2012. április 29., vasárnap

DÉKÁNY ANDRÁS: SOS Titanic (8.)


7. A TRAGÉDIA

Titanic emlékmű Belfastban
Mi történt a hajó különböző részeiben az összeütközés percében?
A ragyogóan kivilágított nagy szalonban, ami a hajó legfényűzőbb része volt, Astor ezredes, aki szabadcsapata élén részt vett Kuba leigázásában, valamint Butt őrnagy, az amerikai elnök szárnysegéde és Perichen, a szakállas kanadai tábornok, a táncolókat nézték. Közben kicserélték hadiélményeiket, és ünnepelték azt, hogy másnap már New Yorkban lesznek, egy diadalmas út megcsodált utasaiként.
Zsúfolásig megtöltötték a nagy szalont a táncosok, hiszen bőven akadtak olyanok, akik azt mondták: nincsen értelme korán lefeküdni, ha már másnap otthonukban pihenhetnek.
Itt tartózkodott Bruce Ismay ügyvezető igazgató is mint boldog házigazda, Rothschild báró és több milliomos társaságában.
− Hölgyeim, uraim − mondta az összeütközés percében Bruce Ismay −, örömmel közölhetem, közeledik az amerikai part, és elmondhatjuk: nincsen semmi, ami megakadályozhatja a Titanicot a győzelemben!
Az első és a másodosztályok éttermeinek, bárjainak, hajósöntéseinek konyháin az összes szakács, pincér szolgálatban volt. Soha ennyi ital, étel, finom falat nem fogyott az egész út alatt, mint ezen az estén és éjszakán.
A gépházban egyenletesen dübörögtek a gépek. A vezérgépész helyettese éppen elhagyta emelvényét, és utasította a szolgálatban levő mérnököt, álljon a helyére, ha a Hídról utasítás jön, hogy intézkedni tudjon.
− Ellenőrzöm a kazánházat − mondta még −, s utasítom a főmestert, hogy még erősebben szeneljenek. Bőven van még szén, gyorsan haladunk!
Lement az emelvényről, elhaladt a morajló, csattogó acélóriások mellett, intett az olajozóknak,majd kinyitotta a kazánház súlyos vasajtaját.
Ekkor megingott, érthetetlen erő felkapta, és csak annyit látott, hogy a kazánház fala megnyílik, a kazánok ajtajai kicsapódnak − az egyik oldalon tűzfolyam ömlik, a másik oldalról víztömegek törnek be, és mint az orkán a hangyákat, elsodorják a fűtőket!
A hajó első hősi halottai a fűtők voltak, majd a gépház szolgálatosai következtek!
− Úristenl − üvöltötte az emelvényen álló mérnök. -Menekülni! Menekülni!
És a lépcsőbe kapaszkodott. A Pearson-féle triplex gép egyik tengelye levált, és megkezdte haditáncát a gépteremben!
És mi történt azokkal, akik a kabinokban tartózkodtak, aludtak éppen, vagy lefekvésre készültek, vagy csomagoltak, olvasgattak?
Különös módon a legtöbben nem észleltek semmit. Akik pedig kiszaladtak a folyosókra, megtudni a csapódás, a rázkódás okát, nyugodtan visszatértek, hiszen világítottak a villanylámpák, s az a néhány tengerész, akibe beleütköztek, nevetve mondta:
− Semmi, semmi, fellöktünk egy óriási bálnát!
Azok pedig, akik ijedtükben kinyitották a kabinablakot, és történetesen a hajó jobb oldalán kitekintettek, fehér tömeget láttak a vízen. Ez a tömeg lassan, igen lassan mozgott, majd le is bukott, mintha eltűnt volna.
− Bálna lenne? − néztek révetegen a látvány után, mert a folyosóról behallatszott: − Bálna, bálnába ütköztünk!
A távíróhelyiségben Phillips és Bride távírászok éppen pipaszünetet tartottak.
Tilos volt ugyan a dohányzás, de az ajtóhoz húzódva egy-két szippantást mégis megengedtek maguknak.
− Mondja, Bride − mosolygott Phillips főtávírász a társára −, mondja, nem álmos maga?
Bride legyintett.
− Nem. De isten látja a lelkemet, ha kikötünk, első dolgom lesz egy nagyot aludni!
És még akart valamit a főnökének mondani, de elhallgatott.
− Mi ez?
A hajó mélyéből csattanások hallatszottak. Valamiféle rázkódást is éreztek. Óriások vasat téptek talán? Phillips megragadta Bride karját.
− Nézze, ember! Jéghegy!
Bride a csónakfedélzet és a tenger között, valójában a középső nagy kutter és a mögötte fatalpra helyezett még nagyobb nyolc pár evezős mentőcsónak között fehér foltot vett észre. Jéghegyet még soha nem látott.
Megdöbbenve meredt előre, s egyre azt hajtogatta: ez lenne a jéghegy? Hiszen alacsonyabb,mint a fedélzet!…
− Azonnal hívni a Hidat! − lihegte Phillips, és rávetette magát a telefonkészülékre.
És az árbockosár? Mi történt ott, hiszen mégiscsak onnan jött az első riasztás?!
Amikor Fleet átvette az őrséget, majd egyedül maradt Jannal, első dolga volt, hogy ezt mondta a fiúnak:
− Ide figyelj, Fiókcápa! Most abban a nagy és rendkívüli szerencsében részesültél, hogy itt lehetsz velem. Ha azt hiszed, hogy semmit sem csinálok, tévedsz. Még csak pislognom sem szabad. Figyelnem kell. Lightholler úr a lelkemre kötötte: Fleet, aztán nehogy elaludjon a kosárban! Jó pofa,mi? Én és elaludni! De hát tudom, csak mókázott. De én nem mókázom, amikor azt mondom neked,Fiókcápa: egy szót se, se kérdés, se duma! Ha én kérdezlek, akkor felelsz. Máskor − kuss! És te is figyelj!
− Parancsára! − mondta ki Jan életében először azt a szót, amit a tengerészek a leggyakrabban használnak. - Így lesz, uram!
− De ha valamit meglátnál, azért szólj ám − dünnyögte a magasság nagy csendjében az őrmatróz.
− Parancsára! − ismételte Jan.
Jan boldog volt és lelkes. Elgondolta: van egy csomó gyerek, fiú és lány, még több felnőtt, idős és fiatal a hajón, de egyik sem részesül abban a szerencsében, hogy itt lehet a kosárban. A kosár −külön világ. A hajóhoz tartozik, de mégis önálló életet élnek azok, akik itt tartózkodnak. Mintha csak valami külön kicsi bolygó úszna a hajó felett, és aki abban meghúzódik, joggal érezheti magát a hajótól függetlennek.
Jan előbb megcsodálta az alatta levő előfedélzetet, majd megszámolta a kormányállás és a zárt parancsnoki tér nyolc ablakát s magát a pompás ívű Hidat, ahol még nem volt, de ahová ugyancsak vágyott. Végül elnézte az egymás mögött sorakozó négy kéményóriást Megnézte egyszer, kétszer,többször. Innen a kosárból olyanok voltak ezek a kémények, mint az óriások országának gárdistái.
A Hídon tompa fények égtek, a nyolc ablak mögül kékes csillogás látszott. A pompás gukker elárulta, hogy a kormánynál négy ember tartózkodik. Fleet úr úgy mondta: ez a szabály.
Fleet úr éppen az előbb azt is mondta, − ronda ez a vékony ködtakaró, ami ráborul a vízre. Csalóka, megtévesztő.
Jan előrehajolt. Valósággal kihajolt a kosárból.
Mintha amarra elöl, közvetlenül a hajóorral egy vonalban − ez a ködtakaró vastagabb lenne.
− Mit csinálsz, Fiókcápa? − hördült a gyerekre az őrmatróz.
− Nézze, uram, nézze! Mi az ottan?!
Fleet előre nézett. Nagyobb figyelemmel talán, mint eddig.
− Mi?… − dadogta. − Mi lenne?… De már hátrafordult. Nyúlt valami felé. Majd megint csak visszanézett, mint aki nem akarja elhirtelenkedni a dolgát. Megdöbbenve felkiáltott:
− Jéghegy!
És lenyomta a kosár jelzőtábláján levő riasztócsengőt.
− Jéghegy, fiam, jéghegy!
Úszómedence a Titanicon - először a hajózás történetében
Idáig elhallatszott a Hídról a csengő vad berregése.
… Ugyanakkor, néhány perccel a csengő megszólalása előtt, a parancsnok lakosztályában ketten tartózkodtak. Smith commodore és az apró Bruce kapitány. Smith időnként megelégedetten tekintett a Kék Szalag-táblára. Mert Bruce éppen erről beszélt.− Ha én önnek lennék, Sir, nem mennék nyugdíjba − mondta Bruce kapitány. − Dicsőséges út után − nyugdíj? Értelmetlen valami! Élvezze ki a sikert, az ünneplést! Nem elvonulás kell ilyenkor,hanem élvezése a győzelemnek! Bebújik a kuckójába, és hagyja, hogy elfelejtse a Világ? Ennek nincsen értelme.
Smith commodore meghatódva nézett kedvenc emberére.
− Így találná helyesnek, Bruce?
− Természetesen, Sir! Ismay úr boldog lesz, hogy az ünnepelt, nagy kapitány nem megy nyugdíjba, hanem szolgálatban marad. És még azt is…
De Bruce kapitány torkán akadt a mondat.
A riasztócsengő, ami a Hídon felberregett, megszólalt a parancsnok dolgozókabinjában is.
Smith Commodore elhűlve nézett Bruce kapitányra, az pedig a parancsnokra.
Miért szól a vészcsengő?!
Smith felállt.
− Hallja?
− Hallom!
A kabin mennyezetén lábak dobogtak, kiáltások hallatszottak. Majd a kormányszerkezet sűrített levegőjének sípolása.
Smith tett néhány lépést. Mintha a kabin megingott volna. (Ekkor fordította el Murdock a kormányt. )
Valamerről recsegést, ropogást lehetett hallani.
− A Hídra! − kiáltotta Smith commodore.
Ekkor esett le asztaláról a Kék Szalag-tábla. A lába elé zuhant, rátiport. Zavarában felkapta rögeszmés, díszbe öltöztetett táblázatát, maga sem tudta, miért. Mert a következő pillanatban megint kiejtette, megingott, megbillent. Szédült. De ment, nem a legközelebbi útvonalon, a második parancsnoki kabinból a Hídra vezető vaslépcsőn, hanem arra, amerre a kétségbeesett Bruce rohant − a külső felvezető lépcső felé.
Ingujjban volt, még a zubbonyát is elfelejtette felvenni!
A Fenegyerek Teddy egyszerre aggastyán lett, tántorgó öreg ember. Összehullt, Bruce húzta maga után, mint egy zsákot. Hang nem jött ki a torkán.
Amikor felértek a Hídra, Murdock éppen akkor ugrott a gépház telefonjához, egyben a gépi vezénylőt „Állj”-ra fordította.
− Az ég szerelmére, Murdock, mi történt?
Murdock − sápadtan, üveges szemekkel − rámeredt az öreg emberre.
− Az, amiben ön nem hitt: jéghegynek ütköztünk!
Ezzel megragadta a parancsnok vállát. A szélső ablakhoz húzta. Közben odakiáltott az őrszolgálatos altisztnek, aki rendületlenül állt a fényszóró mellett.
− Gyújtsa be! Kimutatott. − Nézze, ott van! Ott! Fenegyerek Teddy meredten bámult. Murdock elkeseredve kiáltotta:
− Ott a Kék Szalagja, commodore! Lowe lépett hozzájuk.
− A gépház nem jelentkezik, Sir!
 Smith belekapaszkodott Murdock karjába. A fenegyerekből pillanatok alatt egyszerű, rettegő, rémüldöző gyerek lett.
− Murdock, az ég áldja meg, segítsen! Segítsen, Murdock!
És könnyek jelentek meg a szemében. Megingott, mint aki térdre akar esni.
− Ültessék le, Bruce! − intett az elsőtiszt a másodkapitánynak. − És adjanak rá egy köpenyt!
Valaki előrántotta az egyik vasszéket, arra ültették a Titanic kétségbeesett parancsnokát. Mindez másodpercek alatt játszódott le. A Híd megtelt a hajó tisztjeivel.
− Azonnal elzárni a csónakfedélzetet! − rendelkezett Murdock. − Lowe, Lightholler, gondoskodjanak a nyugalom megteremtéséről! A gépház nem jelentkezik! Bruce kapitány, rohanjon a gépházba, mi történt ott?! Hajócsónak, fedélzetmesterek, hozzám! Minden tiszt vegye elő a revolverét,és akadályozzák meg a pánikot! Azonnal, azonnal!
Nem volt elég mentőcsónak
A hajó lassan, egyre lassabban úszott előre.
A jéghegy a hajó tatjánál látszott. Lapos volt, széles, inkább egy jégmező letörött részének,semmint jéghegynek tűnt.
Murdock alig látott belőle valamit. Nem volt idő elbámulni a tragédia okozóján.
Murdock, Lowe, Lightholler tudta, az első kötelesség megakadályozni a pánikot!
Minden hajótragédia legszörnyűbb átka a pánik.
A csónakfedélzeten utasok tűntek fel. Voltak, akik estélyi ruhában, voltak, akik sebtében magukra rántott kabátokban, fürdőköpenyekben, papucsokban, pokrócokba bagyulálva rohantak fel,egyre feljebb, a hajó szívéhez, a Hídhoz, hogy megtudják, mi történt.
Mert szájról szájra szállt most már a rémület hangja:
− Jéghegy!… Jéghegynek ütköztünk!… Süllyedünk! Murdock elővette a szócsövet. Előbb az előfedélzetre, majd a csónakfedélzetre kiáltott le:
− Mindenki térjen vissza a kabinjába vagy a szalonokba! A zenekarok tovább játsszanak! Nincsen semmiféle ok a rémületre! Jéghegyet súroltunk! Ennyi történt! Nyugalmat kérek! Nyugalmat!
Murdock tudta, hogy hazudik. De tudta azt is, hogy így kell tennie. A gépházzal mindenösszeköttetés megszakadt. Ott történt tehát a baj. Senki még nem jött fel, hogy jelentse, mi az oka agépek leállásának, a telefonok, a visszajelző berendezések némaságának!
De azt is tudta Murdock kapitány, hogy legfeljebb percek vannak hátra, és az egész hajósötétségbe borul. Akkor pedig megkezdődik a legborzalmasabb valami − a teljes káosz, egymástiprása, öldöklése.
Alig néhány perccel ezelőtt a Titanicon a legnagyobb béke, megelégedés, derű uralkodott. Most− a borzalmak percei következtek volna?
− Minden kézi− és biztonsági lámpát meggyújtani! Minden folyosót elállni, senkit sem engedni,hogy elhagyja a helyét! Lowe, intézkedjen, hogy a csónakok indulásra készen kilendítésre kerüljenek!Minden parancs tőlem, értik, tőlem! Szivattyúkat, megindítani!
A zömök, alacsony ember óriássá vált!
Lund, ez a nyegle hadnagy, a Fenegyerek Teddy elkényeztetett kedvence, bámulva meredt a megmosolygott „bálnavadászra”. Smith commodore is kezdett magára eszmélni. Az öreg ember úgy”érezte: akkora sikerekben gazdag tengerészmúlt után, amivel dicsekedhetett, mégsem illő, hogy ennyire elveszítse a fejét. Csodálta a megvetett, lenézett, általa bizony sokra nem értékelt tiszttársát, hogy nem veszti el a fejét. Ugyanakkor irigységet is érzett, hogy ebben az emberben mennyi erő van, ő pedig még arra sem képes, hogy egyetlen intézkedést kinyögjön!
− Kérem, Lund, intézkedjen, hogy felhozzák a zubbonyomat, a sapkámat, a kabátomat − nyögte,és odatántorgott az elsőtiszthez, aki éppen a szócsövet tette a helyére. − Köszönöm, Murdock,hálásan köszönöm…
Murdock figyelembe se vette a hálálkodást. Phillips és Bride távírászok álltak előttük.
− A telefon nem működik, Sir − lihegte Phillips.
− Adjuk le a vészjelt, Sir? − dadogta remegő szájszéllel Bride.
Smith Commodore eszelősen kiáltotta:
− Nem, ez lehetetlenség, hiszen még azt sem tudjuk, mi a helyzet!… Világgá repíteni szégyenünket!…
Murdock megragadta a parancsnok vállát.
− Uram, legyen eszénél! Most még működik a nagy áramfejlesztő! Most még! Igenis, le kell adni a vészjelt! Siessenek! ACaliforniannak.itt kell lennie a közelben! Az a hajó még segíthet! A Carpathia se lehet messze! Közöljék, hogy segítséget kérünk!
− Mit szól a világ, mit szól a világ… − siránkozott a parancsnok.
− És mit szól a világ, ha mindenki itt pusztul? − harsogta Murdock. − Siessenek!
Smith tehetetlenül meredt az elrohanó távírászokra.
Bruce tűnt fel a Hídon. Bruce mögött egy pokrócba göngyölt embert támogatott két tengerész.
Kormos volt az arca, kormos és véres. Haja lepörkölve, szemöldöke ugyanígy. Mezítláb volt,mintha csak most rángatták volna ki a tengerből.
Arra a székre segítették le, amin az előbb a parancsnok ült.
Sem Smith, sem Murdock nem ismerte fel a rémalakban a gépterem második mérnökét, Ralph Callagant, akit csak egyszerűen a „walesinek” neveztek az emberek. Callagan jóképű, jókötésű, nagyszerűfickó volt: erős, mint egy díjbirkózó, derűs, mint egy komikus színész. Most − emberroncs volt. összeégett, megrokkant szerencsétlenség. De talán azért, mert pompás szervezettel rendelkezett, Callagan az emberfeletti fájdalmakat is jobban bírta, és képes volt arra, hogy ne ájuljon el, ne rogyjon össze.
− Orvost, orvost hívjatok! − kiáltotta valaki, amikor a kísérteties menet a Hídra ért. − Hol az orvos?!
− Ralph Callagan, Sir − jelentette Bruce kapitány. − A gépház felső párkányán találtuk. A gépház megközelíthetetlen! Minden szolgálaton kívüli gépész ott tartózkodik, hogy mentsék az embereket!
Megdöbbent moraj támadt.
Smith felnyögött. Nem hitt a fülének.
− Megközelíthetetlen! Murdock a mérnökhöz hajolt.
− Nézzen rám, Callagan, és feleljen: Miért álltak le a gépek?
Callagan lassan, nagyon lassan felemelte a fejét. Suttogott. Az elsőtiszt fülét a mérnök szájához tette.
− Beszéljen, Callagan…
Látszott, a nyomorult ember mennyire erőlködik, hogy beszélni tudjon. A beszívott forró levegő égethette meg a torkát.
− Nem tudom… − suttogta. − Minden ég… betört a víz… meghaltak… mind… mind… én is meghaltam!
Hátrahanyatlott. A két matróz alig bírta megtartani. Callagan elájult. Lefektették a padozatra. Előkerült az orvos is egy egészségügyi altiszt kíséretében. Az orvosnak is megvolt a szokott hajós-gúnyneve: Vidám Bercinek hívták. Bezzeg most nem volt vidám doktor Percy.
− Süllyedünk? − kérdezte a tisztektől.
Valaki odaszólt a fekvő emberre hajló orvoshoz:
− Még nem, doki, de erre is sor kerül…
Az eseményről - az újságok első oldalán
Murdock közben arra gondolt, hogy lemegy a gépházig. Szeretett volna személyesen meggyőződni az ottani helyzetről, De tudta, ha elhagyja a Hidat, akkor nem várt dolgok történnek. Nem bízott senkiben, még leginkább Lightholler kapitányban és Lowe kapitányhadnagyban, de a többiekben már nem annyira, hogy a legnagyobb veszély közepette rájuk bízta volna a vezénylést. Tudta azt is, hogy Smith Commodore abban a pillanatban esztelenségeket csinál, ha magára hagyja. Az öreg ember teljesen elvesztette a fejét, a kétségbeesés és a hiúság, a csalódottság és megbánás küzd benne anélkül, hogy visszanyerte volna rég határozottságát, bátorságát.
Murdock már ismerte ezt az állapotot. Valamikor, fiatal tiszt korában, részese volt egy hajótragédiának. A New Bedford-i Salinas nevű teherhajó kapott léket valójában nem is messzire innen, Labrador partjai mellett. A teherhajó kapitánya közismert nagyhangú, nagymellényű tengerész volt, aki esküvel állította, hogy a szállítmányt és az alkalmi utasokat a leggyorsabban viszi el hajójával Baltimore-ból a távoli északra, Battle Harbourba. És amikor a hajó süllyedni kezdett, ki vesztette el elsőnek a fejét, mint a nagymellényű kapitány, aki mellőzött minden biztonsági szabályt, csak azért, hogy minél előbb érjen a végcélhoz, learatva dicsőséget, jutalmat, sikert! Pontosan úgy, mint Smith commodore.
Nem, Murdock nem vállalkozhatott arra, hogy elhagyja.
Ha a gépház ég, oda betört a víz, azt jelenti, hogy a tizenhat vízmentes rekesz közül legalább három-négy beszakadt. De lehet, hogy több is! Esetleg hat vagy hét! Nincsen az az emberi erő, de még gépi erő sem, amelyik a beszakadt falakat helyreállítaná, ha csak ideiglenesen is.
A hajó előbb-utóbb elsüllyed. Ezt mindnyájan tudták, amikor Murdock közölte feltevését a Hídon maradt tisztekkel, sőt Smith parancsnokkal is, aki − látva tisztjei nyugalmát − kezdett magához térni.
− Nekünk most a legfőbb feladatunk, Sir − fordult Murdock a parancsnokhoz −, hogy előkészítsük a mentést, s addig tartsuk magunkat, amíg megérkeznek a segélyhajók. Bízom a Californianbau és a Carpathiában. De az is lehet, hogy még több hajó van a közelükben. Mindenesetre Mr. Lightholler lövessen fel veszélyt közlő rakétákat. Minden öt percben három-három piros rakétát lőjenek fel. Csendes az idő, és messzire lászik. Ha a Californian lezárta szikratávíróját, az őröknek ebből a távolságból észre kell venniük segélykérésünket.
Lehajolt az orvoshoz.
− Kérdezze meg, Mr. Percy, mennyien voltak a gépházban és a kazánházban, amikor megtörtént a szerencsétlenség.
De visszafordult. Smith parancsnok kiáltott fel. Bruce Ismay és Thomas Anderson törtetett be a Híd zárt terébe. Ismay kapatos volt a sok italtól, de annyira mégsem, hogy ne tudta volna, mi történik. Anderson, a hajó tervezője, kétségbeesetten állt meg a parancsnok előtt.
− Léket kaptunk, Smith kapitány?
Murdock nem törődött velük. Megint az orvoshoz fordult.
− Mit mondott?
− Azt mondta, harminc fűtő tartózkodott a kazánházban, s legalább ugyanannyi gépész a gépteremben!
Murdock bólintott. Meghaltak.
-Elvesztettük a Kék Szalagot − kesergett a commodore. − Murdock kapitány szerint süllyedünk…
− Igaz ez, kapitány?
Ismay dülledt, italos szemekkel meredt az elsőtisztre. Thomas Anderson a felépítmény falához támaszkodott, fejét az egyik ablakhoz nyomta. Zokogott. Egyre erősebben rázta a sírás. Legrosszabb álmában se hitte volna, hogy ilyesmi megtörténhet.
− Nézzen ki, uram, az ajtón a kéményekre − vonta maga után Ismay-t Murdock kapitány. − Mit lát?
Ismay kinézett. Megdöbbent. És bárki felnézett az óriási kürtőkre, elrémülhetett. Füst és gőz szörnyű keveréke áradt onnan ki. bizonyságául annak, hogy a gépházban borzalmas események történnek. A víz vette át uralmát a gőz és a lángok felett!
Még csak éjfél múlt tíz perccel. Észre sem vették, hogy a Híd órája elütötte a tizenkettőt.
− Rettenetes − nyögte Bruce Ismay, akinél jobban senki nem szorgalmazta a Kék Szalagelhódítását a Cunard vállalattól. − Rettenetes! De hátba még sincsen nagy baj… kérem, Mr. Murdock… Artikulálátlan, vad hang tört be Ismay nyöszörgésébe.
− Aljas gazember! Megöllek!
Thomas Anderson, a hajó tervezője, aki eddig a hídház falának támaszkodott, és zokogással,sírással küszködött, rávetette magát Smith commodoréra.
− Megölted a hajómat! Gyilkos, megölted! De most én öllek meg!
Vérben forgó szemekkel, habzó szájjal, dühödt, megsebesített, vad tigrisként csapott rá az öreg tengerészre.
− Gyilkos!… Gyilkos!… − sivította Anderson. -Gyilkos!
Mindez olyan gyorsan, annyira váratlanul történt, hogy idejében senki nem tudott közbelépni. Smith megingott. Maga elé tartotta mindkét karját, de Anderson rárohanását nem tudta megakadályozni. Elvágódott.
Az őrületig elkeseredett hajótervező előbb több ütést mért a parancsnokra, majd fojtogatni kezdte.
− Meghalsz!…
Nem kétséges, Thomas Anderson megvalósította volna fenyegetését. De a tisztek közüli Lund és Bruce megragadták a nekivadult embert, és lerángatták a commodoréról. Ismay, valamint az orvos s az egészségügyi matróz emelték fel a parancsnokot. Smith szája széle feldagadt. Homlokán felrepedt a bőr.
− Védjenek meg! − hörögte a Fenegyerek Teddy. -Nem vagyok bűnös… nem vagyok!… Ismay, ön volt az, aki állította…
− Nem állítottam semmit! − üvöltötte Bruce Ismay. -Ön a szakember. Azt mondta, hogy baj nem érheti a hajót!
− Nem igaz! Ön követelte, hogy tegyek meg mindent, és szerezzük meg a Kék Szalagot!
Andersont erős kezek lefogva tartották. A hajótervező rákiáltott az ügyvezető
igazgatóra:
− Kötélre magával is, Ismay! Kötélre, húzzátok fel, emberek! Smithszel együtt fel a Híd karfájára!
Igyekezett kitépni magát. Vergődött, rúgott, csapkodott. Anderson valósággal megőrült. Murdock lépett közbe.
− Azonnal elhagyni a Hidat! Vigyék innen az urakat! Doktor, vegye kezelésbe a parancsnokot! Ismay úr, távozzon, nincsen itt helye! Anderson úr, térjen magához, különben vasra veretem!
− Tiltakozom, a vállalat igazgatója vagyok! Tilta…
− Vigyék! − üvöltötte Murdock.
Pillanatok alatt eltűnt a Hídról a hajó tervezője és az ügyvezető igazgató.
Lövések robbantak. Rakéták szálltak az égre. Lightholler jelzőmatrózai egyik piros röppentyűt engedték a másik után. Sisteregve rohantak a magasba a rakéták, majd robbanva nyíltak szét, hogy ernyő alakban szálljanak le a vízre.
A pánik a levegőben lógott.
A csónakfedélzet feljáróinál torlódtak az emberek.
Kiabálás, sikongás, üvöltés hallatszott a hajó minden része felől. És mindezt áttörte a nyitottnagy szalon és a bár zenekarainak erős, dallamos muzsikája.
Derék fickók − gondolt munkája közben Murdock a zenekar tagjaira.
− Uraim − fordult az elsőtiszt a tisztekhez és a hajómesterekhez. − Bruce, Lightholler, Lowe urak, továbbá négy hajómester kivételével mindenki átvesz egy-egy fedélzetsort, természetesen magukhoz véve a legénységnek azokat a tagjait, akikre nincs szükség itt a Hídon vagy a csónakfedélzeten. Mindenki csatolja fel fegyverét! Semmiféle erőszaknak ne engedjenek! Ha kell, használják fegyverüket! És szervezzék meg az összeköttetést a Hídig, mert sor kerülhet a világítás megszűnésére. Egyben közöljék az utasokkal; segítséget kértünk, és a segítség útban van. Több hajó tartózkodik a közelünkben! Siessenek!
Murdock híres volt pattogó beszédéről, ellentmondást nem tűrő hangjáról. De talán az életben nem robbantak ki torkán úgy a szavak, mint most. Szeme villámokat szórt, keze állandóan ökölbe szorult. Az öreg Smith mintha nem is létezett volna. Anderson ütéseitől teljesen megsemmisült. Ült a széken, révetegen bámult, szó nélkül hagyta, hogy az orvos kötözze. Valamikor odacsapott volna, ha a hajóorvos kötszert akar rácsavarni. De most − Smith Commodore egy csecsemőnél is tehetetlenebb. Egyre csak azt suttogta:
− Nem lehet… lehetetlen… nem lehet…
Murdock megfogta Lightholler karját.
− Kérem, intézkedjék távollétemben, Lightholler! Lemegyek a távírászokhoz.
Meglepődve nézett a négy kormányosra, Ezek még itt állnak? Fogják a kormányt rendületlenül,nem mozdulnak mellőle. Holott a hajó áll, s − nem is fog elindulni! Soha, soha, soha!
Siettében odaszólt Lowe kapitányhadnagynak:
− Vigye magával a kormányosokat, lassan halad a csónakok felszabadítása!
Gyors léptekkel elhagyta a Híd felépítményét.
Ahogy kilépett a szabad levegőre, mély lélegzetet vett.
Az égen ragyogtak a csillagok. A Nagy Medve a feje tetején állt, mögötte ugyanígy a Fiastyúk. Most jutott eszébe a tragikus esemény óta az otthon.
A feleség és a fiúk! Összeszorult a szíve. Talán még alusznak, vagy már felébredtek. A fiúkmajd iskolába mennek, a feleség vásárolni készül. Az újságokat már kinyomtatták, de a délutáni lapok már közölni fogják a Titanic drámáját!
Megállt a Híd szabad részén. Rémület van a hajón.
A csónakfedélzet hátsó részén ordítoznak az emberei. Karok emelkednek a magasba,lökdösődnek. A csónakmesterek felügyelete mellett a nagy kutterek és az ugyancsak nagyméretű mentőcsónakok ponyváit most rángatják le, tekerik az emelőkarokat, és rúgják ki a talpfákat a csónakok hasa alól.
Smith nem engedte meg a mentőgyakorlatot! Zsúfolva rohanták meg a gondolatok. Vajon Lowe intézkedett-e, hogy előkerüljenek a mentőövek? És mi lesz, ha sor kerül a csónakba szállásra, amikor nincsen annyi mentőcsónak, hogy befogadjon minden embert?!
Időnként már pislákolt a villanyvilágítás. Kezdtek kihagyni az áramszolgáltatás battériái!
És megdöbbenve tapasztalta, hogy a hajó ferde! Jobbra dől, észrevehetően. Az életben maradt gépészektől küldönc hozta a hírt, hogy a szivattyúk egy része még dolgozik. Szerencse, hogy a szivattyútelep központját Anderson jóval hátrább helyezte el, mint a gépházat.
A hajó bizony veszít a stabilitásából! Tekintete ösztönösen kereste a gyilkost, a jéghegyet. A kiszűrődő fényben és a jelzőrakéták tűzcsóvájában jól látszott a széles hátú, lapos szörnyeteg. Murdock számára nem okozott talányt, mi okozta a tragédiát. A jéghegy egy leszakadt óriásnak a maradványa. A felső része úgynevezett „szekrény”, de a víz színe alatt majdnem tízszer akkora, mint amennyi a felszínen látható, és az alsó rész tele van „sarkantyúkkal”, tépő, zúzó, hasító kiugrásokkal. Nem is annyira a jéghegy, mint sokkal inkább a sebesen haladó hajó ütődése okozta a bajt.
A Titanic is egy ilyen szekrénynek ütközött neki.
Murdock leért a csónakfedélzetre. Az itt körülfutó galériát lezárták. Fegyveres őrök állták a vártát, hogy megvédjék a csónakokat az esetleges rohamtól. Egy gyerek állt hirtelen eléje. Jan volt, Jan Kovalce, a Fiókcápa. Még jó, hogy idejében észrevette, mert már jézusmáriázni akart.
− Mi az, fiú, mit akarsz?!
Jan lihegett, de bátran felelte:
− Fleet úr kérdi, mit tegyen. A telefon nem működik. Maradjon az árbocon, vagy sem?
Murdock elmosolyodott. Először a tragédia óta.
− Fleet úr, ki az a Fleet úr?
− Az árbocőr, uram! Lightholler úr embere.
Murdock hümmögött:
− Igaz, igaz! Láttalak. Mondd meg Fleetnek, jöjjön le, jelentkezzék a Hídon.
− Parancsára! − fordult meg Jan.
− Várj! Félsz?
− Nem, uram. Nem félek. És ön, uram?
Murdock zavarba jött.
− Nem tudom. Erre még nem gondoltam. No, menj! Még utánakiáltott: − Te is gyere vissza! Ha.feltartóztatnak, mondd meg, hogy hozzám tartozol!
− Parancsára, uram!
