ha történetesen sokat vetsz börtönbe (hiszen végeredményben mindet bezárathatnád, mert mindnyájan magukban hordozzák egy részét annak, amit te helytelennek ítélsz; például börtönnel büntethetnéd jogtalan kívánságaikat is, és így még a szentek is börtönbe kerülnének), az azt bizonyítja, hogy előre kialakított felfogásod alkalmatlan szempont az emberek megítélésére, tilalmas és véres hegy, amely rosszul válogat, arra kényszerít, hogy maga ellen az ember ellen lépj fel. Mert esetleg igen nagy a jobbik része annak, akit elítélsz. De te mégis eltaposod.


A csendőrök feladata nem az, hogy megértsenek és ítéljenek, hanem hogy utasításaid alapján válogassanak – azt a parancsot kapják, hogy fehér vagy fekete pecsétet üssenek (csak két színt ismernek) arra, aki például dúdolgat, amikor egyedül van, vagy időnként kételkedik Istenben, ásít szántás közben, vagy egyáltalán gondolkozik, cselekszik, szeret, gyűlöl, csodál vagy megvet bármit, akkor iszonyatos világ kezdődik: egy áruló nép között kell élned, de nem tudsz elég fejet leüttetni, a tömeg mindig gyanús marad számodra, néped csupa kém, mert olyan választóvonalat húztál, amelyik nem az embereken kívül halad - ezzel ugyanis az egyiket jobbra, a másikat balra sorolhatnád, s így legalább világos munkát végeznél -, hanem az emberen belül, meghasonlást idéz benne elő, önmaga besúgójává, önmaga vádolójává, árulójává alacsonyítja, hiszen minden ember természetében benne rejlik az, hogy forró éjszakáin kételkedik Istenben. Hiszen mindnyájunk természetében benne van, hogy dúdolgatunk, ha egyedül vagyunk, ásítunk szántás-vetés közben, vagy időnként elgondolkozunk, cselekszünk, szeretünk, gyűlölünk vagy megvetünk valamit. Mert az ember él. De te csupán azt tartanád szentnek, igaznak és kívánatosnak, akinek eszméi nevetséges, talmi jószágok, nem pedig szívének felbuzdulásai.

És mivel azt kéred csendőreidtől, hogy azt furkásszák ki az emberből, ami ő maga, nem pedig valaki más, nagy buzgalommal hozzá is látnak, és fel is fedezik mindegyikben, hiszen megvan mindegyikben, s aztán elszörnyedve attól, hogy mennyire elterjedt a baj, téged is megrémítenek jelentéseikkel, elfogadtatják veled azt a meggyőződésüket, hogy késedelem nélkül hozzá kell látni az elfojtásához. És miután sikerült meggyőzniük, tömlöcöket építtetnek veled, hogy oda zárasd be egész népedet. Egészen addig a napig, míg végül kénytelen leszel őket magukat is közéjük záratni, hiszen ők is csak emberek.


Te, ember, úgy vagy építve, hogy a tárgyak üresek és holtak számodra, ha nem valami szellemi világ részei, és légy bár tompa agyú, zsugori alak, a szebbik tárgyat mégis azért óhajtod inkább, mint a másikat, mert valami értelme van számodra, mint ahogyan az aranyat is azért kívánod, mert azt képzeled, láthatatlan kincseket hordoz magában, és ha feleséged ezt az ékszert kivánja, nem azért teszi, hogy hajkoronája még súlyosabb legyen tőle, hanem mert nyelvi konvenció, hierarchia, titkos üzenet, hatalom jelképe.

Mivé lennének a bástyák, ha nem lenne rajtuk őr? Ezért vetkőzteti mezítelenre a várost ez az alvó őrszem. És ezért jönnek majd, és ragadják meg, ha rábukkannak, hogy saját álmába fojtsák bele... Egyszóval ott aludt az őr a lapos kőre hajtott fejjel, félig nyitott szájjal. Arca olyan volt, mint a gyermekarc. Még a puskáját is úgy szorította magához, mint a játékszert, amelyet a gyermek magával visz az álomba. És ahogy elnéztem, megesett rajta a szívem. Mert a meleg éjszakákon szánakozom az emberek gyengeségein... Alvó őrszem. Ellenség előőrse. Már a hatalmukban vagy: azért alszol, mivel nem tartozol többé a városhoz, hozzákötve és megingathatatlanul, hanem átváltozásra, vedlésre vársz, és odatárod magadat a termékenyítő magnak.


Aki a tenger iránt hordoz szívében hivatást, elfogadja, hogy hajótöröttként haljon meg. És ha igaz, hogy a hajótörés pillanatában talán ugyanúgy lázong, vergődik, mint a vad a tőrbeesés pillanatában, mégiscsak az az igazság, hogy a páni félelemnek ez a kitörése nem számít – hiszen előre számol vele, elfogadja és nem méltatja figyelemre –, sőt, ellenkezőleg, tetszik neki az a bizonyosság, hogy egy napon majd a tenger okozza halálát. Mert amikor azt hallom, hogy panaszkodnak a rájuk váró rettenetes, kegyetlen halál miatt, én mást hallok ki ebből, nem asszonyszédítő kérkedést: a szerelem titkos kívánságát, bevallásának szemérmes elhallgatását.

Minden minőségben benne vannak önmaga elpusztításának a csírái. A nagylelkűségben az élősködő veszélye, amely végül is undort kelt benne. A szemérmességben a durvaság veszélye, amely előbb-utóbb bemocskolja. A jóságban a hálátlanság veszélye, amely előbb-utóbb megkeseríti. Te azonban, hogy védeni tudd magadat az élet természetes kockázatai ellen, valamiféle már halott világot szeretnél. Mivel iszonyodsz a földrengésektől, megtiltod, hogy szépre építsék a templomot, nehogy szép templomot döntsenek romba.


Nem hiába szeretem azt, amit veszély fenyeget. Mert egyáltalán nem kell sajnálkozni rajta, hogy veszély fenyegeti az értékes dolgokat. Hiszen éppen ebben fedezem fel kiválóságuk egyik feltételét. Szeretem a hű barátot, még ha kísértésbe esik is. Mert kísértés nélkül nincsen hűség, s nincsen barátom se. És elfogadom, hogy egyik-másik elbukjék, mert ezzel csak értékesebbé teszi a többit. Szeretem a bátor katonát, amikor állva fogadja a golyózáport. Mert ha nincsen bátorság, nincs többé katonám. Ezért elfogadom, hogy egyik-másik meghaljon, ha halálával a többinek a szívét erősíti. És ha kincset hozol nekem, azt kívánom, oly törékeny legyen, hogy a szél is elfújhassa. Szeretem a fiatal arcban, hogy fenyegeti az öregség, s a mosolyban, hogy egyetlen szó is játszva könnyhullássá változtathatja.

Minden embert meg kell hódítani. Azokat, akik virrasztanak, és azokat, akik alusznak, azokat, akik a bástyák tetején cirkálnak, és azokat, akiket az ő őrjáratuk védelmez. Akik örülnek az újszülöttnek, vagy akik siránkoznak a halott felett. Akik imádkoznak, és akik kételkednek. A hódítás azt jelenti, hogy megépítem a tartószerkezetedet, és felnyitom szellemedet a teli csűrökre. Mert vannak tavak, hogy elolthasd a szomjadat, ha valaki megmutatja az oda vezető utat. És én átplántálom beléd az én isteneimet, hogy világítsanak neked. És nem kétséges, hogy gyermekkorban kell téged meghódítanom, különben végleges, kemény formát nyersz, és nem leszel képes új nyelvet megtanulni.


Úgy találtam, hogy akiknek azzal telik az életük, hogy évente egyszer kibányásznak egy tiszta gyémántot, azok lelkesen, boldogan forgatják, túrják a kietlen, köves földeket, naptól összeégetve, mint a túlérett gyümölcs, kövektől véresre sebezve, magukat egyre mélyebbre ásva az agyagba, hogy aztán feljőve mezítelenül aludjanak sátraikban. Ezzel szemben azt láttam, hogy boldogtalanok, szívükben megkeseredettek és meghasonlottak azok, akik fényűzésben élnek: hiába kapnak gyémántokat, haszontalan üvegcsecsebecséknek érzik őket. Mert az embernek nem tárgyra, hanem istenségre van szüksége. Mert a tárgy birtoklása valóban állandó, de a táplálék, amelyet számodra jelent, nem az. A tárgynak ugyanis csak akkor van értelme, ha nagyobbá tesz, márpedig nem attól növekszel, hogy birtokolod, hanem hogy megszerzed.

Hogyan állíthatnád, hogy az ünnep más valami, mint örömtűz rőzseszedés után, a hegy megmászása után boldogan nyújtózkodó izmok, a kibányászott gyémánt első megcsillanása a fényben, a szőlő beérése után a szüret? Miből gondolod, hogy úgy élhetnénk az ünneppel is, mint valami állandó készlettel? Az ünnep megérkezésed a gyaloglás után, vagyis gyaloglásod megkoronázása, de ha otthonülővé válsz, attól mit sem remélhetsz. Ezért ne telepedj be a zenébe vagy a költészetbe, sem a meghódított asszonyba, sem a hegytetőről megpillantott tájba. Mert elveszítlek, ha szétosztalak egyforma napjaim között. 


Kutyádnak a csont a valóság. Mérlegednek az öntöttvas súly a valóság. De a te számodra egészen más természetű a valóság, Ezért mondom, hogy sekélyes, felületes gondolkodású emberek a bankárok, ellenben okosak a táncosnők. Nem mintha lenézném az előbbiek munkáját, hanem azért, mert megvetem a gőgjüket, magabiztosságukat és önelégültségüket, mert azt hiszik, hogy ők a cél, a rendeltetés és a lényeg, holott nem egyebek, mint szolgák, és tulajdonképpen szolgái a táncosnőknek.

Szavaid azonnal értelmüket veszítik, mihelyt a jövőt jósolod meg. A jövőt építeni egyet jelent a jelen építésével. Azt jelenti, hogy mának szóló kívánságod fogan meg benned. A mának szól, de a holnap felé fordul. Nem pedig olyan cselekedetek valósága, amelyeknek csak a holnap számára van értelmük. Mert ha szervezeted elszakad a jelentől, meghal. Az élet, amely a jelenhez való alkalmazkodás és a jelenben való folytonosság, számtalan olyan kapcsolaton nyugszik, amelyet a nyelv képtelen megragadni. Az egyensúly ezernyi egyensúly eredménye. És ha akár csak egyet is elveszel belőle valamely elvont bizonyítás eredményeként, úgy jársz vele, mint az elefánttal, amely roppant építmény, ám elég egyetlen ütőerét elvágnod, és el fog pusztulni.


Ha olyan embert látok, aki szép lassan kelet felé halad, nem látom előre a jövőjét. Mert lehetséges, hogy csak fel- s alá sétál, és amikor azt képzelem, hogy már javában nekiindult, kizökkent meggyőződésemből, mert visszafordul. Ám ha csak egy kicsit lazítok is kutyám pórázán, s erre ő azonnal kelet felé húz, és arrafelé kényszerít engem is, tudom, mi fog vele történni, mert kelet az ő számára a vad szagát jelent., és bizonyos lehetek benne, hogy ha elengedem, arra fog rohanni. Egy hüvelyknyi lazítás a kötélen többet mondott nekem, mint ezer lépés.

Figyelem ezt a rabot, úgy ül vagy hever, mintha feladott, levetkezett volna minden vágyat. De minden a szabadság felé vonja. És arról ismerem fel ezt a hajlandóságát, hogy elég egy lyukat mutatnom neki a falban, máris megremeg, és csupa izomfeszültség és figyelem lesz. És ha a rés a mezőkre nyílik, mutass nekem olyan rabot, amelyik nem vette észre!

A levegőt hasító galamb repüléséből nem tudom megállapítani, vajon a galambdúc felé veszi-e útját, vagy csak szárnyait próbálgatja a szélben, és az otthona felé igyekvő ember lépéseiből sem tudom kitalálni, vajon a hitves utáni vágynak vagy a már unalmassá vált kötelességnek engedelmeskedik-e, s vajon léptei válást vagy szerelmet építenek-e. De ha a börtönömben őrzött rab nem szalasztja el az alkalmat, és titokban rálép a véletlenül földre ejtett kulcsomra, vagy igyekszik megállapítani, nem mozog-e az ablakrostély valamelyik rúdja, és szeme sarkából vizsgálgatja foglárait, azonnal kitalálom, hogy képzeletében már szabadon járja a mezőket.


Aki szereti a jót, az meg tudja bocsátani a bűnt. Hogy aki szereti az erőt, elnéző a gyengeséggel szemben. Mert ha a szavak egymásra öltögetik is a nyelvüket, a jó és a rossz mégis összekeveredik; a rossz szobrászok jelentik azt a humuszt, amelyen a jó szobrászok sarjadnak, a zsarnokság kovácsolja önmaga ellen a büszke lelkeket, és az éhség ösztönöz kenyered megosztására, ami még a kenyérnél is édesebb. Azokat, akik összeesküvéseket szőttek ellenem, és csendőreim által tőrbe ejtve most sötét pincebörtönökben senyvednek, már beletörődve a közeli halál gondolatába, másoknak, nem önmaguknak az áldozataiként, miután a szabadság és az igazságosság szeretetétől vezérelve ők vállalták értük a kockázatot, a nyomort és az igazságtalanságot, én mindig ragyogó szépségben láttam, amely mint a tűzvész lobogott bennük a vesztőhelyen. Ezért soha nem is fosztottam meg őket a haláluktól. Mit ér a gyémánt, ha nem kell érte kemény küzdelmet vívni az őt elrejtő meddő kőzettel? Mit ér a kard, ha nincsen ellenség? Mit ér a hazatérés, ha nincs távollét? Mit ér a hűség, ha nincs kísértés? A jó diadala az engedelmes jószág diadala a jászol előtt. Én nekem nem kellenek az egy helyben ülők meg a jóllakottak.


Aki börtönbe zár vagy kivégez, azért teszi, mert kételkedik önmagában. Kiirtja a tanúkat és a bírákat. De ahhoz, hogy nagyobb lehess, nem elég kiirtanod azokat, akik kicsinynek láttak. Aki börtönbe zár és kivégez, azért is teszi, mert másra hárítja a hibákat. Vagyis gyenge. Mert minél erősebb vagy, annál inkább vállalod a hibákat. A hibák tanulságul szolgálnak, s ebből a tanulságból születik a győzelem.

Amikor magadat adod, többet kapsz, mint amit odaajándékozol. Mert semmi voltál, és valamivé leszel. És mit számít nekem, ha a szavak dühödten öltögetik egymásra a nyelvüket! (…) Mert az igazi szerelem nem pazarlódik el. Minél többet adsz, annál több marad belőle neked. Ha igazi forrásra mész vízért, minél többet merítesz, annál bővebben buzog. A viaszgyertya illata is igaz mindenki számára. És ha az a másik is kedvét leli benne, a te számodra is gazdagabb lesz ez az illat.


Az aljas tettek aljas lelkeket választanak maguknak eszközül. A nemes tettek nemes lelkeket.
Az aljas tettek aljas indítékokkal fogalmazzák meg magukat. A nemes tettek nemes
indítékokkal.
Ha árulást akarok elkövettetni, árulókkal követtetem el.
Ha építtetni akarok, kőművesekkel építtetek.
Ha békét csinálok, gyávákkal iratom alá.
Ha halált kívánok, hősökkel üzentetem meg a háborút.
Mert nyilvánvaló, hogy amikor a különböző irányzatok egyike győzedelmeskedik, az vállalja, aki a leghangosabban képviselte ezt az irányzatot. És ha úgy adódik, hogy a szükséges irány megalázó, az vezet abba az irányba, aki akkor is azt kívánta egyszerű aljasságból, amikor egyáltalán nem volt még szükségszerű.
Épp oly nehéz a megadást a legvitézebbekkel elhatároztatni, amilyen nehéz a leggyávábbakat rávenni, hogy ők válasszák az élet feláldozását.


Ha ítéletet mondasz művemről, azt kívánom, hogy róla szólván ne légy rám tekintettel ítéleted megalkotásában. Ha arcot faragok ki a kőből, elcserélem magamat erre az arcra, és szolgálok neki. Nem pedig ő szolgál nekem. És valóban, még a halál kockázatát is vállalom, csak hogy be tudjam fejezni alkotásomat.
Ne takarékoskodj hát bírálatoddal attól tartva, hogy megsértesz hiúságomban, mert nincs bennem hiúság. A hiúságnak számomra nincs semmi értelme, hiszen nem rólam van szó, hanem arról a bizonyos arcról.
Ám ha ez az arc megváltoztatott téged, mert valami újat hozott számodra, ne takarékoskodj dicséreteiddel sem, attól tartva, hogy meghántod szerénységemet. Mert nincs bennem szerénység. Olyan céllövésről volt itt szó, amelynek az értelme felettünk áll, de amelyben együtt kell működnünk. Én mint nyílvessző, te mint cél.


Ha egy fa részei vagytok, akkor mindegyikőtök függ az összestől, az összes mindegyikőtöktől. És ha az egyik eltávozik közületek, megsiratjátok. Mert ha valami alakzathoz tartoztok, akkor hierarchia uralkodik köztetek. Ilyenkor kiderül egymás számára való fontosságotok. Mert ha nincsen hierarchia, testvérek sincsenek. És mindig azt hallottam, amikor valamiféle függés volt, hogy “a testvérem”.

Mindaddig, amíg színesnek, csillogónak vagy paradoxnak talállak, semmit sem kaptam tőled Egyszerűen csak mutogatod magadat, mintha vásárban lennél. Ám tévedtél az alkotás tárgyát illetően. Mert az nem önmagad mutogatása, hanem az én megvalósulásom elősegítése.
Nos, ha túl sokat hadonászol előttem madárijesztőddel, máshová szállok. Ezzel szemben az, aki oda vezetett, ahová akart, s aztán visszavonult, el tudja hitetni velem, hogy a világot fedezem fel, és eléri, amire vágyott: segített megvalósulásomban.


Ha semmi sem mozdul, akkor nincsen erővonal. Mikor közel van hozzád a kút, akkor, ha szomjhalál fenyeget, valóban vágyakozol feléje. De ha valami oknál fogva megközelíthetetlen marad, ha nem kaphatsz tőle és nem adhatsz neki semmit, ez a kút olyan, mintha nem is léteznék. Akárcsak az utadba akadt asszony, aki mellett elhaladsz, és nem lehet számodra semmi. Mert a csekély távolság ellenére messzebb van tőled, mintha másik városban élne, másutt lenne férjnél. De egészen mássá változtatom számodra, ha egy feszes struktúra alkotórészévé teszem, és például arról ábrándozhatsz, hogy éjnek idején ablakához támasztott létrádon feljuthatsz hozzá, hogy elrabold, lovad hátára dobd, s aztán élvezhesd szerelmét rablótanyádon. Vagy ha katona vagy, ő meg királynő, azt remélheted, hogy meghalhatsz érte.

Ha azt mondom: holdvilág, ne képzeld, hogy csak a holdvilágban van rólad szó. Hiszen a napban, a házban vagy a szerelemben is ugyanígy rólad van szó. A lényeg: hogy egyszerűen rólad van szó. De azért választottam éppen a holdvilágot, mert kellett valami jel, amellyel megértetem magamat. Nem választhattam egyszerre mindet. Aztán az a csoda történik, hogy hatásom egyre terebélyesedik, akárcsak a fa, amely kezdetben egészen egyszerű volt: mag; ez a mag azonban, amely még nem valamiféle miniatűr fa volt, gyökeret eresztett, ágakat hajtott, ahogy egyre jobban kitárulkozott az időben. Ugyanígy van az emberrel is. Ha hozzáadok valami egyszerűt, amit talán egyetlen mondatom hordoz magában, hatásom egyre több módon nyilvánul meg, és lényegében változtatom meg ezt az embert, aki ezentúl másként fog viselkedni holdvilágnál, a házában vagy a szerelemben.


Láttál-e valaha olyat, hogy az elhagyott asszony peres úton szerzi vissza a férjét, miután a bíró előtt bebizonyította, hogy igaza van? A per indulatokat szül. Azzal sem tudja visszaszerezni férjét, ha annak mutatja magát, akit az szeretett, mert azt a nőt már nem szereti a férje. Láttam én olyan szerencsétlen asszonyt, akit szomorú éneke eldalolása után vettek feleségül, s aztán a válás előtt újra rákezdett a szomorú dalra. Csakhogy ettől a bús énektől a férfi most már dühbe gurult.
Talán sikerülne visszaszereznie, ha újra azt a férfit ébresztené fel benne, aki akkor volt, amikor szerette őt. De ehhez teremtő géniuszra van szüksége, mert ebben az esetben valami elhivatottsággal kellene megajándékoznia a férfit...

Ha szerelmet akarok ébreszteni magam iránt, olyan valakit keltek benned életre, aki énérettem van. Nem az én kínlódásaimról fogok neked beszélni, ezzel csak meguntatnám magamat. Nem foglak szemrehányásokkal zaklatni, a szemrehányások joggal haragra gerjesztenének. Nem sorolom elő mindazokat az okokat, amelyek miatt szeretned kellene, hiszen ilyen okaid nincsenek. A szerelem oka maga a szerelem.


...Minden bizonnyal nem a szöveg a lényeges. Máskülönben mindenki nagy költő lenne. És mindenki megmozgathatná a tömegeket, csak azt kellene mondania: “Kövessetek a harcba, a puskapor szagára...” Próbáld csak meg, és meglátod, hogy kinevetnek. Akárcsak azokat, akik erkölcsöt prédikálnak.

...Ahol nagyobb a javak száma, az embereknek több esélyük van örömeik természetének a félreismerésére, mivel valóban úgy érzik, hogy az örömök a dolgokból származnak, holott nem, hanem e dolgoknak egy bizonyos országban, házban vagy birtokon való jelentőségéből. Így aztán előfordul, hogy a jólétben élők könnyebben tévedésbe esnek, és gyakrabban kergetnek hiú kincseket. Ezzel szemben a sivatagban vagy a kolostorban élők, akiknek semmijük sincsen, világosan felismerik, honnan származnak örömeik, és így könnyebben őrzik meg buzgalmuk forrását.


...Ahhoz, hogy igazságom termékeny legyen, időállónak kell lennie. Kit szeretsz, ha mindennap változik szerelmed, és hol lesznek nagy tetteid? Csupán a folytonosság teszi termékennyé erőfeszítésedet. Mert az alkotás ritka dolog, de ha néha sürgősen szükséged van is rá, hogy megmentsen, nem lenne jó, ha minden nap részed lenne benne. Mert ahhoz, hogy embert adhassak a világnak, több emberöltőre van szükségem. És nemesítés ürügyével nem vágom ki minden nap a fát, és helyettesítem új maggal.

...Nem egyformán jó minden rítus, minden áldozat, minden szertartás és minden út. Vannak rosszak, amint van alacsonyrendű zene is. De eszemmel nem tudom eldönteni, melyik milyen. Ehhez jelre van szükségem, és ez a jel te vagy. Ha meg akarom ítélni, milyen az út, a szertartás vagy a költemény, megnézem azt az embert, aki onnan jön. Vagy meghallgatom, hogyan dobog a szíve.


Hacsak nem vak rabszolgák az emberek, minden vélemény megtalálható mindegyikben. Nem mintha állhatatlanok volnának, hanem azért, mert belső igazságuk olyan igazság, amelyik nem talál magának testére szabott öltönyt a szavakban. Ezért kell neki egy kicsike ebből is, abból is...”
Mert te leegyszerűsítetted a dolgokat a szabadsággal és a kényszerrel. Aztán habozol a kettő között, mivel az igazság nincs sem az egyikben, sem a kettő között, hanem a kettőn kívül van. De hát micsoda véletlen révén tudhatnád egyetlen szóba belesűríteni a te belső igazságodat? A szavak nyomorúságos kis skatulyák. És vajon az, amire szükséged van, hogy nagyobb lehess, kinek, minek a nevében férne el egy ilyen nyomorúságos skatulyában?


Nem jut eszedbe, hogy a boldogság feltétele sohasem a boldogság keresése? Különben leülnél, nem tudva, hová fuss. A boldogság jutalomként adatik meg neked az alkotó munka után. És a boldogság feltétele a küzdelem, a kényszer és a kitartás.
Nem jut eszedbe, hogy a szépség feltétele sohasem a szépség keresése? Különben leülnél, nem tudva, hová, merre fuss. Ha műved elkészült, a szépség jutalmadként adatik meg neki. És a szépség feltétele a harc, a kényszer és a kitartás.
Ugyanígy szabadságod feltételei is. Nem a szabadságod ajándékai. Különben leülnél, nem tudva, hová fuss. Amikor végül embert faragtak belőled, a szabadság ennek az embernek a jutalma: immár egy egész ország felett rendelkezik, amelyben szabadon cselekedhet. És szabadságod feltétele a küzdelem, a kényszer és a kitartás.


Az egyenlőség egyenlőség az országban, a testvériség jutalomként adatik meg nekik. Mert a testvériség nem a tegeződés vagy a gyalázkodás joga. Én mondom neked, testvériséged a hierarchiád jutalma, azé a templomé, amelyet egymás segítségével építetek. Mert én a testvériséget azokban az otthonokban fedeztem fel, ahol tisztelet övezte az atyát, és ahol az idősebb testvér védelmezte a fiatalabbat. Ahol a kisebb testvér rábízta magát a bátyjára. És melegek voltak esti együttléteik, ünnepeik és hazatéréseik. Mert ha olyanok, mint az ömlesztett anyag, ha egyik sem függ már a másiktól, ha egyszerűen csak elmennek egymás mellett, és úgy keverednek össze, mint a golyók, hol fedezel fel közöttük testvériséget? Meghal az egyik? Lesz helyette másik, hiszen személy szerint nem volt rá szükség. Ahhoz, hogy szerethesselek, azt akarom tudni, hol vagy, ki vagy.


Persze, hogy elérhetetlen a tökéletesség. Nincs más értelme, mint hogy csillag legyen, amely felé haladnod kell. A tökéletesség irány és valami felé való törekvés. De egyedül csak a menetelés számít, és nincs olyan készen kapott helyzet, amelybe nyugodtan belecsücsülhetsz. Mert akkor megszűnik az az erőtér, amely egyedüli mozgatód, és olyan leszel, mint a holttest. És ha valaki mégsem törődik a csillaggal, az azt jelenti, hogy le akar ülni, aludni akar. De hová ülsz le? És hol alszol? Nem ismerek pihenőhelyet.

Ha hibázol a játékban, amelyet magának a játéknak a kedvéért játszottál, elvörösödsz, megalázottnak érzed magadat, és igyekszel helyrehozni a hibádat. Pedig nincs is bíró, aki megbélyegezzen, csak az a valaki, akit felszabadított benned ez a hibás játék, és aki most tiltakozik. Igyekszel elkerülni a hibás lépést a táncban, jóllehet sem a másik táncos, sem senki más nem illetékes rá, hogy szemrehányást tegyen neked miatta. Ezért tehát, ha foglyul akarlak ejteni, nem a hatalmamat fitogtatom előtted, hanem kedvet ébresztek benned a táncomhoz. És oda jössz velem, ahová akarom.


Az állatidomítás azt jelenti, hogy az állatot megtanítod rá, hogy a számára egyedül eredményes irányban fejtse ki tevékenységét. Amikor távozni akarsz hazulról, oda sem figyelve az ajtó felé kerülsz. Amikor a kutyád meg akarja kapni a neki járó csontot, elvégzi a tőle kívánt cselekedeteket, mert lassacskán megfigyelte, hogy ezek vezetnek el a legrövidebb úton a jutalomhoz. Jóllehet látszólag semmi közük sincsen a csonthoz. Mindez az ösztönön és nem a logikus gondolkodáson alapszik. Így például a táncos a táncosnőt olyan játékszabályok szerint vezeti, amelyeket egyikük sem ismer. Ezek a szabályok éppúgy rejtett nyelven szólnak hozzád, mint te a lovadhoz.

Az igazi bástya benned van. Tudják ezt jól a katonák, akik a kardjukat suhogtatják előtted. De te nem lépsz. Az oroszlánnak nincs páncélja, lábával azonban olyan gyorsan üt, mint a villám. És ha ráugrik barmodra, úgy tépi ketté, mint te a kétajtós szekrényt.


A gyermek mindig elbátortalanít, mintha ismeretek tudója volna. És ebben tulajdonképpen nem is nagyon tévedsz, mert a gyermek szelleme roppant erős mindaddig, amíg el nem csökevényesíted. Három kavicsból egész hajóhadat épít magának. Persze, az aggastyán nem ismeri fel benne a hadiflotta parancsnokát, de megérzi ezt az erőt.

...Ha kihívja maga ellen, a vézna gyermekeket eltapossa az óriás haragja. De nem a vézna gyermek játékából vagy értelméből származik az óriás haragja. Hanem abból, hogy a gyermek nem is hederít rá. Vagy abból, hogy szereti őt. És serdülő korában talán abból, hogy segíti, mert azt akarja, hogy az óriásnak szüksége legyen rá. Aztán elkövetkezik az ötletek ideje, és a felnőtt gyermek fegyvert kovácsol magának. Vagy pedig egészen egyszerűen magasságban, súlyban kerekedik fölébe. Vagy még egyszerűbben, a gyermek beszélni kezd, és ezreket állít maga mellé, aztán az óriás ellen vezeti őket, és ők ezren lesznek a védőpáncélja. És ezen keresztül próbáld most már megsebezni.


Azáltal, hogy készleteibe zárta be magát a város, elfogadta a halált. Én félek azoktól a törzsektől, amelyek mezítelenül, erődök nélkül vándorolnak fel észak felé a pusztájukból. Szinte fegyvertelenül vonulnak ide-oda. Ám olyanok, mint a még ki nem csírázott mag, amelyik nincs tudatában a saját erejének.

Ha azt hallod, hogy valamely vallás panaszkodik az emberekre, mert nem hagyják magukat megtéríteni, nevesd ki. A vallás dolga felszívni magába az embereket, nem pedig az embereké, hogy elfogadják. Nem vetheted szemére a földnek, hogy nem nevel cédrust.

Az ember hatékonyságát nem is a kimondott szavakkal vagy észbeli indítékokkal és érvekkel igyekeztem megmagyarázni, hanem az új és termékeny struktúrák szóval ki nem fejezhető erejével, amilyen arról a kőbe vésett arcról sugárzik feléd, amelyet megnéztél, s amelyik más emberré tesz téged.


Amikor győztes vagyok, éjszaka másnapra teszem el a győzelmemet.
Szüretelésre váró, az éjszaka által ideiglenesen megkímélt szőlőfürtök, felfüggesztett aratások éjszakája. A bekerített ellenségek éjszakája, akiket csak másnap fogok el. A megtett tétek éjszakája - a játékos egyelőre aludni ment. A kalmár is aludni ment, de utasításait közölte a felette őrködő éjjeliőrrel. A tábornok is aludni ment, de parancsait kiadta az őrszemeknek. A fedélzetmester is aludni ment, de utasítást adott a kormányosnak, a kormányos pedig az Orion csillagkép után igazodik; amelyet pontosan befogott a vitorlázat megfelelő résébe. A jól kiadott parancsok és a felfüggesztett alkotótevékenység éjszakája.

De egyúttal olyan éjszaka is, amelyen csalni lehet. Amelyen a martalócok elrabolják a termést. A tűzvész elpusztítja a csűröket. Az áruló elfoglalja a citadellákat. A felharsanó kiáltások éjszakája. A hajóra leselkedő zátony éjszakája. A látogatások és a csodák éjszakája. Isten ébredéseinek az éjszakája - a tolvaj -, mert akit szerettél, hiába várod, amikor felébredsz! Éjszaka, amelyen hallani lehet, hogyan roppannak a csigolyák.


Ünnepeid bizonnyal újra átéltetik veled falud felépítését vagy a vallásának megteremtését, mert az ünnepek állomások, erőfeszítések és áldozatok emlékei. Ám erejük elhalványul, mert lassacskán ódon vagy egyáltalán haszontalan ízt érzel rajtuk. Ilyennek hiszed magadat szükségszerűen. Boldog néped otthonülővé válik, és megszűnik élni. Ha hiszel a tájban, akkor ott maradsz, ám elunod magad, és megszűnsz lenni.
Vallásod lényege megszerzésének aktusa volt. Azt hitted, hogy ajándék. De az ajándékkal hamarosan nem tudsz mit kezdeni, felviszed a padlásra, mert elkoptattad igazi erejét, ami a kapott ajándék felett érzett öröm, nem pedig a birtoklása volt.


Az északi tengereken vannak olyan úszó jégtömbök, amelyek hegyvastagságúak, de tömegükből csak vékony taréj látszik ki a ragyogó napban. A többi szunnyad. Így van ez az emberrel is, akinek csupán nyomorúságos kis részét világítottad meg nyelved mágiájával. Mert a századok bölcsessége kovácsolt kulcsokat megragadására. És fogalmakat megvilágítására. De aztán időnként olyannal találkozol, aki egy még meg nem fogalmazott részt tár tudatod elé, új kulcs segítségével, amely egyetlen szó...

Az az idő, amely alatt hittél valami hamis hírben, nagy mértékben meghatározott téged, mert olyanná válik, mint a dolgozó mag, a növekedő lomb. Aztán hiába oszlik el tévedésed, te közben mássá lettél. És ha ezt vagy azt állítom előtted, te előbb-utóbb annak minden jegyét, minden összefüggését, minden bizonyítékát megleled. Például ha azt állítom a feleségedről, hogy megcsal, rájössz, hogy kacér, tetszeni vágyó. És ez igaz is. Meg hogy állandóan eljár hazulról, ami megint csak igaz, de te eddig nem vetted észre. Aztán hiába teszem jóvá a hazugságomat, a struktúra maga megmarad. Hazugságomból mindig marad vissza valami, mert olyan szempontot kínált, amelyből valóban létező igazságokat lehet felfedezni.


Ilyeneket mondasz: “Ez az ember az én oldalamon áll, tehát felhasználhatom. De ezt a másikat, aki szembeszáll velem, kényelmi szempontból a másik táborba sorolom, és nem szándékozom rá hatni másként, csak a harc eszközeivel.” Ha így cselekszel, magad keményíted, teremted meg ellenfeledet.
Én azonban azt mondom, hogy barát és ellenség általad kitalált szavak. Valóban jellemeznek valamit, például meghatározzák számodra, mi fog történni, ha találkoztok egymással a csatamezőn, de az embert nem egyetlen szó irányítja, és én ismerek olyan ellenségeket, akik közelebb állnak hozzám, másokat, akik hasznosabbak, megint másokat, akik jobban tisztelnek, mint a barátaim.

Mivel azonban ami van, az van, és csupán azt szabad számításba vennünk, marad a tény: ugyanolyan befolyást gyakorlok ellenségemre, mint a barátomra. Csak éppen az egyik irányban többé-kevésbé kedvező ez a befolyás, a másikban többé-kevésbé kedvezőtlen. De ha a mérlegre akarsz nyomást gyakorolni, más szóval, cselekedettel vagy erővel kell megnyilatkoznod, akkor teljesen mindegy, hogy bizonyos súlyt leveszel a jobb serpenyőről, vagy ugyanolyan súlyt teszel a bal serpenyőbe.


Nincs mulasztás önmagában. Mert minden cselekedet igazolható. Nézőpont dolga, nemes-e vagy nem. Mulasztás a léttel kapcsolatban lehetséges, vagy a létnek a mulasztása lehetséges. Mindenkinek lehetnek nemes okai arra, hogy ne bizonyos irányban cselekedjen. Nemes és logikus okai. Mégpedig azért, mert a lét nem szívta magához elég erősen. Mint az az ember, aki szegkovácsolás helyett köveket farag. S ezzel árulást követ el a vitorlás hajó ellen. Nem fogom meghallgatni, hogyan magyarázod a viselkedésedet: erre nincsen nyelved.

Nagyon sok embert kell látnod ahhoz, hogy megismerd. És különféle embereket. Ahogyan a hajót ismered meg a szegeken, vitorlavásznakon és hajópadlókon keresztül.


Elítélem hiúságodat, de nem ítélem el a büszkeségedet. Mert ha te jobban táncolsz, mint más, miért ócsárolnád magadat, és alázkodnál meg az előtt, aki rosszul táncol? Létezik olyan fajta büszkeség, amely a jól táncolt tánc szeretetéből fakad. A tánc szeretete azonban nem a te, a táncos önszeretete. Értelmedet a művedből nyered, nem a mű büszkélkedik veled. És csak a halálban fogod a tökéletességig vinni. Csak a hiú táncosnő önelégült, és szakítja félbe lépteit, hogy elmerengjen önmagán, elmerüljön önimádatában. Nincs más várnivalója tőled, csak a tapsaid.

A szív alázata nem azt kívánja, hogy megalázkodj, hanem azt, hogy kitárulkozz. Minden cserének ez a kulcsa. Csak így tudsz adni és kapni. (…)  Amikor szolgálsz, az alkotást szolgálod. Az anya alázatos a gyermeke, a kertész a rózsája előtt.


Nem vagyok sem szolgálatot igénylő bálványkép, sem szolgáló rab. Bárki magáénak
követel, eltaszítom magamtól. Nem vagyok zálogtárgy, senkinek sincsen követelési joga velem szemben. Amint nekem sincsen senkivel szemben: aki engem szeret, attól én örökké kapok. (…) Ugyan kitől vásároltál meg, hogy tulajdonjogot követelj magadnak? Nem vagyok a szamarad. Istennek talán tartozom vele, hogy hűséges maradjak hozzád. De neked nem. Így van ez az országgal is, amikor életével tartozik neki a katona. Nem az országnak van ilyen esetben követelési joga, hanem Istennek. Ő parancsolja, hogy az embernek legyen értelme.

...Szenvedésed valóban rákényszerít, hogy menekülj ki szenvedésed körülményeiből. De el kell fogadnod a szenvedést, hogy indíttatást érezz a felemelkedésre. Például valamelyik beteg tagod okozta egyszerű fájdalmad is ilyen. Arra kényszerít, hogy ápold magad, és ne légy hajlandó tétlenül senyvedni. De azt, aki inkább elvágja tagjait, mert szenved miattuk, semhogy orvosságot keressen bajára, én nem bátornak, hanem esztelennek vagy gyávának nevezem. Én nem csonkítani, hanem akarom az embert.


Az az ember, aki valamiféle gyenge lábon álló igazságot alakít ki magának - például azt, hogy többre kell becsülni a szabadságot a kényszernél, vagy a kényszert a szabadságnál, képtelen lévén helyesen bánni azzal a nyelvvel, amelynek a szavai dühödten öltögetik egymásra a nyelvüket -, azonnal haragra lobban, mihelyt valami megpróbál ellentmondani neki. Az ember azért kiabál olyan hangosan, mert a nyelve elégtelen, így akarja elnyomni mások szavát. Ám mi miatt háborognék, Uram, ha egyszer felhágtam a hegyedre, és láttam, hogyan folyik a munka a tűnő szavak mögött? Aki hozzám jön, szívesen fogadom. Aki háborog ellenem, megértem tévedésében, és szelíden szólok majd hozzá, hogy visszatérjen hozzám. De ebben a szélsőségben semmi sem lesz engedmény, aljas hízelgés, helyeslés hajhászása, csak azt jelenti, hogy nagyon világosan felismerem, milyen szenvedélyes vágy fűti. Elvállalva a magaménak, hiszen azt is magamba szívtam. A harag nem vakít el: a harag abból születik, hogy vakok vagyunk.


Igazán hűségesnek lenni azt jelenti, hogy hű vagy önmagadhoz. Nincs mit várnod az árulástól, mert időbe kerül, míg megkötöd a csomókat, amelyek irányítanak, lelkesítenek, értelmeddé és világosságoddá lesznek. Akárcsak a templom kövei. Nem dobálom őket vaktában össze-vissza nap mint nap, hogy jobb templomok felé tapogatóddzak. Ha eladod a birtokodat más, látszólag talán szebb birtokért, olyat vesztettél el vele magadból, amit soha többé nem találsz meg.

Bizalmatlan vagyok veled szemben, amikor hirtelen szakítasz, mert ilyenkor legértékesebb jószágodat kockáztatod, amely nem a dolgok, hanem a dolgok értelmének a körébe tartozik. Én mindig szomorúnak láttam az otthonukból idegenbe költözötteket.


Megvetem azt, aki csepüli a fiát, ha az félrelépett. A fia az ő lényének egy része.
Természetesen nem maradhat el a dorgálás, a helytelenítés - ilyenkor önmagát bünteti, ha valóban szereti -, az alapos fejmosás, de ne panaszkodjon miatta fűnek-fának. Mert ha nem osztozik vele a felelősségben, már nem atya, s nyugalma csupán azért tér vissza, mivel lemond önmaga egy részéről: ez pedig a holtak nyugalma. Én mindig nyomorultnak, szegénynek találtam azokat, akik már nem tudták, mivel vállaljanak közösséget. Én mindig csak azt láttam, hogy keresve kerestek valami hitet, csoportot, értelmet, és befogadásért koldultak. De ha befogadták is őket, az csupán látszat volt. Igazi befogadtatás csak a gyökerekben van. 

Nekem az az apa tetszik, aki magára vállalja félrelépett fia gyalázatát, meggyászolja és vezekel érte. Mert a fia egy rész őbelőle. De mivel kötve van hozzá, mivel annak az élete beleszól az övébe, igyekszik irányt szabni neki. Mert nem ismerek olyan utat, amelyik egyetlen irányba halad. Ha nem vagy hajlandó felelősséget vállalni a vereségekért, nem leszel felelős a győzelmekért sem.


Előfordulhat, hogy valaki felháborodik a háza, a birtoka, az országa aljassága, bűnei és szégyene miatt, és azért menekül belőlük, hogy becsületet szerezzen magának. Az ilyen ember a hozzátartozók becsületének nyilvánvaló jele, hiszen közülük való. Valami olyan bíz rá küldetést, ami még nem halt meg az övéi becsületében. Ami annak a jele, hogy kívüle mások is újra a fény felé igyekezzenek. De azért az ilyesmi nagyon veszélyes vállalkozás, mert az ilyen embernek még annál is több erkölcsi erőre van szüksége, mint aki a halállal száll szembe. Mert lesznek majd tanúk, akik készségesen kijelentik: “Te is ehhez a rothadékhoz tartozol!” És ha ad magára valamit, akkor így fog válaszolni: “Igen, de én kiemelkedtem belőle.” Bírái pedig így folytatják: “Lám, akik tiszták, elmehetnek... Akik pedig maradnak, rothadék.” És téged egyedül fognak tömjénezni. Nem pedig a tiéidet tebenned. Dicsőségedet a többiek dicsőségéből nyered. De egyedül maradsz, mint a hiú ember vagy mint a halott.

Ha okkal szégyenled magadat, ne mutatkozz. Ne beszélj. Fojtsd magadba a szégyenedet. Kitűnő dolog az ilyen csömör, arra kényszerít, hogy saját házadban szerezd vissza megbecsülésedet. Mert ez a ház tőled függ. De nézd csak ezt az embert: fájnak a tagjai, tehát levágja mind a négyet. Az esztelen! Te önként vállalhatod a halált, hogy tebenned szerezd vissza hozzátartozóid becsületét, de megtagadnod nem szabad őket, mert azzal önmagadat tagadod meg.


Önmagukban nincsenek tárgyak, tisztségek vagy zálogok. Kultúrád fényétől nyernek értéket. Lényegükben egy struktúra részei. És gazdagítják ezt a struktúrát. És ha ugyanazt a struktúrát szolgálod, attól gazdagodsz, ha többen vagytok. Így van ez a csapat esetében, ha az valóban csapat. Az egyik tagját kitüntették, s ettől a többi is gazdagabbnak érzi magát szívében. Aki pedig a díjat kapta, büszke az egész csapat nevében, kipirult arccal jelenik meg társai előtt, hóna alatt a díjjal; de ha a csapat nem valódi, hanem csupán tagjainak az összege, a díj egyedül annak fog valamit jelenteni, aki kapta. És lenézi a többit, mert azok nem kaptak. Akik aztán irigyednek rá, és gyűlölik a kitüntetettet. Mert mindenki kisemmizettnek érzi magát. Így ugyanazok a jutalmak felmagasztalják az előbbieket és lealjasítják az utóbbiakat. Mert csak az válik javadra, ami cseréid útját egyengeti.


Én csak igaz embereket és nem igazságosságot ismerek. Szabad embereket és nem szabadságot. Szeretet mozgatta embereket, nem pedig szeretetet. Amint nem ismerek sem szépséget, sem boldogságot, csak boldog embereket és szép dolgokat. De előbb cselekedni és építeni, tanulni és alkotni kellett. Csak aztán jönnek a jutalmak.

Megtanultam, hogy nincsenek ellentétek, és hogy a tökéletesség a halál. Ezért tűröm meg a rossz szobrászokat, mert ők a jó szobrászok előfeltételei, a rossz ízlést mint a jó ízlés, a belső kényszert mint a szabadság, és a pocakot eresztő fényűzést mint olyan emelkedés feltételét, amely nem önmagától és nem önmagáért való, hanem azoktól és azokért, akiket táplál.


Az országból vagyok, az ország belőlem van, nem tudom magam elkülöníteni tőle. Gyermekeim atyja, akik belőlem lettek, nem várhatok semmit attól, amit előbb nem alapoztam meg. Nem vagyok sem bőkezű, sem fösvény, nem áldozom fel magamat, és mástól sem kérek áldozatot, mert ha meghalok a bástyáimon, nem a városért, hanem magamért áldoztam fel magamat, aki része vagyok a városomnak.

Le akartam ülni, megízlelni és élvezni a békét. De rájöttem, hogy nincs béke. És rájöttem, hogy tévedtek azok, akik régi győzelmeimen akartak megpihentetni, azt hívén, hogy a győzelmet el lehet raktározni, félretenni a jövőre, holott olyan az, mint a szél, amely már nincs is, ha csűrbe rakod. Esztelen az az ember, aki urnába zárta a vizet, mert szerette hallgatni a források dalolását.


Azt még sohasem láttam, hogy vaktában összehordott anyagokból bármi származott volna, ha nem lelték meg valamely ember lelkében a közös mértéküket. A költemény meg tud ugyan indítani, viszont soha semmiféle, játszadozó gyermekek által összedobált betűhalmaz nem indított még könnyekre. Mert semmi a még önmagát ki nem fejezett mag, ha már azt a fát akarja megcsodáltatni magában, amelynek a szárba szökkenésére nem adta oda magát.


...Mindenki csak magára gondol, és nem tudja, mit kívánjon. Mert miféle javakat kívánhatnál, ha magad alá akarod őket rendelni, hogy gyarapítsanak? Igaz, a fa is keresi a talajnedveket, hogy táplálkozzék velük, hogy önmagává alakítsa őket. Az állat keresi a füvet vagy valami más állatot, hogy abból épüljön. Te is táplálkozol. De táplálékodon kívül mit kívánsz, amit magad felhasználhatsz? Mivel a tömjénezés hízeleg a gőgnek, embereket bérelsz, hogy ujjongva éljenezzenek. Ők persze éljeneznek is. De aztán mit sem érnek neked az ilyen éljenek. Mivel a színgyapjú szőnyegek kellemessé teszik az otthonokat, városszerte összevásároltatod őket. Telezsúfolod velük a házadat. Ám semmi hasznukat sem látod. Irigykedsz szomszédodra, mert királyian pompás a birtoka. Hát elveszed tőle. Beletelepszel. De semmi olyat nem nyújt neked, ami érdekelne. Vagy itt van az az állás, mindenáron meg akarod szerezni. Fondorkodsz, ravaszkodsz. El is nyered. De ez is csak olyan, mint az üres ház. Mert ahhoz, hogy boldog légy a házaddal, nem elégséges, hogy fényűző, kényelmes vagy agyondíszített legyen, s aztán parádézhass benne, azt higgyed, hogy a tiéd. Először is nincsen semmi, ami a tied, hiszen egy napon meg fogsz halni, s nem az a fontos, hogy a tied legyen - mert a ház tőled szépül vagy silányul -, hanem hogy te légy a házé, mert akkor vezet valahová, mint például az, amelyik dinasztiád otthona lesz. Nem a tárgyak szereznek örömet, hanem az utak, amelyeket számodra nyitnak.


Mit kezdjek a homokkal, ha nincs benne elérhetetlen oázis, amelyik betölti illatával? Mit kezdjek a láthatár korlátaival, ha nem barbár szokások határa? Mit kezdjek a széllel, ha nem terhes távoli titkos tanácskozásokkal? Mit kezdjek az olyan anyagokkal, amelyek nem szolgálnak semmiféle arcot?

A kert olyan, mint a meghódításra váró tartomány, vagy a hitves, aki még nem volt a tiéd, de most lágyan elomlik karodban. A kert felkínálkozik nekem. Alacsony kerítése mögött mandarin- és citromfák hazája, amely sétámat készül fogadni. Ám állandóan senki sem lakja sem a citromfák és mandarinfák illatát, sem a hitves mosolyát. Számomra, aki tudom a dolgokat, mindennek van jelentése. Várom a kert vagy a hitves óráját.


Amikor megérkeztem a kertbe, amely számomra illatok hazája, letelepszem egy padra. És figyelek. Vannak levelek, amelyeket elsodor a szél, és virágok, amelyek elhervadnak. Érzem, hogy minden elmúlik és újra megszületik. Nem búslakodom miatta. Éber figyelem vagyok, mintha nyílt tengeren hajóznék. Nem türelem, mert nem célról van szó, hiszen az öröm a haladásból származik. Kertem és jómagam virágoktól gyümölcsök felé hajózunk. De aztán a gyümölcsökön túl a magvak felé. És a magvakon túl a jövő évi virágok felé. És nem csatlakozom soha a tárgyakban. Mindig csak valami kultusznak a tárgyai. Én a szertartás eszközeiig hatolok, és úgy találom, imádságszínük van. De akik nem vesznek tudomást az időről, beleütköznek. Még a gyermek is tárggyá lesz számukra, s nem értik meg a maga tökéletességében...


A karaván jelentése nem olvasható ki az egymáshoz hasonló egymást követő egyhangú léptekből. De ha meghúzod a kötelet, hogy megszorítsd a kioldódó csomót, ha buzdítod a lassan haladókat, ha elkészíted az éjszakai táborhelyet, ha megitatod állataidat, akkor ezzel már be is léptél a szeretet szertartásrendjének a rítusaiba, éppúgy, mint amikor később, miután az oázis koronája meghozta utazásod végét, behatolsz a pálmaligetbe, éppúgy, mint amikor már ott barangolsz a városban, amelyből egyelőre csak a szegénynegyedek alacsony épületeit látod, de számodra mégis ragyognak, mert ahhoz a városhoz tartoznak, amelyben a te istened az úr.

...A víz semmi, ha nem tudod, mit jelent a hiánya. És az még nem élet, ha nem halsz szomjan. Aki víz nélkül alszik a sivatagban, s közben arról a jól ismert kútról ábrándozik, és lázas képzeletében felidézi hengerének nyikorgását, kötelének csikorgását, jobban lakozik, mint az, aki ugyan nem szenved szomjúságot, de egyszerűen nem is sejti, hogy vannak baráti kutak, amelyek felé a csillagok mutatják az utat.


...Mások így beszélnek: “Cél kell az embernek.” Milyen szép is, amikor úszás közben lassan kibontakozik előtted a tengerből a part. Meg a nyikorgó kút, amely ivóvizedet adja. Az aranyló búza, a keserves szántás-vetés felbukkanó partja. A gyermek mosolya, a hitvesi szerelem partja. Az ünnepre apródonként készülő, aranyszállal varrott ruha. De mivé leszel önmagadban, ha csupán azért tekered a kút karját, hogy hallgasd a nyikorgását, ha a ruhát a ruháért varrod, ha csak az ölelésért ölelsz? Mindnek hamar vége van, mert nem tudnak neked semmit sem nyújtani...

Nem azonos természetű a halál kockázatának és magának a halálnak a vállalása. Ismertem fiatalokat, akik fenséges gőggel hívták ki a halált. Általában azért, mert voltak körülöttük asszonyok, akik tapsoltak hozzá. Megtérsz a háborúból, és boldoggá tesz a tekintetükből feléd zengő dicshimnusz. És vállalod a harc viszontagságait, vagy férfivoltodat veted latba, mert csak ez az egy van, amit kínálsz, és aminek az elvesztését kockára teszed. Tudják ezt jól a játékosok, akik vagyonukat teszik fel a kockára, mert vagyonukból pillanatnyilag semmi hasznuk sincsen, játék közben azonban a kocka fedezetévé válik, szenvedélyes erőt kölcsönöz a kezednek, s a durva kocsmaasztalra veted arany kockáidat, amelyeken egymás után úsznak el birtokod mezői, legelői és gazdag aratása. A férfiember tehát győzelme fényétől övezetten tér haza, vállán hordozva az ellenségtől szerzett s talán még most is vértől virágos súlyos fegyvereit. És talán csak rövid ideig ragyog, de addig legalább ragyog. Mert az ember egyedül a győzelméből tud élni.


Más dolog kihívni a szerencsét, égni tüzében a kockázat pillanatában, és megint más lemondani róla, mint az teszi, aki egymás után veti le ruháit, s lép ki sarujából a fövenyen, hogy aztán mezítelenül a tengernek adja magát. Aki oda akarja magát adni, annak meg kell halnia.

Ne kápráztass el azzal, hogy előszámlálod házad köveinek, birtokod legelőinek, nyájad állatainak, feleséged ékszereinek vagy szerelmeid emlékeinek a számát. Mindez nem számít. Én a felépült ház minőségét akarom ismerni, birtokod vallásának a buzgalmát, és azt, vajon vidáman költitek-e el este, munkátok végeztével a vacsorát. Meg azt, hogy milyen szerelmet építettél magadnak, és miféle, nálad időtállóbbra cserélődött el az életed. Azt akarom, hogy megvalósulj. Alkotó tevékenységedben akarlak olvasni, nem pedig azokban a fel nem használt anyagokban, amelyekkel oly hivalkodón dicsekszel.


Nem engedem, hogy ilyeneket mondj: “Mire jó nekem ez a seprés, ez a cipelni való teher, etetni való gyermek, olvasni való könyv?” Mert ha jó az, hogy elalszol, s aztán vacsoráról álmodsz és nem országról, mint az őrök, jó az is, hogy készen állj a látogatásra, amelyet nem jelentenek ugyan be előre, de amelyik rövid időre felcsillantja a szemedet, hallóvá teszi a füledet, és amelytől a seprés szomorú robotja szavakkal ki nem fejezhető szertartás
szolgálatává lesz.

...A te igazságosságod azt követeli, hogy az egyik nap olyan legyen, mint a másik, az egyik ember hasonlítson a másikhoz. Ha asszonyod zsörtölődik, elzavarhatod házadtól, és választhatsz helyette másikat, aki nem házsártos. Mert szekrény vagy az ajándékok befogadására, és nem kaptad meg, amit vártál. Én azonban állandóvá akarom tenni a szerelmet. Csak ott van szerelem, ahol a választás visszavonhatatlan, mert korlát kell ahhoz, hogy megvalósulhass. És a rajtaütés, a vadászat és a vad foglyul ejtése okozta öröm más, mint amit a szerelem nyújt. Mert az előbbinek a jelentése az, hogy vadász vagy. S az asszonyé, hogy zsákmányul ejted. Ezért, mihelyt foglyul ejtetted, már nem is ér semmit, hiszen megtette, amire való. Jelent-e valamit a költőnek a már megírt költemény?


...Úgy véled, a szerelmest gyötrik a szabályok, amelyeket csak azért hozott valami kissé szeszélyes isten, hogy - a legjobbat feltételezve róla - itt segítsen, amott megrövidítsen, mint az olyan örökélet, amelynek a feltétele az lenne, hogy megnyirbáljuk érzelmeinket. Tévedsz, mert a szabályok tesznek olyanná, amilyen vagy; miközben gyötörnek, egyúttal meg is alapoznak, mert akkor találkozol ilyen korlátokkal, amikor vagy, s a fát is a magjaiba írott erővonalak alakítják.

Amikor siratod a szerelmet, az azért van, mert megszületett benned a szerelem. Persze, a szabályok, ha ők alapozzák meg a szerelmet, azt mutatják neked, hogy a szerelmet siratod, és te azt hiszed, hogy a szerelem szabályok nélkül is lázba tudna hozni, holott egyszerűen azáltal, hogy megalapozzák a szerelmet, megajándékoznak örömeivel és gyötrelmeivel...


Nem elég, hogy csak adj. Előbb azt kellett volna megteremtened, aki kap. Ahhoz, hogy a sakk örömöt okozzon, előbb a sakkjátékost kellett volna megteremtened. A szerelemhez előbb a szerelem szomjúhozását. Ugyanígy előbb az oltárt, hogy befogadja az istent. Én országomat építettem fel az őrállók szívében, amikor arra kényszerítettem őket, hogy fel és alá járkálva őrködjenek a bástyán.

...Nincsenek ám tárgyak! Ugyanannak a tárgynak más ember nyelvében más az értelme. A fekete gyöngy nem ugyanaz a gyöngyhalász, a kurtizán vagy a kereskedő számára. A gyémántnak akkor van értéke, amikor kibányászod, eladod, elajándékozod, elveszted, megtalálod, amikor ünnep alkalmával valakinek a homlokán ékeskedik. Nem ismerek hétköznapi használatra szánt gyémántot. A hétköznapi gyémánt csupán értéktelen kavics. Jól tudják ezt azok, akinek a birtokában van. Legtitkosabb ládájukba zárják, hadd aludjon benne.


Ez az ember itt a múltjával hozakodik elő. Azt mondja: “Én vagyok az, aki...” Hajlandó vagyok hát tisztelettel övezni, feltéve, ha már meghalt. De barátom, az egyetlen igazi mértantudós sohasem dicsekedett a háromszögeivel. Ő a háromszögek szolgája, mértani jelek kertjének a gondozója volt. Egy éjszaka, amikor azt mondtam neki: “Büszke lehetsz a munkádra, mert sokat adtál az embereknek...”, előbb elhallgatott, majd így felelt: “Nem az adás a lényeges. Megvetem azt, aki ad, vagy elfogad. Hogyan tisztelhetném annak a fejedelemnek a telhetetlen étvágyát, aki ajándékokat követel magának! Vagy azokét, akik hagyják magukat felfalni? Ily módon a fejedelem nagysága az ő nagyságuk tagadása. Választani kell, vagy az egyiket, vagy a másikat...


A szerelem hallgat. A gazdagság viszont dobra veri magát. Mit ér a vagyon, ha nem parádézhat? Mi a bálvány imádók nélkül? Semmit sem ér a festett fakép, ha kacat alatt alszik a pajtában.

Eszembe sem jutott, hogy pocsolyává olvasszam szét a gleccsert, különböző anyagaira bontsam szét a templomot, és engedjem széthurcolni a kincset. Mert az egyetlen rablás, amelyet értelmesnek tartok, a föld kirablása a mag által, amely aztán önmagát is kirabolja, hiszen bele is hal a fa nevében. Eszem ágában sem volt valamicskével gazdagabbá tenni kit-kit, társadalmi helyzete szerint, egy darab ékszert ajándékozva a kurtizánnak, egy véka búzát a földmívesnek, egy kecskét a pásztornak, egy aranyat a zsugorinak. Mert nyomorúságos az ilyen gazdagodás. Számomra az volt a fontos, hogy megőrizzem a kincs egységét, hadd ragyogjon mindenkire, mint a szétoszthatatlan gyöngy.


Ha a hónap végén megfizetem a béredet, hol látsz benne bármi szívet-lelket melengetőt? Tehát úgy véltem, nem sokra megyek vele, ha jóváteszek valami igazságtalanságot, felmagasztalok valami önfeláldozó cselekedetet, megbecsülésemet fejezem ki a lángész előtt. Mert ha ilyet látsz, akkor így szólsz: “Helyes.” Egyszerűen minden rendben van, hazamész, és mással törődsz. Senki sem kapta meg a maga részét a fényből, hiszen a jóvátételnek természetszerűleg kell követnie az igazságtalanságot, a felmagasztalásnak az önfeláldozást, a megbecsülésnek a magasrendű szellemi alkotást. És ha feleséged azt kérdezi tőled, amikor belépsz az ajtón: “Mi újság a városban?” - azt válaszolod, már el is feledve a történteket, hogy nincs semmi, amit érdemes lenne elmesélni. Mert azt sem jutna eszedbe elmesélni, hogy napsütésben fürdenek a házak, vagy hogy a folyó a tenger felé folyik.

Minden csillag megannyi hívás csodálatos utazás felé. És nem számít semmit, ha ez az utazás lehetetlen. A szerelem fájó sóvárgása maga a szerelem. És már meg is vagy mentve, amikor a szerelem hazájába igyekszel költözni.


Ismertem olyan embert, aki ugyan alávetette magát a sakkjáték szertartásrendjének, de titokban ásítozott, és valami olyan, oda sem figyelő elnézéssel válaszolgatott húzásaidra, mint a szívében elcsenevészedett ember, aki méltóztatik szórakoztatni a gyermekeket.
- Nézd csak a hajóhadamat! - mondja neki a hétesztendős kapitány, aki egymás mellé rakott három kavicsot.
- Szép hajóhad, meg kell adni - válaszol az elcsenevészedett szívű, és hülyén bámulja a kavicsokat.
Aki hiúságból nem hajlandó fontosnak tartani a sakkjáték szertartásrendjét, nem fogja érezni a győzelem ízét.


Arról szónokolsz, hogy kínozzák a gyermekeket, aztán egyszerre rajtakapsz, hogy ásítozom. De te sehová se vezettél el engem. Ilyeneket mondasz: “Egy hajótörés alkalmával tíz gyerek fulladt a tengerbe...” Csakhogy én nem értek az aritmetikához, és nem fogok kétszer annyi könnyet ejteni, ha kétszer annyi az áldozatok száma. Egyébként időnként te is élvezed az életed, és boldognak érzed magadat, jóllehet százezrével haltak meg gyermekek az ország fennállása óta. Ezzel szemben van olyan ember, akit megsiratnék, ha el tudsz vezetni hozzá valami különleges ösvényen; ugyanúgy, ahogyan egy bizonyos virágon keresztül eljutok a virágokhoz, az ő révén rátalálok minden gyermekre, és könnyet ejtek nemcsak minden gyermekért, hanem minden emberért.


Emlékszem arra a napra, amikor emberláb soha nem taposta fennsíkokon tévelyegve úgy éreztem, jó dolog meghalni az enyéim között, amikor egyszerre emberek nyomait fedeztem fel. Holott semmi sem különböztette meg az egyik tájat a másiktól, azokon az alig kivehető nyomokon kívül, amelyeket a szél már félig eltörölt a homokban. De mégis minden teljesen átváltozott.

Ha kész vagyont ajándékoznék neked, úgy, ahogyan a váratlan örökség érkezik, vajon mennyivel tennélek vele nagyobbá? Ha megajándékoználak a tengerfenék fekete gyöngyével, de magadnak nem kellene részt venned a víz alá merülés szertartásrendjében, vajon mennyivel tennélek vele nagyobbá? Csak attól növekszel, amit átalakítasz, mert te vetőmag vagy. Nincs számodra ajándék.


Aki amiatt siránkozik, hogy nem segített neki a világ, az maga sem segített a világnak. Aki azon siránkozik, hogy a szerelem nem kényeztette el, az téved a szerelmet illetően: a szerelem nem olyan ajándék, amelyet csak úgy kap az ember.

...Növelheted a víz boldogító hatását azzal, hogy nem iszol minden kis szomjúságra, hanem rákényszeríted magad, hogy napjában csak egyszer igyál. Megnő tőle az ivás okozta gyönyör. De mégis csak a hasad öröme marad, jelentéktelen valami.


Ha én hajlandóságot akarok benned ébreszteni a tenger iránt, akkor a tovasikló hajót írom le előtted, a csillagos éjszakákat és azt a birodalmat, amelyet a sziget teremt maga körül a tengeren illatai csodájával.

Nem a logika köti össze az anyagokat, hanem az anyagok szolgálta egy isten. Szavaim ügyefogyottak, és látszólag logikátlanok: én azonban nem, aki a középpontjukban állok. Én egyszerűen vagyok. Ha igazi testet öltöztettem fel, nem kell törődnöm a ruha redőinek az igazságával. Ha szép az asszony, járás közben szétesnek, majd újra összerendeződnek a redők, de szükségszerűen kiegyensúlyozzák egymást.


Azt mondod, csúnya ez a kőből kifaragott kéz, durva és bütykös. Nem tudok egyetérteni veled. Én előbb a szobrot akarom megismerni, nem a kezet. Síró lányról van szó? Akkor igazad van. Bütykös kezű kovácsról? Akkor viszont szép ez a kéz.

...amikor beteg vagy, ilyen vagy olyan okra gyanakszol. Erről te meg vagy győződve. De ő [az orvos] bebizonyítja, hogy tévedsz. Lehetséges. Hogy egyáltalán nem is vagy beteg. De te erre tiltakozol. Hogy talán tévesen ecsetelted a bajodat, de semmi esetre sem vonhatod kétségbe. A doktorod a szamár. És addig-addig folytatod bajod ecsetelését, amíg egészen világos nem lesz. És a doktor hiába próbálja sorban cáfolni az érveidet, képtelen nem létezővé tenni a bajodat, hiszen valóban beteg vagy...


Más dolog sikerrel felhágni a hegyre, vagy pedig gyaloghintóban hordoztatva, tájról tájra keresni a tökéletességet. Mert alig mérted fel a kék síkság körvonalait, máris unalmasnak találod, és ezt kéred vezetőidtől, vigyenek máshová.

...Csalódik az az asszony, aki ékszert kap. Mert van az opálodnál szebb smaragd. És létezik a smaragdnál is szebb gyémánt. A király gyémántja meg szebb mindegyiknél. Nem tudok mit kezdeni egy önmagában értékes tárggyal, ha nincs tökéletesség-értelme. Mert nem a dolgokkal élek, hanem a dolgok értelmével.


...kedvesek számomra a házi zajok. Mindig kedves az embernek a szív meghitt éneke. Semmi sem alszik egészen. Még a kutyáddal is megtörténik, ha elnyomja az álom, hogy aprókat vakkant, és meg-megmozdul valami emlékre.

Nem fogom a föld savaiban keresni a narancsfa titkát. Mert a narancsfának nincs jelentése a föld savainak a szintjén. De mivel meg tudtam figyelni a narancsfa növekedését, rajta keresztül meg tudom magyarázni a föld savainak felfelé törekvését is.


Eljön az este, amikor a kedves asszony kissé félrehajtott fejjel elhárítja a felkínált pohár tejet olyanformán, mint a világtól már elszakadt csecsemő, aki visszautasítja az emlőt, mert keserű lett számára a tej. Bocsánatkérőn elmosolyodik, mert bánatot okoz neked azzal, hogy nem táplálkozik többé belőled. Már nincs többé szüksége rád. Te pedig elfordulsz, az ablakhoz mész, hogy elrejtsd könnyeidet. Odakint megpillantod a mezőt. És akkor mint valamiféle köldökzsinórt érzed a dolgokkal való kapcsolatodat.

Akárcsak a sakkjátékban is: van győztes, és van vesztes. És előfordul, hogy a győztes csúfondáros mosolyt ölt arcára, hogy megalázza a vesztest. Mert ilyenek az emberek. Erre te jössz, és igazságérzeted nevében eltiltod a sakkban a győzelmet. Ilyenképpen: “Mi érdeme van a nyertesnek? Értelmesebb volt, vagy jobban ismerte a játék fortélyait. Győzelme csupán valamilyen állapot kifejezője. Miért dicsőíteném hát csak azért, mert rózsásabb az arca, vagy mert finomabb, dúsabb a hajzata, vagy nem olyan torzonborz...?” Én azonban láttam olyan állandó vesztest, aki éveken át sakkozott abban a reményben, hogy egyszer majd eljön a nyerés ünnepe. Mert még akkor is gazdagabb vagy azzal, hogy ez azünnep létezik, ha nem te ülöd. Akárcsak a tengerfenéken rejtező gyöngy esetében.


...A múltat akarod kijavítani. Túlságosan későn találod ki a helyes elhatározást. Újra kezded azt a lépést, amelyik meg tudott volna menteni, de mivel elmúlt már az órája, erőidet rothasztó ábránddá lett. Igaz, egyik vezéred számításai alapján azt a tanácsot adta, hogy nyugat felé támadj. Erre te újra kitalálod a történelmet. Eltünteted belőle a tanácsadót. És északi irányban támadsz. Ami annyit ér, mintha úgy akarnál magadnak utat nyitni, hogy ráfújsz a gránithegyre. “Ó - gondolod nyomorult álmodozásod közben -, ha ez nem lépett volna közbe, ha az a másik nem beszélt volna, ha a harmadik éppen nem aludt volna, a negyedik nem hitt volna, vagy nem lett volna hajlandó hinni, ha az ötödik ott lett volna, ha a hatodik másutt lett volna, akkor most én lennék a győztes!
Csakhogy a szemed közé nevetnek, mert nem lehet őket eltörölni, olyanok, mint a lelkiismeretedet kínzó vérfolt. Kedved lenne kegyetlen kínhalállal elemészteni őket, hogy megszabadulj az emléküktől. De rájuk rakhatod az ország minden malomkövét, akkor sem tudod meg nem történtté tenni, hogy voltak.
Gyenge és gyáva vagy, ha egész életedben így kergeted-hajszolod a felelősöket, megtörtént múltat találva ki rothasztó álmodozásod közben. Ráadásul tisztogatásról tisztogatásra haladva végül egész népedet sírba döntöd.


...Pénzt mindig kínálnak, hiszen vesztegetők mindig vannak. Ha valamely ország polgárai öntudatos emberek, akkor az ilyen vesztegető csak mosolyt kelt. A kínált betegség nem kell senkinek. Ha viszont valamely ország polgárainak már gyenge a szívük, akkor a kínálkozó betegség behatol közéjük néhányuk útján, akik elsőként pusztulnak el benne. És a ragály emberről emberre terjedve mindenkit elpusztít ebben az országban, mert ez a betegség nekik való volt. Azok felelősek az ország megromlásáért, akik elsőnek kapták meg? Nem állíthatod, hogy a legegészségesebb országban is ne lennének fekélyesek! Ott vannak, jelen vannak, csak mintegy tartalékban a hanyatlás óráira. Majd csak akkor tör ki a ragály, amelynek nem is volt rájuk szüksége. Talált volna helyettük másokat. Ha a betegség gyökérről gyökérre haladva megrohasztja a szőlőtövet, nem vádolom miatta az első gyökeret. Hiába égettem volna el az előző esztendőben, helyette másik gyökér nyitott volna utat a betegségnek. Ha megromlik az ország, akkor minden polgára részt vett a megrontásában. Ha a többség eltűri, akkor miért ne lenne felelős? Szerintem gyilkos vagy, ha nem sietsz segítségére a kacsaúsztatódban fuldokló gyermeknek.


...Nincs olyan ember, aki mindennek ellenáll. Nincs elszigetelt egyén. Nincs olyan ember, aki igazán elsáncolja magát mindentől. Naivabbak még a fűzfapoétáknál is azok, akik költészet ürügyén hetet-havat, szerelmet, holdvilágot, őszt, sóhajt, esti szellőt összehordanak. „Árnyék vagyok, mondja az árnyékod, megvetem a fényt.” Pedig belőle él.

Hányszor láttam, hogy az élőlények szinte sohasem úgy viselkednek, ahogyan a részeikből lehetne rá következtetni - bizony, ha külön-külön tekinted a szomszéd népek gyermekeit, azt tapasztalhatod, hogy mindegyik gyűlöli a háborút, nem kívánja otthagyni otthonát, hiszen szereti gyermekeit, hitvesét meg a születésnapi lakomát – dehogyis akar vért ontani, hiszen jó ember ő, enni ad a kutyájának, megsimogatja a szamarát is, nem akar mást kirabolni, magad láthatod, hogy csak a saját házát szereti, fényesíti a bútorait, újrafesti a falait, illatozó virágokkal ülteti tele a kertjét - s erre te így szólsz: “A béke szeretetét testesíti meg a világban...” De lám, országuk mégsem egyéb, mint a nagy fazék, amelyikben a háború levese fortyog...


Hazudnak azok, akik éjjel-nappal siratják halottjukat. Miért is siratnák éjjel-nappal, hiszen nem szerették éjjel-nappal? Ismerték a veszekedések, a megunás és a szerelemtől független szórakozások perceit is. Persze attól, hogy immár megszűnt vele minden ellentét, hogy lemeztelenedett, a halott jelenlévőbb, mint az élő, Te azonban hűtlen vagy még halottaidhoz is.

...Az, aki kutakat ás, más helyek kúthiányát is megalapozza ugyanakkor... Mert a messzi kút még mindig édesebb a szomjhalál szélén állónak, mint a kút nélküli világ. És még ha örökre száműztek is belőle, megsiratod leégett házadat. Ismerek adakozó jelenléteket, olyanokat, mint azok a fák, amelyek messzire kinyújtják ágaikat, hogy árnyékot adjanak.

/Válogatta. Cseke Gábor/

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése