2011. augusztus 29., hétfő

Nézzünk filmet: Nosferatu avagy a borzalom szimfóniája

Előbb pár éve, a Csíkszeredai Régizene Fesztiválon láttam Murnau 1922-es Drakula-filmjét, s hozzá egy bukaresti zenei együttes szolgáltatott eredeti, ihletett kísérőzenét, most meg jó minőségben felfedeztem a Google videotárában, és azon melegében ajánlom az Aranytalicska barátainak is.

Mit lehet tudni a klasszikusnak számító némafilmről?

A Nosferatu (Nosferatu, eine symphonie des grauens) minden idők egyik leghatásosabb némafilmje, Bram Stoker Drakula-története ihlette. A nagyrészt levél formában íródott, XIX. századi regény kevés párbeszédet és sok leírást tartalmaz, ami a képi történetmesélésre épülő némafilm számára igen előnyös. Az expresszionista gyakorlattól eltérően Murnau nagyrészt eredeti helyszíneken forgatott, miközben egy sok száz éves legendát, a Kárpátok vérszívó vámpírja, Dracula gróf történetét meséli el, mintákat adva a filmtörténet számos későbbi vámpírfilmjének ábrázolási megoldásaikhoz.

Szereplők Max Schreck (Orlok gróf/Nosferatu), Alexander Granach (Makler Knock/Broker Knock), Gustav von Wangenheim (Thomas Hutter/Jonathan Harker), Greta Schröder (Ellen Hutter/Mina Harker) ,Georg H. Schell (Westenra).

A filmet e hivatkozásra kattintva érhetjük el: Nosferatu, fekete-fehér, magyar feliratokkal, kb. másfél óra


A regény szövege is könnyen elérhető a Magyar Elektronikus Könyvtárban, s ingyenesen letölthető innen:  Drakula gróf válogatott rémtettei / Bram Stoker ; fordító Bartos Tibor
regény ; Bp. : Árkádia, 1985 (Bp. : Szikra)

Ízelítőül mellékeljük az izgalmas levélregény első bejegyzését is, amely mindjárt megteremti a szükséges borzongás hangulatát...


I. FEJEZET
JONATHAN HARKER GYORSÍRÁSOS NAPLÓJEGYZETEIBŐL

Május 3., Szász-Besztercén - Május 1-én este 8.35-kor indultam el Münchenből, másnap reggelre értem Bécsbe. 6.46-ra kellett volna érkeznem, de a vonat egy órát késett. - Buda-Pesth csodálatos város, már amennyit a vonatból láthattam belőle, majd utóbb egy rövid séta során - nem akartam nagyot kerülni az állomástól, mivel ide is késéssel érkeztünk, viszont innen a vonatot időben indították tovább. Olyan érzés kísértett, hogy a Nyugatot elhagytam és a Keletnek vágok neki: a fenségesen hömpölygő Dunán kecses híd visz át a török uralom hagyományai közé.

Az est leszálltával befutottunk Kolozsvárra. Az Hôtel Royale-ban szálltam meg. Ebédre, azaz már vacsorára piros törökborsos lében pácolt csirkét ettem. Nagyon ízlett, csak éppen szomjas lettem tőle. (NB. receptjét Minának!) Kérdeztem felőle a pincért, és mondta, hogy “paprika hendl” vagy ilyesmi a neve, s mivel nemzeti eledelnek számít, a Kárpátokon belül kapok bárhol. Tört németségem hasznomra válik itt - nem is tudom, hogyan boldogulnék nélküle.
Londonban üres óráimban be-bejártam a British Museumba, és a könyvtárban felkutattam az Erdélyre vonatkozó könyveket és térképeket, mivel meggondoltam, hogy némi tájékozottságot szereznem nem árthat az olyan országról, amelynek egy nemesembere lesz az ügyfelem. Megtudtam, hogy az ő környéke valójában a terület keleti határán fekszik, ahol három táj, Erdély, Moldva és Bukovina találkozik, Európa egyik legkisebb és legkevésbé ismert zugában. Sem könyv, sem térkép nem került azonban olyan a kezembe, amelyik Drakula gróf várának helyét szabatosan meghatározta volna. Helyi földabroszaik bizony nem foghatók a mi katonai térképeinkhez. Megtaláltam azonban Naszód-Besztercét, azt a határszéli várost, amelyet a gróf mint utolsó postáját tudatott velem. Azért most ide vezetem be a könyvtárban készített némely jegyzetemet emlékezetem frissítésére, ha majd utamat Minával megbeszélhetem.

Erdély népe négyféle. Szászok lakják délen s kevesebben északon, oláhok közé ékelődötten, akikről újabban az hírlik, hogy dák származékok. Magyarok lakják nyugaton, székelyek pedig keleten és északon. A székelyekről azt olvasom, hogy az eleik Attila hunjai voltak. A néprajz tudósai viszont állítják, hogy a Kárpátok koszorúján belül a világ minden babonája meglel­hető, mintha a képzelet boszorkányszele hordta volna össze. Ha állításuk igaznak bizonyul, az érdekesebbjét feljegyezhetem magam is. (NB. a babonák felől megkérdezni a grófot!)

Ágyam Kolozsvárt hiába volt kényelmes, furcsa álmokkal vívódtam. Kutya vonított az ablakom alatt éjthosszat, de tehette akár a paprika, mert a szobámba készített kancsó vizet mind megittam, mégis szomjúság gyötört. Hanem aztán reggel felé úgy meglepett az álom, hogy csak hosszas kopogásra ébredtem. Reggelim során újból találkoztam a paprikával meg egy kukoricából készült kásafélével - mamaligá-nak mondták - továbbá a “török paradi­csom­ba töltött potyolt hússal” is megismerkedtem, amely kiváló eledel, impletută-nak nevezik. (NB. a receptjét ennek is!) A reggelivel igyekeznem kellett, mert a vonat nyolc előtt indult, azaz kellett volna indulnia - így történt, hogy 7.30-ra kinn voltam az állomáson, és talán egy óráig is ültem a kocsiban hiába. Úgy tetszik, minél inkább a Kelet mélyébe hatolok, annál többet késnek a vonatok. Ugyan hogy járnak Kínában?



Mintha naphosszat egy vidéket döcögtünk volna körbe, hanem az minduntalan szolgált váratlan szépséggel! Apró városok, várak meredek bércen, akár a régi misekönyvekben, majd patak mentében haladtunk, és a görgetegkövekkel meghordott partja elárulta, hogy olykor iszonyúan megárad. Az állomásokon tolongás, tarka viseletek. Rövidkabátos, pörge kalapos, semmitmondó parasztnépség közt, milyennel Franciaországon és Németországon keresztüutazva találkoztam, akad festő ecsetjére kívánkozó is akárhány. A nők vonzóbbak távolról, de a derekuk vastag már úgy is. Bő ujjú gyolcs az ingük, a legtöbbjének a széles övéről leffeg mindenféle, akár a balett-táncosoknak, bár nemigen szorít az övük egyebet a durva vászon­pendelyüknél. A legvadabb külsejű mind közt a rusznyák. Loncsos fekete gubát viselnek, lobogó, piszkosfehér nadrágot, hozzá fehér vászoninget és akár négy csatra járó súlyos tüszőt, a szélte majd egy láb, az alá tűrik a nadrágjukat. A szemük kék, a bajuszuk harcsa, színpadon beillenének haramiának, bár, mint hallom, jámbor népség, inkább éppen az akarata hibádzik.

Alkonyult már, mire befutottunk Besztercére. A régi kulcsos város szinte a határon lévén - a Borgói-hágó innen vezet Bukovinába - szász iparosait elküldte építeni messzi keletre, áruit pedig fel a Keleti-tengerig, s le a Duna torkolatáig. Kettős falainak öles rendjét méltán díszíti strucc csőrében a szertejárás jelképe, a patkó.

Drakula gróf útbaigazítása szerint a Goldene Krone-szállót kerestem, amely nagy örömömre a régi világból itt maradt betérő fogadónak bizonyult. Várhattak, mert a kapuja résén piros arcú, idősebb asszony tekingetett kifelé - pendelyére kötény borult elöl-hátul, szoros kötése szinte az erényességre cáfolt rá -, s amint odaértem, megszólított: “Herr Anglius?” - “Az vagyok - mondom -, Jonathan Harker.” Rám mosolyodott és nyomban hátraszólt egy fehér ingujjas idősebb embernek, az meg került-fordult, s levéllel tért vissza.

Szeretve tisztelt uram, üdvözlöm a Kárpátok peremén. Már igen várom. Aludjon jól az éjszaka. Holnap háromkor indul a delizsánsz Bukovinába. Helyet foglaltattam rajta. A Borgói-szorosban kocsim várni fogja és elhozza énhozzám. Remélem, jól utazott Londonból, és kellemesen tölti majd napjait az én kies vidékemen. Szolgája
Drakula


(Bejegyezte: B. Bálint)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése