2012. február 26., vasárnap

153 éves az interjú


Szemtől szemben rendhagyó emberekkel


Negyvennégy esztendőn át írtam hivatásszerűen újságot - utána már csak ötletszerűen, kedvtelésből -, de arra jól emlékszem, hogy nagyjából akkor szálltam be a ringbe, amikor az interjú mûfaja betöltötte a tisztes száz évet. E több évtized alatt számolatlanul írtam interjúkat is (s írok aszóta is, rendületlenül, a megszokás tehetetlenségi erejétől vezérelve), anélkül, hogy valaha is olvastam volna valamit a műfaj elméletéről. Hályogkovács újságírókként formálódtunk annak idején, ezeken az erdélyi-balkáni tájakon, mert újságíróra szükség volt ugyan, de – más mesterségektől eltérően – a társadalom fölöslegesnek vélte a profi képzést, nagyjából a mozgalmi életből (párt, szakszervezet, ifjúsági mozgalom stb.) toborozták a közlékeny, véleményformálásra kapható, többé-kevésbé szabatosan fogalmazó, a faliújság-szerkesztésben tapasztalatokat szerzett és megedzett embereket, akik aztán a szerkesztőségi közösségekben képződtek és nevelődtek legtöbbször olyanná, amilyennek munkaadóik szerették volna tudni őket: engedelmes eszköz-emberekké. 


S bár e képlet mindannyiunkra érvényes volt, akik a rendszerváltás előtt lapot csináltunk, kivételek akadtak, hála néhány, egy-egy szerkesztőségben dolgozó, tapasztalt szaki igényességének, akitôl elsôsorban nem megalkuvást, hanem szakmai mûfogásokat is lehetett tanulni, de fôként ellesni. 


A szerkesztőségi élet "magániskoláját" kijárt, ám szakképzetlen újságíróként azt kell mondanom, hogy saját érdekemben elég hamar sikerült fölfedeznem a spanyolviaszt, vagyis éles helyzetben, tapasztalat közben rájönni arra, hogy melyek az interjú mûfajának fortélyai. Az általam tudott és gyakorolt eszközöket alig titkolt elégtétellel láttam viszont már pályám alkonyán abban a könyvben, mely 1993-ban jelent meg Christopher Silvester szerkesztésében, a Penguin Book könyvsorozatban, s egy évre rá, Szellemidézés (Nagy Interjúkönyv 1859-től napjainkig) címmel magyar nyelven is napvilágot látott, a BioGráf kiadó gondozásában.
Tolsztoj


A könyv bevezetőjében a szerkesztő részletesen kitér az interjú genézisére. Mint minden műfajnak, ennek is voltak embrionális megjelenési formái. Így aztán igaz, hogy az első, vérbeli interjúnak tartott írás 1859 augusztusában látott napvilágot (ez nem más, mint Horace Greeley, a New York Tribune szerkesztője által Salt Lake Cityben készített interjú a mormon egyház vezetőjével, Brigham Younggal), de a kezdetekhez sorolják azt a húsz évvel korábban megjelent újságcikket is, amit James Gordon Bennett Sr., a The New York Herald tulajdonosa közölt az Egyesült Államok elnökével, Van Burennel Washingtonban történt találkozása nyomán. (Ennek éppen csak az a szépséghibája, hogy alig néhány bekezdésből áll, s tulajdonképpen nem is interjú, csupán beszámoló az elnökkel való találkozásról, a kettejük közötti eszmecserérôl, anélkül, hogy közvetett vagy közvetlen idézetek révén hiteles tudósításhoz jusson az olvasó.)


Stanley
A műfajt, a hírlapi tudósításban szó szerint idézett vélemények, párbeszédek eszközét amúgy az interjú jelentkezése előtt is használták, például a bírósági tárgyalásokról szóló beszámolókban, aminek érthetően nagy közönségsikere volt.


Freud
A nem mindennapi antológia nem csupán remek, természetes tankönyve az interjú műfaji kifejlődésének és gazdagodásának, hanem olyan történelmi személyiségek arcképcsarnoka, akik az utóbbi két évszázad eseményeiben meghatározó, sok esetben sorsfordító szerepet játszottak. Így olvashatunk benne a maga nemében szenzációs és immár megismételhetetlen interjút Karl Marx-szal, a marxizmus megteremtőjével, Henry Stanley Afrika-kutatóval, Robert Louis Stevenson, Mark Twain, Lev Tolsztoj, Emile Zola, Henrik Ibsen, Eugene O’Neill, George Bernard Shaw írókkal, Pablo Picasso képzőművésszel, Thomas Edison és Guglielmo Marconi feltalálókkal, Sigmund Freuddal, a pszichoanalízis atyjával, Al Capone hírhedt gengszterrel, Mussolinival, Bismarck-kal, Ghandival, John F. Kennedyvel, Hitlerrel és Sztálinnal – s a sort még folytatni lehetne. A hallatlanul gazdag galéria önmagában is szenzációs, de a kötetbe válogatott interjúk egyben a műfaj brilliáns darabjai.
CSEKE GÁBOR


Mussolini kivégzése - a jútubon



2012. február 25., szombat

Mátyás, a jégtörő



Február 24 valóban megroppantotta mifelénk a tél gerincét, bár nem olyan gyorsasággal és látványossággal,  az északi tengereken szokás, s amelynek pillanatairól Hegedűs Zsolt rántotta le a lepket itt táltható fotójával.


De úgy sem, ahogy a jútubon elhelyezett tréfás, alig egy perces videós Mátyás-köszöntőn. (Amin persze, azért jót mulathatunk...)


Sokkal inkább úgy, ahogy jó barátunk, Ferencz Imre költő tréfásan elképzelte, s olvashattuk a Hargita Népe hasábjain:



Ferencz Imre
JÉGTÖRŐ MÁTYÁS


Megérkezett Mátyás mester,
aki régi motoros.
Tegnapelőtt szerződtette
le az elnök, Domokos.


– Ide figyelj, Matyi fiam,
pihentél már eleget,
ideje, hogy összetörjed
ezt a rengeteg jeget!


Vedd a csákányt, meg a fejszét,
s vagdaljad a patakot,
mely az eltelt hónapokban,
hej, ugyancsak felfagyott!


– Nem probléma, Domi kartárs,
nem most kezdem az ipart!
Megeszem a bundasapkám,
hogyha holnapig kitart


ez a tél, mely megviselte
sok vénasszony idegét,
aki forró kályha mellett
szenvedte a hidegét.


Először is azzal kezdem,
leverem a csapokat,
mik ereszek alatt nőttek,
s majd lehúzták azokat.


Aztán megfogom a rángát,
s kalapácsot ragadok,
s széjjelverek minden egyes
jégtorlaszt meg kupacot.


Marosfőtől Remetéig
felszabdalom a folyót, –
úgy feltöröm, mint a diót,
vagy akár a mogyorót.


Jégzajlás lesz, meglátjátok
Madarason, Szárhegyen...
Nem mondhatja el azt senki:
„Mátyás nem az emberem!”


Ez a jég hátán is megél,
– mondja rólam Salamon.
Mi tagadás, nem henyélek,
vár reám a Balaton...


Amikor a tenger befagy,
akkor jön fel a napom!
Megkeresnek, alkalmaznak
szerződéses alapon.


Törtem én már jéghegyeket
büntetésből, mert a Párt
kuláklistára tett engem,
s Antarktiszra delegált.


Volt amikor Szaharába
űzött el a hatalom, –
két kezemet törölgettem,
s csücsültem a homokon.


Máskor: irány Szibéria,
ötcsillagos lágerek!
Azt hitték, hogy nem bírom ki,
rögtön meggémberedek.


Volt amikor kőtörésre
kárhoztattak engemet,
hogy a fényes jövő útját
nyomhassák a hengerek.


Mikor hidegháború volt,
s mosolyszünet keleten,
nagyhatalmak könyörögtek,
enyhítsek a helyzeten.


Mikor néha lefagytak a
nemzetközi viszonyok,
sürgönyöztek nekem akkor
híres politikusok.


Valamikor jégkorszak volt,
s kérve-kértek, legalább
– mielőtt a Föld kihűlne –
olvasszam ki Afrikát.


Nem dicsekszem, jól tudom,
hogy ki mikor nyal és harap!
Volt amikor poharamba
nem jutott egy jégdarab...


Hűtőszekrény-javítónak
egyszer aztán felcsapok,
amikor az Antarktiszon
lehullnak a jégcsapok.


Amikor a sarkvidéken
forrón ömlesztik a sört,
megkeresnek s szóra bírnak
engem, a nagy jégtörőt.


Emelvényről csendet kérek,
ha már ott az alkalom,
és életem bölcsességét
szépen összefoglalom:


„Mi értelme van a létnek,
ha nincsenek évszakok?
Ha a víz nem fagy meg soha,
s mindig mindenütt locsog?


Mi értelme van a létnek,
hogyha nincsen átmenet?
Hogyha nincs miért küzdeni,
s kiadnod a lelkedet?!


Töretlenül törődni kell,
amíg bírod, míg lehet!
Törekedni szépre-jóra,
s mindig törni a fejet...”


2012. február

2012. február 24., péntek

Képregény a Sakknovella szerzőjéről


Képregény jelent meg nemrég Párizsban Stefan Zweig (1881–1942) osztrák író utolsó napjairól. Szokatlan és furcsa vállalkozás ez, de nem annak a Guillaime Sorel rajzolónak, akit annyira megihletett Laurent Seksik írónak e témáról szóló regénye (2010-ben jelent meg), hogy arra késztette a szerzőt, fogjon össze a sikeres képregény-rajzolóval. Seksik civilben orvos, de 1999 utáni első irodalmi sikerei után  felhagyott a sebészettel s az irodalomnak szentelte további karrierjét.


A képregényről azt mondják, méltó módon - bár igaz, a műfaj sajátos, leegyszerűsítő, zanzásitó eszközeivel - mutatja be a drámai döntés előtt álló író belső vívódását, azokat a napokat, amik megérlelik benne az öngyilkosság gondolatát. Hiszen ismeretes, hogy Stefan Zweig 1934-től a nácizmus előretörése elől menekülve elhagyta Ausztriát, Londonban élt, majd 1941-ben feleségével együtt Brazíliába emigrált abban a reményben, hogy ott megtalálja a nyugalmat, és újra írhat majd. Reményeiben nem is csalatkozott, hiszen Braziliában megkapta azt, amitől fasiszta hazája megfosztotta: az elismerést, a megbecsülést. Ennek ellenére, a németországi kilátástalan fejlemények hatására, úgy döntött: önhalála tiltakozás lesz. 1942. február 23-án második feleségével, Charlotte Altmann-nal együtt a brazíliai Petropolisban búcsút mondott az életnek.


A francia kritika szerint a két szerzőjű képregény - Laurent Seksik a szövegkönyv írója, Guillaime Sorel annak képekbe ültetője - kimagasló jelentőségű irodalmi eseménynek számít és visszahozza a köztudatba azt a művészi-állampolgári-világpolgári magatartást, amiből Zweig halálával példát mutatott kortársainak és utódainak.


A képregény világa érdekes módon felidézi azt a környezetet is egy tengeri utazás keretében, melyben az író egyik remekművének tartott kisregénye, a Sakknovella lejátszódik. Dióhéjban összefoglalva: egy óceáni hajóúton a sakkvilágbajnok, Mirko Czentovic két játszmában megsemmisítő vereséget szenved egy ismeretlen ügyvédtől. Kiderül, hogy az ügyvéd – aki korábban igen gyengén játszott – a Gestapo börtönében tanult meg sakkozni: az idegtépő kihallgatások szüneteiben mesterjátszmákat játszott le gondolatban… Egy könyvismertető szerint " az elbeszélés sajátságos feszültségét a főszereplők zseniális sakkpartijának izgalmas megjelenítése, és az író alteregójának tekinthető, a Bécset megtámadó német fasizmus elől Amerikába menekülő osztrák ügyvéd alakjának különös titokzatossága adja."







A kisregény amúgy szintén Zweig braziliai tartózkodásának a terméke, akárcsak az az önéletrajzi fogantatású memoár, mely A tegnap világa (magyar fordításban Búcsú a tegnaptól) címen utolsó könyveként jelent meg. Hegedűs Géza szerint "Saját életútjára visszatekintve a régi Bécs hangulatát, légkörét egyszerre líraian és történetírói szemléletességgel mutatja be terjedelmes művében. Sokan éppen ezt tartják életműve csúcsának. Be is fejezte, de megjelenését már nem érte meg." (Stefan Zweig. Világirodalmi arcképcsarnok)

2012. február 22., szerda

Éjjel-nappal Zorán

Évekkel ezelőtt egy interjúban olvastam, amely Zoránnal készült:



"- Mitől annyira jók a Zorán-dalok? Mi a titkuk? 
- Az első lemeztől kezdve az utolsóig arra vigyáztunk, úgy csináljunk mindent, hogy azt elsősorban mi érezzük jónak. Ez egyfelől ízlés, meg szakmaiság kérdése, mert egy pillanatig sem mehetünk alá a közönségnek. Sose dőltünk be divatoknak és nem adtuk föl alkotói függetlenségünket. Mindig azt énekeltünk, ami nekünk a leginkább tetszett. Persze, a műsorok összeállításánál sok szempontra tekintettel van az ember, bizonyos darabokat nem hagyhat ki, még ha nem is tartozik a kedvencei közé, a válogatás nem könnyű, hisz több koncertre való dal van a tarsolyunkban.


- Mit tapasztaltál, ami a számodra jó dal, azt a közönség is szereti?
- Igen, a kettő rendszerint egybevág.


- Vajon miért?
- Hát mert a jó dal az jó dal."


Mindjárt egy kis demonstráció a jútubról: Közös szavakból...






Alább én is megpróbáltam némileg közel férkőzni a Zorán-titokhoz. Sikerült vajon?




BAKTER BÁLINT
Éjjel-nappal Zorán

Korongról szól hozzám Zorán
Megélnék bármelyik dalán
Mit tud amit én nem tudok
Hallgatom meg se mozdulok

Mindenünnen Zorán dalol
Éjszakámból is visszaszól
Őt hallom bár súlyos a csönd
Eső kopog hűs égi könny

Gitárja szól tücsökzene
Hallgatom nekem üzen-e
Sziklán kószál nyílt tengeren
Fuldokló mámor szerelem

Idegenség körös körül
A megcsalt szív minek örül?
Apák hitére esküszik
Nem édeleg nem alkuszik

Álomba oltott dúdoló
Sok dala demonstráció
Hogy ami velünk megesett
Nem több és nem is kevesebb

A menekülő élet maga
Hajnalkergette éjszaka
Egy csók vagy csak a vágya tán
Komlós cipó az Úr asztalán

2012. február 21., kedd

A Rózsa - újraültetve (2)


II. Mindent jobb többször is elolvasni?


Eco szerint minden könyvet (a klasszikusokat kötelezően, a saját műveket ajánlottan) tíz-húsz évenként újra kell olvasni és újra kell „fazonírozni”, hogy leporoljuk és ismét vonzóvá tegyük őket. Megszívlelendő gondolat a klasszikusok - drámák, komédiák, eposzok, stb. - időnkénti újrafordításáról, átdolgozásáról szóló végtelen és parttalan vitákban is… A könyvek újraolvasása újabb és újabb értelmezéseket (olvasatokat) hozhat, mondja Eco, ezért kell(ene) változnia, meg-megújulnia, finomodnia, mélyülnie - az új olvasatokhoz igazodnia - a kritikának is. A militáns kritika viszont Eco szerint túl meteoropatikus: ahogyan bizonyos légköri jelenségek stresszhatást, idegrendszeri és fizikai zavarokat okozhatnak, a militáns kritikák első nekifutásra (kutyafuttában) kimondott - legtöbbször megfellebbezhetetlennek beállított, ám komolynak szinte sosem vehető - véleménye egy alkotásról általában annak a függvénye, hogy milyen irodalmi (és politikai) szelek fújnak, mennyire sűrű a levegő (milyen a közélet pára- és elektromosság-telítettsége), merről várható eső, hó, villám, mennydörgés, vihar. Mindez ellentétes a megfontolt és megkutatott, alapos és megalapozott, meggondolt és felelős - még sorolhatnánk fontos jelzőket - komoly akadémiai kritikával. A pirandellói Il fu Mattia Pascal (nálunk „Mattia Pascal két élete” címmel jelent meg 1992-ben, Déry Tibor fordításában) példáján bizonyít: nemrégiben újra elolvasta a - maga idejében (1904) illetve Eco ifjúkorában is - nagyhatású regényt, és nem értette korábbi hozzáállását. Nem zárja ki, hogy - mondjuk - tíz-húsz év múlva megint újraolvasva ismét lelkendezne - de most laposnak érezte. Mint ahogyan az is számtalanszor megesik, hogy első olvasásra valami szemétkosárba dobandónak tűnik, másodszorra pedig gyöngyszemeket fedezünk föl benne. 


Fő szabály tehát, hogy mindent jobb többször is elolvasni… Régebben több hetet kapott a recenzens is, hogy nyugodtan elkérődzhessék a bemutatandó könyvön mondandója (véleménye) kialakítása céljával. Ehhez pedig legalább kétszer - vagy többször - el kellene olvasni, meg kellene nézni, hallgatni, stb. a művet - természetesen, nem szakmányban, hanem bizonyos (megemésztési) idő ráhagyásával. Manapság viszont azonnal, de legkésőbb másnap reggelre kérik a műbírálatot… A felpörgetett idő okán a vélemény (a végtermék) megemésztetlenül buggyan ki a militáns kritikusból; visszanyomni nem lehet - és kikerülni sem: óhatatlanul hatással lesz a mű befogadására, még értelmezésére is.


Eco bevallja: mikor a Rózsát írta, elkapta a citacionizmus heve (az idézési mánia akkor még nem volt nagyon elfogadott, később a posztmodern egyik jellemzőjeként lett ismeretes). A könyvtáros Jorge portéjához rengeteget idézett a Fekete bűnbánók gyónásából (nem ám valami középkori forrásból: az angol Ann Radcliffe 1797-es nagysikerű “gótikus” regényéről van szó: The Italian, or the Confessional of the Black Penitents .) A dús fantáziájú írónőt egyébként megemlítette a Hat séta a fikció erdejében című kötetében is: Ann ugyanis beültette D’Artagnan testőr szülőföldjét, Gascogne-t olajfákkal, noha azok a Pireneusoktól északra már nemigen fordulnak elő. Vérbeli fikcióban azonban minden lehetséges.


A par excellence posztmodernnek, sőt: a jelzővel illetett irodalom bibliájának kikiáltott Rózsa azért tud túlélni ezen irányzat alkonyán is, mert valójában nem volt sosem annyira posztmodern, amennyire annak tartották - cselekményvonala pl. végig lineáris; illetve nem biztos, hogy (csak) az a posztmodern, amit annak minősítettek egyesek (a kritikusok) A kamasz melki Adso heves szerelmi jelenete a konyhában (talán a könyv legposztmodernebb része) - minősíti maga a szerző), két „olvasatban”: egy teológiaiban és egy biológiaiban volt megírva - az 1986-os film rendezője (J-J. Annaud) az egészet leegyszerűsítette, és teológiamentessé tette az orgazmust… Vagyis a(z olvasóknál is nagyobb tömegekhez eljutott) film a konyhakő laposán szakított a többsíkú posztmodernséggel. Melynek kapcsán azt is megjegyzi Eco: ha ténylegesen meg is halt a hagyományos regény (eposz, epika), miképpen Pasolini már a hatvanas években hirdette, akkor sem szükséges ezzel (e halállal) állandóan riogatni az Olvasót. 


Az újságíró kérdésére (a Rózsa megjelenésekor és azóta is folyamatosan egyetemen oktató) író elmondta, hogy míg egyetemi kollégái közömbösen fogadták könyvét és sikerét - nem-akadémiai körökben érezhető volt egyfajta kulturális utálkozás (ez nem irigység, bár enyhén sárga; Eco ahhoz hasonlítja, mikor rosszallással beszélnek arról, hogy jön ahhoz - mondjuk - az ismerős, szomszéd borbély, hogy világslágert komponáljon…). Elmondta, hogy míg másutt - pl. az USA-ban - a magasabb példányszám egyértelműen a siker jele, addig Európában - így Olaszországban is a bestseller (szó szerint: amit a legjobban lehet eladni...) fanyalgást vált ki a véleményformáló elitkritikusok körében. Mint fanyar humorral rámutatott: több kritikus zengett a megjelenéskor dicshimnuszokat a Rózsáról, majd - mikor túljutott a kétszázezres keretszámon - ugyanők lekicsinylően lelektűrözték. Vagyis: ha megmaradt volna a bűvös (kultúrbölcsészhez illő) ötezres szám alatt, mindmáig az olasz irodalom utánozhatatlan remekművének tartanák… És nem „cikiznék” a címével sem (az Il nome della rosa kissé megcsavarva Il nome della resa - A hozam/a haszon neve). 


Eco a La Mancha és Bábel között - Irodalomról című esszékötete „Hogyan írok?” fejezetében szinte minden „titkát” mítosztalanította - akit érdekel, olvassa el. A mostani interjú csak néhány újabb adalékot tesz ehhez hozzá. Az író most elárulja egyik féltve őrzött „alkotástechnikai” titkát: elkészülte után a Rózsa testes kéziratát (saját költségén…) lemásoltatta, beköttette és körbeküldte azon barátainak és ismerőseinek, akiknek adott a véleményére. A visszajövő (baráti, szakmai) jelzések nem voltak túl biztatóak: nehezen olvasható, hosszadalmas, terjengős, így emészthetetlen adag; legalább a felét le kellene faragni (francia kiadója szerint bálnája akkorára sikeredett, hogy nem fog fennmaradni a vízen). Nem volt tehát könnyű volt kitartania eredeti elképzelései mellett, de megmakacsolta magát. Eco emlékeztet arra is, hogy a később emblematikus klasszikussá vált Párducot annak idején - hasonló indoklással - visszautasította az akkori legnevesebb kiadó, s csak a szerző, Lampedusa halála után adták ki; első nekifutásból ugyanígy elzárkóztak a Lolita, az Elfújta a szél, a Bádogdob és hasonló világsikerek kiadásától is. (Günther Grass könyvében a legnagyobb olasz kiadók egyike annyikra nem látott fantáziát, hogy - bár kinyomtatta tízezres nagyságrendben - bukástól félve a könyvesboltok helyett a zúzdába küldte a teljes első kiadást…). Vagyis, egy mű megjelenésében egyaránt meghatározó szerepe van a kiadó kockázatvállalásának és ízlésének, illetve a szerző állhatatosságának és szerencséjének (sors bona, nihil aliud…)


Újságírói felvetésre Eco megjegyezte: legalább 150 évnek kell eltelnie, hogy egy mű értéke és hatása fölmérhető legyen. Megemlíti: Alberto Moravia még 1929-ben jelentette meg a Közönyösök című - korszakos - regényét, de akkor semmilyen visszhangja nem volt és követőkre sem lelt. Italo Calvino-ból is csak sok év elteltével lett világítótorony. Bár a Rózsa egyből az lett, eddigi - érezhető - hatása csupán annyi, hogy sikere nyomán Olaszországban fellendült a XIX. század óta elhanyagolt történelmiregény-írás (és - kultusz)… Vagyis maga Eco nem tartja a Rózsát korszakváltó (korszakot meghatározó) műnek, de megerősíti: még ha nem érzi is magát a posztmodernizmus felkent prófétájának (sem) - sosem bánta meg, hogy fölvállalta ezt az irányzatot. 


Érdekességképpen azt is megemlítette, hogy a kánonokhoz ragaszkodó művelt - és mimózaérzékenységű - közönség (a nyájas olvasó) bálványai elleni támadásként él meg minden (kánontól eltérő) kritikát, oknyomozást. Így például felzúdult, mikor nemzeti nagy költőjéről, Leopardiról (ráadásul unokája elmondásából!) kiderült: kupiba járt… Dehát ha nem volt kifejezetten adoniszi szépségű latin lover - miért ne élt volna a kézenfekvő korabeli lehetőséggel nem-literátori felhorgadásainak menedzselésére..? Nálunk se lenne könnyű megemészteni, ha kiderülne, hogy valamelyik széplelkűként kanonizált idolunk ilyen profán dolgokra ragadtatta el magát (Arany… Petőfi… Márai… neadjisten, Wass Albert gróf). Emlékszem, nekem is fejtörést okozott a magyar Országgyűlés alsóháza számára létrehozott erotikus infrastruktúra (exkluzív kupi a Falk Miksa utca elején) „beazonosításakor”: vajon a Nagy Palóc járt-e benne… Helyében én nem hagytam volna ki, már csak kíváncsiságból sem - igaz, én nem lettem országgyűlési képviselő (csak tanár az egykori műintézmény termeiben jelenleg működő iskolában). Bizony, semmiképpen sem jó dolog élő kánonná válni - az elvárások visszafoghatják a féktelen alkotókedvet…


SZENTGYÖRGYI N. JÓZSEF

2012. február 20., hétfő

A Rózsa – újraültetve (1)


Umberto Ecot (meggyőződésem) mindig érdemes olvasni: akkor is, ha könyvet ír, akkor is, ha újságcikket, akkor is, ha róla írnak. Mint arról már a magyar nyelvű sajtó is hírt adott, a szemiológus középkorász és író-ász harminckét év után apróbb változtatásokat „eszközölt” első – egyben mindeddig legnagyobb sikerű – regényének (A rózsa neve) sokadik – legújabb – kiadásán. Erről beszélgetett a Corriere della sera újságírójával (Paolo Di Stefano interjúja a lap január 31-i számában jelent meg). Nem az interjút kívánom itt ismertetni elsősorban (elvégre szerzői jogi kérdések is felmerülhetnének, lásd Eco erre vonatkozó megjegyzését), inkább sorvezetőnek használom a beszélgetés gerjesztette gondolataimhoz, melyek a javított kiadások, a számítógépes szövegírás és a műkritikák körül forognak tanulságok keresésében.


I. Csupán apróságokat javított a Rózsán a szerző?


Eco, mint mondja, elsősorban a neki magának bosszúságokat okozó dolgokon változtatott – azaz: nem mások véleménye késztette (szorította) erre. "Harminc év alatt több hibát is észrevettem a könyvemben, ezeket javítottam ki" – mondta. Példának hozta föl: az első megjelenés óta röstellte, hogy latin növényleírásaiban paprikát említett, amikor azt Európában még nem is ismerték - és összekeverte a cikóriát a tökkel… Gyomlált a burjánzó latin idézetekből is – nem azért, mert a mai olvasót süketnémának tartaná (ilyennek aposztrofálták a latinul nem beszélőket a középkori vérbölcsészek és vérbírák - a Rózsában megégetett falusi leányzó is muta et surda volt) - hanem mert ráébredt: a nem-újlatinoktól – különösen a nem-olaszoktól - a latin igen távol áll (egy amerikai kiadója szerint a jenkiknek a latin olyan, mint a magyar: kínaiul van); a megmaradt citátumokat pedig emészthetőbbé tette új kommentárjaival. A számítógép szószámoló programja segítségével ritkította a szóismétléseket is (néhányan ezt helyesbítésnek vélték, és számon kérték: miért nem következetes és miért nem az új, jobb szót használja mindenütt…). Javított a narratíva ritmusán is: néhol felpörgette az elbeszélést. (Az olasz mester megjegyzi: többi írását is folyamatosan javítgatta, alakítgatta - csak azok a korrekciók sosem kaptak ekkora figyelmet, mint most, a Rózsa esetében.)


Egyfajta tavaszi nagytakarítást hajtott végre a szövegben (még ha el is tekinthetett volna ettől, hiszen anélkül is fogyott szépen: eddig a könyvből állítólag jó harmincmillió példányt nyomtattak ki szerte a világon; azaz évente majdnem egy milliót. A szerző szerint a számok ügyében azért nincs – és nem is lehet – egyetértés, mert 1980 táján (mikor a regény megjelent és egyből világhírű lett) a szocialista-kommunista országok, valamint számos ázsiai és afrikai állam még nem csatlakozott a szerzői jogot védő világegyezményhez (így aztán példányszámokat sem tettek közzé, és – természetesen - nem fizették ki a megjáró jogdíjat sem a szerzőknek). Az „épülő (fejlett, stb.) szocializmus” éveiben szocializálódott olvasó nem is sejtette, hogy akkori (jól válogatott és magas szintű) műfordítás-irodalmunk egyik pillére a copy right-tól való nagyvonalú eltekintés volt… 




A rózsa neve új („javított”) kiadásában már olvashatók lesznek a változtatások, és egyértelművé válik, hogy egyáltalán nem átírásról van szó, csupán enyhe fazonigazításról. Hogy hamis az a vád, miszerint - minden bizonnyal anyagi megfontolásokból - hozzáigazította szövegét a számítógépes (digitális) nemzedék szerényebb és egyszerűsített elvárásaihoz. (Az El País spanyol napilap egyenesen úgy fogalmazott,hogy Eco a minus habens - vagyis a történelmi-filozófiai ismeretek híján lévő, ostoba - nagyközönségnek szóló verziót szerkesztette meg.) Az író tromfja: mindezt még az új kiadás megjelenése előtt találgatták… és már hozzászokott, hogy mivel az internet elvisel bármilyen álhírt, rágalmat, fölösleges hadakozni vele. Azt viszont nem tagadta, hogy a „nagytakarítás” PC segítségével sokkal könnyebb volt…


Még néhány kiragadott példa. A Rózsa (ok)nyomozó tudós szerzetesének fizimiskája kisebb plasztikázást kapott: eltűntek a füléből szarvként előtüremkedő sárgás mózesi hajcsimbókok – ám csöppet sem azért volt a fazonigazítás (mint néhányan föltételezték), hogy jobban hasonlítson a filmbéli főszereplő (Sean Connery) macsós tarságához, inkább egy másik brit: Sir Conan Doyle befolyásolta: a baskerville-i Vilmos fráter túlságosan emlékeztetett távoli névadójára, a holmesi sárgásszőrű sátáni - baskerville-i - vérebre. Ilyen áthallásokra pedig semmi szükség – posztmodernség ide avagy oda. Kozmetikázta még a vak könyvtárost is: kihagyta portréjának leírásából a „fekete bűnbánók” történetéből átvett szószaporító elemeket. Ezek sem annyira fontosak, jött rá harminc év után... Ráadásul így egyértelműbb, tisztább és „középkoribb” lett e két szereplő (többi alakjához nem nyúlt). Ritkítóollóját másutt is alkalmazta: jelentősen kurtította a hosszadalmas felsorolásokat, például a melki Adso álmában megidézett groteszk cipriánusi lakoma lajstromszerű mondókáját is megrövidítette (ennek kapcsán Eco még egy mozarti anekdotát is fölhozott: II. József mondta - legalábbis a Milos Forman-i Amadeus-ban - a zeneszerzőnek, hogy túl sok opuszában a hangjegy). A kritikus tömeget soha, semmiben sem célszerű túllépni…


Eco azt is elárulta (a La Mancha és Bábel között-ben), hogy a Rózsát még „hagyományosan” (írógéppel) írta – a Foucault-ingát írta elsőként - a legrégebbi - Word szövegszerkesztővel, mellyel még nem lehetett pl. kirostálni az ismétlődéseket. (… A rózsa nevé-nek végső változatait írógépen írtam. Aztán javítottam, újragépeltem, ragasztgattam is itt-ott, míg oda nem adtam az egészet egy gépírónőnek, azután javítottam, csereberéltem, ragasztgattam megint. Csak hát egy gépírásos szöveg javításának megvannak a maga határai. Egyszer csak belefárad az ember az átírásba, a ragasztgatásba, az újragépeltetésbe. Majd lesz még korrektúra, gondolja, és leadja a kéziratot. …)


A számítógépes írás kapcsán hasonlóról vallott ugyanott: a monitor előtt különösen hajlamos az ember javítgatni. Ír, elolvassa, kinyomtatja, újraolvassa, kézzel kijavítja, beírja a javításokat és újranyomtat – megint belejavít, majd gépbe írja a javításokat is, de nem pontosan ugyanazt írja be, amit kézzel javított – és így megy a végtelenségig.  (Közben, ha elég hiú és ha nem feledi, megőriz korábbi változatokat is – jó lesz majd a munkásságát kutató doktoranduszok szakdolgozataihoz...) Valaha egyetlen szó kicserélése is nagyon fontos volt - ma, a számítógépes korszakban már nem az: a tegnap kitörölt szó holnap akár vissza is kerülhet a szövegbe. Talán csak a legelső kézirat (ha valaki megőrzi, összevetésre)- és az utolsó kiprintelt változat közti különbség számít - a többi – mint Eco mondja – csak csiki-csuki, hangulat- vagy vérnyomáskérdés.


Igaz, hogy már csodákra képesek a szövegszerkesztő és egyéb programok – de nem biztos, hogy mindenben rájuk kell hagyatkoznia az írónak. (Eco szerint lehangoló eredményeket hozna a XIX. század nagy klasszikusainak számítógépes ellenőrzése: kiderülne, milyen szegényes a szókincsük, milyen rengeteget „szóismételnek”. Azt azonban nem tudhatjuk, véletlenül alakult-e ez így (számítógép híján…) vagy az akkori szerzők - a nagyobb siker érdekében – tudatosan alkalmazkodtak stilisztikailag is az olvasó tömegekhez (a fogyasztókhoz). Mindenesetre, a siker bejött (és hatása mindmáig érezhető, sőt: ízlésformáló – nem csak olasz, magyar viszonyok között is).
Szentgyörgyi N. József




Következik: Mindent jobb többször is elolvasni?

2012. február 17., péntek

A kidobott dáma (33)

Elekes Ferenc
LOPNI VALÓ



 „Ha jól belegondolok, történetünk nem más, mint fázásaink századokon végigvonuló, nemzedékeket cidriztető sorozata, halálfélelmünk legyőzése; amikor tűzifát, karácsonyfát, szárazságot, rőzsét lopunk családunknak, gyermekeinknek, unokáinknak. A magunkéból”.

Bölöni Domokostól idéztem ezt a két mondatot. Nem csak azért idéztem, mert éppen fáztam, s úgy gondoltam, hátha egy kicsit fölmelegít, főleg a második mondat. Mert az előtte lévő mondatot jól fölhevítette, mondhatnám úgy is, földobta egy kanyarulattal.
Szóval a magunkéból.
Mert mi onnan szoktunk lopni csakugyan, a magunkéból. Először is azért szoktunk onnan lopni, mert onnan könnyebb. Tudjuk, mi, hol van, aztán azért is, mert nem tartjuk szégyellnivalónak.
Sorsunknak eme furcsa állapotán tűnődtem éppen, midőn a Bolyai-téren megszólít engem Bálint Károly. A szobrász. Ha valaki esetleg nem tudná. Röstellem is odaírni, hogy a szobrász, mert úgy gondolom, ennyit minden valamirevaló ember tud Marosvásárhelyen.
Na, de ne legyen az ember kicsinyes, vegye tekintetbe, hogy vannak itt azért olyanok is, akik esetleg nem tudják. Ne rekesszük ki őket, ahogyan manapság mondani szokás.
Szóval megszólít engem Bálint Károly, azt mondja, nézzek be hozzá néhány percre, nem árt, ha látom, miképpen készül egy szobor.
A műteremben erősebb hideg fogadott, mint amilyen kint volt.
Meg is jegyeztem azonnal, te, Károly, én már tudom, miképpen készül egy szobor. Hideg kell hozzá. Az a hideg, amit kintről szereztél be, amikor odakint még nagy hideg volt. Az ember onnan lopja a hideget, ahol van...
Bálint Károly azért elővette a vésőt és a kalapácsot, kopogtatni kezdte a szép, fiatal leány márvány szobrát, hogy lássam, egyéb is kell a szoborfaragáshoz, a hideg nem elég. Azt mondja közben, aki dolgozik, nem fázik. Ezzel a hideg- ügyet le is zártuk. Mondom, te, Károly, szép ez a leányzó, eredetiben hol lehetne reá találni, olyan csodálatos vonásai vannak...
Azt feleli, a fejére mutatva : innen loptam né, a fejemből, ott vannak a formák...
Helyben vagyunk, mondom, ugye, hogy onnan lop az ember, ahonnan tud. Legfőképpen önmagunktól lopunk. Ha van mit.
Ahogy elnéztem ezt a szép, márványból faragott leányt, arra gondoltam, milyen jó, ha még van lopni valónk... Magunktól...

Utószó helyett:
A boldog szobrász

Jön ez a Bálint Károly a hideg, szeles időben, jön ez a szobrász, füléig ér a szája, s mondja, milyen boldog ma ő, mert levették a hálóról, a Káféról azt a cikket, amit róla facsarintottam, hát az jól meg van facsarintva. Mondom, az rég volt, egy éve már talán, hogy írtam, nem baj, mondja, most ért el hozzája, s attól olyan boldog ő ebben a hideg, szeles időben, szóval, az meg van jól facsarintva, az a címe, hogy Lopni való, hát az, tudd meg, az egész művészet lopni való, úgy, ahogyan van.

A kidobott dáma c. képeskönyv egészében letölthető a Magyar Elektronikus Könyvtár állományából


A halandók sose vesznek el...

Szymborska Wisława*: 
Statisztikai összefüggések
Száz emberből

Mindig mindent tud:
ötvenkettő.

Minden lépésnél habozik:
szinte mindenki más.

Kész segíteni,
ha gyorsan megy:
negyvenkilenc.

Mindig jó,
mert nem tehet másként:
négy – na jó, talán öt.

El tud ismerni, irigykedés nélkül:
tizennyolc.

Ifjan megbotlott
(de már vége):
nagyjából hatvan.

Akivel jobb szóba sem állni:
negyvennégy.

Örökké retteg
valakitől-valamitől:
hetvenhét.

Boldogságra képes:
legfeljebb huszonhárom.

Egymagában ártalmatlan,
tömegben megvadul:
több mint a fele, annyi szent.

Kíméletlen,
ha alkalma nyílik rá:
jobb, ha még nagyjából
sem tudjuk.

Visszatekintve bölcs,
nem sokkal több,
mint előre.

Az életből nem hoz ki, csak egy pár cuccot:
harminc
(bárcsak tévednék!)

Összecsuklik a fájdalomtól
és nem lát reményt maga előtt:
előbb-utóbb nyolcvanhárom.

Igaz ember:
alig harmincöt:

Vagy, ha úgy jobban érthető:
három.

Szánalomra méltó:
kilencvenkilenc.

Halandó:
százból száz --
ez a szám soha nem változik.


(Kepes János fordítása)


* A Nobel-díjas lengyel költőnő idén február elsején hunyt el.

2012. február 16., csütörtök

Transferre necesse est


Bikini
Aki még nem kóstolt bele a fordító-szoftverek termékeibe (és kínai piacon vett áru „magyar nyelvű” használati utasítását sem olvasta), most kaphat egy kis ízelítőt. Én lazításként gyakran olvasgatok fordítógépi szövegeket.

Egyre több a Google-n a gépi fordítású „magyar” anyag (egyébként bármelyik szócikk szövege lefordíttatható a beépített programmal). A „mű-fordítás” azonnal felismerhető (elnök alatti szintjéről) – legtöbbször önmagában is okot ad a kacagásra (sőt: röhögésre), de az egeret föléje irányítva megjelenik az „eredeti” (az angol szöveg, melyből a Google fordítómasinája magyarította) – a kettő együtt már fölér egy kabaréval.

Néhány példa (nem tudatosan kalandoztam el a fehérneműk wikipédikus világába – de ez van most kéznél: eredetileg a nukleáris kísérleteiről elhíresült Bikini-sziget/-atoll volt keresési vágyam titkozatos tárgya, onnan kerültem ide (redirecting). Az „ábrákat” elhagytam…)
------
Íme néhány „magyarra fordított” gyöngyszem:

Alsóruházat fehérnemű vagy a ruha alatt viselt ruha más, gyakran közvetlenül a bőrt. Tartják felsőruházat attól, hogy szennyezett a testi váladékok és a bevezetések, formálja a testet, és támogatást nyújthat egyes részeit. A hideg időjárás, hosszú alsónemű viselése néha, hogy további meleget. Néhány alsóneműt szánt erotikus hatást. Különleges típusú alsónemű van vallási jelentősége. Egyes ruházati termékek tervezése, mint fehérneműt, míg mások, mint a pólók és bizonyos rövidnadrágot , amelyek mind a alsóneműt és felsőruházatot. Ha megfelelő anyagból készült, néhány alsóneműt is szolgálhat hálóruha és fürdőruhák

Alacsony oldalú bikini unisex fehérnemű - Általában kopott a derékpánt alacsonyabb, mint a viselője derekát, és gyakran a csípő, a comb zenekarok ér véget a lágyéki. Férfi rövidnadrág bikini általában nem repül.

Bugyi - Ezek általában elasztikus derékpánttal, a lágyék, hogy fedezze a nemi szervek területén, amely általában nedvszívó anyaggal bélelt, mint a pamut, és egy pár láb nyílások, amelyek gyakran szintén gumírozott. Vagy nagyon rövid, vagy nincs lába szakaszokat. - Hippik - kopott alacsonyabb a derék körül a csípőt.

Alsó rövidnadrág - Ezen van egy gumírozott derékrész, vagy annak közelében a viselője derekát, és a láb szakaszok végén, vagy annak közelében a lágyéki . Hagyományos alsónadrág - ezek egy Y-alakú repülni.

Munkában a szuszpenzor
Szuszpenzor - Részei egy rugalmas derékpánt támogatási tok a nemi szervek és a két elasztikus pántok elhelyezhető az alapja a tasakot, és a bal és jobb oldalán, a csípő övvel. Egyes fajták, a tasakot fel lehet szerelni a zsebében, hogy tartsa ütésálló kupát , hogy megvédje a nemi szervek sérülése. - Vállnélküli tok - áll egy támogató tasak a nemi szervek és a derékrész, nem biztosító hevedereket.

Nem voltam rest, megkerestem az “eredetiket” is:

Undergarments or  underwear are clothes worn under other clothes, often next to the skin. They keep outer garments from being soiled by bodily secretions and discharges, shape the body, and provide support for parts of it. In cold weather, long underwear  is sometimes worn to provide additional warmth. Some undergarments are intended for erotic effect. Special types of undergarments have religious significance. Some items of clothing are designed as underwear, while others, such as T-shirts and certain types of shorts, are appropriate both as undergarments and as outer clothing. If made of suitable material, some undergarments can serve as nightwear or swimsuits.

Low-sided unisex bikini underwear . Usually worn with the waistband lower than the wearer's waist, and often at the hips, with the leg bands ending at the groin .Men's bikini briefs normally have no fly .

Panties - These usually have an elastic waistband, a crotch to cover the genital area which is usually lined with absorbent material such as cotton, and a pair of leg openings which are often also elasticized.They either have very short or no leg sections. -  Hipsters – worn lower with the waistband around the hips

Briefs, slip, tightie-whities - hese have an elasticized waistband at or near the wearer's waist, and leg sections that end at or near the groin Traditional briefs – these have a Y-shaped fly.

Jockstrap  - Consists of an elastic waistband with a support pouch for the genitalia and two elastic straps affixed to the base of the pouch and to the left and right sides of the waistband at the hip. In some varieties, the pouch may be fitted with a pocket to hold an impact-resistant cup to protect the genitals from injury. - Strapless pouch – consists of a support pouch for the genitals and a waistband, with no securing straps.
-------
Bár a sliccel komoly gondok vannak, megemelem kalapom a fordítóprogramok kifejlesztői előtt. Nagyon sok (idegen nyelvet nem ismerő) kutató, tudós, mérnök, egyéb szakember kap így betekintési lehetőséget az eddig előle teljesen elzárt világba (akár disszertációkat is írhat ilyen információk alapján). Mégis azt hiszem, egy ideig még szükség lesz fordító-tolmácsoló-nyelvtudó emberekre. Ha másért nem, hogy segítsenek tökéletesíteni a fordító szoftvereket…

Összeállította: Siklósi Nándor

A kidobott dáma (32)

Elekes Ferenc
AKI MEGETTE A SAJÁT CSENDÉLETEIT



A nyolcvanas években lehetett, egy napon a főtéren járván, egyszer csak hallom a nevem, jó messziről jött a hang, de fölismertem Szécsi András szólítását, jól elnyújtva kiáltott utánam, Friciii! Megálltam, kezet ráztunk, azt mondja, két hete kereslek öregem, szerencse, hogy véletlenül találkoztunk, kérdem, mi baj van András? Semmi baj nincs öregem, semmi,fizess egy flekkent...

Úgy is történt, s még úgyabbúl, mert a flekken mellé ital is kellett, s amikor dolgunkat így bevégeztük, s következett volna a búcsúzási kézfogás, nekem szögezte a kérdést : - Hát nem jössz fel hozzám, hogy legalább az újabb képeimet megnézd, hát nem akarod azokat látni, öregem...?

Akartam, hát felmentem. Nézegettem a legújabb képeit, rengeteg fenyőfát festett akkoriban, meg is jegyeztem, ezek a fák szinte egytől egyig viharban vannak András, hát a mi tájainkon örökösen fúj a szél...?
Fúj hát, a szél az fúj errefelé, maholnap elvisz engem is, beteg vagyok, Frici, beteg.

Aztán barátok jöttek, közös, jó barátok, András elmondja nekik, hogy mi jól beflekkeneztünk, s még italunk is van...

Hanem a barátainkkal együtt jött valaki más is, aki finoman megjegyezte, szívesen inna velünk, de rozoga a gyomra, éhes és így megártana neki az ital.

– Menj át, s vegyél a kamrából valami ételt, hogy ihass, mondta András. Az ember ment is, de hamar visszatért a másik szobából, üres kézzel jött, s halkan szólott, hogy ő nem találja a kamrát...

– A kamra ? Hát te nem tudod, hol van a kamrám ? Akkor te még nem jártál nálam! A kamrám ott van a két ablak között. A belsőt kinyitod, s ott a kamra! Menj, hátha találsz valamit...

Szomorú hangulatú képeket festett akkor már Szécsi Bandi. Ezért is szerettem a képeit. A szomorú hangulatukért.

Széthullott család, betegség, nyomorúság. Hát lehet ilyen helyzetben vidámságot festeni?

Sütő Andrást is megérintették Szécsi borús festményei. Így ír:

Konok és keserű-szemű festőként ismertem meg a marosvásárhelyi Szécsi Andrást. Valamikor nyomorúságos albérleti szobája előtt, földszint alatti szinte, amidőn a fények és a kerti madarak idillikus színekben surrogtak, s verték ki valósággal kezéből az ecsetet, csendéletének tárgyául kopott kacatokat választott: talán épp egy törlőrongyot, seprűmaradványt.
Meg is mosolyogtam akkor ezt a szürkeség-űző derűt kerülgető indulatát. „No persze! – évődtem vele –. Így jár az, aki megeszi saját csendéleteit: a szalonnát, vereshagymát, a foglyot, a fácánt.” Valahogy így vágott vissza: „Ne tetézzük a jólét bűneit azzal, hogy még meg is festjük!”

Bizony, nem sok csendéletet festett ez idő tájt Szécsi András. Cifra karimájú majolika tálakat naranccsal, banánnal, fügével.

Festett viharvert fenyőket, omló hegyoldalakat, roskadó kerítéseket. És festett elképzelt emberi melegséget, amiben a valóságban nem nagyon volt része. Voltaképpen nem is ismerte igazán, milyen az emberi melegség. Ime, ezen a képen is azt látni : a távoli hegyek, s a közeli leomló oldalak közé odafestett valami kicsiny reményt. Meleg színekkel töltötte meg a ridegséget, maréknyi boldogságot képzelt oda a természeti kopárságba, mert ugye, reménykedni azért kellett... 

2012. február 14., kedd

A kidobott dáma (31)

Elekes Ferenc
RONGYOS MADÁR



Jó élete volt az én egyetlen testvéremnek, Károlynak. És ha most, ebben a nyakatekert világban valaki megkérdezné tőle, hogy vagy, Károly, azt felelné, jól, a bajokat leszámítva nagyon jól vagyok. Persze, hogy azt válaszolná. Mert csakugyan jól van Károly. Elérte, amit el akart érni ebben az életben: művész lett belőle.
Büszke is vagyok rá. Hogyisne lennék, ha arra gondolok, nekem is van valamennyi részem az ő életének alakulásában? Azt mondom, valamennyi, mert a fönnmaradó rész a történelmet, s a véletleneket illeti meg.
Ami az én érdemem, az az, hogy tizenhat évvel hamarabb jöttem a világra, mint ő. És mondhatnám azt is, én neveltem Károlyt, én jelöltem ki az útját, s amint látom, jól neveltem őt és jól jelöltem ki az útját.

A történelem érdeme, hogy Károlynak kedvező irányba fordította szekerének rúdját. Olyan társadalmi rendszer ütött be hozzánk, mely elvette minden földünket, erdőnket, nem kellett az én egyetlen testvéremnek mezőre járni, mint nekem, szántani, vetni, kaszálni, állatok tartásával kínlódni. Kedvére játszadozhatott patakunk partján a lármás gyermekek között, foghatott halat, sárgahasú békát, színes pillangót, csodálhatta a fákon röpdöső énekes madarakat.

A véletlenek érdeme, hogy korán fölfedeztem Károlyban a képzőművészet iránti érzékenységét, hogy ne használjak olyan erős kifejezést, mint amilyen a tehetség.

Egyszer azt vettük észre, hogy a házunk megtelt énekes madarakkal. Nem igazi, hanem festett madarak lepték el a falainkat. Apánk keretet csinált a képeknek és vasárnaponkint gyönyörködtünk Károly munkáiban. De nem csak gyönyörködtünk, bele is szóltunk. Volt, aki azt mondta, igen sok ág van festve a fákra, volt, aki kifogásolta a parti kövek formáját, színét, a lombok foltjait, vagy a táj beosztását. Egy biztos: anyánk volt a legkritikusabb megfigyelő. Azt is mondta, régebben szebb fákat festettek, kékebb eget és fényesebben ragyogó napot. Ezek a képek igen egyszerű képek, talán még annál is egyszerűbbek és közönségesebbek, mint amit a valóságban lehet látni.

Egy napon érdekes festmény jelent meg a falon. Régi petróleumlámpa, s egy rongyos madár volt ezen a képen, néhány hosszúra nyújtózkodó faág, egyéb semmi.

Vendégünk jött Amerikából. Meg is mondom, hogy ki: Böjtös László, Clevelandből.

Azt mondta Böjtös László, hogy ez a madár neki nagyon tetszik és szívesen föltenné otthon a falára. Károly azonnal be is csomagolta. És elszállt ez a madár Amerikába.

Hónapok múltán mondom Károlynak, nem festenél még egy olyan rongyos madarat? Hogy maradjon itthon is egy rongyos madár?

Festett. De az rongyosnak rongyos volt, de más! Egészen más. És festett még madarat bőségesen. De olyant, mint az a régi, többé soha nem tudott festeni.