2011. október 30., vasárnap

Téli páros


Ilyés András-Zsolt: Téli páros

Elekes Ferenc:
Tél

Apró
a termeted,
attól
még csinálhatnánk
egy gyermeket,
ameddig
tart a hó,

mondta
Télanyónak
Télapó.

Jaj, magát
mi lelte,
elolvadok
a gondolattól,

felelte
Télapónak
Télanyó.

Esők évadja, ősz!


Hol esővel, hol meg hóval, máskor csak halk, derűs, didergető napsütéssel búcsúzik október. ZAZ varázsos, karcosan-nyersen is megejtő, érzéki hangja az esőt bűvöli. A videoklipen lévő fotók melankóliája fekete-fehérbe oltott grafika. A költőnő októberi verse pedig csupa életteli freskó, sokdimenziós falikárpit... (bakter)





Nemes Nagy Ágnes: OKTÓBER

Most már félévig este lesz.
Köd száll, a lámpa imbolyog.
Járnak az utcán karcsú, roppant,
négy-emeletnyi angyalok.
S mint egy folyó a mozivászon
lapján, úgy úsznak át a házon.
Acetilén fényében ázik
az útjavítás. Lenn a mélyben,
iszamos, hüllő-hátu cső,
pára gyöngyösödik a kérgen,
s a városon, mint vér a gézen,
általszívódik a nyirok.
Vékony tűz nyüszít, sustorog,
mellette kucsmás, birka-bundás,
mint a makk-ász, guggol a munkás,
fölötte hengerhasu gépek,
rájuk irva: „Consolidated…”
S egy fa. Akár a régi csap,
csöpörésznek a targalyak,
szalad, olajjal töltekezvén
a gép gömbölyű béka-testén,
majd a bundára ér a csepp,
s fölsír a tűz: megérkezett.
Neonfény lobban és lehull.
A vizes kőre rácsorog.
Valaki, messze, úgy vonul,
hogy a köd kilométer-odva
énekét tompán sokszorozza –
hallani, amint tántorog.

ZAZ: LA PLUIE

2011. október 29., szombat

Vidéki pikantériák (15): "Hazugabb a szülőnél nincs..."


Kinek a gyermeke? / Fotó
Csomafáy Ferenc

Megtörtént a baj: a fiatalok elkövették, amit a szülők a későbbiekben annyira szeretnének semmissé tenni, de már nem lehet. Ki mit csinál ilyenkor? Hogy reagál? Ez után is kérdezősködött dr. Balázs Lajos tanár úr, mielőtt a könyvét (Amikor az ember nincs es ezen a világon, Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2009)  megírta volna szülőfaluja, Csíkszentdmokos nemiségéről.

Először is: kutatták az apa kilétét. Hogy kinek a nyakába lehet varrni a felelősséget. Ezért, a szokás szerint, a lánynak érdekében állt, hogy elárulja a tettes személyét. Csakhogy...

"Vót olyan es, hogy három es jelentkezett: én es vótam vele, én es, s énes. Azért jelentkeztek, hogy ne tudja azt mondani, hogy ettől van. Hogy ne tudják reabizonyítani az igazira. Most nemrég es vót egy ilyen.. Mü azt mondtuk, én azt mondtam. ha a törvénynek vónék, amelyikek eléálltak, hogy ő es vót véle, azt mondanám, te es fizetsz egy gyermektartást, te es s te es. Mind a hárman fizetitek az egy gyermeket! Hogy tanoljátok meg. hogyha nem bajlódtál véle, akkor mit állsz elé? Esszeegyeztek, ugye, hogy védjék meg a másikot..." - mesélte egy 70 éves férfi.

Mit ad az ég, került bizony olyan eset, amikor terhes maradt egy lány, s megnevezte ugyan az apának valót, de a tárgyaláson úgy vallott a tettes és négy barátja, hogy az inkriminált estén ötször esett meg az, s szerre, mind az ötükkel, amiből egy is elegendő a bajhoz. "Nem vót  mit szóljon a leány. Az az öt legény (még most es jó barátok), ott mindegyik elismerte, hogy ők béálltak sorba a ház hátához, ez csinálta ott a kapun belül, s mikor kész volt, ment ki, akkor jött elé a másik, s úgy tovább. Egy este ennyin vótak vele. Állva csinálták a kapun belül... Azután se került gazdája a gyermeknek. Neki maradt."  Ez egy 78 esztendős asszony története volt.

Sokféle történet, de a bonyodalmat mind csak egyféleképpen igyekeznek dűlőre vinni. 75 éves asszony mondta volt:

 "A leány, ha úgy marad, egy darabig, amíg lehet, titkolják. Aztán a fiú kell megmondja az ő szüleinek. Ne mit csináltam, mit szólnak héza: elvegyem-e vagy törvényezünk? S akkor mennek a leányos házhoz, s ott is megmondják. A szülők is mennek a legénnyel. S így elbeszélik, hogy né, mi történt, s mi legyen tovább. S akkor a leányos szülők, ahogy mondják, úgy kell legyen. Ha valamelyik szülő nem akarta, akkor törvényeztek. Nem baj, azt mondták, a gyermekből vért veszünk." 

Szegény, nem kívánt gyermekek jutnak ekként bitang-sorsra: legtöbb esetben mostohán nőve fel. Idős férfi szerint, "ha a szülők olyanok vótak, hogy több leányuk vót, s bészökött egy ilyen bitang gyermek, akkor annak jó sorsa vót. Deha olyan helyre ment férjhez, hogy elfogadták gyermekestől, ott csak mostoha sorsa maradt. Minden munkára őt nyomták előre, met ő vót a nagyobb, s nem es vót édes."

A szülők, érthető módon, rendszerint saját gyermekeikhez húztak. "Milyen a szülő? Mond s tagad - vélekedett egy 75 éves asszony. - Haragszik, s kárinkodik, s hazudik. Hazugabb a szülőnél nincs. Mert azt mondja, nem, soha többé nem bocsátok meg, s méges mindent megbocsájt a gyermekinek. Megharagszik, hogy mért csinált ilyent. De ha megbotlott es az övé, ha kurva es az övé, ha részeges es az övé. Tehát ez a szülő. A gyermek lop s hazudik, s a szülő megbocsát. Mert a szíve nem engedi, hogy örökösön kitagadja..."


(Folytatjuk)

2011. október 27., csütörtök

Igric a jégen



A napokban Svédországban ezeréves tölgy védelmére sietett a lakosság, hogy megmentse a kivágástól. Az ilyen gesztusok ma már nem ritkák a világon, s bár sokféle formát öltenek, nem hiányzik eszköztárukból az érzelmekre ható művészi felszólítás. Ezúttal Roland von Malmbor neves svédországi igric volt az, aki a fára mászva, dalait pengetve, felhívta a figyelmet arra, hogy egy ilyen ősi fa kivágásával pótolhatatlan a pusztulás...

Von Malmbor amúgy jelen van számos olyan eseményen, ahol a közösség figyelmét értelmes ügyekre kell irányítani. A több mint száz esztendős svéd turistaegylet ünnepségére stílusosan, a jégen mutatott be kintornás produkciót - a jelenlévők nagy megelégedésére.


A hét vár országából


Cirka egy esztendeje (egészen pontosan: november 5-én), hogy "felfedeztük" az aranytalicska számára Széfeddin Sefket beyt, a kolozsvári törököt, aki alkotói karrierjének első szakaszában Kolozsváron nevelkedett magyar íróként-újságíróként fejtette ki a tevékenységét s érvényesült az erdélyi társadalmi-politikai közegben. Akkor említést tettünk sokágú tevékenységéről, a török apai kötődés ellenére is erőteljes magyar érzelműségéről, sőt idéztünk is egyik alapművéből, A hét vár országából, mindenek előtt a Lakatos Demeter csángó költő bemutatására vonatkozó részleteket.

Azóta, a napokban kezembe került - a csíkszeredai könyvtár dokumentációs osztálya, személyesen Kelemen Katalin jóvoltából - a könyv egy eredeti példánya is, s így most már nem csipán virtuálisan, de ténylegesen is a legendás bey olvasója lehettem. Mielőtt a könyvet visszaszolgáltatnám, maradjunk tőle egy újabb olvasmányélménnyel gazdagabbak.



Ó, drága föld, ó ritka föld,
dörgő vizek, napszítta völgy,
zord ormok,
mint nap körül bolygók öve
tájaidon megbűvölve
kóborgok.


Vad, szépség-szomjú futással
hullok rád és járlak által
szent Mekkám,
félvér fiadat se vesd el,
s az egyik, fényesebb szemeddel
nevess rám!...


Bejárhatok száz világot,
lelkem sehol drága másod
nem leli,
mert szent földed minden röge,
milliók verejtéke, könnye
szenteli.

(Ajánló vers, mely a kötet élén áll)

A kápolnási „ősi nyelvemlék” dolga

1937 sugarasra nyúlt vénasszonyok nyarán, fenn a Hargita oldalán, kicsi hijja volt, hogy irodalmi világesemény számba menő felfedezést nem tettünk. Első melegében úgy festett a dolog, hogy rábukkantunk a „Halotti beszédné” is régibb, „első magyar írásos nyelvemlékre”. Csak egy paraszthajszál hiányzott örök megdicsőülésünkhöz. Hát ezt a hajszálat füsülöm most elő az idő kopaszodó varkocsából.

Azon a szép, szelíden vénülő szeptemberen a Hargita hegyének három legmagasabban fekvő községét jártuk, a székely világ legtetejét, Szentkeresztbánya-Oláhfalu és Kápolnás-Ujfalu hegyi településeit. Hej, de irdatlanul kell ott harcolnia a próbákhoz szokott harisnyás népnek a mindennapiért. Földjük köves padmaly, amiben zab is véknyan terem, a mitológikus székely őshegységre terjedő erdőikből élnek. Tisztán a fából. Aki járatos, tudja, nincs verejtékesebb kenyér annál. A mostoha természet ajándékainak pótlására viszont juttatott nekik valamit a kegyes sors: még a székelyek közül is kirívó csalafinta „fogalmat”, meg gondolat és lelkiviláguk ékesítésére himes drága kedélyt. Hej, ha ez a kettó nem volna, hogyan is tudnák kitölteni a félesztendős hargitai telet...

Hargitafüred felől poroszkáló mokány lovakkal öreges deckás székely ereszkedik lefele a dűlőn. Sokallja lábunk a talpalást, felkapaszkodunk a saroglyába s úgy beszélünk hátulról előrefele. Kikérdezzük az öreg harisnyást papja felől, mivel a tájék népi régiségei gyűjtőjének hírében áll. Az öreg nem éppen bizalmason, bajusza sövényeiből válaszolgat, de még a lovait is lefogja egy szusszanásra, ahogyan a régiségekről szó esik. Leszökik az ülőlécről és elibénk kerül:

– Mondanák meg az úrfik, mikorrul való a legöregebb magyar írás? – kérdi varnyú szemeit hamiskásan összehunyva...
– Jó tudomásunk szerint, a Halotti beszédnél nincs korosabb, az meg a XI. századból való.
– Hát akkor nagyon érdekeset mondok. Ha akarják az úrfik, megláthatják az annál es öregebb magyar írást. Itt vagyon ehelyt, nem es messzecske...

A kétkedés nagy bennünk, de még nagyobb a kíváncsiság. Az öreg góbé, látva, hogy a láng megkapott bennünket, csak jobban éleszti a tüzet.

– Vagyon nekem egy öreg csürkapu-zábém, úgy nyolcszáz esztendős forma. Talán tán épeg első szent Királunk idejébül, dicsirtessék az ű szent neve. Bizonyosság is van a korárul, mert dátomozva vagyon s bicsakkal béeresztett írás es felette.
– Ha megmutatja, elhisszük, öregapánk.
– Hát a dicsőség mennyit érne az úrfiknak, hogy legelőbbször megláthatják s ha kévánják el es vihetik a múzeomnak.
– Ha igaz lenne, nem sajnálnánk semmi pénzt – vállaljuk mi is a játékot.
– Hát akkor vaj' örszáz lájt jószüvvel adnának? Alkudjunk 'sza meg...
   Kézfogással kötjük az egyezséget s azon helyben meg is indulunk a ház fele. Ahogy lecaplat a szekérről az öreg, kiabálva bé az udvarra, nagy gyolcsdarabbal vissza, egyenesen neki a csürnek s a kopott hamuszín zábét serényen tisztogatni kezdi a ráülepedett portól. A törlés nyomán az öreg cserefa zábéból vésett, kajla betűk csonkjai tünedeznek elő.

– Ehelyt az írás, – áll félre hunyorgatva.
A zábén ez áll:

THOT JÓ
SEF CS
INYIÁTA
1 7 8 6

– Hát ez valóban elég régi, csak mégsem annyira, mint kied vélte. Hiba van a dátommal. Mert az a második szám nem 1-es, hanem 7-es.
– No csak... tán nem...?
– A régi írásmód más formát szabott a számoknak s ha jól megnézi, láthatja, hogy ott valami bog eltéríthette a bicsakot s azért formázik egyesfélét.
– A válasz igen leverte az öreget, de kötötte magát s csak arra szelídült meg kissé, amikor megvilágítottuk, hogy a székely eleink nem is így írtak, hanem rovásírással.
   A zábétulajdonos nagy zavartan forgatta bütykös ujjai közt a szalmakalapot, de még mindig nem adta meg magát...

– Számijjuk le amennyivel fiatalabb ez az én zábém a kietek „halálos beszédinél”, s fizessenek száz lájt, hogy az én fáradtságom se legyen kárré.
– Hát így lett a végin húsz lejes „vigasz-díj” színvonaláig süllyedt kommerciális ügy a kápolnási első magyar nyelvemlék dolgából. Az öreg pedig tán mai napig is átkozza azt a becstelen bogot, ami a bicskának útjában állott, hogy a suly ette volna meg a fát, amikor kiforrotta...

Forrás: A hét vár országa. Stádium Sajtóvállalat RT, Budapest, 1941

2011. október 24., hétfő

versmob 0411


Siklósi Nándortól az alábbi levelet hozta a mai posta:

Pénz- és versköltő Barátaim !

Ha még  nem ismeritek ezen összeállítást, érdemes pár (kb. 45 )  percet rászánni - egy tanuló is ennyit szenved egy irodalomórán...


A film végignézéséhez ide kattanj:

Általam ismert – és általam ismeretlen – költők, fiatalabbak (mármint nálam – ők vannak többségben) és érettebbek, szépek és rútak, klasszikusok és leendők, veretes poéták és laza  rapperek
mondanak okos és kevésbé okos dolgokat - szerényen vagy nagyképűen, összefogottan vagy összevissza a költészetről, a versről, az ihletről, az alkotásról - és hasonlókról.


Persze, végig érződik, hogy fiatalok készítették – és főként  fiataloknak szánták; - de öregebbeknek is érdekes...


Vannak fekete lyukak (Tóth Krisztina pl. nem látható) más más technikai hebehurgyaságok – de nézhető. (Kis személyeskedés: 11:00-nél a számomra legkedvesebb költő, Gergely Ágnes is megszólal - fél percig beszél első verse születéséről; majd 39:30-nál is fölvillan.) Megütött Juhász Ferenc igazsága: az amatőr mindig magabiztos – a tehetséges mindig szorongó. 


Akkor lehet, hogy én tehetséges amatőr vagyok?


Üdv mindenkinek!

***
A versmob projekt 2011-ben, a magyar költészet napjára készült, ekkor mutatták be a versmob 0411 című független dokumentumfilmet, Sarlós Dávid és Gyaraki Dávid munkáját. Az egyetemista csapat január óta járta az országot, 44 kortárs magyar költőt faggattak a vers, az írás és az olvasás helyéről és szerepéről ma, 2011-ben.

A válaszoló költők névsora:

Bajtai András, Beck Zoltán, Bereményi Géza, Bertók László, Busa Pista, Can Togay, Csobánka Zsuzsa, Csukás István, Dunajcsik Mátyás, Falcsik Mari, Gergely Ágnes, Juhász Ferenc, K. Kabai Lóránt, Kántor Péter, Kányádi Sándor, Karafiáth Orsolya, Kemény István, Kemény Lili, Kollár Árpád, Kovács András Ferenc, Krusovszky Dénes, Kukorelly Endre, Lanczkor Gábor, Lator László, Lovasi András, Marsall László, Nemes Z. Márió, Oravecz Imre, Orcsik Roland, Pál Dániel Levente, Parti Nagy Lajos, Peer Krisztián, Simon Márton, Süveg Márk, Szabó T. Anna,  Szálinger Balázs, Takács Zsuzsa, Térey János, Tóth Krisztina, Varró Dániel, Villányi László, Vörös István, Zalán Tibor, Závada Péter.

Operatőrök:
Kiss Gravi András
Táborosi András
Nagy Zágon
Juhász Péter

2011. október 23., vasárnap

Nézzünk filmet: Szökevényvonat (Runaway Train)

Ellentmondásos véleményeket szabadít fel még ma is ez a remekül adagolt, csöppnyit filozofikus és mindenképpen látványos, sodró erejű akciófilm. Igaz, hogy a történet kissé hihetetlen (bár az alkotók esküsznek, megtörtént esetből építkeztek), de mikor már benne vagyunk, akkor hagyjuk magunkat meggyőzni, hogy igen is, ezt az ámokfutást érdemes végig követni.

Az 1985-ben készült, 111 perces amerikai-izraeli alkotás bölcsőjénél maga Kurosawa is ott állt, de végül meggondolta magát és átengedte a film kormányrúdját másoknak (Koncsalovszkij munkája is garancia némileg, hogy nem lehet szó selejtről!)

Legalább kétszer láttam, s azon túl, hogy gyengém a vonatokon játszódó mozifilm, pattanásig feszülő idegekkel követtem a jól ismert, mégis újdonságként ható, vastörvények szerint alakuló cselekményt.

Érdemes egy ráérős két óránkat rászánni és a jútubon rákattanni a teljes verzióra (lehetőleg minél hamarabb, amíg nem nyilvánítják illegálisan feltöltött filmnek és törlik az állományból) és élvezni, hogy magyar szinkronnal, jó minőségben végignézhetjük mostoha sorsú emberek élet-halál küzdelmét a szabadságért.





A port.hu adatai szerint:

rendező: Andrej Koncsalovszkij
író: Hideo Oguni, Ryuzo Kikushima
forgatókönyvíró: Edward Bunker, Djordje Milicevic, Paul Zindel
operatőr: Alan Hume
jelmeztervező: Katherine Dover
zene: Trevor Jones
producer: Yoram Globus, Menahem Golan
látványtervező: Stephen Marsh
vágó: Henry Richardson

szereplő(k):
Jon Voight (Oscar Manheim)
Eric Roberts (Buck)
Rebecca De Mornay (Sara)
Kenneth McMillan (Eddie MacDonald)
John P. Ryan (Renken)
Edward Bunker (Jonah)
Stacey Pickren (Ruby)

Akár az állatokkal, úgy bánik az alaszkai szuperbiztonságos börtön igazgatója az elítéltekkel. Két veszélyes
bűnözőnek, Mannynek és Bucknak azonban mégis sikerül megszöknie. A két menekülő felkapaszkodik az arra haladó, egymáshoz kapcsolt mozdonyokra. A mozdonyvezető szívrohamot kap, a szerelvény elszabadul. A szökevény vonat segítségével a két mindenre elszánt elítélt és az általuk túszul ejtett fiatal nő megkísérli a lehetetlent: élve kijutni a jeges pokolból.  Ráadásul az őket mindig is gyűlölő, ugyanakkor tőlük nem sokban különböző igazgató a nyomukban van.



Kányádi Sándor börtönben

Kányádi Sándor a múlt század 90-es éveiben
Fotó: Székely Sándor
Nem is akárhol, hanem mindjárt Balassagyarmaton. Ott is a börtönkápolnában. Igaz, nem fogvatartottként, hanem vendégségben. Azért hívták meg, hogy a bentlakóknak beszéljen arról, ami életét mostanig kitöltötte: a költészet csodájáról.

Mert Kányádi Sándor ma már nem ír verset. Úgy gondolhatja, írt eleget, írjon még más is! (Ne félj, mert írnak, abban hiba nincsen...) Szerinte nem csak abban áll a költői erény, hogy magas életkorunk dacára is verset írunk, hanem abban is, ha idejében abbahagyjuk. Ezt a megjegyzést az idős Illyés Gyula előtt mondotta volt, amiért kapott is egy baráti, de neheztelő hátbavágást... (Merthogy a Mester akkor már 80 éves elmúlt...)

De mit csinált Kányádi a börtönben? Az eseményről részletező riportot írtak az Új Könyvpiac c. szemlében, annak is a friss számában, azt el lehet olvasni s megtudhatjuk belőle, hogy a rendhagyó irodalomórát mindvégig érdeklődéssel ülte végig a találkozóra érdemesített 50 válogatott börtönlakó. (Hogy miért féltették a többitől a költőt - vagy a költőtől a többit -, rejtély marad.)

Kányádi verset is tanított nekik: egy Horváth Imre balladát. De előtte megfenyegette a hallgatóságot: - Ha nem tanulják meg három mondásból, többet nem jövök magukhoz!

A nevezetes ballada pedig így szólt:

" Hogy szülőanyja a fekete föld
erre gondolt a liliom, s letört."

A vendég, hogy biztosra menjen, búcsúzás előtt még elismételtette a rabokkal a nevezetes kétsorost, s az eredmény nem maradt el. A balassagyarmatiak visszavárják azt az embert, aki így fogalmazta meg előttük a költő  mibenlétét:

 – Azt hiszik, hogy egy költővel találkoznak. Hát, ki kell hogy ábrándítsam a tisztelt egybegyűlteket. Ez egy olyan foglalkozás, hogy csak az illető halála után derül ki teljes bizonyossággal, az volt-e, akinek hitték őt egész életében, még akkor is, ha összegyűltek látására, hallására. Ha majd maguk közül valakinek az unokája, dédunokája érdemesnek tart valamit kézbe venni vagy meghallgatni abból, amit írtam, akkor az elmondhatja, hogy az én ősöm annak idején Balassagyarmaton az ítéletvégrehajtó intézetben egy igazi költővel találkozott. Addig higgyék, hogy az vagyok, aminek időnként magam is hiszem magam, de kételkedjenek is... 


Zárásként a Szent Dávid zenekar Valaki jár a fák hegyén c. Kányádi-vers megzenésített változatát adta elő. Azt a feldolgozást nem tudom elővarázsolni, de itt van a már bejáratott, Kaláka-féle verzió, az is nagyon szép, a HS7 előadásában.


(B.B.)


2011. október 19., szerda

Nem a méret a lényeg - hanem a szó, a szó...

Szerte a világon újra nagy a keletje a rövid írásoknak. Nálunk már régóta klasszikusa is van: Örkény István és az ő egypercesei. Előre bocsátom: a mostani opuszok többsége meg sem közelíti a magyar Mester illetve mestermunkái színvonalát – de egy rövid beszámolót talán megérdemel a téma - mondjuk, annak az ürügyén, hogy idén is rendeztek Spanyolországban egy ’microrrelato’-versenyt. (Spanyol nyelvterületen amúgy is komoly hagyományai vannak a műfajnak, Juan Ramón Jiméneztől Jorge Luis Borgesen át Julio Cortázarig, nem bezárólag…)


A La Mancha szélén, Toledótól félszáz kilométerre lévő alig ezer lakosú Queróban állhatott - az irodalmi legendák szerint - a legendás kóbor lovag, Don Quijote haciendája; emiatt is választotta szómúzeuma székhelyéül Egido Serrano, az irodalomkedvelő spanyol mecénás. A nevét viselő alapítvány valamint az általa létrehozott és igazgatott Museo de la Palabra (Szó-múzeum) hirdette meg idén is – 2009 után másodszor – a mikroelbeszélés-versenyt, melynek fődíja 7000 euró. Mivel a kiírás szerint a beküldendő szöveg nem haladhatja meg a 600 ’karaktert’ (másképpen számolva a 100 szót), ez a világ legmagasabb szódíjú versenye (Guinness-rekordok közé bejegyezve). A második kiadás nem várt sikere a rangosabb díjak közé emelte. A díjátadás novemberben van, a Queróban, a Szómúzeumban (a májusi hivatalos zárást követő nyárvégi eredményhirdetés, a jeligék feloldása, a technikai statisztikák ismertetése és a nyertes minielbeszélések publikálása után) - a Szó Ünnepén (november 23-át fenti múzeum ’A szó, mint az emberiség köteléke nemzetközi napjává’ – Día Internacional de la Palabra como Vínculo de la Humanidad – nyilvánította).

Az alapítvány, a múzeum és alapítójuk az emberek, népek, vallások és kultúrák közötti közeledés elősegítését tűzte ki célul - ezért hirdették meg a szóünnepet is az egykori együttélés – convivencia – területén, egyben Cervantes Búsképű Lovagja kóborlásainak első állomásán. Toledo és vidéke a három nagy kultúra – és hordozói: a keresztény hispánok, a moszlim mórok és az egyistenhívésben a másik kettőnek is példát adó zsidók – középkori együttélésének történelmi jelképe.

A 19 tagú zsűri a madridi Íróiskola tanáraiból és a pályázatot koordináló Szómúzeum igazgatójából állt össze. A testület – elnöke szerint - a tömörség mellett a kifejezés ’könnyedségét, szokatlanságát és intenzitását’ értékeli. A 11 pontba foglalt kiírás szerint bárki részt vehet a pályázaton, egy szerző legfeljebb két művével jelentkezhet. A „félperces” elbeszélések nemes nemzetközi versenyére (a két évvel ezelőtti sikerén felbuzdulva) idén 14 253 pályázat érkezett, 89 országból. (2009-ben még csak 3682 pályamunkát küldtek be 44 országból.) A spanyol húsz független országban ’államnyelv’ és számos államban – a nagyszámú bevándorló illetve a történelmi/gyarmati hagyományok okán – elfogadott és beszélt nyelv – érthető hát, hogy a legtöbben idén is Spanyolországból jelentkeztek – majd hatezren; a latin-amerikai országokból sem kevesen (pl. Argentínából – jó 1500-an, Mexikóból és Kolumbiából egyenként 500 körül, de a többi latin is tülekedett a hírnévért és a díjért ). Ugyanakkor figyelemre méltó, hogy jelentős – százon fölüli - pályázat érkezett az egyre hispanizálódóbb USA-ból (míg az egykori spanyol gyarmatról, a Fülöp-szigetekről alig féltucat). Érdekes, hogy Magyarországról most sem pályázott senki, miközben a környékünkről Romániából, Szerbiából, Bulgáriából, Horvátországból, Csehországból, Lengyelországból több versenyző is indult.

Idén 225 'microrrelato' került a döntőbe a beküldött több mint tizennégyezerből. A címeket nézve néhány arab, héber és angol nyelvű munka is bekerült. (A versenykiírásban explicite nincs nyelvi rangsor: spanyol, arab, héber vagy angol nyelven fogadnak el pályázatokat - de implicite egyértelmű, hogy elsősorban a spanyol nyelvű pályamunkák rúghatnak csak labdába, hisz a zsűri csak korlátozottan poliglott). Az idei versengésről egyelőre keveset tudni – kóstolónak az első kiadásról pár szó.

2009-ben a versenyt és a 7000 eurót - elsőként - egy argentin írónő nyerte: Maria Soledad Uranga, 18 szavas Napok óta esik című „novellájával”. (Az írást közölték, szigorúan emlékeztetve a szerzői joggal összefüggő tilalmakra, így tanácstalan voltam: lefordíthatom-e blogunk számára. Egy halk kirielejzommal és egyéletemegyhalálommal megtettem - Isten óvja blogunkat! Ez az eredeti mű: Hace días que llueve a cántaros. Y la gata se comió el último grillo que nos mantenía despiertos. Ez pedig az én változatom – próbáltam keresni egy 18 szavas megoldást: Napok óta esik, mintha dézsából öntenék. A macska meg fölzabálta az utolsó tücsköt, melynek ciripelése még ébren tartott. ) Talán még Örkény is elfogadná…

Illusztrációnak még egyet idekörmölök a nekem tetszettek közül, egy spanyol versenyző követte el: A kis szomszéd országban feltaláltak egy lövedéket, amely sosem ér célba. Nobel-békedíjat kaptak érte, szerte a világon dicsérik szomszédainkat, mindenki örömmámorban úszik. Holnap lerohanjuk őket.

Idén tehát 225 finalistából szűrik ki (e szerzők nevét az alapítvány honlapján publikálják) a tíz dicsérő oklevélre érdemeset - egyikük kapja a díjat (ez már nem csak erkölcsi – komoly anyagi elismerés is). A tíz kiemelt alkotást fenti honlapon közzéteszik (http://www.museodelapalabra.com). Novemberben igyekszem visszatérni a témára.

A szuperrövid mesék különben világszerte divatba jöttek – ékes bizonyítékom, hogy már a faviccekben is megjelentek. Zárszónak egy ilyen. A gimnáziumban a tanulók ezt a feladatot kapták: írjatok egy nagyon tömör fogalmazást nyári élményeitekrőllehet benne életszerűség, földön túliság, titokzatosság és esetleg egy kis szex is. A fogalmazások közül csak egy lányé kapott csillagos ötöst. Így szólt:"Istenem! Terhes vagyok! Csak tudnám, kitől?"

SIKLÓSI NÁNDOR

2011. október 17., hétfő

Drakula... orra



(Vámpírológiai alapismeretek)



Egyik augusztus végi bejegyzésben már szót ejtettünk Drakuláról, egy régi klasszikus némafilm kapcsán. Most egészen más megközelítésből tűnik fel újra ez az örökérvényűnek bizonyuló személyiség Siklósi Nándor tanulságos esszéjében.


1897-ben jelenteti meg Abraham („Bram”) Stoker dublini író minden idők legismertebb horrortörténetét, a


 Drakulát.



Hogy legyen kis magyar vonatkozása is: a regényíró ír Vámbéry Ármin magyar zsidó tudóstól hallott először a havasalföldi uralkodóról, a karóbahúzó Vladról. Stoker maga sohasem jutott el Erdélybe illetve Romániába. És van egy nagyobb magyar vonatkozás is: a vámpírgrófot az erdélyi Lugosról származó Blaskó - ismertebb művésznevén Lugosi - Béla vitte sikerre a filmvásznon (mielőtt a horrorfilm sztárja lett volna, broadwayi színpadon szívta a vért Drakulaként - ott figyelt föl rá a Universal filmstúdió producere).



Ugyanebben az évben ült össze Bázelban – fényes külsőségek mellett - az első cionista kongresszus, Herzl Tivadar szellemi irányítása alatt. Véletlen egybeesés, mint mondjuk az is, hogy a Bayer abban az évben kezdte el gyártani mindmáig legsikeresebb termékét, az aszpirint, vagy hogy Oscar Wilde-ot kiengedték a readingi fegyházból, és hogy először használta egy feltaláló – elektronikus számoló szerkezetének meghatározására – a computer szót. Számítógépemen – internetes szörfölés közben - „futottam rá” a Drakula-tematika egyik kevéssé feldolgozott szegmensére Allan Nadler, a madisoni Drew University professzora cikkében (Imaginary Vampires, Imagined Jews).

Bár Stoker még véletlenül sem utal Drakula esetleges zsidóságára (ilyesmit nem is nagyon hallhatott Vámbérytól)a vérszívó gróf figurája számos ponton egybeesett az antiszemita sztereotípiákkal: visszataszító kinézetű, kelet-európai, gyökértelen, éjszaka-komplexusos (a sötétség a lételeme), olthatatlan a vér- és pénzszomja. Stoker jól ismerte a struggle for life darwini fogalmát és a társadalomra is kiterjesztőtudományosszociáldarwinizmust (ez később Adolf Hitlernek is megtetszett, éppen implicit rasszizmusa és antiszemitizmusa okán), és atavisztikusan idegenkedett a Nagy-Britanniátelözönlőaskenázi zsidóktól. Nem véletlen, hogy Drakula grófot úgy írja le, ahogyan később a hitlerista Stürmerben megrajzolták a zsidókat: nagy görbe orr, sűrű és bozontos szemöldök, hegyes fülek, karomszerű ragadozó kéz, púpos testtartás, kacsázó járás, mindent eltakaró sötét öltözék.

A Transzilvániából elszármazott (és egyes antiszemiták feltételezésével ellentétben: nem zsidó származású) Béla kicsit rájátszott erre a zsidós kinézetre – a biztonság kedvéért egy nagy (mógendóvidra hajazó) hatágú csillagot is nyakába akasztott. Vitán felül Lugosi vitte sikerre Stoker vámpírját - elegáns és cinikus, egyszerre vonzó és taszító transzilván grófként mutatva be őt a globális publikumnak. (Egy vad blogger Drakulát vérnőszőnek titulálta, nem tudván, hogy ez a saját vérével - azaz: családtagjával - nemi viszonyt folytató személyre - /ld. még: incesztus/, nem pedig a vérfarkasra vonatkozik. Sem a kitalált Drakula, sem a történelmi Vlad curriculumában nem leltem vérfertőzésre; ne kenjünk hát szegény rémekre igaztalan vádakat. Enélkül is van elég a rovásukon: Vlad például a kalpagjukat előtte le nem vevő követeknek a koponyájukhoz szögeltette a fejfedőjüket – nem lehetett könnyű a diplomatáknak betartani a drákói szertartásrendet. A félreértések elkerülése végett: ez utóbbi jelző görög államférfit takar, de ugyanazt a sárkány szótövet rejti, mint a vlach államférfi epiteton ornansa.) Nem beszélve arról, hogy VladTepesbizonyíthatóan nem volt zsidó, még Bram Stoker könyvében sem. Orra ugyan a korabeli ábrázolásokon elég méretes de egyáltalán nemzsidós”… Hatágú csillagos nyakláncra sincs semmiféle utalás az eredeti könyvben - viszont közismert, hogy a filmvárosban a történelmi hűségre általában nem sokat adtak: a közönségnek alkottak, a minél nagyobb bevétel érdekébena nézők pedigugyemegmondtambólogatással vették a sanda célzásokat. Mert mindenki hallott már arról, hogy a zsidók mindig benne voltak mindenféle mágiában, összeesküvésben és egyéb véres meg sötét üzelmekben

Ezzel vissza is tértünk a zsidó (vér-)vonalhoz. Mert, ugye, kik azok, akinek a nap az estével kezdődik (pl. a szombat, a sábesz - péntek estével); akik közismerten idegenkednek a kereszt jelétől (aversio crucis); akik dögletesen bűzlenek - a fokhagymaszagot se hagyjuk ki, hiszen ez az antiszemiták szerint reálisan létező zsidóbűz, a fetor judaicus szerves része; akik általában fekete ruhákat hordanak; akiknek a kinézete olyan más... Hát persze, hogy a zsidók. Ha még hozzáteszünk néhány tulajdonságot, úgy, mint vérszívás, ragadozó hajlam – akkor a vámpírok. Vegyük a formális logikát: következésképpen a vámpírok - zsidók?

Drakula-érem
A zsidó hagyomány ismer vámpírokat. A középkori zsidó legendáriumban szerepel Estrie, a különféle formákat felölteni képes repülő vérszopó démonhölgy. De „fajelméletileg” nem zsidó: idegen, éppen a zsidókra idegenben váró veszélyek megtestesítője. A feltehetően a XIII. század végén német földön íródott zsidó könyv, a Szefer Haszidim (a Kegyesek könyve) egyebek között taglalja a vérre éhes démonok praktikáit, egyéb babonák sorában. A vámpírok azonban semmiképpen sem lehetnek zsidók – írja egy tudós rabbi (David Wolpe). Több érvet is felhoz állítása alátámasztására: a vámpírok vért fogyasztanak – a zsidók számára ez ismeretesen a legnagyobb tilalom alá esik (mondhatnánk: halálos bűn); a vámpírok állandóan bővítik „gyülekezetüket” (a közismert harapás azonnal vámpírrá tesz, főként hölgyeket) – míg a zsidók közismerten nem térítenek és a betérés is viszonylag bonyolult; a vámpírok a sötétség gyermekei, minden fény ellenségei – a zsidóknál éppenséggel a világosságnak, a fénynek van kultusza, a Legyen világosság!-tól a péntekesti és különösen a hanukai gyertyagyújtásokon át a napfény mindennapi imákban való köszöntéséig (és egy vámpírnak, ha zsidó lenne – tréfálkozik a rabbi - aludnia kellene éjjel, hogy reggel már ott imádkozzék a minjenben); a vámpírok halhatatlanok (képtelenek meghalni) – a zsidóknál mindenki halandó (hiszen Ádámot és Évát még azelőtt kiűzték a Paradicsomból, mielőtt ehettek volna az élet fájáról); a vámpírok kitalált, imaginárius lények – a zsidók viszont valóságos emberek (akik jól ismerik a valóságos szörnyeket, és azokat legtöbbször túl is élik).

A vámpírológiát Hollywood mesterei fejlesztették mesterfokra. A folyamatosan föl-föltámadó, a szükséges pillanatban vámpírfogat növesztő, árnyékot nem vető (ne feledjük: éjszakai fajta), ijesztő kinézetű férfiú (ld. Lugosi Béla) – közhellyé vált. Ezt a vámpírt, mint közismert, „keresztény” módon csupán a szívébe szúrt fakaróval lehet megölni (és kizárólag napvilágnál. A virulens antiszemitizmus jelenlegi tenyészhelyén, a fundamentalista berendezkedésű iszlám országokban (ahol egyébként az európai „ihletésű” vérvádnak, vámpírológiának semmilyen történelmi hagyománya nincs), egyes „karikatúrákon” Drakulát formázó kutyafogú zsidó (Ariel Sharon miniszterelnök sábeszdekliben, kaftánban, pajesszal, és a biztonság kedvéért fülében Izrael zászlajával) marcangol egy ártatlan arab (feltehetően moszlim) kisleányt. A kör bezárult: a dákok utódainak nagy bánatára Drakula is zsidó lehetett.

Siklósi Nándor