A gyerek hangja vidáman, jókedvűen csengett. Jan valóban nem félt. Sőt, igen érdekesnek találta az összeütközést. Mit szólnak majd Bostonban a srácok?! Csak arra nem gondolt, hogyan jut el innen Bostonba.
Murdock benyitott a távírászokhoz. Még működtek a készülékek.
Bride és Phillips verítékes arccal, ingujjban kuporgott a padocskán.
− Éjfél után vagyunk, uram − vette le a fejhallgatót Phillips, amikor a tiszt belépett −, éjfél után,és alig tudunk kapcsolást találni. Az előbb itt járt Ismay úr, és azt parancsolta, hogy ne a szokott vészjelt adjuk le, csak a szokott hívást, és ha hajó jelentkezik, ne a mentést kérjük, hanem közöljük: a gépek leálltak, kérjük, jöjjön segítségünkre.
Murdock dühbe gurult.
− Fenébe is Ismay úrral! A parancsot én adom, senki más! Aljas gazember, még annak sem hisz, amit lát!
Phillips tiltólag felemelte a kezét.
− Ne mérgelődjön, Sir! Mi azért mégse hallgatunk Ismay úrra. Szünet nélkül adjuk a vészjelt!
− A Californian nem jelentkezik − szólt közbe Bride. -Kikapcsolta vevőjét, mint azt már bejelentette. Holott itt van a közelben! A Carpathia vevője működik, de nem kapcsol. Telefonközelben van. Nem lehet messzebb, mint hetven-nyolcvan mérföldnyire. Ismerem a távírászt. Jó barátom. Kell hogy éjfél után megkeressen. Megbeszéltük. De várjon csak, uram, várjon!
Murdock izgatottan, dobogó szívvel figyelt. Kívülről újból hallani lehetett a jelzőrakéták robbanását, sistergő, égre törő sivítását.
Bride fülére szorította a szikratávíró akkori csodáját, a a drótnélküli telefont, ami kisebb távolságon belül elég jól működött.
Ugyanakkor Phillips szünet nélkül kopogtatta a Marconi-készüléken világgá a vészjelt:
C. Q. D!… C. Q. D!… C. Q. D!… C. Q. D!…
C. Q. D!…
− A Carpathia! − kiáltott fel Bride, és lenyomta a drótnélküli telefon membránkapcsolóját. − Hé, Cottam! Halló, Cottam!… Értesz?… Hallod, mit mondok?!…
Phillips abbahagyta a kopogtatást. Murdock Bride füléhez hajolt. Hangokat hallott, távoli hangokat.
− Halló!… Halló!…
Igen, a Carpathia jelentkezett!
− Itt Harold!… Itt Harold a Titanicról!… Thomas, ember, barátom, azonnal forduljatok vissza!… Visszafordulni!… Süllyedünk!
Vékonyan, de érthetően hallatszott Thomas Cottam megdöbbent hangja.
− Megbolondultál?… Berúgtál, cimbora?… Ugratsz?…
− Ne bolondozzál!… Süllyedünk!… Jéghegynek mentünk neki!… Vissza, vissza! − lihegte Bride. − De várj, itt az elsőtiszt! Átadom!…
Murdock nem átvette, de letépte Bride füléről a fejhallgatót.
− Itt Murdock elsőtiszt!… A Titanic léket kapott!… Hely: Északi szélesség 41. fok 46. perc, nyugati hosszúság 50. fok, 20. perc!… Jelentse a parancsnoknak!… Kérem, forduljanak vissza!…Visszafordulni!… Vissza!… Jelentés után hívjon minket, és közölje, mennyire vannak tőlünk!…Értette?
Remegő, megdöbbent, riadt hang válaszolt:
− Jelentem, uram!
− Várjon egy pillanatra -. kiáltotta Murdock a készülékbe. − Adja tovább vészjelünket, de a pozíciónkat is!… Gépeink leálltak. A hajó mozdulatlan!… Lehet, hogy nem tudjuk működtetni a Marconit sem!… Jöjjenek!… Jöjjenek!…
Lihegett. A kapcsolat megszűnt. Sikerült! Sikerült!
Jön a Carpathia! Cunard-hajó a White Star-hajó megmentésére!
− Most még az lenne a legfontosabb − mondta az elsőtiszt a távírászoknak −, hogy értesítsük a Californiant. Rettenetes még elképzelni is, hogy alig háromnegyed órára vagy egy órára lehet tőlünk, s nem tudunk vele összeköttetést kapni! Szünet nélkül hívják!
− Parancsára − bólintott Phillips. − Nem hittem volna, uram, hogy ez lesz a végünk!
Murdock valósággal kitántorgott.
Jön a Carpathia!
Felszínen maradnak addig?
Vagy már csak azokat menthetik meg, akik bejutnak a mentőcsónakokba?
Tudta, hogy előbb-utóbb, erre kerül sor. De ki az, aki jogosult helyet kapni a mentőcsónakokban, s mi lesz azokkal, akik nem férnek el, és a süllyedő hajón maradnak? Mert hiába osztják ki a mentőöveket, a hideg, jeges vízben az edzett emberek sem bírják tovább, mint negyedóra, húsz-perc!…
Felért a Hídra.
Lowe kapitányhadnagyba ütközött.
− Önt keresem, Sir! − lihegte Lowe. − Csónakok kidobásra készek! Kérem a további utasítást.
− Nyugtassanak meg mindenkit. Most jövök a távírószobából. A Carpathia
útban van, hogy segítséget nyújtson! Közölje, Lowe, az utasokkal és az embereinkkel.
Lowe elnyűtt, meggyötört arcán mosoly suhant át.
− Végre, Sir, jó hír! Rohanok, uram!
A Hídon annál kevésbé volt megnyugtató a helyzet.
Smith parancsnok még mindig réveteg kétségbeesésébe süllyedt. Ült a vasszéken, mintha semmi más feladata sem lett volna, és akár az eszelős, egyre suttogta:
− Lehetetlen… lehetetlen…
Az orvos már eltűnt, a mérnököt is elvitték.
De ott várta az elektromos készülékek, áramfejlesztők mérnöke és a főmérnökmester, a gépek legfőbb parancsnoka.
− Uram − jelentette a főmérnök-mester −, a kazánház és a gépház megszűnt működni. Csoda, hogy a kazánok nem robbantak fel. A gépházba még mindig lehetetlenség bejutni. Callagant és négy gépészt mentettünk meg eddig. Mások már nem lehetnek életben.
Többet nem mondhatott. Intett a társának, az elektromosság mérnökének,
− Sajnos, uram, a mi helyzetünk sem vigasztaló. Az áramfejlesztők olajellátását nem tudjuk biztosítani. A szivattyúk itt sem működnek. A battériák kapacitása alig egy fél óra, de ez is csak akkor,ha minden tizedik, tizenötödik világítótest működik. A f űtést mindenütt kikapcsoltattam! Végeztem. Kérem a további parancsot.
Mind a két mérnök a parancsnokra nézett. Smith nagy nehezen felállt a székről. Düledezve, mint a részeg, közeledett.
− Végünk van? − nézett a mérnökökre.
Mint az eszelős, aki csak azért kérdez, mert beszélni akar, máris tovább lépett, rákönyökölt az egyik ablak párkányára, s kinézett. Üveges szemekkel bámult kifelé.
A mérnökök riadtan néztek a parancsnokra, akit így még soha nem láttak.
Murdock rendelkezett:
− Kérem, hogy igyekezzenek a gépházba lejutni, Ha lehet, mentsenek, mert biztosan akadnak olyanok, akik élnek. Az áramfejlesztőket tartsák üzemben. Kövessenek el mindent, hogy így történjen. Ha kell, kapcsolják ki a világítást, és csak a biztonsági fények világítsanak. Intézkedtem, hogy akasszák ki a karbid− és spirituszlámpákat. És kövessenek el önök is mindent, hogy elkerülhessük a pánikot.
− Remény van a segítségre? − kérdezte a főmérnökmester.
− Van. A Carpathia Cunard-hajó a közelünkben tartózkodik. Sikerült felszólítani, hogy forduljon meg, és jöjjön a segítségünkre.
A mérnökök tisztelegtek. Egy-egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a torkukat. Útban van a segítség!
− Bármi változás történik, azonnal jelentést kérek - szólt utánuk a parancsnokhelyettes.
Mindössze két tiszt, két altiszt és hat matróz tartózkodott a Hídon. Mindenkinél fegyver volt, tiszteknél, altiszteknél, matrózoknál egyaránt.
A kormánykerék elhagyatva, tehetetlenül lendült erre, amarra. A matrózok közül ketten a rakétakilövőket kezelték.
Kétségbeejtő − gondolta Murdock −, hogy a Californian nem jelentkezik! Képtelenség, hogy ne lássák meg a rakétákat! És a Carpathia ideér időre?…
Smith révetegen könyökölt a hídház ablakán.
Lightholler jött ki a navigációs helyiségből. Hóna alatt két nagy kötet. A hajónapló és a térképek kötege. Letette a Híd térképasztalára.
− Biztonság okából, Sir! Nehogy itt maradjon. Murdock elgondolkozva figyelte tiszttársát.
− Gondolja megmenthetjük? Lightholler elmosolyodott.
− Ezeket mindenképpen. Legfeljebb mi itt maradunk. Harold Bride jött fel a Hídra. Rohanva jött, mint akinek fontos közölnivalója akadt.
− A Carpathia parancsnoka üzeni, Sir, hogy a hajó megfordult, és útban van felénk. Teljes gőzzel jönnek. Hajnalra itt lehetnek! Az Olympic ugyancsak felvette a hívójelt. Ők kora délelőttre jelzik jöttüket!
Van, aki hátára tetoválva hordja a
tragédiát
− És a Californian?
− Még nem jelentkezett, uram. A távírász említette…
− De a rakéták! Lehetetlenség, hogy ne lássák meg!
Murdock szája széle rángatódzott az idegességtől. Rettenetes felelősség hárult rá. Smith egyszerűen semmivel sem törődött. Csak bámult, bámészkodott és nyöszörgött, mint egy gyerek. Amikor megmondták neki, hogy jön a Carpathia, ennyit mondott:
− Vigyorogva jönnek, Cunard-hajó! Szégyen ez, Murdock úr!
Könnyek potyogtak a szeméből.
Bride egy csomó papírt tartott a kezében. Mutatta.
− A szállásmesteri iroda küldte fel. Magántáviratok. Feladhatjuk?
Murdock tiltakozott.
− Nem! Erre most nincsen mód. Szünet nélkül adják a segélykérést, és vegyék a hozzánk küldött üzeneteket! Mással ne törődjenek, Bride.
Lighthollerhez fordult.
− Helyettesítsen, Lightholler. Bruce kapitány eltűnt. Szeretném látni, mi van a hajó többi részén. Figyelje a hajó helyzetét. Amennyiben komolyabb bajt észlel, egymás után több fehér rakétát lövessen fel. Kell hogy észrevegyem. Lowe hadnagyot viszem magammal. Ha Bruce kapitány visszajön, adja át a Hidat. Minden jót, Lightholler!
− Minden jót, Sir!
És Murdock kapitány elindult.
Legalábbis ez volt a terve. Alig ért le a csónakfedélzetre, dermedten megállt. A Hídon nem érezte ennyire, de itt igen, ezen a nagy, hatalmas térségen, hogy a Titanic
elcsavarodva ferdül. A hatalmas hajótest, a negyed kilométer hosszú óriás megkezdte haláltusáját. Ez a haláltusa nem lesz gyors, de hosszú sem. Murdock számot vetett az idővel: fél egy múlt, s a legjobb esetben egy,legfeljebb másfél óráig bírja a hajó, hogy a felszínen maradjon. De ebből a másfél órából legfeljebb egy óra jut arra, hogy létezni lehessen a hajón. A Carpathia pedig hajnalnál előbb nem érhet ide!
Tehát meg kell kezdeni a csónakba szállást, a mentést, ami csak részben csökkenti a tragédiát. A tizenhat kutter és mentőcsónak, a négy mentőtutaj legfeljebb hétszáz-hét-százötven ember számára nyújt férőhelyet! A többinek itt kell maradni a hajón, s várni − a gyorsan bekövetkező véget.
Murdock látta: elkövetkezett a perc, hogy intézkedjenek. A mentőcsónakokat vízre kell ereszteni, az árra kijelölteket a csónakokban elhelyezni, mert ha erre később kerül sor: mindennek vége! Akkor már kitör a pánik, öldöklő harc kezdődik a helyekért, s végül egyetlen csónak sem ér partot, sem mentőhajót.
De ennek az intézkedésnek a kiadására őnem elegendő A szabályok szerint ebben az esetben a parancsnok dönt, egyedül ő
Visszarohant a Hídra.
Smith még ott könyökölt az ablaknál, a megdöbbenés kábulatában.
− Sir − kezdte Murdock kapitány −, azonnali jóváhagyását kérem: a csónakokat vízre kell ereszteni, s az arra kijelölteket elhelyezni! A csónakoknak a legrövidebb időn belül el kell a hajótól távolodni! A megadott irány a Californian
feltételezett helye, vagy a közeledő Carpathia vonala. Várni tovább nem lehet, Sir!
A commodore ránézett az elsőtisztre. Elnyűtt, szenvedő tekintetéből alig-alig látszott valami értelem.
− Sir, térjen magához! Ez így nem mehet tovább! Ön a parancsnok, és ilyen helyzetben a parancsnok nem vonhatja ki magát semmiből! Az ön kötelessége a csónakba szállást irányítani!
Megragadta az öregember vállát. Megrázta,
− Parancsolom, Sir, érti, parancsolom − intézkedjen!
Smith kihúzta magát.
− Igen, igen, Murdock… bocsásson meg…
− Ilyesminek itt most nincs helye! Utasítsa Lowe kapitányhadnagyot, hogy vegye át a csónakok vezénylését! Lightholler is velük megy, hogy irányítson, rá hárul a navigálás…
− Nem megyek, uram, itt maradok!
Lightholler mellettük állt.
− Az én helyem itt van, utolsó pillanatig! A két tiszt farkasszemet nézett.
Smith rájuk tekintett. Egyben talán önmagába is nézett. Mintha erőt kapott volna a két férfi tettrekészségéből, bátorságából. -
Kihúzta magát. Először a tragédia óta.
− Semmi ellenvetést, Lightholler! Akkor tehát − Murdock úr?…
− Úgy gondolom, Sir, elsősorban is az időseknek, az asszonyoknak és a gyerekeknek van a helyük csónakokban. A D fedélzetre kell irányítani őket. Onnan történjen meg a csónakba szállás.
Smith az egyik altiszthez fordult: − Kérem a sapkámat, a köpenyemet. − Megszorította Murdock kezét. − Köszönöm.
A csónakfedélzetet megvilágító fényszóró pislákolni kezdett.
Elérkezett az idő, hogy a csónakokat leeresszék.
− Arra kérem, Mr. Lightholler − mondta az elsőtiszt −, a hajónaplót és a térképeket vigye magával. Mindezt az ön gondosságára bízzuk.
Lightholler kezet nyújtott.
− Szégyellem magamat, Mr. Murdock! Nagyon szégyellem! Se öreg, se nő, se gyerek nem vagyok.
− De szükségük van önre! A két férfi kezet rázott.
− Minden jót, Mr. Lightholler.
− Minden jót, Mr. Murdock!

(Folytatjuk)

2012. április 24., kedd

DÉKÁNY ANDRÁS: SOS Titanic (7.)


6. A JÉGHEGY

Sötétedett. Kigyúltak a hajó fényei.
Az utasok közül sokan elképzelhették, micsoda pompás látvány is lehetett a távolból a kivilágított Titanic.
Minden fedélzetsoron égtek a lámpák. A hajó oldalán, mint zsinórral húzottfényvonal, ragyogtak a kerek ablakocskák, a fedélköz, az olcsóbb II. osztály, a III. osztály, a személyzeti szállások, az üzemi és hivatali helyiségek, az alsó éttermek villanybogárkái. Feljebb, a hajó fekete testénél magasabban, a tulajdonképpeni nagy hajófedélzettől kezdve minden, egységes fényárban úszott. Messzire csillogott a
felépítmények fehér fala, a körfolyosókat övezd vastartók ívei,s mögülük előtört a nagy üvegablakokon át a szalonok, a társalgók, a dohányzók, a szórakozótermek, a nagy, díszes éttermek éles, szemkápráztató csillogása. A Hídról időnként felvillant két fényszóró sugárnyalábja. A fényszórók végigpásztázták a tengert, a zöldesen, szürkén hömpölygő, taraj nélküli lomha hullámokat, amik alig-alig mozdították, emelték, süllyesztették, döntötték a hajót. Inkább a hajómozgására nagyon érzékeny emberek s azok, akik hivatásból figyelték a hajó mozgását, tehát a tisztekés tengerészek vették észre, hogy az óriás hajó nem horgonyon áll, hanem mozgásban van.
Ezt az utóbbit elárulták a kémények, ahonnan időnként nemcsak füst, de szikrák is törtek az ég felé és az, hogy a mélyből szünet nélkül felhallatszott a gépek moraja, rázkódásos, tompa dübörgése,az áramfejlesztők furcsa, különös búgása. Sok-sok fényre volt szüksége az óriásnak, hogy minden helyiségében nappali világosság ragyogjon. És sok-sok áramra, hogy az éttermekben, a kabinokban, a kabinfolyosókon, a zene− és egyéb szórakozóhelyiségekben, de az uszodában is − kellemes szállodai meleg legyen.
Mert hiába, odakünn, a nyitott fedélzeteken, a sétafolyosókon hideg volt. Nem fagyott,csodálatos módon valóban nem, de a hajó rohanva tört előre, orra előtt és oldalt, s hátul a kormánytükörnél, a csavarok felett, zúgva, buzogva, sisteregve, vad morajlással harsogott az óceán.
A félelmetesen hatalmas hajótest 21-22 tengeri mérföldnyi sebességgel törtetett célja felé!
A legkisebb ellenszélre bárki azt érezhette, hogy szélvihar dúl a fedélzeteken.
Ezt érezte Jan Kovalce, amikor Fleet matróz kíséretében megállt az előárboc tövében.
Nyolc óra felé járt az idő.
Megjött az este az északi Atlanti-óceánon.
Az előárboc középmagasságában helyezték el a Titanic kilátókosarat, ami valódi, a régi időkben használatos árbockosárra emlékeztetett. Mindössze az volt a különbség a régi árbockosárral szemben,hogy a megközelítése nem kívülről, kötéllétra segítségével történt, hanem a széles, testes vasárboc belsején át.
Abból, hogy Fleet matróz Jan Kovalce kislegéimyel állt meg az előárboc tövében, sejthetjük,hogy a jelzőmatróz azt tervezte, kis barátját felviszi a megfigyelőállásba. Annál is inkább ideje volt ennek, mert egyrészt Fleet megígérte, másrészt − ha minden ugyanolyan jól megy, mint eddig −holnap ilyenkor a Titanicnak New York előtt kell lennie. Akkor pedig szó sem lehet felcsempészni bárkit is az árbockosárba.
Amit” Fleet tenni szándékozott, az a hajón a súlyos szabálysértések közé tartozott. De hány derék felnőtt férfi nem sértette meg a szabályt, mert örömet akart ifjú barátjának vagy fiának szerezni?Akik ilyet tesznek, azoknak a szívében élnek még az ifjúság évei. Fleet matróz ezek közé tartozott.
A hatalmas szellőzőkürtők védelmében közelítették meg az árboc vasajtaját. Szokás szerint egynéhány utas is levegőzött az árboc és a felépítmények közötti részen, amit sétafedélzetnek hívtak, de ez nem zavarta barátainkat. Fleet inkább attól rettegett, hogy a Fenegyerek Teddy vagy a Kis Patkány (így hívták az apró Mr. Bruce kapitányt) még mindig a Hídon tartózkodik, s onnan lenézve észreveszik őket. Ezért, amikor Fleet kinyitotta a vasajtót, odaszólt a gyereknek:
− Állj a kürtő mellé. Ha látod, hogy kigyullad a fényszóró, ugorj ide be! Olyankor mindenki a fény irányába néz, még a tisztek is!
Így is történt. Jan a legnagyobb, réztorkú kürtő mellé húzódott − suhogva zúgott benne a levegő, de körülötte a szél is −, s nem telt bele néhány perc, kigyulladtak a fényszórók, és máris ugorhatott.
− Nem szédülsz? − kérdezte a vasárboc belsejében Fleet, amikor felgyújtotta a vaslétralámpásait.
− Nem − dadogta Jan az izgalom örömével, s lenyűgözve a látványtól.
Ilyen lehetett valamikor a várak kazamatáiba vezető meredek vaslépcső.
− Gyere utánam − mondta Fleet, és mászni kezdett. – Vigyázz a fejedre, a derekadra!
− Ez ám a kaland − lihegte önmagának Jan, és megállapította: ezt ugyan nem hiszik el majd a srácok odahaza!
És ami a legjobban meglepte: még eddig egyetlen alkalommal sem érezte a hajó mozgását. Itt a szűk és levegőtlen helyen, egyre felfelé haladva, annál inkább. Hirtelen émelyegni kezdett, s mintha az előtte kapaszkodó Fleet megsejtette volna, mi is történik a gyerekkel, leszólt:
− Vedd lassan, nyugodtan a levegőt, és ne siess. A kosár megvár.
Jan így tett. Szerencsére a mászás nem tartott sokáig. (Mennyivel okosabbak voltak a régiek −vélte −, hogy külső kötéllétra segítségével közelítették meg az árbockosarat, )
− Most vigyázz! − mondta Fleet, és bevárta a gyereket. − Fogd a kezemet!
Hát bizony nem volt éppen könnyű a szűk vasárboc belsejéből betornászni magát az árbockosárba. Csodával határosnak tűnt, hogy olyan meglett emberek, mint Fleet és Banks meg a többiek, ide bebújnak. És micsoda könnyedén!
− Hórukk! − rántott nagyot rajta egy erős kar. − Vendég érkezett!
Egyszerre megcsapta a friss levegő. Milyen is volt ez a „kosár”? Nagyobbfajta vashordó, oldalfalánál ülőhely, néhány műszer, köztük szélmérő, látcsőnek, mérő
eszköznek szekrényszerű láda,és ami a legfontosabb: telefon a Hidra, s egy másik a hajó telefonközpontjának, ha csődöt mondana a Híd készüléke. Mindenfelé körbe lehetett látni, a fedőt pedig tetszés szerint emelni, vagy, ha szakadt az eső vagy a hó, lejjebb ereszteni.
Három ember igen szűken elfért benne.
Ide mászott be Jan, elképedve attól a kegytől,amit a sors neki most nyújtott.
A két férfi közé préselve, tanúja lehetett a kosárőrség átadásának és átvételének.
− Szélirány maradt, erősség gyenge. Látás tiszta, látóhatárig semmi.
Ezt Banks mondta.
− Őrséget átveszem.
Ezt Fleet mondta. Ezzel leemelte az egyik telefonkagylót. Megcsavarta a csillogó tárcsát. Figyelt. Majd:
− Itt Fleet. Jelentem, az árbocőrséget átvettem. Igenis, figyelek. Parancsára!
Banks közben kimászott a kosárból, s eltűnt az árbocaknában.
Jan a kosár falához támaszkodott. Kinézett. Elöl a hajóorr szántotta a vizet. Mögöttük jóval lejjebb a Hidat látta. A Híd mögött a kéményeket, sárgán, és a peremen fekete gyűrűvel. Végül leghátul − de igen messze és a hold jóvoltából mégis láthatóan − a tatárbocot.
Még azt is észrevette, hogy a Hídon Murdock úr jár fel s alá, kimért léptekkel. Vajon tudja-e már, mit jelentett a két hajó?
Ekkor ”észbe kapott. Hohó, hol a távírószoba? Nem okozott nehézséget, hogy megtalálja.
Kékes fények szűrődtek onnan kifelé. Vajon Bride és Phillips távírászok most melyik hajóval„beszélgetnek”?
Fleet szólalt meg mellette:
– Vedd magadra ezt a zubbonyt. Nagy lesz ugyan, de meleg, és ez a fontos!
Prémmel bélelt bőrzubbonyt tett a fiú hátára.
− Köszönöm − morogta Jan, és úgy érezte, nincsen a világon jobb ember a tengerészeknél.
… De hát most hagyjuk el az árbockosarat, bízva, hogy Jan pompásan érzi ott magát, és Fleet jól látja el az őrséget. Számunkra most a legfontosabb: tudni, mi is történt (vagy történhetett) akkor,amikor Harold Bride másodtávírász izgatott hangon beszólt a telefonközpontnak:
− Kérem a Hidat! Azonnal!
A felberregő készülékről a Hídon Harry Lund hadnagy emelte le a hallgatót.
− Itt a Híd, Lund hadnagy. Tessék!
Menekülés a Carpathiára
Bride megnevezte magát, és a parancsnokot kérte. Lund kijelentette, hogy a parancsnok a térképszobában tartózkodik, a pozíciótérképet tanulmányozza. Adja hát át neki az üzenetet vagy bármit, ami miatt kereste. Bride kijelentette, hogy ezt nem teheti, mert utasítása van rá, hogy közvetlenül a parancsnokkal kell bizonyos értesüléseket tudatnia. Erre Lund azt válaszolta, hívja később a Hidat, ő
felajánlotta a közvetítést.
Választ nem várt, letette a kagylót.
Bride nem tétovázott. Mivel a helyét − adás− és vételidő volt a hajók számára − főnöke távollétében nem hagyhatta el, újból csak a telefonhoz fordult, s a navigációs kabint kérte, Lightholler kapitány bűvös helyiségét.
Végre szót válthatott a parancsnokkal. Tudta, hogy Smith commodore dühös lesz, s ebben nem tévedett.
− Marhaság! − harsogta a készülékbe a commodore. − Én most már egyedül a Race-fok közléseinek hiszek. A Cap Race jelentette a jégveszélyt?
− Nem jelentette, Sir.
− A Californian megadta pozícióját?
− Nem adta meg, mert mint említettem, készülékét javítás miatt kikapcsolta.
− Ez is Cunard-trükk, barátom! Ne ugorjunk be! Semmi nyoma a jégnek. Azon az útvonalon, amin haladunk, nem is lesz jég! Hívja Cap Race-t, és ha az jelez veszélyt, akkor jelentse!
Ezzel az összeköttetés parancsnok és távírász között megszakadt.
Bride is letette a kagylót. Megtörülte verítékes homlokát. Maga elé, meredt. Mit tegyen? Vagy egyáltalában kell-e valamit tenni? Ő egyszerű távírász, méghozzá a „kettes”. Felelőssége abban a pillanatban megszűnik, ha észleléseit akár csak főnökével, Phillips főtávírásszal közli. Valóban minden így van − gondolta Bride −, s még sincs így. Mert ha a Caronia és a Baltic, majd a Californian veszélyt jelzett − veszélynek kell lenni! Kétségtelen, a két első Cunard-hajó, de a Californian nem az… Harold Bride összeköttetést keresett és kapott a Race-fokkal. A Race-fok marconistái nem tudtak semmiféle jégveszélyről. Megkereste az Olympicot, a Titanicnál alig kisebb White Star-hajót. Az Olympic Európa felé tartott, és ha délebbre is, de egy vonalban volt a Titanic-kal. Az Olympic távírászai ugyanúgy vették a Baltic és a
Caronia jelzését, mint Harold Bride!
− Egy bizonyos Californian nevű Leyland Line-hajó jégjelzéséről tud? − kérdezte Harold Bridaz Olympicon levő társát.
− Nem tudok. Keresse meg újból a hajót, és tegye fel a kérdést − hangzott a jó tanács.
− Eddig még nem sikerült. Kikapcsolta a készülékét. Rossz az adása!
Végül megint csak Thomas Cottamhoz fordult. Cottammal élőszóval tudott beszélni!A Titanic beérte a Cunard-gőzöst! A Carpathia alig kétszáz kilométerrel délre, nagyjából az Olympic közelében elmaradt a Titanictól.
− Nem, nem hallottam a Leyland Line-hajó vészjelét – közölte Cottam. − Az is lehet, hogy abban az időben kikapcsoltam. Tudod, egyedül vagyok. Néha aludni is kell!
Cottam derűs nevetése biztatóan hangzott.
− Mindenesetre figyeljetek a főnököddel − intette Cottam. − Ahol a Fenegyerek Teddy a parancsnok, ott vigyázni kell!
− Jó, jó − igenelt bizonytalanul Harold Bride. − De a kedvemért igyekezzél nem sokat aludni, Thomas.
− Csak nem félsz? − nevetett a jó barát. − Holnap délre már New York előtt lesztek. A
Mauretaniától tudom, nagy az izgalom New Yorkban! Én nektek drukkolok, Harold!
− Köszönöm. Tehát figyelj!
− Helyes, figyelek! Jó munkát, Harold! És ügyeljetek a Teddyre!
− Jó munkát, Thomas!
Most nézzünk fel a Hídra, mi történt ott. Mert történt valami, amit megörökített a
Titanic hajónaplója.
Elmúlt már este kilenc óra. A Híd bal oldali szélén, szokás szerint Mr. Murdock állt. Időnként középre sétált, a kormányhoz lépett, ellenőrizte a kormánytájolón a fokokat, néhány szót váltott az emberekkel − négyen álltak a kormánynál −, megnézte a hőmérőt, ami a Híd zárt felépítményének műszerfalára volt kifüggesztve, megnézte a kronométert, a főtájolót, majd újból a légsúlymérőt, majd újból hátrasétált, és betekintett a navigációs helyiségbe. A navigációs helyiség tompa fényében az asztalokra helyezett térképek felett a nyugalom pihent. Körzők, szögmérők, léniák, háromszögelők,párhuzamos léniák csendes békességben vártak arra, hogy valaki hozzájuk nyúljon. Ez a valaki,először az egész út alatt, az egyik térképasztalra borulva aludt. Lightholler ilyen értelemben maga volta csoda: csak most, a negyedik napon nyomta el az álom. Eddig senki sem tudott arról, hogy az elindulás óta bármikor is egy óránál több időt töltött volna a kabinjában. De akik régebbről ismerték, tudták, hogy ez a valószínűtlenül sovány, szikár ember egy jógi vagy indiai fakír tulajdonságaival bír:a hajónavigálás iránti fanatizmusa mellett elfeledkezik mindenről, evésről, ivásról, de még az alvásról is.
Most azonban Lightholler kapitány, második tiszt, mélyen aludt. Ezt elsősorban a nem éppen kényelmes helyzet árulta el. A navigációs tiszt a kis, kerek zongoraszékre emlékeztető forgatható székre ült le, a ferdén szögletes térképasztal előtt. Erre az asztalra borult rá, testének fősúlyával az alig kéttenyérnyi székecskén.
Murdock kapitány azért nézett be a navigációs helyiségbe, mert legutóbbi megfigyelését közölni akarta Lightholler kapitánnyal, akit nagyra értékelt. És mert nagyra értékelte, mégsem ébresztette fel.
Visszafordult, elhaladt Harold Lowe, az ötödik tiszt mellett, aki a Hídon teljesített szolgálatot.
− Kérem, Mr. Lowe, írja be a hajónaplóba, hogy a hőmérő újabb négy fokkal esett! Két fok van fagypont felett. Egy órával ezelőtt hat fok volt! Igyekezzék csendben bemenni, nehogy felébressze Mr. Lighthollert.
− Parancsára, Sir! − tisztelgett Lowe.
Murdock újból elfoglalta helyét a Híd legszélső bal oldali részén. Való, hogy ezt a szokását még bálnavadász korából hozta magával. A bálnavadászhajókon az őrtiszti hely a hajók bal oldalán található, ami több. éves szolgálat után annyira beidegződik, hogy − elkerülve másféle hajókra −csakis ebből a szögből képes az ember figyelni s gondolkozni. Így volt ezzel Murdock kapitány is.
Figyelte a hajót. A bárból felhallatszott a zene. Ugyanakkor egy másféle muzsika is, ami a zeneteremből szűrődött ki. Itt a zenekar hangversenyt adott az elsőosztályú utasoknak. Időnként felbukkant egy-egy utas a nyitott fedélzeteken. A nőkön bunda volt, a férfiakon nehéz kabát. De mind kevesebben mutatkoztak a sétafedélzeteken.
Igen, a hőmérő esett.
Murdock tudta, hogy az ilyesmi soha nem jelent jót. Ahol ennyire rohamos a hőmérséklet csökkenése, ott figyelemre méltó okok játszanak közre. A légsúlymérő
alig mozdult a helyéről, a két aneroid is változatlanul jó időt jelzett, ugyanezt közölték a nap folyamán a különböző távolságban levő hajók, megfigyelőállomások. Az amerikai parton, a Hudson-öböl felső részétől egészen a Hatteras-fokig, ha nem is volt szélcsend, de viharnak, hóesésnek, jégesőnek híre-hamva se volt!…
De Murdock kapitány pontosan tudta azt is, hogy a Titanic elérkezett a nyugati hosszúságnak arra a képzeletbeli ívére, ahol az egyesült grönlandi és labradori áram betör a Golfba. Itt keveredik egyóriási tengeri folyó egy még hatalmasabb, sokkal nagyobb erejű láthatatlan folyóval. Errefelé a Golf-áram sebessége eléri a hét-nyolc kilométeres óránkénti sebességet is. A hőmérséklet gyors csökkenése azt jelentette, hogy jéghegyek lehetnek a közelben.
Ezért néhány perces töprengés után Murdock visszatért a parancsnoki főállásra, jelzést adott a gépháznak, majd telefonon is közölte parancsát a főmérnökkel.
– Kérem a sebességet csökkenteni huszonkettő és félről tizenkilencre!
A főmérnök visszaszólt:
− A commodore utasítása az volt, hogy a gépek a legnagyobb gőzzel dolgozzanak!
− Sajnálom, az én utasításom ez. Így rendelkezem!
− Parancsára!
Lowe kérdőleg nézett felettesére. A lámpa éles fényében jól látszott, hogy Murdock elsápadt, ésa szája szélén keserű vonás jelent meg.
De Lowe nem szólt. Murdock sem.
Vagyis szólt, de csak akkor, amikor már vagy tíz lépést megtett a Hídon, amikor is visszafordult, és Lowe-t magához intette.
− Kérem, Mr. Lowe, írja be a hajónaplóba: sebességet huszonkettő és félről átállítottuk tizenkilencre.
− Igenis, Sir − bólintott Lowe, és látszott az arcán a nagy meglepetés. − Arra gondol, Sir, hogy jéghegyek lehetnek a közelben?
− Természetesen − bólintott Murdock, és mint aki bátorságot kap, a telefonkészülékhez lépett, és az egyiket leemelte. − A marconistákat!
Pontosan este fél tízet ütött a Híd órája.
− Itt a Híd, Murdock kapitány! − harsogta a készülékbe. − Ön az, Phillips? Mi a helyzet?…Sehonnan semmi jelzés?! Képtelenség! Kérem, azonnal keressék meg a hajókat a háromszáz mérföldes körzetben! Elsőnek az Olympicot hívják! Minden beszélgetés után választ kérek!…Megértette?…
Letette a készüléket. Odaszólt tiszttársának:
− Figyeltesse a telefont. Egyben hívja fel az árbockosárt, és közölje vele: fokozott éberséget kérek!
Ezzel − immár ki tudja, hányadszor − megint elfoglalta a helyét a Híd bal szélén.
A hűs, éles levegő megnyugtatta. Ismerős volt neki, valóságos jó barát a csípős, nyers északi légáramlat. Elnézett a messzeségbe. Arra van Labrador, arra Grönland. Néhány pillanatra maga előtt látta a labradori köves, sziklás, sík felületű partokat, a grönlandi meredek, morénás, gleccseres jégmezőket.
Szép élet volt az − gondolta Murdock −, szép és bátor élet. Bálnavadászat.
Léptek közeledtek. Egy árnyék, majd egy alak. Murdock arra fordult. Smith commodore állt előtte.
Az oldallámpa fényében látta, hogy a commodore ezúttal is izgatott, majdnem feldühödött.
− Ki adott utasítást a gépháznak, hogy csökkentsék a propellerek fordulatszámát?
− Természetesen én. Két fok van fagypont felett, Sir! Egy órával ezelőtt hat fok volt!
Smith dühösen kifakadt:
− És ön ezért akarja csökkenteni a hajó sebességét? Értse meg, a hajó tovább halad huszonkettő és féllel! Tovább! Én így rendelkezem!
Murdock maga elé meredt. Mit tegyen? Tengerész volt, tiszt, híve a parancsnak.
− Sir, ha ilyen rohamosan esik a hőmérő, az azt jelenti, hogy jéghegyek vannak a közelben! A józan ész azt mondja…
− A józan ész azt mondja − vágta ketté az elsőtiszt szavait a parancsnok −, hogy nincs helye a fölös óvatosságnak! Nyomát sem látni semmiféle jéghegynek. Kapcsoltassa be ötpercenként a fényszórókat, és akkor nem érhet minket semmiféle váratlan esemény.
Murdock meghajolt.
− Így lesz, uram! De elhárítok magamtól minden felelősséget.
Smith gúnyosan elmosolyodott. − Hárítsa nyugodtan. A felelősség az enyém. De már itt kijelentem: ha partot érünk, követelni fogom a legszigorúbb vizsgálatot, miféle kapcsolata lehet önnek a Cunarddal!
Murdock nem válaszolt, lehajtotta a fejét, és arra gondolt: ez lenne az a pillanat, amikor véget vet a sértegetéseknek, elhagyja a helyét, vállalva a legsúlyosabb pénzbüntetést, esetleg minden időkre való kizárását az angol hajózásból. De ha ezt megtenné, akkor kiszolgáltatná a hajót és minden utasát, minden emberét ennek a megveszekedett embernek. A Fenegyerek Teddynek, aki főnökével együtt csak egyet lát: legyőzni a Cunard vállalatot, mert ezt kívánja az üzlet.
− Követelni fogom!… − lihegte újból Smith parancsnok.
− Ahogy gondolja − tette hozzá az elsőtiszt. Hogy mi következett volna ezután, nehéz eldönteni, mert a Híd ügyeletes altisztje lépett melléjük. Murdock felé fordult.
− A távírászok kérik, Sir! Sürgősen!
Murdock végigrohant a Hídon, és kikapta Lowe kezéből a telefont.
– Tessék, Murdock kapitány!
Néhány percig figyelve hallgatott a készülék-be. Azután beszólt:
− Fokozott éberséget!
A Híd közepére érkezett Smith parancsnokhoz fordult.
− Kérem, Sir egy pillanatra! Most vette a távírószoba a Californian Leyland Line-hajó jelzését. A Californian tőlünk nagyjából északabbra, körülbelül harmincöt mérföldnyi távolságban tartózkodik. Négy jéghegyet számolt meg a közelben. Erősen csökkentette a sebességét!
Smith ridegen ennyit mondott:
− Mi nem észlelünk jéghegyet. Ha észlelünk, csökkentjük a sebességet. De addig huszonkettő és féllel haladunk! Bármire szükségük van, a kabinomban tartózkodom. Ott lesz Bruce Ismay úr is. A Californian nyávogására nem sokat adunk. Ócska kaszni, rozoga teherhajó, huszonkét évvel ezelőtt épült. A Titanicot nem kell félteni! Kérem a hajónaplóba beírni:rendelkezésemre a hajó sebességét ekkor és ekkor visszaállítottuk. Lowe úr, nézze meg az időt!
Tisztelgett. És elhagyta a Hidat.
Lowe csodálkozva nézett utána. Lowe-t kedvelte a parancsnok. Lowe ezt tudta. De most megdöbbenve meredt felettese után.
Murdock egy szót se szólt.
Kihajolt a parancsnoki felépítmény középső ablakán, és onnan figyelte a begyújtott fényszórók sugárözönét. A két sugárnyaláb végigpásztázta az óceánt, ezüsttel vonta be a piszkosszürke, széles hátú hullámokat.
Jéghegy sehol nem látszott.
Murdock a külső hőmérőre nézett.
Egy fok volt fagypont felett. Tehát változatlanul megy lefelé a hőmérő!
Tíz óra múlt tíz perccel. Majd fél tizenegy lett. Végül tizenegy.
A hőmérő plusz egy fokon állt.
A Titanic változatlan sebességgel Amerika partja felé robogott.
Murdock kapitány újból a Híd bal oldalán támaszkodott a szélvédőre.
Lightholler tűnt fel. A hosszú, sovány ember álmosan, fáradtan tekintett kapitánytársára.
− Minden rendben, Sir? Murdock bólintott.
– Úgy gondolom, igen. Azaz − nem, Egy hajó jeget jelez innen nem messze. A
Californian nevű Leyland Line-gőzös.
− A sebességet nem csökkentjük?
− Nem. A parancsnok utasítása az, hogy nem! Lightholler fázósan összehúzta magán a köpenyt.
− Fáradt? − nézett rá Murdock.
− Kicsit. Nem szokásom pihenni akkor, amikor úton vagyok.
Elhallgattak. Lightholler a Híd magasából a vizet kémlelte. Újból működtek a fényszórók. Murdock pedig igyekezett derűre hangolni magát. Az előbb vette észre, hogy az árbockosárnak vendége van. Éles távcsöve nélkül is észrevette, ki az. Ördöge van annak a gyereknek! − gondolta, és − nem tett semmit. Kedvelte a kis fickót. Amikor megtudta, hogy a gyerek egyedül utazik, a rokonszenv még erősebb lett benne. Feltalálja magát, okos, jó szórakozásokat keres magának. Távírószoba, árbockosár. Nem rossz. Ő is így tenne, ha gyerek lenne.
− Ki látja el az őrséget a kosárban? − fordult Lighthollerhez.
− Fleet altiszt − hangzott a válasz. − Egyike a legügyesebbeknek. Avizóhajóról került hozzánk. Megbízható, jó szemű.
Hosszasan nézett társa szemébe. Az oldallámpa sárgás fénye − mivel közben a fényszórók kialudtak − komor világítást adott a két arcnak.
− Kérem, közölje vele, hogy nagyon vigyázzon − mondta Murdock.
De alig fordult meg Lingtholler kapitány, újabb alak tűnt fel.
Bride volt a távírász. Izgatottan lépett az elsőtiszt elé.
− Sir, a Californian jelentkezett. Értesít minket, hogy vigyázzunk. Egyre több jéghegyet lát, s tudatja: rövidesen leállítja gépeit! Megvárja a nappali világítást. Időnként köd mutatkozik a vízfelszínén, az égen felhők vannak. Rossz a látásuk.
Háromnegyed tizenegy volt. Murdock közel lépett a távírászhoz.
− Az Olympic?
− Semmi, uram! Nyugodt vízen haladnak. A Carpathiát elhagytuk. Ők is azt jelzik, hogy nyugodt a víz.
Murdock csóválta a fejét.
− Más hajó nem jelzett jégveszélyt?
Harold Bride szája széle megrebbent. Már éppen azt akarta mondani, hogy nem, amikor rádöbbent valamire: ez az ember, mármint Murdock kapitány, félti a hajót! Csupa aggodalom minden szava, minden tette. És ő hazudjon, mert így parancsolják?!
− Délután az északi szélesség negyvenkét fokáról a Baltic és a Caronia jéghegyek feltűnését jelezte…
− Jelentette a parancsnoknak?
− Természetesen, Sir!
Murdock megdöbbent. De most is türtőztette magát. Egy pillanatig sem kételkedett, hogy a távírász igazat mondott. De amikor átvette a szolgálatot, szokás szerint
végigolvasta a hajónaplót. Ott nyoma sem volt a két Cunarder közlésének! Tehát Smith commodore egyszerűen nem vett tudomást a vészjelről!
Most pedig a Californian közli, hogy rövidesen leállítja gépeit. Mit tehet? Igen, mit tehet? Felelősségre vonja Smith commodorét? Panaszt tesz Bruce Ismaynek, a hajón tartózkodó ügyvezető igazgatónak?… Képtelenség. Ez az ember is a Kék Szalag megszerzésének az őrültje, sőt − elindítója. Egyedüli lehetőség még Thomas Anderson, a hajó tervezője, akit megkérhet: lépjen közbe. Veszély van… és a veszélyt nem lehet elmellőzni!
− Kérem − nézett a távírászra −, adja át jelentését Lowe úrnak. Ő majd bejegyzi a hajónaplóba. Egyben küldje ide Lowe urat, beszélni akarok vele.
− Parancsára, uram − búcsúzott megkönnyebbülve Bride. − Ha a Californian bármit jelez, közlöm.
− Természetesen − intett Murdock.
Amikor egyedül maradt, dühödten megmarkolta a szélvédő vaskorlátját. Majd rácsapott.
− A szentségit! − fakadt ki. − A szentségit!… Érezte a tehetetlenségét, és ez kegyetlenül elkeserítette. A szolgálati szabályzat pontosan előírta, mi a parancsnok feladatköre, jogköre, általában mik a teendői. Ugyanígy intézkedett a szolgálati szabályzat az elsőtiszt és a tisztek teendőiről is. A parancsnok korlátlan hatalom, rendelkezéseit vakon kell követni. Az elsőtiszt „a parancsnok első helyettese, a parancsnok akadályoztatása esetén közvetlen utóda, parancsnoki jogkörrel”. Ezt mondta a szolgálati szabályzat. Mi az „akadályoztatás”? Súlyos betegség, ami útközben éri a parancsnokot, hirtelen kitört elmebaj, vagy ha útközben mentik fel megbízatása alól. Ebben az esetben fennáll az elmebaj − vélte Murdock −, de hogyan bizonyítsa be?
Lowe tartott feléje a Hídon, melléje lépett.
− Parancsoljon…
Murdock nem válaszolt azonnal. Latolgatott. Szokása szerint az első kitörést nála is követte a lehiggadás. Van értelme, hogy felkérje a közvetítésre a hajó tervezőjét, Thomas Andersont? Andersont is elkápráztatta a Kék Szalag elnyerésének lehetősége, azonfelül semmi kapcsolatuk nincsen egymással. Esetleg azt mondja, amit minden rendelkezést ismerő ember mondhat: a hajón tartózkodik a vállalat ügyvezető
igazgatója, s ha ő egyetért a parancsnokkal, akkor kinek van beleszólása a hajó irányításába?!
Murdock levette a sapkáját, megtörölte a belső bőrszegélyt. Verítékes volt a homloka. Hirtelen kihúzta magát. Döntött: nem hagyja magát nyugtalanítani.
− Bocsásson meg, Mr. Lowe − szólt nyugodt kimértseggel −, hogy zavarom. Keresse meg a kabinjában a parancsnokot, és közölje vele, hogy milyen közlést adott a
Californian. Egyben kérdezze meg: ezek után is tartsuk-e a sebességünket?
Lowe némi csodálkozással nézett felettesére. Szóbelileg kell az ilyesmit elintézni? És miért nem maga az elsőtiszt megy a telefonhoz? Nem kétséges, hogy miért nem, de akkor is…
Bólintott, tisztelgett.
− Parancsára, máris megyek.
Murdock várt néhány percet, majd elindult a Hídon. Szokott sétáját végezte, valamint a műszerek és a kormány ellenőrzésére készült, egyben a gépházat is felhívja: mi újság van odalent a mélyben? Néhányszor áttekintett az árbockosárra. Az a kis csibész nyilvánvalóan még ott tartózkodik,amivel ő is teljesen egyetértett. Ha gyerek lenne, s a Titanic utasa, oda vágyna.
Mielőtt belépett a fedett parancsnoki állásba, szokása szerint végignézett a kémények során, az éjszakai világításban is mindent jól megmutató fedélzeteken s a hajósodor távlatán. A kémények ontották a füstöt, odalent tehát erősen szenelnek a pompás cardiffi fekete gyémántokkal. A fedélzeteken jóformán senkit nem lehet látni. Egy-egy matróz alakját vette ki; az éjszakai őrséget tartó emberek támaszkodtak a csónakfedélzeten a kutterek oldalához, vagy haladtak tovább megszokott útjukon. Ami a hajósodornál elsősorban feltűnt, hogy nem látszottak a hajócsavar verte nagy örvények. Köd lenne? Igen, a víz felületére, alig négy vagy öt méter magasságig,
köd ereszkedett.
Murdock kapitány újból megállapította magában: tetszik neki a Titanic. Gyönyörű, lenyűgöző hajó! És ennek a hajónak ő az első tisztje! Sőt, olyasfélét hallott, hogy Smith parancsnok kiszemelt utóda! Ezt ugyan képtelenségnek tartotta − józan, okos, higgadt ember lévén −, de nem is vágyott rá. Amikor átvezényelték az Olympicról, s sebtiben elbúcsúzott tiszttársaitól, Dixon kapitány ezzel szorította meg a
kezét:
− Gratulálok, Mr. Murdock. Ez azt jelenti, hogy az öreg Teddy áthozza a hajót, de maga fogja már visszavinni. Esküszöm, hogy így lesz. Hallottam, Sir Franklin ragaszkodik magához! Márpedig nálunk ez a döntő!
Ezeket mondta Dixon kapitány, az Olympic parancsnoka. És most, hogy Murdock elragadtatott szemekkel végignézett az éjszaka fényeiben ragyogó hajón, a leghatározottabban érezte: bármi legyen is, nem vállalná el a Titanic parancsnoki állását. Ő arra alkalmatlan, hogy a szalonokban dollármilliomosok előtt hajlongjon, mint Smith Commodore is teszi!
Odament a kormányhoz. Ránézett az emberekre. Négy régi tengerész: Owens, Richard, Jenkins;Wilson. Az első kettővel évekig hajózott együtt. Odébb a híd két ügyeletes altisztje, hátrább, a felső lámpa fényében, Lightholler matróza.
Lowe tért vissza. Közölte, hogy a parancsnok tudomásul vette az üzenetet.
− Irány és sebesség marad, ez a válasz, Sir.
− Helyes − mondta Murdock. − Kérem, írja be a naplóba, hogy ez volt a parancsnok válasza.
Felemelte a gépház közvetlen telefonját.
− Minden rendben?
− Minden rendben − hallatszott a válasz. Kikönyökölt a Híd kormányállás előtti ablakán…Figyelte a ködöt.
Múlt az idő.
A roncs - ma

Tizenegy óra. harminc perckor a távírószoba jelentette, hogy felfogta a Californian
szikratávíróját. A Californian leállította gépeit, hajnalig vár egy helyben, Fölös óvatosság? Lehet, de teherhajó, és senki nem sietteti.
Lightholler ballagott végig a helyiségen.
− Hol járunk?
− Éppen az előbb jegyeztem le, Sir. Északi szélesség 41 fok, 40 perc, nyugati hosszúság 50 fok,5 perc.
− Itt ömlik be a Golfba legnagyobb erővel a Labrador − jegyezte meg Murdock.
Lightholler bólintott, igen,. igen, ez így van,
Murdock egyedül maradt az ablaknál.
A köd, a köd! Hogy vinné el az ördög! kétségtelen, hogy nem izgalmas, nem veszélyes köd. Amolyan vékony takaró a víz, a hullámok tetején. Együtt is mozog a hullámokkal.
Elhangzott a Hídon a hetedik harangütés. Tizenegy óra negyvenöt perc volt. Éjfél előtt egynegyed órával.
Murdock felkapta a fejét. Vészesen felberregett a riasztóberendezés. Ugyanakkor látta, hogy az árbockosárból integetnek, sőt kiabálnak is. A hajó oldalához verődő
víztömeg, a hullámok csapódása, az ide felhallatszó zene és a hajógépek mindenütt jelenlevő zaja elnyomta ilyen távolságból a hangokat.
Murdock néhány ugrással máris a telefonnál volt. Közben ellökte Lowe-t, aki ugyancsak a telefonkészülék után kapott.
A kormányosok, értetlenül, bambán meredtek a szüntelenül berregő riasztókészülékre. Mi történhetett? Csendes a tenger, a hajó egyenletes sebességgel halad, a hold időnként felbukkan, majd eltűnik, az égen lassan, lomhán felhők vonulnak. Szél alig-alig lehet, a kémények füstjét a hajórohanásának ereje teríti a kormánysodor mögé.
Miért berreg a vészjelző?
− Halló, itt a Híd!
Murdock valósággal beleüvöltött a készülékbe.
− Mit?! − kiáltotta, és mint aki eszét vesztette, a telefonkagylót vissza se akasztotta, hanem akormányosok közé vágta magát.
Belekapaszkodott a kerékbe, testének egész súlyával a kétkerekes kormány bal oldali küllőire nehezedett, és mintha megőrült volna, bömbölte:
− Teljes erővel!… Teljes erővel… emberek… teljes erővel − backboardra!
És a négy kormányos − Owens, Richard, Jenkins, Wilson −, akik közül eddig csak kettő tartotta öklét a keréken, értetlenül, mozdulatlanul meredt a kapitányra. Mindegyik azt hitte, hogy Murdock kapitány megőrült, vagy legalábbis hirtelen elmezavar lépett fel nála. Eddig egyik sem gondolt arra, hogy baj érheti a
Titanicot, hogy akadjon bármi a földön −, ami megakadályozza haladásában. Ezt el sem tudták képzelni. Maga Lowe, az alkapitányi rangban levő ötödik tiszt, néhány pillanatig tétovázott, amíg felfogta, hogy a vészjelzés az árbockosárból jött; onnan jelentkezett a telefon is. Lowe, ez a jó tengerész, a kormányosokat megelőzve vetette
magát a kerékre, hogy segítsen Murdock kapitánynak.
− Szorítsd, szorítsd! − bömbölte Murdock, de most már a négy kormányos is belekapaszkodott a küllőkbe, a kerék-ráfba, ki hol érte a két óriási kereket.
Mi történik akkor, ha egy ilyen óriási hajó irányát gyorsan eltérítik, anélkül hogy sebességén változtatnának valamit is?
Először is a kormány nehezen engedelmeskedik. Igyekszik visszavágni, visszapenderedni. Másodszor a gyors és szűkített haladás miatt a hajó megdől, egyensúlya vészesen elbillen.
− Jéghegy!!… Jéghegy!… Murdock kapitány kiáltotta.
− Jéghegy!…
Lowe felkapta a fejét. Előremeredt. A négy kormányos is.
Valószínűtlenül fehéres, alacsonynak tűnő fehér folt látszott nem messzire elöl, a hajó orrától alig száz méterre talán, igen kevéssé kiemelkedve az alacsonyan elhelyezkedett ködtakaróból.
Jéghegy!
Hirtelen csattanás hallatszott. Majd recsegő, ropogó súrlódás. És a fehér folt − akár valami gigászi szellem − a Titanic jobb oldalánál felemelkedett.
A Titanic, a világ legnagyobb hajója, a hajóépítés csodája, óriási testére rettenetes ütést kapott
Mindez az északi szélesség 41. foka 46. percén, a nyugati hosszúság 50. foka 20. percén történt, Új-Fundland partjaitól délkeletre, közvetlenül az úszó jég veszélyes övezetének külső szélén.
Alig néhány perccel később, ahogy a Hídon elhangzott a hét harangütés.
Tíz perccel volt éjfél előtt. Az óceán fehér veszedelme tehát felbukkant az éjszakából.

(Folytatjuk)