2017. február 15., szerda

Christian Heermann: A Scotland Yard titkaiból (3)

Jonathan Whicher tragédiája / II.

Constance
...Röviddel Constance Kent születése után a Road Hill House-ban felfogadták pesztonkának Marry Pratfot. Mr. Kentre mély benyomást tett a lány vonzó megjelenése, és nem tartott soká, hogy a ház ura éjszakáit gyakrabban töltse Miss Pratt szobájában, mint a felesége mellett, aki Constance születése óta betegeskedett. Nemsokára rá Mrs. Kent meghalt. Egy év múlva a gyászoló özvegy házasságot kötött Marry Prattel.
A tizennyolc éves Edward szemrehányásokkal illette atyját, mire kiutasították a házból, és a fiú az Egyesült Államokba ment. Amikor Constance hétéves lett, házitanítót fogadtak mellé. A mostani Mrs. Kent keményen kézben tartotta a házat. Ha Constance tollbamondáskor csak egy szót is hibásan írt le, mostohaanyja megbüntette. A verésen kívül Mrs. Kent akár az étkezésmegvonást is megfelelő eszköznek tartotta arra, hogy a gyermek helyesírását javítsa. Ugyanilyen bánásmódban volt része Williamnek, a lány alig idősebb fivérének is.

A két gyermek tudomást szerzett Edward bátyjuk létezéséről, aki még mindig az Egyesült Államokban élt, és egy nap eltűntek a Road Hill House-ból. Mindössze tíz mérföldet tettek meg, amikor Bath-ban a konstáblerek elfogták őket, Szertefoszlott az álmuk, hogy eljussanak Amerikába. Constance-nak ezután egy bentlakó iskolába kellett tanulnia Beckingtonban, és több mint másfél évig nem volt szabad hazajönnie. William Kentet egy nevelőotthonban helyezték el. Később Constance engedélyt kapott, hogy a vakációt Roadban tölthesse. A kislány látta, hogy milyen féltő gondoskodással veszik körül odahaza időközben született féltestvéreit, és látta azt is, hogy a szülők kivált a kis Savile-t halmozták el szeretetük jeleivel, inkább, mint a valamivel idősebb Francist. Constance számára a vakáció napjai örömtelenül teltek. Jelenlétét olyan elkerülhetetlen rossznak tekintették, amit ha tetszik, ha nem, el kellett fogadniuk.
Abban az évben az iskolai szünet három héttel a gyilkosság előtt kezdődött, és az első, amit Constance megérkezésekor megtudott, az volt, hogy Amerikában meghalt a bátyja, Edward, akit ugyan személyesen nem ismert, de aki iránt mindig is rajongó vonzalmat érzeti. Constance napokig rótta egymagában, gondolataiba merülten a Road körüli sétautakat. Azután a szomszédok megfigyelték, hogy a lány szinte megszakítás nélkül féltestvérével, Savile-lel volt együtt; játszott vele, ugrándoztak, futkároztak, és szemmel láthatóan ugyanolyan szívélyességgel bánt vele, mint amihez agyerek a szüleitől volt szokva.
Whicher felügyelő ezután Crowley tiszteletessel, Trowbridge polgármesterével tárgyalt. A nyomozó kérdésére, hogy a Road Hill House-ban körülnézhessen, a hivatalnok merev elutasítással válaszolt, órákig tartó hercehurca után végül beleegyezését adta. A Londonból való rendőrtiszt Fowley főfelügyelő társaságában megtekinthette a helyszínt.
A Road Hill House-ban Fowley nagyon elcsodálkozott a felügyelő viselkedésén.
– Hogyan lehet ily módon kideríteni egy gyilkosságot? – kérdezte, amikor látta, hogy Whicher minden lépcsőfokot behatóan tanulmányoz.
– Ha a nyom helyes – felelte Whicher –, egyre újabb és újabb felismerésekhez vezet. Ha hibás, egy-kettőre semmivé válik. Ez a lépcső azonban valóban új felismeréseknek tár kaput.
A nyomozó folytatta vizsgálatait. Megállapította, hogy az ember eljuthat a földszintre anélkül, hogy a lépcső nyikorogna. Ehhez csak a lépcső jobb oldalát kellett igénybe venni. Ezután Whicher Constance Kent szobáját kereste fel.
– Semmiről sem tudok – felelte a lány a nyomozó kérdésére. – Csütörtökön kilenckor aludni mentem és semmit sem hallottam.
– Egyedül alszik ebben a szobában? – kérdezte Whicher.
– Igen.
– Akkor éjszaka is egyedül volt, amikor a testvére meghalt?
– Minden éjszaka egyedül vagyok.
– Szabad megtekintenem a fehérneműjét?
A ház ura, Samuel Kent mindig a leggondosabban ügyelt a rendre. Minden szekrényben jegyzéknek kellett lennie a benne őrzött tárgyakról. Whicher kézbe vette Constance szekrényéből a fehérneműjegyzéket.
– Hol van a három hálóinge?
— Már csak kettő van. Egy ingem a legutóbbi mosásnál elveszett. A tizenhat éves Constance a kikérdezés alatt határozott egyéniség benyomását keltette. Sőt, korához képest nagyon is öntudatosnak tűnt. A felügyelő Fowley társaságában visszatért Trowbridge-be. Már sötét volt, amikor a városba érkeztek.
„Dolly" Williamson arra használta fel a napot, hogy a beckingtoni iskolában tudakozódjék. Az igazgató arról számolt be neki, hogy Constance Kent értelmes, de ugyanakkor kissé dacos és ingerlékeny növendék. Egy ízben az egyik tanára megintette, amit nagyon sérelmesnek érzett, és sértett büszkesége egyhamar gyűlöletbe, sőt bosszúvágyba csapott át. Aznap a pincében kinyitott egy gázcsapot, azért, hogy – miként később mondta – „az egész miskulanciát a levegőbe röpítse". Szerencsére a nyitott csapot időben felfedezték. A Constance elleni további lépésekről csak az apja társadalmi állására való tekintettel álltak el.
Williamson megtudta, hogy Constance két osztálytársa Beckingtonban tölti a vakációt. Noha Helen Moody és Louisa Haverhill nem állt közeli barátságban Constance-szal, de a szünidő után a lány mindig elpanaszolta nekik bánatát. Boldog volt, valahányszor a roadi napok véget értek. Szüleiről, kivált mostohaanyjáról Constance nemcsak elítélően, hanem egyenesen gyűlölködve nyilatkozott. És minden baj forrását testvérében, Savile-ban látta, aki szülei osztatlan gondoskodását élvezte. „Ez a fattyú – mondta Constance – valahányszor leül az étkezőasztalhoz, a szülei előmelegítik a széket. A legtöbb étkezés idejét is ő határozza meg. Ha Savile éhes, mostohaanyámnak éppen az a megfelelő időpont rá, hogy az egész családot asztalhoz szólítsa. Nekem azonban előírják, hogy este hány órakor menjek aludni. És ha levelet kapok, az első, aki elolvassa, a mostohaanyám. Ha nem tetszik neki valami benne, egyszerűen a tűzbe veti." Amikor Williamson beszámolt nyomozásáról, Whicher egy percig hallgatott.
– Holnap reggel – szólalt meg azután – indítványozni fogom a letartóztatási parancsot. Letartóztatom Constance Kentet, aki előre megfontolt szándékkal megölte mostohatestvérét, Savile-t.
Samuel Kent kormányfelügyelő leányának, Constance Kentnek a letartóztatása nagy szenzáció volt. Egy tizenhat éves lány, mint gyilkos! Ilyen még nem volt.

A póruljárt detektiv
1860. július 21-én a Times így írt: .Amikor Whicher felügyelő Constance Kentet kivezette a házból, hogy beültesse a kocsijába, a várakozók tömegében nagy izgalom támadt. Whichernek nagy fáradságába telt, hogy foglyával eljusson a kocsiig. Constance Kentet a roadi Temperance Hallba vitték, ahol a községi elöljáróság titkos ülést tartott az őrizetbe vételről. Whicher felügyelő ismertette bizonyítékait. Whicher Miss Constance meghatározatlan idejű, börtönben letöltendő őrizetbe vételét követelte, további bizonyítékok beszerzése érdekében, és vallomásra bírása végett. A községi elöljáróság mindazonáltal csak hét nap haladékot adott neki a végleges bizonyítékok beszerzésére. Minthogy Jonathan Whicheren kívül alighanem senki sem hiszi, hogy a rettenetes roadi gyilkosságot egy alig tizenhat esztendős, törékeny lányka követte el, és minthogy senki sem lát tettére indítékot, Constance Kent számára csak enyhített fogdái fogva tartást rendeltek el. Maga a leányka rémülettől dermedt arckifejezéssel hangoztatta ártatlanságát. A lakosság nyugtalansága tegnap este nagyon heves formákat öltött. Kövekkel dobálták meg Whicher felügyelő lakószobájának ablakait."

Jonathan Whicher tehát hét nap haladékot kapott a bizonyítékok megszerzésére. Rá kellett ébrednie, hogy egyedül logikai okfejtéssel nem lehet rábizonyítani valakire egy bűntényt. így a felügyelő Williamsonnal együtt hozzáfogott a hálóing kereséséhez. Két gereblyével méterről méterre átfésülték a közeli tó eliszaposodott partjait. De fáradozásuk hiábavalónak bizonyult. A hálóing nem került elő, és a napok múlásával nőtt a bizalmatlanság a londoni rendőrnyomozók iránt.
„Dolly" Williamson erről később az emlékezéseiben így írt: „Nemcsak a nép volt ellenünk. Ellenünk volt a magisztrátus is, mert egy olyan réteghez tartozó valakit vádoltunk, amelyhez maguk a magisztrátusi urak is tartoztak. És ellenünk volt a helyi rendőrség is, mert ha vád alá helyezi Constance Kentet, ezzel saját magát is vád alá helyezte volna a bűnügyi problémák megoldására való képtelensége miatt."

(Folytatjuk)


Forrás: Christian Hermann: A Scotland Yard titkaiból. Zrinyi Katonai Kiadó, Budapest, 1989. Ford. Elek István

2017. február 5., vasárnap

Christian Heermann: A Scotland Yard titkaiból (2)

Jonathan Whicher tragédiája / I.


A ROAD HILL HOUSE-I GYERMEKGYILKOSSÁG

Road Hill House
Road nyomorúságos, sötét fészek volt több mint száz évvel ezelőtt a dél-angliai Wiltshire grófságban, Trowbridge város közelében. A kis falu lakói akkoriban a posztószövödében vagy a sajtmanufaktúrában dolgoztak szegényes megélhetésükért.
A grófság szövődéinek kormányfelügyelője, Samuel Kent, nem kedvelte a társaságot, és ezért ezt az isten háta mögötti zugot választotta lakhelyéül. Mindamellett rezidenciája, a Road Hill House, a környék legelőkelőbb udvarháza volt.

1860. június 29-e pénteki nap volt. Amikor Elizabeth Gough pesztonka reggel felébredt, megrémült: a négyesztendős kis Savile Kent ágya üres volt.
Elizabeth felrázta az alig idősebb Francist. A kisfiú semmiről sem tudott, ő is mélyen aludt, nem vette észre, hogy testvére mikor és milyen módon tűnt el az ágyából. Gough kisasszony magára kapta reggeli köntösét, végigfutott az első emelet helyiségein, majd a földszinten kereste a gyereket. Rémülten állapította meg: a gyerek nincs a házban.

A Road Hill House többi lakója sem látta aznap reggel a kis Savile-t. Sem a szülők, sem a Samuel Kent első házasságából való két leány, Constance és Mary Ann, sem Sarah Kerslake, a szakácsnő vagy Sarah Cox, a cselédlány. A keresést kiterjesztették a kertre. Perceken belül elébük tárult a rettenetes bizonyosság: Savile Kent halott. A gyermek átvágott nyakkal, szíve fölötti sebbel feküdt a ház mögötti szemétgödörben.

Mr. Kent, az apa
Fowley főfelügyelő, egy érvényesülni vágyó és kissé korlátolt férfi, meg Urch konstábler szemrevételezték a tetthelyet. Legfőbb feladatukat abban látták, hogy megkeressék a gyilkos eszközt. Amikor Fowley megtekintette a gyerekszobát, az ablaküvegen véres kéznyomot fedezett fel, amit a ház lakói addig izgalmukban nem vettek észre. A főfelügyelő letörölte a kéznyomot, mondván, azért, hogy a család meg ne rémüljön.
Hat konstábler egy teljes hétig folytatta a kutatást. Felásták az egész kertet, de a gyilkos fegyver nem került elő. Aztán Fowley megtudta, hogy a gyilkosság előtti napon cigánykaraván vonult át a falun. Immár teljesen feleslegesnek tartotta, hogy Samuel Kent nagypolgári házában keressék a tettest. Ha a közelben cigányok jártak, akkor bármilyen bűntényre azonnal elő lehet keríteni egy tettest! Noha a Road Hill House közelében nem láttak cigányt, Fowley körözést adott ki a cigánykaraván ellen. Ez sem járt eredménnyel. A főfelügyelő azonban mindenáron elő akart állítani egy tettest a községi elöljáróságnak, s jobb híján Elizabeth Gough pesztonkát tartóztatta le. Rövidesen szabadlábra kellett azonban helyeznie, mert a cselekmény indítékául a legcsekélyebb támpont sem kínálkozott. Ezzel véget is ért Mr. Fowley tudománya.

Az angol törvény előírja, hogy a nehezen kideríthető ügyekben London területén kívül is igénybe vehető a Metropolitan Police. A belügyminisztérium Jonathan Whicher felügyelőt, az akkori idők legismertebb nyomozóját küldte Roadba. Ő egyike volt annak a tizenkét rendőrnek, aki 1842-ben az egyenruhát polgári öltözékre cserélte fel, és akik azóta is a Scotland Yard első nyomozóosztályaként működtek.

Akkoriban még nem létezett kriminalisztika, ám Whicher felügyelő négy olyan dologra támaszkodhatott, amely azokban az időkben alkalmanként a nyomozásban sikerhez vezetett: gazdag tapasztalat, megfigyelőképesség, jó emberismeret és logikus kombinációs készség.

Jonathan Whicher (baloldalt) 1860. július 15-én érkezett Roadba, munkatársa, „Dolly" Williamson kíséretében. „Dolly" volt annak a férfinak a – gúnyneve, akit később a nyomozóosztály vezetőjévé neveztek ki. Nyugodt, megfontolt viselkedése miatt nevezték Filozófusnak is. 1860-ban azonban Williamson még meglehetősen jelentéktelen
rendőr.
Whicher felügyelőt a Road Hill House földszintjén Mr. Dunn, Sámuel Kent ügyvédje fogadta.
– Trowbridge-ben a városi elöljáróság közölte velünk – szólt Dunn –, hogy a belügyminisztérium e különös nyomozóosztály egyik rendőrét küldte ki hozzánk, hogy a konstáblereinknek segítsen. Csalódást okozott nekünk, Mr. Whicher, hogy érkezéséről nem értesített előre.
– Ez nálunk nem szokás, uram! – válaszolt Whicher.
Az ügyvéd bizalmatlan volt általában véve a londoni rendőrséggel, de kiváltképp a polgári ruhás nyomozókkal szemben. Dunn ügyvéd megkérdezte a nyomozótól:
– Mihez kezd elsőnek, Mr. Whicher?
– Körülnézek a házban, uram – felelte a felügyelő. – És először is beszélek Mr. és Mrs. Kenttel.
– Mr. Kent engem bízott meg, hogy minden felvilágosítást megadjak önnek. A ház lakóit, kérem, ne háborgassa! A tettest kint kell keresniük.
– A vizsgálatokat – szögezte le hűvösen Jonathan Whicher – én vezetem, és azt teszek,\amit szükségesnek látok.
Az ügyvéd még egy kísérletet tett, hogy áthangolja a nyomozót.
– Kérem, felügyelő, legyen okos! Ugyan kinek állhatott érdekében a Road Hill House-ban, hogy megölje az ártatlan gyermeket?
Elmondta, hogy Mr. és Mrs. Kentet Fowley főfelügyelő és a konstáblerei már mértéken felül megterhelték kérdéseikkel, hogy Mr. Kent teljes határozottsággal tiltakozik az ellen, hogy házának lakóit kapcsolatba hozzák a gyilkossággal, és hogy Whicher minden közelebbi részletet megtudhat Fowley-tól.
– Kerestesse a cigányokat, felügyelő! Mr. Kent ma nem tud beszélni önnel.
Dunn néhány lépést tett az ajtó felé. Arcáról leolvasható volt, hogy befejezettnek tartja a beszélgetést.
Mrs. Kent, a második feleség
Jonathan Whicher szó nélkül távozott a házból. Amint a kint várakozó Williamsonhoz fordult, észrevette, hogy Road szélső házai között egy lovas konstábler éppen befordul a Trowbridge-be vezető útra.
– Cigányok sem ölnek meg ok nélkül gyerekeket, és nem rejtik el a holttestüket – mondta Whicher kísérőjének. – Márpedig erről akarnak meggyőzni. Roadban kocsit bérelünk, és a mai napra visszautazunk Trowbridge-be.
Könnyebb volt kimondani, mint megtenni.
– A kocsink tönkrement – felelte a Lion's Inn gazdasszonya a felügyelő kérdésére –, és az egész faluban nem fog kapni másikat. Hiszen maga londoni besúgó, nem igaz?
– Honnan tudja, hogy... – a felügyelő nem tudta befejezni kérdését, mert az asszony, aki Road határán messze túl közismert volt szószátyárságáról, már tovább beszélt:
– Nem haragszom magára, uram, ámbár maga besúgó. De még ha akarnék sem tudnék kocsit adni magának. Urch konstábler itt járt és óva intett maguktól. Az öreg részeges fickó, de a konstáblerekkel nem szabad a viszonyunkat elrontani. Trowbridge-be indult az imént, hogy oda is megvigye az érkezésük hírét. Maga igazán nem ellenszenves, uram, de a legjobb akarattal sem tudok segíteni.
A felügyelőnek nem volt ellenére az asszony fecsegő hajlama. Értett hozzá, hogy ügyes közbeszólásaival újabb és újabb szóáradatot csaljon elő a gazdasszonyból. És íme, kirajzolódtak az első halvány nyom körvonalai.
A felügyelő megtudta, hogy a roadi konstáblerek csaknem minden este a Lion's Innben italoztak, és közben tetteikkel dicsekedtek. Például a gyilkosság utáni negyedik éjszakán is. Az egyik konstábler talált egy véres hálóinget, amit valaki a konyhai kemencébe rejtett. Fowley főfelügyelő elrendelte, hogy hagyják ott az inget. – Azt hiszem – mondta –, a gyilkos ma éjjel érte fog jönni. Két konstáblert utasított, hogy rejtőzzenek el a konyhába és füleljék le a gyilkost. A falusi rendőrök el is bújtak és a gyilkos valóban eljött – ám a konstáblerek nem vették észre; este túlságosan mélyen néztek a pohár fenekére és búvóhelyükön az igazak álmát aludtak. Másnap reggel Fowley megtiltotta, hogy az ingről több szó essék.
Whicher felügyelő azt is megtudta, hogy Mrs. Kent meggyanúsította Sarah Coxot, az egyik cselédet, hogy ellopott egy hálóinget. Amikor Sarah Cox könnyek között esküdözött, hogy ő nem tolvaj, a gyanú Esther Holley mosónőre esett, aki évek óta állt a Road Hill House szolgálatában.
Másnap délelőtt Jonathan Whicher Roadban egy élelmiszerbolt előtt állt és várt. Amikor egy ötven év körüli asszony jött ki az üzletből, a felügyelő odalépett hozzá:
– Ön Mrs. Cox?
A Road Hill House-ból a cseléd, aki már előző nap látta a nyomozót, összerezzent és félénken körülnézett.:
– Nem én loptam el a hálóinget csületes voltam.erősködött. — Én mindig becsületes voltam.
– Tudom – mondta Whicher –, és gondom lesz rá, hogy magát többé ne gyanúsítsák.
Sarah Cox, akit Fowley az eltűnt hálóing miatt megfélemlített, felbátorodott Whicher bizalmától, és elmondta, hogy miképpen keveredett gyanúba.
A gyilkosság utáni hétfőn, mint máskor is, minden szennyest begyömöszölt egy zsákba, anélkül, hogy alaposabban szemügyre vette volna az egyes darabokat. Ehhez a rettenetes gyilkosság után túlságosan is izgatott volt. Azonkívül mindenfelé a házban konstáblerek futkostak. Amikor a zsákot letette a konyha elé, még gyorsan bement az ebédlőbe.
– Miért? – kíváncsiskodott Whicher.
– Miss Constance kérte, hogy vigyek neki valami innivalót. Utána Sarah Cox kocsira rakta a zsákot és elvitte Mrs. Holleyhoz a mosodába. Ugyanaznap este két konstábler késő éjszakáig a konyhában italozott, és másnap reggel Fowley főfelügyelő nagyon dühös volt.
– Először nem tudtuk, miért dühöng. De azután megtudtuk, hogy a konyhából eltűnt egy ing. Erről az ingről előtte senki nem tudott.
Sarah Cox ezenkívül elmesélte, hogy Mrs. Holley állítása szerint egy hálóing, ami a kísérőjegyzékben szerepelt, nem volt a zsákban.
– Kié volt ez a hálóing? – érdeklődött Whicher.
– Miss Constance hálóinge volt.
A felügyelő elköszönt és visszatért Trowbridge-be. Ott így szólt a munkatársához:
– Tudakozódjék Mr. Kentről és családjáról.
„Dolly" Williamson beszélt néhány szomszéddal Roadban. Megtudta egy elbocsátott szolgálólány nevét is, és felkereste őt. Másnap estig a következőket derítette ki...

(Folytatjuk)


Forrás: Christian Hermann: A Scotland Yard titkaiból. Zrinyi Katonai Kiadó, Budapest, 1989. Ford. Elek István

2017. január 31., kedd

Christian Heermann: A Scotland Yard titkaiból (1)

A hírneves, detektivregényekből, filmekből jól ismert bűnüldöző intézmény szószerint 'skót udvar'-t jelent, s valamikor egy darabka skót föld volt London szívében, amit a X. századi angol uralkodó szakított ki skót „testvérének”, hogy hűbéresként kötelező londoni felruccanásai idejére legyen egy rezidenciája, ahol megpihenhet. A skót udvar aztán, a hatalmi háborúságok miatt visszakerült az angol királyság birtokába, majd területén kapott helyet később a mára hallhatatlan londoni rendőrség... Heermann könyve a Yard történetét, de még inkább történetének legfurfangosabb nyomozásait meséli el. (A bevezető fejezet után ebből mutatunk be kettőt a sok közül...)

A Scotland Yard

A közkedvelt regényíró P. C. Wren a londoni rendőrökről így írt: „Erős, nyugodt és csöndes férfiak, akik fegyvertelenül, és régóta kipróbált tekintéllyel felruházva testesítik meg a törvényt, a rendet és a biztonságot. Egész Európa bámulja őket.”
És Sir John Moylan, aki több mint negyed századig irányította a Temze-parti metropolis rendjének őreit, a londoniak megbecsülését ezekkel a szavakkal magyarázta: „A rendőri hivatal több évszázados hagyománya kölcsönzi nekik a tekintélyt.”

Sir John Moylan nincs egyedül ezzel a véleményével. Hugh Young... sem az 1829-es esztendővel kezdi emlékiratait, amikor a Scotland Yardot voltaképpen alapították, hanem jóval régebbről.

Valamivel kevésbé lelkesen és ezért tárgyilagosabb hangsúlyozással ír a Yard hagyományairól R. L. Jackson, aki Youngot követte a CID parancsnoki tisztségében. „Először is tisztában kell lennünk azzal, hogy a büntetőjog rendszere több mint hatszáz éves fejlődés eredménye, és hogy a rendőrség e rendszer hosszú történetében csak viszonylag későn jelent meg. Ezért a már meglévő keretekbe kellett beilleszteni, és a feladatait olyan elvek szerint kell teljesítenie, amelyek a rendőrség megjelenésénél sokkal régebbi keletűek.”

A „THIEF TAKER GENERAL"

Scotland Yard, 1875
A XIX. század derekáig Anglia azok közé az országok közé tartozott, ahol a büntetőtörvények a legkeményebbek voltak. Már azt is, aki csak megkísérelte, hogy ellopjon egy nyulat, vagy aki 40 shilling és 6 pennynél többet tulajdonított el, vagy valamilyen okiratot meghamisított, halálra ítélték. „Köttessék fel a nyakánál fogva, míg csak meg nem hal.” Kétszázharminckét fajta bűncselekményért járt halálbüntetés, míg Franciaországban csupán hatért.
Az angol polgár törvény előtti egyenlőségére szigorúan ügyeltek: a gazdagoknak éppúgy tilos volt kenyeret lopni, mint a szegényeknek – mindkettőt halálbüntetéssel bünették. A szigorú törvények ellenére azonban állandóan nőtt a bűnözés Londonban. A XVIII. század közepe táján a Temze-parti városban már egymilliónál több ember élt. Az ipari forradalom korszaka – amelyben Nagy-Britannia a világ legnagyobb ipari hatalmává fejlődött – a manufaktúráról a gépi nagyipari termelésre való átmenettel köszöntött be. A társadalmi ellentétek minden korábbinál nagyobb mértékben kiéleződtek. A legszegényebbek a nyomornegyedekben zsúfolódtak öszsze, amelyek a bűnözés megannyi új melegágyává lettek.
A Slumokban a gyermekhalandóság hetvenöt százalékos volt. A fattyúgyerekek többnyire elviselhetetlen terhet jelentettek. Megölték vagy kitették őket. A kitett gyerekekkel azután a különböző koldusbandák élénk kereskedelmet szerveztek.
A nyomornegyedekben számos szülő kínálta fel a leányait prostitúcióra. Ezzel kapcsolatosan szerfelett groteszknek tetszik a korabeli társadalom elitjének bigott képmutatása. Az erkölcsök romlása feletti sirámaikat olyan beszélgetések követték, hogy legközelebb melyik bordélyházba menjenek szórakozni.
Akinek a kurtizánok már semmit nem tudtak felkínálni, az kedvét tölthette, mint néző, a női elítéltek 1817-ig naponta megrendezett nyilvános megkorbácsolásán. Akit pellengérre állítottak, azt bárki büntetlenül bántalmazhatta. A tyburni vesztőhelyen a nyilvános kivégzések egészen 1867-ig népünnepélyszámba mentek. A gazdagok a vesztőhelyet körülvevő házak ablakaiból kísérték figyelemmel e hátborzongató színjátékokat. A büntetőjog-szolgáltatás felett a szadista erőszak, a kegyetlen igazságtalanság és a bosszú elve uralkodott. És a közrend védelmezői nem voltak jobbak a törvényeknél, sem annál a módnál, ahogy ezeket a törvényeket végrehajtották.
Tulajdonuk védelmére a polgárság és a köznemesség a XVI. században saját végrehajtó hatalmat hozott létre, a Squire-ek, a békebírók formájában. Ezek fizetés nélkül folytatták tevékenységüket. A békebíró rendelkezésére álltak a konstáblerek, akik a törvénysértőket tartóztatták le. A közösségek tagjait sorra felszólították erre a szolgálatra, de csak kevesen hajlottak a szóra, mert a rendőröknek saját létfenntartásukat önkényesen megemelt illetékekből és csekély díjazás ellenében kellett biztosítaniuk. A polgárok azonban helyettest állíthattak, s ők a kapható legolcsóbbakat választották a kínálatból: tolvajokat, munkakerülőket és országúti csavargókat.
Természetesen ilyen eszközökkel a bűnözésnek nem tudtak gátat szabni, sőt, a korrupció révén a parázs lángra kapott. A konstáblerek és helyettesítőik, akik Londonban csak éjszaka voltak szolgálatban, az angol főváros sokat gúnyolt figuráivá lettek. A nép a Charlie gúnynévvel illette őket.
London akkoriban egyik leghírhedtebb utcája volt a Ratcliffe Highway, amelynek lebujaiban és bordélyházaiban a Charlie-k „tiszteletére" különböző gúnydalokat énekeltek.
A Charlie-k rövidesen még félelmetesebb „rendőrök" társaságában találhatták magukat. Megszülettek a Thief takerek – a tolvajfogók. Bárki feljogosítva érezhette magát, hogy betörőket, gyilkosokat vagy ártatlanokat elfogjon, békebíró elé állítson és vádat emeljen. Ha az illetőt elítélték, a tolvajfogó a büntetés arányában jutalomban részesült. Csábító volt a vérdíj, a korrupció határtalanná vált. Provokátorok ipart űztek abból, hogy beugrattak fiatal embereket bűntettek elkövetésére, azután a bíró elé hurcolták őket és felvették az érte járó prémiumot.
Mind gyakoribbá vált, hogy a tolvajfogók, a konstáblerek, meg a bűnöző bandák közös vállalkozásokba kezdtek, és megosztoztak a zsákmányon. Bizonyos Jonathan Wild volt a leghírhedtebb tolvajfogó. „Nagy-Britannia és Írország tolvajfogó generálisának" nevezte magát, forgalmas irodát tartott fenn Londonban, és egy előkelő vidéki kúriában élt. Aranyfogantyús sétapálcája nélkül soha nem lehetett őt az utcán látni.
Több mint száz útonállót juttatott akasztófára, kivált olyanokat, akik nem akartak a szolgálatába szegődni; Jonathan Wild volt ugyanis az első, aki megszervezte a londoni alvilágot. A különböző bandák mind neki dolgoztak, ő pedig a közvetítő szerepét játszotta a bűnözők meg a károsultak között.
Eleinte Wild azokat, akiket a cinkostársai megraboltak, felkereste és közölte, hogy balszerencséjük véletlenül tudomására jutott. Ezenkívül felhívta egy zsibárus figyelmét néhány gyanús dologra, és közölte, ha az ellopott érték köztük volna, ő csekély váltságdíj fejében azt visszaszerezné. A károsultak örvendeztek, és az üzlet hamar felvirágzott. Minthogy Wild kezdetben nem fogadott el jutalmat tőlük, híre ment, hogy becsületes ember, aki a közjót szolgálja.
Rövidesen nem is kellett az áldozatokat felkeresnie, mert a meglopottak maguktól jöttek hozzá. Úgy tett, mint aki nagyon elfoglalt, sok kérdést tett fel, és valamelyes előleget kért a fáradozásaiért. A „közvetítéseiről" Wild folyamatosan tájékoztatta ügyfeleit, míg csak végül át nem adta nekik ellopott javaikat. Az általa beszedett különböző nagyságú összegeket azzal indokolta, hogy neki is költségei merültek fel.
Jonathan Wild tizenöt esztendeig tudta folytatni üzelmeit. Senki nem tudta, hogy kapcsolatát meddig terjednek. Gyakran bebizonyította, hogy „tanúi" segítségével minden bírósági eljárást a számára kedvező irányba tud terelni. Csak 1725-ben vették maguknak a bátorságot a hatóságok, hogy Wildet letartóztassák. Rábizonyítottak néhány csalást, és Tyburnben kivégezték.
A Wild-ügynek később következményei lettek. Addig is jó néhány év eltelt még, amíg 1739-ben létrehozták a rendőrbírói közhivatalokat. A korábbi helyzethez képest az egyetlen különbség az volt, hogy a rendőrbírók a törvénysértők ellen többé nem a lakásukon, hanem a közhivatalban jártak el. A London különböző helyein felállított rendőrbíróságok közül a Bow Street-i lett a leghíresebb. A londoni rendőrség voltaképpeni története 1739-ben kezdődött, amikor a Bow Streeten megnyitották a rendőrbírói hivatalt. E hivatal tekintélyét Thomas de Veil ezredes alapozta meg, aki 1748-ig működött itt. Nemcsak bíró volt, hanem nyomozóként is rengeteget fáradozott a rábízott ügyek tisztázásáért. Mindazonáltal azt a dédelgetett tervét, hogy ütőképes bűnüldöző osztályt építsen ki, nem tudta megvalósítani. Senki sem óhajtott a célra pénzt áldozni.
Az áttörés csak az egyik utódának, Henry Fieldingnek, a kiváló írónak sikerült, aki műveiben könyörtelenül fölfedte a korrupciót, és gyilkos gúnyiratot írt Jonathan Wild ellen. Ő alapította meg a Bow Streeten a világ első nyomozóosztályát: egy konstáblercsoportot. A rendőrök „nyomon követték a tolvajokat", és innen kapták a nevüket: Bow Street Runners – a Bow Street-i futók. Soha nem voltak többen tizenötnél.
Jellegzetes figurák a Scotland Yard
történetéből
Fielding pénzt kapott a titkosszolgálat költségvetéséből, és vörös frakkos nyomozóival hatékonyan lépett fel számos bandával szemben. Ő volt a világon az első rendőrfőnök, aki bevezette a körözést, és ezzel meglepő sikereket aratott.
A Bow Street-i futókról alkotott vélemény, ami azt illeti, ingadozó. Fizetségükről a következő határozat volt érvényben: ,A futó egy utcai rablás felderítéséért 40 fontot kap és a rablott holmi értékének 10 százalékát; azonkívül lovat, felszerelést, fegyvereket, és megkapja a gonosztevő minden pénzét; a betörő elfogásáért 40 fontot és egy Tyburn-tikettet, lótolvajért egy Tyburn-tikettet, összeesküvés felderítéséért készpénzben 40 fontot.”
A Tyburn-tikett utalvány volt, amelyre 15-30 fontot fizettek ki. A futók, ahol csak lehetett, „vérdíjat” szedtek, és így egy és más tovább élt Jonathan Wild idejéből. Különböző bankok nagy összegeket fizettek a futóknak meg a bűnözőknek, hogy egy-egy rablás után legalább bizonyos részét visszakapják az értékeiknek. Ez számukra kedvezőbb volt, mint a bankrablók elítélése és elrablott javaik maradéktalan elvesztése. A korrupciót Fieldirrgnek sem sikerült felszámolnia. Számos Bow Street-i futó tekintélyes vagyonnal bírt, amikor meghalt. A leghíresebb közülük, Peter Townsend kereken 20 ezer fontot hagyott az örököseire. A történet arról nem szól persze, hogy milyen módon szerezte a pénzt. Csupán mint kora legsikeresebb nyomozójáról emlékezik meg róla az utókor.
A XVIII. és XIX. század fordulóján London még mindig a világ legnagyobb, s egyben a legtöbb bűnözővel megátkozott városa volt. A hivatalos statisztika szerint minden kilenc lakosra jutott egy olyan, aki „büntetendő, törvényellenes vagy erkölcstelen módon” tartotta el magát. Nem kevesebb, mint harmincezer ember élt betörésből. A shoreditchi nyomornegyedben számtalan zsebtolvaj működött, aki nem volt idősebb ötévesnél. Dr. Patrick Colquhoun, Queen Street-i rendőrbíró kiszámította, hogy az akkori Londonban 115 ezer volt a bűnözők és törvénysértők száma. Tervet dolgozott ki a rendőrség átszervezésére, és javaslatot terjesztett elő a büntetendő cselekmények számának csökkentésére, ám elképzeléseit senki sem támogatta.
Mindeközben Anglia a „világ műhelyévé”, vezető gyarmati hatalommá lett. A szabadversenyes kapitalizmus virágkorát élte.
Londonban mindenki mindenki ellen harcolt. A Temze-parton ötszázötven olyan finomító működött, amelyben csak lopott cukrot dolgoztak fel. A hajórakományok fele nem jutott el rendeltetési helyére. A Temze-parti körzetek biztonságát több száz banda veszélyeztette. Ezek többnyire elég bizarr neveket választottak, és felosztották egymás között a területet. A Fénylovasok a nyugat-indiai utasokat rabolták ki, az Iszappacsirták az apályra szakosodtak, a Verekedős vadászok a rakpartokat és a hajóműhelyeket látogatták, a Rongyosok hajók kirakásánál ingyen dolgoztak, és ezért más hajókat kifoszthattak.
A bandák ellen a City kereskedői és a hajótulajdonosok egy folyami magánrendőrséggel védekeztek. Ezt dr. Colquhoun hozta létre, és 1798-ban a Home Office, a belügyminisztérium alá rendelték, így jött létre az ún. Temze-rendőrség. A bandák garázdálkodásának ugyan korlátot szabtak, de tevékenységüket nem számolták fel. A folyam kalózai ezentúl nem nyíltan folytatták üzelmeiket, hanem visszahúzódtak rejtekhelyeikre.

Ám az ország uralkodó osztályát a bandák garázdálkodásánál jóval nagyobb veszélyek fenyegették. A XIX. század lázas betegként mutatkozott be. A tőkés rendszer ciklikus válságai az elviselhetetlenségig fokozták a nyomort. A munkásosztály szervezett sztrájkokkal válaszolt. Akkortájt a tőkés társadalom valamennyi ellentmondása és gondja Londonban mutatkozott meg a legkiélezettebben. A polgárságnak tehát itt kellett létrehoznia egy megbízható hatalmi eszközt, ha a harcot állni akarta. És ez a hatalmi eszköz a Scotland Yard lett.

Ma is népszerű társasjáték reklámfotója
1829-ben az országgyűlés törvényt hozott a Metropolitan Police of London, a Londoni Városi Rendőrség megalapításáról. Robert Peel (1788-1850) volt a kezdeményező, aki korábban, mint az írországi ügyek államtitkára, gazdag tapasztalatok birtokába jutott az írek elnyomása terén. 1829-ben a belügyminisztériumot vezette. Később többször volt miniszterelnök. A Konzervatív Párt alapítóinak egyike. 1829. szeptember 29-én este masírozott London utcáin az első ezer rendőr a kijelölt körzetébe. Az egyenruha szándékosan a polgári öltözékre hasonlított: kék frakk repdeső fecskefarokkal, fehér pantalló, cilinder. Csak a gombokon volt olvasható a Police szó.
London lakossága gyanakodva, sőt ellenségesen fogadta az állam új erőszakszervezetét, mert még keményebb elnyomástól tartott. Robert Peel lakóháza előtt ezrek gyűltek össze. Szavalókórusok harsantak: „Pfúj, Peel!", „Vesszenek Peel kék ördögei!" – A Bobby és a Peel olyan szidalommá váltak, amelyek eredete Robert Peel nevére vezethető vissza.

...A londoni rendőrség első elnökei Charles Rowan, a Waterlooi csata veterán harcosa, és egy fiatal ügyvéd, Richard Mayne voltak. Ők állapították meg a következőket: „A rendőrségnek mindig pártatlannak kell maradnia, s a törvények végrehajtásában politikai és társadalmi okokból senkinek sem szabad kedveznie vagy kárt okoznia.” A Peel-féle Metropolitan Police-on kívül Londonban egy másik rendőrség is volt és van: a City Police. Illetékességi területe a Lombard Street körüli kis körzet, és mindenekelőtt a nagy bankokat biztosítják. A City-rendőrök az egész szigetbirodalom legjobban fizetett rendőrei. Szigorúan ügyelnek rá, hogy mások ne avatkozzanak illetékességi körükbe.

A Scotland Yard munka közben, 1967-ben
Ezzel London a világ egyetlen olyan városa, ahol két egymástól független rendőri közigazgatás működik. Okai messzire visszanyúlnak a történelembe.
A város legrégebbi része, a „City of London" valószínűleg már időszámításunk elején kialakult. Később e mag körül a szomszédos községek koszorúja nőtt ki, amelyek tulajdonán a Middlesex, Kent, Essex és Surrey grófságok osztoztak. Mindenütt más törvények voltak érvényben.
1700 körül kezdődött az egységes városi közigazgatás megteremtése, de csak 1888-ban kapta meg London az önálló grófság státusát. A Cityt azonban nem olvasztották egybe a többi városrésszel, mert az nem akarta elveszteni előjogait. Az, hogy Robert Peelnek már hatvan évvel korábban sikerült a Metropolitan Police illetékességét a City kivételével a város egész területére kiterjesztenie, kétségtelenül az egymás ellen küzdő különböző érdekcsoportok feletti győzelemként értékelendő.
A Metropolitan Police elnöksége számára a Whitehall Place 4-es számú épületét választották ki. E térnek köszönhetően a londoniak az új rendőrségi épület számára hamarosan nevet találtak: Scotland Yardnak nevezték el. Az épületről azután a név áttevődött magára az
intézményre.
1842-ben kísérletet tettek a bűnözés sikeresebb leküzdésére. Tizenkét Bobby polgári öltözékre cserélte egyenruháját: nyomozó lett belőlük. A Scotland Yard elnevezés a londoni rendőrségnek erre a bűnüldöző osztályára is kiterjedt.

(Folytatjuk)


Forrás: Christian Hermann: A Scotland Yard titkaiból. Zrinyi Katonai Kiadó, Budapest, 1989. Ford. Elek István

2017. január 27., péntek

Christian Morgenstern és a költészet "fellazitása"



A költő 1905-ben
Az 1871-1914 között élt, sokáig nagybetegen kezelt, majd az első világháború kitörésének előestéjén örökölt tüdőbajban elhunyt német költő meggyőződése volt, hogy a humornak kell fellazítania és széttördelnie az emberben lakozó sokszor fülledt és mélabús komolyságot. Sorsa tragikumából óhatatlanul ezt a következtetést szűrte le, költészetében viszont meg is valósitotta a szinte lehetetlent: tragikus hangú témáit harsány akasztófahumorba csomagolta, mosolya mögött pedig állandóan ott magasodiuk az akasztófa - a tragédia - árnya. Ő, aki megjárta a Varázshegy Davosának poklát, a szűrrealizmus ősének tekinthető. Az Európára nehezedő háborús kényszerpszichózis az ő lelkét is megfeküdte és fura költészetét a tiltakozás gesztusaival látta el. Maradandó hirnevet az Akasztófa énekek cimű kötetével teremtett, legtöbb darabja magyarul is megjelent. (Belelapoztunk, s ennyi fért hirtelen a talicskánkba...)





NEM! 
Nein!

Zeng az ég? 
Zug a szél? 
Huhú! 
Uhu hangja kél?

Nem!

Az akasztófa kurta
hurka,
az nyög, az nyikordul,
mintha ló,
nyargaló,
dögrehajszolt vén fakó
gyomra zordul vízért kordul
(s messze a kút, nincs akó).

/ford. Katona Tamás/


A TÉRD 
Das Knie

A föld körül egy térd bolyong. 
Egy térd és semmi más. 
Nem szálfa-csonk, nem ponyva-rongy! 
Egy térd és semmi más.

Szitává lőttek egy legényt 
a háború alatt, 
de térde, szent ereklyeként 
sértetlenül maradt.


Azóta társtalan bolyong.
Egy térd és semmi más.
Nem szálfa-csonk, nem ponyva-rongy.
Egy térd és semmi más.

/ford. Molnár Imre/


A CSUKA 
Der Hecht

Egy csuka Szent Antal szavát 
követve döntött: a család 
a vegetáriánus eszme 
magasztos erkölcsét kövesse.

S azóta kosztja már csakis 
tó-rózsa, tó-fű, tó-kavics. 
De rózsa, fű, kő, ó iszony, 
kicsurgott alfelén bizony.

S a tó lőn illattal tele. 
Ötszáz hal fordult föl bele. 
Szent Antal, látva, felkiáltott 
(csak ennyit): Áldott, áldott, áldott!

/ford. Molnár Imre/


A KÉT SZAMÁR 
Die beiden Esel

Egy balgatag szamár e szép 
szavakkal hívta hitvesét:

„Én is gügye, te is gügye, 
legjobb, ha meghalunk, ugye?"

De mint gyakorta ily esetben 
vidáman élnek mind a ketten.

/ford. Molnár Imre/


A KŐÖKÖR 
Der Steinochs

A kőökör elkomorult: 
reszkethet a sok nyomorult. 
A szarva, hogyha öklel, öl — 
hátul bemegy, kijő elöl. 
Ó!

A kőökör a hegyre megy,
 előtte minden megremeg. 
A tápláléka — meglepő — 
legtöbbször ember-agyvelő. 
Ó!

A kőökör nem múlik el,
a húsa sose mállik el.
Te por vagy, ám ő kő, tömör!
Szívesen lennél kőökör?
No?

/ford. Katona Tamás/


A TÜSSZENTÉS 
Der Schnupfen

Egy tüsszentés ül a teraszon, 
hogy újabb áldozatra másszon.

És csakhamar bőszen lecsap 
Schrimm úrra, mint a sorsharag. 

