(Endrődi Sándor nyomán)
1844
 |
| Rajz a Honderűből |
„A napokban Vörösmarty, Vachot Sándor s e lap szerkesztője előtt olvasá föl Petőfi legújabb nagy költeményét, illy czim alatt: János vitéz, s ezen, irodalmunkban még eddig szokatlan modorú népmese szép költői kidolgozása mindnyájunk tetszését nagy mértékben megnyeré. Magas phantázia, sajátos népi elem, meglepő regényes irány bélyegzi az egészet, s ezen kalandoros csodás mesében költő annyira eltalálá a népies nyelvet, s mese-előadási modort, hogy azt mind a mivelt közönség, mint a köznép nagy gyönyörrel fogja olvashatni. — Petőfi ez uj műve nem sokára sajtó alá kerülend, s biztosan merjük állítani, hogy nagy tetszésben részesülend."
Deczember 8. Pesti Divatlap. Uj évn. 23. sz. 160. 1. A P. Dl. 1845-re szóló előfizetési felhívásában ígéri, hogy Barabás rajzában adni fogja az év folytán Petőfi arczképét is.
Deczember 11. Életképek. II. 24. sz. 783.1. valaki Dardanus álnév alatt „Sajóvölgye, nov. 29-én" dátummal uti levelet ir, melyben kitér az ifjú költőkre s legkivált Petőfi u. n. durvaságait rójja meg. A levél elején az utazás fáradalmairól s főkép a nagy sárról panaszkodik, így pl. elmondja, hogy Hatvan alatt 10 ló vontatta ki őket s aztán igy folytatja:
„Szegény Magyarország, árva kereskedés! és ez út vezet Pestre. Pest megyében vannak a legjobb szónokok s legrosszabb utak!... Igaz itt-ott van egy kevés töltés is, de ebből hamar kifogy az ember, mint a türelemből, s akkor széles Magyarország áll előttünk; s a kocsis istenre bizva sorsát, hajt neki, dombnak, fertőnek s útkereső buzgalmában átgázol az őszi vetésen s szabadon hasítja fel a legelőt s fordítja fel az utazókkal tömött bárkát az irtáson barnuló törzsökön. „Miért nem hajt kelméd, bátya, a jobb útra?" — csattantam fel boszusan a gyalogló kocsisra. A jámbor csodálkozni látszott e kérdésen. „Hát azért uram, az angyalát! mert jobb ut nincs". Az angyalát! e czifra szó igen ismeretesen hangzott fülembe. „Az angyalát! az angyalát!" — mormogám magamban; hol hallottam e szót? igy töprenkedtem, s figyelmem az ut bajaitól elfordult. Ugy van: némely tehetségdús fiatal költőink verseiben fordul elő e czifra szó. — Kár, hogy néhányoknak ezen valóban szép jövendő elébe siető költőink közül nincs egy barátjok, ki megmondaná nekik, mikép e káromlás sehol sem szép s költeményekben botrányos; hogy ez nem humor, vagy ha az, csak annyiban az, amennyiben a bor is humor. Kár, hogy a critica hallgat, s egy-két egészséges gondolat által megvesztegetve, nem igyekszik kiirtani mindent, mi a költészet égi hangján nem szól s mi a rögre emlékezteti az embert. De én nem bírálatot kívánok irni. Ha ezt tenném, sokat nem szabadna elhallgatnom, főleg azon bal irányt nem, mellyet ifjabb költőink kedvencz előszeretettel követni jónak látnak s melly szerint a népiességet akként kívánják kifejezni, hogy káromkodnak és virágokkal élnek, mellyek a bogrács mellett csak elcsúszhatnak, de költői műben botrányosak. De legyünk igazságosak. A költő-e oka ennek vagy nem inkább azok, kik egy-két jó gondolatban a genie fellángolására gondolnak ismerni, s a helyett, hogy az ifjú költőt botlásira figyelmeztetnék s barátilag intenék őt a kinövésekre (hisz az ifjú fa legdúsabb a nedvben), rásütik a lángész bélyegét, s a kegyencz minden sorát megéljenzik, s jaj annak, ki ellene szól. A költő illyenkor, mint a kertész, ki olly virágot növeszt, melly leginkább kelendő, nyugodtan halad a kimutatott téren, költeményei mind a pártfogók tetszésére iratvák, s bár ezek ajkain a jóváhagyó mosoly egyre fenlebeg, de a poézis szárnycsattogva lebbent el s a papiroson rímbe foglalt vagy lábra mért próza áll. Nem kivánom szorosan sem egyik sem másikhoz alkalmazni e sorokat; vannak fiatal költőink, kiknek versein lehetlen a költészet aranyporát észre nem venni; de bár gondolataik — nem tagadhatni — eredetiek: a költemények modora, nyelve lehetlen, hogy fenebbi állításom annyiban ne igazolja, amennyiben igaz, mikép őket is egy-két tekintély pártfogása — hogy ugy mondjam — elkényeztető s kik most azon erős hiszemben vannak, de másokkal is el akarják hitetni, hogy az illy modor humorra mutat. — És mint ezek egy időtől ifjabb költőink verseiben igen gyakoriak: ugy fájdalommal kell tapasztalnunk azt is, miként egyidőtől az irodalomban egy clubb, egy cotterie keletkezett, mellynek pártfogó szárnyai alatt minden szabad; kezdenek tollasodni a verébfiak, s nő fel az istenadta nagylevelű utilapú. — Mióta a derék Athenaeum letűnt, nincs lapunk, melly ezen fényes silányságok s bitorlott tekintélyek ellen határozottan föllépett volna; hanem e helyett „frau-schwester"-es pukkerlikkel s bókokkal sietett kicsi, nagy, valami ugorkafára kapott irói usurpator elibe, s boldog volt, ki ennek pálmalevél szövetű reggeli zubbonyának rojtjait megérinthető. — És a közönség nemesült ízlése? . . . Tudom darázsfészekbe nyúltam, de ez rég szivemen feküdt. Hiszem, hogy ez sokáig igy nem maradand, amint nem is maradhat s hogy megrovás nélkül olly nagy lármát, mint most, nem fognak üthetni a nepotismus hősei. Lehet, hogy csalódom; de hitem az, hogy a jelen szak a magyar irodalom legszerencsétlenebb időszaka, mikor minden ifjú, előkészület, hivatás és tehetség nélkül, ha már két rímet össze tud faragni, avagy emésztetlen olvasmány után egykét gondolata van, költővé, iróvá lesz; midőn az irodalom legújabb termékei, kevés kivétellel, szakmány gyármunkák, midőn a classica-literatorára semmi kilátás, a tudományos műnek nincs keleté, és az író, kit a széles utón járó tömeg magával nem ragadt, s kinek költői lelke magasb sphaerák-ban lebeg — éhezni kénytelen; midőn piszkolódások s üres hirecskék töltik be a journalistika hasábjait, és olvasója az illy ürességeknek mégis akad. Illy gondolatokba mélyed-ten bámultam ki a szép fénylő sárra, midőn kocsink ismét elakadt."
Deczember 21. Honderű. II. 25. sz. 403. lapon:
Versek.
Irta Petőfi Sándor. 1842-1844.
A helység kalapácsa. Hősköltemény négy énekben. Irta Petőfi Sándor.
Alig tudnék egyhamar fiatal magyar költőt nevezni, kit olvasóközönségünk és journalisticánk olly hirtelen, hogy ugy mondjam, egyszerre tenyerére vett volna, mint P. urat; s nem is egészen ok nélkül, mert pár év alatt elszórva megjelent költeményei közül nem egyben elvitázhatlan jeleit adá kitűnő költői hivatásának, nem mindennapi költőtehetségének. Azonban mig egyfelől e jeles tehetségeket szivünkből méltányoljuk: annál kevésbbé lehetünk baráti, de sőt ellenei vagyunk mindennemű irodalmi elbeczéztetéseknek, s habár nőkkel szemben a bókokbani kis bőkezűséget nem tartjuk is mi lelkiismerefcértő dolognak; véteknek tartanók aláírni mindazon dicsőítő phrasiseket, P. urat illetőket, miket némelly lapokban olvasni alkalmunk vala. Véteknek tartanók pedig az iró érdekében P. úr hivatva van koszorúsaink' elsői közt egykor helyet foglalni, minek zárnók el előtte az oda vezető utat gyöngéi palástolgatásával ? Ennyit tán nem ártott előlegesen megjegyezni elmondandó őszinte szavaimnak — hogy ugy mondjam — motivatiójául. — Két könyv fekszik előttem. Együtt szólok a kettőrül, mert nem annyira a munkákról, mint inkább az azokat teremtett tehetségről, P. úr költői erejéről, s annak kifejlődési irányárul fogok röviden s átalában pár szót mondani.
A ,Versek' három év' gyümölcsét nyújtják az olvasóközönségnek 1842-től 1844-ig. Mi legelőször föltűnik e költeményeken, s mi általában P. úr minden munkáját, mondhatnám kivétel nélkül, kedvezően jellemzi, az a könnyüség, melly minden soron, minden gondolaton el-ömlik, s ez P. úr költőtehetségének egyik nem leggyöngébb bizonysága. Nem találsz azokban nyomára az erőlködésnek, kényszerítésnek az eszmék' kifejezése, vagy a gondolatok összetűzése körül, nem szögletesség vagy feszességre a nyelvet illetőleg; e versek könnyen, kellemesen folyók, a gondolatok menete, fordulatai erőltetés nélküliek, s költeményei egészben sima öntetüek; s ez egyik főok, miért P. ur versei szívesen olvastatnak.
Továbbá érdeméül kell kijelelnem költőnek a nyelv egyszerűségét, dagálytalanságát, mellyet legtöbb ifjú költőnk műveiben hasztalan keresünk. Itt mar azonban nem lehetek olly föltétlen dicséretemmel, mint fönebb, mert ez egyszerűség rovására P. úr itt-ott egészen prózaivá, néhol még ennél is alább sülyed. Illy prózaiságokat találok péld. a ,Betegségemben', ,Elsö szerelem', ,Kedves vendégek' stb. cziműkben, s még a prózai nevet is hizelgésnek tartom a ,trágya' (178. 1.), ,veszett fene' (141. 1.), ,fene sík' (130. 1), s több illy kifejezésekre, mellyeket P. úr kedvelni látszik, de mellyek bőven igazlandják alább e részben mondandó szavaimat. Ha átmegyünk elemezésére az érzelmeknek, mellyek költő' lantja' húrjain megzendültek, s ha keressük e költeményekben a költőt szoros értelemben, azon eredményre jutunk, mikép P. úr igen sokszor nem bírt kiemelkedni egyediségéből alanyiságra, nem sikerült neki érzelmeit átalánositani, idealizálni, s átalában véve, hogy köznyelven szóljak: kelletinél többet foglalkodik magával. És ez nem tehetséghiányból ered, mert az ellenkezőnek néhány igen gyönyörű példáit van alkalmunk a könyvben láthatni. Illy példa, (bár nem egészen) mindjárt az első ,Hazámban' czimű, illyenek ,Temetőben', ,Az utósó alamizsna' (a könyv' legeslegjobbjainak egyike), ,Végszó ***-hoz' s több apró költeménykék. De e mellett igen számos verse van, mellyben én-jét nem csak hogy elpalástolni nem birja, nem akarja, de sőt többször egyenesen verse homlokára tűzi; mi módjával, kedélyes modorban megbocsátható ugyan s verselésnek megjárja, de a költészet' magasb mérelveit rájok illesztenünk alig lehet. P. úr pedig följogosita bennünket, hogy tőle maradandóbb, benső beccsel biróbb, magasb szellemű költeményeket várjunk, mint illyenek: ,Én', .Merengés', ,Bucsú a színészettől' stb. stb. cziműek.
A versek' egyik tetemes részét népies költemények és népdalok teszik. P. ur' vénája kiválólag a népköltészetre átalában, s különösen annak humoristicus ágára hajlik, annyira, hogy ha ollykor magasb ihlet' géniusza föllengöbb repülésre szárnyaltatja is múzsája' énekét: csakhamar visszaesik az ismét egyszerű népiességébe, s valóban alig jelölhetnék ki két három költeményt az egész könyvben, mellyekben a költő' röpte magasb poesis' mezején a tárggyal egyenlő magasságon maradna mindvégig. Annál erősb azonban költő a népköltészet' terén, s itt valóban számos jeles darabjai vannak, némelly versei ittott a legegésségesb, ép humortul pezsgők, s több illy darabjai kétségkívül a legjobb illynemüek közé számíttathatnak.
