2011. augusztus 29., hétfő

Nézzünk filmet: Nosferatu avagy a borzalom szimfóniája

Előbb pár éve, a Csíkszeredai Régizene Fesztiválon láttam Murnau 1922-es Drakula-filmjét, s hozzá egy bukaresti zenei együttes szolgáltatott eredeti, ihletett kísérőzenét, most meg jó minőségben felfedeztem a Google videotárában, és azon melegében ajánlom az Aranytalicska barátainak is.

Mit lehet tudni a klasszikusnak számító némafilmről?

A Nosferatu (Nosferatu, eine symphonie des grauens) minden idők egyik leghatásosabb némafilmje, Bram Stoker Drakula-története ihlette. A nagyrészt levél formában íródott, XIX. századi regény kevés párbeszédet és sok leírást tartalmaz, ami a képi történetmesélésre épülő némafilm számára igen előnyös. Az expresszionista gyakorlattól eltérően Murnau nagyrészt eredeti helyszíneken forgatott, miközben egy sok száz éves legendát, a Kárpátok vérszívó vámpírja, Dracula gróf történetét meséli el, mintákat adva a filmtörténet számos későbbi vámpírfilmjének ábrázolási megoldásaikhoz.

Szereplők Max Schreck (Orlok gróf/Nosferatu), Alexander Granach (Makler Knock/Broker Knock), Gustav von Wangenheim (Thomas Hutter/Jonathan Harker), Greta Schröder (Ellen Hutter/Mina Harker) ,Georg H. Schell (Westenra).

A filmet e hivatkozásra kattintva érhetjük el: Nosferatu, fekete-fehér, magyar feliratokkal, kb. másfél óra


A regény szövege is könnyen elérhető a Magyar Elektronikus Könyvtárban, s ingyenesen letölthető innen:  Drakula gróf válogatott rémtettei / Bram Stoker ; fordító Bartos Tibor
regény ; Bp. : Árkádia, 1985 (Bp. : Szikra)

Ízelítőül mellékeljük az izgalmas levélregény első bejegyzését is, amely mindjárt megteremti a szükséges borzongás hangulatát...


I. FEJEZET
JONATHAN HARKER GYORSÍRÁSOS NAPLÓJEGYZETEIBŐL

Május 3., Szász-Besztercén - Május 1-én este 8.35-kor indultam el Münchenből, másnap reggelre értem Bécsbe. 6.46-ra kellett volna érkeznem, de a vonat egy órát késett. - Buda-Pesth csodálatos város, már amennyit a vonatból láthattam belőle, majd utóbb egy rövid séta során - nem akartam nagyot kerülni az állomástól, mivel ide is késéssel érkeztünk, viszont innen a vonatot időben indították tovább. Olyan érzés kísértett, hogy a Nyugatot elhagytam és a Keletnek vágok neki: a fenségesen hömpölygő Dunán kecses híd visz át a török uralom hagyományai közé.

Az est leszálltával befutottunk Kolozsvárra. Az Hôtel Royale-ban szálltam meg. Ebédre, azaz már vacsorára piros törökborsos lében pácolt csirkét ettem. Nagyon ízlett, csak éppen szomjas lettem tőle. (NB. receptjét Minának!) Kérdeztem felőle a pincért, és mondta, hogy “paprika hendl” vagy ilyesmi a neve, s mivel nemzeti eledelnek számít, a Kárpátokon belül kapok bárhol. Tört németségem hasznomra válik itt - nem is tudom, hogyan boldogulnék nélküle.
Londonban üres óráimban be-bejártam a British Museumba, és a könyvtárban felkutattam az Erdélyre vonatkozó könyveket és térképeket, mivel meggondoltam, hogy némi tájékozottságot szereznem nem árthat az olyan országról, amelynek egy nemesembere lesz az ügyfelem. Megtudtam, hogy az ő környéke valójában a terület keleti határán fekszik, ahol három táj, Erdély, Moldva és Bukovina találkozik, Európa egyik legkisebb és legkevésbé ismert zugában. Sem könyv, sem térkép nem került azonban olyan a kezembe, amelyik Drakula gróf várának helyét szabatosan meghatározta volna. Helyi földabroszaik bizony nem foghatók a mi katonai térképeinkhez. Megtaláltam azonban Naszód-Besztercét, azt a határszéli várost, amelyet a gróf mint utolsó postáját tudatott velem. Azért most ide vezetem be a könyvtárban készített némely jegyzetemet emlékezetem frissítésére, ha majd utamat Minával megbeszélhetem.

Erdély népe négyféle. Szászok lakják délen s kevesebben északon, oláhok közé ékelődötten, akikről újabban az hírlik, hogy dák származékok. Magyarok lakják nyugaton, székelyek pedig keleten és északon. A székelyekről azt olvasom, hogy az eleik Attila hunjai voltak. A néprajz tudósai viszont állítják, hogy a Kárpátok koszorúján belül a világ minden babonája meglel­hető, mintha a képzelet boszorkányszele hordta volna össze. Ha állításuk igaznak bizonyul, az érdekesebbjét feljegyezhetem magam is. (NB. a babonák felől megkérdezni a grófot!)

Ágyam Kolozsvárt hiába volt kényelmes, furcsa álmokkal vívódtam. Kutya vonított az ablakom alatt éjthosszat, de tehette akár a paprika, mert a szobámba készített kancsó vizet mind megittam, mégis szomjúság gyötört. Hanem aztán reggel felé úgy meglepett az álom, hogy csak hosszas kopogásra ébredtem. Reggelim során újból találkoztam a paprikával meg egy kukoricából készült kásafélével - mamaligá-nak mondták - továbbá a “török paradi­csom­ba töltött potyolt hússal” is megismerkedtem, amely kiváló eledel, impletută-nak nevezik. (NB. a receptjét ennek is!) A reggelivel igyekeznem kellett, mert a vonat nyolc előtt indult, azaz kellett volna indulnia - így történt, hogy 7.30-ra kinn voltam az állomáson, és talán egy óráig is ültem a kocsiban hiába. Úgy tetszik, minél inkább a Kelet mélyébe hatolok, annál többet késnek a vonatok. Ugyan hogy járnak Kínában?



Mintha naphosszat egy vidéket döcögtünk volna körbe, hanem az minduntalan szolgált váratlan szépséggel! Apró városok, várak meredek bércen, akár a régi misekönyvekben, majd patak mentében haladtunk, és a görgetegkövekkel meghordott partja elárulta, hogy olykor iszonyúan megárad. Az állomásokon tolongás, tarka viseletek. Rövidkabátos, pörge kalapos, semmitmondó parasztnépség közt, milyennel Franciaországon és Németországon keresztüutazva találkoztam, akad festő ecsetjére kívánkozó is akárhány. A nők vonzóbbak távolról, de a derekuk vastag már úgy is. Bő ujjú gyolcs az ingük, a legtöbbjének a széles övéről leffeg mindenféle, akár a balett-táncosoknak, bár nemigen szorít az övük egyebet a durva vászon­pendelyüknél. A legvadabb külsejű mind közt a rusznyák. Loncsos fekete gubát viselnek, lobogó, piszkosfehér nadrágot, hozzá fehér vászoninget és akár négy csatra járó súlyos tüszőt, a szélte majd egy láb, az alá tűrik a nadrágjukat. A szemük kék, a bajuszuk harcsa, színpadon beillenének haramiának, bár, mint hallom, jámbor népség, inkább éppen az akarata hibádzik.

Alkonyult már, mire befutottunk Besztercére. A régi kulcsos város szinte a határon lévén - a Borgói-hágó innen vezet Bukovinába - szász iparosait elküldte építeni messzi keletre, áruit pedig fel a Keleti-tengerig, s le a Duna torkolatáig. Kettős falainak öles rendjét méltán díszíti strucc csőrében a szertejárás jelképe, a patkó.

Drakula gróf útbaigazítása szerint a Goldene Krone-szállót kerestem, amely nagy örömömre a régi világból itt maradt betérő fogadónak bizonyult. Várhattak, mert a kapuja résén piros arcú, idősebb asszony tekingetett kifelé - pendelyére kötény borult elöl-hátul, szoros kötése szinte az erényességre cáfolt rá -, s amint odaértem, megszólított: “Herr Anglius?” - “Az vagyok - mondom -, Jonathan Harker.” Rám mosolyodott és nyomban hátraszólt egy fehér ingujjas idősebb embernek, az meg került-fordult, s levéllel tért vissza.

Szeretve tisztelt uram, üdvözlöm a Kárpátok peremén. Már igen várom. Aludjon jól az éjszaka. Holnap háromkor indul a delizsánsz Bukovinába. Helyet foglaltattam rajta. A Borgói-szorosban kocsim várni fogja és elhozza énhozzám. Remélem, jól utazott Londonból, és kellemesen tölti majd napjait az én kies vidékemen. Szolgája
Drakula


(Bejegyezte: B. Bálint)

2011. augusztus 26., péntek

Tóth István és az ő Herbárium-a


A tavasszal cserépbe ültetett csípős paprika neveléssel kísérleteztem dolgozószobám ablakában, s mialatt a palántákat öntözgettem-gondozgattam, egyre gyakrabban jutott eszembe egy csodálatos kisvilág, amelybe bepillantani egyszer osztályrészemül adatott. A palánták nőttek, nődögéltek, fölöttük pedig szárnyat bontott a nyugalmas eseménytelenség, volt hát időm a csöndes emlékezésre is.
Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy hórihorgas, aranyszívű, szerény költőember a marosvásárhelyi Somostető emelkedőjén, a Nyár utcában, vendégmarasztaló, árnyékos, buja kert közepén. Tóth István a neve.
Életrajzi adatai pár sorban elférnek: 1923-ban született Tenkegörbeden, s 2001-ben halt meg Marosvásárhelyen. Ami e két sarokpont közé eső 78 esztendőbe belefér, az a tanárság mellett (Kolozsvár, Nagyvárad, Marosvásárhely) a költészet és a műfordítás. (Olykor talán inkább a műfordítás és a költészet.)
Formaművésznek tartják, jelentős hozzájárulása a latin irodalom magyar nyelvre való átültetéséhez. 1980-ban válogatott versei jelentek meg a Kriterion könyvkiadónál (Sziklás parton), utána már csak három önálló kötetéről tudok: 1994-ben a Népújság-könyvek sorozatban jelent meg vékony füzete, majd 1998-ban a Mentor adta ki Herbárium-át, 2000-ben pedig Besztiárium címmel jelent meg verseskönyve a Literátornál.
1988-ban jártam nála, akkor ismerkedtünk meg személyesen. Felesége éppen kórházban feküdt, ő meg elmagányosodott aggodalmában kapva kapott vendéglátásomon. Emlékszem, az volt a szándékom, hogy végiglátogatom Eminescu román nemzeti költő legjelesebb magyar műfordítóit, köztük Tóth Istvánt is.
Természetesen, mint két költőember, ha megoldódik a nyelvük, amihez az előttük pohárba csorgatott szilvórium is hozzájárult (amit aztán, apró kortyokban, szintén a kert terméséből készült körtepálinka követett), Mindenről beszélni akartunk, hiszen a szabadban voltunk, a kerti asztalnál, köröskörül az anyatermészet, maga a megtestesült Flóra, amelynek ő oly nagy csodálója és szorgalmas szolgálója is volt egyben.
Akkor beszélt nekem régóta dédelgetett tervéről, hogy Lírai enciklopédia címmel verskötet-sorozatban énekli majd meg a növény- és állatvilágot, továbbá a kövek és az égitestek csodavilágát. Herbárium, Besztiárium, Lapidárium, Szolárium lesznek majd a verses enciklopédia építőkövei. Növénytanából már készen áll jó néhány – lelkendezett, s nőttön növő nagylelkűsége jeleként mindjárt fel is ajánlotta az 1991-es Előre Naptár számára a teljes Herbáriumot; reméli, határidőig el is készül vele.
A közlésre már nem kerülhetett sor: egymásra csodálkozásunk örömét megszakította az 1989 év végi romániai rendszerváltás forgataga: engem jól elkapott, őt meg felőrölte… Az Előre közben egyszerűen megszűnt, a helyében indított napilap pedig már nem vállalkozott évkönyv kiadásra.
Tóth István egyre magányosabb lett. Nyugalomba vonult. Emberi-költői tapasztalatára nem tartottak igényt, a megbolydult világ nem sok jót igért a klasszika-filológiában járatos és az egyetemes emberi értékeknek elkötelezett költőnek. Élete utolsó pillanatáig várta, hogy egyszer még meglátogatom. Hogy megmutassa nekem lírai eniklopédiáját, s tanácsot kérjen kiteljesítésével kapcsolatban.
Nem találtam módot időt szakítani rá. Arra gondoltam: ha igaz a túlvilág, még találkozunk. Addig is most, késői kegyeletként Herbáriumát és Besztiáriumát lapozgatom. Nem hiba nélküli, helyenként fáradt, muszáj-versek keverednek bennük az élővilág mély, bölcs megértését és mindennél előbbre való teljességét vállaló lírai szemlélettel megírt remek darabokkal. Álljon itt, mementóul a Herbárium bevezetőjeként szolgáló verse, amely már látogatásom előtt készen várta a számomra végképp megkésett folytatást… (Cseke Gábor)


Tóth István:
ELŐHANG

Hogyha teljesen érzem vállamon 
egyetlen földön fekvő levél sorsát: 
legalább olyan súlyos, mint egy ország 
ügyét védni egy vészes várfalon.

Hogyha száműzetését vállalom 
egy elrejtett virágnak, mit magos fák 
zártak be, s a még nagyobb elhagyottság 
rengetegnél is sűrűbb árnyba von:

mi késztet mégis, hogy mellé szegődjek? 
Hisz egyirányú úton megyünk végleg,
 amelyen visszajönni nem lehet.

Engem minden ártatlan sors megölhet: 
felmentésére hív a percnyi élet, 
és én véle örökre elveszek.

Somostető, 1984. X. 6.

A továbbiakban az Aranytalicska külön oldalon mutatja be, bő válogatásban előbb a Herbárium-ot, majd a Besztiárium-ot...


2011. augusztus 24., szerda

A hasbeszélő és az ő időtálló mutatványa


A mai nap folyamán a Magyar Elektronikus Könyvtár gyakran frissülő állományában megjelent egy 34 oldalas könyvecske, amelynek már a címe is felcsigázza a képzeletünket: A hasbeszélés művészete. Utasítás a hasbeszélés mesterségének elsajátítására, valamint mindenféle állathangok utánzására. Írta: Fregoly. Budapest, 1901. Gerő I. Imre kiadása. 

Belelapoztam: szakkönyv ez a javából, méghozzá olyan szakember írhatta, aki tökélyre vitte ezt a ma már divatjamúlt mutatványt, s amelyről az alábbi ismertetést találtam az 1934-es magyar sajtóban:

"Ha valaki el akarja sajátítani a hasbeszélés tudományát, úgy az említettek figyelembevételével következőképpen kell eljárnia:

Legelső feladatként a mormogást sajátítsa el, mert ez a hang teljesen hátul a gégében képződik és azt a benyomást kelti, mintha messziről keletkezne...

Minél mélyebben a gégénél formáljuk a hangot, annál messzebbről jövőnek és minél közelebb a szájnyíláshoz alakítjuk, annál közelebbről tűnik fel. A gyakorlatok fárasztóak, ezért helyes eleinte rövidebb időt szentelni a tanulásnak. Igen nehéz az ajakhangok, a „p, b, f, v”, elsajátítása, mivel az ajaknak mozognia nem szabad. Tehát a kezdetleges hasbeszélők igyekeznek elhagyni azokat a szavakat, melyekben sok ajakhang fordul elő és még a gyakorlottabbak is lehetőleg kerülik az ajakhangokat.

Miután azonban még sem lehet teljesen elhagyni mindazokat a szavakat, melyekben „p, b, f, v” előfordul, ezért a nyelv segítségével pótolják azokat. A hasbeszélők egyébként rendszerint bajuszt és szakállt viselnek, mivel a bajusz és szakáll leplezi az ajak kis mozgását. Esetleg szájban tartott cigaretta is segít rejteni a csekély rezgést.

Tekintve, hogy a legjobb fül sem képes némi távolból megállapítani a hang eredetét, kellő arcmozgással a hasbeszélő könnyen megtévesztheti az embereket. Mindenesetre nehezebb egy kis szobában félrevezetni a hallgatókat, mint egy teremben. Gyakorlatlan hasbeszélő, ha kisebb helyiségben beszél, rögtön felismerhető.

Egyes hasbeszélő azonban különösen színpadon teljes sikert arathat, mivel az alsóbb néposztály inkább a gégénél formálja a szavakat, míg a műveltebbek tisztábban beszélnek és a hangokat egészen elől a szájnyílásnál képezik. Tehát természetesen egyszerűbb egy földmíves hangját észrevétlenül utánozni, mint egy kulturált emberét.

A tehetséges hasbeszélő két-három különböző hangot képes visszaadni. Ha a hasbeszélő ügyes artista is, akkor egész színdarabot eljátszhat. Fellép egyedül a színpadra és úgy tesz, mintha a pódiumon elrejtett társaival beszélgetne, akik kérdéseire válaszolnak. Mozgásával, arcjátékával, kérdésekkel és feleletekkel azt a látszatot kelti, mintha többen tartózkodnának a színpadon. Közben saját természetes hangját is hallatja és miután a hasbeszélésnél a hang ˝ -1 oktávval magasabb, mint a normális beszéd, a hallgatóságot legtöbbször meggyőzi.

Varietéknél gyakran emberekhez hasonló mozgó bábokat is vesznek igénybe a hasbeszélő partnereként, ezeknek azonban igen tökéletesen elkészítetteknek kell lenniök, mert a hasbeszélő szavait megfelelő arc- és testmozgással kísérik.

Az első ilyen mozgó bábot már 1770-ben használta Mengen báró Bécsben. Ha a hasbeszélő igen nagy gondot fordít arra is, hogy midőn a báb helyett szól, látszólag figyelő hallgatóként szerepeljen, úgy sikerül publikumát mindinkább félrevezetnie." (huszadikszazad.hu)

Érdekes módon, bár sokan nem hisznek benne, a műfaj ma sem veszett ki, az emberek jót szórakoznak a hasbeszélő művészeken, bár tudják, hogy nagyrészt merő illúzió és ügyeskedés az egész. Az amerikai Jeff Dunham sajátos humorral űzi a hasbeszélést, egy Mogyi nevezetű bábbal előadott vidám produkcióját magyar feliratokkal megtekinthetjük a jútubon.
Jeff  Dunham, az ő hű Mogyijával

Próbáltam utánajárni a szerző Fregolynak, de csak ezt a valószínű portréját sikerült felhajtani a gyakorlott artistának, aki könyve végén jópofa kis jelenetet is közöl, amit ide is átveszünk, hogy ismertessük általa a hasbeszélés művészi dimenzióit. (A könyv amúgy ingyenesen letölthető a MEK honlapjáról, az itt látható hivatkozásról. - Bakter B.)

A testvérek

Nagyobb mutatványok társaságok részére, már segédeszközöket tesznek szükségessé. Ha a hasbeszélő két kis mozgatható automata babát, fiút és leányt beszerezni nem akar, vegyen két nagyobb, de közönséges bábut a játékkereskedésben, Öltöztesse fel az egyiket fiúnak a másikat leánykának. Aztán szerezzen be, vagy készíttessen a könyvkötő által egy skatulyát reáerősitett de nyitható fedéllel, melybe a fiúbaba belefér és adja elö a következő sikerült és kedves jelenetet.

(A folytatáshoz mindig kattintson a További bejegyzések-re!)

2011. augusztus 15., hétfő

LOS HERMANOS PINZONES


(Egy pánspanyol dévaj népi dal dévaj szövegkritikai elemzése)

ELŐ-HANG
Halljuk először a (képekkel is kísért) dalt – üde, mámoros füllel:


Az (1946-os évjáratú) argentin Horacio Fontova előadásában elhangzott – a teljes spanyol nyelvterületen ismert és kedvelt – dal lesz elemzésünk tárgya.

Bízom benne: a dal önmagában is kedvet csinált az olvasáshoz (a nem spanyolosoknak is).


A SZÖVEGTESTRŐL

TÖRTÉNELMI  HÁTTÉR

A „címadó” Pinzón-fivérek valós történelmi alakok (szobruk is áll szülővárosukban, Palosban, ahonnan Kolumbusszal vágtak neki az Indiákhoz1 vezető ismeretlen tengeri útnak; akit személyiségük részletesebben érdekel, az Interneten, pl. a Wikipédiában sok mindent elolvashat róluk). Egyben ők a hősei egy (talán) kubai eredetű – az egész spanyol nyelvterületen népszerű – kétértelmű tréfás obszcén dalnak. (Három Pinzón volt az expedícióban; a hálátlan és obszcén utókor nem számszerűsíti őket – ha meg igen, akkor csak kettőjüket emeli ki, akik a másik két India-kutató karavellán kapitánykodtak). Természetesen történelmi személyiség a Nagy Fölfedező mellett Kasztíliai Izabella (Erzsébet) katolikus királyné, aki Kolumbusznak útját is egyengette. Bobadilla pedig, aki „megfúrta” Kolumbuszt és helyére lépett, nem leány, hanem fiú volt: Francisco - az előzőekkel egyetemben szerepel „A Paradicsom meghódítása - 1492” című félmillenniumi filmeposzban. Még Pedro Angulo is létezett – nem kormányos (pontosabban: révkalauz) volt, hanem püspök, jó félszáz évvel a Nagy Felfedezés után, a mostani Guatemalában. És motilón, putumayo, maja indiánok is éltek (élnek). Érdekes kultúrtörténeti adalék, hogy a (spanyolul is) maya-nak írt közép-amerikai indiánok neve magyarul ’maja’ lett – ám ugyanígy íródik (de kb. ’macha’-nak ejtendő) a spanyolul mára már ’huncut’, ’vagány’ értelmet felvett, a vizsgált dalban is előforduló - egykor a Madrid-környéki szabadabb erkölcsű hölgyekre és urakra vonatkoztatott - elnevezés (Goyát is megihlette a meztelen és a felöltözött ’maja’ – mely csodálatos festményeket az operetteken szocializálódott  magyar művészettörténet és műértő nagyközönség lemayázza, még írásban is).


NEMZETKÖZI KITEKINTÉS

Hasonló dévaj (obszcén, durva, tahó, stb.) nóták nem ismeretlenek más népek dalkincsében sem, ld. pl. az olasz ostería-rigmusokat vagy akár a magyar duda-nótákat illetve kocsmadalokat (Margaréta, téged úgy imádlak) vagy diáknótákat (Penis noster durus est), illetve a hazai obszcén költészet felülmúlhatatlan mesterének, Lővy Árpádnak (Réthy László akadémikusnak) a műveit – jut eszembe mondjuk az Újévi köszöntő-je; de fölhozhatnék más magyar poétákat is, akik szívesen játszottak az ambi-valens szavakkal (melyekkel a magyar nyelv is bőven rendelkezik). A dudanóták tréfásak, teli vannak kétértelmű utalásokkal és trágárságokkal – sajnos, nem találtam illusztrációnak ilyeneket. Koszorús költőink közül is csak egyet emelek ki – találomra. Kányádi Sándor -  a Felemás őszi versek kötetben, 2002-ben - vidám, felszabadult és dévaj hangon beszél a szerelem testi örömeiről, a szerelem pajzán romantikájáról, a szeretkezés érzéki gyönyöréről. Például: „Négy gombja van a nadrágod / elejének, / megszámoltam s le is vágtam / mind a négyet, / innen aztán ki nem teszed / te a lábod, / míg egyenként vissza tőlem / nem szolgálod. // Bekötöm a csikódat az / istállómba, / rajtam kívül azt senki ne / lovagolja. / Ha én egyszer elkaptam a / gatyaszárad, / nem eresztem, míg a kezem / le nem szárad” (Pajzán táncszók, 1954). A mostanság egyre nagyobb teret nyerő alpári altesti (standup) „humor” szellemtelen termését most figyelmen kívül hagyom…

Ha valakit zavar egy kis egészséges obszcénkodás, jobb, ha itt abba is hagyja az olvasást. A bátrabbak nyugodtan folytathatják.

2011. augusztus 8., hétfő

Krézi-versek: Kandi szemmel

CHRISTIAN MORGENSTERN
Vice versa

Egy nyúl ül, abban a hiszemben,
hogy nem látják, a fűbe csendben.

Szemlélik szemből kandi szemmel:
a dombtetőről, türelemmel.

egy ember nézi vaksi Zeissen,
hogy mit csinál a tapsi. Dejszen

őt fentről éppígy kémlelik:
egy isten, szótlan és szelíd.

Katona Tamás fordítása
Csomafáy Ferenc fotója

SZÉCSI MARGIT 
Hova néznek a falovak

A lovak, a lovak, a falovak
hova néznek a falovak
a holdasak meg a csillagosak
a bíborfeketék meg az aranyosak
a jázminfehérek meg a tulipirosak
a vigyoriak meg a haragosak
a precízek meg a darabosak
a lakkozott sárkány-mosolyúak
a vasszürke vérmes-szomorúak
a baltafejűek a kosorrúak
Forog az ég és forog a nap
forog a látó és forog a vak
forog a csillagos világ
forog a kerék fogd be a szád
s a lovak, a lovak, a falovak
hova néznek a falovak
a csikófogúak meg az agyarasak
a felálló sörény-tarajosak
a lecsurgó sörénytől ragacsosak
a hólyagzó festéktől ripacsosak
a jancsiszöges nyereggel takarosak
a texasiak meg a magyarosak
a fagombás tomporú varasodók
a zöldellő hasaljú mohosodók
az üzekedők a korosodók
a soha meg nem hasasodók -
Forog az ég és forog a nap
forog a látó és forog a vak
forog a csillagos világ
forog a kerék fogd be a szád
s a lovak, a lovak, a falovak
hova néznek a falovak
a csillagok útján ügetők
a körpályán sehova-sietők
az előre-hátra libegők
a szerelmi ritmusba vihetők
a július poklában lihegők
a zúzmarás sátrakban pihegők
fehérek mint az emberiség
feketék mint az emberiség
pirosak mint az emberiség
festettek mint az emberiség
az új lovaggal szaladók
az örök váltást fogadók
az üres kéjjel haladók
a teremtmények, a tahók
a hűlő naprendszer fiai
vágtató bolygó-lovai -
Forog az ég és forog a nap
forog a látó és forog a vak
Bolond, bukó, süket világ!
Faangyal fújja trombitád.

*
Christian Morgenstern /1874-1914/
Szécsi Margit /1928-1990//

2011. augusztus 5., péntek

Vidéki pikantériák (13) Ha megvillan a bicska

A hűtlenség, az elhagyás, a legényekkel való ellenkezés nem egyszer igen tragikus, végzetes eseményekhez is vezetett - derül ki Dr. Balázs Lajos néprajzi monográfiájából Csíkszentdomokos nemiségéről (Amikor az ember nincs es ezen a világon, Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2009). Idézünk belőle egy történetet, amely önmagában is kerek egész és rávilágít a székely faluban olykor magasba csapó, látványos szenvedélyekre is. Meg se szakítjuk kommentárokkal, hiszen a szöveg - akár egy krimi...

„Amikor az uram kezdett járni hézám - mesélte egy 67 esztendős domokosi asszony -, a régi szeretőm szerelt egy bandát. Két-három legényből, s akkor az uram jött, hogy a szüleimmel beszélje meg, met már idősebb vót, s nem akar udvarolni csak úgy, s lám, mi a véleménye a szüleimnek: akarják-e, van-e ellentmondásuk? Hozott egy kicsi pálinkát, met akkor csak úgy tudtak beszélgetni, s azt ott édesapámmal illogatták, s beszélgettek. 


A régi szeretőm ezt tudta. A ház hátába vót a kamara, s ott vót az ablaka pont az ajtó irányába, s azt mindig megnyitottuk így nyárba, mer édesapám nem bírta nagyon a meleget. S a házunk megett egy üres kert vót, s ő a bandával ott hallgatózott. Olyan beszéd nem vót, ami bántotta vóna, hanem az bántotta, hogy F. mér kezdett járni hézám. Mikor kikésértem, holdvilágos éj volt, én észrevettem, mikor a kapuba beszélgettünk, hogy ott a kertnél egy kalap mozog. S mondtam F.-nek, hogy ott valaki van. Ott nincs senki, mondta ő. De én olyan vakmerő vótam, most es olyan vagyok, menyek belé mindenbe, hát én gyorsan mentem, hogy nézzem meg. A kerítésen volt egy nyílás, s azon én kukucskálok bé, s hát pont ott ő kukucskált ki: a régi szeretőm. Én úgy megijedtem! Elsikolytottam magamot, s akkor futott az uram, hogy mi a baj, s mondom, nincsen semmi, de aztán ők ott hátrarohantak a kertbe. F. rögtön búcsúzott el tőlem, s mondta, »te eredj bé, s én menyek haza«. De, mondtam neki, nehogy megverjenek.» Ne búsulj«, azt mondja


Én bementem, de biztos, édesapám rajtam meglátta, s azt mondja, valami baj van? S mondom, valaki F.-t leste. Hát én tudtam, hogy ki, met megláttam, csak nem akartam megmondani. Édesapám sem volt rest, gyorsan vette vissza a nadrágot, s vót egy nagy hamis kutyánk, elengedte, az hátra a kertbe. Azok ott elé tudtak menni Vizelejire. Ott nem érte bé édesapám őket. Úgy visszajött, s az utcán úgy kísérte távolról F-t a tanácsig. De amíg édesapám a kutyával bíbelődött, azalatt má F.-t meglódigálták a szomszédtól, kövekkel. Csak nem találták el. S aztán ebből lett egy vita. Az uram olyan vót, hogy nem bicskázott ha kell, ha nem, hanem azt mondta, hogy neki semmi beleszólása, ha én őt nem akarom.


Egy vasárnap, nem sok időre, a kultúr előtt esszé vótunk gyűlve, tánc készült. A legények a sörkertbe illároztak, s a régi szeretőm oda hívta az uramot, ott vitatkoztak, de csak csendbe! Kérdezte F.-től, hogy mér jár hézám. S ő azt mondta, hogy úgy vette észre, hogy szabad vagyok. S akkor oda hívott F., hogy én döntsem el: »Most te mondd meg, hogy széna-e vagy szalma, kit akarsz?« Akkor én ott kijelentettem, kettejük előtt, hogy semmi köze nincs hozzám (ti. a másikhoz), én végeztem vele.


De hát nem nyugudott belé, met egész az esküvőnk napjáig követett. Mikor jöttek a kontyolók, akkor a bandával esment ott vót. Én láttam, hogy édesapámnak a testvére félrehívta a vőlegényt. S valamit mondott neki, s annyit nem engedett meg, hogy mielőtt levetkeztem, ki akartam menni a dolgomra. Az ő keresztanyját hívtam magammal, de nem engedett el még vele sem. Elkísért ő is az udvarra. Azután mondta meg, hogy azért nem, met ott a csapat, s várt. Hogy amíg békontyolnának, ellopnak. A lényeg azon vót, hogy kontyolás előtt lopjanak el! Utána má nem lophattak el.


Nem nyugodott belé később se. Bicskával támadt meg, pedig akkor már asszony vótam.


Egy hónapra, hogy esszeházasodtunk, édesanyáméktól vittem a tejet minden második este. Az esti fejésre mentem ki. Vízelől mentem, a régi hídmérlegnél, s mikor az utcán indultam vóna ki édesanyámék felé, ő felülről jött, s egy kocsi világított velem szembe. Ő a fénybe meglátott. Én nem ismertem meg őt. S kigondolta, hogy haza kell menjek, hát megvárt. Ott a régi hídmérlegnél félreállt, s ott várt. Biztos vót ital benne, így nem látszott részegnek, de el vót keseredve, met nagyon szeretett. 


Setétbe indultam haza, esős idő es vót, ősz vót, s hát áll szembe velem. Előre szépen szólt, hogy hova jártál, s így..., s eccer azt mondja nekem, de a kezemet nem engedte el, a másikkal fogtam a fazakat, »Mét csináltad ezt, amit csináltál?« Hát jól tudod, hogy én annyit mondtam neked, hogy a pohár betelik eccer. S most betelt (ti. a féltékenysége miatt). Hát durvább kezd lenni a beszéd, s hát eccer azt mondja nekem, hogy... De én akkor a fazakat letettem, met locsogott ki a tej belőle, met húzott oda a mérleghez, s akkor a másik kezemet es megfogta, észrevettem, hogy a bicska a kézibe van. S azt mondja nekem, hogy »tudod-e, hogy én most hogy szántam el magamot? Úgy, hogy elkaplak, végzek veled es, s magamval es. De én nem nézem, hogy a más felesége vagy, s itt a faluba jársz. El akartál menni máshoz, mé nem mentél el a faluból? Hogy legalább ne lássalak.« Elég durván mondta. Nem kiabált, de nem es suttogta. Akkor kezdtem én es szebben beszélni vele, mondtam, hogy te, ne butáskodj, hát te es, akit rendelt Isten megkapod, nem egymásnak vótunk rendelve, s így szépítettem a dolgot, me észrevettem, hogy a kézibe van a bicska. Én a nyelit éreztem, de azután megláttam, hogy ki van nyitva. Az éle kint volt a markából, A markába a nyele vót, fogta az én kezemet es, de bicskát es. Olyan durvára ment, engem kezdett húzni, hogy menjünk bé a hídmérleg alá. Én vettem a lábomot, hogy nem menyek. Mondtam, ne hülyéskedj, met kiabálni kezdek. S aszongya nekem, hogy »ha kiabálsz, abba a helybe véged van«. Ennyire elszánt vót, pedig nem vót ilyen. Hát nem mertem kiabálni, hanem kezdtem szépen... S azt monta nekem, hogy »ígérd meg, hogy elválsz«. Hát má nem vót mit csinálnom, meg kellett ígérjem, hogy inkább elválok, csak nehogy valamit csináljon, S valahogy szabaduljak meg. Hát annyira ment a dolog, hogy én má úgy remegtem, megjedtem nagyon, meghallottam, hogy a sárba döcsög egy szekér. S kezdtem úgy szépen beszélni vele, hogy ne, valahogy megtárgyaljuk, terhes nem vagyok, elválunk... Met ő azt mondta, ha terhes vagyok se baj. Csak haggyam ott. S megláttam, hogy a szekér oldalán pillog a lámpa, s arrafelé jő. S akkor aztán én es bátorságot szereztem, met ért oda majdnem, s kezdtem húzni arra felé, de nem engedte el a kezemet, a fazak feldőlt, a tej elömlött, de mikor annyira közel ért a szekér, akkor a kezemet csak kikaptam, a fazakat felkaptam, s ekkora a szekér es odaért. S pont, ahova férjhez vótam menve, onnat vót egy szomszédember. Ö megismert a lámpától, S azt mondja, »szomszéd menyecske, jő-e haza?« S mondom, igen. 


Én ott szöktem fel, olyan kasos szekér vót, de nem tudtam má szólni, úgy meg vótam ijedve. Akkor má nem mert erőszakoskodni, s elengedett. Hazamentem, s ugye, az uram rajtam rögtön észrevette, hogy valami nagy baj van. Eccer az, hogy a tej se vót, a fazék sáros vót, de... Ő azt, hitte, hogy édesanyáméktól volt valami. »Mondjad gyorsan, milyen baj van?« Mondom, engedd meg, hogy egy kicsit szuszogjam ki magam. Azt mondja, »olyan sápadt vagy...« S akkor neki elmondtam, de nem részleteztem, hogy meg akart ölni. S akkor azt mondta, hogy »többet ki nem este az ajtón egyedük. Nem es engedett. Addig, amíg ő, a szeretőm meg nem nősült. Nagy későre. Terhes lett egy idősebb nő tölle, s azt elvette. Kényszerházasságot kötött.(...)


Mikor az esküvőnkre, ugye gyalog mentünk, s ott a gangba, a tanácsnál, ott vót, jól megittasodva, mondták a barátai, hogy sírt, amikor ott mentünk el, Azt mondta, eljő a templomba, s amikor a papnak mondom az uramra, hogy szeretem, akkor oda kiáltsa fentről, a kórusból, hogy nem igaz. Na de nem jött, csak az esze megjárta. Sírt! S akkor éjjel, a kontyolás előtt el akart bújtatni s lopatni.


Az az elbújtatás. De annyira vigyáztak, hogy nehogy valaki mást bújtassanak bé a menyasszony helyett, hogy az egész rokonság ott volt, főleg a férfi felől levő rokonság körbefogta ott a szobába a kontyolókat amíg bújtatták, hogy nehogy valakit helyette bebújtassanak, s az igazi menyasszonyt valaki valahol kilopja. Mer olyan is történt, hogy a leányos háznál való vendégek közül, akik kimentek oda (ti. a legényes házhoz) kontyolni, avval megbeszélték, hogy lopja, csempéssze ki. Ugye, a menyasszony átőtözik, a slájert leveszik róla, székely ruhába őtöztünk át a legtöbben, s aztán kontyoltak. Ültettek le. S vót olyan, hogy bé vót kontyolva, s megpróbálták méges kilopni, csak nem sikerült, mer nem volt egy olyan kijárati ajtó, s valaki figyelmes lett, hogy mibe sántikálnak. Azt akarták, hogy hármat ültetnek le, őt nem teszik belé.


Olyant még csináltak, hogy megvicceljék a vőlegényt, hogy mást ültettek le, s a menyasszony nem volt köztük. Ebből aztán lett harag. Nagy harag. Mer az kötelező volt, hogy a menyasszonyt le kell ültetni: ott kellett legyen a három között. Pontoson a vőlegény testvérinek a felesége vót az, akinek az vót az ötlete, hogy vicceljék meg a vőlegényt. Nem akarták a menyecskét ellopni, csak ne ültessék le, hanem félrebújtatták, s más hármat takartak le. Ő választani akart, s a végén, hát akármelyikre teszi a kézit, egyik se a menyasszony. Ebből akkora baj lett, hogy az esküvőről el kellett menjenek, akik ezt a viccet kezdték. Hogy ne legyen verekedés. S utána jó hosszas harag vót.

(Folytatjuk)

2011. augusztus 2., kedd

Olvasható A félelem bére teljes szövege

Bakter Bálint tisztelettel jelenti barátainak, hogy a mai nappal sikerült befejeznie Arnaud: A félelem bére című izgalmas regénye teljes szövegének feltöltését, s az olvasmánynak nyitott külön oldalon érhető el.

Időközben a teljes film (126 perc) is elérhető lett az alábbi hivatkozásra kattintva:

A félelem bére (1953)

Kellemes időtöltést!