Hová tűnt a katonatiszt?... (19)

...avagy a nagy háború apró csodái

Szerkesztette: Cseke Gábor

A Fekete Kolostor - ma

Egy alkalommal írni-olvasni jól tudó, értelmes és lehetőleg magyar fiúkat kellett küldeni a szegedi telefonista tanfolyamra. De nem nagyon voltak bőviben az ilyen fiúknak... Minden ügyesebb ember vagy altiszt, vagy valamilyen műszaki volt. Így küldtek el engem is.

Szeged külső részén, valami hasznavehetetlen területen voltak a „cserepes" barakkok. Itt volt a tanfolyam. Mindig kedvem lett volna telefonistának lenni s habár soha egy szót vagy lépést se tettem ezért, mégis ide kerültem. A barakkok hűvösek voltak és tiszták s a bánásmód a lehető legjobb volt, amilyen csak lehetett a monarchia hadseregében. De nemcsak ezért szerettem telefonista lenni, hanem kifejezetten emberbaráti és háborúellenes szempontból. Nem szerettem volna egyenesen ölni vagy szúrni. S bár tudtam, hogy ez képmutatás, mert a háború szolgálata, bárhol is legyen az ember, az öles érdekében van, de a saját kényelmemre és lelkiismeretem megnyugtatására gondoltam elsősorban. (Már említettem, hogy azon az úton voltam, hogy, talán az olvasmányok hatása alatt, érvényesülni vágyó, kis-karrierista legyek és természetesen mindenben, önmagam lelki kényelmét kerestem.) Hiszen a telefonistáknál az életveszély ugyan állandó, mert sokszor, sőt rendszerint akkor kell kimenni, a legnagyobb ágyútűzben, amikor még a gyalogság is elbúvik, de mégis a tényleges ölesre ritkán kerül rá a sor, mert rohamra – ettől irtóztam legjobban: brr... valakibe beledöfni a szuronyt! – nem kell mennie. Illetve még a rohamnál is a drótot húzza és a telefonszekrényt cipeli a telefonista.

...A tanfolyamon szokatlanul jó bánásmód volt. Egy szakaszvezető, aki Makón kereskedő, „Iritz bácsi" és őrmester, Somogyi, aki nem tudom, civilben miféle volt, alighanem szocialista, ezek voltak a tanfolyam tényleges vezetői. Tisztek is voltak, de azokkal az oktatásnál sohasem találkoztam. A tanfolyamparancsnokot, Jány századost két hónap alatt egyetlen egyszer sem láttam.

Ez a két ember, Iritz és Somogyi, bebizonyította, hogy a legvegyesebb „emberanyagból" (németek, románok, szerbek is sokan voltak köztünk) igazi közösségi érzékkel, harmonikus és felelős emberi közösséget lehet alakítani, még a kényszerből szolgáló katonákból is. Mert nem áll az, hogy csupa írástudó és értelmes embert küldtek a tanfolyamra, bárha úgy szólt is a parancs. Egyes századparancsnokok csak azért is ellene cselekedtek a felsőbb parancsoknak, mivelhogy azok a nagyurak nem tudják, hogy a harcoló bakának kell a légügyesebb és legokosabb embernek lennie, nem pedig a mindenféle lógósoknak. Máshol meg egyszerűen nem is volt megfelő ember és olyat küldtek, amilyen éppen volt. Csak a neve legyen jó. S papíron minden név olyan jó. Így aztán voltak olyanok, akik alig tudtak magyarul. S voltak öregebb népfelkelők, akik világéletükben az eke szarva mellett és az istálló körül hírét sem hallották a Morse-jeleknek és a helyesírásnak. Az ilyeneket azért küldték, hogy majd jó lesz lóvezetőnek. Igen ám, de nem lehet mindenki lóvezető és a tananyagot mindenkinek meg kell tanulni. És itt ennek a két embernek a hatása alatt, ha a tananyagot nem is sikerül teljesen beleverni a nehéz fejekbe, de az önkéntes fegyelem, a tisztaság, meg a bajtársi szellem terén nagy eredményeket értek el. A tanfolyam katonái nem voltak piszkosak, hanyagok, rendetlenek, mint a pótszázad katonái. Pedig a hálószoba az ebédlő és egyben a tanterem is. Soha, nemhogy fegyelmi büntetés, de még rossz szó sem hangzott. És nem azért volt így, mert a harctértől féltek az emberek, mint gondolni lehetne, hiszen attól minden pótkeretnél félhettek, mégis piszkosak és hanyagok voltak; hanem ez a két jó ember olyan erkölcsi erőt adott a jóságával, hogy semmiféle erőszakkal sem érhettek volna el hasonlót...

Azonban egy igen-igen nagy baj volt itt is. A tanfolyamnak nem volt saját konyhája, hanem a szomszéd barakkban egy honvéd pótzászlóalj volt, a szegedi 5-ös honvédektől, ott adtak enni. S ha már Debrecenben is az volt a hadsereg gazdásztaktikája, hogy a parasztok pedig tartsák el a fiaikat, itt méginkább az lett. Ráadásul a szakácsok asszonyok voltak, idős asszonyok, a legellenszenvesebb boszorkányfajtából, akik disznókat hizlaltak a maradékon. Na, a háború elején, amikor még az élelmezés is bőségesebb volt, s a módosabb parasztok gőgösen megvetették a kaszárnyai kosztot, meg aztán nem volt még annyi távoli vidékről való ember a pótkeretnél, ezt nem is lehetett kifogásolni. Ostobaság lett volna kárba veszni hagyni a sok jó maradékot. De most, amikor már éhségtől szédelgő bakákkal volt tele a város, ez a disznóhizlalás nem volt tiszta dolog. Mert a szakácsnők mindig arra törekedtek, hogy maradék legyen a disznóknak s nagyon kicsi kanállal mértek. Emiatt sok morgás és átkozódás volt, a bakák néha hangosan szidták a szakácsnőket, de mindez nem ért semmit. Hangban és erélyben a főszakácsnő túlszárnyalt tíz zupást. Úgyhogy az olyan emberek, mint én is, utáltuk a huzakodást és inkább hallgattunk és koplaltunk. Annál is inkább, mert végül a konyhára csak mi, a szegény napszámosfajták jártunk, akiknek sem pénzük nem volt, sem „hazai" nem jött. A többiek, a pénzesek, kivették a kosztpénzt és kinnétkezők lettek. Az összes altisztek pedig a városban étkeztek. De én nem mehettem, mert pénzem nem volt, a kosztpénz meg kevés lett volna. Szólni nem mertünk a konyha ellen, mert féltünk a megtorlástól. Hiszen hallottuk, hogy mentek már kihallgatásra a főszakácsnő ellen, de nem lett semmi baja, a panaszt tévőket meg megbüntették. Különben mi átmenetileg vagyunk itt, míg a harctérre nem megyünk, addig már kibírjuk, azt hangoztattuk. Inkább megpróbáltam más úton pótolni a kosztot.

Hazulról nem kértem pénzt. Nem azért, mintha éppen nem küldtek volna, hanem legényes büszkeségből. Mert a szüleim, amikor elmentem önként katonának, nagyon haragudtak és azt mondták, hogy ha én nem törődöm velük, ők se törődnek énvelem. Nem küldenek egy vasat sem soha. Rendben van, mondtam, nem is kell. Persze eddig nem is volt rá komoly szükségem. Most lett volna rá szükségem, de büszkeségből nem kértem. Egyszer küldtek ugyan egy csomagot, de hát a háború alatt Szeged nagyon messzire volt Debrecentől, a csomag valószínűleg bejárta a monarchiát, mert megromlott benne minden, amire odaért. Pénzt is küldtek egy keveset, azt is, meg a zsoldomat is – mivel más szükségleteim nem voltak – élelmiszerre költöttem, mégis csak éheztem. A markotányosok, ha hoztak is afféle hadilisztből sült kis lepényeket vagy pogácsákat, húsz fillér volt darabja, de számlálatlan mennyiségben megettem volna. Itt már csak hat napra adtak egy kilós kenyeret, de az semmi volt. A leghajszálhasogatóbb beosztással se tudtam vele kitartani. Ha pénzem lett volna, akkor valami módon csak juthattam volna mérni élelmiszerhez, de így nem. Egyszer-egyszer úgy segítettem magamon, hogy a távolról jött népfelkelők módján én is elmentem a szakácsnőhöz maradékért. Közben ugyanis parancsot adtak, valami baj nyomán – egy baka talán nekiment a szakácsnőnek és botrány lett belőle –, hogy aki jelentkezik, maradékot kap. Egy csajkával hát megettem a sorban, a másikat a soron kívül, eggyel meg elvittem, hogy majd este lefekvéskor megeszem. Minden este verestökleves volt, már egészen öreg és veres volt a tök, mint amikor a disznónak és a lónak szoktuk adni, mert a termelők hiába szállították be zölden, a raktárban megérett. De én nem is a tök verességét kifogásoltam, mert zöld állapotban talán még tartalmatlanabb és vizenyősebb volt, hanem a szűz állapotát. Zsírtalan volt és hideg. Hiába ettem meg egy csajkával, ha kenyér nélkül ettem, pár óra múlva megint éhes voltam. S esténként nem tudtam az éhségtől elaludni, ezért még lefekvés előtt megint megettem egy csajka töklevest. De ez csak a tanfolyam vége felé volt, mert eleinte, amint mondtam, nem adtak maradékot se.

Olyan nagy volt a katonák kenyér utáni vágya, hogy egyszer egy alsóvárosi pék, aki nem tudom, milyen úton, nagyobb mennyiségű jegyen felüli liszthez jutott, megeresztette a katonáknak, apró porciókban, a kenyeret. A Mars-laktanya mögött lakott egy mellékutcában. S olyan hamar elterjedt a híre, hogy estefelé ellepték a katonák az utcát s mert vagy nem volt már kenyér, vagy nem mert adni a csődület miatt, katonai készültséget kellett kirendelni a tömeg szétoszlatására. Máskor is megesett, hogy valamelyik kaszárnyában megjelent egy-egy baka egy-egy darab meleg kenyérrel. Rozsdabarna volt és keserű, de azért jó lett volna. De mire én odakerültem, sose volt már belőle. (Veres Péter: Számadás. Önéletrajz. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1955)

1914 Október 2. Ma délután érkeznek a németjeink. A községi gárda már reggel leakasztotta vadászfegyvereit. A lakosság izgatott, az asszonyok többnyire félnek. Attól tartanak, hogy Barbátre és Guériniére környékén incidensekre kerülhet sor. Az emberek fenyegetőznek, hogy kövekkel dobálják meg az elvonuló internáltakat.

4 és 5 óra között kellene érkezniük. A táboruk készül. A kastélyban egész nap mindenfelé csak vágnak, szögeznek, fűrészelnek. Valóságos népvándorlás zajlik, mindenki látni akarja, hogyan lesznek elhelyezve.

4 óra. Társaimmal együtt valamivel a hivatalos idő előtt bezártuk a pékségünket. A helyszínen már rengeteg ember gyűlt össze. Látni-e valamit? Nem, még semmi sem mutatkozik. De a fegyverbe öltözött gárda készülődik már, hogy kivonuljon a város bejáratához, és fogadja az érkezőket.

A rakpart. Itt is tömeg. A távolban fekete sokaságot pillantunk meg, amely az út hosszában kígyózik. Két-három kocsi emelkedik ki belőle. Ők azok? Igen, nemsokára semmi kétségem, hogy ők jönnek.

A három híd közül, amelyeken a kontinens felől jövet át kell haladni, mielőtt Noirmoutier-ba érkeznénk, az oszlop elérte az elsőt, a Pont de Bonne-Pogtie-t (Kétségkívül Bonne-Poigne; de itt így írják és így is ejtik. – L. Troussier jegyzete.) Nemsokára eléri a másodikat, a Pont d'Arceau-t. Húsz perc alatt itt lesznek, már a Pont de l'Écluse felé tartanak.

A Pont de l'Écluse a város kapuja. A községi gárda már felsorakozott itt. Néhány pillanattal később megérkezik a polgármester, azután a vámőrök jönnek a főhadnagyuk vezetésével, csizmásán, revolverrel az oldalukon, leeresztett állszíjjal. Az oszlopot hosszabb időre eltakarja az Arceau magasa. Végül felbukkan a híd közepén, majd ereszkedni kezd. Messziről nagyon népesnek tetszik. Oldalt katonák kísérik; a menetet a csendőrmester vezeti.

A hatóságok mintegy száz méternyire előbbre mennek az úton; az oszlop megáll, a hivatalosak tárgyalnak. Majd az oszlop a polgármester vezetésével megindul, a polgármester mellett a vámőr főhadnagy és a tengerészeti hivatal vezetője lépeget. A katonák, a vámőrök, a csendőrök és a községi gárda tagjai a hát- és oldalvédet alkotják.

A menet a városba ér, azaz inkább megkerüli a várost a rakpart felől. A tömeg kíváncsiskodik, gúnyolódik, kétségtelenül ellenségesen viselkedik, de tüntetésre nem kerül sor. A tér sarkán, ahol megálltam, odakiáltják a katonák felé, hogy Vive la France! De ez minden.

A tér feketéllik a tömegtől. A foglyok még elég szilárd léptekkel vonulnak, előttük a csomagjaikkal megrakott három kocsi és néhány sántikáló bajtársuk halad. Portól piszkosak, borotválatlanok, legnagyobbrészt mértéktelenül megnőtt hajzatot viselnek. A külsejük nem alkalmas arra, hogy szánalmat ébresszen a szemlélőben. A foglyok eltűnnek a kastély kapujában. A tömeg kis híján követi őket. Aztán a kapu becsukódik, és az emberek mégis maradnak. Mivel tőlem nem tartanak, egy alkalmas pillanatban sikerül bemennem az adószedő társaságában. A németeket már felsorakoztatták az egyik oldalon, az osztrákokat a másikon, és éppen a névsorolvasás kezdődik.

Előbb a községi gárda parancsnoka próbálkozik, de mivel nincs kiejtése (rosszul ejti ki az idegen neveket – L. L), senki sem válaszol. Az egyik fogoly, aki nagyon fesztelenül viselkedik – azt mondják, német tanító –, ajánlkozik, hogy újrakezdi az olvasást, és ekkor minden jobban megy.

Az emberek most elcsigázottnak látszanak. Többen megrohanják a vizeshordót, megtöltik a palackjaikat, és miután ittak, leheverednek az udvaron a fűre. Sok közöttük a piszkos, rongyos, visszataszító és ellenszenves külsejű munkásféle. Egy zöld kalapos, borotvált képű, aranykeretes szemüveget viselő Herr Professor olyan, mintha egy Hansi-albumból lépett volna ki. Néhány fiatal fiúval, a tanítványaival van itt, és azt a kedvezményt kéri, hogy ne válasszák el tőlük.

Túlzott udvariassággal, sőt aggodalmasan érdeklődnek. „Kapunk-e valamit enni, monsieur?” A vacsorájuk kész; ma este a szobáikban kapják meg. Beosztják őket chambrée-k szerint, mindegyik chambrée-hoz kineveznek egy főnököt, aki felel a rendszabályok betartásáért, majd a donzsonba vezetik őket, ahol a szalmakötegekkel ellátott helyiségek szolgálnak hálótermekül. A katonák azokban a házakban rendezkednek be, amelyekben a legutóbbi napokig a felügyelő és néhány más család lakott. Megkapják az ágyakat is, amelyeket a régi plébániáról hozattam át, mivel a menekültek, akiknek szántuk őket, nem jönnek.

Október 3. Kora reggeltől a kastély és a tornyok teteje tele van osztrákokkal és németekkel, akik a környékkel ismerkednek. Mások kiheveredtek az udvarra, és napfürdőt vesznek; egyik részük a munkásokhoz csatlakozott, akik az elhelyezésükön dolgoznak. Ma nem olyan rossz a külsejük, mint a tegnap, és őrzőiknek az a véleménye, hogy nem kell félni tőlük. Csaknem egyöntetűen egy kantin felállítását kérik.

A tengerészeti hivatalvezetője elvállalta a tábor általános igazgatását. Az ellátással az egyik volt alpolgármestert bízták meg. Egy idevaló, Champignyból menekült orvos ingyen felajánlotta szolgálatait a városvezetőségnek; ki is nevezték tábori orvosnak. Feladatát katonásan akarja ellátni, és már a ma reggeli látogatása során kórházba küldött egy szegény tízéves gyermeket, aki sírt, amikor elszakítottak az apjától...

Október 6. A mi osztrák-németjeink csak azzal nyilvánítják ki kastélybeli jelenlétüket, hogy hosszasan elálldogálnak a mellvédeken vagy a donzson tornyain. Lassanként berendezkednek; a kantinjuk működik. Egy túlságosan virágos stílusú levélben túlságosan is sokaknak mondanak köszönetet mindazért, amit értük tettek, de közben bizonyos körülmények megjavítását is kérik.

Iskolába menet vagy iskolából jövet néhány gyerek és a mellvéden álldogálók között kölcsönös szidalmazásra és kődobálásra került sor. Az elmúlt éjszaka egy lengyel öngyilkossági szándékkal levetette magát a falról, mivel összeveszett egyik fogolytársával, nyilvánvalóan egy némettel.

Október 11. (...) A prefektus főként a nemkívánatos elemekkel foglalkozik, meglátogatja őket a teljes létszámú községi vezetőség és ellátási bizottság társaságában, megbizonyosodik afelől, hogy milyen bánásmódban részesülnek, miként laknak, milyen a táplálékuk, elfogadja a reklamációkat, de csakis írásban. Végül – és ez a legfontosabb programpont – elvezetteti magát a kikötő túlsó oldalán álló sóraktárakhoz.

Ezek a faépítmények nagyon jó állapotban vannak, rendkívül tágasak, és a prefektus úgy látja, hogy itt még hat- vagy nyolcszáz további hadifoglyot vagy polgári internáltat fogadhatunk. Minden erőnkből tiltakozunk: hogyan fogjuk táplálni őket? A prefektus egy kitérő mozdulattal válaszol. Tekintetbe veszi a megjegyzésünket, de egyebet nem ígér. Az az érzésem, hogy el kell viselnünk ezt az újabb inváziót is... (Louis Troussier: A háború noirmoutier-i szemmel. In: Lőrinczi László: Utazás a Fekete kolostorhoz. Irodalomtörténeti riport. Pallas Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2005)

Az első temetés. Szegény Jungblut éppen akkor vágódott el az udvar kövezetén, mikor az orvostól lejött, ki megállapította róla, hogy nem elég beteg a hazaszállításhoz, rögtön kórházba vitték, hol még az éjszaka meghalt. Valami húszan kísérhetjük utolsó útjára. Négy társunk vállára veszi a fekete lepedővel bevont fakoporsót és megindulunk a templom felé. A falu legfélreesőbb útjain megyünk keresztül, nehogy a nép tüntessen ellenünk. Az öt négyes sort mindkét oldalról katonák veszik körül. Egyetlen gyászi pompánk a lépések komor üteme, melyet erősen visszavernek a szűk utca házfalai. Én a halott családjára gondolok, mely valahol messzi, egy kis német városban él. Nem hallják-e a lépések borzasztó zaját és nem szorul szívük össze?... A templomban ránk csukják a kaput. A nagy ablakon át beszűrődő fény megcsillog a márványokon, aranykereteken és ragyogóvá tesz egy fehér, fából faragott Mária-szobrot, melynek arcáról lesugárzó naiv jóság simogatólag nyúl szorult szívem felé. És látod, a pap, úgy megy a halott elé kíséretével, mintha francia halott lenne... Francia halott!... Ezen a helyen, úgy látszik, nem ismernek nemzetiséget. Ha cselekvő ember lennék, gondolom magamban, most odamennék a szenteltvizet hintő pap elé és megcsókolnám a kezét... Az egyetlen kezet, mely ránk nem sárt és nem követ dobott. Ugyanazon az úton megyünk vissza a temetőbe. Egy félreeső helyen sötétlik már a gödör. Néhány szóval búcsúztatom Jungblutot, kit nem is ismertem, de kit a fogság testvéri közelségbe hozott mindnyájunkkal. Mikor távollevő és mitsem sejtő hozzátartozóiról beszélek, a velem szemben álló francia káplár szemét elönti a könny. Nem vagyunk-e mi mind árva, kitaszított gyerekek, kiket a sors elűzött a napfényes tájékról, sötét, gyűlöletes helyekre szenvedni, egymást ölni és csóktalanul sírba feküdni?...

A préfet látogatása. Már napok óta súroljuk, meszeljük a szobákat. A szalmazsákot friss szalmával tömjük s a végére kis spárgát varrunk, hogy nappal ennél fogva fellógathassuk a falra. Az undorító sergent egész nap a nyakunkon ül. Mindig újabb és újabb ötletei vannak, melyekkel tisztaságot, rendet és lakhatóságot akar varázsolni a fekete kolostori szemétdombon. Egy délben az előkészületek elérik tetőpontjukat. A réfectoire asztalára tányérokat és evőeszközöket terítenek fel őrmesteri rendeletre az internált pincérek. Ezen már mindenkinek nevetni kell! Az őrmester dohogva, piros füllel hagyja el az "ebédlőt" a gúnyos nevetések hallatára. A komédiát szinte már ő is sokallja. "Ezentúl mindig így lesz" - jegyzi meg, mikor kilép az ajtón. Egyóra felé végre megtörténik a nagy esemény: a katonák tisztelgő sorfala között bevonul kíséretével a préfet. Sovány, beteges arca eltűnik a nagy sapka és a bundagallér ölelkező szőrözetében. Ő mondta, mikor a rohadt máj miatt reklamáltak nála a sables d'olonne-i internáltak: "Dögöljetek meg!" Az ő luconi dépotjában pusztított a tífusz az internált asszonyok gyermekei közt, anélkül, hogy egy francia orvos betette volna oda a lábát. Pedig francia nők is voltak a gyűlölt boche-ok feleségei között. Egyik anya, ki két gyermekét vesztette el, mint egy őrült, úgy rohant a vasrácsos ajtónak és átkozta Franciaországot, saját hazáját, a bajonettes katonák előtt, kik a jogos düh ez elemi kitörése előtt moccanni se mertek. Mi gondolunk minderre, mikor bámész, s az udvaron elszórt csoportjaink között elvonul a préfet két magas amerikai közt. Egyikük se néz ránk. Van valami tekintetünkben, mitől fázik az úri porkoláb. Csak mikor készen a látogatással, újra az őrség közé áll, közel a bejárathoz, akkor fordul meg még egy utolsó tekintetet vetni ránk. Először diadalmaskodó ez a tekintet: a sovány, betegeskedő örömtelen ember kéjelgő tekintete ennyi fiatal, egészséges ember nyomora, szenvedése láttára, a francia főadminisztrátor tekintete ily sok bezárt, ártalmatlanná tett boche láttára - - - de az ártatlan szenvedésnek ez a hallgatag, szoborrá fagyott tiltakozása, ami most az udvaron egyszerre és egy tömegben szeme elé tárul, mintha e gyűlölködő emberkének is belemarkolna szívébe, mert leveszi rólunk szemét, gondolkodni látszik és végül magához intve az őrmestert, kezével olyan mozdulatot tesz, mint a kocsis, ha a gyeplőt kissé meglazítja: " Lâchez un peu!"... mondja s mi a távolság ellenére világosan halljuk amit mond. Mikor az ajtó betevődik mögöttük, a katonák leteszik puskáikat s az őrség felé vetődő internáltakkal szóba ereszkednek. Eddig tilos volt nekik velünk beszélni. Lolot is, a göndörszőrű, fekete kutyát ismét bebocsátják hozzánk. A felszolgálók gőzölgő vödrökben hozzák a mintaebédet. A nap előbújik a felhők mögül... Az egész ragyogó kora tavaszi világ ismétli, visszhangozza fényben, hangban és illatban: Lâchez un peu! (Kuncz Aladár: Fogsági feljegyzésekből. Nyugat / 1920. 9-10. szám)

Folytatjuk