2017. január 31., kedd

Christian Heermann: A Scotland Yard titkaiból (1)

A hírneves, detektivregényekből, filmekből jól ismert bűnüldöző intézmény szószerint 'skót udvar'-t jelent, s valamikor egy darabka skót föld volt London szívében, amit a X. századi angol uralkodó szakított ki skót „testvérének”, hogy hűbéresként kötelező londoni felruccanásai idejére legyen egy rezidenciája, ahol megpihenhet. A skót udvar aztán, a hatalmi háborúságok miatt visszakerült az angol királyság birtokába, majd területén kapott helyet később a mára hallhatatlan londoni rendőrség... Heermann könyve a Yard történetét, de még inkább történetének legfurfangosabb nyomozásait meséli el. (A bevezető fejezet után ebből mutatunk be kettőt a sok közül...)

A Scotland Yard

A közkedvelt regényíró P. C. Wren a londoni rendőrökről így írt: „Erős, nyugodt és csöndes férfiak, akik fegyvertelenül, és régóta kipróbált tekintéllyel felruházva testesítik meg a törvényt, a rendet és a biztonságot. Egész Európa bámulja őket.”
És Sir John Moylan, aki több mint negyed századig irányította a Temze-parti metropolis rendjének őreit, a londoniak megbecsülését ezekkel a szavakkal magyarázta: „A rendőri hivatal több évszázados hagyománya kölcsönzi nekik a tekintélyt.”

Sir John Moylan nincs egyedül ezzel a véleményével. Hugh Young... sem az 1829-es esztendővel kezdi emlékiratait, amikor a Scotland Yardot voltaképpen alapították, hanem jóval régebbről.

Valamivel kevésbé lelkesen és ezért tárgyilagosabb hangsúlyozással ír a Yard hagyományairól R. L. Jackson, aki Youngot követte a CID parancsnoki tisztségében. „Először is tisztában kell lennünk azzal, hogy a büntetőjog rendszere több mint hatszáz éves fejlődés eredménye, és hogy a rendőrség e rendszer hosszú történetében csak viszonylag későn jelent meg. Ezért a már meglévő keretekbe kellett beilleszteni, és a feladatait olyan elvek szerint kell teljesítenie, amelyek a rendőrség megjelenésénél sokkal régebbi keletűek.”

A „THIEF TAKER GENERAL"

Scotland Yard, 1875
A XIX. század derekáig Anglia azok közé az országok közé tartozott, ahol a büntetőtörvények a legkeményebbek voltak. Már azt is, aki csak megkísérelte, hogy ellopjon egy nyulat, vagy aki 40 shilling és 6 pennynél többet tulajdonított el, vagy valamilyen okiratot meghamisított, halálra ítélték. „Köttessék fel a nyakánál fogva, míg csak meg nem hal.” Kétszázharminckét fajta bűncselekményért járt halálbüntetés, míg Franciaországban csupán hatért.
Az angol polgár törvény előtti egyenlőségére szigorúan ügyeltek: a gazdagoknak éppúgy tilos volt kenyeret lopni, mint a szegényeknek – mindkettőt halálbüntetéssel bünették. A szigorú törvények ellenére azonban állandóan nőtt a bűnözés Londonban. A XVIII. század közepe táján a Temze-parti városban már egymilliónál több ember élt. Az ipari forradalom korszaka – amelyben Nagy-Britannia a világ legnagyobb ipari hatalmává fejlődött – a manufaktúráról a gépi nagyipari termelésre való átmenettel köszöntött be. A társadalmi ellentétek minden korábbinál nagyobb mértékben kiéleződtek. A legszegényebbek a nyomornegyedekben zsúfolódtak öszsze, amelyek a bűnözés megannyi új melegágyává lettek.
A Slumokban a gyermekhalandóság hetvenöt százalékos volt. A fattyúgyerekek többnyire elviselhetetlen terhet jelentettek. Megölték vagy kitették őket. A kitett gyerekekkel azután a különböző koldusbandák élénk kereskedelmet szerveztek.
A nyomornegyedekben számos szülő kínálta fel a leányait prostitúcióra. Ezzel kapcsolatosan szerfelett groteszknek tetszik a korabeli társadalom elitjének bigott képmutatása. Az erkölcsök romlása feletti sirámaikat olyan beszélgetések követték, hogy legközelebb melyik bordélyházba menjenek szórakozni.
Akinek a kurtizánok már semmit nem tudtak felkínálni, az kedvét tölthette, mint néző, a női elítéltek 1817-ig naponta megrendezett nyilvános megkorbácsolásán. Akit pellengérre állítottak, azt bárki büntetlenül bántalmazhatta. A tyburni vesztőhelyen a nyilvános kivégzések egészen 1867-ig népünnepélyszámba mentek. A gazdagok a vesztőhelyet körülvevő házak ablakaiból kísérték figyelemmel e hátborzongató színjátékokat. A büntetőjog-szolgáltatás felett a szadista erőszak, a kegyetlen igazságtalanság és a bosszú elve uralkodott. És a közrend védelmezői nem voltak jobbak a törvényeknél, sem annál a módnál, ahogy ezeket a törvényeket végrehajtották.
Tulajdonuk védelmére a polgárság és a köznemesség a XVI. században saját végrehajtó hatalmat hozott létre, a Squire-ek, a békebírók formájában. Ezek fizetés nélkül folytatták tevékenységüket. A békebíró rendelkezésére álltak a konstáblerek, akik a törvénysértőket tartóztatták le. A közösségek tagjait sorra felszólították erre a szolgálatra, de csak kevesen hajlottak a szóra, mert a rendőröknek saját létfenntartásukat önkényesen megemelt illetékekből és csekély díjazás ellenében kellett biztosítaniuk. A polgárok azonban helyettest állíthattak, s ők a kapható legolcsóbbakat választották a kínálatból: tolvajokat, munkakerülőket és országúti csavargókat.
Természetesen ilyen eszközökkel a bűnözésnek nem tudtak gátat szabni, sőt, a korrupció révén a parázs lángra kapott. A konstáblerek és helyettesítőik, akik Londonban csak éjszaka voltak szolgálatban, az angol főváros sokat gúnyolt figuráivá lettek. A nép a Charlie gúnynévvel illette őket.
London akkoriban egyik leghírhedtebb utcája volt a Ratcliffe Highway, amelynek lebujaiban és bordélyházaiban a Charlie-k „tiszteletére" különböző gúnydalokat énekeltek.
A Charlie-k rövidesen még félelmetesebb „rendőrök" társaságában találhatták magukat. Megszülettek a Thief takerek – a tolvajfogók. Bárki feljogosítva érezhette magát, hogy betörőket, gyilkosokat vagy ártatlanokat elfogjon, békebíró elé állítson és vádat emeljen. Ha az illetőt elítélték, a tolvajfogó a büntetés arányában jutalomban részesült. Csábító volt a vérdíj, a korrupció határtalanná vált. Provokátorok ipart űztek abból, hogy beugrattak fiatal embereket bűntettek elkövetésére, azután a bíró elé hurcolták őket és felvették az érte járó prémiumot.
Mind gyakoribbá vált, hogy a tolvajfogók, a konstáblerek, meg a bűnöző bandák közös vállalkozásokba kezdtek, és megosztoztak a zsákmányon. Bizonyos Jonathan Wild volt a leghírhedtebb tolvajfogó. „Nagy-Britannia és Írország tolvajfogó generálisának" nevezte magát, forgalmas irodát tartott fenn Londonban, és egy előkelő vidéki kúriában élt. Aranyfogantyús sétapálcája nélkül soha nem lehetett őt az utcán látni.
Több mint száz útonállót juttatott akasztófára, kivált olyanokat, akik nem akartak a szolgálatába szegődni; Jonathan Wild volt ugyanis az első, aki megszervezte a londoni alvilágot. A különböző bandák mind neki dolgoztak, ő pedig a közvetítő szerepét játszotta a bűnözők meg a károsultak között.
Eleinte Wild azokat, akiket a cinkostársai megraboltak, felkereste és közölte, hogy balszerencséjük véletlenül tudomására jutott. Ezenkívül felhívta egy zsibárus figyelmét néhány gyanús dologra, és közölte, ha az ellopott érték köztük volna, ő csekély váltságdíj fejében azt visszaszerezné. A károsultak örvendeztek, és az üzlet hamar felvirágzott. Minthogy Wild kezdetben nem fogadott el jutalmat tőlük, híre ment, hogy becsületes ember, aki a közjót szolgálja.
