2017. június 29., csütörtök

Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (11)

Decsy Sámuel – A szultán háreme

Lukácsy Sándor írja felvezetőjében: "Decsy Sámuelről a nagy akadémiai irodalomtörténetben mindössze öt sort találunk. Méltánytalanság ez, éppen az Akadémiától, hiszen Decsy Sámuel volt a tudós társaság alapításának egyik első szorgalmazója... Miután német és holland egyetemeken alapos műveltséget szerzett, korának szokása és szükségletei szerint sokrétű tevékenységbe fogott: írt - magyarul és latinul - természettudományi, mezőgazdasági és históriai munkákat; szerkesztette az egyik első hazai hírlapot, a Magyar Kurírt. Főműve 1790-ben jelent meg, Pannóniai Féniksz, avagy hamvából feltámadott magyar nyelv címmel. Ebben az anyanyelvű művelődést sürgette, akárcsak Bessenyei György és Báróczi Sándor. Programja átfogóbb és mélyebben végiggondolt, mint e kiváló kortársaié, Decsy Sámuel értekezésében ugyanis nemcsak a magyar nyelv jogairól és pártolásának, használatának szükségéről van szó, hanem közgazdasági kérdésekről is, mint a nemzeti kereskedelem, valamint politikai intézményekről, mint a szabad sajtó...
A Pannóniai Féniksz, e nagyon komoly munka mellett írt Decsy Sámuel olyan könyvet is, amelyet ma már úgyszólván szórakoztató irodalomként olvashatunk, bár a szerző tudós műnek szánta. Címe: Osmanografia, azaz: A török birodalom természeti, erkölcsi, egyházi, polgári s hadi állapottyának és a magyar királyok ellen viselt nevezetesebb hadakozásainak summás leírása. 1788-89-ben jelent meg, és szinte azonnal második kiadásban is. Aktuális könyv volt, az akkoriban folyt török háború miett, és valóban tudományos mű, a kor jó európai színvonalán. A szerző könyvtárnyi szakirodalmat dolgozott fel, és tudóshoz illő elfogulatlansággal írt. Ha dicsérnivalót talált a törökországi viszonyokban, dicsérte; például a fővárosi közbiztonságnak, piaci rendtartásnak a színvonalát.
A háremek életében sem pikáns témát látott, hanem olyan szokásrendet, amely komoly etnográfiai megtárgyalást kíván. Decsy Sámuel Osmanográfiája Jókai kedvenc olvasmánya volt, sok adatot, színt, egzotikumot merített belőle török tárgyú regényeihez."

*

Sokan úgy gondolkoznak, sőt ezelőtt magam is oly értelemben voltam, hogy az uralkodó szultán a háremben lakó asszonyokkal tetszése szerint élhet, és amelyikkel akarja, magát gyönyörködtetheti. Az igaz, hogy hajdan úgy volt a dolog, úgyhogy amelyiknek parancsolt a fejedelem, annak kellett vele hálni; de mivel amely asszonnyal egyszer közösködött, azt tartozott meg is ajándékozni és becses ruhákban jártatni, a köntös pedig esztendőnként egy s két milliom piasztert is elnyelt, III. Oszmán igen mértékletes és bölcs szultán a szerájba azt a szokást vitte bé, hogy csak némely nevezetesebb napokon, úgymint a nagy és kis Bajramon, a Mahomet próféta születésének és az uralkodó szultán világra jövésének, uralkodása kezdetének emlékezetére szenteltetett napokon, ennek felette más örvendetes alkalmatosságokon is, úgymint mikor a szultánnak férfi magzati születnek, mikor ellenségein győzedelmeskedik, híhasson új odalikát ágyára, és az említett napokon szabad III. Oszmán rendelése szerint az uralkodó szultánnak a háremi asszonyok közül a legszebbet kiválasztani s azzal a Venus oltárán tömjénezni. Ilyenkor a kadun-kjecsuda minden háremi szűz leányokat cifrán felöltözteti, felékesíti, és őket egy nagy szobába bévivén, két sorba állítja, kik között a szultán fel s alá sétálgatván, amelyik néki legjobban megtetszik, az ujjával kimutatja, és nem vet (amiképpen sokan költeményeznek) keszkenőt annak kebelébe. Az ily ujjal kimutatott személy azonnal térdre esik a fejedelem előtt, és kegyelmességének meghálálására ruhájának alsó prémjét megcsókolja, innen a háremi feredőbe vitetik, holott megmosatik, illatozó szerekkel megfüstöltetik, becses ruhákba felöltöztetik, feje, nyaka, kezei drágakövekkel felékesíttetnek, és a kadun-kjecsuda és több odalikáktól muzsikaszó s éneklések között kísírtetik a szultán hálószobájának ajtajáig, holott a kislár aga elfogván bevezeti a már ágyban fekvő fejedelem szobájába. Itt is újobban térdre esik az áldozatra rendeltetett állat, kit a szultán ágyára híván, a takaródzó alá jobbágyi engedelmességének kijelentésére lábaitól megyen, lefekszik, és az áldozat végbemenetele után az addig künn álló kadun-kjecsudától és odalikáktól ódájába [szobájába] visszakísírtetik. Ha az ily személy teherbe esik és első férfi magzatot szül, fejére korona tétetik, számára különös lakószobák, udvarló szolgák, szolgálók és udvari tisztek rendeltetnek, sultana favorita nevezetet kap, az egész szerájtól nagy tisztelettel illettetik. A csecsemő születésének napján minden birodalombeli nagy várasokban az ágyúk harsognak, éjjel számos égő lámpások világoskodnak az utcákon, és az örömtől megrészegedett muzulmánok vivát kiáltásokkal hasogatják a levegőeget. Mikor leánymagzati születnek a szultánnak, akkor csak Konstancinápolyban harsognak az ágyúk, a szülő anyák is sem meg nem koronáztatnak, sem pedig különös udvarló szolgákat s szolgálókat nem kapnak, és a szultán halála után máshoz is férjhez mehetnek, kiket a nagyurak, helytartó basák, reménylvén azoknak közbenjárások által az udvari főtisztek ismeretségének és kegyelmességének megnyerhetését, örömest elveszik. Amely odalikákkal egyszer a fejedelem gyönyörködött, halála után az ó szerájba záratnak, de amint említettem, onnan is férjhez mehetnek; akik pedig még az épségnek állapotjában megmaradnak, azok a jövendő szultánnak számára a szeráj-ban meghagyatnak. 
                    .
Giulio Rosati: Tánc a háremben (festmény)
Az oszmánoknak legkedvesebb itala a sorbet, mely sokféleképpen készíttetik; a közönséges sorbet hasonlít a limonádához, és ettől csak abban különbözik, hogy több benne a citromlev, mint a víz; a másod rendbeli citromlévből, nádmézből, szerecsendióból és ámbrából vagyon készítve; legbecsesebb az, mellyel a szultán és más fő török urak élnek, violalévből, nádmézből és citromlévből készíttetik. A szultánnak, mint Mahomet örökösének és a Korán talmácsának, szabad jó ciprusi és tenedosi bort is innya; ennekfelette, valamennyiszer a Venus oltárához készül, mindannyiszor tompa érzékenységinek felgerjesztésére muskavitot iszik. Micsoda szerekből készíttessen ez az ital, nem tudom; elég.az ahhoz, hogy azzal egyébkor nem szokott élni, hanem mikor kedveseinek ölében akar hemperedni. Az udvari férfi tisztek, azok, kiket a kegyetlen kéz legbecsesebb jószágoktól meg nem fosztott, ebből a muskavitból örömest isznak, s amikor csak szerit tehetik, azt a halvag basitól jó pénzen is meg szokták venni.

Micsoda asztalt tartson a mindennel bővölködő szultán, rövideden elbeszéllem. Reggeli kávé vagy csokoláda ital után mintegy egy órával és délben süteményt és gyümölcsöt eszik, délután öt órakor ebédel, akkor is pedig, a napkeleti fejedelmek szokása szerént, egyedül maga. Valamint más oszmánok, úgy ő sem eszik asztalról, hanem az ebédlő palotában, a fal mellett, a cifra szőnyegre egy kerek kordován bőr téríttetik le, ezen felül tétetik egy indiai festett gyolcsból készült és körös-körül arannyal kivarrott abrosz, asztalkendőket ő sem tart, mint más muzulmánok, igen csinosan eszik, és a száját öve mellett lévő keszkenőjével törli meg. Az étkek nem arany vagy ezüst tálakban, hanem csupán indiai porcelán edényekben vitetnek fel, melyek mellé a szultán lábainak keresztbe való vetésével leül, és hogy egészségének a hideg fal ne árthasson, háta megé selyem vánkosok rakattatnak. Sem kése, sem villája nincsen, nincs is rá szüksége, mivel a hamu alatt sült vékony pogácsát nem kell késsel vágni, hanem csak tördelni, a feltétetett hús is oly apróra van vagdalva, mint a gulyáshús szokott lenni, a húst tehát ujjaival szedi ki, és egyszerre béhányja szájának poklába, a levet kalánnal eszi. Étel közben semmit nem beszél, az udvarló cselédek is csak pantomimi jelekkel jelengetik egymás akaratját, ily nyelven szól a szultán is, mikor valamit akar. Ebéd után az ibrikdár aga eleibe visz egy friss vízzel teljes medencét és szappant, mellyel száját s kezeit megmosván, azokat öve mellett lévő keszkenőjével megtörli, onnan felkelvén, két napokon, úgymint vasárnap és kedden, amikor a Diván közönséges gyűlést szokott tartani, az audienciás házba bemegy, és a nagyvezérrel s más titkos tanácsosival a birodalombeli dolgokról beszélget; egyéb napokon pedig, mikor csak az idő engedi, vagy vadászni vagy halászni megyén, vagy - amely leggyakrabban megesik - egy-két háremi kedveseivel együtt a szeráji kertnek árnyékos utcáin sétálgat.

Szeméremmel egyeles irtódzással kell emlékeznem a szerájnak még egy régi megőszült hatalmas zselléréről, a szodomás vétekről, mely nemcsak e császári várban, hanem - amint némely tudós utazók megjegyzették - az egész török birodalomban annyira elhatalmazott, hogy minden rendbe, karba, állapotba, méltóságba és hivatalba helyheztetett személyek közül nem kevesen találtatnak olyanok, akik ez égre kiáltó vétekben a szörnyűségig leledzenek. A táborozó török katonák között sem újság ez, kiváltképpen ahol fejérnépre nem kaphatnak. Micsoda következései légyenek ez ocsmány szerelemnek, ezelőtt tíz esztendőkkel egy akadémikusi könyvecskémben megmutattam, melyeknek előbeszéllésére sem célom, sem okom nem lévén, visszatérek a szerájra, és mások után azt jegyzem meg, hogy az abban lakó ifjak annyira gerjedeznek egymás buja szerelmére, hogy ha e várnak minden szögletiben egy-egy Árgus ülne is, mégis ki nem tanulhatná e titkos bujaságnak tekervényes utait. Magok némely uralkodó szultánok hasonló utálatosságban éltek: IV. Amurát egy örmény ifiúba beleszeretvén, azt szüleitől erőszakosan elvette és egyszeribe silahdar agaságra emelte. Más több szultánok is követték ezeknek gonosz példáját, és éppen ez legfőbb oka, hogy e nagy utálatosság a szerájból semmi kemény fenyíték által ki nem irtathatik. Businello azt adja homályosan értésünkre, hogy nemcsak az udvari férfi cselédek, hanem még a háremi asszonyok is gyakorolják e fattyú szerelmet, és ezen okon a vénebbek az ifjabbaknak örömest szolgálnak és felettébb kedveznek. Én ugyan e tudós velencésnek beszédében nem kételkedem, mindazonáltal megvallom azt, hogy az asszonyi nem között lehető szodomáskodásnak módját egyáltalában meg nem foghatom.

Következik: Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (12): Bérczy Károly – Napló csönddel, égzengéssel

2017. június 27., kedd

Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (10)

Jászai Mari – Gyermekkori emlékeim

„A vörös hajú, tragikus nagyravágyás kilép a színre: Jászai Mari áll előttem teljes erejében, arannyal borítva, bársonyba burkolva, a Heródiás szerepében. Ő az a bibliai asszony, aki kívánni fogja a Keresztelő János szép szakállas fejét. Amint kilép a színre, az első pillanatban látszik a nemes homlokán, hogy pusztítani vágyik, megrezdül klasszikus orrának cimpája: hatalmas emberek kiomló vérét szagolja előre is. Tekintete vad és komoly, a járása tigrisé: puha és eltipró.,, Pusztán hogy látom: elfog a pátosz. Mert ez a nő nemcsak színpadi királyné, valóban az. Parasztlánynak született és királyné lett." (Bródy Sándor)
Déryné emlékiratai mellett Jászai Mari önéletrajza a legszebb magyar színészmemoár - tartja az irodalomtörténet, s vele együtt a bevezetőt jegyző Lukácsí Sándor, majd megállapítja: "Mily nagy különbség van a két nagy színésznő írói megszólalása között! Két eltérő egyéniség különbsége. Déryné asszonyos bőbeszédűséggel részletez, színez, cseveg, pletykál, mindig oly kedvesen. Jászai Mari az írásába is átvisz valamit zordon szerepei fenségéből. Fenséges az őszintesége. Semmit nem hallgat el viszontagságos életéből: sem megaláztatásait, sem szívének benső titkait, s ami, azt hiszem, páratlan a női tollak irodalmában: még azt is elbeszéli, miként vette el leányságát egy durva katona, amikor a leendő színpadi nagyság - félig még gyermek - egy hadi táborban markotányosnőként hányódott. Jászai Mari emlékezéseit olvasván sosem érezzük, hogy illetéktelen kíváncsisággal lessük ki egy élet intimitásait; itt minden, a legsötétebb jelenet is, természetes fényben ragyog..."

*

Az én gyermekkoromban minden oly rémségesen komoly volt, mint a halál.
Mostohaanyám előtt egyszer nevettem, vele együtt, Náci bátyám egy parlagi tréfáján. Apám előtt soha. Egyetlenegyszer sem mosolyogtunk egymás szemébe. Egyetlenegyszer sem tette rám kezét, csak ha vert. Ezt annál többször. Ezzel pózolt. A legcsudálatosabb lény volt ez a falusi ács, mindazon teremtések között, akiket valaha ismertem. Színészi tehetségemet határozottan tőle örököltem. A legnagyobb pozőr volt minden komédiás közt, akikkel azóta sorsom összehozott, hogy az ő korbácsa alól kikerültem.
Megkísérlem leírni és érthetővé tenni ezt a csodát, aki nekem az életet adta, és akihez én kívül-belül olyan fatálisan hasonlítok, azzal a különbséggel, hogy ő gyönyörű férfi volt, én pedig nőnek durva faragású vagyok.
Homloka és orra a legtökéletesebb görög szabású volt, melyet élő emberen láttam. Ezeket csúnya kiadásban örököltem tőle. Tisztán kaptam át igen szép száját és apró, sárgásbarna szemeit, továbbá széles, erős csontozatát és erős, jó gyomrát, valamint érzékeny légzőszerveit, melyeknek kényes voltát azonban jó gyomrunk mindig nyélbe ütötte. Sokat köhögött, mint én is, de a jó étvágy átsegítette minden meghűlés okozta bajon, nyolcvannégy éves koráig, valamint engem is a mai napig.
Dacára annak, hogy mint ács mesterember, a legnehezebb munkával élt, szép, deli alakját mindig rendkívül egyenesen hordta. Csak este, mikor munkájából megjött, ült egy rövidke ideig, meghajolva, és két kezét két combjára támasztva, homlokát aggodalmas vagy haragos ráncokba szedve, hallgatta mostohánk végtelen, kifogyhatatlan panaszözönét ránk hármunkra, Miskára, Nácira és rám, az első asszonytól való gyerekekre.
Soha ez a panaszkodás el nem maradt. Egyetlen nap se. Ezzel várta a fáradt embert haza naponként a kegyetlen német parasztasszony, aki soha be nem telt annak látásával, hogy minket hogyan ütlegelnek. Pedig napközben ő maga sem fukarkodott a pofonokkal. De apánk impozánsul büntetett. Az mindig egy nagy előadás volt az egész ház, sőt az egész utca épülésére. Először összegyűjtötte a bűnanyagot. Minden kihallgatást ezzel végzett: már három, már négy, már hat bűnöd van a rováson, ha még egy panaszt hallok, készítsd a kötelet. Akkor előtte való nap be kellett sajatkezűleg áztatnom a kötelet, és másnap következett a büntetés, következő módon és ceremóniával: az ablakot becsukta, bedobott a szobába - jól tudta, hogy azért a ház tíz úri gyereke, és a többi lakó kellőképpen tudomást szerez arról, hogy mi történik, hiszen sikoltozásom a harmadik emberséges szomszédot is megborzongatta. Bezárta rám az ajtót, miután szobából, konyhából minden lelket kiparancsolt; „Vetkőzz", szólt ekkor nyugodt, csöndes hangon, röviden, és hajtogatta a kötelét a kellő, rőfnyi hosszúságra. - Büszke volt rá, és többször hallottam tőle mondani, hogy dühében sohasem veri a gyerekeit! - Térdepelj le! Fogódz meg! Az asztalba fogódzva már lerogyott reszkető, vézna, csupa csont, kis tízesztendős testem, és abban a pillanatban már kiszaladt az első, velőtrázó sikítás is, mert lesuhintott a szívós, áztatott kötél meztelen, agyondolgozott, meggörbült kis hátamra.
Egész otthoni életemet a félelem dominálta. A félelem, az állati, reszkető félelem volt az életem, ezzel ébredtem, mentem az iskolába, ezzel jöttem haza, és ezzel feküdtem. Mindig a veréstől féltem. Mindenért vertek, egy elvesztett horgolótűért, egy beszakadt szoknyáért, egy letépett virágért.
Rejtve ébredezett bennem a menekülés vágya; talán onnan merítettem, hogy láttam, milyen boldogságban élnek az urak cselédjei. Szolgálni menni volt egyetlen vágyakozásom, örömöm pedig, ha olvashattam. Mostohám minden könyvet, melyen rajtakapott, elégetéssel fenyegetett, ami nekem halálos ijedelmet okozott, mert a könyv, mikkel mindenféle zugba és titkos helyre elbújtam, sohasem volt az enyim, és olyan határtalan kincsnek tartottam mindeniket, amihez fogható nincs egyéb a világon! Azt gondoltam, mindenikből csak az az egy példány van.
Azért álltam tízesztendős koromban, tetőtől talpig reszketve, Vörös Lídia úrhölgy elé, egy vasárnap estéjén, Petőfi János vitézével a kezemben, és azt rebegtem vonagló szájjal: Kérem, Lídia kisasszony, ha én tíz esztendeig szolgálok maguknál, azért nekem adják ezt a könyvet? - Olyan csodás, gyönyörű világot találtam én abban a könyvben.
A zongorájuk alatt hasalva olvastam végig, olyan mohón, hogy mire kerestek, már készen voltam vele, és nem bántam volna, ha halálra ver is apám érte. Mert nagy bűnösnek éreztem magamat, hogy elbújtam olvasni, holott az úri gyerekekkel kellett volna játszanom. Az volt a vasárnapi dolog. Mert ingyen laktunk a házukban. Hétköznapokon iskola előtt föl kellett járnom a cipőjüket tisztogatni, vasárnap délután pedig játszani velük. Azért emlékezetes nekem ez a vasárnapi játék, mert egyszer nagy meglepetésemre és nem kis ijedségemre azt látom, hogy az úri gyerekek mind sírnak, és hogy a nagyok is mind ott állnak körül és békítenek engem: „No ne, elég már, kis Mari, ne sírj, no, nézd ez még él", és egy másik képre mutatott; mert tele volt a család üveges folyosója a magyar írók és művészek arcképeivel. Hogyan kezdődött, hogyan se, elég az hozzá, kitalálták az úri gyerekek, hogy ha egy képre rámutatnak és azt mondják nekem: nézd, kis Mari, ez meghalt - hát én rögtön egy sirató-jelenetet játszom el előtte, tépem a hajamat, és folynak a könnyeim, és a többi gyereké is, míg csak valaki közbe nem szól és egy másik képre nem mutat, azt mondva: no nézd, kisleány, ez még él - mire én rögtön átcsaptam a legnagyobb örömbe, ugráltam, táncoltam, és csakhamar velem táncolt és ujjongott az egész gyerekhad. Ezekhez a jelenetekhez a szavakat is magam adtam.
Nem csodálatos-e ez olyan gyermektől, aki színháznak még a nevét sem hallotta?
Nos, ez volt a tehetség.
De hol volt még hozzá a színház!?
„Színész és közönség" című kis elmefuttatásomban leírtam, hogyan jutott el belém a színház fogalma, egy színdarab diktálása révén; attól kezdve belém rögződött, hogy én olyan leszek, aki „úgy tesz, mintha az volna". Mert a bátyám úgy magyarázta meg a színészt nekem. Pár év múlhatott el ezután, hogy idősebb mostohatestvérem, aki mindent mert, mert őt apánk egy ujjal sem bántotta, elhívott a színházba!!
Szigeti József Széchy Máriáját adták.
Az a gyönyör nem földi gyönyör volt, amit én ott éreztem, mert emberi szót még sohasem bírtam rá találni, mikor ki akartam fejezni.
Édes villámok cikáztak végig testemben egész előadás alatt, voltak pillanatok, mikor azt éreztem, hogy meghalok a gyönyörűségtől, hogy azok a villámok megölnek. A fejembe csaptak és végignyilallottak a hátgerincemen. Valóságos fizikai gyönyör volt. Mint nagy szerelmek összecsapása.
Hazamenet csak a kapunál kezdtem eszmélni, hogy mi lesz ennek a mennyországnak az ára! Csakugyan, kis híján az életemmel fizettem meg érte. Apám félholtra vert és tiport, a mellemre tiport az a nagy ember. Orromon és számon ömlött a vér; fél évig vért hánytam utána egy igen kurta faládán összehúzódva; és csak azt hallottam: „Már magához veszi az isten." „Bár venné!"

Következik: Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (11): Decsy Sámuel – A szultán háreme

2017. június 16., péntek

Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (9)

Pálffy János: A hóhérinas

Székely primor család szülötte, az egyik legérdekesebb XIX. századi emlékirat szerzője, Pálffy János. 1804-ben született. Katonai pályára lépett, Kossuth Pesti Hírlapjába írt cikkei miatt nyugdíjaztatnia kellett magát. 1848-ban Erdély uniója mellett agitált, s amikor az egyesülés kimondatott, a törvény szövegét ő vihette - mintegy jutalmul - jóváhagyás végett a királyhoz. Az első népképviseleti országgyűlésben Erdély követeként volt jelen, s a testület alelnökévé választották. Az osztrák seregek előnyomulásakor követte a kormányt Debrecenbe, s ott, hátat fordítva Kossuth politikájának, a békepárt tagjaként kereste a megegyezés útját. Haynau nem méltányolta e törekvését: számos más politikussal együtt halálra ítélte, majd mikor a véres kezű katona kegyvesztett lett, társaival együtt kegyelemben részesítette, és szabadon bocsátotta Pálffyt is. A megviselt idegzetű politikus 1857-ben halt meg. Vagyonát és kéziratait az Erdélyi Múzeumra hagyta.
Irodalmi hagyatékából legérdekesebb Magyarországi és erdélyi urak című emlékirata, mely sok évtizeddel halála után, 1939-ben jelent meg. (...) Sok mindent tartott említésre érdemesnek, apró, anekdotás eseteket is; szerencsére, mert ezek színesítik életszerűvé írásának komor szövetét. Előadása olykor zsörtölődő és rosszmájú; sebaj, mert az emberszólás pletykás látószögéből olyan emberi tulajdonságokat pillanthatunk meg, melyekre más történeti források nemigen világítanak rá. S az irodalom sokat köszönhet Pálffy János rosszmájúságának: ez az esendő emberi tulajdonsága tette egyik legkiválóbb szatirikusunkká. Portrésorozata a K betűnél megszakad. Szerencsére Haynau nevének kezdőbetűje megelőzi a K-t, így aztán remek jellemképet kapunk történelmünk e rossz emlékű szereplőjéről, akit Pálffy maró gúnnyal csak hóhérinasnak nevez. (Lukácsy Sándor bevezető sorai nyomán)

*

A hóhér maga Ferenc József, ki mindenről értesíttette magát, s mindent jóváhagyott; Zsófia, a császáranya, e tigrisszívű asszony, a bosszú mozgató lelke; Schwartzenberg miniszterelnök, a magyargyűlölő cseh kalandor, és Bach, a legocsmányabb renegát, a torlaszok minisztere. Haynau ezeknek csak lelketlen gépe volt. Mert lehet-e csak képzelni is, hogy Haynau, vagy bárki, tíz hónap alatt folytonosan gyilkoljon és sújtson, ha az illető felsőbbségtől oly felhatalmazást nem vészen, hogy kedve-kénye szerint végeztethessen ki halállal bárkit. Ezt föltenni is képtelenség bárminő szervezettel és kormánnyal ellátott államban. De a következés be is bizonyította, hogy Haynau csak eszköz volt, mert azon a napon, melyen a minisztérium elleni bosszúból megszűnt egy napra eszköz lenni, azonnal lealázólag félrelöketett. E nevezetes nap volt az, melyen minket huszonnyolcunkat amnesztiált. Haynau 1850 nyár elején azon szolgálatáért, hogy - miként hitte és mondotta - a magyar forradalmat ő győzte le, jutalmul egy álladalmi pusztát kért császárától Bánátusban. A minisztérium megtagadta kérelmét, hanem ahelyett adott néki, Windisch-Gratz hercegnek és Jellasichnak, mindenkinek négyszázezer pengő forintot államutalványokban. Haynaut borzasztólag bosszantotta, hogy szolgálatát, mely - saját szavai - a trónt mentette meg, úgy fizetik ki, mint egy kocsisét, s ezen idő óta oppozícióba lépett a kormánnyal, szidva azt nyíltan, tartózkodás nélkül; s végre többek előtt ezt mondotta:
Haynau legendás bajusza
— Eddig eszköze voltam a minisztériumnak a kivégeztetésekben, ezután felhasználom teljhatalmamat arra, hogy kegyelmezzek szabad akaratból.
Az ítéletek, a Haynau kívánsága szerint módosítva, elkészültek, reggel korán elébe terjesztettek, s [1850. július] 5-én délelőtt tíz órakor a publikáció megtörténvén, harminckettőnk közül, kik jószágvesztés és kötél általi halálra ítéltettünk, négyet kivéve, teljesen fölmentettünk a halálos büntetés és jószágkobzás alól. De ugyanazon éjjel, melyen a mondottak történtek, Bécsbe is elment hihetőleg valamelyik auditor által küldve a történendőkről a tudósítás, s már 6-án este Grünne tábornok, az osztrák császár segéde Pestre érkezett, meghozva Haynau nyugalmaztatása s mássali felváltása parancsát. Haynau másnap polgári ruhába öltözött, föltett egy Kossuth-kalapot, s úgy sétált a Duna partján, és egy rakás gyermek utána. Leginkább azért haragudott a minisztérium Haynaura, hogy miért mentett föl bennünket a jószágkobzás alól is, s ez a többi elítélteknél nem is történt, mert a kormány bármi kevés időre ítéltetett el valakit, sőt az olyanokra is, kik később egészen fölmentettek, mindenkire kimondotta a jószágvesztést. A gyilkolás mindig rablással is jár.
Nem Haynau volt tehát a hóhér, hanem csak hóhérinas. De azért neve mégis ott áll bevésve a történet könyvébe, párologva vértől századok múlva is.
Én Haynauval csak egyszer álltam szemközt. Fölmentett társaim, kívülem még Tóth Lőrincet és Simonyi János képviselőket kivéve, elmentek másnap megköszönni Haynaunak fölmentésüket. Én nem akartam oly embernek köszönni valamit, akinek kegyetlenségét és kegyelmezését egyaránt törvénytelennek kell tekintenem. Azonban többen reám estek, hogy ez káros hatással lehet a még el nem ítéltekre nézve, s hogy mennék el. Én engedtem, fogoly barátaim megnyugtatására, de nem voltam meggyőződve, hogy nékik ebben semmi hasznuk legyen. Felszólítottam tehát Simonyit és Tóthot, s egy délelőtt elmentünk Haynauhoz.
Az adjutáns már bejelentvén minket, tudta nevünket, s ezen körülmény fölmentett attól, hogy egy szó köszönetet is mondjak, mert én elöl menve, mindjárt hozzám jött, s azt kérdezte:
- Sind Sie der gewesene Vice-president? [Ön a volt alelnök?]
- Ja. [Én].
- So, so, so. Sie waren krank, sehr krank, weiss alles, alles. Nun ist aber alles gut, alles wieder gut. Jetzt können Sie ins Bad gehen, oder wo immerhin. [Úgy, úgy. Ön beteg volt, nagyon beteg, tudom, mindent tudok. De most egészen jól van, ismét egészen jól. Most elmehet fürdőre vagy egyebüvé.]
Ekkor Simonyihoz fordult, s azt kérdezte tőle:
- Wie alt sind Sie? [Milyen idős ön?]
- Fünf und sechzig. [Hatvanöt éves vagyok.]
- Fünf und sechzig und doch ein Rebell! Schöne Geschichte! [Hatvanöt éves és mégis rebellis! Szép história!]
S ezzel elfordult tőle. Ekkor Tóth Lőrinc azt monda néki:
- Ich bedanke mich für meine Begnádigung im Namen meines kleinen Kindes. [Köszönetet mondok önnek a kegyelemért kis gyermekem nevében.]
Alig mondja el ezt Tóth, hogy Haynau hozzámegyen, két kezét fölteszi Tóth vállára, s könnyei egymásra kezdettek hullani irtózatos bajuszára, de egy szót sem szólt. Pár percig bámulva néztem e jelenetet, ekkor intést adva Simonyinak, kimentünk a szobából, anélkül, hogy Haynau reánk figyelt volna. A lépcső alján megvártuk Tóthot, s kérdve, hogy mit csináltak azután együtt:
- Semmit — felelt ő. — Két kezét hosszasan ott tartotta a vállamon, szüntelen könnyezett, de egyet sem szólt, míg végre levéve kezét, lesütött fővel egy oldalszobába ment, én pedig kijöttem.
Lám, hogy a tigris is tud sírni! Hogy Isten egyedül ártatlan teremtésének, a gyermeknek neve még az ő szívébe is behat, s felkölti a lelkiismeret eltompított szavát.
Haynau majd egyöles, nagyon szikár ember volt, kétfelől mellére lecsüngő, bizonyosan egy láb hosszú bajusszal.
Nyugdíjaztatása után nemsokára utazni ment. De útja nem kéjutazás volt, hanem vesszőfutás az európai közvélemény sújtolása alatt — még Berlinben is. Legemberebbül Londonban bántak el véle, főleg a gyári munkások, kik képe után reáismerve, nekiestek, bajuszát kegyetlenül megcibálták, s egy részét ki is tépték. Haynau szaladásnak indult, utána a gyári munkások, az utcagyermekek s a nők, seprűvel űzve és ütve, míg egy házba beszaladhatott. Visszajövet Bécsben mondották néki, hogy bizonyosan magyar menekvők is voltak a nép között, sőt hogy ezeknek kellett az egészet előkészíteni. Haynau nagy indignációval tagadta, mondván, hogy a magyar ember csatában veri meg ellenségét, de nem teszen aljasságot, s aztán a magyarok őtet jobban szeretik, mintsem azt tehették volna. Rögeszméje volt, hogy őt a magyarok szeretik. Nem tudom, mi védvet [bizonyítékot] hozhatott föl mellette. Később gróf Majláth Antaltól jószágot vett Szabolcsban, s odament leányával lakni. A föld népe nem bántotta, hanem nem ment neki dolgozni. A szomszéd uraságokat meg-meglátogatta, s különösen Degenfeld Imréhez gyakran elment, akit egyik fiának nevezett, valamint mindazokat, kiket ő amnesztiált. De Degenfeldné, e megboldogult lelkes nő, sohasem fogadta, s míg Haynau a házánál volt, ki nem ment szobájából. Egyszer meglátogatta Nagy Ignácot, a volt képviselőt is. Nála volt Papp Endre és neje. Haynau a nőktől azt kérdezte: ugyebár szeretik őtet a magyarok? Pappné azt felelte, hogy ugyan miért
szeretnék?
Batthyány kivégzése (korabeli ábrázolás)
- De hát mit tettem — szólt ő —, hogy ne szeressenek?
- Ha egyebet nem tett volna is - felelt a derék nő —, már a Batthyány kivégeztetése elég volna a gyűlöletre.
Erre nagyon felpattant Haynau, mondván:
- Azt nem én tettem, nem, nem! Azt más tette, ebben ártatlan vagyok!
- S hát a tizenhárom tábornok? - kérdezte újból Pappné.
- Az már egészen más, azok megérdemelték, mert katonák voltak, kik hűtlenül elhagyták zászlójukat.
Ezen párbeszédet maga Papp Endre közlötte velem.
Halála előtt megint kegyelmébe jutott császárának, de csak rövid ideig élvezhette. Az 1853-i milánói felkelés után gróf Radetzky tábornagy, kivégeztetvén néhányat a befogottak közül, a többieknek mind megkegyelmezett saját hatalmából. Az osztrák kormány ezen éppúgy megbosszankodott, mint a Haynau amnesztiája miatt, s Radetzkyt is nyugalmazni akarván, Albert főherceget szánta helyére, de ez nem vállalván el a küldetést, Haynaut nevezte ki. Haynau örömében, hogy ha nem is hajnala, hanem alkonya földerül még egyszer, a vendéglőben Bécsben, ahol szállva volt, nagy és víg estélyt rendezett, s magát szó szerint puncsba fullasztotta, mert azon éjjel megütötte a guta. Inasa másnap reggel halva találta.
Haynau 1848 elején, mint nyugalmazott tábornok, Temesvár parancsnoka volt, s felajánlotta szolgálatát a magyar minisztériumnak, mely azt nem fogadván el, úgy lépett vissza osztrák aktív szolgálatba, mondván, hogy ő érzi, miként néki a magyar forradalomban egy vagy más úton nagy szerep van szánva.
Utolsó volt-e Haynau, ki ily vérvonalt hagyjon maga után Magyar- és Erdélyország történetében? Megelégelte-e a sors a nemzet szenvedését századokon át? Megelégelte-e azon tömérdek véráldozatot, melyet az osztrák zsarnoksága és bosszúdühe vé-reztetett el három század alatt?
Bízzunk Istenben és saját okulásunkban!

Következik: Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (10): Jászai Mari – Gyermekkori emlékeim

2017. június 9., péntek

Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (8)

Szekér Joachim – Magyar Robinson

"Régen szerették a hosszú címeket. Annak a kétkötetes könyvnek például, melyet Szekér Joachim cisztercita szerzetes adott ki 1808-ban és 1809-ben, ez volt a teljes címe: Magyar Robinson, vagyis Újvári és Miskei magyar vitézeknek viszontagságai és azoknak e világ külömbféle részeiben történt csodálatos esetei. Egy eredeti költeményes igazság, mely a gyönyörködtető történetnek előbeszéllése mellett külömbféle dolgoknak esméretére vezet. Írta Szekér Aloysius Joachim, előbb többféle tudományoknak tanítója, most tábori pap." Ekként indul Lukácsy Sándor bevezetőjének első bekezdése, mely egy különös könyv titkaiba avatja be az olvasót. Majd így folytatja:  "Könyvének kiadásakor a szerző ötvenhat éves volt, és nagy hazafi. Korábbi munkáiban a magyarok eredetéről és nevezetes cselekedeteiről írt, és Robinson históriájának feldolgozásában is hazafias szándék vezette. (...) S hogy a történet nagyobb érdeklődést keltsen honfitársainál, Robinson helyett két magyar vitézt tett meg szereplőinek. Az efféle magyarítás divatos volt irodalmunknak ebben a korszakában.
Szekér Joachim nemcsak megmagyarosította az angol matróz nevezetes históriáját, hanem szerteágazó, nagyobb történetbe szőtte bele. A hajótörés s a robinsoni élet a lakatlan szigeten voltaképpen csak egy epizódja Újvári kapitány és Miskei hányódásának, mely azzal kezdődik, hogy a két vitéz fogságba esik a török háborúban, s miután sokféle kalandban, üldöztetésben, szerelmi viszontagságban és egyéb balszerencsében volt része, azzal ér véget, hogy Újvári feleségül veszi imádott Szifonelláját, akiről kiderül, hogy nem a tuniszi bej leánya, hanem Horváth Bálint lippai kapitányé. Miskei is beevez a  házasság révébe, de neki csak egy szerecsen lány jut."

(A hajótörés) - Ezen magyar vitézek, ámbár látnák, hogy életeknek veszedelmében forganának, el nem vesztették elmebéli jelenléteket és bátorságokat; kivált Miskei már születésétől fogva víg természetű lévén, ezen rémítő veszedelemben sem tudott rettegni. Újvári, úgy tetszik, nem volt olyan hidegvírűséggel ezen veszedelem eránt, mint Miskei; valamennyire mélyebb gondolkodásokban volt, de minden rettegés nélkül.
A veszedelem, úgymond Újvári, csaknem elkerülhetetlen; hogy tehát a tenger habjai egyszerre el ne nyeljenek bennünket, olyan eszközről gondolkodjunk, amelynek oltalma által a habok tetején maradván, egyszerre örökösen el ne merüljünk. Én ha soha fizikát nem tanultam volna is, csupa tapasztalásból is tudom azt, hogy az üres hordó a vízben el nem merül; vannak a mi hajónkon ivóvíznek készített hordók, mindenikünk egyet maga előtt készen tartson, hogy ha hajótörést szenvedni kényszeríttetünk, ezen üres hordókba kapaszkodván, a tenger fenekére el ne temettessünk. Azonban, barátom, arról meg ne felejtkezz, hogy a hordónak, amelyben kapaszkodni fogsz, az akonája jól be legyen dugva, nehogy a hordónak kinyílt akonáján lassankint a víz befolyván, a hordó, mely oltalmazásodra rendelve vagyon, a tenger fenekire temessen. A hordónak csínját jól megkörmöljed hosszában mind a kétfelül, és akármiképp forgasson is a hab, azon légy, hogy a melled a hordó dongájára feküdjön. Isten veled, édes barátom! lássunk az hordó után.
Mind a kettő minden halogatás nélkül egy-egy üres hordót készített maga eleibe, s úgy várták vagy az irtóztató szélnek lecsillapodását, vagypedig éltek megtartásának végső próbáját.
Minekutána négy óráig egy hab tetejéről a másikra képzelhetetlen sebességgel hányattatott a hajó, némely kőszirtek felé ragadta őket a kegyetlenkedő szél. Nem tudta se a hajóskapitány, se más a hajón lévők közül, mely részében legyenek e széles világnak; elszánta magát mindenegyik a halálra, de azért a dühösködő habok ellen küszködni meg nem szűntek. Haszontalan volt minden tusakodás; a hajó egy tengerből kiálló kőszirthez ütközvén, öszvetörött és a benne lévőkkel a tenger fenekére merült.
Újvári és Miskei, készen lévén előttök az üres hordó, annak csínjába kapaszkodtak, és magokat a habok dühösségére bízván, élet és halál között hordójokkal együtt hányattattak. Több kő-szirtek voltának ugyan ottan, melyek a tengernek habjai közül, mint a bálványok, kiállottak, és azt a habok között vergődő Újvári és Miskei tudta, de azt nem tudta, hogy ezen kőszirtek egy igen közel lévő puszta szigetnek maradványai volnának. Mindenegyik igyekezett mindazonáltal azon kősziklára kikapni, melyhez az hab közelebb csapta őket. A kőszikla magas volt, célját egyik sem érhette el, és akármely kőszirt mellé verettetett a haboktól, magos és meredek lévén a kőszikla, arra a vízben lebegő hordóról föl nem kaphatott. Tartott valami fertály óráig ez a törekedés, de nem volt foganatja; csakugyan addig hányták, vetették őket a zavaros habok egyik kősziklától a másikhoz, [míg] a puszta szigetnek oldalához vergődvén, annak egyik partjára, mely homokos zátonyból állott, hordóval együtt kivetette, de alkalmas messzire egymástól, mert Miskei a sziget partjának olyan részére vettetett ki, mely a sziget közepével megegyezett, Újvárit pedig a sziget farkán, mely szinte homokos zátonyból állott, taszították ki hordójával együtt a hembelygő habok.

(A Robinson-élet kezdete) — Már most ezen puszta szigetben tápláló eledele ezen két vitéznek Szent János kenyere volt, itala pedig harmat. Könnyű elgondolni, mely nyomorúságos vendégség volt ez a magyar gyomornak. Naponkint azon magos kőszikla tetejére fölmentek, amelyről a tengerre messze láttak. Níztek, csaknem kimeredett a szemük, hogy valamely idegen hajót nem láthatnának-é, melynek segedelme által ezen puszta szigetből kiszabadulhatnának. Ezt naponkint cselekedték, és naponkint megcsalta őket a reménység. Ha tehát mindenesetre az isteni végzés ezen puszta szigetbe örökösen számkivetette volna őket, arról kezdettek gondolkodni, hogy itt folytatandó nyomorúságos életeknek terhét miképp tehetnék szenvedhetőbbé.
Legterhesebbnek látszott mindeddig előttük a szomjúságnak szenvedése; arról tanácskoztak tehát legelsőben, hogy ezen szükséget miképp elégíthetnék ki. Mindenfelé nízegetnek azon kősziklás hegynek tetejéről, amelyen lévén oly hajónak jövetele után sóhajtoztak, amelynek segedelme által ezen terméketlen puszta szigetből kiszabadulhatnának. Szabadulások bizonytalan volt, szükséges volt azért olyan segítő eszközöket föltalálni, melyeknek segedelme által életeket megtarthassák. Miskeinek, aki nem oly mélyen gondolkodott, mint Újvári, a hegy tetején lévő kősziklában különbféle ürességek tűnnek szemébe, melyeket az áldott természet alkotott vala; ezeket látván, azt kérdi Újváritól, ha vajjon ezen ürögeiben a kősziklának nem lehetne-é vizet találni esős időben. Újvári vidám ábrázattal reátekéntvén azt mondja: Bizonyosan, de azt nem tudjuk, ha ezen részében a világnak szokott-é eső lenni. Azonban azon esetre, ha ezen sovány kősziklás szigetet az eső megnedvesíti, ezen ürögei is a kősziklának, melyek a vizet bé nem isszák, mint a purhanyó föld, vízzel meg fognak telni; de ez bizonytalan. Még mindeddig csak harmatcseppekkel enyhítettük szomjúságunkat, soha pedig azt meg nem elégíthettük, s el nem olthattuk; szükséges tehát olyan módot föltalálnunk, mely által ezen szükségben magunkon segíthessünk. Én azt ítélem, így szól tovább Újvári, hogy próbát tehetünk a tengernek laposabb partján; vájjunk ott gödröt és lássuk, ha abba szivárkozó víz nem alkalmatosabb-é az emberi italra, mint ama ímelygős keserű tenger vize, mondotta, és tüstént lementek a kősziklás hegyről, s a tengernek laposabb partján egy-egy darab fával nagy üggyel-bajjal közel a tenger vizéhez egy gödröt ástak. Ebbe víz szivárkozott, melyet kóstolván, nem oly sós keserűnek találták ugyan, mint a tenger vize, de italra csakugyan alkalmatos nem volt. Ezen próbatételből azt vette észre Újvári, hogy a tenger vize a keserűségek valamely részét elvesztette azon fövény és kövecsek között, melyek között által-szivárkozott, melyből azt a következést hozta ki, hogy ha még messzebb a tenger vizétől ásatnék, azon gödörbe szivárkozandó víznek még kevesebb keserűsége lenne. Ezt is megpróbálták és úgy találták, hogy már ezen második gödörben lévő víz, ámbár semmi kellemetességgel nem kedveskedne is, de mégis ilyen végső szükségben haszonvehető volna.
Vizek tehát immár volt, ámbár nem igen jó, de azon gödörnek ásása mellett más új találmányra is vergődtek: a gödörásás közben valamely gyökérre találtak, melynek külső formája nagyon hasonlított a sárgarépához, melyet némelyek muroknak neveznek. Ezen gyökérbe beleharapott Miskei, és mint egy füvész, ezen gyökérnek természetéről próbát akart tenni, ha vajjon gyomorgyógyításra hasznát lehetne-é venni. Találta, hogy ezen gyökérnek tulajdonsága és ereje az éhség elverísére éppen az volna, ami a sárgarépáé; megkóstolta Újvári is, és mind a kettőnél helyben hagyást nyert ezen új orvosi találmány. Ezen eledelnek találásából azt is nyerték, hogy ez nemcsak szomjúságot nem okozna, mint a Szent János kenyere, hanem az ő természet szerént való nedvességével a szomjúságot is önkint oltja. Nemsokára más eledelre is találtak: látták, hogy ezen puszta szigetben is, ámbár azt semmi ember iparkodás nem termékenyítené, igen sok különbféle madarak volnának, amelyek annál szelídebbek voltak, mivelhogy itt azoknak élete után semmi éhes vadásznak irigykedő fegyvere nem incselkedett; ezek csoportonkint szállottak már a fákra, már a bokrokra, néha a földre is. Újvári és Miskei, puskájok nem lévén, sem nyilok, egy-egy darab kővel vadásztak és egy hajtással hármat is leütöttek ezen félni nem tudó s ezért messze nem is távozó szelíd madárkákból.
Madaraik már voltak, de tüzük nem volt. Miskei melleszteni kezdi a madárkákat s azt mondja magában: Ha nyersen eszem is meg, legalább nem eszem meg tollastól együtt. Erre Újvári azt mondja: Nem leszünk kénytelenek nyersen megenni; fa elég van ebben a szigetben, tűzről pedig én fogok gondoskodni. Néha, midőn Egerben fizikát tanultam, az iskolai tapasztalásbéli gyakorlásokban azt is láttam, miképp lehet tűzkő és acél nélkül tüzet éleszteni. Két darab fát, melynek egyike puha, másik pedig kemény volt, öszvecsiszoltunk, és ezáltal először ugyan melegedni, azután füstölögni kezdett a két öszvedörgölt fa, és végtére meg is gyulladott. Vélem, hogy itt is azon természete lészen a tűzélesztésre nézve a fának, amely tulajdonsága van Egerben, vagy akármely más részében az egész látható világnak. Nosza, ha tetszik, tegyünk egy fizikabéli próbát, mert itt úgyis most nagyobb szükségünk vagyon arra, mint valaha az iskolában. Nem késtek semmit, két darab száraz fát sebesen egymásba dörgölvén, tüzet élesztettek, melynél nemcsak Újvári, hanem Miskei is hasznát vette az egri filozófiának: mert azon tudománynak vezetéséből ezen magányos szigetben tűzszerszám nélkül tüzet élesztettek, és azon madarakat, melyeket kőgolyóbissal a markokból lőttek vala meg, szénre tett lapos köveken megsütötték.

Következik: Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (9): Pálffy János: A hóhérinas

2017. június 6., kedd

Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (7)

Nagy Károly - Pest ötven év múlva

"1841-ben furcsa című könyv jelent meg Pozsonyban: Daguerréotyp. Bár a szerző nem tüntette föl a nevét, tudjuk, hogy ki írta: Nagy Károly. Jeles matematikus és csillagász volt; írókkal, Kölcseyvel, Vörösmartyékkal barátkozott, politizált is. Bölöni Farkas Sándort megelőzve járt Amerikában; nagy kár, hogy nem írta meg egyéves tengeren túli tartózkodásának tapasztalatait, melyek meggyőződéses republikánussá tették. 1849-ben néhány hétig fogságot szenvedett, mert az osztrák hatóságok amerikai csillagos lobogót találtak nála" – olvashatjuk Lukácsy Sándor ritkaság-könyvének újabb fejezete élén. A Daguerréotyp címe Daguerre-nak, a fotografálás francia feltalálójának a nevére utal, s úgy értendő, hogy a szerző friss és hiteles képet - mintegy fotográfiát- akar adni könyvében mindenféle közéleti témákról. A szellemes könyvecske egyik fejezete Pest jövőjéről szól: milyen lesz ötven év múlva, tehát 1891-ben?
Nagy Károly esetében megjelenik előtte egy vén emberke, aki varázshatalommal bír: repülni tud, és a jövőbe lát; magával ragadja szerzőnket, és megmutatja neki Pest jövőbeli képét. Most már csak le kell írnia mindazt, amit látott. Nekünk meg csak elolvasni... és a fejünket csóválni!

*

Rajz a csillagász-matematikus hagyatékából
Érzem, mint repülök egy kis ideig, s szemem felnyitván, a budai vár hegyén ültem 1891-ben kis öregem mellett, ki Pestre mutatott. Varázs egy látvány!
A fenséges folyó sok apró ágakban (csatornákban) futja keresztül a város egyik részét, borítva mindenütt számtalan kisebb-nagyobb hajókkal, gőzösökkel, csónakokkal; hat gyönyörűséges híd, két lánc, egy vas, három kőhíd, a Waterloo bridge mintájára; a város egyik része homályban, a másik ragyog, és a roppant építményeknek nincs vége, melyek mind bájos kertek közt állanak.
A régi várost körülveszi egy széles csatorna, mely a Soroksári út felé a Dunába önti vizét; szinte a Váci, Ország, Kerepesi és Üllői utakon fő csatornák vágják a várost keresztül; ezen hatalmas csatornák mindkét oldalán dupla sor fák állanak és Amszterdam gyönyörű grachtjaira emlékeztetnek. Hol csak egy kis tér maradt, mindenüvé fákat ültettek, sehol a legkisebb por, sem sár. Ezen rendszabásnak köszönhetni, hogy a halandóság Pesten, mely borzasztó nagy volt, most oly tetemesen csökkent, hogy míg ezelőtt minden huszonnegyedik személy meghalt évenkint, most negyvenöt személy közül hal meg egy.
Nagyon tetszett nekem azon elmés beosztása a városnak, mely szerint az egynemű foglalatosságok külön részeket foglalnak el. Az egész Duna-sort, elkezdvén az épületfa-kereskedőknél, le a régi város végéig nagykereskedők foglalják el, kik csinos lakásaik közé roppant raktárokat építettek. Nincs itt béke, mert a hajók szüntelenül jönnek s mennek, a föld termékeit és az ipar műveit hozzák, viszik, rakodnak és ürülnek. Azon részét a városnak, melyet a Híd utca, Országút és a Mészáros utca kerítnek bé a sóházig, kiskereskedők, boltosok foglalták el, maguk közzé vevén a kényesebb kézműveseket, milyenek az arany- és ezüstműves, gyémántköszörülő, nemes köveket metsző, ékességeket és divatcikkeket stb. készítők. Terézia-várost lakja a mesteremberek ezerféle neme, kik különösen a növények országából nyert anyagok feldolgozását célozzák, holott az érceket munkálok a Józsefvárost foglalták el. A számtalan gyárok körülveszik az egész várost a Váci úti temetőnél kezdvén keresztül le a város erdején egészen a Dunáig; ezek is elmésen vannak felosztva. Kezdődnek a malmok és papirosgyárok; következnek a mindennemű fonó, posztó, kárpit, selyem stb. gyárok; ezekután a cukor, kémiai, bőr, porcelán és üveg gyárok, míg a durvább vasöntők, hámorok, sodrony, pléh, réz, ón, cink stb. gyárok ezrede bevégzi a kört; Ferenc városát kirekesztőleg ilyen erős munkások lakják. Kívül a gyárokon, Rákos mezején ültetvények vannak, s ezeken túl tétettek mindazon kézművesek, melyek kellemetlen szagú tárgyakkal dolgoznak, milyenek a szappanosok, tímárok, enyves serfőzők stb.; még kívülebb vannak a mészárosok minden hozzájok tartozó függelékekkel.
Körül az új városon vannak phantasticai rendben szétszórva a gazdagok palotái, mindnyájan a hozzátartozó park közepében; ezek közt minden időszakot, minden nemzet ízlését fel lehet találni: görög, római, gót, mór vagy alhambra, bizánci, renaissance, Tudor, Louis XIV., egyptus stb., még a hindu és kínai sem hiányoznak; mind gyönyörű a maga nemében, az egész remek és bájoló.
Keringölve jut az ember ezen kellemdús fogalmakon keresztül az első nagy térhez, melyben négy roppant épület mutatkozik: az egyik egy fenséges templom a római Szent Péter mintájára, a többi háromra fenírásából ismerhetni: Egyetem, Múzeum és Könyvtár; a térkert közepén van a magyar nemzet géniuszának kolosszális szobra, körül gruppozva a múzsák. Láthatók itt szobrai jeles magyar tudósoknak és a tudományosságot előmozdítóknak. A múzeum földünkön létező teremtvények minden neméből foglal példányokat, tudományosan és kitűnő ízléssel elrendezve; a British Museum, a párizsi és bécsi természeti gyűjtemények elrendezése haszonba vétetett.
A könyvtár a bécsi - mint létező legszebb - szerint alkottatott.
Az egyetem négyszög, tágas, üveggel fedett udvarában ezer tanuló járkál fel s alá, míg az előadási óra üt. Az épület négy szárnya a fakultások szerint van elrendezve; tágas termek, mindennemű tanulmányi eszközök és gyűjtemények díszesítik ezen szép intézetet.
Ezen térből egy más, szinte ily nagyságúba értünk: itt is három különös stílű gyönyörű építmény látszatik; felírásaik: Tudományok akadémiája, Obszervatórium (asztronómiai) és Műegyetem. Mindhárom intézet a tudományos követeléseknek tökéletesen megfelel. A tér kertében emlékek, szobrok és szökőkutak, mint minden téren.
Innen értünk a művészet térébe; három ritka szép ízlésű palota, Szobrászat, Festés és Építés felírásokkal, az osztályoknak megfelelő emblémákkal ellátva mutatkozik; mindegyikben élénk munkásság és kitűnő talentuma az ifjúságnak.
A tér negyedik épülete egy különös szépségű galéria (képtár), a Louvre, flórenci és nápolyi művészeti múzeumok nemében, rakva remek művekkel.
A következő téren vannak: San Carlóhoz hasonló pompás színház, a konzervatórium, zene-, éneklés- és tánctermek, három elkülönzött palotában.
Balra esik a tudományos térek megett egy másik tágas tér; roppant, nem éppen gazdag, de egyszerű, jó ízléssel emelt épületekkel, a kisebb oskolákat és gimnáziumokat foglalókkal; az épületek megett kiterjedt kertek mindennemű gimnasztikai gyakorlatokra alkalmazvák, lovagló és úszó oskolákkal ellátva.
Innen igen szép kert vehető észre, melynek közepette a legcélszerűbb oktatási elveken alapult nőintézet áll. Ebbe a férfiak be nem bocsáttatnak; az épülethez egy csinos kápolna van ragasztva.
Közel az egyetemhez van egy tér, melyen alig szemlélhetni egyebet könyvkereskedőknél, hírlapszerkesztőségeknél és olvasószobáknál; itt is nagy a csendesség.
Hol a terek végződnek, a két város között nyílik azon intézetek rendszere, melyek a szenvedő emberiségnek szentelvék. Tömött ültetvények közt látni itt kór, lelenc, dolgozó, szülő, aggokat ápoló, árva stb. házakat, valamint vakok, siketnémák stb. intézeteit.
Vége nem lenne, ha elbeszélném, mit mutatott mindent nyájas vezetőm, és a város legnevezetesb részét még nem is láttam. Ehhez gyönyörű villák közt értünk keringő utakon, és mégis jó távolrul látszott a varázs palota, a nemzet képviselőinek palotája, mely minden leírást felülhalad; előtte bájoló ültetvények közt a szabadság szobra, körülte a szabad nemzetek allegóriai képzetei; ötven széles lépcsőn érni az oszloperdő közt álló Kapitolba, melynek a washingtoni csak árnyéka. Tanácskozási roppant termek karzatokkal, a bureau-k mindenfelül, ezek mellett könyvtár, országos levéltár stb. fő részei a palotának. Körülte négy más palota, következő felírással: Nevelés és oktatás, Törvényhozás, Ipar és kereskedés, Kincstár. Kérdezem vezetőmet, nincs-e a külsőnek és a hadügynek külön ügyviselője?
Az első, mond, az egészbe olvad össze, a másik nem szükséges, mert a nemzet mindenkivel békében él.
Magyarország minden megyéje képviselőjének van egy különös és szép ízlésű háza, minden kényelemmel ellátva, szinte kerttel körülvéve; a hatvan tökéletesen egyenlő lakhely csudálatos szimmetriában a Kapitol körül valami csábító szép látvány.
Megmutatta még vezetőm Mars mezejét, hol a nemzeti őrség tartja gyakorlatait és az ifjúság is rendesen minden héten itt gyakorolja magát a fegyverek forgatásában és lovaglásban.
Kérdezem: nincs-e az országban katonaság? Nincs, monda, mert mindenki született katona, és az egész nemzet tökéletesen fel van fegyverkezve, úgyhogy kétmillió védője minden pillanatban van a hazának.
Kérdem: hány lakosa van most Pest városának, ha csak százhúszezer nemzeti őr kerül ki belőle?
Hatszázezer, felel, de közel negyvenezer ifjú jön az intézetekbe, s ezek egyszersmind majd valamennyien őrök, s az említett számot százhatvanezerre emelik.
Még több nevezetes dolgokat mutatott és beszélt kedves öregem, s nem tudék eléggé bámulni, s kérdezem: mely csuda által lehete, hogy a szegény magyar oly rövid idő alatt varázsolta mindezt elé? vajon nem szenvede-e a nép azáltal, hogy az ország kincseit mind egy pontra horda össze?
Korántsem, felele vezetőm. A nép ugyanazon arányban gyarapult, erősödött, gazdagodott, a többi városok szint azon arányban mentek elébb és fejlődtek ki, mert a nemzet - akart.

Következik: Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (8): Szekér Joachim – Magyar Robinson

2017. június 3., szombat

Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (6)

 Szinnyei József – Jókai városa

Jókai Komáromban
"Van egy irodalmi mű, egy tizennégy kötetes, hatalmas opus, melyet bízvást számíthatunk a legolvasottabb vagy legalábbis a legtöbbet forgatott könyvek közé, hiszen alig múlik el nap, hogy-irodalmárok, historikusok s mindannyian, akik a magyar múlt feltárásával foglalkozunk - kézbe ne vennők, abban a reményben, hogy munkánkhoz egy-egy adatot, dátumot kaphatunk tőle, mintegy baráti segítségként, s várakozásunkban nem is kell csalódnunk, mert ebben a csodálatos műben minden benne van, minden, ami - akár életrajzi, akár bibliográfiai adat - hasznos tudnivaló lehet mindazokról, akik Magyarországon valaha is írtak és publikáltak, bármit, regényt, honfoglalási eposzt, imakönyvet vagy csak gyorsírászati tanfüzetet."

E szavakkal vezeti be Lukácsy Sándor Szinnyei József Magyar írók élete és munkái című monumentális művét, amely 1891-1914 között jelent meg. Lexikonában Szinnyei ekként ír magáról mint szerzőről: "Ferber Alajos komáromi szitásmester, kocsmáros és hídvámbérlő és Hikker Julianna fia, 1830-ban született; Komáromban, Pesten és Győrött járt iskolába; 1848-ban honvédnek jelentkezett, és harcolt az ostromlott komáromi várban; mielőtt tudományos pályára lépett, volt ügyvédsegéd és banktisztviselő; végül mint az Egyetemi Könyvtárnak, majd a Nemzeti Múzeum könyvtárának őre végzett igen eredményes munkát, egyebek közt az országos hírlapgyűjtemény megszervezésével."

Természetesem, az életmű ennél jóval gazdagabb: lexikonán kívül még több mint harminc könyvéről tudunk, nem beszélve  kisebb publikációinak garmadáról. Emellet még naplóírásra is futotta az idejéből, hogy több mint hatvan kéziratos kötetre rúgó naplót hagyjon az utókorra, amelyben kiváló elbeszélőnek bizonyul.Lukácsy szerint e feljegyzésekben Szinnyei "hiteles színekben és pompás íráskészséggel idézi fel gyermek-és ifjúkorának emlékeit (apja korai halála miatt tímár nagybátyjának házában), Jókaival közös szülővárosának életét, szokásait, a honvédvilág és a Bach-korszak személyes élményeit, könyvtárosmunkájának egy-egy érdekes epizódját. Jó olvasni ezeket az élvezetes lapokat, csak az a kár, nagy kár, hogy a közönség nem olvashatja őket, mert a könyvkiadás mindmáig nem fedezte föl, milyen irodalmi kincs lappang e ritka s már-már elrongyolódó kötetekben, valamint a napló kiadatlan kéziratlapjain."

*

Komárom fénykorának a múlt század harmincas éveit tartom. Ekkor volt virágzásban nálunk az ipar és kereskedés; a gabonakereskedők nagy tölgyfahajói leúsztak a Dunán Zimonyig, szállították a gabonát és a híres komáromi tulipános ládákat, melyek nagy része Belgrádba vándorolt; az épületfakereskedés a Vág-Duna mentén a város széltében húzódott végig; a halászok még mindig fogtak óriási vizákat és szállították Pozsonyba, Nagyszombatba, sőt Bécsbe is; a vízimalomipar is kifejlődött, ezt tanúsították a híres fehércipósütő asszonyok, akik sorban ültek a piaci Dumcsa-ház előtt tutyijaikkal a fejükön; a superok [hajóácsok] nagyban dolgoztak; még gombkötő mester is nyolc volt a városban, igénybe vették mesterségöket a magyar ruhát viselők. A városnak szántóföldjei voltak a városon kívül, a mostani nádor-vonal helyén és a Vág-Dunán túl.
A borkereskedést is nagyban előmozdította a szomszéd almási és neszmélyi szőlők jó minőségű termése, a beszerzett borok legnagyobb mennyiségét a városban fogyasztották el, különösen a várbeli katonák, kik a rendes piaci vásárt is élénkítették.
A városi polgárok jóléte, gyarapodása eléggé kitüntethető azáltal is, hogy a belvárost kivéve, csaknem minden családnak volt házikertje s a Duna-szigeten gyümölcsöse. Igen sok család tartott tehenet, kocsit, lovakat. Midőn az 1837—38. nagy tél idején szánkázásra felhívó körív járt a házakhoz, háromszáznál többen csatlakoztak, és ilyenkor, ha a lovakon kétoldalt csörgőkkel, csengettyűvel borított lepel megcsördült és a kocsis ostora csattogott, fényes felvonulás képződött.
Tetejes hajó a Dunán, háttérben Komárom
A polgárság és a nemes urak belélete a pazarlásig menő jólétet árult el. A Jókai Aranyemberének özvegye, Domonkos Jánosné, szép leányaival ekkor a Szombati utca végén lakott és nyílt házat tartott; naponként fényes estély volt a háznál, a megyei főurak, katonatisztek rendes vendégek voltak ott. Jókai is többször megemlékezik regényeiben ezen mulatságokról. A monda szerint az özvegy pincéjében harminckétezer palack tokaji bor volt. Annyi bizonyos, hogy ha valaki a városban gyengélkedett vagy lábadozó beteg volt, Domonkosné tokaji bora segítette ismét lábra. Nagynéném is nemegyszer küldött engem oda, kezembe adván az öt ezüstforintot, hogy hozzak egy üveggel abból a nektárból. A Domonkosné egyik lánya, Lídia, ifj. Pázmándy Dénes neje lett, a másik Zámoryné (a Jókai Tenger szemű hölgye), a harmadik Bossányiné.
A tímár-ház sem maradt a többi mögött, nénéim felváltva vezették a konyhát, asztalunk körül rendesen tizenketten ültünk, sokszor többen, ha véletlenül tizenhárman voltunk, egyik fiút félreültették, mert nagynéném igen babonás volt. A napi menü most bankettszámba menne.
Nagybátyám rendesen lejárt Pestre az augusztusi vásárra, hogy ott az általa nem készített finomabb szattyán, kordován és mindenféle piros, kék, sárga, zöld bőrkészletét bevásárolja, ugyanekkor szerezte be a ház téli szükségletét, szegedi szappant, ládákba rakott finomabb faggyúgyertyát, néhány száz görögdinnyét stb. Különösen mi fiúk epedve vártuk a vásárfiát, hintalovat és egyebet, mely hetekig késett, mert az összes bevásárolt tárgyakat egy nagy tölgyfahajóba rakatta, s úgy szállíttatta föl a Dunán. Ezt megelőzőleg, minthogy a bevásárláshoz nem vihette magával a néhány ezer forintot húszasokban, ezeket hetekig számlálgatta, rakosgatva hármasával sorba, mint a katonákat, a nagy tölgyfaasztalra, azután ötszáz forintonként harazacskóba helyezve lepecsételte. Mikor készen volt a szükséges összeg megszámlálásával, taligába rakta a pénzes zacskókat, és a tímárinassal a várba tolatta, adván neki egy nagy pénztárcát a százasok és ezresek számára, az én markomba pedig néhány húszast, hogy a beváltásnál, mikor a zacskókat mérlegelték (mert a pénzt nem számlálták meg), a kopás okozta hiányt pótolhassam. Az eljárás igen egyszerű és gyors volt, mert nagy protekciónk volt a várban a sűrű komaság révén..
De nemcsak az előkelő családok körében volt jólét, gazdagság és az ezzel járó mulatságok özöne, hanem a többi iparos és kereskedő polgárok házánál is. Úgyszólván keresték akkor a vendégeskedésre való alkalmat, mert az élelmi cikkek olcsósága, a kertészkedés és a háziállatoknak csaknem minden háznál bőséges tenyésztése mintegy kínálkozott arra, hogy abból a fölösleges részt vidám baráti körben költsék el. így történt aztán, hogy minden néven nevezendő családi ünnepet: a menyegzőt, mely rendesen három napig tartott, névnapot, disznótort, kukorica-fosztást, szüretet víg lakomával ülték meg. A cigányok nagy számban laktak mindig a város végén, aminthogy most is megvan telepük a cigánysoron. Ezek közül nem egy zenebanda került ki; szólt is a zene a sok kocsma csaknem mindegyikében naponként, kivált este és éjjel. De a polgárok nevenapját is tudták pontosan, ilyenkor korán reggel odaálltak a ház elé és zeneszóval ébresztették föl a családot, húzták pedig mindaddig, míg az illető honoráriumot meg nem kapták, aztán mentek a többi Jánosokhoz vagy Józsefekhez. Megtörtént az is, hogy két banda jött össze, ilyenkor csetepatéra került a dolog, és a működési tért az erősebb tartotta meg.

*

Sokan emlegetik a régi patriarchális életet, de már kevesen ismerik. Ez megvolt a tímár-háznál. Nagybátyámat ott mindenki tisztelte és úrnak nevezte, csak neje tegezte; mi fiúk szinte féltünk tőle és vasmarkától, de ha nevetni láttuk, akkor mi is nekibátorodtunk és vidámabbak lettünk; ő viszont mindenkit tegezett a háznál, még a legöregebb legényt is, pedig ennek nagy hatalma volt, ha mi fiúk rosszalkodtunk, meg is verhetett bennünket; gyakorolta is ezen műveletét, de leginkább az inasokon. Ezen első legényünket Stéger Mátyásnak hívták, de mi házbeliek csak Moclinak szólítottuk; ő tartott rendet a legénység közt, ha verekedés támadt, mely ezen Herkulesek közt néha véres is volt, ő ítélt első kézből; de aztán nagybátyám úgy intézte a dolgot, hogy meg sem kérdezte a verekedés okát és lefolyását, hanem a két verekedőnek kiadta a bérét, aztán mehetett. Ezen ítélet ellen nem volt föllebbezés. A legények, mint már említettem, velünk egy asztalnál ettek, nagy csizmájuk-, cserzett ruhájuk- és kötényükben az asztal végén ültek; fehér abrosz helyett náluk csak viaszosvászonnal terítettek, edényük, kupájuk cinkből volt, az evőeszközeiket magukkal hozták; az első legény után a házhozjövetelük szerint sorakoztak; azonban a vendégül jöttnek, ki többnyire szombaton délután állított be a Herbergből (tímárlegények szállóhelye) hozott kis cédulával, elsősége volt; ki aztán, ha nem volt munka, hétfőn reggel tovább vándorolt. Étkezés előtt és aztán halkan imádkoztak (legalább el kellett ezt hinnünk); evés közben pedig szótlanok voltak, csak ha nagybátyám, ki elnökölt az asztalnál, kérdezett tőlük valamit, akkor feleltek; a gyerekeknek szintén csak akkor volt a beszéd megengedve; azonban mi ezen szigorú szabályt gyakran áthágtuk, sőt feleseltünk is. Az asztalbontást mindig az első legény kezdte meg fölállva, aztán halk imádsággal és „Segen Gottes Herr" üdvözléssel (amit mi gyerekek „Szentgott"-nak hallottunk) katonai rendben távoztak. Nagynéném vallásos asszony volt, és a pénteki böjtöt nem engedte el; volt is ezért a legények közt halk morgás, de mi ezt nem vettük tudomásul, sőt a böjtös eledeleket szerettük is.
A sátoros ünnepeket szigorúan megtartottuk; húsvétkor sonkát, kalácsot, piros tojást a cselédség is kapott, és karácsony estéjén, ha rövid időre is, bejöttek a tímár legények az első szobába, és nagybátyám velük kártyázott kicsiben; ha nyert, szétosztotta köztük a pénzt. Aztán mentek mulatságukra a Herbergbe.
Az asztal fölötti társalgás magyarul folyt, csak ha a hírt vagy pletykát nem akarták az orrunkra kötni, fordították a beszédet németre. A legényekkel is németül beszéltek, mert több volt köztük a külföldi, és mert Mocli nem tanult meg magyarul soha, habár évtizedekig lakott a tímár-házban és ott halt meg.
A komáromi konyha, bő megfigyelésem után mondhatom, első volt az országban; nem mintha ezt csak a tímár-háznál tapasztaltam volna, s mely talán csak a jólétnek róható fel; mert bizony a szomszédok, a jó barátságban élő családok és kávénénikék a konyhaművészet titkait közölték egymással, és mi abban jó volt, követték is. A gyúrott tésztás ételeknél lúdzsírt használtak; később nehezemre is esett Nyitrán a vajjal vagy disznózsírral készült tésztás; a túró sem volt a mostani, a lágy túrót előbb zacskóba tették, és téglával lenyomtatott falemezek közt a napon szárították, azután reszelték, és a tésztán tejföllel leöntötték. Híres még most is Komáromban a molnár csusza. A szárnyast, nyulat szalonnával spékelték és sütötték nyárson, amit én is gyakran forgattam. Híresek voltak a komáromi lúdölő asszonyok is, kik nagy májra tömték vagy hizlalták a ludakat, azután kis teknőkben hozták a májat a házhoz; egy ily lúdmáj megsütve, ropogós héjjal egész tállal volt és pecsenye gyanánt szolgált, jóllakott vele a család, el se tudta egyszerre fogyasztani. A kolbász, hurka disznóöléskor a háznál készült. Van a komáromi konyhának néhány specialitása is, ilyen a dödölle, túróval vagy mákkal, hogy ezt csak Komáromban az ottani lisztből tudják jól készíteni, tanúsítja az is, hogy néném (Beöthyné) csak az onnét hozott lisztből tudott jó dödöllét főzni; ez aztán, mikor egyenként a tálba rakták, reszketett a finomságtól. Felső Csallóközben ettem ugyan ahhoz hasonló eledelt, amit gancinak neveztek, de az mégsem volt komáromi dödölle. A másik étel a kötés (csírázott búzalisztből és tepsiben megsütött pépszerű étel, ropogós széllel), ezt csak komáromi ember tudja élvezni. A kötés böjti eledel, és valószínűleg a rác (görögkeleti vallású) kereskedők hozhatták azt Komáromba, mert Magyarország déli részén a szerbeknél most is létezik. A komáromi halászlé pedig éppen felülmúlhatatlan, talán még a szegedi hasonlítható hozzá, másutt visszaélnek a nevével; ettem én halászlét, amelyben ponty, harcsa, kecsege nem is volt. Ki ismeri még az ecetes mézes lencselevest? Pedig ez is jó étel.
A szegényebb polgárság körében is megvoltak ezen ételnemek; mikor egyszer iskolába menet beszóltam a gombai soron Varga Józsi barátomhoz, kinek atyja csizmadia volt és ekkor jött haza a heti vásárról, éppen ebédnél ültek és mézes-mázos dödöllét ettek, megkínáltak; én bizony ettem belőle. A cigánypecsenyét pedig nemcsak a vásárokon sütötték tíz lacikonyhában, de mindennap a piacon is árulták, sőt sütötték azt a kocsmák ajtaja mellett is. Mikor aztán a garasos fehér cipót kettészelte a szegényember és a lacikonyhán cigánypecsenyére vágyakozott, cipójába tétette azt, ha kevesellette is, ott maradt a zsírja.
A mindent nivelláló civilizáció azonban megsemmisítette a patriarchális életet, tönkretette a magyar konyhát, és élünk a franciák által megszabott ételek szerint.

Következik: Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (7): Nagy Károly - Pest ötven év múlva