2018. szeptember 20., csütörtök

A tízezer forintos fej

Rózsa Sándor története kész aranybánya – mi se állhatjuk meg, hogy ne folytassuk. Hány szerző és könyvkereskedő, ponyváról árusító élt meg belőle, miközben ő élet-halál kalandjait vívta, hol a csendőrökkel, hol meg harcostársaival. A haramiavezér elveszejtése mindenkinek jó üzletet jelentek. Meg is próbáltak élni az alkalommal...

A szegedi várnak még nem volt se grófja, se Laucsikja.
A „nagy paraszt“ pedig már magasra kiemelkedett a puszták fölé. Ott suhogtatta karikását, karabélycső villogott barna kezében. A szegénylegények hűségesen forgatták rá szemeiket, parancsára várva.
Azt mondják, soha azelőtt, se azután nem nevetett Rózsa Sándor akkorát, mint mikor meghallotta, hogy tizezer forint van kitűzve a fejére.
Odakiáltott a Katona Pál komájának tanyaudvarán az asszonyhoz:
— Komámasszony, már csak hozza ki a legfényesebbik tükrét a házból. Nem szoktam belőle fésülködni, de most megnézem ezt a tizezer pengőforintos fejemet.
Meg is nézte magát a tükörben, mert hizelgett neki ez a dolog nagyon, aztán elkiáltotta magát:
— Hát majd odatartom a nyakamat, hogy megszolgáljon érte, a ki a tiz darab ezrest a tarisznyába teszi!
Másnap éjszaka megállitotta a félegyházi vonatot nyolczadmagával, odanyargalt a vonatvezetőhöz s a következő üzenetet küldte be a szegedi torony alá:
— Azt üzeni Rózsa Sándor, hogy itt vár a tizezer pengőforintos feje a hármas-határnál.
Persze, senkinek se jutott eszébe elmenni azért a várakozó fejért.
Utálta ezt a csendességet a „nagy paraszt“.
Kiállt a puszta közepébe s százszor is bekiáltott a torony alá dühében:
— Gyáva!
S mivelhogy nem volt ellenség, akire rálőjjön, czélbavette a toronygombot, mely a napfényben messze beragyogott a délibábos rónaságba.
Ebbe is beleunt, kihivására nem hangzott válasz semerről, csend volt. És akárki mit mond, ez a csendesség volt a legjobb fegyver a „nagy paraszt“ ellen. A vezéri talentum toporzékolt a nagy csendességben. Ellenség kellett neki. Az pedig, mint mondják, mindig olyan stratégiai tervet csinált, hogy a tízezer forintos fejjel sohse találkozzék. Hát ez tűrhetetlen volt már, a haramia-vezér meggyülölte a nagy csendet s a Károlyi-puszta „kutyanyaki csárdájában“, mikor busán leborult az asztalra, belemordult a czimbalom szavába:
— Hátha még én becsületes ember is lehetnék!
Rózsa Sándor becsületes ember!
Nem mese, kérem, ez a gondolat belekapaszkodott a haramia agyába s tán a szivébe is. Történet van erről, beigazolt történet.
Az uj koronás királyt várták Szegeden 1857-ben.
Idebent ez volt a nagy esemény, odakinn a tanyákon pedig az, hogy Rózsa Sándor megunta a betyáréletet.
Rózsa Sándor becsületes ember!
Gúnyosan nevetett az erdő, melynek visszhangja szajkó módra betanulta a nevét, a madár, mely megriadva száll, ha meghallja lova dobogását, a susogó bokor, melynek gyökerei pirosak a vértől.
Nem törődött a nevetéssel. A tízezer forintos fej a buzakalászok között elringatta magát az első szelíd gondolat bölcsőjében s a hajnalcsillag még fönt ragyogott, mikor kész volt a tervvel, mely a becsület útjára vezet.
Rózsa Sándor azt gondolta ki, hogy odajárul a koronás királyhoz kegyelemért. De miképen jusson a fölséges ur elé? Audiencziát bajos volna kérni. Hát majd audiencziázik ő a maga módja szerint. Lóháton.
Kiválasztja a legszebb csikót az alföldön. S azt egy sötét éjjel a szabadkai Vojnics-tanyán találta meg.
Az aranyszőrü, hosszú sörényű, vékony lábú, karcsú csikót ahogy meglátta, rátette a kezét.
— Ez alám való!
Aztán odafordult a nagyságos gazdához:
— Elhiszi-e az ur, hogy becsületes dologban járok? Hát elvihetném ezt a jószágot, tudom, utánam se lőne. De meg akarok fizetni érte. Mi az ára?
Hétszáz forintban megalkudtak. Rózsa Sándornál nem volt pénz, a földesur hitelbe is odakinálta a csikót, de nem fogadta el.
— Majd eljövök érte a hétszáz forinttal.
A haramia-vezérnek legmeghittebb embere Katona Pál komája volt. Ennél tette le a pénzét s most is háromezer forint volt nála. Katona Pál visszahőkölt, a mikor Rózsa Sándor előrukkolt neki a tervével.
— Adja kend ide a pénzemet, megveszem azt az aranyszőrü csikót, aztán ha majd végighintózik ő felsége a szegedi utczán, odarepülök mellé, ezt az irást pedig a lábához vetem.
A kegyelem-kérvényt kivette a szűre ujjából. (Egy álmoskönyvben volt elrejtve.)
Katona Pál estére igérte a pénzt a komának, estig pedig a feleségével együtt kitervezte, hogy elvágja Rózsa Sándor elől a becsületesség útját.
Elárulják. Megmarad nekik a háromezer forint, ezenfelül a fejéért kapnak tízezret.
Alkonyatkor előbujt Rózsa Sándor a boglyaszobából. Subája nyakába volt akasztva s jóestét dörmög az asszonynak.
— Hol van a koma?
A menyecske megrendül.
— Odakint a marha-akolban. Azt mondta, ha keresi kend, oda küldjem.
A „nagy paraszt“, megrázva subáját, kifordult a konyhaajtón s mit sem sejtve, bekullog a marhaakolba.
Katona Pál óriás alakú, izmos ember volt. Hangos köszönéssel fogadja a komáját.
— Hát azért a kis pénzért jöttem, Pali! — szól Rózsa Sándor.
— Mindjárt, komám, mindjárt! — felel Katona Pál s amint fordul, hátul a kezében tartott vaspántos lőcs megsuhan zúgva a levegőben.
Mint egy sebzett oroszlán, úgy ordított föl Rózsa Sándor, kit a lőcs főben talált. Nem volt elég erős neki még se ez a csapás. Csak a subája ne volna a nyakába kötve, hogy a karabélyhoz érhetne a keze. Miután ez nem sikerült, a két vasember birokra kelt.
Küzködés közben, a mint a földre terültek, eldördült Rózsa Sándor karabélya s a golyó Katona Pál karjába fúródott. A haramia-vezér vak dühvel kel térdre, hogy legalább még vagy tizet lőjjön bele a komájába, de a mikor a fegyver után nyúl, az akolajtóból lesuhan tízezer forintos fejére egy éles balta.
Katona Pálné tartotta a kezében.
A „nagy paraszt“ vérében feküdt. Egy asszony tette először tehetetlenné. (A ki az urát elvesztette, de a tízezer forintot megkapta.)
Éjszakának idején összeszaladt egész Csorva, az eszméletlen állapotban levő haramia-vezért beszállították a tanyaházba, ott körülvették fegyveres emberek az ágyát. Még halva sem biztak benne. De nem is volt halva.
Éjfélkor megrándul a tízezer forintos fej az ágyon, fölveti a szempilláját s a mint meglátja a fegyveres embereket, fölordit:
— Ha kiszabadulok, akkor Csorva menjen az égbe lakni...
A budai várban halálra itélték. Mégis elérte a czélját a „nagy paraszt“, ha nem is úgy, a hogy tervezte.
Kufsteini börtöne ajtaját a királyi kegyelem nyitotta meg az első királykisasszony születésekor. Itthon aztán ő játszotta a királyt, nagylelkű itéletet mondott Csorva fölött:
— Pardont adok most az egyszer én is egész Csorvának!

Forrás: Betyárok. Történetek az alföldi rablóvilágból gróf Ráday korában. Irta: Rió. Szeged, Gönczi I. József könyvkereskedő kiadása, 1897.

2018. szeptember 5., szerda

Rózsa Sándor és 1848

Rózsa Sándor örök témája a magyar irodalomnak és a népszerű olvasmányoknak. Ha jól megnézzük, a szép nevű betyár mindenütt megfordult, ahol valami történt, s legtöbbször az igazság oldalán kereste a helyét. Legalább is a fennmaradt legendák szerint.
Most egy olyan könyv került a kezembe, melynek szerzője Csaba - ami természetesen álnév, de maradjunk ennyiben - s amely a történetmesélés egyszerűségével rögzíti a neves szegedi betyár élettörténetét. Ebben a legendák szerint 1848-nak is nagy szerepe volt. (Bakter Bálint)

*

A delizsánsz meg más egyebek

Mikor még gőzkocsi nem volt, a vasutat a delizsánsz helyettesítette. Ez afféle nagy, kényelmes alkalmatosság volt, melybe elfért vagy tiz-tizenöt ember az úti podgyászával együtt. Egy bizonyos útvonalon közlekedtek az ily kocsik, amiket biztonság kedvéért nyolcz-tiz lovas katona kisért. Egy-két közbe eső állomáson pihenőt tartott a kocsi, itt lovat váltottak, az utasok megebédeltek és mentek tovább az alkalmatossággal.
Szeged és Temesvár közt is közlekedett ilyen postakocsi (mert hivatalosan ez volt a neve.) Rózsa Sándorék megcsömörlöttek már a sok hintótól. Ilyen postakocsira fájt a foguk. Vakmerő elhatározásukban nem vették számon, milyen őrizettel járnak a delizsánszok és hogy mi jár azért, ha ilyenre emelik kezöket. Elhatározták, hogy kirabolják a temesvár-szegedi postakocsit.
1846-ot írtak a kalendárium-csinálók. Rózsa Sándor bandája akkor vagy tizenöt emberre rúgott. Ezt éppen elegendő nagynak ítélte a vezér vakmerő terve végrehajtásához.
A hoszu ut fáradalmaitól elcsigázott utasok már alig várták, hogy Szegedre érjenek.
Alig volt a kocsi másfélóra járásnyira a várostól, mikor Rózsa Sándorék rajta ütöttek. A katonák, akik a kocsit kisérték, egyben le voltak fülelve. Puskáikat elszedték a betyárok, kezöket hátra kötözték és sorba oda kötögették őket az utszéli fákhoz. Mikor ezzel készen voltak, neki láttak az utasok megdézsmálásának. Sorba kikutatták mindegyiknek a zsebét, az uraktól elvették az óráikat, az asszonyoktól a fülbevalóikat, a nyakékszereiket.’ Nem telt belé fél óra, nem volt a kocsin egy rézkrajczárnyi értékű dolog.
A kocsin egy bécsi kereskedő is utazott az életepárjával. Szörnyen káromolta ezt a kutya országot, ahol ilyesmi megtörténhetik. Rózsa Sándor nem tudott sokat németül, de annyiból mégis értett valamit, hogy mikor a német azt mondta fogcsikorgatva «Verfluchte Madjaren», hogy az káromkodás és nem imádság. Kibontotta karikását, suhintott egy nagyot, hogy a bécsi köcsögkalap messze röpült a gazdája fejétől.
—- Köszönd meg német, hogy nem vettem egy arasznyival lejebb a karikást, külömben a fejed jutott volna a kalapod sorsára. De tanuld meg, hogy a magyart még akkor sem szabad szidnod, ha betyár-ember.
Nem is szólt egy kukkot sem, de tán a felesége sivalkodását sem hallotta már, úgy elvette hallását a füle mellett elsüvitett karikás suhintása.
Egy kövér temesvári hentesné, aki a lánya látogatására utazott föl Pestre, sehogy se tudta lehúzni ujjáról a gyűrűt.
— Sohse vesződjék vele az asszonyság, vigasztalta Halász Zsiga, a Rózsa Sándor vezér-pajtása. Vigye el emlékül a lányának Pestre és mondja meg neki, hogy a Rózsa Sándorék küldik emlékül.  De megmondja ám !
Az egész kocsi népsége közt nem akadt egy, aki feloldozta volna a katonákat a kötelektől és igyekeztek volna a rablóknak ellenszegülni. Mikor vége volt a fosztogatásnak, a rablók sorba álltak, tisztelegtek a fákhoz kötözött katonáknak és pár percz múlva illa berek, nádak, erek, csak egy messzi porfelhő mondott hirt felőlük.
Hanem ez a rablás a Rózsa Sándor szabadságába került. Most már kimondták, hogy törik-szakad, de kézre kell keríteni a haramiát. Valóságos hadjáratot indítottak ellenére. Végtére is csak úgy tudták elfogni a dorozsmai csárdában, mikor magában volt és körülsánczolták a katonák a házat.
Törvény elé állították és öt esztendőt mértek ki rá. De csak két esztendőt ült.
Akkor kegyelmet kapott. Kossuth a megtért haramiát embereivel együtt katonává fogadta.
Lettek is olyan katonák, hogy egész Bácska remegten remegett nevük hallatára. Mert hogy a ráczok ellen mentek. 
De ezt majd máskor mondom el. Itt inkább egy másik históriát akarok elmondani, amelyik Rózsa
Sándor második elfogatását mondja el. Ez tizenegy esztendővel az első után történt, 1857-ben. Éppen az uj királyt várták Szegeden. Azaz, hogy uj csak azért volt, mert a nemzet kezdett kissé megbékülni és — felejteni. Ferencz József ez alkalmat akarta felhasználni arra, hogy beutazza Magyarországot. Mindenfelé nagy ünnepségekkel várták, következéskép a szegediek sem akartak az utolsók lenni azok közt, akik kitesznek magukért.

Rózsa Sándor nagy dologban törte a fejét. Elhatározta, hogy becsületes emberré lesz. Valamit «szerzett», abból telik egy kis földre, házikóra. Ott megvonul majd szépen és nem is gondol többé a betyáréletre.
De hát hogy lehessen ez? A fejére tízezer pengő volt kitűzve. A betyár valósággal büszke volt arra, hogy őt ilyen nagyra taksálták. De hát mikor ehhez a fejhez oly nehéz volt jutni!
Egyetlen ember tudott csak Rózsa Sándor minden titkáról. Katona Pál volt ez, a komája. Ennek elárulta a tervét Rózsa Sándor. Katona Pálnál volt a haramia megtakarított pénze. Háromezer pengőjét kérte tőle.
A koma egyre halogatta a dolgot és igyekezett lebeszélni Sándort a tervéről. De az csak nem akart tágítani.
— Hát csak gyüjjék kend este hozzám, megkapja a pénzit.
Este csakugyan eljött Rózsa Sándor a csorvási tanyára. Hej, ha tudta volna miben töri fejét a koma!
Katona Pál ravasz ember volt. Úgy okoskodott, hogy a komának nála megtakarított pénze háromezer forint. Igen ám, de neki lehet éppen négyszer annyija, hiszen tízezer pengő van kitűzve a fejére! Már most ha ő kiszolgáltatja a Rózsa Sándor fejét, a háromezer pengő is megmarad, meg a tízezer forintot is megkapja.
Este beállít Sándor. A koma is, a felesége is barátságosan fogják.
— Hát csakugyan megmaradtál szándékodnál, Sándor?
— Meg én.
— No hát ha igy van, kerülj be az istállóba velem. Ott van a pénzed.
A fériak kimennek az istállóba. Alig hogy beteszi a lábát Rózsa Sándor, még csak körülnézni sincs ideje, Katona Pál hátulról egy hatalmas doronggal úgy fejbe kólintja, hogy a haramia majd hogy földre nem szédült tőle. De csak majd. A következő pillanatban már újra eszinél van.
— Ahán, hát igy akarjuk visszaadni pénzünket ?
Puskájához nyúlna, de ehhez már nincs ideje. A két ember ökölre megy. Hatalmas az ereje mind a kettőnek. Végre is Katona Pál kerül alul. Hát most aztán Istennél a kegyelem. A haramia első dolga, hogy belé lövi puskáját a komába. Többet is küldene belé, de ekkor hátulról hatalmas baltavágás éri: Katonáné jött az ura segítségére.
A haramia elterül a földön. Úgy látszik, mintha meghalt volna. Pedig dehogy. Csak a nagy vérveszteség aléltatta el. Hamarosan össze szalad az egész falu. Másnap azután elvitték Rózsa Sándort. El is Ítélték újra halálra. De királyi kegyelemből Kufsteinba vitték. Itt maradt egészen 1868-ig, mikor újra megnyílt börtöne ajtaja.
Katonáné csakugyan megkapta a tízezer forintot a Rózsa Sándor fejéért. De arról a vidékről úgy eltűnt, hogy hírét se hallotta soha senki erre. Jól is tette. Nem lett volna tanácsos össze találkoznia valamelyikkel a Rózsa Sándor emberei közül.

Rózsa Sándor és emberei a szabadságért


Rózsa Sándor Kossuthnál
1848-ban.

Hová lett a fényes csillag
A ragyogó égről?
Szólhat még a magyar nóta
— Úgyis oly bús már rég óta —
Magyar dicsőségről?

Szabadságunk, erős várunk,
Nem épül föl többé ?
Ha ledőlt, ha sirját ásták
Rút irigység, rút galádság
így lesz az örökké ?

Debreczeni nagytemplomra
Sötét felhő szállott . . .
Magyarország dolga bajos
Igazáért Kossuth Lajos
Ott mond imádságot.

Meghallgatja az ég ura
Vagy elfordul tőlünk!
Rút irigység, rút galádság ?
Sirunkat ha most megássák
Marad hír felőlünk ? . . .

Kossuth Lajos nagy szomorú,
Elborult a lelke . . .
Rossz hírekről, vereségről
Leáldozó dicsőségről
Olvasgat egy este.

Éjfélre jár . . . Nem jő álom
Mégsem a szemére,
S im egyszerre kopogtatnak.
Ilyen későn mit akarnak ?
Sugár paraszt lép be.

«Kormányzó ur, meginstálom
Ha ilyenkor jöttem.
Ilyen már a természetem
Aztán nappal nem tehetem
Pallos van fölöttem.

Úgy hallottam veszélyben a
Haza szabadsága.
Tamásinál bitang ráczok
Pusztítják a magyarságot
S törnek orvul rája.

Kormányzó ur, meginstálom
Azért jöttem én el.
A vétségünk felejtse el
Rózsa Sándort fogadná el
Vagy ötven legénynyel.»

A kormányzó borús arcza
Fölvidámul egyben.
«A hazának bárki fia
Ha derék, ha haramia
Nem beszélhet szebben.

Rózsa Sándor, megbocsátva
Minden bűnöd, vétked
A hazának szent nevében
Szeretete szentségében
Fölmentelek téged.

Mert neved bár Rózsa Sándor
S vétked lenne tenger,
Ki a hazát úgy szereti
Szivemből azt mondom neki :
Emberem vagy, ember.

Daliás idők.

Csaba könyvének címlapja
Szép idők voltak azok! A magyar történet könyvében arany betűkkel van fölirva az 1848—49-iki szabadságharcz. Soha nemzet nem mutatta a hősiességnek olyan fölemelő példáit, mint ekkor a magyar. Damjanich, Bem, Guyon, Görgei — sorban vonulnak el lelki szemeim előtt, dicsőségtől koszoruzottan, glóriás koronájával a hősiességnek, vitézségnek . . . .
Mikor a nemzet apraja-nagyja síkra száll szabadságáért, nem maradhat el, akinek keblében s z í v dobog. Rózsa Sándor szive is megmozdult. A haramiában is föltámadt a hazaszeretet.
Egy nap fogta magát és alázatos instancziát irt Szeged városához, hogy engedné meg magának és embereinek a katonasorba való állást. Az akkori legnagyobb újságban, a Kossuth Hírlapja czimüben, olvashatni a következőket:

«A Szeged környékét rettegésben tartó Rózsa Sándor nevű hirhedett rablóvezér,
a szegedi magisztrátust azzal lepte meg, hogy azon esetre, ha neki teljes bünbocsánatot biztosítanak, hajlandó kétszáz derék lovasával az ellenség ellen indulni és azokat, mint vezér, mindenféle szükséges fölszereléssel ellátni. Ajánlata elfogadtatván, bejött a városba, saját zászlaját kibontotta és a néphez gyújtó beszédet tartott, melyet ezerszeres éljennel fogadtak az emberek.»

Az alföld összes szegénylegényei lelkesedéssel csatlakoztak Rózsa Sándorhoz. Hej, de szép válogatott csapat volt az! Bizony akármelyik generális is büszke lehetett volna ezekre a viharedzett szép szál legényekre.
Rózsa Sándort a csapata, mint kapitányát tisztelte. Csodálatos rajongással voltak hozzá az emberei. Akár a pokol tüzén is keresztül mentek volna érte, ha úgy szól vala a kapitány parancsszava.
A Rózsa Sándor csapatát úgy hívták «kék gatyások». Sok jót beszélt felőlük a hir.
Perczel Móricznak bizony nagy segítségére voltak a bácskai ráczok leverésében. Mert Mészáros Lázár hadügyminiszter ide rendelte őket. Egy 1848 szeptember hónapjában kiadott napiparancsa Nagy-Becskerekre rendeli a «kék gatyások»-at.
A nagy-becskereki osztály generálisa vitéz Kiss Ernő tábornok volt. Igaz magyar ember, rettenthetlen bátor katona, lángoló hazafi. Ámbár a tisztjei nem valami jó szemmel nézték a haramia-csapatot, szigorúan meghagyta, hogy a többi katonákkal egyforma bánásmódban kell részesíteni őket. De a generális épp akkortájt, mikor Rózsa Sándor csapatával Nagy-Becskerekre bevonult, valahol a Tisza mentén járt. Vetter Antal volt a helyettese. Nem valami szives fogadjistennel köszöntötte a «kék gatyások»-at. Még tiltakozó levelet is irt a kormányhoz, hogy a hadsereg nevében kéri Rózsa Sándoréknak másüvé való elhelyezését.
De a kormány máskép okoskodott. Egyszerűen ráirt Vetter tábornok urra, hogy a katona katona, még ha Rózsa Sándornak is hívják. Tisztelje hát benne és embereiben a szabadságharcz katonáit.
A tábornok ur tehát meglehetősen duzzogott a kemény visszautasítás miatt és mikor a hadsegéde egy napon jelentette, hogy Rózsa Sándor óhajtja nála tiszteletét tenni, erősen összehúzta a szemöldökeit, hogy igy meg úgy, majd ő kedvét szegi a haramiának, hogy a tisztes katonákat megcsufolja.
Mikor azonban előtte állott a hírhedt betyár, egyben máskép formálódott gondolkodása. A tábornok ur hátra hagyott irataiban igy írja le e találkozást: «Meg kell vallanom, hogy e hírhedt egyén külsejét illetőleg csalódtam, amennyiben eltekintve a szokatlanul dús fegyverzettől, egész külsején nem találtam semmit, ami rablóra emlékeztetett volna. Középtermetű, tagbaszakadt férfiú volt, kékszemü, haja és bajusza szőke, vonásai szelídek, semmiben sem vallók a rablómesterségre, ruházata olyan, minőt nemes urak nagyrésze viselt akkortájt Szeged környékén; fehérneműje is tiszta, urias. Az egyedüli dolog, amit neki mondtam, az volt, hogy tartózkodjék a rablástól, fosztogatástól és gyújtogatástól, még pedig személyes felelősség terhe mellett».
No hát e tekintetben nem is volt kifogás Rózsa Sándorék ellen. A vitéz csapat mindenütt ott volt a bánsági ütközetekben és ha egyik-másik vétett is a regula ellen, azt maga a «kapitány» látta el büntetéssel. És hogy ez nem volt valami nagyon enyhe, lássák a következő esetből.
Egy napon Fazekas Gabi, a Rózsa Sándor egyik bizalmasa, hírül hozta, hogy három legény a csapatból úgy amint volt katonaruhában megtámadott egy temesi kereskedőt.
— Estére elém kell czitálni őket, de senki se tudjon róla.
— Úgy lesz, kapitány uram.
A kapitány ur pedig nem tartott haditanácsot. Az ő csapata az Opova külvárosba volt kirendelve, külön a többi katonáktól. Estére maga mellé kérte legbizalmasabb embereit, megtöltötte pisztolyát és mikor a három megbélyegzett előtte állott, anélkül, hogy egy arczizma is megrándult
volna, lelőtte őket.
— Igy kívánja ezt a betyári becsület, tanította tisztességre a haldoklókat. És így igazolta eljárását fölötteseinél is, mikor felelősségre vonták érte.
Történt egyszer, hogy valamelyik katonája megkínzott egy rácz asszonyt. Hát az is a három betyár sorsára került. Mert asszonyt meg gyereket nem volt szabad bántania annak, aki Rózsa Sándort vallja parancsolójának. Hogy pedig derekasan megállta a helyét a harczmezőn, megint megbizonyitva olvashatjuk a honvédelmi bizottmány deczember 15-iki hivatalos lapjában, ahol szó szerint ez olvasható:

«Minthogy Rózsa Sándor a kormány által az általános bünbocsánat alapjául megszabott feltételeket becsülettel megtartotta, magát nemcsak ütközetben bátornak és merésznek, hanem a ráruházott megbízatásokban hűségesnek és pontosnak mutatta, nemkülönben ama vád, mintha a langendorfi ütközet alkalmával kihágásokat engedett volna meg magának, alaptalannak bizonyult: a neki nyilvánosan megadott bűnbocsánat ezennel a jövőben folytatandó erkölcsös magaviselet föltétele mellett megujittatik és megerősittetik. Miről az ország összes törvényhatóságai ezennel értesittetnek. Budapesten, 1848. deczember 15-én. Az országos honvédelmi bizottmány».

Ugy-e, hogy ez máskép' szólt, mint azok az írások, melyek Rózsa Sándor szereplését a mi drága szabadságharczunkban úgy szerették volna láttatni, hogy az nem volt egyéb közönséges rablóvállalkozásnál. Hogy mind csak azért tette volna, hogy megszabaduljon a büntetéstől és most újra kezdhesse banditaságát a kormány segédkezése mellett!
Óh, Kossuth Lajos nagyon jó emberismerő volt! Bele látott ő hamarost a vesékbe ! Ha csalafintaságnak ítéli vala Rózsa Sándor vállalkozását, bizonyára nem tiszteli meg őt meg embereit a tiszta honvéd névvel. De látta a tiszta szándékot benne. Látta, hogy a haramiában is megdobogott a s z í v , mikor hazáját veszedelemben tudta. Bizony mondom, neki is helye van azok között, akik a magyar szabadság szent igazáért küzdöttek és e küzdelemnek dicsőséget szereztek.

Részletek Rózsa Sándor, az alföld réme / Történetek a híres rablóvezérről c. könyvből. Írta: Csaba, megjelent 1908, Budapesten, Vass József Könyvkiadóhivatalánál