Rejtő Jenő és a filmnovella

DOKTOR BAKÓ

Azt már tudjuk, hogy a legendás Rejtő Jenőtől nem volt idegen a színpad: ifjúkorában színpadi karrierről álmodott, s párizsi tartózkodása után Budapestre hazatérve az operett, illetve a színház világába vetette magát. Hírnevét aztán mégis furcsa stílusú, humorosan abszurd, kalandosnak álcázott regényeivel alapozta meg. Minden műfajba belekóstolt, csak úgy ontotta az ötleteket, s gyakorlatilag írásai éltették. Beköltözött a Japán kávéházba, s éjt nappallá téve a számláit törlesztette – a tollával. Ne csodálkozzunk, hogy hagyatékában filmnovella is maradt, amelybedn maradéktalanul föllelhetjük a sajátos rejtői humort. (Bakter Bálint)

*

(Filmnovella)

Rejtő Jenő

Dr. Bárány „kombinált irodája". Szóval, egyszobás lakás, vasággyal és íróasztallal. Nyomorgó diplomás szomorú albérlete. Bárány jó lelkű, finom, lírai ember. Koldusszegény, fiatal ügyvéd, és egyben kliens is. Mellékfoglalkozására nézve álláshalmozó. Ugyanis barátja, Szalai, egy nagy délutáni lap riportere, eseménytelen napokon az ügyvéd révén jut híranyaghoz. Ilyen napokon Bárány dr. jelentkezik utcaseprőnek, levelet ír a kultuszminiszterhez, hogy protezsálja be havat lapátolni, megpályázza a gyepmesteri állást, és barátja kéthasábos riportot ír a nyomorgó diplomásról, aki, mondjuk, már gyepmesternek is elmenne. Bárány tudja jól, hogy a kérvényeit úgyis visszautasítják, és Szalaitól ilyenkor mindig kap néhány pengőt. Bárányt szeretik a házban lakó kisgyermekek, kedvenc játszóhelyük az ügyvéd irodája, és a meséit hallgatják. Legutóbb éppen a hóhéri állást pályázta meg. Mint utóbb kiderül, a főügyész, kényes helyzetben, hatalmas protektorok terrorja között, dr. Bárányt nevezte ki hóhérnak. A délutáni lapok már hírül hozzák a kis budai háznak, hogy a csendes, nyugodt Bárány dr. hóhér lett. Anyák rémüldözve jönnek a gyermekeikért, a lakásadónője felmond, és Bárány már öngyilkossági szándékokkal foglalkozik, midőn megérkezik Szalai. Újságírók és fényképészek jönnek. Szalai álláspontja az, hogy Bárány vállalja a megbízást, mert lehet, hogy két-három hónapig nem kerül sor akasztásra, és azalatt húzni lehet a szép hóhéri fixumot. Bárány belemegy ebbe, és letörten, kimerülten ül a szobájában, mikor megjelenik Zolestyák úr. A hóhérsegéd vagy ahogy ő nevezi magát: a laboráns. Szakszerű diskurzust akar kezdeni új főnökével. Nem is csodálja, hogy az ügyvéd, mert hiszen ő is entellektüel, öt év előtt megjelent egy kis verseskötete. Zolestyák főpróbát akar tartani, mert ahány kéz, annyi szokás. Az első felvonásnak az a vége, hogy eljön Bárány menyasszonya kétségbeesetten, kitették az állásából, mert a hóhér menyasszonya nem lehet tisztviselőnő. Bárány végleg kimerülten sóhajt fel: nem marad más hátra számunkra, mint a kötél. Abból talán még meg lehet élni.

*
Lipótvárosi zsúr. A fiatal hóhér járványszerűen divatba jött a jobb társaságokban. Kitűnően öltözik, és ironikusan fogja fel a helyzetét. Az embereket borzalmakkal traktálja. Cinikussá teszi az a szomorú tanulság, hogy a tudás, a szorgalom, a diploma és a nyomor nem terelte rá a jobb körök figyelmét. Mióta hóhér lett, annyi kliense lehetne, amennyit csak akar. A bankigazgatóhoz mint hóhér jön fel ötórai  teára,  de lassan jogtanácsos lesz, anélkül hogy ezt észrevenné. Az igazgató leánya átlát a játékon, tudja is Szalaitól az igazat. Bárány előtt hisztérikának mutatja magát. Bárány beleszeret. A leány azt mondja, hogy csak akkor megy hozzá, miután az első embert felakasztotta. Szegény hóhér borzasztó dilemmában van. Délután érkezik a hír, hogy egy gyilkos asszonynak visszautasították a kegyelmi kérvényét. A társaság úgy beszél a másnapi akasztásról, mint egy színházi eseményről. Bárány elhatározza, hogy nem hagyja magát többé eltiporni az élettől, a sok kegyetlenség után, ami történt vele, a sok megalázás, úgy érzi, megkeményítették, és elhatározza, hogy hóhér lesz. Hogy példát fog statuálni az életével is. Elhatározza, hogy másnap akaszt! És miután mindezt egy nagy, vádoló beszédben elmondta az egész társaságnak, megjelenik a szobaleány: - Bárány doktor urat kérik a telefonhoz. - Kicsoda? - Zolestyák laboráns úr.

*

Siralomház. Az asszony, aki állítólag előre megfontolt szándékkal megölte a férjét, egy öreg uzsorást; azt hiszi, hogy az utolsó perceit éli. Az ügyvédje előtt újra és újra elmondja, hogy ártatlan. Megjelenik dr. Bárány. Az asszonynak régi ismerőse, van egy közös báli emlékük. Az elítélt nem tudja, hogy Bárány az új hóhér, és nem érti, hogy miért jön el most hozzá. Bárány sehogy sem tudja megmondani. Csak akkor derül ki az igazság, mikor a jelenlevő ügyvédet kartársnak szólítja. „Kérem, én nem vagyok hóhér" - tiltakozik az ügyvéd. Az ügyvéd is meg van győződve az asszony ártatlanságáról. Bárányból kiütközik a jogász. Kérdezgeti az asszonyt. Neki is az az érzése, hogy ártatlan. Bárány a belépő ügyésznek kijelenti, hogy az ítéletet nem hajtja végre. Szerinte az asszony ártatlan. Az ügyész erélyesen rászól, hogy nincs joga a bíró szerepét játszani. Bárány: a bűnöst elítélni csak a bírónak van joga, de aki ártatlan, azt a hóhér is felmentheti. Nagy vita van. Zolestyák jön, a kis táskájával: - Mi lesz, kérem, mi lesz? Nekem tíz órára egy keresztelőre kell menni. - Az ügyész azt akarja, hogy Zolestyák hajtsa végre az ítéletet, a segéd azonban szintén megsajnálja az asszonyt, és bejelenti a „szolidaritását". 
„Az egész akasztást megette a fene" - mondja a börtönőr.
Az új hóhér kinevezéséig kiderül az asszony ártatlansága. Dr. Bárány éppen csomagol. Kivándorol. Az asszony, akit szabadon bocsátottak, feljön hozzá. Keserű, bölcs dialóg folyik közöttük. Sejteni lehet, hogy az asszony is elutazik Báránnyal. Megjelenik Zolestyák is, akit közben kineveztek hóhérnak, és így megveheti azt a kis kertes házat, ahol öreg napjait akarja leélni, költői békében. Bárányt továbbra is főnök úrnak szólítja, és búcsúképpen ezt mondja az ügyvédnek: - Nagy dolog, uram, a fix és a lakbér. Isten áldja, főnök úr. Kár, hogy ebben az országban a szellemi munkások nem akarnak elhelyezkedni a reális pályákon. Hová is utazik?
Bárány: - Ausztráliába.
Zolestyák: - Ha minden kötél szakad, jövök én is.

Forrás: Rejtő Jenő: Az utolsó szó jogán. Magvető, Budapest, 1967.

Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (10)

Jászai Mari – Gyermekkori emlékeim

„A vörös hajú, tragikus nagyravágyás kilép a színre: Jászai Mari áll előttem teljes erejében, arannyal borítva, bársonyba burkolva, a Heródiás szerepében. Ő az a bibliai asszony, aki kívánni fogja a Keresztelő János szép szakállas fejét. Amint kilép a színre, az első pillanatban látszik a nemes homlokán, hogy pusztítani vágyik, megrezdül klasszikus orrának cimpája: hatalmas emberek kiomló vérét szagolja előre is. Tekintete vad és komoly, a járása tigrisé: puha és eltipró.,, Pusztán hogy látom: elfog a pátosz. Mert ez a nő nemcsak színpadi királyné, valóban az. Parasztlánynak született és királyné lett." (Bródy Sándor)
Déryné emlékiratai mellett Jászai Mari önéletrajza a legszebb magyar színészmemoár - tartja az irodalomtörténet, s vele együtt a bevezetőt jegyző Lukácsí Sándor, majd megállapítja: "Mily nagy különbség van a két nagy színésznő írói megszólalása között! Két eltérő egyéniség különbsége. Déryné asszonyos bőbeszédűséggel részletez, színez, cseveg, pletykál, mindig oly kedvesen. Jászai Mari az írásába is átvisz valamit zordon szerepei fenségéből. Fenséges az őszintesége. Semmit nem hallgat el viszontagságos életéből: sem megaláztatásait, sem szívének benső titkait, s ami, azt hiszem, páratlan a női tollak irodalmában: még azt is elbeszéli, miként vette el leányságát egy durva katona, amikor a leendő színpadi nagyság - félig még gyermek - egy hadi táborban markotányosnőként hányódott. Jászai Mari emlékezéseit olvasván sosem érezzük, hogy illetéktelen kíváncsisággal lessük ki egy élet intimitásait; itt minden, a legsötétebb jelenet is, természetes fényben ragyog..."

*

Az én gyermekkoromban minden oly rémségesen komoly volt, mint a halál.
Mostohaanyám előtt egyszer nevettem, vele együtt, Náci bátyám egy parlagi tréfáján. Apám előtt soha. Egyetlenegyszer sem mosolyogtunk egymás szemébe. Egyetlenegyszer sem tette rám kezét, csak ha vert. Ezt annál többször. Ezzel pózolt. A legcsudálatosabb lény volt ez a falusi ács, mindazon teremtések között, akiket valaha ismertem. Színészi tehetségemet határozottan tőle örököltem. A legnagyobb pozőr volt minden komédiás közt, akikkel azóta sorsom összehozott, hogy az ő korbácsa alól kikerültem.
Megkísérlem leírni és érthetővé tenni ezt a csodát, aki nekem az életet adta, és akihez én kívül-belül olyan fatálisan hasonlítok, azzal a különbséggel, hogy ő gyönyörű férfi volt, én pedig nőnek durva faragású vagyok.
Homloka és orra a legtökéletesebb görög szabású volt, melyet élő emberen láttam. Ezeket csúnya kiadásban örököltem tőle. Tisztán kaptam át igen szép száját és apró, sárgásbarna szemeit, továbbá széles, erős csontozatát és erős, jó gyomrát, valamint érzékeny légzőszerveit, melyeknek kényes voltát azonban jó gyomrunk mindig nyélbe ütötte. Sokat köhögött, mint én is, de a jó étvágy átsegítette minden meghűlés okozta bajon, nyolcvannégy éves koráig, valamint engem is a mai napig.
Dacára annak, hogy mint ács mesterember, a legnehezebb munkával élt, szép, deli alakját mindig rendkívül egyenesen hordta. Csak este, mikor munkájából megjött, ült egy rövidke ideig, meghajolva, és két kezét két combjára támasztva, homlokát aggodalmas vagy haragos ráncokba szedve, hallgatta mostohánk végtelen, kifogyhatatlan panaszözönét ránk hármunkra, Miskára, Nácira és rám, az első asszonytól való gyerekekre.
Soha ez a panaszkodás el nem maradt. Egyetlen nap se. Ezzel várta a fáradt embert haza naponként a kegyetlen német parasztasszony, aki soha be nem telt annak látásával, hogy minket hogyan ütlegelnek. Pedig napközben ő maga sem fukarkodott a pofonokkal. De apánk impozánsul büntetett. Az mindig egy nagy előadás volt az egész ház, sőt az egész utca épülésére. Először összegyűjtötte a bűnanyagot. Minden kihallgatást ezzel végzett: már három, már négy, már hat bűnöd van a rováson, ha még egy panaszt hallok, készítsd a kötelet. Akkor előtte való nap be kellett sajatkezűleg áztatnom a kötelet, és másnap következett a büntetés, következő módon és ceremóniával: az ablakot becsukta, bedobott a szobába - jól tudta, hogy azért a ház tíz úri gyereke, és a többi lakó kellőképpen tudomást szerez arról, hogy mi történik, hiszen sikoltozásom a harmadik emberséges szomszédot is megborzongatta. Bezárta rám az ajtót, miután szobából, konyhából minden lelket kiparancsolt; „Vetkőzz", szólt ekkor nyugodt, csöndes hangon, röviden, és hajtogatta a kötelét a kellő, rőfnyi hosszúságra. - Büszke volt rá, és többször hallottam tőle mondani, hogy dühében sohasem veri a gyerekeit! - Térdepelj le! Fogódz meg! Az asztalba fogódzva már lerogyott reszkető, vézna, csupa csont, kis tízesztendős testem, és abban a pillanatban már kiszaladt az első, velőtrázó sikítás is, mert lesuhintott a szívós, áztatott kötél meztelen, agyondolgozott, meggörbült kis hátamra.

Egész otthoni életemet a félelem dominálta. A félelem, az állati, reszkető félelem volt az életem, ezzel ébredtem, mentem az iskolába, ezzel jöttem haza, és ezzel feküdtem. Mindig a veréstől féltem. Mindenért vertek, egy elvesztett horgolótűért, egy beszakadt szoknyáért, egy letépett virágért.
Rejtve ébredezett bennem a menekülés vágya; talán onnan merítettem, hogy láttam, milyen boldogságban élnek az urak cselédjei. Szolgálni menni volt egyetlen vágyakozásom, örömöm pedig, ha olvashattam. Mostohám minden könyvet, melyen rajtakapott, elégetéssel fenyegetett, ami nekem halálos ijedelmet okozott, mert a könyv, mikkel mindenféle zugba és titkos helyre elbújtam, sohasem volt az enyim, és olyan határtalan kincsnek tartottam mindeniket, amihez fogható nincs egyéb a világon! Azt gondoltam, mindenikből csak az az egy példány van.
Azért álltam tízesztendős koromban, tetőtől talpig reszketve, Vörös Lídia úrhölgy elé, egy vasárnap estéjén, Petőfi János vitézével a kezemben, és azt rebegtem vonagló szájjal: Kérem, Lídia kisasszony, ha én tíz esztendeig szolgálok maguknál, azért nekem adják ezt a könyvet? - Olyan csodás, gyönyörű világot találtam én abban a könyvben.
A zongorájuk alatt hasalva olvastam végig, olyan mohón, hogy mire kerestek, már készen voltam vele, és nem bántam volna, ha halálra ver is apám érte. Mert nagy bűnösnek éreztem magamat, hogy elbújtam olvasni, holott az úri gyerekekkel kellett volna játszanom. Az volt a vasárnapi dolog. Mert ingyen laktunk a házukban. Hétköznapokon iskola előtt föl kellett járnom a cipőjüket tisztogatni, vasárnap délután pedig játszani velük. Azért emlékezetes nekem ez a vasárnapi játék, mert egyszer nagy meglepetésemre és nem kis ijedségemre azt látom, hogy az úri gyerekek mind sírnak, és hogy a nagyok is mind ott állnak körül és békítenek engem: „No ne, elég már, kis Mari, ne sírj, no, nézd ez még él", és egy másik képre mutatott; mert tele volt a család üveges folyosója a magyar írók és művészek arcképeivel. Hogyan kezdődött, hogyan se, elég az hozzá, kitalálták az úri gyerekek, hogy ha egy képre rámutatnak és azt mondják nekem: nézd, kis Mari, ez meghalt - hát én rögtön egy sirató-jelenetet játszom el előtte, tépem a hajamat, és folynak a könnyeim, és a többi gyereké is, míg csak valaki közbe nem szól és egy másik képre nem mutat, azt mondva: no nézd, kisleány, ez még él - mire én rögtön átcsaptam a legnagyobb örömbe, ugráltam, táncoltam, és csakhamar velem táncolt és ujjongott az egész gyerekhad. Ezekhez a jelenetekhez a szavakat is magam adtam.
Nem csodálatos-e ez olyan gyermektől, aki színháznak még a nevét sem hallotta?
Nos, ez volt a tehetség.
De hol volt még hozzá a színház!?

„Színész és közönség" című kis elmefuttatásomban leírtam, hogyan jutott el belém a színház fogalma, egy színdarab diktálása révén; attól kezdve belém rögződött, hogy én olyan leszek, aki „úgy tesz, mintha az volna". Mert a bátyám úgy magyarázta meg a színészt nekem. Pár év múlhatott el ezután, hogy idősebb mostohatestvérem, aki mindent mert, mert őt apánk egy ujjal sem bántotta, elhívott a színházba!!
Szigeti József Széchy Máriáját adták.
Az a gyönyör nem földi gyönyör volt, amit én ott éreztem, mert emberi szót még sohasem bírtam rá találni, mikor ki akartam fejezni.
Édes villámok cikáztak végig testemben egész előadás alatt, voltak pillanatok, mikor azt éreztem, hogy meghalok a gyönyörűségtől, hogy azok a villámok megölnek. A fejembe csaptak és végignyilallottak a hátgerincemen. Valóságos fizikai gyönyör volt. Mint nagy szerelmek összecsapása.
Hazamenet csak a kapunál kezdtem eszmélni, hogy mi lesz ennek a mennyországnak az ára! Csakugyan, kis híján az életemmel fizettem meg érte. Apám félholtra vert és tiport, a mellemre tiport az a nagy ember. Orromon és számon ömlött a vér; fél évig vért hánytam utána egy igen kurta faládán összehúzódva; és csak azt hallottam: „Már magához veszi az isten." „Bár venné!"

Következik: Lukácsy Sándor irodalmi ritkaságai (11): Decsy Sámuel – A szultán háreme

A kolozsvári Színkörtől – a ki tudja mikori új magyar színházig

Szeptember elején a kolozsvári magyar színház őszi évadát sajtótájékoztató vezette be. Ezen a direktor, Tompa Gábor bejelentette: új, modern színház építését tervezik a mostani helyébe, s az ötletet már be is mutatták a művelődési miniszternek. Körülbelül négyszáz férőhelyes, műszaki szempontból európai színvonalú épület kerülne a kolozsvári színház és opera jelenlegi adminisztrációs irodái és próbatermei helyére a Szamos parton, ugyanis ezeket a régi ingatlanokat előbb-utóbb amúgy is le kellene bontani, hiszen bármikor egyszerűen becsúszhatnak a folyóba. Sajnos, éppen csak azt nem tudni egyelőre, mikor is fog megvalósulni, és miből finanszírozzák...

A hír olvastán eszünkbe jut, hogy az a levetnivaló, "rongyos régi" valamikor a Trianon utáni erdélyi színészet megmentője és védhelye volt, s óvó szeretettel lépett az elrekvirált nemzeti épülete helyébe. Janovics Jenő, a kolozsvári színház sokoldalú, agilis és a csapatáért mindvégig - 1943-as haláláig - felelősen cselekvő és eljáró igazgatója szerint a Szamos parti épület minden tiszteletet megérdemel, hiszen "a Hunyadi téri színháznak kiegészítő része volt, másrészt mert nehéz időkben, amikor a magyar színészeket a megszálló hatalom katonai erőszakkal űzte ki a Hunyadi téri színházpalotából, ez a Szamos-parti szellős ház, amely egyébként nem mondható építészeti remekműnek, volt mentsvára, otthona, megmentője a kolozsvári magyar színjátszásnak. Mi lett volna, ha az igazi otthonból való kiűzetés napján nem állott volna ez a Nyári Színkör? Hová menekültek volna a magyar színészek? Bizonyos, hogy toloncúton kerültek volna át a trianoni határ másik oldalára, mint ahogy Jugoszláviában történt, s elnémult volna a magyar szó, a magyar dal, a magyar játék Kolozsváron. Meggondolkoztató végzetszerűség van abban, hogy miért és miből épült fel ez a Színkör, amely kisebbségi életünknek felbecsülhetetlen értékévé nőtt 1919-ben..." A jóemlékű direktor - akinek életéről és munkásságáról Zágoni Bálint remek dokumentumfilmet készített, nem átalt könyvet szentelni a kolozsvári színjátszásnak (A Hunyadi-téri színház. Korunk Baráti Társaság-KomPress Kiadó, 2001), annak huszadik fejezetét lapozzuk fel... (B. Bálint)

Janovics Jenő, a magyar Pathé - a film megtekintéséhezkattints ide

JANOVICS JENŐ
Hogy épült fel a Szamos-parti „fabódé" helyén a Színkör,
mely a megszállás idején 21 éven át hajléka volt a magyar színészetnek

...Tulajdonképpen senki nem akarta, hogy felépüljön. Egyedül én verekedtem érte. Szívósan, kitartóan, akadályoktól vissza nem riadva. Hogy miért? Annak okát ma sem tudnám adni. Előérzet volt-e, hogy jön majd idő, amikor oda menekülnek az erdélyi magyar színészek? Nem hiszem. Ki gondolt volna akkor Trianonra? Csak azt tudom, hogy ellenezte a város, ellenezte a kormány. Az volt a vélemény, hogy nincs reá szükség, én meg állhatatosan és konokul hangoztattam, hogy de igen, égető szükség van rá. Terveket készítettem, beadványokkal ostromoltam a Színügyi Választmányt, a várost és a kormányt. Nem nyugodtam.

Elmondom most szépen, sorjában tanulságos történetét annak, hogy miből, mikor és milyen célkitűzésekkel épült fel a Színkör.

A  Színkör 1873-ban

Sokszor volt szó e könyv hasábjain is arról a hatalmas, ócska fabódéról, amelyet 1874-ben ácsoltatott Korbuly Bogdán, ahol a Hunyadi téri színház megnyitásának idején már a rendészeti hatóságok nem akarták az előadásokat engedélyezni. Váltig vitattam, hogy a Nyári Színkörre szükség van, annál nagyobb szükség, mert mihelyt átvettem a kolozsvári színház vezetését, megszüntettem a nagyváradi és marosvásárhelyi színházakkal a régi kapcsolatokat, állandósítottam Kolozsvárott a színházat, úgyhogy a színtársulat egész éven át Erdély fővárosában működött. A kolozsvári közönség azonban évtizedek alatt megszokta, hogy a nyári idényben nem jár a Farkas utcai fülledt levegőjű, nem szellőztethető színházba, ahol éppen ezért öt hónapig minden évben szüneteltek az előadások, a színészek pedig vagy Nagyváradon, vagy Marosvásárhelyen játszottak ezalatt. Buzgalmamban azzal érveltem, hogy hiábavalónak bizonyult annak hangoztatása, hogy a téli színház nagyszerű, új találmányú szellőztető- és hűtőkészüléke folytán sokkal hűvösebb, mint bármely fából ácsolt, szellős aréna, a közönség beidegzettsége konokul kitartott a mellett az elhatározása mellett, hogy ha már nyáron itthon maradnak a színészek, költözködjenek ki a sétatéri Szamos-parti hűvös fabódéba. Oda elmennek, de a komoly téli színházba nem. Volt emellett még egy érvem, hogy a Hunyadi téri színháznak szüksége van nyári helyiségre, éspedig az, hogy a kánikulában még a kolozsvári közönség sem akart súlyos és komor drámai előadásokban gyönyörködni, a lenge múzsa könnyű mulattatására vágyik, ennek a vágynak kiszolgálása pedig a művészi színvonal süllyedését jelentené a Hunyadi téri új színházban.

(A folytatáshoz kattintsunk mindig a További bejegyzések-re!)