Rövidesen nem is kellett az áldozatokat felkeresnie, mert a meglopottak maguktól jöttek hozzá. Úgy tett, mint aki nagyon elfoglalt, sok kérdést tett fel, és valamelyes előleget kért a fáradozásaiért. A „közvetítéseiről" Wild folyamatosan tájékoztatta ügyfeleit, míg csak végül át nem adta nekik ellopott javaikat. Az általa beszedett különböző nagyságú összegeket azzal indokolta, hogy neki is költségei merültek fel.
Jonathan Wild tizenöt esztendeig tudta folytatni üzelmeit. Senki nem tudta, hogy kapcsolatát meddig terjednek. Gyakran bebizonyította, hogy „tanúi" segítségével minden bírósági eljárást a számára kedvező irányba tud terelni. Csak 1725-ben vették maguknak a bátorságot a hatóságok, hogy Wildet letartóztassák. Rábizonyítottak néhány csalást, és Tyburnben kivégezték.
A Wild-ügynek később következményei lettek. Addig is jó néhány év eltelt még, amíg 1739-ben létrehozták a rendőrbírói közhivatalokat. A korábbi helyzethez képest az egyetlen különbség az volt, hogy a rendőrbírók a törvénysértők ellen többé nem a lakásukon, hanem a közhivatalban jártak el. A London különböző helyein felállított rendőrbíróságok közül a Bow Street-i lett a leghíresebb. A londoni rendőrség voltaképpeni története 1739-ben kezdődött, amikor a Bow Streeten megnyitották a rendőrbírói hivatalt. E hivatal tekintélyét Thomas de Veil ezredes alapozta meg, aki 1748-ig működött itt. Nemcsak bíró volt, hanem nyomozóként is rengeteget fáradozott a rábízott ügyek tisztázásáért. Mindazonáltal azt a dédelgetett tervét, hogy ütőképes bűnüldöző osztályt építsen ki, nem tudta megvalósítani. Senki sem óhajtott a célra pénzt áldozni.
Az áttörés csak az egyik utódának, Henry Fieldingnek, a kiváló írónak sikerült, aki műveiben könyörtelenül fölfedte a korrupciót, és gyilkos gúnyiratot írt Jonathan Wild ellen. Ő alapította meg a Bow Streeten a világ első nyomozóosztályát: egy konstáblercsoportot. A rendőrök „nyomon követték a tolvajokat", és innen kapták a nevüket: Bow Street Runners – a Bow Street-i futók. Soha nem voltak többen tizenötnél.
Jellegzetes figurák a Scotland Yard
történetéből
Fielding pénzt kapott a titkosszolgálat költségvetéséből, és vörös frakkos nyomozóival hatékonyan lépett fel számos bandával szemben. Ő volt a világon az első rendőrfőnök, aki bevezette a körözést, és ezzel meglepő sikereket aratott.
A Bow Street-i futókról alkotott vélemény, ami azt illeti, ingadozó. Fizetségükről a következő határozat volt érvényben: ,A futó egy utcai rablás felderítéséért 40 fontot kap és a rablott holmi értékének 10 százalékát; azonkívül lovat, felszerelést, fegyvereket, és megkapja a gonosztevő minden pénzét; a betörő elfogásáért 40 fontot és egy Tyburn-tikettet, lótolvajért egy Tyburn-tikettet, összeesküvés felderítéséért készpénzben 40 fontot.”
A Tyburn-tikett utalvány volt, amelyre 15-30 fontot fizettek ki. A futók, ahol csak lehetett, „vérdíjat” szedtek, és így egy és más tovább élt Jonathan Wild idejéből. Különböző bankok nagy összegeket fizettek a futóknak meg a bűnözőknek, hogy egy-egy rablás után legalább bizonyos részét visszakapják az értékeiknek. Ez számukra kedvezőbb volt, mint a bankrablók elítélése és elrablott javaik maradéktalan elvesztése. A korrupciót Fieldirrgnek sem sikerült felszámolnia. Számos Bow Street-i futó tekintélyes vagyonnal bírt, amikor meghalt. A leghíresebb közülük, Peter Townsend kereken 20 ezer fontot hagyott az örököseire. A történet arról nem szól persze, hogy milyen módon szerezte a pénzt. Csupán mint kora legsikeresebb nyomozójáról emlékezik meg róla az utókor.
A XVIII. és XIX. század fordulóján London még mindig a világ legnagyobb, s egyben a legtöbb bűnözővel megátkozott városa volt. A hivatalos statisztika szerint minden kilenc lakosra jutott egy olyan, aki „büntetendő, törvényellenes vagy erkölcstelen módon” tartotta el magát. Nem kevesebb, mint harmincezer ember élt betörésből. A shoreditchi nyomornegyedben számtalan zsebtolvaj működött, aki nem volt idősebb ötévesnél. Dr. Patrick Colquhoun, Queen Street-i rendőrbíró kiszámította, hogy az akkori Londonban 115 ezer volt a bűnözők és törvénysértők száma. Tervet dolgozott ki a rendőrség átszervezésére, és javaslatot terjesztett elő a büntetendő cselekmények számának csökkentésére, ám elképzeléseit senki sem támogatta.
Mindeközben Anglia a „világ műhelyévé”, vezető gyarmati hatalommá lett. A szabadversenyes kapitalizmus virágkorát élte.
Londonban mindenki mindenki ellen harcolt. A Temze-parton ötszázötven olyan finomító működött, amelyben csak lopott cukrot dolgoztak fel. A hajórakományok fele nem jutott el rendeltetési helyére. A Temze-parti körzetek biztonságát több száz banda veszélyeztette. Ezek többnyire elég bizarr neveket választottak, és felosztották egymás között a területet. A Fénylovasok a nyugat-indiai utasokat rabolták ki, az Iszappacsirták az apályra szakosodtak, a Verekedős vadászok a rakpartokat és a hajóműhelyeket látogatták, a Rongyosok hajók kirakásánál ingyen dolgoztak, és ezért más hajókat kifoszthattak.
A bandák ellen a City kereskedői és a hajótulajdonosok egy folyami magánrendőrséggel védekeztek. Ezt dr. Colquhoun hozta létre, és 1798-ban a Home Office, a belügyminisztérium alá rendelték, így jött létre az ún. Temze-rendőrség. A bandák garázdálkodásának ugyan korlátot szabtak, de tevékenységüket nem számolták fel. A folyam kalózai ezentúl nem nyíltan folytatták üzelmeiket, hanem visszahúzódtak rejtekhelyeikre.

Ám az ország uralkodó osztályát a bandák garázdálkodásánál jóval nagyobb veszélyek fenyegették. A XIX. század lázas betegként mutatkozott be. A tőkés rendszer ciklikus válságai az elviselhetetlenségig fokozták a nyomort. A munkásosztály szervezett sztrájkokkal válaszolt. Akkortájt a tőkés társadalom valamennyi ellentmondása és gondja Londonban mutatkozott meg a legkiélezettebben. A polgárságnak tehát itt kellett létrehoznia egy megbízható hatalmi eszközt, ha a harcot állni akarta. És ez a hatalmi eszköz a Scotland Yard lett.

Ma is népszerű társasjáték reklámfotója
1829-ben az országgyűlés törvényt hozott a Metropolitan Police of London, a Londoni Városi Rendőrség megalapításáról. Robert Peel (1788-1850) volt a kezdeményező, aki korábban, mint az írországi ügyek államtitkára, gazdag tapasztalatok birtokába jutott az írek elnyomása terén. 1829-ben a belügyminisztériumot vezette. Később többször volt miniszterelnök. A Konzervatív Párt alapítóinak egyike. 1829. szeptember 29-én este masírozott London utcáin az első ezer rendőr a kijelölt körzetébe. Az egyenruha szándékosan a polgári öltözékre hasonlított: kék frakk repdeső fecskefarokkal, fehér pantalló, cilinder. Csak a gombokon volt olvasható a Police szó.
London lakossága gyanakodva, sőt ellenségesen fogadta az állam új erőszakszervezetét, mert még keményebb elnyomástól tartott. Robert Peel lakóháza előtt ezrek gyűltek össze. Szavalókórusok harsantak: „Pfúj, Peel!", „Vesszenek Peel kék ördögei!" – A Bobby és a Peel olyan szidalommá váltak, amelyek eredete Robert Peel nevére vezethető vissza.

...A londoni rendőrség első elnökei Charles Rowan, a Waterlooi csata veterán harcosa, és egy fiatal ügyvéd, Richard Mayne voltak. Ők állapították meg a következőket: „A rendőrségnek mindig pártatlannak kell maradnia, s a törvények végrehajtásában politikai és társadalmi okokból senkinek sem szabad kedveznie vagy kárt okoznia.” A Peel-féle Metropolitan Police-on kívül Londonban egy másik rendőrség is volt és van: a City Police. Illetékességi területe a Lombard Street körüli kis körzet, és mindenekelőtt a nagy bankokat biztosítják. A City-rendőrök az egész szigetbirodalom legjobban fizetett rendőrei. Szigorúan ügyelnek rá, hogy mások ne avatkozzanak illetékességi körükbe.

A Scotland Yard munka közben, 1967-ben
Ezzel London a világ egyetlen olyan városa, ahol két egymástól független rendőri közigazgatás működik. Okai messzire visszanyúlnak a történelembe.
A város legrégebbi része, a „City of London" valószínűleg már időszámításunk elején kialakult. Később e mag körül a szomszédos községek koszorúja nőtt ki, amelyek tulajdonán a Middlesex, Kent, Essex és Surrey grófságok osztoztak. Mindenütt más törvények voltak érvényben.
1700 körül kezdődött az egységes városi közigazgatás megteremtése, de csak 1888-ban kapta meg London az önálló grófság státusát. A Cityt azonban nem olvasztották egybe a többi városrésszel, mert az nem akarta elveszteni előjogait. Az, hogy Robert Peelnek már hatvan évvel korábban sikerült a Metropolitan Police illetékességét a City kivételével a város egész területére kiterjesztenie, kétségtelenül az egymás ellen küzdő különböző érdekcsoportok feletti győzelemként értékelendő.
A Metropolitan Police elnöksége számára a Whitehall Place 4-es számú épületét választották ki. E térnek köszönhetően a londoniak az új rendőrségi épület számára hamarosan nevet találtak: Scotland Yardnak nevezték el. Az épületről azután a név áttevődött magára az
intézményre.
1842-ben kísérletet tettek a bűnözés sikeresebb leküzdésére. Tizenkét Bobby polgári öltözékre cserélte egyenruháját: nyomozó lett belőlük. A Scotland Yard elnevezés a londoni rendőrségnek erre a bűnüldöző osztályára is kiterjedt.

(Folytatjuk)


Forrás: Christian Hermann: A Scotland Yard titkaiból. Zrinyi Katonai Kiadó, Budapest, 1989. Ford. Elek István

2017. január 27., péntek

Christian Morgenstern és a költészet "fellazitása"



A költő 1905-ben
Az 1871-1914 között élt, sokáig nagybetegen kezelt, majd az első világháború kitörésének előestéjén örökölt tüdőbajban elhunyt német költő meggyőződése volt, hogy a humornak kell fellazítania és széttördelnie az emberben lakozó sokszor fülledt és mélabús komolyságot. Sorsa tragikumából óhatatlanul ezt a következtetést szűrte le, költészetében viszont meg is valósitotta a szinte lehetetlent: tragikus hangú témáit harsány akasztófahumorba csomagolta, mosolya mögött pedig állandóan ott magasodiuk az akasztófa - a tragédia - árnya. Ő, aki megjárta a Varázshegy Davosának poklát, a szűrrealizmus ősének tekinthető. Az Európára nehezedő háborús kényszerpszichózis az ő lelkét is megfeküdte és fura költészetét a tiltakozás gesztusaival látta el. Maradandó hirnevet az Akasztófa énekek cimű kötetével teremtett, legtöbb darabja magyarul is megjelent. (Belelapoztunk, s ennyi fért hirtelen a talicskánkba...)





NEM! 
Nein!

Zeng az ég? 
Zug a szél? 
Huhú! 
Uhu hangja kél?

Nem!

Az akasztófa kurta
hurka,
az nyög, az nyikordul,
mintha ló,
nyargaló,
dögrehajszolt vén fakó
gyomra zordul vízért kordul
(s messze a kút, nincs akó).

/ford. Katona Tamás/


A TÉRD 
Das Knie

A föld körül egy térd bolyong. 
Egy térd és semmi más. 
Nem szálfa-csonk, nem ponyva-rongy! 
Egy térd és semmi más.

Szitává lőttek egy legényt 
a háború alatt, 
de térde, szent ereklyeként 
sértetlenül maradt.


Azóta társtalan bolyong.
Egy térd és semmi más.
Nem szálfa-csonk, nem ponyva-rongy.
Egy térd és semmi más.

/ford. Molnár Imre/


A CSUKA 
Der Hecht

Egy csuka Szent Antal szavát 
követve döntött: a család 
a vegetáriánus eszme 
magasztos erkölcsét kövesse.

S azóta kosztja már csakis 
tó-rózsa, tó-fű, tó-kavics. 
De rózsa, fű, kő, ó iszony, 
kicsurgott alfelén bizony.

S a tó lőn illattal tele. 
Ötszáz hal fordult föl bele. 
Szent Antal, látva, felkiáltott 
(csak ennyit): Áldott, áldott, áldott!

/ford. Molnár Imre/


A KÉT SZAMÁR 
Die beiden Esel

Egy balgatag szamár e szép 
szavakkal hívta hitvesét:

„Én is gügye, te is gügye, 
legjobb, ha meghalunk, ugye?"

De mint gyakorta ily esetben 
vidáman élnek mind a ketten.

/ford. Molnár Imre/


A KŐÖKÖR 
Der Steinochs

A kőökör elkomorult: 
reszkethet a sok nyomorult. 
A szarva, hogyha öklel, öl — 
hátul bemegy, kijő elöl. 
Ó!

A kőökör a hegyre megy,
 előtte minden megremeg. 
A tápláléka — meglepő — 
legtöbbször ember-agyvelő. 
Ó!

A kőökör nem múlik el,
a húsa sose mállik el.
Te por vagy, ám ő kő, tömör!
Szívesen lennél kőökör?
No?

/ford. Katona Tamás/


A TÜSSZENTÉS 
Der Schnupfen

Egy tüsszentés ül a teraszon, 
hogy újabb áldozatra másszon.

És csakhamar bőszen lecsap 
Schrimm úrra, mint a sorsharag. 

„Hápcsi!" — Schrimm válaszol legitt, —
s folytatja hétfő reggel:

/ford. Jékely Zoltán/


Válogatta és eltalicskázta: Bakter Bálint

2017. január 17., kedd

Nősüléshez sorakozó! (13)

Tower Vilmos, aki a házasulandók iránti jóindulattól vezettetve osztotta meg könyvében (Kit vegyek el feleségül?) tapasztalatát a nyájas és érdeklődő olvasóval, úgy döntött, hogy mindenáron megmenti a jövendő férjeket, s apró tudnivalókat is elárult a jó házasság titkaiból.

1. Az étkezésekre pontosan jelenj meg. Fontos ok nélkül ne várakoztasd meg családodat!
2. A legjobb asszonyra sem árt vigyázni félszemmel. De arra, akinek nincs állandó elfoglaltsága, jobb két szemmel ügyelni,
3. Feleségednek apró panaszait hallgasd meg nyugodtan.
4. Ne dicsekedj feleséged előtt vagy az ő jelenlétében az ú. n. anyós-viccekkel. 
5. Soha ne fedd, korhold feleségedet, ne akard őt nevelni, javítani — gyermekeid előtt! Sőt előttük mindig tisztelettel és a legnagyobb elragadtatás hangján szólj anyjukról. 
6. Természetes, hogy törekedned kell takarékos életbeosztásra és a szórakozások helyes értelmezésére. De viszont adj feleségednek ne csak annyi pénzt, amennyi a háztartásra okvetlenül szükséges, hanem egyúttal annyit, amennyivel a saját jogos szükségleteit is fedezheti.

Persze, ettől még kisiklodhat egy-egy jól induló házasság, mert vannak olyan helyzetek, melyekből a férfiak nehezen tudnak kilábalni. Az egyik ilyen az állandó logikára, az ésszerű gondolkodásra való hivatkozás. "Ilyenkor a férj
rendszerint roppant igazságtalan...  mintha azt követelné nejétől, hogy ennek is nőjön bajusza, Hiszen állandó és egyetemes lélektani igazság, hogy a férfi inkább az észnek, a logikának az embere, míg viszont a nőnél a nagyobb, élesebb észt pótolja a néha sokkal hasznosabb, gyakorlatibb, beváltabb megérzés, intuíció, szimat, ami meg a férjnél hiányzik." Kerüljük ugyanakkor a "ha törik, ha szakad" merevséget követelményeinkben. Muassunk hajékonyságot az asszonyi akarattal szemben, kisebb ügyekben ne akadékoskodjunk.  "A makacsság és a keményfejűség nem az okosak erénye."
Ne fojtsuk asszonyunkba a szót. (A szerző szerint "Azért nő, hogy beszéljen; neki is van szája és joga a szóláshoz. A jó Isten azért adott a nőnek nagyobb és bővebb beszédképességet, hogy a folytonos beszéddel hamarabb taníthassa gyermekeit az „anya-nyelvre“.)
A durva beszédű, kategorikus, zsarnokoskodó férj sose népszerű. Jó, ha kitartóan kerüli a hosszas vitatkozást. Ne várjuk el, hogy feleségünk állandóan derűs hangulatot teremtsen körülöttünk. Neki is lehetnek nehéz pillanatai. Ne tekintsük játékszernek, ékszernek a nőt. Meg aztán ez is: "Feleségedet szeresd, de ne légy szerelmed majma, bolondja, bohóca." Ne turkáljunk a nehéz munkával ekészitett ételben, ne jajongjunk, ne bőszüljünk fel minden apróság miatt. A nagy perpatvarok kis viszályokból erednek, elmérgesednek. ("Elnagyolt csekélységek, huszadrangú félreértések, csacsiságok, mint a hajóóriásoknak kis nyílásába lopódzott vízcseppek, ha állandósulnak, elsüllyesztéssel fenyegethetik boldogsággal indult tíz-, húszéves házasságok szent bárkáit.")
Még néhány bölcs tanács: 
"Azt se felejtsük el, hogy ahol ketten meg nem férnek, mindig kínálkozik hely — egy harmadik számára! És akik nem egymásban keresik a boldogságot, egymás mellett szokták azt keresni."
"Ne tégy gyermekeid között különbséget. Ez nagyon fáj az anyai szívnek."
"Ne légy féltékeny gyermekeid édesanyjára, ha őt jobban szeretik, mint téged vagy nagyobb bizalommal vannak iránta."
"Ne sértsd meg feleséged hiúságát. Még kevésbbé éreztesd vele szóval vagy tettel, hogy személye nem tetszik neked. A feleségnek szüksége van arra a meggyőződésre vagy legalábbis arra az illúzióra, hogy tetszik a férjének"
"Feleséged soha ne sejtse, hogy más nő jobban tetszik neked, mint ő. Ne mutass feltűnő érdeklődést feleséged kíséretében más nők iránt!"
"Ne is akarj gyanús kíváncsisággal kutatni és tapogatódzni feleséged titkaiban! Ne kutasd feleséged múltját!"
"Családi otthonodtól tartsd távol a túlságos gyakori látogatókat, még ha ezek jóbarátaid, sőt rokonaid is vagy feleséged női rokonai, illetve jó barátnői, de leginkább tartsd távol a kotnyeles, hamis nőket." (Nem beszélve a "házibarátról"...)
"Aki feleségét megveri, balkezével üti a jobbat.“

Ha ezeket mind igyekszünk betartani, lehet, hogy házasságunk nem lesz kötelezően fenékig tejfel, de legalább megpróbáltunk. Adtunk magunknak némi esélyt...

A könyv teljes szövege elolvasható itt