2012. április 14., szombat

Dékány András: S.O.S. Titanic (1)

Holnap lesz száz éve a nagy hajókatasztrófának. A következő napokban az aranytalicska Dékány András könyvével emlékezik meg az eseményről. Ma az első fejezet, holnap a második következik... (BB)





A Titanic a White Star személygőzöse, 45 000 bruttóregisztertonnás. Épült Belfastban,1911-ben. Elsüllyedt jéghegynek vágódva 1912. április 15-én, éjjel 2 óra 20 perckor, 500 tengeri mérföldnyire az újfundlandi Race-foktól délre. 1494 személy elveszett…

Részlet a jelentésből

1. ÍGY KEZDŐDÖTT

− Vállalja?
− Természetesen, Sir!
− Gondolja, hogy sikerül?
− Természetesen, Sir!
− És ha mégis… ha nem?
− Képtelenség, Sir!
− Igaza van, a hajó…
− …a hajó, Sir, elsőrangú, kipróbáltuk! És ha szerencsénk lesz, még az idő is kedvezhet!
− Tehát bízzunk az időben?
− Igen, Sir, bízzunk az időben!
Csend támadt.
Bruce Ismay, a White Star ügyvezető igazgatója leverte szivarjának hamuját, megelégedetten bólintott, és újból − immár ki tudja, hányadszor a mai napon! − a falra függesztett nagyméretű térkép elé állt.
Elgondolkodva nézte, méregette a hatalmas tengerfelületet, az Atlanti-óceánnak Európa és Amerika közötti részét. Időnként rátette a kezében levő pálca hegyét Southampton kikötő városra, majd lassú ívben haladt a pálcával előre Anglia déli partjainál, és parabolikus ívet írt le egészen NewYorkig.
Időnként hümmögött, krákogott, a homlokát ráncolta. Annyira elmerült a térkép tanulmányozásában, hogy a szivar − megszokott szenvedélye − minduntalan elaludt. Nem a szivar volta hibás, mert Bruce Ismay a létező legfinomabbat szívta, egyenesen az ő számára gyártva, arany-piros gyűrűcskékkel, a White Star csillagával és zászlójával díszítve. Ilyen szivarokkal szokta megkínálni megkülönböztetett ügyfeleit, barátait. Ezúttal két vendég tartózkodott a szobában. A mennyezetig érő, párnázott ajtó oldalsó részén feltűnően világított a piros lámpácska. Ez a lámpa jelezte, hogy a két vendég fontos személyiség, akikkel az ügyvezető igazgató egyedül akar lenni. Ilyenkor a kedvenc titkár, Mr. Ellinger sem zavarhatta főnökét.
Több mint két órája égett már a piros lámpa.
Bruce Ismay
A két vendég közül az egyik félrehúzódva, magába Süppedve a bőrdívány szögletében ült, vagy inkább hevert, mert lábait is feltette a díványra. Nem szivarozott, nem cigarettázott, de annál többször töltötte meg poharát az asztalkára helyezett üvegekből.
Láthatólag semmi más nem érdekelte, mint az ital.
A másik vendég az igazgató mellett állt, ugyanolyan izgalommal követte a pálca útját a térképen, mint ő.
Ez a vendég pipázott, az akkori idők divatos, hajlított szárú tengerészcsibukját szívta. És ebben nem is volt semmi különös. A pipás ember tengerész volt, vörösbarna képű, hófehér szakállú igazi tengeri medve. Az aranygombos zubbonyon húzódó vastag aranysávok mindenki számára elárulták, hogy az öreg tengerész a White Star kereskedelmi flottájának főkapitánya, vagyis commodoréja. Anglia második legnagyobb hajósvállalatánál főkapitánynak lenni megtisztelő rangot és címet jelentett történetünk idejében éppen úgy, mint a jelenben is. Ha valaki elérte a commodorei rangot, az nemcsak azt bizonyította, hogy az illető kapitány sok évtized tapasztalatával rendelkezik, de azt is, hogy felettesei különösen megbecsülik, és elismerik képességeit.
A hatalmas White Star flottájánál E. L. Smith parancsnok részesült ebben a kitüntetésben. Ő állt az ügyvezető igazgató mellett, ő válaszolt olyan határozottan a feltett kérdésekre.
− Vállalja?
− Természetesen, Sir!
A kérdés most, amikor a térképpálca az amerikai partokhoz ért, újból elhangzott. A felelet ugyanígy.
Az ügyvezető igazgató visszafordult a térképtől, s a teremnek beillő irodahelyiség ama része felé fordult, ahol a már említett férfi a bőrdíványon heverve iszogatott.
− Nos, Sir, mi a véleményé?
A bőrdíványos szájához emelte poharát, lehajtotta az italt. Majd igen lassú mozdulattal lábait a földre lendítette, végül felállt.
Kimért léptekkel a térképhez sétált. Idős ember volt ő is, akárcsak a commodore, s ugyancsak szakállt viselt. Kimérten mozgott, amit még inkább kihangsúlyozott a fekete zsakett, a merev, kikeményített gallért és ingmellt díszítő széles nyakkendő, és a szemére helyezett aranyláncos monokli. Erről az úrról a vak is láthatta, hogy igazi londoni uraság, a királyi család hű híve, az a fajta valaki, aki általában elnéz a mindennapi ember feje felett. Még a Commodore is félrelépett, hogy helyet adjon neki.
− Hmm, hmm − dünnyögte az előkelő jelenség, és monoklijával közel hajolt a térképhez. −Hmm, hmm!…
A nála jóval fiatalabb ügyvezető igazgató előzékenyen mondta:
− Mint talán hallotta, Sir, a Commodore is az én álláspontomon van. Szerinte is, ha ezen a vonalon halad majd a hajó, a Kék Szalagot elhódíthatjuk a Cunardtól! Így mondta, Commodore?
− Így, Sir, tökéletesen így!
A zsakettes még mindig nem szólt. Táskás, sok alkoholt látott szemére helyezte a monoklit, úgy vizsgálgatta a térképet. Nem lehet eltagadni: − a gyakorlott térképolvasó tekintetével nézegette az Atlanti-óceánt, a partok vonalát s a térképre berajzolt különböző hajózási vonalakat.
− Nos?
Bruce Ismay izgatottan várta a választ. És joggal. A zsakettes úr nem volt más, mint a White Star hajózási vállalat nagy nevű elnöke, sok millió angol font tulajdonosa, a részvénytöbbség gazdája,londoni házak, vidéki birtokok ura − Sir Franklin, az elhunyt VII. Edward király volt barátja.
Sir Franklin, bármennyire is megbízott kedvelt emberének, Bruce Ismay ügyvezető igazgatónak intézkedéseiben, nagyobb horderejű kérdéseknél a döntést magának tartotta fenn. Mint ebben az esetben is. És hogy sürgesse az elnök beleegyezését, Bruce Ismay olyasmihez folyamodott, amin maga a Commodore is meglepődött. Gyorsan az asztalkához lépett, öntött a kegyetlenül erős cuba-rumból. A poharat kis tálcára tette, és gyors lendülettel az elnök mellé állt.
− Parancsoljon, Sir!
Az eset még Sir Franklint is meglepte.
− De Ismay, már engedjen meg… kérem!… köszönöm, de nem illő! Nem illő, Ismay!
Az ügyvezető igazgató elvörösödött. A jelenet − Franklin tiltakozásával − végül is megalázó lett. De Smith commodore közbelépett.
Elkapta a tálcát, és ő nyújtotta a poharat az elnök elé.
− Bocsánat, Sir, ez az én kötelességem!
Ismay hálásan pislogott kedvenc kapitányára. Franklin leereszkedően intett.
− Helyes, Commodore, helyes! Köszönöm!
És egy mozdulattal lehajtotta a rumot, arni egy vérbeli hajómester számára is méltó teljesítmény.
− Nos, Sir? − dadogta újból, most már teljesen elbizonytalanodva Bruce Ismay. − Nos?
Sir Franklin még, egy tekintetet vetett a térképre, majd a commodoréhoz fordult.
− Ha nem csalódom, tavaly az Olympicot első útján ön vezényelte, kapitány!
− Úgy van, Sir!
− Ha nem csalódom, Southamptonnél összeütközött a Hawke cirkálóval!
− Nem ütköztünk össze, mindössze néhány méternyire haladtunk el mellette, Sir!
Sir Franklin elmosolyodott.
− Őfelsége hadiegységei nem örülnek, ha egy kereskedelmi gőzös néhány méterre halad el mellettük. Nemde, kapitány?
− Tökéletesen így van, Sir! A Titanickal hasonló eset nem fordul elő!
Sir Franklin megvonta a vállát, majd így szólt:
− Úgy tudom, Belfastban, amikor a hajógyári öbölből kijöttek, s felvonták a horgonyt, olyan veszélyes örvény támadt, hogy a tízezer tonnás New York gőzös keresztbe fordult, elállta az ön útját, és ha idejében nem sikerül ellengőzt adni, ma nem azon elmélkedünk, melyik vonalon haladjon a Titanic Amerikába!
− Hogy a New York tatját nem erősítették a parthoz, arról a commodore nem tehet. Legfeljebb abban hibázott, hogy a kikötő medence zárt területén nagyobb gőzt engedélyezett a gépháznak. De hát ilyesmi egy szokatlan méretű hajónál előfordulhat.
Az öreg kapitány hálásan tekintett fiatal főnökére.
− Boldog voltam − szólt mentegetődzve −, boldog, hogy a hajó elindulhatott próbaútjára, ami…
− Kifogástalanul sikerült! − tette hozzá Bruce Ismay. Sir Franklin kegyesen biccentett.
− Ezt is tudom. Mégsem tagadom, aggályaim vannak.
Kis szünet támadt. A commodore és az ügyvezető igazgató feszülten figyelte a hajózási vállalat nagy tekintélyű elnökét, akinek nemcsak társadalmi súlya volt a közéletben, hanem szakembernek is elismerték mint az angol flotta volt tisztjét.
− Aggályai, Sir? − dadogta Bruce Ismay. − Mindent pontosan átgondoltunk, kidolgoztunk a commodoréval! Felelősséget vállalunk, Sir! Ebben az esetben, mint azt már többször− hangoztattam, legyőzzük a Cunardot! Ha a Kék Szalag hozzánk kerül, Sir, akkor a White Star neve megelőzi a Cunardét!
Sir Franklin szeme megrándult. Kimért, hideg, szenvtelen tekintete most olyan lett, mint a kártyásé vagy a versenyzőé, aki egyszerre csak ráeszmél, hogy a játszmát, a versenyt meg lehet nyerni.Az aranykeretes monoklit levette, idegesen tisztogatta az erre a célra a nadrágzsebében tartogatott szarvasbőrdarabbal.
Legyőzni a Cunardot! Ez volt Bruce Ismay vágya. Ez Smith Commodore reménye. És ez −valljuk be − Sir Franklin vágya is.
A Cunard, Anglia legrégibb kereskedelmi hajósvállalata szilárdan tartotta elsőségét hajóinak gyorsaságával, kényelmével, biztonságával (már amennyire a hajózás biztonságos lehet), pontosságával, s még a tarifával is. De hát, ismerjük már itt el, a White Star egyre nagyobb tempóban fejlődött, egyik új hajója a másik után került ki az írországi Belfast hajógyárából, és nemcsak a hajópark növekedett, hanem a kilencszázas évek elejének nagy szenvedélye: a fényűzés, a pompa, a gazdagság fitogtatása is. A Cunard vállalat Lusitania és Mauretania óriás hajói mellett (amelyek 30000 tonnások voltak) a belfasti gyárból az elmúlt évben vízre került a White
Star óriás hajója, az Olympic, és 1912 telén a Titanic.
Mindkettő túl a 45 000 tonnán! Mindkettő a kor legnagyobb fényűzésével felszerelve s tökéletesítve!
A szakértők egyértelműen megállapították, hogy ami a kényelmet és a fényűzést illeti, a White Star máris elhódította a pálmát a Cunard elől. Most már csak az kellett, hogy elhódítsák a Cunard által oly sokszor megszerzett Kék Szalagot, a Blue Ribandet, az Európa és Észak-Amerika közötti útvonal gyorsasági győzelmi jelvényét.
Amikor Sir Franklin idegesen törülgette monokliját, mind a három ember egyre gondolt: a Kék Szalagra,erre a tíz-tizenöt méter hosszú, kínai selyemből készült diadalmi jelvényre, amit 1840. július 17-én hódított elelőször a Liverpoolból elindult és az amerikai Halifaxba érkezett 1154 tonnás Britannia, Samuel Cunard hajója. Tizenhárom nap alatt tette meg az utat Samuel úr kerekes gőzöse, az akkori idők leggyorsabb hajója! Ha figyelembe vesszük, hogy az Atlanti-óceánt a gőzösök közül először a Sawannah szelte át (1819. május 24. és június 24. között), méghozzá kerek egy hónap alatt, akkor a Britannia teljesítményét nagyra kell értékelni. És mivel
módunkban lesz majd a Titanic hajóparancsnoki kabinjában megtekinteni az elmúlt évtizedek alatt Kék Szalagot nyert hajók listáját, most csak annyit említünk meg, hogy 1909 nyarán a Mauretania nevű Cunarder 5 nap és 11 óra alatt szelte át az Atlantikát, legyőzve minden elődjét, de azóta is − történetünk idejéig − tartvaminden más utasszállító hajóval szemben ezt az eredményt!
Most a White Star vezetői azon mesterkedtek, hogy elhódítsák az óceánok leghíresebb jelvényét a Cunardtól!
Bruce Ismay akarta, hogy a Titanic megszerezze a Blue Ribandet, Smith kapitány remélte, hogy így lesz, Sir Franklin szerette volna, de aggályoskodott. Igen, Sir Franklin a Viktoriánus idők embere volt; vallotta az öreg királynő elméletét: hódítani, de csak óvatosan, nagyon óvatosan.
Bruce Ismay, a fiatal ügyvezető igazgató már az amerikai szemlélet híve volt: merni és győzni, mert merészség nélkül nincsen eredmény! Smith Commodore, a Fenegyerek Teddy − mert így hívták a beosztottjai −nos, Smith Commodore bízott a hajóban, s mindenek felett magában, hogy sok évtizedes reménye most mégis valóra válik: olyan hajó parancsnoka legyen, amelyiknek főárbocán a szél a Kék Szalagot lengeti!
És most, amikor Sir Franklin megtörülte monokliját, majd lassan, nagyon lassan visszahelyezte szemgödrére, Smith Commodore mégis kénytelen volt olyasmit mondani, amit nem szívesen tett.
− Sir − fordult az öreg tengerész a társaság elnökéhez −, már bocsásson meg, de úgy érzem, kötelességem kijelenteni, amennyiben azt gondolja, hogy nem vagyok alkalmas a Titanic vezénylésére, vagy még inkább arra, hogy elkaparintsuk a Cunardtól a Kék Szalagot, akkor kérem, vonják meg tőlem a megbízatást!
Határozottan, bátran, önérzetesen beszélt.
Bruce Ismay megdöbbenve meredt kedvenc kapitányára.
− De kapitány, mit beszél?!
Sir Franklin monoklija rávillant a tengerészre. Smith commodore még hozzátette:
− Elnézését kérem kijelentésemért, Sir!
Sir Franklin kimérten válaszolt:
− Semmi megbántódás, commodore, semmi megbántódás! Ön ellen nincsen különösebb kifogásom,legfeljebb annyi, hogy korát meghazudtolva merész ember. Tudom, hogy rajongója a gépeknek, de azt sem tagadhatjuk el, hogy a klipperkapitányok bátorságával irányítja hajóit! Ha, nem csalódom, önt a beosztottak Fenegyerek Teddynek nevezik!
A kijelentés legalább olyan váratlan volt Sir Franklin szájából, mint az előbb a commodore önérzetes kiállása. Bruce Ismay nem tudta elrejteni mosolyát. Smith commodore még vörösebb lett, mint általában. Sir Franklin is mosollyal lágyította nem éppen udvarias kijelentését.
− Tengerész vagyok, s vallom, hogy a hajózáshoz bátorság is kell! − mondta határozottan a Commodore.
Sir Franklin enyhítve mondta:
− Teljesen igaza van, uram, elismerem, mivel én is voltain valaha tengerész. Lord Seymour alatt szolgáltam őfelsége flottájában, amire büszke vagyok. Lord Seymour tengernagy sem arra tanított,hogy féltsük a bőrünket. De más a haditengerészet, és más a kereskedelmi. Szerintem ne a hajó első útján kíséreljük meg a Kék Szalag elhódítását! És ne a bejelölt útvonalon!
Bruce Ismay elsápadt. A hetek óta tartó huzavona ezzel a beszélgetéssel, amikor Smith kapitányminden létező biztonsági tény szem előtt tartásával felvázolta a Titanic útvonalát, csődbe kerül?
Elhatározta, hogy utolsó erőfeszítést tesz.
− Sir, a hajó indulását április 10-ére tűztük ki. A sajtó többször írt erről. Elhalasztani tehát lehetetlenség. A jövő héten megkezdjük a jegyelővételt. A világ legnagyobb hajója első útjára indul! −így hirdetjük a Titanic indulását. Képtelenség, Sir, hogy ne az első útnál jelentsük be: elhódítjuk a KékSzalagot! Gyávaság lenne nem így cselekedni, amikor tudjuk, hogy ezt megtehetjük, Sir! Ami az útvonal elleni kifogását jelenti, tudom, mire gondol, Sir. Hogy az idei téli viharok túlságosan kegyetlenek voltak az északi vizeken, tehát feltehetőleg sok lesz a jéghegy. Erre gondol, Sir?
− Igen, erre gondolok − dünnyögte Sir Franklin. - És nem alaptalanul, Ismay. Éppen ez az útvonal lesz a legnagyobb veszélyben.
Bruce Ismay nem engedett. Megérezte, hogy itt a lélektani pillanat. Sir Franklin akadékoskodása mögött már ott az unalom. Alig várja, hogy leülhessen a dívány sarkába, lábátfelrakja, és töltsön a rumosüvegből.
− Sir, éppen mert sok volt a vihar, a jéghegyek zajlása előbb indul el, ezt minden szakértő vallja! Megkérdeztük erre vonatkozólag Morgan tanárt, a nagy oceanográfust és társát, Richardot. A szél kitombolta magát az északi útvonalon, állítja Richard is. Az útvonal ellen tehát ne legyen kifogásunk. Ami a commodorét illeti… nos, úgy gondolom, Sir, a commodore pontosan tudja, mi a kötelessége.
Vigyázni a hajóra és− az utasokra. Legfeljebb nem nyerjük el a Kék Szalagot. Előbb a hajó és az utasok, azután a Kék Szalag. Így van, kapitány?
Smith commodore bólintott.
− Ünnepélyesen kijelentem, hogy betartom az utasításokat! Mindenekfelett a hajó és az utasok!… Ha megbíznak bennem, Sir!
Bruce Ismay határozottan intett.
− Részemről tökéletesen, commodore!
Franklin elgondolkozva tekintett maga elé. Majd a tengerészhez fordult.
− Ki az ön helyettese a Titanicon, ki az első tiszt?
− Mr. Mullogan, Sir! Régi, kitűnő tengerész.
− Ismerem − hangzott a válasz. − De én nem őt, hanem Mr. Murdockot ajánlanám.
− Ő most az Olympicon szolgál − vetette közbe az ügyvezető igazgató. − De ha Mr. Murdockhoz ragaszkodik, abban az esetben áthelyeztetjük a két embert.
Sir Franklin határozottan intett.
− Ragaszkodom, uraim! Mr. Murdock pompásan kiegészítheti a commodorét. Tudtommal régen bálnavadász hajón szolgált, és ismeri az északi vizeket. Tehát?
− Mr. Murdock részére még a mai napon elmegy a parancs − jelentette ki megkönnyebbülve Bruce Ismay. − Így tehát, Sir, rendben lennénk?
Franklin már a dívány szögletében ült, és éppen töltött a poharába.
− Minden rendben − intett a pohárral. − A többi önre tartozik, Ismay.
Smith Commodore az elnök elé lépett, meghajolt.
− Köszönöm a bizalmát, Sir! Mr. Murdock ellen természetesen nincsen semmi kifogásom. Jó tengerésznek tartom, szolgált már alattam. De ami azt illeti, hogy ismeri az északi vizeket, engedje megjegyeznem, Sir, hogy én is ismerem. A bejelölt vonalon sok hajót vittem már, de baj soha nem történt.
Franklin megvonta a vállát, mint akit különösebben nem érdekel már az eset.
− Nem kell érzékenykedni, kapitány. Amikor azt mondtam, hogy Mr. Murdock ismeri az északi vizeket, előzőleg azt is
hangsúlyoztam, hogy bálnavadász hajón szolgált. Tehát a jégre gondoltam. A jég veszélyes valami.
− Én is tudom, Sir! Mindent elkövetünk, hogy távol maradjunk tőle!
Az ügyvezető igazgató a párnázott ajtóhoz lépett és kinyitotta.
− Kérem, Mr. Ellinger, jöjjön be − rendelkezett −, több sürgős utasításom van az ön számára!
... Mindez a White Star liverpooli székházában, egy ködös délutánon történt, amikor már kigyúltak a Mersey irányjelző fényei, s a dokkok kapujára elhelyezték a lámpákat.
Hirtelen zuhogni kezdett az eső. A tengeri szél belekapott a kikötőben horgonyzó hajók árbockötélzetébe. 1912 februárjának közepe volt.

(Folytatjuk)




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése