2017. március 11., szombat

Christian Hermann: A Scotland Yard titkaiból (7)

A Notinh Hill-i fojtogató / II.

A Nottinh Hill-i rendőrörs előtt - akció
A rendőrség mentségére legyen mondva, ezek más idők voltak, hiszen ne feledjük, 1949-et írtak ekkor, alig négy év telt el a második világháború befejezése óta. Az akkori bombázások során nagyon sokan haltak meg, közülük rengeteg áldozatnak nem kerültek elő a maradványai, vagy csak részben. Úgy hitték, ez a fiatal nő is egy lehetett az akkori áldozatok közül.
Mindeközben Mr. Christie idézést kapott a rendőrségtől, hogy kikérdezzék, ahogyan feleségét is meghallgatták, de őt már az otthonukban. Amikor Christie átlépte a Notting Hill-i rendőrőrs küszöbét, örömteli meglepetésben volt része. Az egyik őrmesterben felismerte régi kollégáját, akivel 1939 és 1943 között együtt szolgált, mint segédrendőr, a Scotland Yardnál.
Amikor Christie megtudta, hogy Evans mivel vádolja, azonnal tagadott. Azt állította, ő sosem végzett abortuszt sem Mrs. Evansen, sem más nőn.
Azt hangoztatta, nem is érti, miért vádolja ilyesmikkel Evans, amikor felesége és ő, mindig jók voltak a fiatal házaspárhoz.
Miután meggyőződtek arról, hogy Mrs. Beryl Evans valóban eltűnt a kislányával együtt, Jennings főfelügyelő, Barrat felügyelő társaságában ismét kiszállt a helyszínre, hogy újra átkutassa a házat és a lakást. Most sem szúrt szemet számukra a kerítést támasztó csípőcsont, sem a koponya a vödörben, noha amellett is kutakodtak. Aztán végre eljutottak a lezárt mosókonyháig, melyet Mrs. Christie kinyitott nekik. Először nem láttak semmi különöset, majd ahogyan a sarokban álló deszkalapokat megmozdították, egy csomag került elő, amelybe Beryl testét csavarták. Pár perccel később, az ajtó mögött megtalálták a tizenhárom éves Geraldine holttestét is. A vizsgálat kimutatta, hogy anyát és lányát megfojtották, de magzatelhajtási kísérlet nem történt a nő esetében.
Evansnek szembesülnie kellett a ténnyel, hogy kislánya is meghalt, erről állítólag semmit nem tudott. Úgy érezhette, semmi értelme az életének, mindent bevallott. Nem lehet tudni, milyen módszerekkel, de a lényeg, hogy Jennings főfelügyelő és kollégái, végül csak megszerezték Timothy Evans beismerő vallomását, és lecsukhatták családja meggyilkolása végett. Ezek után már hiába hajtogatta, hogy ártatlan és hogy az igazi bűnös Mr. Christie, senki sem hitt a notórius hazudozónak, ahogyan az a tény is süket fülekre talált, hogy Mr. Christie büntetett előéletű, míg Evans makulátlan, és sosem volt dolga a rendőrséggel.
A bírósági tárgyaláson az esküdtszék tanácskozása rövid ideig tartott. Ezután a bíró a vádlotthoz fordult:
„– Timothy John Evans, magára rábizonyították a gyilkosságot. Tud felhozni mentségére valamit, amiért a bíróság ne ítélje halálra magát, ahogy azt a törvény kívánja?
– Nem, uram! – felelte rémülettől reszkető hangon Evans.
– Timothy John Evans, a bíróság arra ítéli magát, hogy innen börtönbe vigyék, onnan a vesztőhelyre, ahol akasztás útján lelje halálát, és hogy holttestét a börtön területén temessék el. Isten irgalmazzon a lelkének!"
A tárgyalóterem halotti csöndjét egyedül Christie fékezhetetlen zokogása töltötte be, amit úgy tűnik, senki nem furcsállt. Evanst a pentonville-i börtönbe vitték, majd 1950. március 9-én reggel, a hóhér végrehajtotta rajta a halálos ítéletet.
A Rillington Place 10-re nagy csend telepedett. Evansék meghaltak, az idős Kitchener bácsi elköltözött, így Christie-ék egyedül maradtak a házban. Még ez év augusztusában, új tulajdonosa lett az ingatlannak, a jamaikai származású Charles Brown személyében, aki bevándorló honfitársainak adta bérbe a felső emeleteket. Christie-ék nem jöttek ki az új lakókkal, folyton veszekedtek velük. Mr. Christie helyzete tovább romlott azáltal, hogy el kellett hagynia munkahelyét, mivel a per során kiderült, hogy büntetett előéletű. Maga a per, és a munkanélküliség megfeszítette az idegeit, így a férfi egész nyáron orvosi kezelésre szorult.
Aztán egy nap, 1952 decemberében, Mrs. Ethel Christie elvitte a szennyest az egyik mosodába, és többé senki nem látta őt viszont. A férje, Mr. Christie mindenkinek azt mesélte, hogy felesége előre utazott Sheffieldbe, mert úgy döntöttek, itthagyják Londont. Ennek ellenére a férfi karácsonykor még mindig a házban tartózkodott, de 1953 januárjában valóban elhívta magához azt a bútorkereskedőt, akit annak idején Evansnek is ajánlott. Nem sokkal később beváltotta felesége takarékkönyvét, majd márciusban végleg elhagyta a Rillington Place 10-et. Hogy hová távozott pontosan, azt senki nem tudta, és valószínűleg soha nem is derült volna ki, ha nem történik egy váratlan fordulat.
Ez a fordulat az volt, hogy üres lakását a tulajdonos kiadta egy Beresford Brown nevezetű lakónak. Az új bérlő, első dolgaként nekiállt kitakarítani az elhanyagolt, rendetlen otthont, rendbe hozta, ahogyan csak lehet. Bánatára azonban bármit is tett, a levegőben lévő enyhe bűzt képtelen volt kiirtani. Aztán egyik nap gondolt egyet, és elhatározta, hogy felszerel egy polcot a konyhába a rádió számára. Ahogyan a kalapáccsal a szöget püfölte, jól hallotta, hogy a fal nagyon üreges, és bosszúságára a szögeket rendre elnyelte. Letépte egy helyen a tapétát, ám meglepve tapasztalta, hogy nem igazi fal van ott, hanem valami egészen más anyag. A vizsgálódás nyomán keletkezett lyukon át, egy zseblámpa segítségével bevilágított az üregbe. A látványtól, amit a résen keresztül látott, visszahőkölt. Egy ülő helyzetben lévő, meztelen női hulla volt a fal mögött. Rettentően megrémült. Szólt a szomszédoknak, akik azonnal értesítették a Notting Hill-i rendőrőrsöt.
A könyv antikváriumban, itt-ott még fellel-
hető
A rohamosztag rövid időn belül a helyszínen volt. Kibontották a rögtönzött falat, de ami a szemük elé tárult, az minden jelenlévőt meglepett. A falban összesen három női hulla volt. Később sikerült azonosítani mindegyik prostituáltat, akik pár hete tűntek el. A törvényszéki orvostani vizsgálat mindhárom áldozatnál fojtogatást állapított meg a halál okaként. Az is kiderült, hogy gázzal kábították őket, minek következtében magatehetetlenek lettek, teljességgel képtelenek a védekezésre. Mindhárommal közösültek, de azt nem lehetett tudni, hogy haláluk után, vagy haldoklásuk közepette. Késő este megtalálták a negyedik halottat is. Mrs. Ethel Christie holtteste a hálószoba padlója alatt feküdt. Őt nem erőszakolták meg, „csak" megfojtották. Halála tizenöt héttel korábban következhetett be.
Ugyanakkor végre eljutottak odáig, hogy észrevették a koponyát a vödörben, a csípőcsontot a kerítésnél, és felásták az egész kertet. Hajra, valamint egyéb testrészek csontdarabjaira találtak. Az emberi maradványok két nő holttestéhez tartoztak, akiket sikerült azonosítani. Az egyikük Ruth Fuerst osztrák származású lány volt, aki tizenhét évesen, még a háború előtt hagyta el hazáját. Kezdetben segédápolóként dolgozott, majd a háború kitörése után a fegyvergyárban helyezkedett el. 1943 augusztusában, egy nyári reggelen munkába indult, de soha többé nem tért haza. Huszonegy éves volt ekkor. A másik áldozatot Muriel Eadynek nevezték. Ugyanabban az üzemben dolgozott, ahol John Christie, és baráti viszonyt ápolt a házaspárral. 1944 októberében, harmincegy évesen tűnt el.
A háború után nagyon sok eltűnést jelentettek be. Az áldozatok nagy részének a bombázásokkor veszett nyoma, így nem okozott meglepetést az újabb és újabb bejelentés. Ezek a jelentések azonban idővel rendre megszűntek, mert az eltűnt személyek általában sosem kerültek elő. Mindez jó táptalajt adott egy olyan perverz sorozatgyilkosnak, mint amilyen John Christie volt.
A lakosságon eluralkodott a pánikhangulat: vajon mikor és hol csap le megint a fojtogatós gyilkos? Olyan légkör lengte körül az egész várost, mint annak idején Hasfelmetsző Jack idejében. A rendőrség lázasan kutatott John Halliday Reginald Christie után. Az egyetlen nyomon elindultak, rövidesen zsákutcába futott, képtelenek voltak megtalálni a tettest. Aztán a sors a segítségükre sietett.
Egyik reggel, Thomas Ledger őrmester épp reggeli őrjáratára indult az egyik londoni városrészben, amikor arra lett figyelmes, hogy egy ötven év körüli, kopaszodó, szemüveges férfi tanácstalanul lődörög a környéken. A rendőr megszólította, mire a férfi azt válaszolta, hogy munkát keres. Ledger azonnal felismerte Christie-t, és miután papírjai nem voltak, bekísérte a legközelebbi rendőrőrsre. A férfi nem tanúsított ellenállást.
Amikor megkérdezték tőle a kihallgatás során, hogy mi történt a feleségével, előadta, hogy egyik reggel - még 1952 decemberében - arra ébredt, hogy neje fuldokolva vergődik mellette. Úgy látta, legalább huszonhárom altatótablettát szedett be az asszony, és bármennyire próbálta levegőhöz juttatni, nem sikerült. Ekkor úgy döntött, megszabadítja Ethelt a szenvedéstől. Felkapott egy harisnyát és segítségével megfojtotta az asszonyt. Elég furcsa mese volt, ráadásul a boncolás kimutatta, hogy Ethel Christie gyomrában nem volt altatószer, viszont az egyértelműen kiderült, hogy megfojtották.
Amikor a további gyilkosságokról vallatták, ugyanazt a taktikát alkalmazta mindig: tagadott, azt állította nem emlékszik, vagy ferdítette a dolgokat, szóval összevissza hazudozott. Mindent elkövetett annak érdekében, hogy őrültnek nyilvánítsák. Ám akármit is hazudozott, az elmekórtani vizsgálat megállapította, hogy bár szexuális fogyatékossága révén rendellenes hajlamú ugyan, de semmiképp sem elmebeteg, és nem is beszámíthatatlan.
Kiderült, hogy John Christie, aki tiszteletreméltó, példás polgárnak mutatta magát, igazából bestiális gyilkos volt. Nem beszélve arról, hogy gyáva módon még azt is elnézte, amint egy ártatlan embert elítélnek és kivégeznek az ő rémtettei miatt. Persze arról a tényről sem szabad megfeledkezni, hogy a büszke Scotland Yard mekkora baklövést követett el Evans kivégzésével, a felületes nyomozási munka miatt. Ezen kívül a bírósági eljárás alatt csak egyetlen cél lebegett az ügyész előtt - jóllehet, sok ellentmondásos vallomás született, és a védő is számos ellenbizonyítékra hívta fel a figyelmet –, Evansnek „vesznie kellett" és kész. Az ügyész a Christie ellen felhozott vádakat nem engedte ellenőriztetni, sőt, arra a kijelentésre ragadtatta magát, hogy Christie „becsületes ember a javából", noha koronatanújának büntetett előélete akkor már nem volt titok a nyilvánosság előtt.
Hogy John Halliday Reginald Christie ki is volt valójában, és hogyan jutott idáig, ahhoz nem árt tudni róla néhány életrajzi adatot.
A Halliday és Midgley a századforduló előtt Halifax legnagyobb cipőgyára volt. Halliday társtulajdonos lánya, egy szőnyegminta-tervezőhöz ment feleségül, bizonyos Ernest John Chrisie-hez. 1898-ban fiuk született, akit a John Reginaldnak kereszteltek, illetve még megkapta harmadik névként a Halliday elnevezést, hogy mindig emlékeztesse előkelő származására.
Tizenöt éves kora táján szerezte első szexuális élményét, mely számára szégyenteljes volt, ugyanis kudarcot vallott. A lány, később kifecsegte mindezt a többi kamasznak, és attól kezdve „Farkatlan Reggie" lett a gúnyneve. Ezek a mély sebek olyannyira megalázták, hogy az elkövetkezendő időkben továbbra is többször mondott csődöt férfiassága, és tehetetlen haragja a nők felé irányult, ami lassan patologikus gyűlöletté erősödött.
Az első világháború idején két évig katonáskodott, majd könyvelőként helyezkedett el, és 1920-ban feleségül vette a vele egyidős Ethel Waddingtont. Később a postán kezdett dolgozni, ahol elkövette élete első komolyabb bűntényét, sikkasztott. Közben egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a prostituáltak társasága vonzza. Szüleinek ez már túl sok volt, és 1924-ben kitagadták fiukat. Nem sokkal később Christie elhagyta Ethelt, de kilenc év múlva ismét összekerültek, és 1938-ban a Rillington Place 10. alá költöztek. Büntetett előéletét elhallgatva, sikerült segédrendőrként elhelyezkednie a tartalékrendőrségnél, és ilyen minőségben ismerkedett meg az osztrák Ruth Fuersttel.
Gyilkosságait elismerte, de mindig úgy állította be, mintha a nők akartak volna kikezdeni vele, és neki nem maradt más választása, mint végezni mindegyikkel. Valószínűleg azonban mindez úgy történhetett, hogy elnyerhette a nők bizalmát, és elcsalva őket valamiféle ürüggyel, elkábította, majd meggyilkolta valamennyit. Végül nyolc gyilkosságot bizonyítottak rá, beleértve a kis Geraldine-t is. Hogy utóbbit miért ölte meg, arra nem tudott kielégítő magyarázatot adni.
1953 júniusában volt a tárgyalás, ami felesége meggyilkolására támaszkodott elsősorban. Halálos ítéletet hirdettek ki rá, és talán a sors fintora, hogy ugyanabba a cellában tartották fogva, ahol három és fél évvel korábban Evans is raboskodott, majd 1953 júliusában ugyanarra a bitófára kötötte fel a hóhér, amelyen az ártatlan Timothy Evans is meghalt.
A közvéleményben egyre erősödött a gyanú, hogy Evans igazságtalanság áldozata lett, és követelték a rehabilitálását. Nagyon sok idő telt el, mire végre konkrét lépések történtek az ügyben. A brit hatóságok több mint tizenkét évig folytatták hallgató taktikájukat, de a közvélemény nem hagyta megtéveszteni magát, és továbbra is követelték, hogy az Evans-ügyet göngyölítsék fel, és az ártatlanul kivégzettet rehabilitálják.
Évek teltek el, és csak 1965-ben engedtek a közvélemény nyomásának. Ebben az évben, egy őszi reggelen a pentonville-i börtön udvarán nagy titokban felnyitották Timothy John Evans sírját. A kihantolás ténye mindenki előtt rejtve maradt. Az anya kívánságára, kihantolt fiának földi maradványait átszállították a greenville-i temetőbe. Mindazonáltal, sem az igazságszolgáltatás, sem a Scotland Yard nem tudta ezzel tisztára mosni magát attól a bűnétől, hogy felakasztott egy ártatlan embert.


Forrás: Christian Hermann: A Scotland Yard titkaiból. Zrinyi Katonai Kiadó, Budapest, 1989. Ford. Elek István

2017. március 1., szerda

Christian Hermann: A Scotland Yard titkaiból (6)

A Notinh Hill-i fojtogató / I.

Balról jobbra: az Evans-házaspár, gyermekükkel
(és jobbra egy látogatóval)
Timothy John Evans azzal akart fontosnak látszani barátai és ismerősei szemében, hogy elképesztő meséket talált ki magáról. Mindig hangoztatta, hogy ő igazából egy gazdag, olasz gróf fia, bátyja pedig híres autóversenyző, aki apjuk egyik kastélyában él. Eldicsekedte, hogy apja nagy vagyont fog ráhagyni és fivére nem sokára Angliába jön egy verseny miatt.
Az igazság azonban szöges ellentéte volt mindennek. A huszonnégy éves, velszi származású Evans egyszerű, jelentéktelen, szürke kisember volt, aki talán élénk fantáziája segítségével próbált elmenekülni cseppet sem vonzó valósága elöl. Timothy gyermekkora nehéz körülmények között zajlott le. Kifejezetten alacsony termetű volt, egy alkalommal az egyik lába is megsérült, s miután nem kezelték ki rendesen, felnőttként tovább szenvedett az állandóan kiújuló fájdalomtól. Lába ilyenkor bedagadt, nem egyszer kórházba került miatta. Ötévesen tanult meg beszélni, írni-olvasni is csak annyit tudott, amennyi nevének leírására korlátozódott, és lényegét tekintve egész szellemi színvonala egy tizenegy éves gyermek agyi teljesítményének felelt meg.
1947 egyik nyári estéjén, Timothy szórakozni ment a barátjával. Ekkor ismerkedett meg a tizennyolc éves, telefonközpontosként dolgozó Beryl Susanna Thorley-val. Máig rejtély, mit vonzotta a csinos és értelmes lányt a korlátozott szellemiségű fiatalemberhez, de tény, hogy pár hét ismeretség után, 1947 szeptemberében feleségül ment hozzá. Eleinte a férfi anyjánál laktak, de miután 1948 elején Beryl rájött, hogy gyermeket vár, nagyobb otthon után kellett nézniük. Így kerültek a Rillington Place 10. szám alá, ahol kibéreltek egy kicsiny lakást. Evans mindeközben gépkocsivezetőként dolgozott, és rengeteget túlórázott. Anyja nem sokkal később talált egy olyan lakást - nem messze a mostanitól -, ahol saját illemhely is volt kicsi kerttel, de Beryl nem akart elköltözni, mert szerette a környéket, és jól érezte magát új ismerőseik társaságában, akik a földszinten laktak. Bár John Christie, és felesége Ethel, középkorú házaspár voltak, kölcsönösen megkedvelték egymást a fiatalokkal.
1948 októberében Beryl egy kislánynak adott életet, aki a Geraldine nevet kapta. Ekkor kezdődtek a gondok, ugyanis Beryl képtelen volt eleget tenni anyai és háziasszonyi kötelezettségeinek. Rengeteget veszekedtek férjével, mert Timothy nem egyszer jött haza arra, hogy nincs étel az asztalon, és a kislány is el van hanyagolva, aki persze állandóan sírt emiatt. A baba további anyagi megterheléseket jelentett, amire nem futotta Timothy kevés fizetéséből. Ráadásul Beryl egymásután halmozta az adósságokat, és ez újabb feszültségeket teremtett a házaspár között. Állítólag a tettlegességtől sem riadtak vissza, amit Beryl hirtelen természete váltott ki. A tanúk legalábbis azt vallották, hogy a lány sokszor ütött elsőként.
A helyzet csak súlyosbodott, amikor Beryl odaköltöztette magukhoz tizenhét éves barátnőjét, Lucy Endecottot. A két lány az ágyon aludt, míg Timothynak a kőpadlóval kellett beérnie. Evans anyja próbálta Lucyvel megértetni, hogy el kell mennie, mert ez a tarthatatlan állapot a fiatalok házasságát teheti tönkre. Szó szót követett, amiből hatalmas veszekedés, majd verekedés kerekedett. A férfi is, és Lucy is elhagyták a lakást, és azt az éjszakát együtt töltötték. Timothy végül mégis visszament a családjához. Úgy tűnt, szent lett béke, de ez csak addig tartott, míg Beryl meg nem tudta, hogy ismét gyermeket vár.
Hogy a családi költségvetésen némileg segítsen, a lány félidős munkát vállalt, de sem állapotosan, sem a másik gyerek mellett már nem tudott volna dolgozni. Nem akarta a gyereket, és mindent megtett annak érdekében, hogy elvetéljen. Timothy először le akarta beszélni, de miután látta, hogy nem tudja meggyőzni Berylt, megkérdezte anyját, ismer-e valakit, aki megcsinálná az abortuszt. Az asszony nem ismert ilyen személyt, de kilocsogta mindenkinek, hogy menye mire készül.
Mr. Christie
A Rillington Place 10-es számú ház lakosainak nem volt egymás előtt titkuk, ahhoz túl szorosan laktak egymás mellett. A problémák ellenére az Evans házaspár továbbra is jó viszonyt ápolt Christie-ékkel. Annál kevésbé kedveltek egy bizonyos Mr. Kitchener nevű, hetven év fölötti idős embert, aki a középső emeleten lakott, és nagyon barátságtalan volt mindenkihez. A bácsi azt állította mindegyik házaspárról, hogy folyton meglopják, de az igazsághoz tartozott, hogy nagyon rosszul látott, sokszor ezért nem talált meg semmit. 1949. november 3-án kórházba vonult, mert látása annyira megromlott, hogy muszáj volt megműteni. Öt héten keresztül a kórházban tartózkodott, így a későbbi eseményekről nem tanúskodhatott.
1949. november 10-én Timothynak felmondtak a munkahelyén, mert egyre gyakrabban hanyagolta el kötelességét, és többször becsapta az ügyfeleket. Persze mindenkinek azt mesélte, hogy ő mondott fel. Még azon az estén elment anyjához, hogy elmondja, összevesztek Beryllel, és a nő a kis Geraldine-nal hazautazott az apjához Brightonba, ahonnan valószínűleg nem jön vissza. Azt is hozzátette, hogy ő maga is szeretne elmenni Londonból.
Másnap felkereste Hookway bútorkereskedőt - aki a Christie házaspár barátja volt -, és azzal a mesével kábította, hogy most érkezett haza Egyiptomból, de ismét a tengeren túlra utazik, úgyhogy szeretné eladni a bútorait, mert valószínűleg nem jön többé vissza Londonba. A férfi pár nappal később ki is ment Evans lakására, hogy megnézze a bútorokat, és kifizette értük a negyven fontot.
A férfi ezek után valóban felmondta a lakásbérletet, majd vidékre utazott nagybátyjához, Mr. Lynch-hez, és annak feleségéhez. A rokonok meghökkentek a férfi váratlan megjelenésétől. Ő azt mesélte nekik, hogy épp vidéken járt a főnökével az új üzletfelek miatt, amikor a kocsijuk meghibásodott. Főnöke adott pár nap szabadságot neki, így gondolta, meglátogatja rokonait, ha már erre járt. A házaspár szívesen fogadta a ritkán látott unokaöcsöt. Érdeklődésükre a férfi csak úgy áradozott feleségéről és kislányáról, akik Brightonba mentek látogatóba az apósához.
Pár nappal később hazautazott Londonba azzal, hogy fel kell vennie a fizetését, de még aznap vissza is tért. Beadta rokonaink azt a mesét, hogy Beryl más férfitól vár gyereket, és elhagyta őt, a kislányt pedig Newportba vitte ismerősökhöz.
Timothy furcsa viselkedése, és összevissza meséje felkeltette a nagynéni gyanúját, ezért azonnal írt sógornőjének, Evans anyjának, hogy mondja már el, mi is a valóság. Az asszony azt válaszolta, hogy legalább két és fél hete nem látta a fiát, és több mint egy hónapja nem tud semmit menyéről és unokájáról. Sürgönyöztek Beryl apjának is, aki azonnal visszaírt, miszerint sem lánya, sem unokája nincsen nála, nem is voltak, sőt, nem is látta őket már nagyon rég.
Mrs. Evans két lányával elment a Rillington Place-i házhoz, és ott próbált érdeklődni a lakóktól, hátha tudnak segíteni, de Mr. Christie csak azt tudta mondani, amit már eddig is tudtak. Az asszony úgy érezte, itt valami nagyon nem stimmel, és el kellene menniük a rendőrségre. Erről Mr. Christie lebeszélte mondván, Timothynak sok kellemetlensége lehet belőle később. Így az anya inkább nem lépett semmit.
A nagynéni és a nagybácsi meghökkenve olvasták az asszony válaszát, és feltették Timnek a kérdést, miért hazudozott összevissza. Tim még ekkor is tagadott, azt mondta, nem ő hazudik, hanem az anyja. Később belátta, a sok hazudozás nem vezet sehová, így az első adandó alkalommal elment a rendőrőrsre és feladta magát: „ Szeretnék vallomást tenni. Eltettem láb alól a feleségemet. Egy szennyvízcsatornába dugtam."
Bevallotta, hogy miután Beryl rájött második terhességére, meg akart szabadulni a magzattól, de nem sikerült. Ő ugyan ellenezte az egészet, de belátta, hogy nincs értelme erőltetni, ha a nő annyira ellene van. Találkozott egy férfivel egy kávézóban, aki olyan főzetet adott neki, melytől az asszony biztosan elvetél. Hazavitte a cseppeket, de oda már nem adta. Beryl mégis megtalálta a kabátja zsebében. Amikor aznap este hazatért a munkából, Berylt holtan találta az ágyban. A kapu előtt volt egy csatorna, melynek fedelét leemelte, és a nő testét beledobta. A rendőrök természetesen azonnal továbbították a vallomást a Scotland Yard felé, akik ki is szálltak a helyszínre. Hamarosan rájöttek, hogy a férfi hazudott, mert a csatornában nem volt semmi, és különben is olyan nehéz volt a fedele, hogy három rendőr alig bírta megmozdítani. Evans, egyedül egészen biztosan nem boldogult volna.
Amikor mindezt közölték Evansszel, a férfi leadta a történet b-verzióját, miszerint Mr. Christie - a földszinti lakó - valahogy megtudta, hogy Beryl meg akarja szakíttatni nem kívánt terhességét. Felajánlotta Evansnek a segítségét. Elmesélte, hogy a háború alatt maga is dolgozott orvos mellett segédként, sokat tanult tőle, az orvosi egyetemet is elkezdte, csak abba kellett hagynia, és vannak orvosi könyvei, majd ő megcsinálja az abortuszt, de felhívta Evans figyelmét arra, hogy a műtétbe minden tizedik nő belehal. Amikor este hazament a férfi, Mr. Christie rossz hírekkel várta. Azt mondta, az asszony belehalt a beavatkozásba, de valószínűleg amúgy is meghalt volna, mert mérget ivott. Biztosította Evanst arról, hogy majd ő elrejti a nő holttestét a csatornába, a kislányt pedig elviszi valakihez, aki gondoskodni tud róla. Később Evans némileg megváltoztatta a második vallomását is, de amellett végig kitartott, hogy Mr. Christie volt az igazi tettes.
A Rillington Place 10 udvara
Közben Londonban is folyt a vizsgálat az ügyben. A Notting Hill-i rendőrség emberei kiszálltak a helyszínre és átkutatták a lakást, illetve a környéket, de mint később kiderült, meglehetősen felületes munkát végeztek. Alapvető dolgok felett siklottak el. Olyan bizonyítékokat nem vettek észre, mely finoman fogalmazva is, kiszúrta a szemüket. Olyan dolgok kerülték el a figyelmüket, mint a kertben a kerítéshez támasztott emberi (női) csípőcsont, vagy az a szemetesvödör, mely emberi koponyát tartalmazott. A lezárt mosókonyhát meg sem kísérleték kinyittatni, hogy bekukkantsanak, pedig ott láttak volna érdekes dolgokat. Ugyanakkor az Evans lakásában talált kivágott újságcikkeket, melyek különböző gyilkosságokról szóltak, bizonyítékként használták föl. Az a tény már senkit nem érdekelt, hogy Evans analfabéta, tehát semmi öröme nem lett volna az újság vásárlásban és a cikkek kivágásában, melyeket úgysem tud elolvasni. Lehetséges, hogy valaki odacsempészte a cikkeket a lakásba? De ki és miért? Ezek a logikus kérdések nem foglalkoztatták a Scotland Yard embereit.
Nem sokkal később a szomszédos telek udvarán, játszadozó gyerekek találtak egy koponyát, melyet azonnal bevittek a rendőrségre. A vizsgálatok kimutatták, hogy egy harminchárom év körüli nőé volt valamikor. Eszükbe sem jutott, hogy kapcsolatba hozzák a szomszédos Rillington Place 10-es számú házzal.

(Befejezése következik)

Forrás: Christian Hermann: A Scotland Yard titkaiból. Zrinyi Katonai Kiadó, Budapest, 1989. Ford. Elek István


2017. február 22., szerda

Christian Heermann: A Scotland Yard titkaiból (5)

Jonathan Whicher tragédiája / IV.

CUFF ŐRMESTER BEAVATKOZIK
Collins

1868-ban William Wilkie Collins (balra) közzétette bűnügyi regényét, a Holdgyémántot. A roadi gyermekgyilkosság és felderítésének tragédiája adta az ötletet a könyvhöz. Cuff őrmester, a regényhős alakjához Jonathan Whicher személye szolgált mintául, sikere és tragédiája tekintetében egyaránt.
Igaz, a Holdgyémántban nem gyermekgyilkosságról van szó. Egy bizonyos Miss Rachel Verinder születésnapjára értékes indiai gyémántot kap ajándékba. Ékszeres dobozába teszi, ám másnap reggel hűlt helye van a holdgyémántnak. Seegrave felügyelő a frizinghalli helyi rendőrségtől mindkét beosztottjával végigkutattatja a házat, „többé-kevésbé felbolygatja az egész női személyzetet”, míg a meglopott uraságok úgy nem döntenek, hogy Londonba táviratoznak, mert „Seegrave felügyelőénél okosabb koponyára van szükségük”. A rendőrség elnöke segít „megtalálni a megfelelő embert”.
„Konflis vitte őt a pályaudvarról Lady Verinder házába – olvashatjuk a regényben. A kocsiból egy deresedő hajú, már idősebb úr szállt ki, olyan szánalmasan sovány, hogy az ember azt hihette, a bordáin szemernyi hús sincsen. Arcvonásai pengeélesek voltak, bőre sárga és száraz, mint egy hervadt őszi levél. Hosszú, vékony ujjai úgy görbültek, mint a karmok. Amikor ránézett valakire acélkemény, világosszürke szemével, az azt hitte, többet akar hallani tőle, mint amennyiről saját magának tudomása van. Az ember lelkészt gyanítana benne vagy temetkezési vállalkozót... vagy bármi mást, csak azt nem, ami tényleg volt.”
Igy mutatta be Collins a „nagy Cuffot”, noha csak őrmesteri rangban, de már legendával körülszőtten. „Ha a róla szóló történeteknek csak a fele igaz, nincs még egy ember Angliában, aki ilyen mesterien oldja meg a legnehezebb problémákat is, mint ő.”
Ezzel William W. Collins megalkotott egy típust, ami újra meg újra felbukkan az angol bűnügyi irodalomban. Még Edgar Wallace is ezt a sablont használta. Regényalkotásainak egyik hőse, Elk, félreismerhetetlenül magán viseli a „nagy Cuff" egyes vonásait. A kedvezőtlen körülmények miatt ő sem vitte többre az őrmesterségnél, és Elk megjelenése is hasonlít Cufféhoz: „Az egész világon nem volt még egy nyomozó, aki Elknél kevésbé hasonlított volna rendőrtisztre. Magas volt, kissé görbe testtartása csak fokozta a szánalmas benyomást. Úgy tűnt, hogy ruhadarabjait nem rá szabták, és inkább lötyögtek rajta, semmint öltöztették volna... Elk hullaszínű arca rendületlenül a legsötétebb komorság kifejezését hordta."
A fenti álarc mögé rejtett világos és éber értelem, az ilyen módon álcázott ama képesség, hogy a legkuszább helyzetekben is mindig a helyes nyomon induljon el, lényeges alapeleme volt e regénybeli nyomozók sikereinek. A törvénysértők eszén a jelentéktelennek tűnő, külsőleg korlátolt benyomást keltő bűnüldözők jártak túl. Ez a felszínen zajló játék a feszültség iránti szükségletet ugyan kielégítette, ám a társadalmi háttérben rejlő okok megvilágítása elmaradt. Amikor Richárd Cuff őrmester megérkezik a Verinder házba, ott ugyanolyan körülményeket talál, mint Jonathan Whicher a Road Hill House-ban. Eltűnt egy hálóing, amely nem vérrel, hanem festékkel van szennyezve. „Ezt a ruhadarabot — mondja Cuff — meg kell találni, addig nem jutunk tovább. Ha megvan a szennyezett ruhadarab, akkor talán a gyémántot is megtaláljuk." Cuffnak nagy választék áll rendelkezésre gyanúsítottakból. Egy indiai vándorcirkusz — ezúttal nem cigánykaraván — vonult át a falun, de valamennyien bizonyítani tudják ártatlanságukat. Miss Rachel Verinder megtagadja a vallomást. Cuff gyanúja ezután a cselédlány, Rosanna ellen fordul. Ő a tengerparton, a hullámverés dörgésében öngyilkos lesz. A nyom hamis volt, Cuff felsült. Kegyvesztetté lesz Lady Verindernél.
Az őrmestert elbocsátják és ő eltűnik a színtérről. Nyugdíjaztatása elhatározott dolog. Richard Cuff egyetlen szenvedélyének él: rózsát nevel. A regény utolsó fejezetében alakja ismét felbukkan, s ezzel megjelenik a londoni bűnügyi rendőrségnél ekkortájt használatossá vált neve: „A londoni Scotland Yard titkosrendőrség őrmestere."
Egy orvos időközben rábizonyította Rachel Verinder morfinista jegyesére, hogy a holdgyémántot alvó állapotban magához vette. Noha Cuff az esetet nem oldotta meg, második fellépése óta azonban hírnevének fénye ragyogóbb, mint az első, sikertelen akcióinál. És ez a dicsőség nyomot hagyott: a Scotland Yard nevét övező dicsfény sokkal tündöklőbb, mint addig.


Jelenet a Holdgyémánt c. filmből
Dorothy Leigh Sayers, a „modern angol detektívregények koronázatlan királynője", egyszer az angol irodalom első és ugyanakkor legjobb detektívregényének nevezte Collins Holdgyémántját. Collins kétségkívül nagy mestere volt a bonyolult és titokzatos összefüggések és elképesztő megoldások szerkesztésének, de a ..legjobb angol detektívregény" kitüntetés odaítélését illetően az olvasók véleménye meg fog oszlani. Hiszen tagadhatatlan, hogy Collins a Road Hill House-ban történt gyilkosság esetét, éppen annak kritikus tanulságait elhalványította. Whichers felügyelő kudarcának voltaképpeni oka a Scotland Yard ellen táplált általános bizalmatlanság volt. Collinsnál ebből semmi nem maradt meg, csak Cuff őrmester fölmentése, akinek elismerik becsületességét és bölcsességét", és akit csak „az eset különleges körülményei vezettek tragikusan tévútra". A Scotland Yard ugyanakkor kifogástalan rendőrségi szervezet, és Collins Holdgyémántja ott áll a dicsőség ama irodalmi oszlopcsarnokának elején, amelyből a londoni bűnügyi rendőrség mítosza keletkezett.

BUCKETT FELÜGYELŐ AZ ORRÁT DÖRGÖLI

Ami azt illeti, a Holdgyémánt nem az első angol detektívregény. Már tizennyolc évvel a megjelenése előtt a Scotland Yard egyik detektívfelügyelője egy másik bűnügyi történet középpontjában állt. „Buckett vagyok, a nyomozóktól. Nyomozótiszt vagyok" — így mutatkozik be. Alacsony termetű, erőteljes felépítésű, megfontolt ember benyomását keltő, feketébe öltözött, eleven szemű, középkorú férfi. Párnás mutatóujjával szokott tanácskozni, és ha megdörgöli vele az orrát, szimata megerősödik. Buckett felügyelő hangtalanul megjelenik, egyszer a tetőn ül és egy ablakot figyel, máskor öreg orvosnak álcázza magát.
Aztán eldördül egy lövés. A gazdag ügyvéd, Mr. Tulkinghorii szívét átütötte egy golyó. Arccal a padlón fekszik egész éjjel. Buckett felügyelő megjelenik. Szép ügy. Először hamis nyomon járva tartóztat le valakit. Ám Buckett ravasz. Hamarosan a pennyket csörgeti a zsebében, amikor Mr. Tulkinghorn gyilkosával, Mademoiselle Hortense-szel találkozik. Napok óta tudja már, hogy Hortense kisasszony adta le a halálos lövést. Biztos a száz font jutalom elnyerésében, örvendezik, és már csak az utolsó bizonyítékokat gyűjti össze. Charles Dickens, Buckett felügyelő alakjában megalkotta az első angol regénybeli nyomozót. Az örökösök című műve 1850-ben jelent meg. A Jarndyce család iszonyúan bonyolult örökösödési ügyébe bele van szőve egy gyilkosság. Buckett felügyelő ellenállhatatlan biztonsággal deríti fel az ügyet, és ezzel példaképet állít számos későbbi Scotland Yard-regény szerzője elé.
Buckett alakját azonban nem Charles Dickens találta ki. Volt egy eleven előképe: barátja, Field felügyelő a Yard nyomozóosztályáről. Az írót jó kapcsolatok fűzték ehhez az osztályhoz. Röviddel az örökösök megjelenése után a Yard nyomozói meglátogatták a szerzőt teaidőben az általa kiadott folyóirat, a Household Word szerkesztőségében. Dickens erről cikksorozatban számol be. A bevezetésben a bizalmatlanság ellen emel szót, amelyet mindenfelé táplálnak a nyomozók iránt: „Valamennyien fölöttébb rendesnek látszanak, jó magaviseletűek, és szokatlanul okosak. Ha az ember beszél velük, éles megfigyelőképességről és gyors felfogásról tesznek tanúbizonyságot; látásuk éles, és ha beszélnek valakivel, egyenesen a szemébe tudnak nézni, és néznek is."
Miután ilyeténképp bemutatta a jó modorú és becsületes tekintetű urakat, Dickens képet ad a tudományukról: „A nyomozóknak olykor olyan rablótámadásokat kell kivizsgálniuk, amelyeket látszólag úgy hajtottak végre, hogy az épeszű megfigyelőnek kételkednie kell benne, vajon az emberi szellem képes lehet-e megtalálni a bűnözőt. Hiszen semmiféle nyomot nem hagyott maga után, és minden támpont semmivé foszlik. A nyomozót azonban tapasztalata olyan ösvényekre irányítja, amelyek más tekintetek számára tökéletesen láthatatlanok."
Dickens nem marad meg az általánosságok világában. Továbbmegy: elbeszéli, miképpen bizonyították rá tettét egy szállodai tolvajra. A vizsgálattal megbízott nyomozó, aki magát azzal tüntette ki, hogy „viselkedése bizonyos tartózkodó elmerültséget mutatott, mintha bonyolult számtani feladatok megoldásával volna elfoglalva", mindössze egyetlen támponttal rendelkezett — egy inggombbal. A gomb elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy megtalálják a tettest. Az illető nyomozót Jonathan Whichernek hívták.
Charles Dickens még számos cikket írt a londoni rendőrségről. Népszerűsítette a nyomozó fogalmát. De a Scotland Yarddal szembeni bizalmatlanság okait még ő sem vizsgálta.
A Road Hill House-i gyermekgyilkosság esetében, mint láttuk, ez a bizalmatlanság nem bizonyult indokoltnak. Ám három esztendő múlva két másik eset azt igazolta, hogy az angoloknak nagyon is jó okai voltak a rendőrséggel és az igazságszolgáltatással szembeni gyanakvásra. Az első esetben az orvosi szakvéleményekkel történő manipulálás mentette meg egy polgári körökből való gyilkos életét. Hozzátartozói és barátai bebizonyították, hogy pénzzel minden megvásárolható, a szakvéleményezők szolgálatkészsége, de még egy miniszter jóindulata is.
Noha az eset nem a Scotland Yard illetékességébe eső területen történt, ugyanúgy okául szolgált a londoniak nyugtalanságanak és tiltakozásának, mint a második, amikor a Yard meggondolatlansága miatt egy munkás az igazságszolgáltatás áldozata lett. (…)

Forrás: Christian Hermann: A Scotland Yard titkaiból. Zrinyi Katonai Kiadó, Budapest, 1989. Ford. Elek István

(Folytatjuk)

2017. február 20., hétfő

Christian Heermann: A Scotland Yard titkaiból (4)

Jonathan Whicher tragédiája / III.


A Yard autói 1928-ban
Július 27-re volt kitűzve a vizsgálati fogság fenntartásáról vagy megszüntetéséről határozó ülés. Már órákkal a tárgyalás megnyitása előtt izgatott tömeg gyűlt össze a Temperance Hall előtt. Nagy hullámokat kavart a Scotland Yard nyomozóinak eljárása miatti felháborodás. Senki sem hitte bűnösnek Constance Kentet. Az a hagyományokon alapuló vélekedés, hogy egy jó házból való tizenhat esztendős fiatal lány nem lehet gyilkos, a gyanú minden mozzanatánál erősebb volt. És a gyilkosság vádját Road lakossága számára még hihetetlenebb színben tüntette fel, hogy éppen az országszerte gyűlölt londoni rendőrség két képviselője az, aki szembeszállt a hagyományos vélekedéssel.
A községi elöljáróság előtt a tárgyalás feszült légkörben kezdődött. Samuel Kent, a vádlott atyja, a legjobb ügyvédet hozatta el Bristolból. Mr. Edlint a grófságban kiváló szónokként, és minden hájjal megkent védőügyvédként ismerték. Egy kézen meg lehetett számolni azokat a pereket, amelyekben megbízóit bűnösnek nyilvánították.
Mr. Clark, a magisztrátusi ügyész Mr. Edlinnek szöges ellentéte, alacsony termetű, félénk, nehézkes ember volt, aki saját vélemény híján mindig is azon fáradozott, hogy soha sehol ne keltsen feltűnést. Monoton és bátortalan hangon, gépiesen darálta le Whicher nyomozásának eredményeit. Olykor-olykor aggályos pillantást vetett az elöljárókra, időnként hebegett, egész mondatokat kihagyott a beszédből, és így már eleve a vád tökéletes leértékelését mozdította elő.
A Whicher által állított tanúk sorra megváltoztatták a vallomásukat. Senki nem akart szembekerülni egy befolyásos kormánytisztviselővel, aki hitt lánya ártatlanságában. AConstance Kentre nézve terhelő tanúvallomások ezenkívül a magisztrátus ama megdönthetetlen nézete ellen irányultak volna, hogy valaki, aki az ő társadalmi rétegükhöz tartozik, nem követhet el gyilkosságot. A tanúk közül senki nem vette a bátorságot, hogy a helyi hatalmi szerv ellen foglaljon állást. És végül a roadi konstáblerek gondoskodtak a megfelelő hangulatkeltésről, hogy elkendőzzék saját tehetetlenségüket: az egész lakosság semmi mást nem látott a londoni rendőrnyomozókban, mint besúgókat és alattomos feljelentőket.
A Lion's Inn gazdasszonya, akinek kijelentései egyáltalán nyomra vezették Whichert, megtagadta a vallomástételt. Constance Kent osztálytársnője, Helen Moody, aki napokkal azelőtt olyan nyíltnak mutatkozott Williamson előtt, most óvatosabban fogalmazott. – Azt hiszem – mondta –, Constance csak ritkán civakodott öccsével, akkor is tréfából. Különben is, azt hiszem, tévedtem.
Fowley főfelügyelő tagadta, hogy valaha is látott volna egy véres hálóinget. Igy azután Mr. Edlin jó lelkiismerettel követelhetett védőbeszédében felmentő ítéletet.
– Az ártatlan leányka elleni egész vád összeomlott. Whicher felügyelő megfontolatlan gyanúja csak és kizárólag egy hálóingen alapul, amely valahol a mosodában eltűnt. Egyetlen tanú sem bizonyította azt a szégyentelen állítást, hogy ezt a hálóinget a Road Hill Huuse konyhájában a kemencében rejtették volna el.
A hallgatóság tomboló tetszéssel nyugtázta ezeket a szavakat. Senki nem tudta megfigyelni, hogy mi volt Constance Kent reagálása. Fekete ruháját arcfátyollal egészítette ki, amit az egész tárgyalás alatt egyszer sem emelt fel. Az elnök kérdésére röviden csak ennyit válaszol: – Ártatlan vagyok, uram.
Az elnök berekesztette a tárgyalást.
– Miss Constance Kent haladéktalanul visszanyeri szabadságát.

Jonathan Whicher számára az ítélet élete legnagyobb csalódása volt. Amikor Williamsonnal kilépett a Temperance Hall kapuján, százak várakoztak az épület előtt. Valahonnan felhangzott a kiáltás:
– Kergessétek el a besúgókat!
A két nyomozó épp hogy csak be tudott ülni a kocsijába, mielőtt még elszabadult volna a pokol. Az előbb csak elszórtan felharsanó kiáltások orkánná dagadtak. Amikor a kocsi elindult és befordult a trowbridge-i útra, kőzápor zuhogott a járműre.
Az újságok nagyon is szívesen fogadták a tárgyalás ilyetén való kimenetelét. Hiszen az a ritka alkalom adatott meg nekik, hogy visszhangozhatták a nép hangját, megnyithatták hasábjaikat a Scotland Yard elleni általános bizalmatlanságnak és rossz érzéseknek.

A Daily News 1860. július 28-án felháborodását a következő szavakba öntötte:
Whicher felügyelő eljárása példátlan. Egy jól nevelt, ártatlan leányka elleni váddal lelepleződött ennek az embernek az elvetemült könnyelműsége, és ezzel a nyomozóosztály felkészületlensége is. Csaknem perverznek nevezhető szellemi beállítottság kell ahhoz, hogy egy olyan gyereket, mint Constance Kent, egyáltalán kapcsolatba hozzanak egy ilyen aljas bűnténnyel, amint ez a Road Hill House-ban történt. Ha London nem tisztítja meg könyörtelenül az ilyen elemektől rendőrségét, és a nyomozóosztályt nem veti alá a legerélyesebb ellenőrzésnek, akkor bizonyos, hogy újra elveszíti azt a csekély bizalmat is, amit az utóbbi években és évtizedekben kölcsönöztek neki."

Más lapok azonos húrokat pengettek. Az Advertiser így írt:
Követeljük, hogy az olyan meggondolatlan, brutális és tehetségtelen emberek, mint Whicher felügyelő, soha ne nyúlhassanak az angol emberek szabadságához."

A Times pedig így lépett fel:
Követeljük Whicher felügyelő azonnali menesztését... Mr. Whicher lelkiismeretlenül lábbal tiporta a jogot és a szabadságot."

Vizsgálati gépkocsi a Yard állományában
A mesterségesen felkorbácsolt vihar meghozta a sikert. Jonathan Whichert feláldozták. Ezzel a Scotland Yard elleni általános bizalmatlanság szamára megnyitottak egy szelepet. A rendőrség elnöke, Sir Richard Mayne habozás nélkül elbocsátotta a Yard legtehetségesebb nyomozóját, csak azért, hogy saját pozícióját megtarthassa. 1860. július 29-én az egyik londoni reggeli lap jelentette:
Whicher felügyelőt azonnali hatállyal elbocsátották a Metropolitan Police kötelékéből. Mr. Whicher a Road Hill House-i gyilkossági ügy vizsgálata során kontár módon túlkapásokat követett el, és ezért Sir Richárd Mayne még tegnap este elrendelte Whicher azonnali elbocsátását. Jonathan Whicher kezdettől tagja volt a Scotland Yard sok vitát megért nyomozóosztályának, és a legtehetségesebb alkalmazottnak tartották. Ez a minősítés nyilvánvalóan tévedésen alapul. Egy ártatlan leányka őrizetbe vétele olyan szégyenfolt, amely nemcsak erre az emberre tapad, hanem a rendőrségnek arra az osztályáfa is, amely igénybe vette szolgálatait."
A Kent család később elköltözött a Road Hill House-ból, először Weston Super Mare-be, azután Walesbe. Constance-ot egy zárdaiskolába küldték Franciaországba. A lány három évig maradt ott, aztán 1863-ban visszatért Angliába, ahol ápolónőként helyezkedett el Londonban. Jelenléte nem keltett feltűnést, egészen 1864. áprilisáig.
A Times erről a következőképpen számolt be: 
„Tegnap, április 25-én, a londoni Bow Street rendőrbíróságának vezetője, Sir Thomas Henry előtt megjelent a húszesztendős Constance Emilie Kent, aki ez idő szerint betegápolónő a St. Mary Con-ventben, Mrs. Caroline Anne Greane-nek és az említett Convent alapítójának és lelki gondozójának, Arthur Douglas Wagner tiszteletesnek a kíséretében. Az ápolónő átnyújtott Sir Thomas Henrynek egy saját kezűleg írt fogalmazványt, amely a következőképpen szól: Én, Constance Emilie Kent, az 1860. június 29-re virradó éjjel egyedül és bárkinek a segítsége nélkül awiltshire-i Road Hill House-ban megöltem Savile Kentet. Az elkövetés előtt senki nem tudott a szándékomról. Az elkövetésben és a nyomok eltüntetésében senki nem segített." Odahívták Williamson felügyelőt a Scotland Yardról és Durlin őrmestert, hogy Constance Kentet azonnal őrizetbe vegyék ésmiután a bűntényt Wiltshire-ben követték elTrowbridge-be kísérjék. Bizonyára emlékeznek még rá olvasóink, hogy 1860-ban a Road Hill House-ban Mr. Sámuel Kent három és fél esztendős fiát gyilkosság áldozataként egy reggel holtan találták."
Gúnyrajz a Yardról - mindhárom  kép
a londoni rendőrműzeumból
Az esküdtszéki tárgyalást 1864. július 21-re tűzték ki Wiltshire grófság fővárosában, Salisburyben. A bíróság még mindig kételkedett Constance Kent bűnösségében, és a lány védőügyvédje, Mr. Coleridge, egy egész éjszakát töltött azzal, hogy kidolgozza hosszú védőbeszédét. De a beszéd elhangzására nem került sor.
Constance Kent bűnösnek vallotta magát abban, hogy előre megfontolt szándékkal megölte fivérét.
– Védelmemre – fűzte hozzá – semmit nem tudok felhozni.
Figyelembe véve életkorát a tett elkövetésekor, az ítélet életfogytiglani börtön volt. 1885-ben Constance Kentet időkedvezménnyel szabadon bocsátották. Negyvenegy éves volt akkor, de hatvanegynek látszott. Életének következő, és minden bizonnyal utolsó állomása Kanada volt. További sorsa ismeretlen.
Constance Kent beismerő vallomása ellenére Whicher felügyelőt nem helyezték vissza állásába. Ő 1860-ban csak sakkfigura volt egy játékban, és később már nem emlékeztek minden figurára, amely egy sakkjátszmában áldozatul esett. De ami hivatalosan nem történt meg, azt elvégezte valaki. Constance Kent büntetésének első éveit töltötte, amikor egy ember elhatározta, hogy irodalmi emléket állít Jonathan Whichernek.

(Folytatjuk)

Forrás: Christian Hermann: A Scotland Yard titkaiból. Zrinyi Katonai Kiadó, Budapest, 1989. Ford. Elek István

2017. február 15., szerda

Christian Heermann: A Scotland Yard titkaiból (3)

Jonathan Whicher tragédiája / II.

Constance
...Röviddel Constance Kent születése után a Road Hill House-ban felfogadták pesztonkának Marry Pratfot. Mr. Kentre mély benyomást tett a lány vonzó megjelenése, és nem tartott soká, hogy a ház ura éjszakáit gyakrabban töltse Miss Pratt szobájában, mint a felesége mellett, aki Constance születése óta betegeskedett. Nemsokára rá Mrs. Kent meghalt. Egy év múlva a gyászoló özvegy házasságot kötött Marry Prattel.
A tizennyolc éves Edward szemrehányásokkal illette atyját, mire kiutasították a házból, és a fiú az Egyesült Államokba ment. Amikor Constance hétéves lett, házitanítót fogadtak mellé. A mostani Mrs. Kent keményen kézben tartotta a házat. Ha Constance tollbamondáskor csak egy szót is hibásan írt le, mostohaanyja megbüntette. A verésen kívül Mrs. Kent akár az étkezésmegvonást is megfelelő eszköznek tartotta arra, hogy a gyermek helyesírását javítsa. Ugyanilyen bánásmódban volt része Williamnek, a lány alig idősebb fivérének is.

