2019. július 24., szerda

A "Tolnai" (9)

1908





A köpenicki kapitány — szabadlábon.

Olvasóink bizonyára emlékeznek még az öreg Voigt Vilmos suszterre, aki két évvel ezelőtt kapitányi egyenruhában, egy szakasz porosz katona élén bevonult a köpenicki városházára és ott hivatalosan lefoglalta a pénztárt. Akkoriban az egész világ kaczagott a lángeszü furfanggal végrehajtott bűntényen, de azért a kapitányt elitélték négy évi börtönre, ámbár kisült, hogy csak az vitte a bűnre, mert sehol sem tudott munkához jutni. Most — másfél évi fogság után — a német császár megkegyelmezett Voigt-nak, akit azonnal szabadon bocsátottak a tégeli börtönből.
A fogoly éppen ebédelt, mikor tudtára adták a megkegyelmezést; a váratlan örömhír annyira felizgatta, hogy képtelen volt ebédjét megenni. Minthogy a börtön pénztára zárva volt, munkakeresetét sem lehetett neki átadni s Voigt kénytelen volt a közúti vasút menetdiját kölcsönkérni. A börtönből való távozása után — ezt a jelenetet ábrázolja képünk — közúti vasúton Rixdorfba ment, a hol testvére, Mersz Berta szappan-kereskedőnő lalák. Voigt megélhetése   biztositva   van.   Egy Wertheimné nevű asszony végrendeletében havi ötven márkát, illetve a börtönből való kiszabadulása után havi  száz   márkát  hagyományozott  neki.
Mikor hire kelt, hogy Voigt megérkezett Eix-do'rfba, valóságos veszedelmes tolongás támadt Merszné háza előtt. A rendőrök gyalog és lovon csak nagynehezen tudták a rendet fentartani, sőt estefelé már annyira fölszaporodott a tömeg, hogy az utczát rendőri kordonnal el kellett zárni. Automobilon és bérkocsin is nagyon sokan érkeztek Voigt lakása elé és otthagyták névjegyüket különböző ajándékok kíséretében. Egyesek bort, likőrt, virágot, sőt még verseket is hagytak ott Vöigt számára, a ld számtalan üdvözlő levelet, táviratot és kártyát kapott. Voigt, a ki az ajándékok utján részére összegyűlt vagyont negyvenezer márkára becsüli, több gazdag hölgy házassági ajánlatát nem fogadta el. Kiadandó emlékirataiból is nagyobb összegre vél szert tehetni. Valószinüleg elfogadja egy hires im-prezárió ajánlatát is, a ki mutagatni fogja a zseniális szélhámost, a ki megcsufolta a német hivatalos világot.


Heltai Jenő: A gróf

I.
A második felvonás után az öltöztetőnő egy óriási virágbokrétával bukdácsolt be Tündérlaki Putyi öltözőjébe. A bokrétában egy levél, a levél mellett egy doboz volt, a dobozban pedig egy kellemes kis brilliánsgyürü, a mely testvérek közt is megért ezer koronát.
Tündérlaki Putyi nem volt nehéz nő. A mindenség alkotója nem arra teremtette őt, hogy fenséges érzelmeket váltson ki a férfiakból. A nagy szerelmi bonyodalmak elkerülték őt, a lelki küzdelmek gyötrelmeit, a szenvedéseket és a hatalmas indulatokat nem ismerte. Egyszerű és józan nő volt, a kinek minden meggyőződését ebbe az egy mondatba lehet összefoglalni : »A férfiak arra valók, hogy a szép és a kedves nőkért értékes ostobaságokat kövessenek el.«
Ilyenmódon e nőt a levél, a bokréta és a gyürü háromszorosan meghatotta. Nagyon sürgősen felöltözött, a színpadra sietett és a függönybe alkalmazott lyukon kinézett a nézőtérre. Földszint, balra, az első páholyban ült »ő«. »Ő«, az ismeretlen, az előkelő, a nagylelkű gavallér, a gyűrűvel súlyosbított bokréta udvarias küldője.
»Ő« érdekes, halvány férfi volt, fekete, itt-ott már őszülő hajjal, tündöklő frakkal és káprázatos gyémántgombokkal. Elegáns fásultsággal ült a páholyban, egész lénye elárulta az unatkozó arisztokratát. Tündérlaki nagyon meg volt elégedve vele és a harmadik fölvonásban »A kis karmantyú« czimü elmés kuplét kizárólag az előkelő idegen javára énekelte, Ígéretektől duzzadó pillantásokat lövelvén a szeretetreméltó férfiú felé.

II.
Előadás után a nyájas idegen, aki időközben az öltöztetőnőtől megtudta, hogy Tündérlaki kisasszonynak nincs kifogása a »tisztességes közeledés« ellen, a színház kis kapujában várta a művésznőt. A kocsiuton  egy ragyogó gummitalpu fiakker várakozott.
—  Gróf Cirkvenitz, huszárkapitány, — mondta az idegen előkelő meghajlással, mikor Putyi kilibbent a kövezetre.
Putyi tébolyitó mosolylyal nézett a grófra és odanyujtotta neki a kezét, a melyet a gróf hódolattal megcsókolt. Ezalatt a fiákkeres leszedte a lovakról a pokróczot és leugrott a bakról.
—  Ez a kocsi ? ... —- kérdezte a művésznő.
—  Minket vár, — mondta a gróf. — Csak üljön be bátran.
—  No, de...
— Csak üljön be. A kifogásait és az aggodalmait elmondhatja útközben.
Ez hatott. Putyi beült és a kocsi elrobogott.

III.
Egy előkelő vendéglő különszobájában vacsoráztak.
A gróf bűbájos ember volt. Előkelő és bőkezű. Putyi leplezetlen áhítattal nézett rá: a vagyon, az előkelőség, a gavallérság mindig imponált neki. Azonkívül a gróf gyöngéd és figyelmes volt, e mellett pedig bizonyos hidegséggel és fölénnyel kezelte Putyit. Ama férfiak fölényével, a kiknek minden sikerül, a kik megszokták azt, hogy a nők engedelmeskedjenek  nekik. A gróf kipróbált nőhóditónak látszott, a lényében volt valami parancsoló, ami nem tűrt ellenmondást. A pinczérek hétrét görnyedtek előtte, Putyi pedig olvadozott a büszkeségtől és a boldogságtól. Gróf Cirkvenitz! Ez volt életének legelső grófja. Eddig inkább a vagyonos polgári elemnél volt szerencséje, bankároknál, börziánereknél. Az arisztokráczia eddig — érthetetlen módon! — nem méltányolta őt. De ime, most gróf Cirkvenitz huszárkapitány megtörte a jeget és elsőnek jelentkezett a felső tízezerből.
Putyi arra gondolt, hogy legjobb barátnői fuldokolni fognak az irigységtől. És szivében mélységes hálát érzett gróf Cirkvenitz iránt…

IV.
Miután kellemesen bepezsgőztek, gróf Cirkvenitz igy szólt:
—  Tudja-e, hogy én most hónapokig nem fogom látni magát?
—  Miért ? — kérdezte Putyi ijedten.
—  Mert holnap reggel megyek az uj garnizonomba, Galicziába !
—  Ah!
Putyi elszontyolodott. A gróf megfogta a kezét.
—  Remélem, — suttogta, mialatt lassan csókolgatta ezt a kezet, — hogy nem bocsát el igy e messze útra?
— Így ? Hogyan ?
—Szeretnék elvinni magából valamit. Egy illatot, egy emléket. Valamit, a mi a messzeségben is untalan az eszembe juttassa magát és onnan is folyton visszacsábítson magához. Egy csók, egy ölelés emlékét...
—  De gróf ur, — tiltakozott Putyi.
A hideg, fölényes és előkelő gróf e pillanatban hirtelen megváltozott. Egy erőszakos, vad mozdulattal magához ölelte Putyit és megcsókolta.
—  Szeretlek, — súgta két csók közt a fülébe, — nagyon szeretlek. És te?
—  Istenem, — mondta Putyi egészen megzavarodva ezektől a csókoktól, —- Én... én ...
—  Nem felelsz ? Jobban is szeretem. Ne is felelj. Ne is beszélj. A fölösleges beszéd badarság. Te az enyém vagy, az enyém, csak az enyém ... Ma még az enyém lehetsz, holnap én már megyek a fenébe, Galicziába.
És újra megcsókolta. Putyi kábultan, akarat nélkül roskadt a vitéz gróf karjába. Olyan volt, mint egy hipnotizált tyúk.

V.
—  Tehát itt lakol ? — mondta a gróf, a mikor a szobaleány ajtót nyitott nekik. — Csinos ... minden nagyon csinos,..
—  És ízléses, ugy-e ? — mondta Putyi büszkén.
—  Igen, nagyon ízléses... Te, van itthon pezsgőd ?
—  Pezsgőm ? — ámult Putyi. — Minek?
—  Szomjas vagyok. Inni akarok.
Ezzel a gróf becsöngette a szobaleányt.
—  Hallja, angyalom,  —  mondta  neki,  — itt van a névjegyem és száz korona. Lent a kapu előtt áll egy fiakker, abba üljön bele és hajtson a kaszinóba. Ott adja át a névjegyemet és kérje azt a pezsgőt, a mit én rendesen inni szoktam... Két palaczkkal hozzon, de nagyon siessen!
A szobaleány elrohant. Putyi mosolyogva nézett a grófra.
—  Remélem, most már egészen egyedül vagyunk a lakásban ? — kérdezte a gróf.
—  Csak te meg én, — mondta Putyi csaknem pirulva, és nagyon izgatottan, mert most tegezte először a grófot.
—  Akkor hát...
A gróf fölkelt. Putyi behunyta a szemét. Azt hitte, hogy most ütött a szerelem órája, hogy a gróf most a vad csókok özönével fogja őt elborítani.

VI.
—  Akkor hát, — ismételte a gróf. Minthogy  a  csóközön  nem  következett  be és a szerelem órája nem ütött, Putyi félénken kinyitotta a szemét. A gróf ott állt előtte némán, parancsolón, hidegen, olyan arcczal, hogy Putyi csaknem megijedt.
—  Mit akarsz ? — kérdezte Putyi csodálkozva.
—  Az ékszereidet, — mondta a gróf fagyosan.
—  Az ék...
Többet nem birt mondani, A lélekzete elakadt. Reszketve, rémülten nézett a grófra.
— Tréfálsz ?  — kérdezte végre, alig merve a száját kinyitni. Te... a gróf?
—  Igen.  Én, a gróf, vagy ha jobban tetszik: én, a rabló, az ékszereidet akarom, mégpedig máris. Gyerünk, gyerünk, mielőtt a szobaleány visszajön ...
És a mikor Putyi még mindég mozdulatlanul ült, haragosan tette hozzá:
—  Nem hallottad ? Vagy azt akarod, hogy a revolveremmel sürgesselek ?
Putyi lehajtotta a fejét. Aztán szó nélkül felkelt és csendes sírással ment a szekrényhez. Kiszedte az ékszereit, a vagyonos polgári elemhez tartozó bankároknak és börziánereknek az ajándékait. Mindaz, a mivel ezek a derék emberek neki kedveskedtek, a gróf zsebeibe vándorolt. Az órák, brocheok, karpereczek, nyaklánczok egymás után tűntek el a gróf zsebe mélyében. Minden darabnál uj meg uj könny tolult Putyi szemébe és az ékszerek révén egész névsor elevenedett meg a lelkében. Újra látta azokat, a kiktől az ékszereket kapta. A kövér és jószivü polgárokat, a kiknek emlékét a gróf — életének első grófja — most kíméletlenül, kegyetlenül és mindörökre elpusztította. És a gróf telhetetlen volt, ridegen nógatta :
—  Siessünk, siessünk! Vedd ki a füledből a függőket, ide azokkal a gyűrűkkel!
A parancsai ugy hangzottak, mint egy hadvezéréi. Putyi megtörten, elcsukló sirással engedelmeskedett. Utolsónak a kellemes kis brilliáns-gyürüt akarta visszaadni, a mely a »tisztességes közeledés« közvetítője volt.
—  Pardon, — mondta a gróf sértődötten, miközben tiltakozva tolta vissza a gyűrűt, — ezt én adtam neked. Egy gentleman sohasem veszi vissza az ajándékait...
Ezzel kezet csókolt Putyinak, meghajtotta magát és az ajtó felé indult.

VII.
A küszöbön azonban megállt.
—  Izé ... majdnem elfelejtettem, — mondta mosolyogva, — a szobaleány alkalmasint azzal az üzenettel fog visszajönni, hogy engem a kaszinóban nem ismernek. A száz koronából, a mit vissza fog hozni, fizesd ki a fiakkert, adj  a leánynak húsz korona borravalót... a többit pedig add oda valami jótékony czélra . .. esetleg a színházi nyugdijalapnak.
És mialatt Putyi tágra nyílt szemmel, értelmetlenül, elképedve bámult maga elé, gróf Cirkvcnitz barátságos mosollyal távozott.





Conan Doyle

Sherlock Holmes nevét mindenki ismeri, de csak kevesen tudják, hogy ez a zseniális detektív, a kinek csudálatos kalandjaiban, gyermekek és aggok egyaránt gyönyörködnek, voltaképen egy nagy szellemű angol író képzeletében született. Conan Doyle, a Sherlock Holmes detektiv regények szerzője ma a világ legdivatosabb írója. Müvei minden czivilizált nyelvre le vannak fordítva és az amerikai néger hordárok ép olyan mohón olvassák, mint a kis japán gésák. Aranyakkal fizetik meg minden egyes sorát és igy nem csuda, hogy a negyvenöt éves Conan Doyle — a kinek remekül sikerült arczképét itt láthatják olvasóink — a világ leggazdagabb írója. Orvosnak készült és egyik tanárának biztatására, elég későn lépett az írói pályára. Ez a tanár, a ki rendkívül nagy érdeklődéssel viseltetett a bűnügyi nyomozások iránt, vezette arra a gondolatra, hogy elbeszélései hőséül olyan lángeszü detektívet fog választani, a ki apró nyomokból, jelentéktelen csekélységekből, egyszerű következtetések utján minden bűntényt leleplez. Ezt az alakot később annyira megszerette a közönség, hogy végre mindenki azt hitte, hogy valósággal élt is. Conan Doyle most 45 éves korában nősült meg és fiatal feleségével bejárja a világot. Természetesen mindenütt nagy óvácziókkal fogadják a kiváló irót.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése