Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (16)

Haraszthy Ágoston – Indiánok földjén

Nem Bölöni Farkas Sándor volt az egyetlen hazánkfia, aki már a XIX. század első felében bejárta az Újvilág földjét, s könyvet írt úti tapasztalatairól. 1844-ben megjelent ugyanis Haraszthy Ágoston Utazás Éjszakamerikában című könyve is. A szerző Bács megyei földbirtokos volt; a bécsi magyar testőrség tagja, majd József nádor magántitkára lett.  1839-ben egy fürdőhelyen angol utazókkal ismerkedett meg, akik elbeszélései nyomán az amerikai élményeikről, a huszonhét esztendős magyar nemes maga is kedvet kapott körülnézni az Újvilágban. Negyvenkét napos tengeri utazás után érkezett meg New York kikötőjébe. Utazása csaknem két évig tartott. Bejárta az Egyesült Státusok minden ismert részét, sőt ismeretlen vidékekre is el merészkedett. Ö volt az első magyar, aki hírt adott a későbbi romantikus indiánregények akkor még nagyon is valóságos, romantika nélküli világáról.

Megszerette az amerikai életet, olyannyira, hogy hazatérte után eladta a birtokát, és családostul Amerikába költözött. Földet olcsón lehetett venni, s Haraszthy Ágoston ügyesen gazdálkodott. Szőlőt honosított meg Kaliforniában, szeszgyárat, cukorültetvényeket, hajózási és egyéb vállalatokat alapított. Polgártársai elismeréssel nézték gyarapodását, és törvényhozási képviselőjükké választották.
1868-ban új, még vadabb területen telepedett le: Nicaraguában, ahol fűrészmalmai voltak. 1869. július 22-én lóháton birtoka bejárására indult. Hiába várták vissza. Amikor keresésére indultak, csak lovát találták meg fához kötve egy folyó mellett, majd földre terítve felső kabátját. Innen nyomai egy fához vezettek, melynek egyik ága átnyúlt a folyón. Valószínűleg ezen akart átkapaszkodni a túlsó partra, mert az ágat letörve, a vízben találták. A vadnyugat magyar vándora a folyóba zuhanva minden bizonnyal egy éhes alligátor áldozata lett – mutatta be az olvasónak a kiváló utazó férfiút Lukácsy Sándor.
*

Néhány napi veszélyes és fárasztó utazás után, majd oly sűrű fiatal erdőkön, hol a ló előtt két-három ölre felnyúló különnemű fákat kézzel kelle kétfelé hajtanunk, majd nagy hegyeken és számtalan folyókon, majd egész napig tartó réteken és mocsárokon keresztülhaladva, minden akadályok dacára szerencsésen a törzsök lakhelyére, a tó partján, hol az indiánfőnök lakott, megérkeztünk. Már estveledék, midőn egy ritka erdőből kiérve, a hegytetőről lábainknál gyönyörű sík tájat pillantánk meg, melyet azonban laposnak nem nevezhetünk, mert itt-ott dombocskák emelkedének minden irányban; öt-hatszáz ölre egymástól a már előbb látottakhoz hasonló indián lakok tűntek szembe, csakhogy sokkal nagyobbak, magasbak s nem gömbölyűek, hanem hosszasak valának, nagyságra nézve egy – a Tankora-tó partján magas dombon álló – wigwam által felülmúlva. Ez előtt a szárító póznák- és rácsokon kívül három hosszú pózna emelkedék, melyekre különbféle színű rongyok mint lobogók valának tűzve. Csendes pompában fekvék előttünk a szép tér, a pázsiton itt-ott meztelen gyermekcsoportok cikáztak, a lakok előtt pedig félig meztelen férfiak ültek vagy hason hevertek. A wigwamok oldalain gyengén bekerített kertek léteztek, melyekben nagy vakondoktúrásokhoz hasonló felhányt dombocskák kukoricával és ugorkával valának beültetve, miből látszott, hogy ezen indiánoknak már van némi fogalmuk a vetésről. A nők különféleképp valának elfoglalva: némelyek kobakokban vizet vittek, mások a kertben dolgoztak; az egész táj meglehetős elevenséget mutata. Midőn leértünk, egy csoport gyermek futott elénk és bámulással fogadott. Később néhány férfira akadánk, kik kevéssé felemelvén fejüket, ismét előbbi helyzetükbe tevék magokat, mintegy megbánva, hogy oly hasztalan okoztak fejüknek mozgást.
Vezetőnk senkihez sem szólt, hanem egyenesen a magason fekvő nagyobb wigwamnak tarta, melyet mint a főnök lakhelyét jelele ki. Számosb kunyhók előtt haladván el, hol azonban meg nem szólíttatánk s csak kevés figyelmet látszánk gerjeszteni, a főnök lakához érkezénk, hol mintegy tíz indián, ki fekve, ki ülve, apró kőpipákból dohányozott. Leszállánk lovainkról, s vezetőnk, mint látszék, a főnök után tudakozódék, ki is egypár perc múlva kijőve, s utána két izmos fiatalember.
A főnök, egy izmos, sugár termetű, zordon tekintetű férfiú, egy ölnyi magas lehete; erős, hosszú karok-, vastag, csontos lábak-, széles mell-, gömbölyű arc- és nagy fejjel, melyről sűrű fekete haja apróra befonva csüngött, több sastollal ékesítve, miket a főnökökön kívül másnak viselni nem szabad. Átható fekete kis szeme élesen vala reánk függesztve; kiálló pofacsontjai, nagy szája, tágas orrlikai ezen izmos férfiúnak kellemetlen tekintetet adának, mi azáltal is sokat veszte, hogy semmi szakáll és szőr nem látszott a széles arcon, mely az idő és szenvedelmes életmód viharainak nyomát viselé. Öltözete egy skarlátszínű, vállán párducbőrként átvetett pokrócból állt; félig meztelen teste különbféleképp színezve, s arcára párduchoz hasonló állat, mellére medve s egyéb állatok valának festve; szeméremtestét egy darab szarvasbőr takará; térden felülig szarvasbőr harisnya nyúlt, néhány vékony szarvasbőr szíjjal a fentebbi takaróhoz fűzve; lábait pedig szintén szarvasbőrből varrt bocskor fedé. Karjai meztelen voltak s rajtuk különféle alakok tetovírozva.
Míg a főnök nagy figyelemmel vizsgált bennünket, két izmos fiatal férfi lábához ült, egyik márványból faragott nagy pipát, hosszú s mintegy két hüvelyknyi vastag szárral, másik egy baltát, úgynevezett tomahawkot tárta kezében. Ezek valának a főnök őrei. ‘ .-
Ezután a főnök által wigwamja belsejébe vezetteténk, mely elég tágas vala tizenöt-húsz ember elfogadására, s egyébként a többi wigwamok belsejéhez hasonlíta. Az ágyak sokaságáról ítélve, számos családjának kellett lenni a főnöknek. Két puskán, néhány íven és nyílon, egy párducbőr öltözeten s néhány sastollon kívül egyéb e lakban nem létezett, csak a tűznél állt egypár rossz, mint látszék, repedt vasfazék, inkább mutatványképp, mint használat végett. Beléptünkkor néhány nő és leány guggolt a tűz körül, de tüstént felkeltek s a lak hátulsó részébe vonultak, hol ismét leguggoltak. A főnök átvevén az őt híven követő őröktől a barátságpipát a hód bőrből készült sallangos dohányzacskóval együtt, megtölté az öblös pipát, míg mi a tolmácsunk által adott jelre a tűz körül helyet foglaltunk, azaz a földre, mely nem kevéssé piszkos volt, leültünk. A főnök is leguggolván, a két őr, mint két hív eb, jobbról-balról lábához feküdt. Helyzetük igen kínos lehete, mert a tűz meglehetősen égett, melytől alig valának néhány arasznyira, holott különben is alig tűrhető meleg vala.
Most az egyik őr főnöke pipájára egy darab parázst tőn, ki is néhányszor bodor füstöt ereszte a pipából, lerázá a parázst, egy nagyot szívott s az egész füstöt reám mint hozzá legközelebb ülőre oly erővel fúvá, hogy szemembe, orromba nyomult. Mindjárt köhögni kezdek, szemem könnybe borult, s már fel akarék kelni, midőn tolmácsunk reám kiálta, vegyem el a pipát, szívjak egyet belőle s a füstöt fújjam a mellettem ülőre. Ez nagy kívánság volt ugyan, de meg kellett tennem, mert előttem álltak a fejbőrök s a főnök szavai: „ha nem viseljük magunkat úgy, mint nemzete szokásai kívánják, életre-halálra meg fog vívni velem, s fejbőrömet lefejteni”. Ez, gondolám, mégis rosszabb volna, mint a pipázás, s a pipát nem kevés félelemmel kivevén a főnök kezéből, oly keveset, mint csak lehete, szívék belőle, s a füstöt a mellettem ülő társamra bocsátám. Már honomban is elég erős dohányt szívtam, milyen a kapadohány is, de ez semmi az indiánok dohányneműjéhez képest, melyet kinikkiniknek hívnak s egy fanem gyökerének héjából készítenek. A csemetegyökér héját ugyanis lefosztják s napon megszárítva porrá törik és úgy szívják. Erejére nézve hasonló a paprikához, s színe is oly verhenyeges sárga.
A barátságpipa kézből kézbe ment, míg ismét a főnökhöz került, ki mint előbb, egy nagyot szívott, s a füstöt reám bocsátvan, a pipát kezembe adá a dohányzás folytatása végett. Én azt szinte tovább adám, mint előbb, de már alig valék képes ülve maradni, minthogy az egész wigwam forgott velem, s hideg veríték csörgött arcomról; annyit azonban még láthaték, hogy két társam nem kevésbé szenved, mert a doktor igen gyenge pipás volt, s nem kis aggály fogott el, midőn őt életjel nélkül hátradőlni látám. Azonnal felugrani és segítségére akarék sietni, de csakhamar észrevevém, hogy magam is igen rosszul vagyok, s a vezetőre kiálték, vinné a doktort ki a szabadba, hova magam is tántorogva követem. A lord is utánam jőve, de inkább hömpörögve, mint lábán. Kiérvén, a tó szélére tántorgék s a vízbe vetem magamat. Ez által könnyülést s enyhet érezvén, ismét felmenék, s tanácsomra társaim is, kik igen rosszul valának, példámat követék. Én még gyermekkoromból tudván, hogy a pipátóli rosszullét után biztosabban lehet dohányozni, s nem félhetni, hogy ez ismét oly nagy mértékben ártson, bemenék a wigwamba, elfoglalám előbbi helyemet, s nyugton várva, míg a pipa hozzám került, jót szívtam belőle s a füstöt erősen fúvám egy mellettem ülő indiánra. Ez által megnyerem a főnök irántami hajlandóságát, ki háromszor elég erősen vállamra üte s valamit monda nyelvén, mit azonban nem értettem, s mi egy másik indiánnal beszélő vezetőnk figyelmét is elkerülte. A pipa még két- vagy háromszor körülmenvén, a főnök felkelt és kiment a wigwam elébe, követve mindnyájunktól.
Most értésemre adá vezetőnk, hogy a főnöknek szánt ajándékot adnánk át, mit azonnal teljesíténk. Ezen ajándék állt egy bicskából, vörös posztóra felvarrt szánkacsörgőkből és egy kis pisztolyból, miket nyugodtan, mint neki járó adót, vett tőlünk át, de bárhogy iparkodék a nyert ajándékoni örömét titkolni, ezen öröm félreismerhetlenül mutatkozott arcvonásain. Nemzete szokása szerint a csörgőket vállán keresztül magára akasztá, a vörös bőrövet, melyben a pisztoly vala, derekához csatolá és a bicskát szinte az övbe tévé. Ezután megrázkódott, s mind ő, mind a körülálló indiánok nagy tetszéssel hallgatták a csörgők egyszerű harmóniáját. Pisztolyát is megpróbálta, s egypár golyót lővén ki belőle, jónak nyilatkoztatá. Figyelemmel vizsgáltam az indiánok arcait, ha nem tapasztalok-e irigységet vonásaikban, de semmi ilyest nem vevék észre, sőt mind örülni látszék a főnök ily szép ajándékán.
Beállván az est, gazdánk egy üresen álló wigwamba vezettete bennünket, melynek lakosai hihetőleg bővebb vadászat kedveért néhány hónapra máshová költöztek. Poggyászunkat már ott találtuk, min nem kevéssé bámulék, minthogy a pipa kellemei közt egészen elfelejtők kis holminkat őrizni. E gondatlanságunkra mindjárt figyelmeztetem vezetőnket, ki azonban megnyugtatásunkra kijelenté, lennénk aggódás nélkül, mert hol a főnök lakik; s azon vendégnél, ki a főnök által fogadtatik el s a főnököt teljes megelégedésére ajándékozta meg, mint jelenleg történt, nem lehet félni, hogy csak egy gomb is ellopassék.

Következik: Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (17): Vachott Sándorné: Fóti szüret

Látogatás Két Hold házánál

KÉT HOLD
Hamlin Garland interjúja
Mcclure's Magazine, 1898. szeptember

Custer kontra csejennek

Két Hold csejenn törzsfőnök részt vett az 1876-os montanai Little Big Horn-i csatában. George A. Custer alezredes, a 7. lovasezred parancsnoka katonai expedíciót vezetett csapatai élén, hogy bekerítsék és lerohanjak a sziú törzsfőnök, Ülő Bika vezette indiánokat. Június 25-én Custer haderejének egy része Reno őrnagy parancsnoksága alatt átkelt a Little Big Horn folyón, és megtámadta az ott táborozó indiánokat, de csapatait visszakényszerítették a folyón túlra. Custer egy másik útvonalon vezette hadoszlopa ugyancsak a táborhely irányába, de az indiánok megtámadták és hatalmas erőfölénnyel bekerítették őket, majd amikor védettebb állásokat keresve emberei a nyílt terepen vonultak egy hegyorom felé, valamennyit lemészárolták.
Nem tisztázott, hogyan lelte halálát Custer. A testét hallos sebesülés érte, de a fején is találtak egy közelről leadott golyótól származó sérülést, ezért néhányan azt vetették fel, hogy utolsó töltényét maga ellen használta fél.


Hamlin Garland (1860-1940) nyugat-amerikai realista író, édesapja egy az iovvai és dakotai prériken kudarcot vallott telepes volt. Garland elhatározta, hogy tanár lesz, és ennek érdekében megszállott autodidaktaként képezte maga. 1884-ben Bostonba költözött, és hamarosan az ottani egyetemen tartott előadásokat. Olyan gondolkodók voltak hatossal rá, mint Herbert Spencer, Hippolyte Taine, Walt Whitman, Henry George és az amerikai realista regény doyenje, William Dean Howells. Első elbeszélései a Harper's Weeklyben jelentek meg. Leghíresebb könyve a Main-Travelled Roads (Főutak, 1891 ) ezeknek az elbeszéléseknek és az újabbaknak a gyűjteménye, amelyben sivár és mítosztalan képet fest a közép-nyugat paraszti világáról. Az 1890-es évektől kezdve elfordult a realizmustól, és az elkövetkező húsz évben a nyugati hegységekben játszódó romantikus regények sorát írta meg, amelyek a bennszülött indiánokkal való együttérzéséről tanúskodnak. 1917-ben A Son of a Middle Border [A középnyugat fia] címen megjelent nagysikerű önéletrajza, amelyben a határvidéki élet nehézségeit legyőző ember hősiességét ábrázolja. Ennek a könyvnek három folytatást is megírta, majd leányával Kaliforniába költözött, ahol további két, a spiritualizmussal foglalkozó könyvet jelentetett meg. Az Amerikai Művészeti és Irodalmi Akadémia tagjai közé választották.

Törzsfőnökök tanácskozása, köztük
Ülő Bika is

Ahogy felértünk az alacsony, fenyővel benőtt hegygerincre és letekintettünk a forró, száraz völgybe, Farkas Hangja, csejenn tolmácsom rámutatott egy kis fakunyhóra az égerfák zöld vonulatánál, ott ahol a Rosebud folyik, és így szólt:
– Két Hold háza.


Amint közelebb indultunk, egy rejtélyes útelágazáshoz érkeztünk. A baloldali út bekanyarodott egy drótkerítés sarkánál, a másik jobbra kifutott a mezőre. Elindultunk balra, de a fakunyhó ajtójából egy takarót lengető kéz átirányított minket a jobboldali útra. Még közelebb értünk, és megláttuk Két Holdat, aki az alacsony fakunyhó homályában takarókat teregetett szét. Néhány fiatal csejenn egy sarlót köszörült. Pár gyermek a kis fapajták körül játszadozott. Maguk az épületek és az udvar a még új, terméketlen területre érkezett fehér telepes környezetének pontos mása volt. Sivár és taszító – a szegénység hona.


Amint az ajtónál leszálltunk a lovunkról, Két Hold kitárt karral jött elénk. "Üdv!" fogadott minket a legszívélyesebb, hosszan elnyújtott üdvözléssel. Intett, hogy üljünk le a takarókra, amelyeket érkezésünk láttán terített le a földre. Ennél természetesebben és méltóságteljesebben nem is lehetett volna fogadni látogatókat.


Ahogy leültünk, pipát és dohányt hozott elő. Magas, öreg férfi volt: barna bőre sima és tiszta, melle erős, háta egyenes, tartása katonás. Arca nyílt emberséggel mosolygott felénk, udvariasan és határozottan viselkedett. Amíg a dohányát vágta, Farkas Hangja tolmácsolta neki az óhajomat. Ezt mondtam: – Két Hold, azért jöttem, hogy meghallgassam Custerrel esett csatátok történetét, mert úgy hallottam, te is a törzsfőnökök között voltál. Miután elmondtad, szeretnék néhány fényképet készíteni rólad. Azt szeretném, ha jeleket adnál egy takaróval, ahogy a régi indián törzsek tették a harcok során.
Farkas Hangja mindezt tolmácsolta neki, az ügynökségtől származó üzenettel együtt, és közben valahányszor elhallgatott, Két Hold dörmögve jelezte, hogy érti: "Aj", "Ah", "Hó!" – közönségesen morgásnak neveznénk ezeket a hangokat, valójában a levegőt fújta ki mélyről, hosszan elnyújtva, roppant kifejező hangzással.


Utána hosszú csend következett. Az öreg indián elmerengett. Időbe telt, hogy a völgy rekkenő hőségéből, csendjéből, kunyhója homályából, dróttal kerített legelőjéről visszatérjen ifjúsága napjaihoz. Amikor beszélni kezdett, hangja megfontoltságról árulkodott. Arca minden pillanattal komolyabb lett, tekintete egyre áthatóbb.


– Két Hold nem szeret a harcok idejéről beszélni; de mert te könyvet csinálsz, és az ügynök azt mondja, Grinnell barátja vagy, elmondom... az igazságot. Nagyon régen volt már, a szavak nem jönnek könnyen.
Azon a tavaszon (1876) a Powder Rivernél volt a táborunk, csejennjeim ötven wigwamja. Ahhoz van közel ez a hely, amit ma McKenney Erődnek hívnak. Egyik reggel katonák támadtak a táborra. Három Ujj (McKenzie kapitány) volt a vezetőjük. Megleptek minket, szétszóródtunk, és hátrahagytuk a pónijainkat. A katonák elhajtották őket. Éjszaka a katonák aludtak, a lovakat kikötötték a tábor egyik oldalán. Odalopóztunk, visszavettük az állatainkat, majd elinaltunk.
Sokáig mentünk, aztán egy napon Charcoal Butte-nál rátaláltunk egy nagy sziú táborra. Mi is letáboroztunk a sziúknál, és nagyon jó dolgunk volt – sok fű, sok vad, jó víz. Szilaj Ló volt a tábor főnöke. Ülő Bika valamivel lejjebb, a Little Missouri folyónál táborozott.
Szilaj Ló azt mondta nekem: "Örülök, hogy idejöttetek. Tovább harcolunk a fehérek ellen."
A tábor már tele volt sebesültekkel, nőkkel és gyerekekkel.
Azt mondtam Szilaj Lónak: "Úgy legyen. Készen állok a harcra. Nem ez lesz az első harcom. Embereimet megölték, a lovaimat elhajtották. Örülök, hogy harcolhatok".

Csejenn anya, gyermekével

Itt az öreg törzsfőnök elhallgatott egy pillanatra, és arca komor, büszke kifejezést öltött.
– Akkoriban azt hittem, hogy a Nagy Szellemek, amikor megteremtették a sziúkat, ide tették őket – mondta és egy kört rajzolt jobboldalra –, a fehéreket meg a csejenneket pedig ide – folytatta és rajzolt két kört baloldalra is –, azért, hogy megküzdjenek egymással. A Nagy Szellemek, gondoltam, örömüket lelik abban, hogy látják a harcukat; olyan ez nekik, mint a játék. Akkoriban így gondolkoztam a harcról. – Ahogy ezt mondta, egy pillanatra szinte éreztem ennek a kaján istennek a jelenlétét, akinek színielőadás az emberek csatája.
– Május körül, amikor magasra nőtt a fű és megerősödtek a lovaink, elhagytuk a tábort, és átszeltük a vidéket a Tongue River torkolatához. Aztán Szilaj Ló, Ülő Bika és mindannyian felmentünk a Rosebudhoz. Ott volt egy nagy csatánk Crook tábornokkal, jól megvertük őt. Sok katona meghalt – indián csak kevés. Nagy csata volt, hatalmas füst és por.
Onnan mindannyian átkeltünk a Nagy-Vízválasztón, és letáboroztunk a Little Horn völgyében. Mindenki azt gondolta: "Kijöttünk a fehér ember országából. Ő élhet ott, mi élhetünk itt." Pár nap múlva, egyik reggel, amikor Ülő Bikától északra voltam az egyik táborban, odalovagolt egy sziú hírnök, és azt mondta: "Mindenki fesse ki magát, főzzetek és készüljetek hozzá a nagy tánchoz."
A csejennek elmentek főzni, dohányt vágni és nekikészülődni. Mindannyiunknak egész nap a táncon járt az esze. Nagyon örültünk, mert arra gondoltunk, messze vagyunk a fehér emberektől.
Elvittem a csermelyhez megitatni a lovaimat, lecsutalkoltam őket hideg vízzel, és magam is úsztam egyet. Aztán gyalogszerrel visszatértem a táborba. Wigwamomhoz érve a Little Horn felé pillantottam, ahol Ülő Bika tábora állt. Nagy porfelhőt láttam felemelkedni. Olyan volt, mint egy förgeteg. Abban a pillanatban egy sziú vágtatott táborunkba, kiáltozott: "Katonák jöttek! Sok fehér katona. "
Berohantam a wigwamomba, és mondtam a sógoromnak: "Hozzátok a lovaitokat; jönnek a fehérek! Mindenki rohanjon a lovakért!"
Kintről, messze fent a völgyben csatakiáltás hallatszott: Hej-ej, hej-ej! Lövéseket is hallottam, így! (gyors egymásutánban rövideket tapsolt). Nem láttam indiánokat. Mindenki a lovaiért, meg nyeregért indult. Már az én lovam is megvolt, amikor megint egy sziú harcos jött és azt mondta: "Sok katona jön!"
Aztán a harcos a nőkhöz fordult: "Menjetek az útból, nagy harc lesz!"
Én azt mondtam: "Igen, készen állok."
Felültem a lovamra, és kilovagoltam a táboromba. Így szóltam fejvesztve szaladgáló népemhez: "Két Hold vagyok, a törzsfőnökötök. Ne fusson el senki! Maradjatok itt, és harcoljatok! Itt kell maradnotok, megküzdenetek a fehér katonákkal. Én maradok, akkor is, ha meg kell halnom."
Gyorsan Ülő Bika táborához lovagoltam. Akkor megpillantottam a fehér katonákat (Reno embereit). Rajvonalban harcoltak. Az indiánok védték a. síkságot. Összezavarták a katonák sorait. Itt sziúkat láttam, ott katonákat, amott megint sziúkat; vadul lövöldöztek. Por és füst gomolygott a levegőben. Láttam, a katonák visszavonulnak, és mint a menekülő bölények beleesnek a folyóba. Nem volt idejük átkelőhelyet keresni. A sziúk felkergették őket a hegyre, ahova szekereken még több katona érkezett, aztán a hírnökök üzenetet hoztak, hogy a többi katona öli az asszonyokat, és erre a sziúk visszafordultak. Ott harcolt Gall főnök és Szilaj Ló is.
A saját táborom felé vettem az utam, és nem hagytam, hogy az asszonyok elvigyék a wigwamokat. Ahogy a lovamon ültem, megláttam, hogy kelet felől zászlók emelkednek ki a hegy mögül (felemelte az ujjhegyeit). Aztán egyszerre a katonák is megjelentek, lovon mindannyian, így ni (egymás mögé tette az ujjait, mutatva, hogy Custer katonái négyes oszlopokban érkeztek). Kis kihagyással három csoportban (osztagban) álltak fel. Kürt harsant, erre mindannyian leszálltak a lóról és a hegy mögé vezették azokat.

Indián gyermekhordozó asszonyok

Aztán minden oldalról sziúk vágtattak fel a hegyoromra; szélsebesen lovagoltak. A csejennek balról mentek fel. A lövöldözés villámgyors volt, villámgyors. Puf-puf-puf sebesen. Egypár katona térdre esett, a többi állt. A tisztek legelöl. A füst csak gomolygott, mint egy hatalmas felhő, és amerre csak a sziúk lovagoltak, a por is úgy kavargott, mint a füst. Bekerítettük őket, ahogy a víz körülveszi a követ. Aztán lövünk, vágtázunk, lövünk megint. A katonák a földre esnek, rájuk zuhan a lovuk. Egész sorokban esnek el a katonák, de egy ember fel-le lovagol a sorok előtt... egyfolytában tüzel. A lova fehérpofájú, fehérlábú, vörössárga. Nem tudom, ki volt az. Nagyon bátor ember.
A katonák csak keveset tudtak megölni az egyre csak körülöttük kavargó indiánok közül. Sokan leestek a lovukról. Végül már minden lovat lelőttek, csak ötöt nem. Időnként egy-egy ember kitört, és a folyó felé rohant, de felbukott. Végül vagy száz ember és öt lovas állt a hegyen egyetlen csoportban. A kürtös egész végig fújta a parancsokat. Ő is nagyon bátor volt. Aztán megöltek egy parancsnokot. Úgy hallottam, az volt Hosszú Hajú (Custer), nem tudom; az öt lovas és a csapat ember, úgy negyvenen, elindultak a folyó felé. Aki azon a vörössárga lovon ült, az vezette őket, egyfolytában kiabált. Szarvasbőr-inget viselt, és hosszú fekete haja, meg bajusza volt. Nagy késével elszántan küzdött. Az összes emberét fehér por lepte be. Nem tudom, hogy tisztek voltak-e, vagy sem. Az egyik ember még egyes-egyedül messze elrohant a folyó mellett, körbe fel a hegyoldalba. Azt hittem, ő megmenekül, de egy sziú lőtt és fejen találta. Ő volt az utolsó. Karsáv volt a kabátján (őrmester).
Most már minden katonát megöltünk, és levettük róluk a ruhát. Ezután már nem lehetett megmondani, melyikőjük tiszt. A testüket ott hagytuk, ahova esett. Nem volt tánc aznap este. Szomorúak voltunk.
Másnap a sziú főnökök, két csejenn és én, Két Hold, kimentünk a csatatérre, hogy összeszámoljuk a halottakat. Egyikünk egy köteg botocskát vitt. Amikor halott emberhez értünk, fogta az egyik botot és odaadta a társának, így számoltuk meg a halottakat. Háromszáznyolcvannyolcan voltak. Harminckilenc sziút, hét csejennt öltek meg, körülbelül százat megsebesítettek.
Néhány fehér katonát késsel megvágtak, hogy biztosan meghalt-e; a hadak asszonyai is összekaszaboltak párat. Legtöbbjüket ott hagytuk, ahova estek. Odaértünk a nagybajszos emberhez; a folyó felé nézve a hegyoldalban feküdt. Az indiánok nem vették le róla a szarvasbőr-inget. A sziú főnök azt mondta: "Ő egy nagy parancsnok volt. Ő Hosszú Hajú." Nem tudom. Sose láttam azelőtt. Aki a fehérpofájú lovon ült, az volt a legbátrabb.
Este, ahogy a nap már alacsonyan járt, néhány fiatal emberünk fellovagolt a Little Hornra. Egy nagy csónakban sok fehér katona jött, és figyeltük, ahogy felcsap a füst. Összehívtam a népemet és felvágtattunk a Little Hornra, majd onnan le a Rotten Grass völgybe. Három napig ott táboroztunk, aztán gyorsan visszatértünk a régi útvonalunkon kelet felé. Ülő Bika visszament a Rosebudhoz, le a Yellow-stone-ba, majd el északra. Nem láttam őt többet.

Ülő Bika

Az öregember elhallgatott és megtömte a pipáját. A története véget ért. Gondolatai visszatértek nyomorgó népéhez a kopár földön, ahova ritkán esik az eső.
– Régen volt már. Ma már öreg vagyok, és megváltoztam. Szívesebben látom, ha a népem házakban lakik, énekel, táncol. A harcokról kérdeztél, és én régmúlt időkről meséltem neked. Mindez már elmúlt. Most más dolgokon jár az eszem: először is, a rezervátumunk körül lesz kerítve, hogy kinn maradjanak a fehér telepesek, és idebenn a mi fiaink. Akkor nem lesz semmi baj. Másodszor, szeretném látni, hogy népem marhát tenyészt és vajat csinál. Végül szeretném látni, hogy a népem iskolába jár és megtanul a fehér ember módjára élni. Ez minden.


Szelíd erő sugárzott a törzsfőnök széles homlokának ráncaiból, drámaian nemes lendületű mozdulatokkal kísérte beszédét. Előre tartott karja, merengő tekintete, mélyen zengő hangja tűnődő ünnepélyességet varázsolt közénk. Nem volt harag a hangjában, nem volt benne rejtett vadság. Mindaz, ami a csejennek természetében erős, vonzó és különleges, előjött az öreg ember beszédéből. Olyan vezetőnek és gondoskodó embernek tűnt, amilyen valójában – türelmes, még ha igazságtalanság éri is, udvarias még az ellenségeivel is.

Ford. Zalotay Melinda

Hogyan verselnek az indiánok?

Sokhelyütt kifejezetten igaztalan és elfogult a világról alkotott képünk, és erre minduntalan rá kell döbbennünk, valahányszor olyan ismeretekkel szembesülünk, amelyekről már régebben is alapvetően tudnunk kellett volna, de amiket mégis hanyagul elfedtek, elsinkófáltak előlünk.

Így vagyunk az indián kultúrával is. Az irodalom, s különösen az angolszász, tele van izgalmasabbnál izgalmasabb indiántörténetekkel, amelyeket ifjúkorunkban lelkesen olvasunk is, újabban a róluk készült filmeket vakulásig nézhetjük, de ha letesszük a könyvet és elfordulunk a képernyőtől, akkor be kell látnunk, hogy sémákon, előítéleteken, felszínes információkon kívül semmit sem tudunk azokról, akiket mi rézbőrűeknek tartunk és akik számára mi sápadtarcúak vagyunk; legalább is a könyveink szerint.

Az igazán szomorú az, hogy amit rendre megtudunk az indiánok néprajzáról, dalairól, táncairól, költészetéről, szokásairól, az jobbára mind a múltra vonatkozik, és egy sokszínű, sokarcú népcsoportokból álló népesség helyett már csak egy-egy maroknyi elfajzott, kihalófélben lévő utódra van igazából rálátásunk. Így aztán az Akadémiai Kiadónál megjelent Világirodalmi lexikon “Indián irodalom” címszava például meglehetősen felületes és semmitmondó, s bár néhány alapvető eligazítást lehetővé tesz, csak arra jó, hogy újabb és újabb kérdéseket tegyünk fel.

Azért ne legyünk igaztalanok: a lexikon vonatkozó kötete (a 7-ről van szó) még 1977-ben látott napvilágot, az azóta eltelt több mint harminc évben az emberiség jóval nagyobb léptekkel igyekezett részben törleszteni az indián kultúrában felhalmozott mulasztásaiból, annak ellenére, hogy e pótlással párhuzamosan a maradék indián lakosság mind az észak-, mind a délamerikai földrészen morzsalékká zsugorodott: már-már kihalt, felszívódott, átalakult. Jó szolgálatot tesz a mai kor emberének az a világhálós oldal, amely összegyűjti és használható tárgykörökbe rendezi az indián civilizációval kapcsolatos forrásokat az egész világról. A http://indianmuveszet.lap.hu/ címen elérhető “startlap” a korábbi adatszűkösséghez képest krőzusi bőséggel kínálja a tájékozódás lehetőségét az indiánok anyagi és szellemi élete, története szinte valamennyi irányában - igaz, hogy elengedhetetlen hozzá az idegen nyelv tudás, a legtöbb forrás ugyanis angol nyelvű hozzáférést tesz lehetővé. E lapról olyan mai, élő, autentikusan indián kulturális eseményekre - zenei, tánc- és filmfesztiválokra, találkozókra, irodalmi pályázatokra stb. - van rálátásunk, amelyek arra is figyelmeztetnek, hogy a kis népek és kultúrájuk kiveszése nem megy olyan egyszerűen, ahogy azt elképzelnénk...

Ezért is hézagpótló az a verseskönyv, amit az 1929-ben alapított Szukits Kiadó jelentetett meg 2001-ben. A Népek versei sorozatban megjelent Felhőnéző. Indián dalok, imák, versek című antológia (fordították Domina Bálint, Kiss Nóra, Szántai Zsolt), ha csak pár tucat vers erejéig is, ízelítőt ad az algonkin, apacs, arapahó, csejenn, cseroki, dakota, delavár, feketeláb, hopi, huron, inuit, irokéz, kajova, komancs, krík, moháv, navajó, nez-percé, odzsibve, oglala, pajut, papagó, píma, póni, ponka, pueblo, sosón, sziú, téva, varjú, vinepagó, vintu indiánok lírájából, a tragédiáktól terhes időn át megőrzött és tovább hagyományozott folklórjukból. Ha a További bejegyzések-re kattint, elérheti az aranytalicska válogatását a kötetből.

Huichol indián festmény

(Kár, hogy a kiadó nem gondoskodott a könyvbe foglalt lírai termés szakavatott elemzéséről és csak az egyes indián törzsekre vonatkozó rövid szócikkeket kínál háttérinformációként. De mert egy ilyen könyv is egy mozaikkocka műveltségünk gazdagodó táblaképén, ajánljuk a gyűjteményt az olvasó figyelmébe. - bb)