2016. augusztus 31., szerda

Nemere István: Egy trónörökös menekülése (5)

Polonezköy: népművészeti múzeum ma
A Rudolf-rejtély további alakulása szempontjából egy fontos és az átlagolvasó számára eléggé meglepő adat következik most.
A XIX. század kezdetétől rengeteg lengyel politikai menekült gyűlt össze a Török Birodalom területén. A hazai felkelések után mindig több száz, sőt több ezer emigráns talált menedéket. Az 1830-3l-es lengyel felkelés után a megszálló cári hadseregbe erőszakkal besorozott lengyel katonákat a Kaukázuson túli területekre helyezték büntetésül, sokan innen szöktek át Törökországba. Nemegyszer az orosz birodalommal harcban álló cserkeszek fogságába estek, akik rabszolgaként adták el őket a törököknek. 1841-től néhány gazdag lengyel mágnás az Isztambulban tevékenykedő keresztény rendházak segítségével pénzügyi támogatásában részesítette a városban nyomorgó lengyeleket. 1842-ben a Boszporusz ázsiai partján alapítottak egy lengyel falut is, amely mind a mai napig létezik, a neve Polonezköy. Nemcsak a menekültek biztos oázisa volt, de a Lengyelország felszabadítását célzó erők egyik konspiratív központja is. A Törökországban egzotikusnak számító szép települést az idők során felkeresték a kor nagyjai; járt itt Gustave Flaubert, Pierre Loti, Kemal Atatürk (a későbbi nagy török elnök) és Roncalli pápai nuncius, a későbbi XXIII. János pápa. A környék remek vadászterület hírében állt. A török állammal kötött szerződés értelmében csak az elsőként letelepült lengyelek utódainak birtokában lehettek házak; Polonezköy területén nem-lengyelek nem vásárolhattak sem földet, sem házat. De mivel sok idegen járt ide és olykor hónapokig, sőt évekig maradtak, bevett szokássá vált, hogy a tősgyökeres polonezköyiek a telkükön új házak építését engedélyezték az idegeneknek; ezek az épületek később a vendégek távozásával a telek tulajdonosáé lettek.
... A Rudolf-rejtély sok jel szerint ebben a faluban folytatódik. Jerzy S. Latka lengyel történész és kutató 1971-ben, majd az azt követő másfél évtizedben többször járt Polonezköyben és furcsa dolgokat fedezett fel...
A faluban, ebben a környezetben egyszer csak felbukkant egy furcsa idegen. A kutatások során eddig nem sikerült megállapítani, pontosan mikor érkezett, és mivel lassan meghalnak mindazok, akik őt személyesen ismerték, erre már alig van remény. Tény, hogy ez körülbelül az 1900-as évben vagy valamivel az előtt következett be. A férfi osztrák állampolgár volt és útlevele Heinrich Albertall névre szólt. A benne levő adatok szerint 1858-ban született... (Az útlevél biztos tényező; a török hatóságok 1938-ban népszámlálást rendeztek a környéken és Heinrich Albertall ezzel az osztrák útlevéllel igazolta magát.)
Az biztosnak tűnik, hogy 1900-ban már Polonezköyben élt. Az egyik helybeli gazdától bérelt egy magányosan álló házat. Az öregek és utódaik emlékezete szerint Albert magas, kisportolt férfi volt, aki igen választékosán öltözött. Ez persze az ázsiai faluban – még ha lakói európai leszármazottak is voltak – eléggé feltűnő jelenség volt. „Úri tartása volt és mindig úgy öltözött, akár egy herceg” – mesélték róla. A falubeliek eleget csodálkoztak az idegen furcsa életmódján és szokásain. Albertall kerülte az embereket, látogatókat az első időszakban csak szigorúan kijelölt időpontokban fogadott – később pedig már egyáltalán nem. Kapuján ezt német nyelvű felirat tudatta. Kivételt csak a gyerekekkel tett; olykor a kerítés fölött kiszólt az arra kószálóknak, cukorkát, gyümölcsöt ajándékozott nekik. A felnőtteket néha saját készítésű meggylikőrrel kínálta.
Az is meglepő volt ott és akkor, hogy az idegen késő öregkoráig sportolt. Háza körül futott – ma azt mondanánk: kocogott – sőt, rövid nadrágot (shortot) is viselt, ami érthető idegenkedést keltett az egyszerű falusiakban... Albertall turistabakancsban és bottal nagy kirándulásokat tett a közeli Alemdag-hegységben is. Később, ahogy megöregedett, a házból mind ritkábban jött ki, de napnyugtakor azért a hátsó kapun át a mezei ösvényen elment az erdőbe. Megvénülvén már egyáltalán nem hagyta el házát, udvarát.
A látogatások terén valóban különös allűrjei voltak. Fiatalabb korában egy Biskupski nevű intelligensebb helybéli gazda volt a „tisztiszolgája”; aki beszélni akart Albertallal, annak előbb Biskupskinál kellett „bejelentkeznie" – akkor is, ha Albertall az illetőt előzőleg meghívta magához! A bejelentetlen, váratlan látogatókat sohasem fogadta; egyszer – emlékeznek a falubeliek – ezért egy magas rangú török hivatalnok is kénytelen volt dolgavégezetlenül távozni Polonezköyből. Postai küldemények rendszeresen érkeztek hozzá és maga is küldött ilyeneket. Biskupski különben száz évet élt meg, így a lengyel kutató még beszélhetett vele. Szerinte Albertall „egy isztambuli németnek” szokott küldeni lepecsételt leveleket.
Albertall és Biskupski szenvedélyes vadászok voltak, és a köztük lévő jelentős korkülönbség ellenére vadászkirándulásaikon nagyon jól megértették egymást. Lehet, Albertallnak is szüksége volt valakire, akivel beszélgethetett? Ennek ellenére, több évtizedes együttlétük alatt Albertall soha, egyetlen szóval sem árulta el neki, kicsoda ő valójában. Ha erről kérdezték, így felelt: „A halálom után majd megtudjátok, ki voltam”. A titok nyitja – közölte Albertall nemegyszer – abban a kis bőrzacskóban rejlik, amelyet mindig a nyakában hordott az inge alatt. Ebből nem csinált titkot, sőt kérte: ha meghal, a zacskót „a bíró és két jóakaratú ember jelenlétében” bontsák fel. De ez sem így történt.
Hcinrich Albertall sorban két helyi gazdánál bérelt lakást, majd egy 1908-as szerződés alapján (ezt lengyelül és franciául írták, láthatjuk rajta Albertall aláírását is) a „balkáni háború” előtt, tehát legkésőbb 1912-ben saját házat építtetett. Ez a ház gyümölcsöskert közepén állt, a falakra vadszőlő futott fel, a házigazda a teraszról távcsövével hol az égboltot, hol a falubeliek mindennapi életét figyelhette. A kertet magas deszkakerítés övezte, tetején tüskésdróttal, a kapu mindig kulcsra zárva. Albertall fegyvergyűjtő volt, a lakásban rengeteg szúró-vágó és tűzfegyver lógott, de akadtak ott lándzsák és pajzsok is. Aki bejutott, furcsa dolgokat is láthatott. A mennyezetről egy egyszerű fekete fakoporsó lógott, az íróasztalon egy emberi koponya hevert. A falakon képek és rengeteg könyvespolc. A háromszobás házban mindig félhomály uralkodott, mert Albertall állandóan zárva tartotta a bádog ablaktáblákat: pánikszerűen félt a legyektől és szúnyogoktól. Odabent nappal is gyertyával kellett közlekedni; nem csoda, hogy az akkori gyerekek ma, felnőttként is borzongva emlegetik az idegen házát.
Általános polonezköyi vélemény szerint Albertall „egy kicsit ütődött", „fura alak", „bölcs őrült" volt. A faluban sohasem dolgozott. Abból a pénzből és csomagokból élt, amelyeket feltehetően hetente egyszer kapott az Osztrák–magyar Monarchia isztambuli követségétől. 1918, a Monarchia felbomlása után ugyanezt a segélyt a holland főkonzul, bizonyos Kok, Koch vagy Cook küldözgette neki. Albertall állítólag cserébe falusi fekete kenyeret és kertjéből gyümölcsöket küldött neki. A holland konzult mindenki ismerte a faluban, gyakran járt ide vadászni. Albertall tejet, tojást és vajat a falubeliektől szerzett. Mindig minden áruért, sőt a legapróbb szolgáltatásért is fizetett, erről a szokásáról nem volt hajlandó lemondani. Az évtizedek során sok helybéli asszony főzött-mosott rá. Húst egyáltalán nem evett, kizárólag vegetáriánus étrenden élt. Lakását sohasem takarította, kevés látogatója rendetlenséget és pókhálókat látott. Időnként megfizetett valakit, hogy csináljon nála nagytakarítást. De azt, hogy mikor jöjjön a takarítónő – és egyedül-e, vagy egy másik segítővel – azt Albertall a házára kitett egy vagy két fehér „jelzőzászlóval" (olajosdobozzal) jelezte. Időnként valamelyik csinosabb falubeli asszony vagy lány a szeretője is volt; az egyik ilyen nő fiának párizsi egyetemi tanulmányait is Albertall finanszírozta.
Egyszer egy ideig vendége volt egy fiatal, magas nő, aki minden jel szerint Európából jött. A nő kizárólag fekete (gyász?) ruhát hordott és remekül lovagolt. Állítólag Albertall unokahúga volt és feltehetően Seebert volt a neve.
Amikor Albertall Polonezköybe érkezett, negyvenes éveiben járt és még nem annyira kerülte az embereket, mint később. Az első egy-két évtizedben még részt vett a falusiak mulatságaiban, sőt maga is rendezett sportversenyeket, a győzteseket pedig aranypénzekkel jutalmazta. El-eljárt a házakhoz, néhány gyereket németül tanított, bár tisztában volt a reális helyzettel, hisz nemegyszer megjegyezte: „Ti, lengyelek, gyűlölitek a németeket",őt, mint osztrákot, ez persze nem érintette. A helybeli kis könyvtárba saját költségén lengyel nyelvű könyveket és kalendáriumokat is hozatott. Aki a faluból az isztambuli osztrák középiskolába akart jutni, azoknak Albertall ajánlólevelet és szegénységi bizonyítványt állított ki. Az iskola ezeket az iratokat minden esetben készségesen elfogadta.
Az évek során sokat írt. Filozófiai, csillagászati és katonai tanulmányok születtek tollából; egyik, a fent említett osztrák gimnáziumot már elvégzett fiatalember, Rajmund Dochoda tisztázta le ezeket a német nyelvű műveket. Az egyiknek ez volt a címe: „Das unbeendete Leben" (A befejezetlen élet). E műveket mindig Svédországba küldte és nem is titkolta, hogy Nobel-díjra számít. De minden művét visszaküldték, azok egyetlen kiadót sem érdekeltek. Egy napon Albertall feldühödött, segítségül hívott falubeliekkel máglyát rakatott kertjében és összes könyvét elégette, „Ez az én temetésem", mondta leverten.
Az első időkben sokat vadászott, különösen borzokra és vaddisznókra. Volt úgy, hogy fogadásból egyetlen naptári év leforgása alatt 103 borzot ejtett el. Mindenki egyhangúlag állítja, hogy kitűnő lovas volt, eleinte lovat is tartott.
Albertall anyanyelve kétségtelenül a német volt. Ezen írta műveit, sőt a szobák falára festett filozófiai szentenciákat is. Törökül keveset tudott, a falubeli lengyelekkel pedig egy, inkább a cseh nyelvre emlékeztető keverék szláv nyelven értett szót. Ebből persze számtalan mulatságos félreértés származott, amiket a faluban máig emlegetnek.
Heinrich Albertall soha senkivel nem fogott kezet. Ha valakit üdvözölt, jobb kezefejét homlokához emelte, ami katonai tisztelgésre emlékeztetett. Egyszer egy asszony – Heléna Dochoda – ezt szóvá is tette, mire Albertall így felelt: „A kéz piszkos is lehet". A nő visszavágott: „A piszkos kezet meg lehet mosni, de akinek az esze nem tiszta, azon a mosakodás sem segít". Ettől kezdve Albertall öt csak „filozófusnőnek" nevezte.
Világnézetéről keveset tudunk; akik belenézhettek filozófiai műveibe, azok sem sokat érthettek belőle. Az biztos, hogy nem járt templomba, ateista volt. És pacifista – gyakran tett olyan kijelentéseket, hogy a világ szép, az embereknek nem gyilkolniuk, hanem szeretniök kellene egymást. Később igen élesen bírálta Hitlert. A német diktátor igencsak elvette a kedvét, karrierje alighanem ellentmondott Albertall filozófiai irányvonalának, mert egyszer kijelentette: „Ez a Hitler egy ördög, összezavart nekem mindent, most elölről kezdhetem a dolgokat". Az emlékezetes könyvégetés után ugyanis ismét nekifogott az írásnak.
Osztrák hazafi volt; az 1938-as Anschluss után (Hitler bekebelezte Ausztriát) kijelentette: „Ausztria meghalt, hát én is meghalok".
Egyre öregebb és tehetetlenebb volt, de sohasem hívatott orvost, sem papot. Egyszer meghozták a postáját és a házában a padlón fekve találták. Alighanem attól félt, hogy már halottnak hiszik, ezért a maga szláv nyelvén azt mondogatta: „Ja zsijú, ja zsijú", élek, élek. Kertjében megásatta saját sírját és a hegyekből sírkövet is hozatott.
Senki sem volt vele, amikor meghalt. A török rendőrség kiszállt a helyszínre és lepecsételte a lakást. A halott nyakán levő bőrzacskót felnyitották ugyan, állítólag három németül írt végrendeletet találtak benne, de azt is elvitték, és soha többé senki sem hallott róluk Polonezköyben. Feltehetően elégették őket. A török törvények szerint – mivel Heinrich Albertall nem hagyott örököst – minden vagyona az államra szállt. A közeli városból érkező hivatalnokok nyilván zsebre vágták az értékesebb darabokat, az értékteleneket – főleg bútorokat – elárverezték. Albertall haláláról értesítették a német konzult is, aki elküldte embereit Polonezköybe, azok vitték magukkal Albertall papírjait, könyveit. Érdekes: Albertall halála után hirtelen mozgásba lendült az isztambuli német nagykövetség (1938 után ők képviselték a megszállt, a Harmadik Birodalomba beolvasztott Ausztriát is), ügynököket küldtek a faluba és adatokat próbáltak gyűjteni Heinrich Albertall életéről, szokásairól, vendégeiről. Vajon ez rutinmunka volt minden állampolgár halála után?...
A falubeliek a kész sírgödör ellenére mégis a temetőben temették el, bár egy kicsit távolabb saját halottaiktól, hisz „hátha nem volt katolikus?". A kereszten felirat:
„Heinrich Albertall, 1858—1941. Requiescat in pace.”

(Befejezése következik)

2016. augusztus 10., szerda

Nemere István: Egy trónörökös menekülése (4)

Leopold főherceg, segédtisztjeivel
Leopold főherceg, IV. Ferdinánd toszkánai herceg fia, aki 1902-ben otthagyta a Hofburgot („az aranyrácsos börtönt”, mint maga emlegette) és Wölfling néven egyszerű polgárként Svájcban telepedett le – az Esemény előtt pár hónappal találkozott Rudolffal. Könyvének „Még egy fogoly a Hofburgban" című fejezetében le is írta részletesen, miről beszélgettek akkor. Leopold (Lipót) szóba hozta, (hogy hamarosan hosszabb tengeri útra indul. „Szerencsés vagy, irigyellek!" – mondta erre Rudolf elgondolkozva. Leopold ekkor azt javasolta, Rudolf kísérje el útjára. De a trónörökös szomorúan rázta fejét, kijelentette: erre most egyelőre nem kerülhet sor, „még nem szabadulhatok”, |mondta, majd hozzátette: „De egy napon ledobom majd | bilincseimet. Egy napon... lehet, ez már rövidesen bekövetkezik.” Nos, talán éppen ledobta a bilincseit? Már január 30-a reggel van, Rudolf egy ürüggyel eltávolítja a közelből inasát, majd... állítólag főbelövi magát. De a lövést senki sem hallja. A hálószobának különben volt titkos kijárata is. Mire elérkezik a reggeli ideje és az inas jön a teával – a belülről bezárt ajtót több úr jelenlétében feltörik – ott hever a két holttest. „Rudolf" és Mary Vetsera. Rudolf – miután odahozta a titkos kijáraton át a hasonmása holttestét – már messze jár. Mayerling erdők között fekszik és mint tudjuk, közel Bécshez, Badenhez; sok út vezet oda, és onnan el. És Rudolf valaki, vagy valakik társaságában már messze jár a vadászkastélytól. Álruhát ölt – nem szokatlan ez neki, diákkorában is így járt-kelt Bécs külvárosaiban, így mulatott félhomályos kocsmákban, beszélgetett egyszerű emberekkel. És ne feledjük: gondos apja megtaníttatta a Monarchia főbb nyelveire. Pénze is van (tudjuk, volt!), nem elveszett ember. Nem jön zavarba, bárkit is kelljen alakítania. Jól ismeri a Monarchia tájait és lakóit, ha kell csehül, magyarul, lengyelül, olaszul szólal meg, sokfelé utazott már, a szó minden értelmében otthonos ebben a nagy országban. Mégis kifelé igyekszik belőle, ezt parancsolja a logika. Órák alatt eljuthat Triesztbe vagy Fiuméba, ezek a Monarchia nyitott ajtói, és ő bármikor átlépheti a küszöböt. Fiume vagy Trieszt azért is valószínű célja lehetett, hisz János Szalvátor elsősorban tengerészkörökben ismerős, megkönnyíthette neki a távozást tengeri úton. Bécs még pletykáktól hangos, senki sem tudja biztosan, mi történt, az Eseménnyel kapcsolatban nincs még hivatalos állásfoglalás – de Rudolf Ferenc Károly József főherceg talán már el is hagyta a Birodalmat. Ismeretlen irányba távozott. A beavatottak sem tudják, hová ment.
Mert a beavatottak száma sem csekély. Az arisztokrata urak: Hoyos, Coburg, a fiákeres Bratfisch, az inas Loschek, néhány udvari méltóság: Bombelles, Hohenlohe, az orvos Widerhofer, Zwerger, a mayerlingi kastély gondnoka, no és természetesen Taaffe miniszterelnök, Ferenc József egykori iskolatársa és barátja, és talán mások is. Aligha avatják be Erzsébet császárnét; az extravagáns viselkedésű asszony potenciális veszélyt jelenthetett volna a jövőben, talán akaratlanul is leleplezhette volna az ügyet. (Nem tudni mellesleg, miért tartották a kor egyik legszebb asszonyának —a fennmaradt fotográfiákról mai ízlés szerint egy teljesen átlagos külsejű nő néz ránk).
Január 30-a van, Rudolf számára új élet kezdődött. Újjászületett? ...Megindul a beavatottak által mozgatott és irányított gépezet. A halottat késő délután – valójában este, sőt a 31-ére virradó éjjelen szállítják el Bécsbe. Valójában csak a tömegjelenetek elkerülése végett, ahogyan indokolták? Aligha. Ezt a halottat jobb, ha nem látja még senki a kívülállók közül, ezt még elő kell készíteni ahhoz, hogy Rudolf legyen belőle. Widerhofer doktor két boncolási jegyzőkönyvet készít. Leopold (Lipót) főherceg, kit már említettünk, az igazit nem látta, de családi kapcsolatai révén tudta, mi áll benne. A lényeg az, hogy bal oldalon hatolt be a golyó a koponyába, márpedig a főherceg nem volt balkezes, soha nem lőtt bal kézzel, ergo: felmerül az idegenkezűség gyanúja.
Még egy könyv a trónörökösről
Ha hipotézisünk helyes, az a tetem nem Rudolf volt, de Illetékesek a helyzet magaslatára emelkedtek. Ferenc József habozás nélkül körtáviratban értesítette az európai uralkodóházakat fia haláláról. Aztán elfogadták az öngyilkosságverziót, de ekkor a pápától kellett külön engedélyt kérni, hogy mégis egyházi temetést kaphasson. Ferenc József ekkor elküldi híres kétezer szavas táviratát a pápának, amelynek szövege a kutatók legnagyobb sajnálatára ma is valószínűleg a vatikáni titkos levéltár mélyén pihen, pedig alighanem megmagyarázná az egész Eseményt. A Vatikán tehát magától a császártól értesült valamiről, ami alapjaiban ellentétes a bécsi hivatalos verzióval és így lehetővé teszi az egyházi temetést. Ez csak két dolog lehetett.
1) Vagy az, hogy Rudolfot meggyilkolták, de államérdekből ennek nem szabad kiderülnie (pl. a poroszok keze lehet a dologban!), vagy
2) az eltemetendő halott valójában nem is Rudolf, és persze nem öngyilkosság áldozata, hanem egy meggyilkolt hasonmása, így az egyházi szertartásnak ezért nincs akadálya.
Lehet, hogy Ferenc József az első változatot közölte a Pápával, miközben a második volt az igazi? Egy hithű katolikus hazudhat-e a pápájának? Lehet, a császár végszükség esetén ezt is megengedheti magának. Hisz tudjuk, ő volt az államérdek egyes számú foglya, ki önmagát ítélte ilyen sorsra. Elhihető tehát, hogy megtette ezt is.
De persze ez sem ment könnyen. A pápa bizalmi embere, Mariano Rampolla vatikáni államtitkár, ismervén a 2000 szavas táviratot, mindent megtett, hogy a pápa ne engedélyezze az egyházi temetést. Vajon az „öngyilkosság" miatt – vagy nem akarta, hogy az Egyház ilyen gigantikus csalásban vegyen részt? Rampolla talán attól tartott – hisz remek diplomata és előrelátó politikus volt –, hogy egyszer fény derül a misztifikációra, és akkor az Egyház is kellemetlen helyzetbe kerülhet. (Vajon miért tartja titokban a Vatikán még ma is Ferenc József táviratának-magyarázkodásának szövegét?) Rampolla tudta: akit temetnek, az nem Rudolf. De pápája hallgatást és engedelmességet parancsolt. Ám 14 évvel később Rampollát éppen Ferenc József vétója miatt nem választhatták meg pápának. A Hofburg ura értesült hát Rampolla ellenakciójáról és jóelőre felkészült, hogy megakadályozza a.főpapot Szent Péter trónjának elfoglalásában. Attól tartott – talán joggal –: ha Rampolla pápa lesz és mint ilyen, teljhatalmat nyer a Vatikánban, nyilvánosságra hozza a Rudolf-ügy részleteit... Sikerült ezt megakadályoznia. Kérdés: Rampolla nem hagyott-e hátra olyan írásos anyagokat, amelyek eloszlatnák kétségeinket a Rudolf-ügyben? Ha igen, sajnos azok is nyilván a vatikáni irattárban pihennek.
Szóval folynak a temetés előkészületei. Mary Vetserától megszabadultak már a titkosrendőrség segítségével. A Monarchia sajtóján keresztül kihirdették, hogy Rudolf főherceg boncolási jegyzőkönyvét nem teszik közzé, hanem azt a császári archívumban helyezik el. (Sohasem került elő.) Éppen ellenkezőleg jártak el, mint az szokás volt, hiszen éppen ismert személyek halála után az orvosi véleményeket, jegyzőkönyveket közölni szokták. Ezúttal eltértek a szokástól, ezzel is szaporítva a gyanúsítgatásokat... és növelve a homályt. A beavatottak tevékenységét megkönnyítették a Hofburgban uralkodó szokások: mindenkit rá lehetett venni a titoktartásra, voltak erre kipróbált módszerek. A Rudolf-ügyben érintetteket például a bécsi rendőrség – tudjuk – külön erre a célra kiképzett provokátorok által „kipróbálta", és e próbákat azok kiállták. Majd tudatták velük, hogy a „próbálkozók" titkosrendőrök voltak, és finoman értésükre adták, hogy ilyen „próbákra" még számíthatnak majd az évek során. Ezek után az illetők nyilván hallgattak akkor is, ha nem provokátorok környékezték meg őket, hisz soha nem tudhatták, kivel állnak szemben. Ettől függetlenül hónapokon belül hullani kezdtek, mint a legyek; a legbiztosabb módszernek mégis a halottak végleges, megmásíthatatlan hallgatása látszott.
Rudolf temetése (Vasárnapi Újság)
A temetésre február 6-án került sor. Már készen volt a viaszfej; mint azt korabeli fényképeken látjuk, ennek koponya-részét kötéssel látták el, hogy ezzel is alátámasszák a főbelövés-verziót. Technikailag már akkor sem jelentett problémát egy műfejet illeszteni egy hulla törzséhez. Az arcvonások tetszőlegesek lehettek, a hasonlóság csak a viaszfejet elkészítő művész tehetségétől függött. Megkönnyítette a dolgukat, hogy a bajusszal nem lehetett baj; Rudolf akkoriban szinte havonta változtatta bajsza formáját, hol le, hol felkunkorodott, hol így, hol úgy borotválta. Beavatottak abban is biztosak lehettek, hogy a közszemlére kitett nagy halotthoz senki sem fog közelíteni, csak ők (e célból eléggé megközelíthetetlen katafalkot építettek) – a halottat még a családtagok is csak tisztes távolból szemlélték. A gyertyák lobogó fénye, árnyjátéka teljessé tette a misztifikációt, biztonságossá az akciót.
Február 6-án óriási tömegjelenetek között zajlott le a temetés. Ezen – hogy a látszatot megőrizzék – az egész kiterjedt uralkodócsaládnak részt kellett (volna!) vennie. Ám itt egy meglepő tényről értesülünk! Sok korabeli forrás arról tudósít bennünket, hogy a közhiedelemmel ellentétben, a temetésen nem vett részt Erzsébet királyné, sem Rudolf felesége, Stefánia, sem Rudolf lánya, a kis Erzsébet! Ez már aligha véletlen...
Ferenc Józsefnek persze nem volt más választása, végig kellett játszania a komédiát. Egy vadidegen halott és viaszfej előtt tisztelgett. Egész idő alatt kőkemény nyugalmat mutatott. Ám egyszer csak – mintha némi késéssel jutott volna eszébe, mi a szerepe – egy percre hirtelen sírva fakadt, a koporsóra vetette magát, egyszóval túlzásba vitte a dolgot, akár egy rossz színész – majd váratlanul ismét teljesen nyugodt lett.
Az uralkodópár három nappal később elutazott, hogy „Erzsébetet kiragadják mérhetetlen fájdalmából". Ferenc József pedig haladéktalanul utasítást adott, hogy Mayerling-ben bontsák le a kastélynak azt a szárnyát, és „kegyeletből" építsenek a helyére kápolnát. Erre nyilván azért került sor, hogy a helyszínt soha többé ne lehessen rekonstruálni.
Nem érdektelen továbbá megemlíteni azt sem: Ferenc József és Schratt Katalin (az ex-színésznő a császár késői szimpátiája volt özvegysége sok évtizedén át) levelezéséből csak a császárnak egyetlen levele hiányzik – éppen az, amelyben fia, Rudolf haláláról írt az asszonynak.
Szintén elméletünk melletti érvként szólhat az a már említett két tény is, hogy
1) János Szalvátor szokatlan módon szakított a Habsburg-családdal és a Birodalommal, majd gyakorlatilag nyomtalanul eltűnt.
2) De még különösebb egy másik dolog: a Habsburgok miért estek pánikba, amikor azt hallották, hogy „Johann Orth" anyja temetésére esetleg Bécsbe jön? Szörnyen rettegtek tőle, pedig ő akkor már csupán egy „senki”, egy polgár, egy rang és befolyás nélküli szürke ember, már nem is Habsburg! Félelmükben még rendőri körözést is kiadtak ellene! Miért? Csak egyetlen logikus magyarázattal szolgálhatunk: Johann Orthnak valamilyen információ volt a birtokában. Olyan dologról volt tudomása, amivel bármikor erős csapást mérhetett az uralkodóházra. Talán Rudolf halálának vagy metamorfózisának körülményeiről? Nem lehet véletlen, hogy Orth igyekezett nyomtalanul eltűnni. Dehogy jött ő Bécsbe – ha felbukkant valahol (amennyiben az erről szóló hírek igazak voltak) –, hát ez az Európától távolabbi kontinenseken történt. Akkoriban évtizedeken át suttogták a Monarchiában, hogy Bécsből bérgyilkosokat küldtek utána, azok veszejtették el.
Természetesen sokat segítene, ha a bécsi Kapucinusok kriptájában lévő koporsót felnyitnák. Mindjárt kiderülne, egyáltalán ember maradványai vannak-e benne, vagy csak egy báb – vagy emberi törzs, de viaszfejjel? És ha ember – milyen lőtt(?) sebek nyomait találnák a csontokon? Vagy egyáltalán nem tűzfegyverrel gyilkolták meg?
Azt kell hinnünk, egyeseknek még ma is érdekükben állhat: a rejtély maradjon rejtély. Mivel ezen a téren a jog nem ismer elévülést, Rudolf egy törvénytelen gyermekének leszármazottja 1978-ban bírósági keresetet nyújtott be. Azt kérte, állapítsák meg, Rudolf főherceg 1889-ben csakugyan gyilkosság áldozata lett-e, és ha igen, utólag nyomozzák ki a gyilkos személyét. Az érdekes posztumusz perben – legjobb tudomásunk szerint – ítélet még nem született és kétséges, hogy valaha is születik-e. (...)
A Révai lexikon még évtizedekkel később is ezt írta Rudolfról: „1889. január 30-án eddig ki nem derített módon erőszakos halállal múlt ki egy szűkebb baráti kör társaságában a mayerlingi vadászkastélyban.”
E kis hipotézis(?)-közjáték után ismét lássuk a tényeket! Időben kicsi, térben annál nagyobb ugrást kell megtennünk. Irány: Törökország.


(Folytatjuk)

2016. augusztus 3., szerda

Nemere István: Egy trónörökös menekülése (3)

A NAGY TÚLÉLŐ?

Lehetséges lenne ez? Hiszen az egykori tanúk – már akiket egyáltalán közel engedtek a holttesthez! – és ezek igen kevesen voltak – állítják, hogy látták a halott Rudolfot. De ne feledjük a következőket:

1) Valójában csak néhányan látták; például a mayerlingi kastély személyzete – ők is az Esemény színhelyén, ami eléggé erős pszichikai hatást gyakorolt rájuk.

2) Mit láttak? Egy bajuszos férfit vérben úszva, akinek koponyáját nagyrészt szétroncsolta a golyó (vagy golyók). Azon felül Mary Vetsera számukra meglepő jelenléte is zavaróan hatott. Előtte senki sem tudta, hogy a lány is a kastélyban tartózkodik, most meg itt fekszik a hullája?

3) Hogy baleset vagy öngyilkosság történt, ebben még a családtagok is kételkednek. Lipót, IV. Ferdinánd toszkánai herceg fia, Rudolf unokafivére, aki igen jó kapcsolatban volt Ferenc Józseffel, a két világháború között kiadott könyvében /Léopold, archiduc d'Autriche: Souvenirs de la Cour de Vienne. Paris, 1937./ írja: mind a hivatalos öngyilkosság-változat, mind a baleset-verzió kizárható, mert ez esetben nem logikus, hogy a felsőbbség olyan titokban tartotta az ügyet. Ergo: valami szörnyű dolog lehetett a háttérben, annak kiszivárgását kellett megakadályozni mindenáron. Ezt a szót nem véletlenül írtuk ide. Tudjuk, hogy a következő hónapok és évek folyamán a Mayerlinggel kapcsolatban álló személyek közül többen nem tisztázott körülmények között haltak meg vagy tűntek el Ausztriából. Például tudunk egy bizonyos Josef Jirus nevű cseh erdészről, aki éjfélkor Mayerlingban tanúja volt az eseményeknek – állítólag annak, hogy János Szalvátor ölte meg Rudolfot. Jirus hamarosan „öngyilkosságot követett el”... /Prazsky Ilustrovany Zaprovodaj, 1934.: J. R. Hradecky: Princúv poslicek lásky./ De hogy mi lehetett az a szörnyű ok – Lipót sem tudta.

Orth kastélya, ahová János Szalvátor
egy időre visszavonult
4) Hogy mégsem János Szalvátor volt a tettes, azt bizonyítani látszik alibije, vélik sokan. Nos, ez az alibi igen kétséges. Azon az éjszakán a főherceg állítólag Triesztben volt (mint tudjuk, akkor már a tengerészeti pálya érdekelte) és onnan reggel 7 óra 40 perckor táviratot küldött a császárhoz azzal a kérdéssel, hol tartózkodik Rudolf? Furcsa persze, ha belegondolunk – aligha valószínű, hogy a családtagok Ferenc Józsefet afféle üzenetközvetítőnek használták volna, személyesen tőle érdeklődve más családtagok hollétéről? Vagy azt a táviratot ott és akkor nem is János Szalvátor adta fel, hanem egy megbízottja? Éppen azért, hogy majd az Esemény után a főhercegnek ez alibit bizonyítson? Több vallomás szerint János Szalvátor azon az éjszakán igenis Mayerlingben járt.

5) De térjünk vissza a szűk körhöz, amely tisztában volt az igazi tényekkel. Az igazságot ismerte nyilván Taaffe miniszterelnök is. Edouard Taaffe gróf (1833-1895) ír eredetű családból származott, 1879-től 1893-ig másodszor volt a Monarchia miniszterelnöke. Tudjuk, a birtokában volt egy dosszié, amely feltehetően tartalmazta a Rudolf-ügy titkos iratait (például az – vajon miért? – örökre titokban tartott igazi boncolási jegyzőkönyvet), ám ez a dosszié sohasem került elő. A Taaffe-család örökösei végül visszavándoroltak Írországba, ám előbb ausztriai villájuk egy rejtélyes tűzvész miatt porrá égett...
Bombelles gróf udvari szertartásmester (ma azt mondanánk: protokollfőnök) is tudhatta, miről van szó. Az udvarban elsőként értesült az Esemény híréről. 57 évesen, pár hónappal később hirtelen meghalt. Az osztrák és magyar sajtó nem közölte a halál okát, de jellemző módon a lengyel katolikus lapok a cenzúra ellenére is megírták kétségeiket a természetes halált illetően, mivel a Mayerling utáni fél év alatt ez már a harmadik haláleset volt azok között, akiknek közük volt az ügyhöz... Ugyanis még korábban meghalt Rónay Jácint püspök, Rudolf egyik nevelője, magyartanára és bizalmasa is. Meghalt Weilen udvari tanácsos, író, akivel közösen Rudolf az Osztrák–magyar Monarchia írásban és képben című művet készítette több szaktudós és író bevonásával. Köztük volt Jókai Mór is, aki megerősítette, hogy a trónörökös nagy munkát vállalt magára az egyes fejezetekhez hozzáfűzött megjegyzéseivel és az első kötet bevezetőjének megírásával; ez 1885-ben jelent meg, Weilen ezenfelül tudhatott a trónörökös titkos terveiről is. Aztán 1892-ben, tehát még mindig igen hamar, 45 évesen meghalt Bratfisch fiákeres, Rudolf bizalmi embere, aki Mayerlingben volt az Esemény alatt, és akit az osztrák titkosrendőrség élete utolsó percéig szemmel tartott. Hat évvel később, 1895-ben 65 évesen halt meg Taaffe gróf, négy évvel később pedig Rudolf barátja, Hoyos gróf – egyike azoknak, akik a vadászkastélyban „fellelték a holttestet”.

6) Lehetséges-e ilyen exponált és közismert személy helyett mást megölni (megöletni) és azt helyette eltemetni? Kissé fantasztikusnak tetsző fejtegetéseinkben több úton indulhatunk el. Az egyik: az alterego, a hasonmás. A nagy kiterjedésű és nagy lélekszámú Monarchiában például – tudjuk – Ferenc Józsefnek több igen tökéletes hasonmása élt, ami nem azt jelenti, hogy ezeket az embereket bármikor is felhasználta a bécsi udvar és közülük valaki valaha is nyilvánosan szerepelt volna Ferenc József helyett. Legalábbis nem tudunk ilyen esetről. De nem tagadható, hogy voltak ilyen személyek és ez esetben nyilván lehettek olyanok is, akik a 31 éves, eléggé átlagos külsejű Rudolfhoz hasonlítottak nagyon. A múlt század nagy politikusai és uralkodói már ismerték ezt a lehetőséget (Napóleonnak például egyszerre több, a megszólalásig hasonlító alterego ja volt). Tehát a hasonmás-változatot sem lehet kizárni.
Az is elképzelhető, hogy Rudolf egy vagy két bizalmas embere szerzett egy Rudolfhoz meglehetősen hasonlító férfit, akit eleve erre a „szerepre” szántak. Mayerlingben azon az emlékezetes éjszakán főbe lőtték és otthagyták. Mary Vetsera nőgyógyászati eseménye és a feltehetően azt követő elvérzéses halála csak megkönnyítette az összeesküvők számára a dolgot. Rudolf tehát zavartalanul eltűnhetett.

ELTŰNT-E RUDOLF?

Egy Rudolf-könyv a sok közül
Az tehát a feltételezésünk, hogy Habsburg Rudolf főherceg, az Osztrák–magyar Monarchia trónjának várományosa 1889. január 29-ről 30-ra virradó éjjel nem halt meg a Bécs melletti Mayerling vadászkastélyában, hanem ő maga, esetleg égy vagy két beavatott segítőtársával megrendezte saját halálát, majd elmenekült a helyszínről.
Lássuk hát azokat a jeleket, amelyek ezt a verziót látszanak alátámasztani.
Aligha véletlenül keletkezett a pletyka, hogy Rudolf helyett mást, illetve egy viaszbábut temettek el. Lónyay Károly, akinek rokona, Lónyay Elemér gróf Rudolf özvegyét, Stefániát vette feleségül, azt írja, hogy a temetést megelőző napokban hivatalos körökben is suttogták, hogy a halott koponyájának teljes összeroncsolása miatt viaszfejet kellene készíteni és azt tenni az igazi test mellé. Technikai szempontból ez nem lehetetlen, már akkor sem volt az, olykor-olykor nagy szükség esetén éltek is ezzel a módszerrel. /Lónyai, C: The Tragedy of Mayerling. London, 1950./
No, ez nem csak terv volt! Az udvar bizalmasan Victor Tigner ismert bécsi szobrászhoz fordult, készítse el sebesen a trónörökös fejének viaszmását – de Tigner a rendelkezésre álló idő rövidsége miatt erre nem vállalkozott. Ám minden jel szerint (több korabeli emlékirat említi) Zygmunt Ajdukiewicz, Bécsben élő lengyel szobrász készítette el a viaszfejet. Ajdukiewicz a megelőző hetekben szinte naponta találkozott Rudolffal, mert a trónörökös modellt ült neki (készült Rudolf egyik hivatalos portréja) és a sajtóban közzétett verzió szerint ő készítette el Rudolf halotti maszkját is. Találhattak-e ideálisabb embert erre a feladatra azok, akiknek érdekükben állt eltitkolni, hogy nem Rudolf fekszik kiterítve hofburgi lakosztályában?
A krakkói (akkor ez a város is a Monarchia része volt) Czas (Idő) című napilap 1889. február 5-i számában, egy bécsi jelentésben ezt írta: „A főherceg virágok és pálmák között fekszik a sírban, fején babérkoszorúval. Bebalzsamozták, azért arca elvesztette régi kifejezését. Ezenkívül az arcot viasszal vonták be. Csak a bajusza maradt érintetlen”.
Ez világos beszéd. Minden nehézség nélkül érthetjük úgy is, hogy a fej, amit a holttest elé járulók láttak – nem is egy ember feje, hanem viaszképmás volt. De ez még nem minden. A. Nowicki újságíró, aki több évtizedet töltött Bécsben, Mayerling titka című könyvében ezt írta:
„Azok többsége, akik bejutottak a kápolnába és megtekinthették a főherceg holttestét, állította: a homlok és az agykoponya viaszból készült, a fejet takaró haj pedig egyszerűen paróka volt. A viaszt rózsaszínűre festették és úgy sminkelték, hogy csontnak, húsnak, bőrnek látszodjon.”
A felsőbb köröknek is érdekük volt eljátszani ezt a komédiát, óriási bűnt vagy hibát követhetett el Rudolf, ha ennyire (mondhatni mindenáron) meg akartak tőle szabadulni. Itt már előtérbe kerül a politikai összeesküvés mint a leginkább kézenfekvő ok. Képzeljük el, hogy így történt: János Szalvátor és Rudolf közösen szervezkednek Ferenc József ellen és már jelentős erőket tudnak a hátuk mögött, amikor valami történik. 1889 januárját írjuk és vagy egy besúgó, vagy az összeesküvés egyik tagja elárulja őket. ök tudomást szereznek az árulásról vagy különböző rendőri intézkedések nyomán legalábbis sejtik azt. Lépniök kell tehát. És itt jön a következő hipotézis: Rudolf apja elé járul és... feltárja az összeesküvést. Már nem követ el árulást, hisz apja úgyis értesült az ügyről. Beszélnek egymással, mint férfi a férfival. Igazi egyezség nem jöhet létre közöttük; Ferenc József nem képes változtatni megcsontosodott politikai rendszerén, amely a Monarchiát pusztulásba viszi (Rudolf ezt igen jól látta előre), különben is, az uralkodó meg van győződve róla, hogy helyesen cselekszik, (ö erről mindig meg volt győződve...) Talán próbálja rábeszélni Rudolfot – hisz mégiscsak a fia, az egyetlen, és trónjának örököse! –, hogy változtasson szándékain, hagyjon fel az összeesküvéssel és reformokkal, idomuljon a Monarchia általános irányvonalához és szelleméhez, akkor még minden menthető lenne. De Rudolf sem képes megváltozni, ezt mindketten látják. Tehát el kell dönteniök, mit tegyenek. Ferenc József nem állíthatja (had)bíróság elé fiát, de még János Szalvátort sem – a botrány egész Európában hullámokat vetne, valószínűleg a Monarchiában is felkorbácsolná az indulatokat. Rudolf nem mondhat le rangjáról és nem emigrálhat külföldre; ahhoz túlságosan is közel áll a trónhoz (amire különben ezek után ne számítson), ebből is botrány lenne, azonfelül, ha el is megy – egyszer visszajöhet, és akkor mi lesz? A császár ezt a kockázatot nem vállalja. Olyan optimális megoldást kell találni, amely minden feltételt teljesít: Rudolf eltűnik a színről, de nem a császárnak kell elvennie a fia életét; lehet, lesz botrány is, de Rudolf a külvilág számára nem lesz abban a helyzetben, hogy bármit is megmagyarázzon, bármit is feleljen, nem kell lemondania semmiről, és mégsem fenyeget a veszély, hogy valaha is visszajön... Azon a bizonyos első beszélgetésen, január 26-án reggel tehát még haraggal és a jövőtől félve váltak el egymástól. Ferenc József állítólag – hallgatózó inasok szerint – azt kiabálta: „Nem vagy méltó arra, hogy az utódom legyél!”
De eltelt néhány nap, és január 29-én újabb beszélgetés zajlott le közöttük. Valaki megtalálta az optimális megoldást. (Netán János Szalvátor? Látva, hogy az összeesküvésből, a reformokból nem lesz, nem lehet realitás, és megértve, hogy Rudolfra úgysem számíthat, kitervelte mindkettőjük távozásának gyakorlati módját?) Ferenc József feltehetően csak annyit tudott, hogy fia hamarosan „meghal” (így, idézőjelben!) és „eltemetik” és többé nem találkoznak. Számára ez is jobb megoldás volt, mintsem azzal a tudattal élni tovább, hogy egyetlen fia bármikor újabb összeesküvést szervezhet, örökké veszélyben éljen? Vagy kénytelen legyen egy napon meggyilkoltatni őt? Valóban, a módozat ideális, teljesíti az összes feltételt: nem derül ki az összeesküvés, az mégis kimúlik természetes halállal, hisz vezetői eltűnnek a politikai színtérről; botrány ugyan lesz, de kicsi, Rudolf nem fog többé puszta létével is reményt nyújtani a reformpártiaknak, és mivel „meghal", többé nem bukkanhat fel, legalábbis, amíg Ferenc József él. Nem kell meggyilkoltatni – ami azért valószínűleg mégis meghaladta volna az államérdeket különben mindenek fölé helyező császár lelkierejét — és bár többé nem látja fiát, tudni fogja, hogy él valahol... Az akció kivitelezését — ha feltevésünk igaz — Rudolfra és Szalvátorra bízta, ő maga nem akart tudni semmiről. Így is elég nehéz lesz elviselnie és végigjátszania a komédiát.
Vetsera Mary siremléke
János Szalvátor és Rudolf pedig belefog az előkészületekbe. A kitervelt időben a trónörökös Mayerlingbe utazik, János Szalvátor pedig „Triesztben van”. Az onnan Bécsbe küldött távirata csupán ürügy, alibiként szolgál arra az esetre, ha valaki később összefüggésbe hozná nevét a várkastélyban történtekkel. Mert ő azon az éjszakán igenis ott van, és ott van Bratfisch fiákeres, akit szintén beavattak mindenbe. Sajnos ott van Mary Vetsera is, akire őszintén szólva senki sem számított, és aki senkinek sem hiányzott; de most kapóra jön: az ügynek kettős szerelmi öngyilkosság látszatát adhatja.
Minden a terv szerint történik. Éjszaka Rudolf megírja a búcsúleveleket. Mary Vetsera már halott. A főherceg búcsúlevelei a kor szabályai szerint íródtak. Többet is készít, valóságos kis búcsúlevélíró-irodát rendez be akkor éjszaka. Feleségének németül, Szögyén-Marich László barátjának magyarul (ebben „imádott magyar hazánkról” is szó esik, ezzel sikerül egy újabb téves politikai nyomot hagynia). Sokan – netán túl sokan – kaptak tőle búcsúlevelet – még a komornyikja is! – csak apjának, a császárnak nem írt egy sort sem, holott két nappal korábban a tanúk szerint kibékültek... Történészek, pszichológusok, kutatók ezt a köztük lévő politikai és személyi ellentétekkel magyarázták – mi feltételezzük, hogy azért nem írt, mert hát... mit is írhatott volna annak az embernek, aki tudta, hogy ö nem hal meg? A búcsúlevelek különben nem bizonyítékok a Szökés ellen, éppenséggel egy jól előkészített akciót is bizonyíthatnak.
Ne feledjük, a levelek nincsenek dátumozva. Lehet, már jóval előbb elkészültek, és várták, mikor lehet majd őket felhasználni? A két fentebb említett levélen kívül az összes többit elkobozták és tartalmukat máig sem ismerjük. Ha olyan egyértelműen az öngyilkosság mellett szólnak, akkor miért nem tették őket közzé?


(Folytatjuk)