A "Tolnai" (4)

1903

A szegény emberek pártja
Irta Thury Zoltán

A világutazó Zrinyi

A villamos kocsi üresen indult el a végállomásról, vörös lámpája erőszakosan fúrta bele magát a ködös, szürke sötétségbe. A kocsi elején hegyesre faragott tuskó forma alak dirigálta a fékezőt. Azért volt ilyen különös formája, mert fejére húzta a szürke köpönyeg csuklyáját s ebből csak a szemeit meresztette bele az útba, folyton lármázva a csengővel, akár észrevett maga előtt valakit, akár nem, inkább csak azért, hogy valami hangot halljon. Hátul a kalauz a pénzét számolta. A táskájából kivett egy csomó hatost s egyenkint átolvasta a másik kezébe. Nem ment nagyon könnyen a munka. Az arcain meglátszott, hogy nagyon megkinozza az eszét ez a sok hatos. Mikor végzett velük, a jegyeket vette sorra. Megnézte, hogy melyik mennyi maradt, megint összenézegette a pénzét s elkomorodott. A káros ember csendes töprengése ült az arczára. Mikor aztán, hiába nézegette a pénzt, meg a jegyeket, sehogy se akart rendbe jönni a dolog, visszacsapkodta az egészet a táskába s dühösen rángatta meg az állomásokon a szíjat, amelynek végén a kocsivezető csengőjére billen rá a kalapács.
Egyik állomáson egy földije kapaszkodott föl a kocsira.
– Nini, Rácz ur, – mondta a kalauz. – Micsoda szél hordja erre mifelénk?
– Itt  lakom a Palánk-utcában.
– Bádogos még mindig, vagy talán hogy valami hivatalt vállalt, teszem fel. hogy diner lett, vagy  mi...
– Csak a mesterséggel szerénykedem, verje meg az Isten. Mikor is találkoztunk utoljára, van vagy hét-nyolcz éve, ha nem több. Azóta már kétszer voltam mester. Most már megint csak benn dolgozom a fedőgyárban. Nem boldogulhat az ember. Itt a fábrikában mindent olcsóbban megcsinálnak. Komisz munka, ráfujnak s behorpad, hanem olcsó. A szegény ember még hozzá se fogott s ezek itt már készen vannak vele. Meg szép is. Olyan fényes minden edényük, mint a tükör, agyonnyomják az embert.
–  Ugy?
–  Agyon. Inaskodik az ember, meg vándorol, hogy majd leszakad a lába, aztán próbál, meg kinlódik s ez a vége. Szerencse, hogy meghalt az asszony...
–  Elhalt szegény?
–  El, el. Isten nyugtassa meg. Magának itt, látom, jól megy dolga. Ha fárad, hát megvan érte a szép fizetése, biztos...
A kalauz a számadására gondolt s megint elkomorodott.
– Éppen azt számitgatom, hogy nem találok hetven krajczárt. Tán hogy egy koronát adtam vissza hatos helyett... Olykor-olykor ugy megrohanják az embert, hogy elveszti a fejét. Hiába kiabálok, hogy tele van a kocsi, nincs hely, az urféle tolakodik, aztán fizethetek. Az embernek csak két keze van, nem négy, mint a majomnak, szakítom a jegyet, szakítom, fizetnek, sürgetnek, leczáfolnak, elől-hátul le- meg felugrálnak, aztán ismerd ki magad. Az ipar csak mégis ipar. Nincsen annyi sok emberrel kellemetlenkedése, nem szidják az urak...
–  Nem, csak még azt a kis pénzét is lehúzzák a kárba. Rosszul vágod a lyukat a bádogba, fizetsz, behasad a fedő széle a kalapács alatt, fizetsz. Tiz krajczár, húsz krajczár, ötven krajczár, sir az ember, amikor a hét végén elszámol. Maguknál nincs kár...
– Nincs, hanem ha felír a rendőr, mert sok a kocsin az utas, a kalauz felel érte, ha nyitva marad valamelyik ajtó, a kalauzt büntetik, ha az urak felugrálnak menet közben, az is az én bajom. Az ipar mégis csak ipar... Ha az ember dolgozik, hát csak hasznát látja ...
Sóhajtott s a zsebeit kezdte kikutatni, hogy talán valahol megtalálja a hetven krajczárt. A bádogos is biztatta.
–   Ott, ott, csak keresse. Nem nyelte el a föld.
– Nincs, csak éppen hogy próbálok ugy vaktában, hátha a kezembe akad.
–   Talán a bélésbe csúszott.
Egy darabig hallgattak. A kalauz még mindig a zsebeit kutatta sorra, a bádogos pedig a lámpába bámult, szinte látni lehetett a szemein keresztül, hogy hogyan őröl meg lassú munkájú agya valamit, amit már mindjárt elmond, csak egészen készen legyen vele.
A kalauz befejezte a keresést.
–   Nincs, mondom, hogy nincs meg.
–   Azt meg én mondom magának, czimbora, hogy bolond, aki tovább is vár. – Közelebb húzódott a kalauzhoz, csak ugy szokásból körülnézett, hogy nem hallja-e valaki és beszélni kezdett a  másik panaszos  embernek  egy csomó háborúskodást, amire mind a ketten fölmelegedtek s ugy néztek egymásra, mintha lázuk lenne.
–  Van  már a szegény embernek is pártja, oda be kell menni. A báró megy a bárókhoz,  a gróf a grófokhoz, miért ne álljon a szegény ember is a szegény ember mellé. Igaz, nem igaz? Ha sokan vannak együtt, majd csak kiokoskodnak valamit, így csak nem mehet a világ végéig... Én is mennék, hanem nálunk betiltották. Az igazgató kihirdette, hogy  mindjárt kicsapja a  gyárból azt, aki elmegy a szoczialistákhoz. Azt a kis falat kenyerét csak mégse hagyhatja az ember. Maga fiatalabb is, meg jó formája van...
A kalauz a saját gondolatmenetét követve, szórakozottan újra nekiesett a zsebeinek s csak ugy magához beszélve, töprengett a baján.
– Nincs meg!, a Jézus verje meg, hova lett...
– Majd lenne akkor pénz, meg minden...
Nem beszélhetett tovább, mert a kocsi lépcsőjén fölugrott egy rendőr. A kalauz szolgálatrakészen nyitotta föl előtte az ajtót, a bádogos pedig behúzódott a túlsó sarokba s hallgatott. A rendőr odai se nézett, nekivetette a hátát a kocsi korlátjának s egy-két szót beszélt a kalauzzal.
A negyvennégyest ma bejelentették nálunk. Nekiment a hatvanhetesnek. Kutya köd van. Haza megy most?
– Nem, még két utam van. Maga már kiállott?
– Ki, ideje is, harminczhat óra óta nem vetettem le magamról a ruhát. Nagy a strapa mostanában  az  új főkapitánnyal.
A bádogos közelebb ment. Megcsillant a szeme s most már ő is beállott a beszélgetők közé.
–  Sok a munka?
–   De mennyi.
– Talán nincsenek elégségesen?
–   Még kétannyinak is akadna dolga.
–   Hát ez az, lássa, ez az, amiről én beszélek. Itt a  földivel éppen egy kicsit kibeszéltük magunkat. Már kétszer dolgoztam a magam kezére, aztán belebuktam s ugy vagyunk vele, hogy akik nagyobb urak nálunk, azt hiszik, hogy a szegény ember barom, hát hogy meg kellene mutatni nekik, hogy még se vagyunk éppen bitang jószág. Azt beszéltük itt a földimmel, hogy ha van a szegény embereknek pártja, hát bele kellene menni. Nekem igen-igen bajos, mert hát a gyár ellene van, meg itt a komám se igen teheti, kicsapnák a helyéből; ugy kellene megkezdeni a dolgot,  hogy a rendőr urak egyszerre csak mondanák meg, hogy az Istennek magának se lesznek kutyái a főkapitánynak, meg a minisztereknek ...
A rendőr rábámult a rongyos kis emberre s elgondolkozott azon, amit hallott...
–  Hogy nem leszünk kutyája senkinek ...
–  Azt hát, odavágni nekik a pléhtáblát, aztán könnyen menne minden. A többit elintéznők. Ha maguk nem lovagolnának rá az emberre, meg össze nem. taposnák, nagyobb lenne a szegény emberek pártja.
–  Nem tapossuk mi.
–  Nem-e?
–   Nem jókedvünkből.
–   Maguknak se lehet valami gyöngydolguk. A jó ruha, meg a fűtés, hát aztán még mi. Maguknál se más az ur, mint másutt, csak lehúzzák a kis pénzüket erre-arra, amikor aztán élni kellene, hát nincs.
– Nincs, bizony...
–   No' hát! Nemjobb  lenne ugy. ahogy én mondom!
Valahol a gyalogjárón kiabáltak. A lármára a rendőr odapillantott a bádogosra, mintha csak ez a szegény kis ember zajongott volna.
–  Ne  beszéljen össze-vissza annyi szamárságot.
Felelni már nem lehetett neki, mert leugrott a kocsiról. Újra ketten maradtak. Tovább már nem beszéltek s amikor a kocsi járása lassabb tett, búcsúzni kezdett a bádogos.
—  Hát az isten áldja, földi.
A kalauz csak ugy utána pillantott, mintha valami idegen lett volna s mikor megint beleindult a kocsi a ködbe, kiforgatta a zsebeit s elölről kezdte a keresést.
A  bádogos a  gyalogjárón ment tovább. Mikor a kocsi elrohant mellette, utána kiáltott:
—  Hát csak gondolja meg, földi, amit arról a dologról mondtam.


Magyar újságkiadók

A magyar újságkiadók egy tekintélyes csoportját mutatjuk be lapunk mai számában. Az újságírók testvérei, az újságkiadók, kik 1899-ben Zilahi Simon elnöklésével egyesületet alakítottak, hogy a czivilizáczió leghatalmasabb előmozdítójának, a sajtónak érdekeit megvédjék, előmozdítsák. Az újságkiadók egyesületének hivatalos czime: „Magyar Uj-ujságkiadók Országos Szövetsége" s több mint 190 újságkiadó a tagja, ami élénk bizonyságot tesz arról, hogy az egyesületre szükség van. Ez évi május 24-én tartotta a szövetség ezidei évi közgyűlését, melyre a fővárosba sereglettek az újságkiadók, hogy ügyes-bajos dolgaikat megbeszéljék. A közgyűlésnek azokról a tagjaitól, akik mindvégig ott maradtak, a gyűlés után sikerült felvételt készített Erdélyi fényképész. A képen ott van a vezetőségből \Vadnai Henrik, a Pesti Napló igazgatója, ki a szövetség buzgó titkára, Zilahi Simon, a Budapesti Hirlap vállalat igazgatója, a szövetség elnöke, lelke, vezére, Wolfner József alelnök, az Új Idők kiadója, Nagy Sándor alelnök Pécsről, Lenkei Zsigmond a szövetség jegyzője hivatalos és kitűnő szaklapjának szerkesztője, Dr. Márton Sándor egyesületi jogtanácsos.

1. Vadnai Henrik (Pesti Napló.) 2. Tolnai Simon (Magyar Kereskedelmi Közlöny.) 3. Lenkei Zsigmond jegyző (Kakas Márton.) 4. Mayer Rezső (Torontál, Nagybecskerek.) 5. Marton Sándor dr. ügyész. 6. Wolfner József alelnök (Uj idők.) 7. Zilahi Simon elnök (Budapesti Hirlap.) 8. Nagy Sándor alelnök (Pécsi Napló.) 9. Sümegi Vilmos (Magyarország.) 10. Nobel Adolf (Tatatóváros és Vidéke) 11. Pajor Mátyás (Uj Hirek.) 12. Székely Viktor (Uj Hirek.) 13. Laszky Ármin (Szabadság, Nagyvárad.) 14. Makkay József (Tiszántúl, Nagyvárad.) 15. Gerő Mór (Pénzügyi Tanácsadó.) 16. Pető Lajos (Bácsmegye, Zombor.) 17. Gerő József (Országos Hirdetési Közlöny.) 18. Kaszap Géza (Magyar Hirlap.) 19. Vadász Henrik (Friss Újság.) 20. Benkő József (Magyar Figaró.) 21. Hartmann József (Budapesti Napló.) 22. Goldberg Gyula (Pápai Lapok.) 23. Spitzer Béla (Komáromi Lapok.) 24. Engel Lajos (Szegedi Napló.) 25. Boros János (Aradi Közlöny.) 26. Nagy Dezső (Gazdasági Lapok.) 27. Hoffman M. Mihály (Adóügyi Lapok.) 28. Juttasy Ödön (Molnárok Lapja.) 29. Illés József (Magyar Nemzet.) 30. Ekker Lipót (Vasúti és Hajózási Lapok). 31. K. Paur Ödön (Veszprém vármegye.)


Gyalog a föld körül.

Egy fiatal postatiszt, Zrínyi Bélának hívják, nagykanizsai fiu, akinek a családja azt tartja, hogy rokonságban is van a nagy Zrínyiek véreivel, elindult, hogy gyalog járja körül a világot és keresztül akarja szelni Tibetet. Most ment át Szerbiába, ahonnan útiránya: Bulgária, Török –Görögország, amin át Ázsia, Amerika, Ausztrália, Afrika után Európa és vissza Magyarországba. Időtartam öt év, podgyásza, mit magával visz, 20—25 kg. Nagyobb városokban felolvasást tart. Czélja tanulmányi.
Egyik képünkön az utazó ruhájában mutatjuk be, a másikon pedig az arczképét adjuk.


A fegyverbe öltözött szerzetesek.

A hires franezia festő Robinet, mindig nagy szeretettel foglalkozott a trappisták életével, annak sok mozzanatát megörökítette, de mindennél nagyobb lelkesedéssel örökítette meg azt a jelenetet, mikor az 1870-iki porosz-franczia háborúban Francziaországnak minden karra szüksége volt, a trappistákat fegyverbe öltöztették.
A szótlan, néma szerzet erős és fiatal tagjai felfegyverkezve, katonás sorban mutatkoztak be a századosnak, aki megdicsérte szerzetes létükre katonás voltukat.
– Legyenek fegyverbe és harczra készen, hogy ha esetleg a barbár poroszok betörnének, hogy szent kincseinkben megraboljanak.

A kép épp ezt a jelenetet mutatja be.