Azonban a milly örömmel méltánylom e jeles tehetséget P. úrban, annál nagyobb sajnálattal, de kénytelen vagyok kimondani, mikép e népköltői tehetség álirányban kezd indulni s hogy kimondjam himezés nélkül, a pórias verselés' alant regiójába kezd mindinkább alásülyedezni. Szomor példája ennek a ,Helység kalapácsa' főleg, s a ,Versek'-be számos helyek. Ama könnyüség könnyelműséggé kezd váln s ahelyett hogy leereszkednék költő a néphez, mellynek nyelvén szól, lealjasul a pórhoz, hogy sületlen viczeivel azt megkaczagtassa. Avvagy vegyük elő a ,Helység kalapácsát'. Szerző egy humoristicus hőskölteményt akart adni mellyhez tárgyat az alsóbb népélet nyujtanda. Nincs itt sem tér sem idő az illy költemények czéljáról, s általába: a népköltő' hivatásáról beszélni. De kérdem egyszerűen van-e a ,Helység kalapácsában' valami magasb czél, mi költőnek minden művénél kitűznie kell. Tesz-e nevetségessé valamelly előítéletet, vagy bármi ferdeséget, a nép közt uralkodót, tehát van-e erkölcsi czélja ? Nincs. S ha tárgya már szerencsétlen, ollyan-e a kivitel, hogy a tárgy hiányt, vagy mondanók inkább, a pórias tárgyat, a költő népnyelv feledtetné olvasóval, hogy kellemesen mulatkoznánk a humordús előadáson? Erre pár idézettel felelek a kérdéses hőskölteményből.
A 48—49. lapon ez áll:
„Igazolni fogom magamat,
Nem, mintha remegnék
A kend' fenyegetéseitől,
Jobban felkösse gatyáját,
A kitől meg kelljen ijednem.
Érti-e kend ezt? —
„Mind igaz a mit kántor uram szólt,
Aki úgy mellesleg mondva,
Gyáva haszontalan ember,
Hogy olly pimaszul rám vallott.
Én bujtogatám őt,
Hogy csapja el a kelméd' keziről
A szemérmetes Erzsókot,
Mert én kendet utálom,
Mint a kukoricza-gölödint."
„Ugyan ugy-e?"
„Biz ugy ám !"
„Hát kend azt gondolja talán,
Hogy én kendet szeretem
Avval a macskapofájával?"
„Micsodával?"
„Avval a macskapofájával!"
„Macskapofámmal ?
Hát te süldisznó stb. stb.
Ítéljen olvasó, kemény valék-e, midőn illy verselést ,pórias'-nak neveztem fönebb: s pedig ez idézett hellyel többé kevésbbé egyenlő regióban jár az egész hősköltemény. Szolgál-e illy olvasmány mulatságul művelt olvasónak, s izlésnemesitésére, müvelésére a népnek? Nyer-e általában az irodalom illy müvekkel valamit ? szóval: megfelel-e illy mű azon igényeknek, miket tekintélyes műbirák a népköltés, népköltészet' eszméjéhez mindenha s mindenhol kötének, s miket kétségkívül P.'ur is igen jól ismerend? Bizonynyal nem.
 |
| A Honderű divatja |
Mi hogy olly kiváló tehetségek mellett, minők P. úréi, nem sokára bekövetkezendik, hiszem és óhajtom.
Nádaskay Lajos.
/Nádaskay, aki maga is költő, tapasztalt szerkesztő, sokat tesz a továbbiakban Petőfi népszerűsítéséért. Az más kérdés, hogy nem tartozik P. feltétlen rajongói közé, mint ahogy a Honderű is mindvégig kritikai álláspontra helyezkedik vele szemben. - Cs.G./
Deczember 22. Pesti Hirlap. 415. sz. 873. lapon előfizetési felhívás a Pesti Divatlap 1844. évi folyamára Petőfi nevének fölemlitésével.
[Deczember] 28. Életképek. II. 26. sz. 835.1. Szobámban.
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése