(Endrődi Sándor nyomán)
1845
Április 15. Századunk. 30. sz. 233. lapon Szeberényi „Leleplezések I." czímmel a következőket írja:
Mindenek előtt van szerencsém önnek kedves Vahot (előbb Vachot vagy Vachott, olim Vahud) uram jelenteni, hogy utazásomból kivánt jó, friss egészségben, önnek — mint látandjuk — valószínűleg nem legnagyobb örömére, szerencsésen visszatértem. Most tehát kötelességemben áll adott szavamat beváltani, s az ellenem ön által támasztott gorombaságokat — szeget szeggel — visszatorolni.
A leleplezések során legelőször is magamat kell lelepleznem és a t. olvasóknak kinyilatkoztatnom, hogy a Hirnök 16. és 17-ik számaiban megjelent bírálatát Petőfi (eredetileg Petrovics) Sándor verseinek, én írtam. Czélom, mellyet ez által elérni kívántam, nem volt más, mint ezen jó uri embert, ki ellenem most olly dühösen föllépett, botlásaira figyelmeztetve eloszlatni azon gőzkört, mellyet hízelgői tömjénezése és saját elbizottsága, mellyből a szegénynek meglehetős adag jutott, alkottak, eloszlatni hogy kijelölt hibáit jövendőre kerülvén, belőle még jóra való költő válhassak. Ha bírálatomban tévedtem, mi nálam is, mint minden embernél igen könnyen megeshetik: szabadságában állott Petőfi (eredetileg Petrovics) Sándor urnak azt vagy okokkal megczáfolni, vagy pedig csupán elhagyván, tanácsomra nem ügyelve zsíros, veszett fenés, teremtettés, veszett ebes verseit tovább is folytatni. Hiszen nyelvünk ez által is nyer – a nyers kifejezések bőségében. De Petőfi (eredetileg Petrovics) Sándor nem ugy tett. Ő, ki maga magát Petrarcához hasonlítja -- (és jól megjegyezve, ezt ismét más álnév alatt teszi, hogy a szegény olvasó higye, miszerint őt csakugyan ennyire dicsőiték) ő hogy is tehetné ezt ? Balgatagság! Ő kapja magát inkább, hibásat és ártatlant egyiránt gyanúsítva, egy tuczat goromba pimaszság mellett kikürtöli, kiket hisz ő azon bírálat íróinak.
[Én a] következő czikket küldtem a Pesti Divatlap szerkesztőségéhez :
„Anticritica non plus ultrája.
Tetszett e lapok 19-dik számában Petőfi urnak a veleszületett finomsághoz képest a legnagyobb illedelemmel nem ugyan egyenesen, de csak amúgy betürejtvényben lappangva azzal vádolni, mintha én verseivel egyetemben tönkre silányitani akartam volna. Már higye el, édes P. ur, hogy verseit minden hiányai mellett is sokkal jobbaknak tartom, semhogy e bírálat által tönkre silányithatók volnának. De ki is kötötte azt önnek orrára, hogy verseinek bírálója én vagyok? És föltéve, hogy én írtam volna az érdeklett bírálatot, mit tartozott nevem kitrombitálása oda? Vagy igaz, akkor a bírálat nem lehet competens; mert nevemet még nem kürtöltem ki munkáimmal, még nem másztam az ugorkafa tetejére, hol némelly iskolatársaim trónolnak. Mondja meg továbbá, mikor és mellyik szerkesztőséget árasztottam el verseimmel ? Vagy ha önhöz (nem a szerkesztőséghez) küldém verseimet, mint ön ismét hozzám a magáét megbirálás végett, az annyit jelentett, mintha a szerkesztőséghez küldettek volna? Vagy miért kért az édes (alias csárdás) hangú pacsirta véleményt műveiről nemcsak tanuló korában, de később is, midőn irói pályára lépett az ökörtől ? Táncsak tanulni akart tőle ? Végre miért nevezi czikkét adatnak? Hiszen ugy minden szemtelen ráfogás adat. És mi volt czélja az egésznek? azt alkalmasint ön maga sem tudja. A szerkesztőség pedig ha nem akarja nyilván részrehajlását és igaztalanságát bebizonyítani, valamint a vádnak, ugy a mentségnek is ad helyt lapjaiban." Szeberényi.
 |
| A kötetben Petőfi-emlékei is szerepelnek |
Mi történt fönnebbi nyilatkozatommal a Divatlapnál, azt később fogom a t. olvasó közönség elébe terjeszteni, minthogy az az ügynek első stádiumához már nem tartozik. Mielőtt azonban az álnokok leleplezését folytatnám, és megmutatnám, mint szeretnék ők szép szin alatt a legnagyobb igaztalanságokat elkövetni, mint vágynak az irodalom országában kárhozatos kizárólagos aristocratia után, előbb elmondom, miért nem irtam a Hirnök 16. és 17. §-ban megjelent bírálatom alá nevemet. Petőfinek eddigi föllépései nyilván elárulák, hogy ő a legjózanabb criticát sem tűrheti el, de ha csak egy-két hibája emlittetik is, ő azonnal a legnagyobb durvasággal kél ki, és mérget szór vétkes és ártatlan ellen, ugy hogyha ez sem akar jogaiból engedni, nincs vége hossza a sok harcznak és háborúnak. És hogy e véleményemben nem csalatkozám, mutatja a következés, mellyet bár ne kellett volna tapasztalnom, minthogy semminek sem vagyok olly ellensége, mint az illy czivakodásoknak. Minthogy azonban becsületem támadtatott meg, mind Vahot (előbb Vachott, olim Vahud), mind pedig a csavargó Petőfi (eredetileg Petrovics) Sándor által, azt nem védelmezni, és a jogtalan durva megtámadásokat nyíltan vissza nem utasítani, tőlem gyávaság lett volna.
Legközelebb a dolgok további menetét fogom a közönség elibe terjeszteni, s remélem akkor ama két embert végképen leleplezem, hogy azokat mindenki megláthatja az ő aljasságukban. Az eddigieket szükséges volt előadnom, azért hogy az egész ügy a közönség előtt álljon, s ezekből a következményeket megérthesse.
Április 15. Századunk. (Pozsony.) 30. sz. 235. lapon: írói hitel czímmel s 8888 aláírással a következő czikk jelent meg:
Mindenki tudja, mi nehéz nálunk valamelly kiadandó munka iránt részvétet gerjeszteni, és mi nagy bajjal lehet csak előfizetőket gyűjteni. De ki tehet róla, hogy némelly írók ennek magok okai, mert azon bizodalmat, mellyel az aláírók előfizettek, könnyelműen kijátszák, s így az írói hitelt pellengérre kiállítják ? Tudok rá példákat, hogy némelly urak előfizetést hirdettek, a pénzt begyűjtötték, és könyvet talán nem is irtak, vagy legalább ki nem adtak. Legújabban is tapasztaltuk ennek egy szép példáját. P-fi S—r verseire Pápán is többen fizettek elő; a könyv még múlt novemberben jelent meg. Mi vártuk, hiába! Irtunk aztán a szerzőnek, hogy valahára már küldje el, de ő bizony csak nem küldte. Végre keményebb modorban is irtunk hozzá, és ő azt válaszolta, hogy ő bizony semmiféle könyvet nem küld, ámbár nyugtatványa a fölvett pénzről kezünknél van. Hogy vagy a pénzt meg kell térítenie, vagy a könyveket átadni, az bizonyos. No de kérem alázsan, (!) van-e mindenkinek kedve azon könyvet, mellyre jó hiszemmel előfizetett, szolgabiró által behajtatni ? Csoda-e aztán, ha sokan nem akarnak előfizetni, miután illy rútul megcsalattak? Valóban sajnos, hogy egy-két könnyelmű ember miatt az általános irói hitelnek, sőt egész irodalmunknak kell szenvednie.
Április 17. Pesti Divatlap. II. évn. 3. sz. 71. lapon. Az öreg ur.
Április 17. Honderű. I. 31. sz. 306. lapon Nádaskay Lajostól a következő birálat jelent meg:
Czipruslombok Etelka' sírjáról. Irta Petőfi Sándor. 1845.
Örömünkre válik azt anélkül tehetni, hogy a megrovás' azon szigorú hangját használnunk kellene, mellyre költő' első izbeni föllépte tollunkat kényszerité. Igaz ugyan, mikép ezúttal a tárgy is ollyan, melly már magában kizárja azon elemeket, mik a critica' roszalásának költőnél anyagul szolgálhatnának. A czipruslombokban költő az első, kölcsönös tudatra alig jutott szerelem' keservét zengi tört szive' húrjain, az elvesztett kedves fölött. És szívesen valljuk meg, mikép az eszményi tisztaságú szerelem' fájdalmát, az emésztő szívkint, a végzeten megnyugvó kebel, egyszerű, visszafojtani nem birt panaszát hűbben, salaktalanabbul alig zenghetné lant. E szívpanasz egyszerű, keresetlen hangokon szólal meg: miként a tiszta érzelem nem keres tarka szóburkolatot; és e panasz mégis olly mélly, olly meleg, olly megkapó: mikép szinte együttérzi olvasó, milly jól esett költő' szivének, általa fájdalmának utat törhetni. Egyszerű, önkényt ajkadra jövő gondolatok vannak itt elmondva egyszerűen — de költőileg, s átalában az egészen a földinek, a salakosnak semmi nyoma. A szerelem, melly ott keserg, sokkal eszményibb, mennyeibb, költőibb volt még, semhogy rá földi prózaiság ragadhatott volna. És a millyen volt a kebel' szerelme: ollyan annak vesztesége fölötti fájdalma. Röviden mi a czipruslombokat, mint valódi költői ihletés' szerencsés szüleményét, mint igen becses kis füzetkét őszintén ajánljuk nővilágunknak. (...)
Április 18. Századunk. 31. sz. 240. lapon Szeberényi „Leleplezések II." czímmel folytatja a 30-ík számban megkezdett czikksorozatát:
 |
| "Anticriticák" lapja? |
„Szeberényi Lajosnak Petőfit dicsőítő epistolája nem lévén ollyan, melly magát a szerzőt is megdicsőitené, ünnepélyesen visszautasittatik, kivált miután tapasztalni lehet, hogy némelly emberek úgynevezett (igaz!) barátjaikat szemben dicsérni, álarcz alatt pedig gyalázni szokták." E néhány sorban a hány mondat, csaknem annyi hazugság, mit ez alkalommal bebizonyitandok. Lássuk egyenkint:
„Szeberényi Lajosnak." Itt a főszerkesztő és lógósa egész haragjukat kívánták kiönteni árva fejemre, boszut akarván állni szigorú bírálatomért, ámbár akkor még nem tudhatták, hogy a bírálatnak szerzője én vagyok. Valóban ez legnemtelenebb, legaljasabb neme a bosszunak, én nem hiszem, hogy a két hős e sorok olvasásánál ne legyen kénytelen fülig elpirulni. Vagy ti már annyira hozzá szoktatok, hogy az illy tettekért szégyelni nem bírjátok magatokat? Azonban nem oda lőtt a két jó ur, hová czélzott; mert nekem néhány mulatságos perczet okoztak hasztalan erőködésükkel. Csak rajta, édes uraim! próbáljátok meg tehetetlenségetek érzetében törpe ereiteket! Tekintsünk végig a Divatlapon keletkezte óta mai napig: van-e hely, hol a visszautasított munka szerzőjét megnevezte volna ? Hiába takaróztok az igazság palástjával; mert részrehajlástok minden cselekedetetekből elárul.
„Petőfit dicsőítő epistolája." Hohó! Ez már csak sok. Ti mystificálni akarjátok a közönséget, hogy mellettetek látszik szólni az igazság. Ki érdeklett epistolámat nem olvassa, az könnyen elhiszi e hazugságtokat, s balul fog személyemről ítélni; de ki azt elolvassa, kénytelen meggyőződni, hogy abban semmi dicsőítés nincs. Föltéve azonban, hogy Petőfi (eredetileg Petrovics) Sándort valamelly oldalról dicsőitettem volna is, következik-e abból, hogy verseinek hiányait elősorolnom nem szabad?...
Vág-Völgye oktob. 16. 1844.
Meg fogom, barátom én is kisérteni,
Levelem szavait versekbe önteni;
Nem lesz az olly jeles, mint Vidor Emilé,
Vagy mint a magáét Tompa énekelé.
Hisz tudja a világ, poéta nem vagyok,
Hírnévre igényim nem is igen nagyok;
De hogy szintolly szilárd baráti érzetem
Irántad, hogy hiszed, gondolni szeretem.
S mégis — meg ne itéld azért barátodat —
Irigylem, Sándorom, Pesten jó sorsodat,
Pesten, hol a borok különböző faja
Csak ugy váltván egymást, vidultok általa.
De mi, barátom, itt, mi itt ebül vagyunk.
Sör mellett búsulunk, sör mellett vigadunk,
És ha nem olvasom boros verseidet,
A szörnyű szomjuság már régen eltemet.
Jöjj csak egyszer hozzánk föl és vigadj velünk,
Jó zsolnai sörrel majd megvendégelünk,
Mi is énekeljük költőnk „Fóti dal"-át,
És bort nem izlelünk — az árpa angyalát.
Gyakran hallani itt kortesvigalmi neszt,
Vélnéd bort isznak ők? Tehát mit? Krumpliszeszt,
Annyira korcsosult hős Árpádnak fia,
Hogy ilyen moslékra kellett szorulnia.
S hogy mégis bor színét birja e zagyvalék,
Ó kárhozat! égett bornak keresztelék ;
Bor ám az ördögöt; szép bor! ki nem hiszi, I
gyék csak, de tudom, a manó elviszi.
Én a sok pálinka- és sörivók között,
Pajtás, ugy állok, mint honából száműzött.
Sirok, miként Ovid Pontusnak partjain,
Mert nincsen égetőbb, mint szomjusági kin.
Így áll itt a világ — az isten verje meg! —
Mért is e hegyeken bort nem termesztenek?
Ha ez soká ugy tart s torkom irt nem talál,
Rajtam erőt veend a csontkarú halál.
Bizony nem bánom én; mit is remélhetek,
Ha ezt határozák az égi végzetek? —
Csak egy van, a mi még fölrázza lelkemet,
Hogy, mint illik hozzám, ugy eltemessenek.
Jöjj síromhoz te is és hozz vig. társakat,
Ürítsetek rajta néhány poharakat;
Legyen dicső hangjok temetési harang,
Derék bordalaid gyászéneklési hang.
Papot te rögtönözz, tarts prédikácziót,
Beszéld el, mit tevék, mi szépet és mi jót!
Míg víg fiú valék poharazás között
Társaimmal, kikhez baráti láncz fűzött.
E dicsői hangokat, ha fogom hallani,
Föltűnnék álmimban multam bájnapjai,
Mint mulaték veled még mint muzsafival
És a hold szekerén utazó Palival.
És összeverdesem meredt bokáimat
Még egyszer emlékül a siri hant alatt,
S egy pohár somlait reám ha öntetek,
Megjelen szellemem vigadni köztetek.
Hogy tudja a jövő, alant ki nyugszik ott,
Sirkő helyett egy bor-ágat plántáljatok,
Ha arra téved el a jámbor utazó,
Mindjárt mondhassa: „itt fekszik egy szomjazó !"
De addig is, mig e kin engem eltemet,
A bor vén istene áldjon meg tégedet,
Adjon sok pénzt, jó bort, mint magad kivánod,
Magamat ajánlom, maradok barátod
Sz. L.
Elolvasván ezt az olvasó, ítélje meg, van-e itt dicsőítésről csak szó is. Vagy a „derék bordalaid" — szóból magyarázza azt Vahot? — Én tehát ezennel fölszólítom Vahot Imrét, hogy azon szavait: „Petőfit dicsőítő" lapjában vonja vissza, különben', hazugnak kénytelenittetem tartani.
„Visszautasittatik." Itt azon kérdés támad, volt-e a Divatlap szerkesztőjének joga epistolámat visszautasítani, miután én azt hozzá soha nem küldtem ? Fönebbi munkám t. i. szinte azok közé tartozik, mellyeket — mint előbbi közlésemben volt alkalmam említeni — Petőfihez v. Petrovicshoz küldtem. Itt tehát szép dilemmába kerül a divatlap sultánja és lógósa. Vagy t i. ez utóbbi ugy adta át művemet, mint szerkesztőséghez küldöttet, mi igen nagy gyöngédséget tanusit a baráti viszonyok iránt; vagy pedig Vahot, vagy Vahud, vagy minek is nevezzem, tudta a czinkosságot, s tudva lett Petrovics Sándor boszujának eszközévé. — Osztozzatok a dicsőségen! — Ugy hiszem az még kevesbbé fogja charactereteket dicsőíteni, mint engem silány epistolám, mellynek senkit sem volt czélja dicsőíteni.
De még egy más különös körülmény van a dologban, mellyet megemlitve, szégyenpirral fog állni előttünk az egészen leleplezett két tettes. Ezen epistolát én még 1844 (ezer nyolczszáz negyven negyedik) évi november végén, vagy legfölebb is deczember első 4—5 napjában utasítottam Petrovics Sándorhoz; miért van az tehát, hogy róla csak 1845. évi mart. 9-én tétetik említés? Vagy ha annyi foglalatossága van a divatlap szerkesztőségének, mikint történt, hogy öt héttel későbben küldött epigrammáimat már régen közlötte ? Valljon tudtok-e erre mentséget mondani, ha csak azt nem, hogy bírálatom előbb nem jelent meg ?
„Kivált miután tapasztalni lehet, hogy némelly emberek ugy nevezett barátjaikat szemben dicsérni, álarcz alatt pedig gyalázni szokták." E szavakkal megadtátok a rólatok való jó véleménynek a végső csapást; mert itt nyíltan megvalljátok, miszerint csak az ollyan czikkeket közlitek, mellyek pöffeszkedő hiuságtoknak hizelkednek. Különben nem tudom, mi összefüggésben van valamelly költemény azzal, hogy szerzője ezt vagy amazt dicséri vagy gyalázza. Itt árultátok el világosan, hogy ti az irodalomban pártot, castokat akartok alkotni, de meglássátok, eljő az idő, mellyben a nemesis számot fog kérni cselekedeteitekről. Vagy nem gázolt-e már a legnagyobb méltatlansággal a Petőfi (eredetileg Petrovics) Sándor szeszélyeinek eszközévé vált főszerkesztő Jósika érdemein is ? Persze, mert nem akart zászlójához szegődni és pártérdekektől vezettetni.
Legyen szabad a mondottak nyomán még egy tanúságot fölhozni. Ki szépirodalmi lapjainkat múlt évben olvasta, emlékezni fog azon ocsmány harczról, mellyet az akkor igazán csak kezdő Petőfi (eredetileg Petrovics) Sándor Garay — mint a Regélő szerkesztője — ellen indított, szerkesztői jogtapodást s tudja isten mit nem emlegetvén, hogy az akkor mondottakat a segédszerkesztőségi méltóságra emelkedett hős egészen elfeledte, azt az eddig mondottakból elegendőkép átláthatti a nyájas olvasó.
Reménylem a szerkesztő igazságszeretetéről és részrehajlatlanságáról eléggé meggyőződhettünk; van azonban még egykét észrevételem, mellyet legközelebbi alkalomra halasztok.
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése