2017. október 28., szombat

Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (16)

Haraszthy Ágoston – Indiánok földjén

Nem Bölöni Farkas Sándor volt az egyetlen hazánkfia, aki már a XIX. század első felében bejárta az Újvilág földjét, s könyvet írt úti tapasztalatairól. 1844-ben megjelent ugyanis Haraszthy Ágoston Utazás Éjszakamerikában című könyve is. A szerző Bács megyei földbirtokos volt; a bécsi magyar testőrség tagja, majd József nádor magántitkára lett.  1839-ben egy fürdőhelyen angol utazókkal ismerkedett meg, akik elbeszélései nyomán az amerikai élményeikről, a huszonhét esztendős magyar nemes maga is kedvet kapott körülnézni az Újvilágban. Negyvenkét napos tengeri utazás után érkezett meg New York kikötőjébe. Utazása csaknem két évig tartott. Bejárta az Egyesült Státusok minden ismert részét, sőt ismeretlen vidékekre is el merészkedett. Ö volt az első magyar, aki hírt adott a későbbi romantikus indiánregények akkor még nagyon is valóságos, romantika nélküli világáról.

Megszerette az amerikai életet, olyannyira, hogy hazatérte után eladta a birtokát, és családostul Amerikába költözött. Földet olcsón lehetett venni, s Haraszthy Ágoston ügyesen gazdálkodott. Szőlőt honosított meg Kaliforniában, szeszgyárat, cukorültetvényeket, hajózási és egyéb vállalatokat alapított. Polgártársai elismeréssel nézték gyarapodását, és törvényhozási képviselőjükké választották.
1868-ban új, még vadabb területen telepedett le: Nicaraguában, ahol fűrészmalmai voltak. 1869. július 22-én lóháton birtoka bejárására indult. Hiába várták vissza. Amikor keresésére indultak, csak lovát találták meg fához kötve egy folyó mellett, majd földre terítve felső kabátját. Innen nyomai egy fához vezettek, melynek egyik ága átnyúlt a folyón. Valószínűleg ezen akart átkapaszkodni a túlsó partra, mert az ágat letörve, a vízben találták. A vadnyugat magyar vándora a folyóba zuhanva minden bizonnyal egy éhes alligátor áldozata lett – mutatta be az olvasónak a kiváló utazó férfiút Lukácsy Sándor.
*
Néhány napi veszélyes és fárasztó utazás után, majd oly sűrű fiatal erdőkön, hol a ló előtt két-három ölre felnyúló különnemű fákat kézzel kelle kétfelé hajtanunk, majd nagy hegyeken és számtalan folyókon, majd egész napig tartó réteken és mocsárokon keresztülhaladva, minden akadályok dacára szerencsésen a törzsök lakhelyére, a tó partján, hol az indiánfőnök lakott, megérkeztünk. Már estveledék, midőn egy ritka erdőből kiérve, a hegytetőről lábainknál gyönyörű sík tájat pillantánk meg, melyet azonban laposnak nem nevezhetünk, mert itt-ott dombocskák emelkedének minden irányban; öt-hatszáz ölre egymástól a már előbb látottakhoz hasonló indián lakok tűntek szembe, csakhogy sokkal nagyobbak, magasbak s nem gömbölyűek, hanem hosszasak valának, nagyságra nézve egy – a Tankora-tó partján magas dombon álló – wigwam által felülmúlva. Ez előtt a szárító póznák- és rácsokon kívül három hosszú pózna emelkedék, melyekre különbféle színű rongyok mint lobogók valának tűzve. Csendes pompában fekvék előttünk a szép tér, a pázsiton itt-ott meztelen gyermekcsoportok cikáztak, a lakok előtt pedig félig meztelen férfiak ültek vagy hason hevertek. A wigwamok oldalain gyengén bekerített kertek léteztek, melyekben nagy vakondoktúrásokhoz hasonló felhányt dombocskák kukoricával és ugorkával valának beültetve, miből látszott, hogy ezen indiánoknak már van némi fogalmuk a vetésről. A nők különféleképp valának elfoglalva: némelyek kobakokban vizet vittek, mások a kertben dolgoztak; az egész táj meglehetős elevenséget mutata. Midőn leértünk, egy csoport gyermek futott elénk és bámulással fogadott. Később néhány férfira akadánk, kik kevéssé felemelvén fejüket, ismét előbbi helyzetükbe tevék magokat, mintegy megbánva, hogy oly hasztalan okoztak fejüknek mozgást.
Vezetőnk senkihez sem szólt, hanem egyenesen a magason fekvő nagyobb wigwamnak tarta, melyet mint a főnök lakhelyét jelele ki. Számosb kunyhók előtt haladván el, hol azonban meg nem szólíttatánk s csak kevés figyelmet látszánk gerjeszteni, a főnök lakához érkezénk, hol mintegy tíz indián, ki fekve, ki ülve, apró kőpipákból dohányozott. Leszállánk lovainkról, s vezetőnk, mint látszék, a főnök után tudakozódék, ki is egypár perc múlva kijőve, s utána két izmos fiatalember.
A főnök, egy izmos, sugár termetű, zordon tekintetű férfiú, egy ölnyi magas lehete; erős, hosszú karok-, vastag, csontos lábak-, széles mell-, gömbölyű arc- és nagy fejjel, melyről sűrű fekete haja apróra befonva csüngött, több sastollal ékesítve, miket a főnökökön kívül másnak viselni nem szabad. Átható fekete kis szeme élesen vala reánk függesztve; kiálló pofacsontjai, nagy szája, tágas orrlikai ezen izmos férfiúnak kellemetlen tekintetet adának, mi azáltal is sokat veszte, hogy semmi szakáll és szőr nem látszott a széles arcon, mely az idő és szenvedelmes életmód viharainak nyomát viselé. Öltözete egy skarlátszínű, vállán párducbőrként átvetett pokrócból állt; félig meztelen teste különbféleképp színezve, s arcára párduchoz hasonló állat, mellére medve s egyéb állatok valának festve; szeméremtestét egy darab szarvasbőr takará; térden felülig szarvasbőr harisnya nyúlt, néhány vékony szarvasbőr szíjjal a fentebbi takaróhoz fűzve; lábait pedig szintén szarvasbőrből varrt bocskor fedé. Karjai meztelen voltak s rajtuk különféle alakok tetovírozva.
Míg a főnök nagy figyelemmel vizsgált bennünket, két izmos fiatal férfi lábához ült, egyik márványból faragott nagy pipát, hosszú s mintegy két hüvelyknyi vastag szárral, másik egy baltát, úgynevezett tomahawkot tárta kezében. Ezek valának a főnök őrei. ‘ .-
Ezután a főnök által wigwamja belsejébe vezetteténk, mely elég tágas vala tizenöt-húsz ember elfogadására, s egyébként a többi wigwamok belsejéhez hasonlíta. Az ágyak sokaságáról ítélve, számos családjának kellett lenni a főnöknek. Két puskán, néhány íven és nyílon, egy párducbőr öltözeten s néhány sastollon kívül egyéb e lakban nem létezett, csak a tűznél állt egypár rossz, mint látszék, repedt vasfazék, inkább mutatványképp, mint használat végett. Beléptünkkor néhány nő és leány guggolt a tűz körül, de tüstént felkeltek s a lak hátulsó részébe vonultak, hol ismét leguggoltak. A főnök átvevén az őt híven követő őröktől a barátságpipát a hód bőrből készült sallangos dohányzacskóval együtt, megtölté az öblös pipát, míg mi a tolmácsunk által adott jelre a tűz körül helyet foglaltunk, azaz a földre, mely nem kevéssé piszkos volt, leültünk. A főnök is leguggolván, a két őr, mint két hív eb, jobbról-balról lábához feküdt. Helyzetük igen kínos lehete, mert a tűz meglehetősen égett, melytől alig valának néhány arasznyira, holott különben is alig tűrhető meleg vala.
Most az egyik őr főnöke pipájára egy darab parázst tőn, ki is néhányszor bodor füstöt ereszte a pipából, lerázá a parázst, egy nagyot szívott s az egész füstöt reám mint hozzá legközelebb ülőre oly erővel fúvá, hogy szemembe, orromba nyomult. Mindjárt köhögni kezdek, szemem könnybe borult, s már fel akarék kelni, midőn tolmácsunk reám kiálta, vegyem el a pipát, szívjak egyet belőle s a füstöt fújjam a mellettem ülőre. Ez nagy kívánság volt ugyan, de meg kellett tennem, mert előttem álltak a fejbőrök s a főnök szavai: „ha nem viseljük magunkat úgy, mint nemzete szokásai kívánják, életre-halálra meg fog vívni velem, s fejbőrömet lefejteni”. Ez, gondolám, mégis rosszabb volna, mint a pipázás, s a pipát nem kevés félelemmel kivevén a főnök kezéből, oly keveset, mint csak lehete, szívék belőle, s a füstöt a mellettem ülő társamra bocsátám. Már honomban is elég erős dohányt szívtam, milyen a kapadohány is, de ez semmi az indiánok dohányneműjéhez képest, melyet kinikkiniknek hívnak s egy fanem gyökerének héjából készítenek. A csemetegyökér héját ugyanis lefosztják s napon megszárítva porrá törik és úgy szívják. Erejére nézve hasonló a paprikához, s színe is oly verhenyeges sárga.
A barátságpipa kézből kézbe ment, míg ismét a főnökhöz került, ki mint előbb, egy nagyot szívott, s a füstöt reám bocsátvan, a pipát kezembe adá a dohányzás folytatása végett. Én azt szinte tovább adám, mint előbb, de már alig valék képes ülve maradni, minthogy az egész wigwam forgott velem, s hideg veríték csörgött arcomról; annyit azonban még láthaték, hogy két társam nem kevésbé szenved, mert a doktor igen gyenge pipás volt, s nem kis aggály fogott el, midőn őt életjel nélkül hátradőlni látám. Azonnal felugrani és segítségére akarék sietni, de csakhamar észrevevém, hogy magam is igen rosszul vagyok, s a vezetőre kiálték, vinné a doktort ki a szabadba, hova magam is tántorogva követem. A lord is utánam jőve, de inkább hömpörögve, mint lábán. Kiérvén, a tó szélére tántorgék s a vízbe vetem magamat. Ez által könnyülést s enyhet érezvén, ismét felmenék, s tanácsomra társaim is, kik igen rosszul valának, példámat követék. Én még gyermekkoromból tudván, hogy a pipátóli rosszullét után biztosabban lehet dohányozni, s nem félhetni, hogy ez ismét oly nagy mértékben ártson, bemenék a wigwamba, elfoglalám előbbi helyemet, s nyugton várva, míg a pipa hozzám került, jót szívtam belőle s a füstöt erősen fúvám egy mellettem ülő indiánra. Ez által megnyerem a főnök irántami hajlandóságát, ki háromszor elég erősen vállamra üte s valamit monda nyelvén, mit azonban nem értettem, s mi egy másik indiánnal beszélő vezetőnk figyelmét is elkerülte. A pipa még két- vagy háromszor körülmenvén, a főnök felkelt és kiment a wigwam elébe, követve mindnyájunktól.
Most értésemre adá vezetőnk, hogy a főnöknek szánt ajándékot adnánk át, mit azonnal teljesíténk. Ezen ajándék állt egy bicskából, vörös posztóra felvarrt szánkacsörgőkből és egy kis pisztolyból, miket nyugodtan, mint neki járó adót, vett tőlünk át, de bárhogy iparkodék a nyert ajándékoni örömét titkolni, ezen öröm félreismerhetlenül mutatkozott arcvonásain. Nemzete szokása szerint a csörgőket vállán keresztül magára akasztá, a vörös bőrövet, melyben a pisztoly vala, derekához csatolá és a bicskát szinte az övbe tévé. Ezután megrázkódott, s mind ő, mind a körülálló indiánok nagy tetszéssel hallgatták a csörgők egyszerű harmóniáját. Pisztolyát is megpróbálta, s egypár golyót lővén ki belőle, jónak nyilatkoztatá. Figyelemmel vizsgáltam az indiánok arcait, ha nem tapasztalok-e irigységet vonásaikban, de semmi ilyest nem vevék észre, sőt mind örülni látszék a főnök ily szép ajándékán.
Beállván az est, gazdánk egy üresen álló wigwamba vezettete bennünket, melynek lakosai hihetőleg bővebb vadászat kedveért néhány hónapra máshová költöztek. Poggyászunkat már ott találtuk, min nem kevéssé bámulék, minthogy a pipa kellemei közt egészen elfelejtők kis holminkat őrizni. E gondatlanságunkra mindjárt figyelmeztetem vezetőnket, ki azonban megnyugtatásunkra kijelenté, lennénk aggódás nélkül, mert hol a főnök lakik; s azon vendégnél, ki a főnök által fogadtatik el s a főnököt teljes megelégedésére ajándékozta meg, mint jelenleg történt, nem lehet félni, hogy csak egy gomb is ellopassék.

Következik: Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (17): Vachott Sándorné: Fóti szüret

2017. október 7., szombat

Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (15)

Lyka Károly – Kossuth halálos ágyánál


“Amikor /Lyka Károly/ a múlt /XIX./ század végén a műkritikusi pályára lépett, a magyar művészet viharos forradalmának lehetett tanúja – írja felvezetőjében Lukácsy Sándor. – Nagybánya, a híres festőtelep, új fejezetet nyitott a hazai művészet történetében. E fejezetet ma már mindenki klasszikus fénykornak tartja, de akkor az új festői látásmódnak értetlenséggel kellett megküzdenie. Lyka Károly a kigúnyolt új irányzat mellé állt, és rendületlenül hirdette, magyarázta igazát… Művészettörténeti munkáiban ő maga volt az újító. (…)
Ifjúkorában újságírói munkát végzett, tárcákat, riportokat írt. Hírlaptudósítói minőségben került el Torinóba, Kossuth halálos ágyához. Kiváló írók sereglettek oda: Eötvös Károly, Bródy Sándor; az akkor még névtelen fiatalember tollának velük kellett – és sikerült – megmérkőznie. A szomorú torinói látogatás kitörölhetetlen emlékéről több mint fél évszad múltán, 1949-ben számolt be Lyka Károly…”


Kossuth a ravatalon
Mint fiatal legényke, Rómában éltem művészettörténelmi tanulmányaimnak. Ezt a hasznos fényűzést a Pesti Napló tette lehetővé, amely heti egy-egy tárcacikket kívánt tőlem itáliai élményeimről. Egy este, 1894. március 7-én Réti István festő barátommal szállásomra térve, nagy meglepetés ért: két sürgős táviratot lobogtatott felénk gazdánk, mind a kettőt a Pesti Napló küldte. Az egyik utalvány volt pár száz líráról. Nem értettem, miért ez a sürgősség. A másik megadta a magyarázatot: arra kért a szerkesztőm, hogy azonnal utazzam Torinóba, Kossuth Lajos haldoklik, állapotáról két óránként küldjék táviratot.
Kossuth haldoklik! – mind a kettőnkben elállt a lélegzet.
De nem volt idő sem eszmélődésre, sem ruhaváltásra, sem vacsorára; éppen hogy elértem a torinói expressz vonatot. Hirtelenül megszólalt mellettem hű kísérőm, Réti:
– Én is jövök.
Gyűrötten, a sok alagúttól kormosan s főképp poggyász nélkül egy torinói szálló sem akart minket befogadni. Nagynehezen jutottunk tető alá, s egy óra múlva már a Kormányzó elnök lakásán kopogtattam.
Aulich fogadott, a Kormányzó dereshajú, kissé ügyefogyott, de szívélyes titkára. Éppen ott volt Basso doktor urológus, a háziorvos, és rendkívül súlyosnak mondta betege állapotát. Bemutatott a Kormányzó nővérének, Ruttkayné Kossuth Lujzának. Az ebédlő tompa világításában a nagyasszony sápadt arca, fekete ruhája, mozdulatlan tartása úgy hatott rám, mintha egy darabja lett volna egy komor történeti képnek. Ilyennek festette egykor Madarász Viktor Zrínyi Ilonát.
Még aznap találkoztam itt néhány világlap római tudósítójával, a Times, a New York Herald, a Temps, a Kölnische Zeitung, a Neue Freie Presse római szerkesztőivel. Torino most fontosabb lett nekik, mint Róma. Mintha a nagyvilág szeme most egyszerre egy egyszerű torinói bérház felé fordult volna.
Másnap, harmadnap e ház táján már több magyar szót lehetett hallani, mint olaszt. Egymásután jöttek a Függetlenségi Párt országgyűlési képviselői, jött Bródy Sándor, Rákosi Viktor s még egy sor hírlapíró.
A frissen ideérkezett pesti hírlapíróktól megtudtam, mekkora politikai zavart okozott otthon a közeledő katasztrófa híre. A torinói remete még haldoklásának napjaiban is eleven hatóerőnek bizonyult, bár már napok óta eszméletlenül feküdt ágyában.
Gazdátlan hírek kezdtek szárnyra kapni a kis magyar kolóniában, a Dilei-vendéglő különszobájában, ahol együtt ebédeltünk; ez is, az is hallott valamit a bécsi udvar terveiről, a hadsereg vezérkarának titkos szándékairól, sőt összeesküvésekről is. Miért? hogyan? – senki sem tudta. Nyomasztóvá tette ezt a légkört a függetlenségi képviselők súgása-bugása, amely azonnal megszűnt, mihelyt valamelyikünk hozzájuk közeledett. Nem tudtuk mire vélni ezt a nagy titkolózást. Csak nagykésőn tudtuk meg, hogy valamiféle tervük van a Kormányzó egyik fiával, Ferenccel.
Vele is megösmerkedtem. Mikor megtudta, hogy a művészet vágya tart engem Rómában, rögtön bevezetett engem atyja dolgozószobájába, nagy könyvespolcok közé. De alig nézhettem körül, mert azonnal odaállított engem egy sor festmény és apró szobor elé: nézzem meg jól, ezek mind az ő sajátkezű alkotásai, mert ő nemcsak mérnök, hanem művész is. Zavarba jöttem e műkedvelő munkák láttára, s alig tudtam valamit hápogni. Azóta lehetőleg kerültem; sohasem szerettem a nagyképű, önmagukkal telt embereket.
Tizenkét hosszú és izgalmas napon éjfélig tartott a hírszolgálat. S megesett néhányszor, hogy Basso doktor bizalmasan értésemre adta, hogy még ma éjjel beállhat a katasztrófa. Ilyenkor kocsiban szundikálva töltöttem az éjszakát a Kossuth-ház előtt, a házmestert leborravalóztam, hogy riasszon föl, ha szükségét látja. A sok éjszakázás alaposan összetört, pedig még csak huszonöt éves voltam.
Nagypénteken Rétivel és Bródyval leverten indultunk a Kossuth-ház felé. A betegszoba mellett az ebédlő nagy kerek asztala köré telepedtünk egy tucatnyian. A zöldernyős lámpa bágyadt fénye mellett izgatottan vártuk az orvos jelentését. Mindenki hallgatott, csak Eötvös Károly magyarázgatta a már élőhalottnak látszó Ruttkaynénak a tüdőgyulladás különböző fajait. Egyszerre kinyílt a betegszoba ajtaja, de nem az orvos jött ki, hanem Aulich, az öreg titkár. Megállt a küszöbön, s elcsukló hangon csak annyit tudott mondani: meghalt.
A dermedt csöndben csak Ruttkayné zokogása hallatszott.
Nem volt köztünk egy sem, aki ne érezte volna, hogy most zárult le történelmünknek egy nagy fejezete. A lépcsőn lehaladva valaki halkan kérdezte: mi lesz most?
Senki sem válaszolt.
Réti engedélyt kapott, hogy lerajzolhassa a Kormányzó elnököt a halottas ágyon. Aztán jöttek a balzsamozást végző orvosok.
Kossuth ravatalát a protestáns templom közepén helyezték el, de a koszorúk óriási tömege miatt alig lehetett közelébe férni. Egyre érkeztek a hazai küldöttségek, és zsúfolásig megtöltötték a nem nagy templomot. De jött igen sok olasz is: a „generálé”-t egész Piemont tisztelte. Ha valahol, úgy itt tudták, mit tesz a szabadságért küzdeni.
Egy magyar lelkész mondta a búcsúztatót a templom gyér világítása mellett. Igen sokan térdre borultak, és hangosan zokogtak, nemcsak a bennlévők, hanem a künnrekedtek is. A megilletődés átáradt az utca járókelőire is.
Kossuth Lajos holttestét különvonat vitte haza Magyarországba; ennek én is utasa lettem. A sok kitérés miatt csak éjfélkor érkeztünk Milánóba, ennek néptelen pályaudvarán nem volt semmi világítás. A félhomályban mégis észre lehetett venni egy csoport cilinderes férfiút, akik hatalmas babérkoszorúval közeledtek vonatunkhoz. Milánói szabadkőművesek voltak, akik néma tisztelgéssel búcsúztatták nagy társukat.
Hajnalban már kinn járt vonatunk a lombardiai síkságon. És ettől fogva diadalmenetté változott a holt Kormányzó útja. Mert minden olasz állomáson, a legkisebben is, vörösinges vén garibaldisták sorakoztak, néhol csak néhányan, néhol sokan, ahányan éppen megmaradtak az olasz szabadságharcból. Vonatunk közeledtekor megharsant a kürtjük, feszes állásban tisztelegtek, s meghajtották rongyos zászlójukat Kossuth Lajos koporsója előtt. Nem parancsszóra jöttek: szívük hajtotta az utolsó tiszteletadásra.
Egyszer hirtelen fékezéssel megállt vonatunk a puszta vetésföldek közt. Állomásnak semmi nyoma. Mi történhetett? „Tilos” jelzőtábla állta utunkat, a közeli bakterház őre helyezte oda. Jó negyedórát vesztegeltünk így. A távolban, a nap fényében egy másik sínpár csillogott, amely keresztezte a mienket. Egyszeribe rövid vonat robogott azon dél felé. Ferenc Józsefet vitte Abbáziába, ahol tanácskozása volt a hármas szövetség fejedelmeivel.
Szinte szimbolikus találkozása a bécsi császárnak Magyarország holt Kormányzó elnökével. Még egyszer, utoljára útját állta Kossuth Lajosnak.
Végre Csáktornyán elértük a határt. Lobogók lengése, térdelő magyarok tömege közt érkezett hazájába Kossuth Lajos.

Következik: Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (16): Haraszthy Ágoston – Indiánok földjén

2017. október 2., hétfő

Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (14)

Asbóth János – Velencében, reménytelenül

Lukácsy Sándor szerint “Asbóth János elfeledett író. Egyetlen művének sincs új kiadása, noha útirajzai, irodalmi és politikai arcképei, esszéi megérdemelnék a figyelmet, Álmok álmodója című regénye pedig, 1878-ból, maradandó érték, s a történelem koronként teremt olyan helyzetet, melyben – mint ma is – különösen időszerű.

A regényt önéletrajzi elemek szövik át. Asbóth János 1845-ben született nemesi családból, apjával együtt részt vett a hatvanas évek Habsburg-ellenes mozgalmaiban, szülei kívánságára mérnöki tudományt tanult Zürichben, majd irodalmi és politikai pályára lépett. Mindezek az elemek megvannak a regény főhősének, Darvady Zoltánnak sorsában, aki… a regény első lapján megérkezik Velencébe, újabb és végső kiábrándulásának csodálatos kulisszái közé…  Asbóth regénye… Eötvös Karthausijával rokon. …Mindkettőben ragyogó elégiát olvashatunk Velence enyésző fényéről… Mindkét regény szerzője másodrendűnek tekinti a cselekvényt, s amit közölni akar, azt lírai áriákra és filozofikus elmélkedésekre bízza.

Te vagy, Velence, igen, ha még e világon helyem lelni tudnám, ha volna zug a földön, ahol csillapulni tudna a lét ellen lázongó kebel, üdülést várhatna a meddő vágyak sóvár tüzében kiégett szív: te vagy az.
Harc előtt verve. Reményeimben megrabolva. Hová levétek nagy álmaim ti mind? Vissza-visszatekintek reátok, mint e néma paloták hosszú sorára, a múltnak e fenséges halottaira, melyek elevenedni nem fognak többé soha; de elhagyatva, fakulva, pusztulva is gazdagabbak színekben, hangulatban, az eszmény tündöklésében, mint a mai világ rideg pompája. Lebilincselnek bűvarázzsal, mert feledtetni képesek ezt a mai életet, mely nem egyéb, mint mindenkinek mindenki ellen folyó keserves harca, tele lázas kapkodással, harc a nyomorult szükségért, nemtelenért és becstelenért, melyben magasztosra gondolni nincsen idő, nincsen hangulat, nincsen mód.
Adj nekem feledést…
Ifjú álmaim egy forró szívnek mérhetlen boldogságáról, elmének dicsőségéről, tettnek erejéről: süllyedjetek a néma lagúnába. De magatokkal együtt vonjátok le a posványba mindazt, ami titeket könyörtelenül darabokra tört, vonjátok magatokkal, amit láttam és tanultam világ folyásáról, emberek dolgairól. Feledést adj nekem, Velence, hogy ne kellessék a világ fölött zokognom, önmagamon kacagnom. Hiszen azért tudtad ezt a tompult szívet megkapni olyan édes csodaerővel, mivel olyan vagy, mintha nem !s e világból való volnál. Mese városa, mintha egy világ terhe esett volna le szívemről, midőn a nyargaló vonat odahagyva a szárazföldet, a mestrei óriás hídra robogott…
Szeretem a vasutat. Társtalanul ülve, szeretek hosszú-hosszú időn át keresztülrobogni térségeken, országokon. A mozdony óriási gépe pokoli sebességgel hegyen-völgyön, folyamon és tereken keresztül vontatja a hosszan elnyúló kocsisort, nem ismerve akadályt, tele erővel; tüzet okádó karcsú kürtőjében, nehéz emeltyűinek könnyű mozdulataiban mily kísérteti báj; tüdőinek nehéz, de rendszeres lihegésében mennyi élet! Büszke megvetéssel hagy el mindent, nem törődik emberekkel és hitványságaikkal, bármi nagyoknak és nagyszerűeknek is képzeljék magukat. Így szeretnék emberekkel és világgal hidegen nem törődni, ha képes volnék szívemből kitépni szeretetet és gyűlölséget, vágyaimat és reményeimet, a kiábrándulást és a csalódást. Hanem leginkább azért szeretem a mozdonyt, mert nem fáradó utazásával el tudja velem hitetni néha, hogy egyenesen kivisz ebből a világból.
És amikor hosszú útjában elhagyta a havasok falait és éjszaknak zordon birodalmából lesietett az olasz földnek kertjébe, hogy Mestrénél végre egészen elhagyja magát a szárazföldet is: mintha csakugyan más világba törtetne. A természet törvényei mintha fenekestől felfordulnának, hadd lássuk, hogy mese városába érkezünk. A kocsiban középen ülve mit sem látni a vonat alatti keskeny, hosszú kőhídból, mely a partot a lagúnák városával köti egybe. Jobbról-balról csak a sima lagúnának a napnak aranyában csillogó kék vizei terülnek el odáig, ahol összefolynak a távol tenger habos zöldjével; elfog az az érzés, mintha a vonat magának a tengernek végtelen tükrén készülne már most folytatni akadályt nem ismerő útját. De felvetődnek a szigetek, ódon falaikkal, avatag épületekkel, a magasba nyúló campanilékkel. A porlepte fakó földhöz szokott magyar szem előtt a babér és a mirtusz zöldje sötétlik. Sajkák himbálóznak, dagadozik a halászbárkáknak tarka ábrákkal kifestett vitorlája. Minden ragyog a napban, és derült pompában borít be mindent egy mennyboltozat, mely nem olyan fakó, mint a miénk. És végre elterül előttünk Velence, lebegve, mint a tóvirág a vizeken, hatalmas kupoláival, palotáinak özönével. Minő látvány az otthon megszokott magtár-architektúra után! Épületeiben a művészet örökre kifogyhatatlan változatai, a gót és a mór építkezés sajátságos összeolvadásának meseszerűsége, késő századokból a jelenbe nyúló múltnak fenséges varázsa.
És mindez lebegve a tengeren, a színek minden elevensége mellett is csaknem olyan méla, nyugodt, csöndes, mint a tenger alá merült mese városok.
Gyorsan menekülünk a pályafő zsibongásából. Nesztelen evezőcsapással hajtja a gondolás a nagy csatornán végig fekete nyúlánk bárkáját, melynek élén a hagyományos alabárd villog, közepén mint ravatal áll a sátor. A párnákba dőlve, a sátor ablakai előtt el hagyok vonulni templomot, palotát, jobbra-balra egyik a másikán, némán, csöndesen. Miért, hogy rosszkor és rossz helyen születtem? Miért nem vagyok azoknak egyike, akiket fejedelmi palotájában várt a dogé, hogy meghallgassa, mit és miképp végeztek királlyal, császárral, pápával? Sima művészettel és büszke erőtudattal hogyan hajtották alázatra a szárazföld urait a tengerek királynéja előtt? Miért nem szállhatok le hadihajóról fényes harcosokkal, hogy merész hadjáratból hozzam meg a köztársaságnak tartományok hódolatát, keletnek kincseit, fogoly szerecseneit, felszabadított rabjait? Ezer bárka kísér, aranyhajú, gyönge arcú signorák merengő szeme átvillog a fekete fátyolon, a Piazzetta óriás oszlopairól büszkén tekint le Márkus szárnyas oroszlánja. A dogék palotájának sima falán magasra csúcsosodó ablakból hírnök hirdeti jöttünket. A Márk tér márvány kockáin ujjongó nép hullámzik, mintha csak az égben meredő campanile tornyát akarná megdönteni; előreküzködnek, akik a tért befogó oszlopsorok alá szorultak; a kongó harangok zúgnak a mozaikban ragyogó bazilika hatalmas kupoláiban, a templom előtt felnyúló vörös árbocokon lobognak a meghódolt Ciprus, Kandia és Morea zászlai. A nagytanács terme ragyog a legdúsabb hatalomnak kincseiben. Paolo Veronese és Tintoretto virító festményeit elhalványítja a nagyok és nemesek pompája. Tiszteletet parancsoló vas-arcával ül trónján a köztársaság hercege. A hölgyek emelvényéről szelíd bájban tekint le a dogaressa az egész világ követeire és Velence nemességének virágára. Minő nevek, mennyi fény és dicsőség e nevekben! Nem hercegek, címeik nincsenek, de mindenik a császár fiával tudja magát születésre egynek, mindenik fejedelmektől, néha a császárnál is hatalmasabb fejedelemtől származik, és mindenik lehet fejedelemmé, akinek kegyéért verseng császár és pápa. Nagy ősök büszke ivadékai. Minden név egy-egy történelmi esemény: Dandolo, Michiel, Contarini, Soranzo, Falier, Mocenigo, Foscari, Grimani, Loredan, Donato, Venier, Morosini, Foscarini… ki tudná elsorolni mind?
Mostanság a dogék termeit pénzért mutogatják, és bús a Rialto. A holdnak rezgő, zöldes világában mélán veti hatalmas ívének sötét árnyát a vízre, melyen alig siklik el egy-egy késett gondola. A paloták alusznak a múltról álmodozva. Tizian freskói a sós és nedves levegőben régen lekoptak. Élet és öröm kihalt, minden csak árnya a múltnak, de a múltnak ez az árnya is szebb a jelen valójánál — feledést, feledést, hogy mindennek letűntén ne kellessék keservesen sírnom, enmagam fölött keservesebben kacagnom.

Következik: Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (15): Lyka Károly – Kossuth halálos ágyánál