„Hápcsi!" — Schrimm válaszol legitt, —
s folytatja hétfő reggel:

/ford. Jékely Zoltán/


Válogatta és eltalicskázta: Bakter Bálint

2017. január 17., kedd

Nősüléshez sorakozó! (13)

Tower Vilmos, aki a házasulandók iránti jóindulattól vezettetve osztotta meg könyvében (Kit vegyek el feleségül?) tapasztalatát a nyájas és érdeklődő olvasóval, úgy döntött, hogy mindenáron megmenti a jövendő férjeket, s apró tudnivalókat is elárult a jó házasság titkaiból.

1. Az étkezésekre pontosan jelenj meg. Fontos ok nélkül ne várakoztasd meg családodat!
2. A legjobb asszonyra sem árt vigyázni félszemmel. De arra, akinek nincs állandó elfoglaltsága, jobb két szemmel ügyelni,
3. Feleségednek apró panaszait hallgasd meg nyugodtan.
4. Ne dicsekedj feleséged előtt vagy az ő jelenlétében az ú. n. anyós-viccekkel. 
5. Soha ne fedd, korhold feleségedet, ne akard őt nevelni, javítani — gyermekeid előtt! Sőt előttük mindig tisztelettel és a legnagyobb elragadtatás hangján szólj anyjukról. 
6. Természetes, hogy törekedned kell takarékos életbeosztásra és a szórakozások helyes értelmezésére. De viszont adj feleségednek ne csak annyi pénzt, amennyi a háztartásra okvetlenül szükséges, hanem egyúttal annyit, amennyivel a saját jogos szükségleteit is fedezheti.

Persze, ettől még kisiklodhat egy-egy jól induló házasság, mert vannak olyan helyzetek, melyekből a férfiak nehezen tudnak kilábalni. Az egyik ilyen az állandó logikára, az ésszerű gondolkodásra való hivatkozás. "Ilyenkor a férj
rendszerint roppant igazságtalan...  mintha azt követelné nejétől, hogy ennek is nőjön bajusza, Hiszen állandó és egyetemes lélektani igazság, hogy a férfi inkább az észnek, a logikának az embere, míg viszont a nőnél a nagyobb, élesebb észt pótolja a néha sokkal hasznosabb, gyakorlatibb, beváltabb megérzés, intuíció, szimat, ami meg a férjnél hiányzik." Kerüljük ugyanakkor a "ha törik, ha szakad" merevséget követelményeinkben. Muassunk hajékonyságot az asszonyi akarattal szemben, kisebb ügyekben ne akadékoskodjunk.  "A makacsság és a keményfejűség nem az okosak erénye."
Ne fojtsuk asszonyunkba a szót. (A szerző szerint "Azért nő, hogy beszéljen; neki is van szája és joga a szóláshoz. A jó Isten azért adott a nőnek nagyobb és bővebb beszédképességet, hogy a folytonos beszéddel hamarabb taníthassa gyermekeit az „anya-nyelvre“.)
A durva beszédű, kategorikus, zsarnokoskodó férj sose népszerű. Jó, ha kitartóan kerüli a hosszas vitatkozást. Ne várjuk el, hogy feleségünk állandóan derűs hangulatot teremtsen körülöttünk. Neki is lehetnek nehéz pillanatai. Ne tekintsük játékszernek, ékszernek a nőt. Meg aztán ez is: "Feleségedet szeresd, de ne légy szerelmed majma, bolondja, bohóca." Ne turkáljunk a nehéz munkával ekészitett ételben, ne jajongjunk, ne bőszüljünk fel minden apróság miatt. A nagy perpatvarok kis viszályokból erednek, elmérgesednek. ("Elnagyolt csekélységek, huszadrangú félreértések, csacsiságok, mint a hajóóriásoknak kis nyílásába lopódzott vízcseppek, ha állandósulnak, elsüllyesztéssel fenyegethetik boldogsággal indult tíz-, húszéves házasságok szent bárkáit.")
Még néhány bölcs tanács: 
"Azt se felejtsük el, hogy ahol ketten meg nem férnek, mindig kínálkozik hely — egy harmadik számára! És akik nem egymásban keresik a boldogságot, egymás mellett szokták azt keresni."
"Ne tégy gyermekeid között különbséget. Ez nagyon fáj az anyai szívnek."
"Ne légy féltékeny gyermekeid édesanyjára, ha őt jobban szeretik, mint téged vagy nagyobb bizalommal vannak iránta."
"Ne sértsd meg feleséged hiúságát. Még kevésbbé éreztesd vele szóval vagy tettel, hogy személye nem tetszik neked. A feleségnek szüksége van arra a meggyőződésre vagy legalábbis arra az illúzióra, hogy tetszik a férjének"
"Feleséged soha ne sejtse, hogy más nő jobban tetszik neked, mint ő. Ne mutass feltűnő érdeklődést feleséged kíséretében más nők iránt!"
"Ne is akarj gyanús kíváncsisággal kutatni és tapogatódzni feleséged titkaiban! Ne kutasd feleséged múltját!"
"Családi otthonodtól tartsd távol a túlságos gyakori látogatókat, még ha ezek jóbarátaid, sőt rokonaid is vagy feleséged női rokonai, illetve jó barátnői, de leginkább tartsd távol a kotnyeles, hamis nőket." (Nem beszélve a "házibarátról"...)
"Aki feleségét megveri, balkezével üti a jobbat.“

Ha ezeket mind igyekszünk betartani, lehet, hogy házasságunk nem lesz kötelezően fenékig tejfel, de legalább megpróbáltunk. Adtunk magunknak némi esélyt...

A könyv teljes szövege elolvasható itt


2016. december 25., vasárnap

Nősüléshez sorakozó! (12)

Házsártos feleség
Tower Vilmos, aki a házasulandók iránti jóindulattól vezettetve osztotta meg könyvében (Kit vegyek el feleségül?) tapasztalatát a nyájas és érdeklődő olvasóval, úgy döntött, hogy nem áll meg a házasságnál. A nászutazásról való lebeszélés kísérletén túl olyan szabályokat gyűjtött össze könyve zárófejezeteiben, amelyeket tanácsos naponta, hetente vagy éppen havonta felfrissíteni. Nem ismertetjük valamennyit, de az érdekesebbeket mindenképpen.

"Otthonod és családod legyen az örök béke, türelem, erő, vigasz, kölcsönös megértés és támogatás temploma! Legyen a keresztek türelmes viselésének szent helye."

" A házaséletben úgy élj, hogy feleséged mindig felnézhessen rád. Úgy állhass előtte, mint az oltár. A boldog házasságnak egyik tartó oszlopa és biztosítéka a tisztelet."

"Légy feleségeddel jó, fínomlelkű, szeretettel teljes, de légy és maradj mindig az úr! Vagyis néha, ha szükség van rá, tudjál szigorú, kérlelhetetlenül következetes, hangos, erélyes is lenni. Sőt évenkint egyszer-kétszer tudjál öklöddel az asztalra is csapni. Sajnos, de igaz, hogy néha az ú. n. nagyon jó férjek mellett az asszonyok elromlanak, felülkerekednek, uralomravágyók lesznek, követelődzőkké, igényesekké, sőt zsarnokivá, szinte szadistákká válnak."

"Jellemtelen, semmirekellő férj az, aki a házon kívül mindenkivel kedves, udvarias, szeretetreméltó, készséges, ellenben otthon közömbös, száraz, udvariatlan, goromba, szeszélyes, durva, érzéketlen, figyelmetlen, zsörtölődő vagy éppen önző zsarnok."

"A nő nem kívánhatja, hogy a házasférfí évek múlva is maradjon meg a nyaló-faló, hízelgő, turbékoló vőlegénynek. De viszont az ellenkezője, a közömbösség, a bántó, hideg közöny se váljék úrrá a férjen."

És egy igen jellemző, helytálló megállapítás:

"Milyen szomorúan érdekes és jellemző tény: ha vasúton, vendéglőben, parkban egymás mellett ülő férfit és nőt látsz, rögtön megmondhatod, hogy házastársak-e vagy nem. Ha rendkívül kedvesek, figyelmesek, udvariasak egymással, szinte biztos, hogy nem házastársak. Ha közönyösek egymással szemben, az udvariasságot figyelmen kívül hagyják és látszik, hogy egymás mellett unatkoznak, nem nehéz kitalálni, hogy házastársak."

" A férj törekedjék alkalmazkodni feleségének ízléséhez, érzésvilágához, nézeteihez, szokásaihoz és jogos, komoly kívánságaihoz. Ne akarja az abszolút uralkodót játszani."

" Időnkint ismerjük el és dicsérjük feleségünk jó tulajdonságait, pl. házias voltát, hűségét, szerető gondoskodását, figyelmét, takarékosságát, igyekezetét, szorgalmát, kezefőztjét, itt-ott a szépségét, ruháját, ízlését is! A dicséret a béke és öröm olaja!"

"Mielőtt feleségedet korholnád, kérdezd magadtól, vájjon rosszakaratból követte-e el hibáját vagy emberi gyarlóságból, tévedésből, elnézésből, ügyetlenségből, feledékenységből. Sohase legyenek színészi ambícióid, vagyis ne rendezzél jeleneteket, legkevésbbé gyermekeid vagy háztartási alkalmazottaid előtt."

"A feleséget ne engedd henyélni. A jó, tisztességes, házias asszonynak mindig akad dogozni, rendezni, tisztítani, foltozni, javítani valója!  A nő elfoglaltságának hiánya egyik főoka a házasélet boldogsága megrendülésének."

" Vértezzük fel magunkat jóelőre arra az esetre, ha a feleség megbetegszik, megcsúnyul, ha az idő letörli a rózsákat arcáról és elfakítja búzaszín haját. A legmagasabb fokú jellemtelenség, alávaló, piszkos és súlyos bűn, ha a férj, amint a feleségének szépsége hervadni kezd, szerelmét, szeretetét, gyengédségét és figyelmességét is megvonja tőle. Még alábbvaló, jellemtelenebb szörnyűség, ha ilyenkor más, fiatalabb vagy szebb nő felé kacsingat és feleségétől elhidegülve vagy éppen elfordulva, más nővel kezd viszonyt."

A szerző a továbbiakban néhány apró tanácsot is igér, hamarosan megismerkedünk velük.

(Folytatjuk)

2016. december 20., kedd

Nősüléshez sorakozó! (11)

Tower Vilmos, aki a házasulandók iránti jóindulattól vezettetve osztotta meg könyvében (Kit vegyek el feleségül?) tapasztalatát a nyájas és érdeklődő olvasóval, úgy döntött, hogy nem áll meg a házasságnál. Hiszen ha már sikerrel összeboronált két szívet, akkor gondos tanácsai kísérjék el őket az esküvőn túlig is, az első megpróbáltatásokig. Amilyenekkel például a mézeshetek szolgálnak...

Első tanácsa mindjárt abban áll, hogy lebeszélné a fiatalokat a nászútról. Amennyiben akarnak, hát menjenek, de okosabb, ha otthon maradnak. Hogy miért?

"A házastársak éppen új életük kezdetén fogjanak hozzá fészküknek megépítéséhez és berendezéséhez. Már a kezdet kezdetén tanulják és szokják meg tisztelni, szeretni és értékelni otthonukat és ennek minden berendezési darabját.
Az sem tanácsos, hogy a házasfelek az otthontól távol, heteken át folyton egymás nyakán üljenek, minden okosabb dolog, teendő, gond és felelősség nélkül. Akárhány házaspár éppen már a nászút üres időtöltése közben unt egymásra egész életére."

Tower Vilmos erre is érhtető magyarázattal szolgál: "Az idegenben töltött mézeshetek bőséges alkalmat és ingert adnak a kölcsönös kedveskedések, becézgetések, bókok és udvariasságok túlzására. Pedig e téren a túlzás lélektani ok miatt nem éppen, kívánatos. Azért nem, mert ha ezek a kedveskedések, bókok és csókok idővel természetszerűen elmaradnak, ezt mindkét fél, de különösen az asszony, könnyen és gyakran a másik fél elhidegülésével, szerelmének megfogyatkozásával magyarázza. Következnek azután a szemrehányások, a féltékenységek, bosszankodások, gyanúsítások, helytelen elképzelések és csakhamar megkezdődik a házastársak között a valódi elhidegülés, sőt egymástól való elidegenülés."

A szerző kész felsorolni a nászutazás mindenféle kellemetlenségeit azért, hogy meggyőzze az oktondi fiatalokat - ne vállalkozzanak az illúzióromboló kalandra. Hiszen az utazás - ritka eseteket leszámítva - sose kényelmes, mindenféle egészségügyi gondokat okozhat, és különben is: "Egy híres orvostanár két körülménynek tulajdonítja azt a sajnálatos tényt, hogy az anyák első gyermekei oly gyakran idő előtt halnak el, betegesek vagy csenevészek. Az egyik (inkább az alsó néposztályokban) a lakodalomban mértéktelenül fogyasztott alkohol; a másik ok (éppen a jobbmódúaknál) a nászutazás és a vele egybekötött sok testi s lelki kedvezőtlen körülmény."

De a mézeshetek utazási fejezetén túl van más aggodalomra okot adó körülmény: gyakori a leendő férj nászéjszakán tanúsitott tapintatlansága, erőszakossága.

" Két megtörtént esetet közlünk okulásul és elrettentésül. Az egyik eset:
Két fiatal lélek kötött szent frigyet az oltárnál. Az esküvő után elutaztak egy nagyobb városba, ahol a szállodában szobát rendeltek. Alighogy beléptek a szobába, a férfi rászól az új hitvesére, de betűről-betűre e két szóval: „Vetkőzzél le!“ A nő nagyot néz e szokatlan és rögtönzött felszólításra. És szelíden mondja: ,,Van ennek más formája is.“ A férfi vadul megmarad követelése mellett. A nő pedig méltán sértve érzi magát e rögtöni, formátlan, gyengédtelen, szinte állati követeléstől és vonakodik. Erre a férje, mint egy megvadult bika, kijelenti, hogy ha azonnal nem teljesíti kívánságát, más nőről gondoskodik ... El is indul... A feleség reggel hazatáviratozik, hogy jöjjenek érte... A válóper pedig megindult az egyházi és világi bíróság előtt egyaránt.
A másik eset:
A fiatalok a lakodalmi vacsora után elbúcsúznak öveiktől és a vasútállomásra hajtanak, hogy idegen országokban töltsék az előre megálmodott édes mézesheteket. Fölszállnak a vonatra, mégpedig az előre megrendelt hálókocsiba. Lefeküsznek. Az új asszony már el kezd aludni, amikor a férje megjelenik nála és követeli férji jogát. A nő megretten e szent ténykedésnek ilyen helyen és körülmények között való követelésétől és józanságra inti, kérleli férjét. Ez megmarad követelése mellett, a nő továbbra is tiltakozik. Megkezdődik az első heves szóváltás. Másnap a nő kijelenti, hogy ily körülmények között nem vállalhatja a házaséletet, Következett a válási per ..."

És ezek még mondhatni, szerencsés esetek ...

(Folytatjuk)

2016. december 16., péntek

Nősüléshez sorakozó! (10)

A házasság szekere
Szerző  (Tower Vilmos: Kit vegyek el feleségül?) lelkes biztatása a nősülésre gyakorlati útmutató kivánt lenni a maga idejében. Azt nem tudni, hány házasság köttetett ezen tanácsok nyomán, amelyek minden jószándékuk ellenére ellentmondásosak és helyenként igazságtalanok a női nemmel szemben... A kézirat erénye, hogy benne minden váratlan helyzetre akad orvosság, igy arra is tanácsot kapunk, mihez kezdjünk, ha a házasssági jelölttől kosarat kapunk?

"Mégpedig nemcsak ideiglenesen, látszólagosan, valahogyan úgy, hogy érzelme megváltozását még remélni lehessen, hanem a leghatározottabban. Úgy, hogy minden reményünk és további fáradozásunk kilátástalannak látszik. Mi ilyenkor a teendőnk?!" Ez a fajta kulcskérdés, mint tudjuk, a Lenin ajkán is felhangzott, mikor a bolsevik párt forradalmi helyzetét elemezgette. Jó tudni, hogy egy-egy döntő ostrom előtt nem árt mindig feltenni magunknak. Tehát: a legkézenfekvőbb tanács, hogy hajtson fejet a sors (Isten akarata) előtt - ahogy az civilizált férfiemberhez illik. (Ez van - ezt kell szeretni...) A koldulás, a könyörgés, a mindenáron való meggyőzés eszköze nem férfihoz illő. 

"Szerelem dolgában akárhány nő megbocsátja a férfi részéről a lopást vagy rablást, de minden nő megveti azt, aki koldul" - igy a könyv. Hogy miért? Olvasd tovább: "Az akarata és hajlama ellenére férjezett nő a házasságban hideggé, fagyossá (frigiddé) válik. A nemi élet terén nemcsak nem érez férjével, hanem érzése könnyen áthangolódhatik undorrá, iszonyattá, ellenszevvé, sőt esetleg gyűlöletté. És beáll az a lehetetlennek hangzó lélektani eset, hogy a férj éppen közeledésével és kedveskedésével távolítja el magától hitvesét és a saját örömeivel ejt sebet annak lelkében és kedélyében. A nő szerepe csak fizikai marad, de soha lelki; csak a testét szolgáltatja ki, de lelke annál jobban bezárul... Arról a nőről tehát, akinek hozzádvaló vonzalmának teljes hiányáról meggyőződtél és akí ezt saját határozott szavával is megerősíti: mondj le végérvényesen. Ne szaladj olyan kocsi után, amely nem akar felvenni!"

Ez a "szekeres" mondás különösen okosnak (sőt: bölcsnek!) hangzik (bár közhely a javából), ezért ne szégyeljünk integetni az eltávolodni látszó szekér után. A világ szerencsére teli vanmindenféle nőnemű lénnyel, nyugodtan válogathat belőlük az ember, s a Fennvaló segitségével - na meg Tower Vilmos jótanácsait követve - hamarosan rábukkanhat egy újabb kinálkozó jelöltre, akivel - reméljük - szerencsésebben történnek a dolgok. És ha frigyre kerül(het) a sor, az esküvő utáni hetekre is van Tower Vilmosnak néhány tuti tippje. 
(Példának okáért a nászútról sem feledkezik meg - és ezzel máris felcsigázta az érdeklődésünket, igaz?)

Minderről a későbbiekben...

2016. december 10., szombat

Nősüléshez sorakozó! (9)

Szerző  (Tower Vilmos: Kit vegyek el feleségül?) lelkes biztatása a nősülésre gyakorlati útmutató kívánt lenni a maga idejében. Azt nem tudni, hány házasság köttetett ezen tanácsok nyomán, amelyek minden jószándékuk ellenére ellentmondásosak és helyenként igazságtalanok a női nemmel szemben... Előnyére válik, hogy a házasságra sarkalló tényezők között immár számon tartja a hölgyek szellemi színvonalát is, mint aminek hatása van a választásban - és a döntésben.

"A szellemi előnyök mindenesetre nagy értékek. De a feleségben csak akkor, ha a nőnek e szellemi fölényével párhuzamosak a kellő jellemtulajdonságok és főkép ha a nőnek szellemi fölénye nem múlja felül a kelleténél nagyobb
mértékben a férj szellemi színvonalát." (Ezt hívják manapság himsovinizmusnak - ez már a mi megjegyzésünk... De lássuk csak tovább:)

A szerző érveit amellett, hogy a nő szellemi szintje ne legyen magasabb a jövendőbelijétől, illetve ez utóbbi szellemi képességei ne maradjanak túlságosan lul a nőének) mindenesetre érdemes legalább meghallgatni: " Különben hamar kiütközhetik a feleségben a fölényesség érzete és éreztetése, az uralomvágy rejtett ösztöne, a parancsolás kívánsága és megfordulhat a férfi-nő viszonya: A nadrágot a nő viseli, a kormánypálcát ő kezeli, a férfi pedig a szolgáló vagy inas szerepét kénytelen vállalni. Tudni kell, hogy akadnak nők, akik bizonyos körülmények között zsarnokibbak tudnak lenni a házaséletben, mint a férfiak és ez a hajlam hamar kifejlődhetik a feleségben, ha férjével szemben valamely ponton nagyon is fölényben tudja és érzi magát."

Hogy ez mennyiben állja a helyét, arra gyakorló házasok tudnának válaszolni, ha magukba néznek és nagyon őszinték itéletükben. Mert férj-feleség ellenségeskedéssel is járó természetes hatalmi harcában legtöbbször mindketten adnak és kapnak sebeket, olyannyira, hogy végül már azt se tudja az ember, kinek a pártjára álljon.

Érdekes megfigyelés következik, gondolkozzunk el rajta:

"A háború tanúsága szerint a férfiak milliói napok alatt, minden zúgolódás nélkül képesek voltak hozzászokni a lövészárkok kezdetleges, piszkos odúihoz, míg akárhány nő képes inkább az öngyilkossághoz fordulni vagy idegbajba
menekülni, mintsem hosszabb időre lemondani a megszokott vagy erősen remélt jobb életről, kényelemről, pazarabb öltözködésről, hivalkodásról, nagyzolásról, úrhatnámságról és arról a lehetőségről, hogy barátnőin túltehessen vagy legalább velük versenyezhessen.
Lélektanilag roppant érdekes, hogy a legműveletlenebb nő is napok alatt hozzászokik a nagy vagyonhoz, jóléthez és fényűzéshez. Mindegyik természetesnek és magától értetődőnek tartja, hogy őt gazdag, előkelő, tudós férfi vegye nőül. Ellenben egyetemet végzett nő már vonakodik feleségül menni oly férfihoz, akiről úgy véli, hogy nálánál alacsonyabb rendű állásban van."

A szerző nem hallgatja el: azt sem tartja jónak, ha a nő szellemi színvonala túlságosan elmarad a férjéjétől. A fejezet természetes kompromisszummal zárul, amit szó szerint idézünk: "A legeszményíbb állapot az, ha a házastársak szellemi színvonala nagyjában hasonlít egymáshoz és kiegészíti egymást, de mégis úgy, hogy a kiemelkedőbb részt a férfi képviselje."

A következő folytatásban három alapvető jótanácsot ismertetünk a tuti siker érdekében.

(Folytatjuk)

2016. november 29., kedd

Nősüléshez sorakozó! (8)

Szerző  (Tower Vilmos: Kit vegyek el feleségül?) lelkes biztatása a nősülésre gyakorlati útmutató kívánt lenni a maga idejében. Azt nem tudni, hány házasság köttetett ezen tanácsok nyomán, amelyek minden jószándékuk ellenére ellentmondásosak és helyenként igazságtalanok a női nemmel szemben...  A könyv nagy próbatételnek tartja a vegyes házasságokat, amelyek inkább a vallási össze nem illésről és azok mérhetetlen, már-már áthidalhatatlan bonyodalmairól szólnak. Mivel ez a gond manapság már könnyen áthidalható, ugrunk a könyvben egyet és a házasságok anyagi gondjait vesszük szemügyre - az eddig idézett könyv mentén.

"Ismerek házaspárt, amelynek mindkét művelt, tanult fele nyomorultan, szegényen került össze, frigyük mégis nagyon boldog maradt. Sőt éppen az a körülmény, hogy mindegyik fél láthatóan, érezhetően és áldozatosan, a másik fél
helyzetét törekedett megkönnyíteni, csak jobban összefűzte őket és fokozta egymás megbecsülését, értékelését és szerelmét."

Ez a kezdet biztató, s mindjárt el is altatja a házasodni szándékozó éberségét. A helyzet nem ilyen egyszerű: bármekkora is a szerelem, az anyagiak hiánya, az idő teltével párhuzamosan, sajnos, megmérgezi a házasság hétköznapjait. A legjobb családban is! Ráadásul, ha jönnek a gyerekek, s az elöregedő szülők gondja is a házasulandókra hárul, szükség van az anyagi forrásokra.

"Mi tehát azt a tanácsot adjuk, hogy ne házasodjunk hozomány végett, de lehetőleg ne is hozomány nélkül. Mert a mai idők súlyos megélhetési gondjai és a kenyér után való hajsza nem mindig kedvez a családi békének, sőt néha erős kísértést is jelenthet mindkét fél számára. A mai időben a hozományt gyakran pótolja a „dolgozó vagy kereső nő“. Ilyenkor a házastársak az életszükségleteknek egyenlő teherviselői. De ezt eszményi életcélnak sehogy sem tekinthetjük. Ha valamelyes mód van rá, a feleség csak maradjon elsősorban háziasszony és anya."

Modern idők ide vagy oda, Tower mester elképzelését igazolta az idő: a nagy emancipáció még nagyobb kavarodáshoz vezetett a család életében, mint amennyi megoldást jelentett. Azt javasolja, hogy amennyiben anyagiak is szerepet játszanak egy házasságkötésben, akkor kössenek világos házassági szerződést. Amit aztán be is tartanak! Mert különben...

És jönnek az elrettentő példák. Egyet mi is hadd idézzünk a könyvből:

"Egy vidéki földbirtokosnak valóban nagy, mégpedig 2000 holdból álló, kitűnő földű birtoka volt. A család az apából, feleségéből és leányából állott. Mindhárman naponkint rendesen d. e. 10 órakor keltek fel. Mit is csináljanak egész nap — gondolták. Rendesen felkeresték valamelyik szomszéd földesúr ismerősüket. Itt jól ettek-ittak, délután visszaérkez-
tek. A nagy kirándulás álmossá tette őket, tehát lefeküdtek, felébredve megvacsoráztak és a helyi ismerősökkel játszó hosszú kártyázás után álomra hajtották fejüket. így ment ez csaknem napról-napra.
A szomszéd község új orvosának megtetszett a földbirtokos szép leánya, el is jegyezte. Orvostársai irigyelve üdvözölték a „kitűnő parti“ alkalmával. Az esküvő és lakodalom fejedelmi volt! A jegyespárt hatlovas hintó vitte a templomba.
A meghívott vendégek között a vármegye legelőkelőbb emberei vettek részt.
Ám mi történt? A fiatal orvos kitűnően értett a gyógyítás tudományához, de fogalma sem volt a telekkönyvről és még kevesebb fogalma volt a gazdálkodás módjáról és menetéről. Alig múltak el a mézeshetek, már híre járta, hogy a földbirtok nagyobbik fele már nem is az apósé, a többi is erősen inog. És míg a földbirtokosnak ú. n. „gazdája“ (oklevélnélküli gazdatisztje) közben erősen megtollasodott és földbirtokossá emelkedett, addig maga a földbirtokos már a következő évben csak kegyelemből lakhatta volt kúriájának egyik kis szobáját — megfelelő bér ellenében. Amikor később ezt a bért sem tudta fizetni, vejéhez ment, ahonnan azonban a folytonos szemrehányások, szidalmazásnak és állandó szégyenkezésnek áldozataként kétségbeesve az őrültek házába jutott. A költségeiket persze a megcsalódott vőnek kellett fizetnie!"

(Folytatjuk)