2018. június 27., szerda

A vers szószólói (8)

Verselőadás és agitáció

* Mindig mondjuk a balladát, és sohasem a mai értelemben szavaljuk. A szavalás mai módja ugyanis mindenképp ellentétes a ballada fő jegyeivel. A mai szavalás ismertetőjegyei a nem belülről fakadó hamis hang, érzelgősség és az álpátosz. Általában egyéni modorosság. Azért van ez, mert a mai szavalás nem közösségi, hanem egyéni célú. Célja nem a közösség művelődésének emelése, hanem az egyén sikere és érvényesülése. (Muharay Elemér / népiszínjáték író: A balladamondó könyvről. Balladamondó könyv. 1947-48.)

* Sem az az előadó, sem az a hallgató nem szereti őszintén a verset, aki csak egy-egy előadás érdekében vagy keretében tanul meg, illetőleg hallgat meg egy-egy verset… Aki jól akar előadni egy verset, annak úgy el kell merülnie a költő mondanivalójában, hogy ő is, hallgatósága is legalább meg tudja közelíteni a költői lélek formateremtő hőfokát. A közönségnek ezt a hőfokot kell követelnie a vers előadójától, és annál műértőbben lesz fogékony reá, minél több verset és többször olvasott el maga is – hangosan! (Nagy Adorján / színész, rendező: A vers előadása, 1947 táján, kézirat)


* A kezdetleges népek az írást nem ismerik. A szöveg élőszóban születik, élőszóban terjed és öröklődik… (A ritmus segíti az emlékezetet is, a szöveg átszármaztatását.) A szöveget ugyanazok alkotják, és ugyanazok adják elő. A szöveg nem elkülönült magányban születik némán, hanem játék közben, közösen, nyilvánosan, élőszóban. Nincs még külön költő és előadó, ahogy nincs zenész, táncos, színész, énekes, versmondó sem. Nincs külön közönség sem. Mindenki játszik, táncol, énekel, beszél. Egymásnak játszanak, egymást hallgatják és nézik. (Hont Ferenc / rendező: Élőszó és cselekvés. Valóság a színpadon. Bp. 1960.)

Latinovits Zoltán mondja József Attila Tiszta szívvel c. versét

Szállj, költemény!

* Egyre a kritika szükségességét hidetjük – de a szavalás kritikáját senki sem sürgeti. (A Filharmónia egyszer rendezett egy “kiértékelést” az Ady- és Karinthy-esték után. Az egész vita egyik kiváló előadóművészünk bérharcai körül folyt. Szakmai bírálat egyáltalán nem történt.)
Pedig vannak szavalóink, nem is kis számban…
Miért kap a színész mindig kritikát, s miért nem kap a szavaló sohasem? A színésznek könnyebb a dolga: a figura életre keltésében segíti instrukció, rendező, partnerek, gyakran hagyomány is. A szavalónak a költőt, az írót kell önmagában megalkotnia, újraélnie, a vers fogantatásának pillanatát kell érzékeltetnie, s létrehoznia a fikciót, hogy most, itt, előttünk gyötri, ujjongja ki a verset magából.
Miért nem segít a kritika a szavalónak nehéz munkájában? Ne csak a szavaló pillanatnyxi diszpozícióját, kisebb-nagyobb sikerét jelezze, hanem a “mesterséget” elemezze: az értelmezés helyességét, az előadás szuggesztivitását, igazságát. Mondja meg: érti-e a szavaló a költőt? Érzi-e a légkörét? A valóságát? A valóságfölöttiségét? (Palotai Erzsi / előadóművész: Egy szavaló jegyzetei. Költők, versek, találkozások. Bp. 1974.)

* Az előadóművésznek magát a költőt kell “megjátszania”; vagyis az alkotás néha biz hosszú folyamatát kell oly röviden összefoglalnia, mint maga a vers; ismétlem, a költőt kell életre keltenie, elénk varázsolnia, úgy, ahogy ő a költőt a mű első élményében, az alkotás küzdelmében elképzeli. Úgy kell elmondania, ahogy a költő szavalná a verset, ha szavalóművész is volna. (Illyés Gyula: A szavalásról. Palotai Erzsi előadóestjének bevezetőjéből. Hajszálgyökerek. Bp. 1971.)

* A költő sokszor egy szóval egész gondolatsort fejez ki. Ennek a szónak helyes hangsúlyozása, megfelelő hangszínnel való felékesítése többet mond, mint egy tanulmány. A tanulmány ugyanis magyarázat, és az észhez szól, a verssorokat megelevenítő szó pedig az érzelmekre hat. A verset pedig – még a leíró, tehát részben epikus verset is – elsősorban érzelmekkel vesszük birtokunkba, tesszük magunkévá vagy utasítjuk el. Ezt az érzelmi folyamatot magyarázzuk később észokokkal…
Ma már egyértelmű a válasz arra a kérdésre, hogy az előadandó mű érvényesüljön-e vagy az előadó. Minden valamirevaló szavalóművész állást foglalt már. Éppen a színpadi eszközöktől való tartózkodás, tehát a szavaló egyéniségének háttérben tartása, és a költő előtérbe helyezése mutatja világosan, hogy a művészek milyen feleletet adnak erre a kérdésre. (Kovács Tivadar / színháztörténész: Versmondás – elemzés. Theatrum. 1961.)

* A versmondásnak a hang csak egyik oldala, mégpedig külső oldala. A belső oldalon a művészi versmondásnál a színjátszás belső eszközei lépnek működésbe. Ascher Oszkárt… említik gyakran példaként, aki – állítólag – minden színészi eszközt elvet… Ez nem felel meg a valóságnak… Hosszú éveken át meggyőződhettem, hogy rendkívül finoman kidolgozott beszéd- és hangmegoldások mellett minden esetben ugyanilyen magas fokon kidolgozott belső színészi eszközöket is használ…
A színpaodon, amikor a költői szó életre kel, mindig varázslat történik. A színész és a szavaló művészi alkotó munkája révén újjáteremtődik a világ és benne az ember. Ez a folyamat a nézőtéren, a közönségben is végbemegy. A közönség ezért a varázslatér… hallgatja a szavalót. (Szendrő Ferenc / rendező: A versmondás néhány kérdéséről. A tűz csiholói. Bp. 1961.)

* A művészi eszközökkel való fukar gazdálkodás kell hogy jellemezze a színész és versmondó munkáját. Művészi hajlékonysággal kell bánnia beszédkészségével, , hogy a nézőtérre, hallgatóra képzeletébresztően hasson! A hangsúlyárnyalatokat, mondathangsúlyokat, beszédjelekké transzformált írásjeleket, szüneteket fölényes biztonsággal kell használnia, a ki nem mondott szavak, a végre nem hajtott gesztusok pótlására. Vagyis: a mozgásbeli cselekvések is szóbeli és mimikai cselekvéssé alakulhatnak át. Fokozottan áll ez a versmondóra, hiszen a vers már eredendően szűkszavú, szófukarabb minden más írásműnél; így hát a versmondó kifejezőkészsége még sokkal fontosabb, mint a színész művészetében! A helyes hangsúlyok valósággal kényszerítik a hallgatót, hogy kiegészítse gondolatban a vers mondatait az írásban ki nem fejezett szavakkal. (Ascher Oszkár: Szállj költemény. Népművelés, 1963.)

Folytatjuk

2018. június 26., kedd

A vers szószólói (7)

A szavalás gyökereinek keresése

* A szavalónak a szöveg teljes megértésére kell törekednie, s azt pontosan és biztosan emlékezetbe kell vésnie. A súgásra való hagyatkozás a szavalás képző értékét tetemesen csökkenti. Az előadást legalább kezdőknél magának a tanítónak meg kell mutatnia. Az álpátoszról le kell szoktatni a tanulókat. (Szavalás. Magyar Pedagógiai Lexikon, Jablonkai Gábor szócikke. Bp. 1932.)

* …Olyan közönség kell /a szavalás/ virulásához, amely becsüli és óhajtja az irodalmi élvezetet, de ehhez, az olvasásban való kielégületlensége miatt, csak a hangos előadás közvetítésével tud hozzájutni. Azt lehetne mondani, hogy a nép dalol, az irodalmár olvas, aki pedig csak szeretne literátus lenni, szavalóestékre jár. Az olvasásra született idegrendszer magával a művel akar szemben állni. A közvetítőt fölösleges, sőt olykor zavaró harmadiknak érzi. Igaz, az előadás megvilágíthatja a verset. Lehet, hogy e változtatás eredménye szép. De mindenesetre más, mint maga a leírt mű volt…
Minden művészetben vannak sikerületlen teljesítmények. De míg a dilettáns vers vagy festmény csak szerzője tehetségének gyarló voltát bizonyítja, a deklamálásnál úgy érezzük, hogy ez nem a jó szavalás hibás mása, hanem tökéletesen megfelel a maga ideáljának, saját stílusa van, s művelői és hívei a világért sem cserélnék fel azzal a szavalással, amelyet mi művészinek tartunk… A deklamálásban nem azt érezzük visszatetszőnek, hogy társalgásnak nem “természetes”. Az a baj, hogy szenvedélykifejezésnek sem az! (Komlós Aladár / költő, kritikus: A szavalásról. Nyugat, 1937.)


Jordán Tamás ezer nebulót tanít közös versmondásra (Nagy Versmondás)

* Mikor a színészet iskolája Shakespeare és Schiller volt, nem lehetett valaki kitűnő színész, de hitvány szavaló. Nemcsak azért, mert Shakespeare és Schiller drámái jambusokban vannak írva, bár kétségtelen, hogy minden itt kezdődik, a külső formánál, hanem azért sem, mert ezeknek a tragédiáknak és vígjátékoknak egész szövete, egész nyelvi kelméje és mintázata költészet és próza szálaiból tevődik össze… Néhol már szinte tömény líra, néhol már majdnem a hétköznapi közlőbeszéd híg prózája. A színész hajlékonyan alkalmazkodik a hangnem hullámszakaszaihoz… (Szegő Endre / költő: Líra a dobogón. Nyugat, 1937.)

* A költemények elsősorban elmondásra és nem néma olvasásra vannak teremtve. S mi egyéb a szavalás, mint egy versnek hangulatos elmondása? Goethe nemcsak a verses, de a kötetlen formában írt elbeszélésről is azt írja, hogy elsősorban hangos felolvasással ér el nagy hatást… Az írás… a beszéddel való visszaélés, a néma olvasás pedig a beszédnek szomorú pótléka. A költészetnek e szerint elsősorban hangos előadásban kell igazán esztétikai hatást elérnie. Bizonyára ebben leli egyik okát az a tapasztalatunk, hogy különös varázsát találjuk annak, amikor a költő maga mondja el egy versét, vagy maga olvassa fel egyik novelláját, regényének egy részét. (Kardeván Károly / irodalomtörténész: A szavalóművészetről. Országos Középiskolai Tanáregyesületi Közlöny, 1941/1.)

Folytatjuk

2018. június 23., szombat

A vers szószólói (6)

A vers és az előadói egyéniség – színészek szerint

Latinovits Zoltán szaval * Fortepan.hu
* A szavaló teljesen magára van hagyatva, mert nem nézegethet a könyvébe; az olvasott vers olyan, mint a gyalogló madár. A vers szárnyas beszéd. Annak szállnia kell. A szavalónak meg kell gyulladnia, és világítania és melegítenie, különben egyedül marad, nem megy vele a hallgatósága. Azért az ember csak olyan verset képes jól előadni, csak olyan költőt tud jól közvetíteni, akivel együtt érez. Sőt, még ebben az esetben is nagyon eltévelyedhetünk. Van erre egy példám. Én magam. Petőfi nekem gyermekkoromtól fogva édes-kedvesem; értem is, mert az első pillanattól kezdve érzem. De sokkal üresebb volna az én életem Petőfi nélkül!!! Természetes, hogy őt akartam szavalni először is, mikor a szavalás kezdett szokássá válni Budapesten… – de mi történt velem: nem bírtam magamat hallgatni, olyan nyers, erőszakos és gorombának hangzott a fülemnek, hogy nem mertem hozzányúlni többé. Olvastam, gyönyörködtem benne, de nem szavaltam harminc esztendeig: akkor egyszerre egy gyermekleánykától tanultam meg… A Hubay kastélyban nyaraltam Szalatnán. Ott nyaralt Hubay Jenő kis húga, a tizenöt éves Ferenczy Magdus is. A zárkózott gyermek ragaszkodott hozzám, sokat barangoltunk együtt… Petőfiről beszéltünk és mondogattuk a verseit. Az a gyermek százat tudott, és mondta halkan, csöndesen, csak úgy magának – lesütött szemmel -, és én egyszerre csak éreztem valami újat, üdét, világosat, mint mikor ablakot nyitok… Megvan! Megvan! Megtaláltam a titkát: így kell Petőfit mondani. Minden hozzátétel nélkül. (Jászai Mari: Bevezető Péchy Blanka estjéhez. In: Péchy Blanka: Jászai Mari. Bp., 1921.)


* Minél zártabb a vers formája, annál könnyebb követni a tartalmát, minél szabadabb, annál könnyebb elveszteni a fonalát. A rím és ritmus valósággal vezetik a hallgatót, a rövidség biztosítja az érdeklődést, mert nem engedi, hogy a feszültség túlélje határait, minél nagyobb izgalmat tud kelteni az előadó, annál nagyobb érdeke, hogy a hallgatókat ki ne fárassza. Nagy izgalom nem tarthat soká. Az előadás biztonságán és gyújtóerején múlik, hogy a hallgatót pillanatok alatt belehelyezze a képbe, és elragadja a maga érzése javára. Ez a színpadon kívüli előadás nagy nehézsége, de egyúttal páratlan nagy gyönyörűsége is. (Ódry Árpád / színész, rendező: Szavalás és előadóművészet. Színészeti Lexikon, Bp. 1930.)

* …A közönség nagy része nincs tisztában “a jó szavalis” kritériumaival. Szavalásnak fogad el holmi bömböléseket, és vakon hisz azokban, akikről a “hír” beszél. Emberek, akikben sem érző szív, sem megértő lélek nincs, akik a szavalás legelemibb követelményeit sem bírják, akik egy mondatot helyesen hangsúlyozni nem tudnak; akiknek sejtelmük sincs arról, hogy a nyelv mily mesterének kell lenni annak, aki nagy költői érzések és gondolatok tolmácsává szegődik; akiknek az soha még eszükbe nem jutott, hogy a hang drámai célra épp oly lelkiismeretes képzésre szorul, mint az éneke számára! Ezek a többnyire rosszhiszemű műkedvelők “szavalóművészeknek” adják ki magukat és izléstelen gargalizálásuk és grimaszaikkal a művelt hallgatót csak megbotránkoztatják…
A jó recitátorkodást asztal mögött ülve, könyvvel a kézben lehet csak elfogadni, ugyanúgy, mint a felolvasást, de mégis avval a különbséggel, hogy az előadó az egész szövegnek ura legyen, és csaknem kívülről mondja, nem pedig olvassa azt. (Gál Gyula / színész, színészpedagógus: A szavalásról. Magyar színművészeti Lexikon, Bp. 1931.)

* Sokan hangoztatják azt a súlyos és személyes érvet, hogy kínos szégyenkezés, viszolygó érzés fogja el őket, ahányszor csak a szavaló “kinyitja a száját”. Az iskolai produkciókra emlékeznek vissza ilyenkor… A tiltakozás, az elvetés nem a művészetnek magának, hanem… művelői nagy többségének, a “szavalóknak” szól…
Csak az iskolába való produkciónak ítélik a szavalást – éppen, mert nincs iskolája! Színészképzésünk még mai, megreformált alakjában is a szavalást mintegy a színészet előtanulmányának tekinti. Holott: a két művészetnek egyetlen közös jellegzetessége, hogy beszéd útján érzékeltet… Az előadóművész mindenestül adva van, ha koromsötét teremben egyetlen megvilágított folt: a feje, beszédre nyitott szájjal, a minden érzést tükröző szemekkel. Amit hang és arcjáték nem tud kifejezni, ahhoz hiába hívná segítségül a kezek gesztusait, a testnek ilyen vagy amolyan tartását, vonaglását, összecsuklását! (Ascher Oszkár / előadóművész: Jegyzetek a szavalásról. Nyugat, 1930.)

(Folytatjuk)