A két gyermek tudomást szerzett Edward bátyjuk létezéséről, aki még mindig az Egyesült Államokban élt, és egy nap eltűntek a Road Hill House-ból. Mindössze tíz mérföldet tettek meg, amikor Bath-ban a konstáblerek elfogták őket, Szertefoszlott az álmuk, hogy eljussanak Amerikába. Constance-nak ezután egy bentlakó iskolába kellett tanulnia Beckingtonban, és több mint másfél évig nem volt szabad hazajönnie. William Kentet egy nevelőotthonban helyezték el. Később Constance engedélyt kapott, hogy a vakációt Roadban tölthesse. A kislány látta, hogy milyen féltő gondoskodással veszik körül odahaza időközben született féltestvéreit, és látta azt is, hogy a szülők kivált a kis Savile-t halmozták el szeretetük jeleivel, inkább, mint a valamivel idősebb Francist. Constance számára a vakáció napjai örömtelenül teltek. Jelenlétét olyan elkerülhetetlen rossznak tekintették, amit ha tetszik, ha nem, el kellett fogadniuk.
Abban az évben az iskolai szünet három héttel a gyilkosság előtt kezdődött, és az első, amit Constance megérkezésekor megtudott, az volt, hogy Amerikában meghalt a bátyja, Edward, akit ugyan személyesen nem ismert, de aki iránt mindig is rajongó vonzalmat érzeti. Constance napokig rótta egymagában, gondolataiba merülten a Road körüli sétautakat. Azután a szomszédok megfigyelték, hogy a lány szinte megszakítás nélkül féltestvérével, Savile-lel volt együtt; játszott vele, ugrándoztak, futkároztak, és szemmel láthatóan ugyanolyan szívélyességgel bánt vele, mint amihez agyerek a szüleitől volt szokva.
Whicher felügyelő ezután Crowley tiszteletessel, Trowbridge polgármesterével tárgyalt. A nyomozó kérdésére, hogy a Road Hill House-ban körülnézhessen, a hivatalnok merev elutasítással válaszolt, órákig tartó hercehurca után végül beleegyezését adta. A Londonból való rendőrtiszt Fowley főfelügyelő társaságában megtekinthette a helyszínt.
A Road Hill House-ban Fowley nagyon elcsodálkozott a felügyelő viselkedésén.
– Hogyan lehet ily módon kideríteni egy gyilkosságot? – kérdezte, amikor látta, hogy Whicher minden lépcsőfokot behatóan tanulmányoz.
– Ha a nyom helyes – felelte Whicher –, egyre újabb és újabb felismerésekhez vezet. Ha hibás, egy-kettőre semmivé válik. Ez a lépcső azonban valóban új felismeréseknek tár kaput.
A nyomozó folytatta vizsgálatait. Megállapította, hogy az ember eljuthat a földszintre anélkül, hogy a lépcső nyikorogna. Ehhez csak a lépcső jobb oldalát kellett igénybe venni. Ezután Whicher Constance Kent szobáját kereste fel.
– Semmiről sem tudok – felelte a lány a nyomozó kérdésére. – Csütörtökön kilenckor aludni mentem és semmit sem hallottam.
– Egyedül alszik ebben a szobában? – kérdezte Whicher.
– Igen.
– Akkor éjszaka is egyedül volt, amikor a testvére meghalt?
– Minden éjszaka egyedül vagyok.
– Szabad megtekintenem a fehérneműjét?
A ház ura, Samuel Kent mindig a leggondosabban ügyelt a rendre. Minden szekrényben jegyzéknek kellett lennie a benne őrzött tárgyakról. Whicher kézbe vette Constance szekrényéből a fehérneműjegyzéket.
– Hol van a három hálóinge?
— Már csak kettő van. Egy ingem a legutóbbi mosásnál elveszett. A tizenhat éves Constance a kikérdezés alatt határozott egyéniség benyomását keltette. Sőt, korához képest nagyon is öntudatosnak tűnt. A felügyelő Fowley társaságában visszatért Trowbridge-be. Már sötét volt, amikor a városba érkeztek.
„Dolly" Williamson arra használta fel a napot, hogy a beckingtoni iskolában tudakozódjék. Az igazgató arról számolt be neki, hogy Constance Kent értelmes, de ugyanakkor kissé dacos és ingerlékeny növendék. Egy ízben az egyik tanára megintette, amit nagyon sérelmesnek érzett, és sértett büszkesége egyhamar gyűlöletbe, sőt bosszúvágyba csapott át. Aznap a pincében kinyitott egy gázcsapot, azért, hogy – miként később mondta – „az egész miskulanciát a levegőbe röpítse". Szerencsére a nyitott csapot időben felfedezték. A Constance elleni további lépésekről csak az apja társadalmi állására való tekintettel álltak el.
Williamson megtudta, hogy Constance két osztálytársa Beckingtonban tölti a vakációt. Noha Helen Moody és Louisa Haverhill nem állt közeli barátságban Constance-szal, de a szünidő után a lány mindig elpanaszolta nekik bánatát. Boldog volt, valahányszor a roadi napok véget értek. Szüleiről, kivált mostohaanyjáról Constance nemcsak elítélően, hanem egyenesen gyűlölködve nyilatkozott. És minden baj forrását testvérében, Savile-ban látta, aki szülei osztatlan gondoskodását élvezte. „Ez a fattyú – mondta Constance – valahányszor leül az étkezőasztalhoz, a szülei előmelegítik a széket. A legtöbb étkezés idejét is ő határozza meg. Ha Savile éhes, mostohaanyámnak éppen az a megfelelő időpont rá, hogy az egész családot asztalhoz szólítsa. Nekem azonban előírják, hogy este hány órakor menjek aludni. És ha levelet kapok, az első, aki elolvassa, a mostohaanyám. Ha nem tetszik neki valami benne, egyszerűen a tűzbe veti." Amikor Williamson beszámolt nyomozásáról, Whicher egy percig hallgatott.
– Holnap reggel – szólalt meg azután – indítványozni fogom a letartóztatási parancsot. Letartóztatom Constance Kentet, aki előre megfontolt szándékkal megölte mostohatestvérét, Savile-t.
Samuel Kent kormányfelügyelő leányának, Constance Kentnek a letartóztatása nagy szenzáció volt. Egy tizenhat éves lány, mint gyilkos! Ilyen még nem volt.

A póruljárt detektiv
1860. július 21-én a Times így írt: .Amikor Whicher felügyelő Constance Kentet kivezette a házból, hogy beültesse a kocsijába, a várakozók tömegében nagy izgalom támadt. Whichernek nagy fáradságába telt, hogy foglyával eljusson a kocsiig. Constance Kentet a roadi Temperance Hallba vitték, ahol a községi elöljáróság titkos ülést tartott az őrizetbe vételről. Whicher felügyelő ismertette bizonyítékait. Whicher Miss Constance meghatározatlan idejű, börtönben letöltendő őrizetbe vételét követelte, további bizonyítékok beszerzése érdekében, és vallomásra bírása végett. A községi elöljáróság mindazonáltal csak hét nap haladékot adott neki a végleges bizonyítékok beszerzésére. Minthogy Jonathan Whicheren kívül alighanem senki sem hiszi, hogy a rettenetes roadi gyilkosságot egy alig tizenhat esztendős, törékeny lányka követte el, és minthogy senki sem lát tettére indítékot, Constance Kent számára csak enyhített fogdái fogva tartást rendeltek el. Maga a leányka rémülettől dermedt arckifejezéssel hangoztatta ártatlanságát. A lakosság nyugtalansága tegnap este nagyon heves formákat öltött. Kövekkel dobálták meg Whicher felügyelő lakószobájának ablakait."

Jonathan Whicher tehát hét nap haladékot kapott a bizonyítékok megszerzésére. Rá kellett ébrednie, hogy egyedül logikai okfejtéssel nem lehet rábizonyítani valakire egy bűntényt. így a felügyelő Williamsonnal együtt hozzáfogott a hálóing kereséséhez. Két gereblyével méterről méterre átfésülték a közeli tó eliszaposodott partjait. De fáradozásuk hiábavalónak bizonyult. A hálóing nem került elő, és a napok múlásával nőtt a bizalmatlanság a londoni rendőrnyomozók iránt.
„Dolly" Williamson erről később az emlékezéseiben így írt: „Nemcsak a nép volt ellenünk. Ellenünk volt a magisztrátus is, mert egy olyan réteghez tartozó valakit vádoltunk, amelyhez maguk a magisztrátusi urak is tartoztak. És ellenünk volt a helyi rendőrség is, mert ha vád alá helyezi Constance Kentet, ezzel saját magát is vád alá helyezte volna a bűnügyi problémák megoldására való képtelensége miatt."

(Folytatjuk)


Forrás: Christian Hermann: A Scotland Yard titkaiból. Zrinyi Katonai Kiadó, Budapest, 1989. Ford. Elek István

2017. február 5., vasárnap

Christian Heermann: A Scotland Yard titkaiból (2)

Jonathan Whicher tragédiája / I.


A ROAD HILL HOUSE-I GYERMEKGYILKOSSÁG

Road Hill House
Road nyomorúságos, sötét fészek volt több mint száz évvel ezelőtt a dél-angliai Wiltshire grófságban, Trowbridge város közelében. A kis falu lakói akkoriban a posztószövödében vagy a sajtmanufaktúrában dolgoztak szegényes megélhetésükért.
A grófság szövődéinek kormányfelügyelője, Samuel Kent, nem kedvelte a társaságot, és ezért ezt az isten háta mögötti zugot választotta lakhelyéül. Mindamellett rezidenciája, a Road Hill House, a környék legelőkelőbb udvarháza volt.

1860. június 29-e pénteki nap volt. Amikor Elizabeth Gough pesztonka reggel felébredt, megrémült: a négyesztendős kis Savile Kent ágya üres volt.
Elizabeth felrázta az alig idősebb Francist. A kisfiú semmiről sem tudott, ő is mélyen aludt, nem vette észre, hogy testvére mikor és milyen módon tűnt el az ágyából. Gough kisasszony magára kapta reggeli köntösét, végigfutott az első emelet helyiségein, majd a földszinten kereste a gyereket. Rémülten állapította meg: a gyerek nincs a házban.

A Road Hill House többi lakója sem látta aznap reggel a kis Savile-t. Sem a szülők, sem a Samuel Kent első házasságából való két leány, Constance és Mary Ann, sem Sarah Kerslake, a szakácsnő vagy Sarah Cox, a cselédlány. A keresést kiterjesztették a kertre. Perceken belül elébük tárult a rettenetes bizonyosság: Savile Kent halott. A gyermek átvágott nyakkal, szíve fölötti sebbel feküdt a ház mögötti szemétgödörben.

Mr. Kent, az apa
Fowley főfelügyelő, egy érvényesülni vágyó és kissé korlátolt férfi, meg Urch konstábler szemrevételezték a tetthelyet. Legfőbb feladatukat abban látták, hogy megkeressék a gyilkos eszközt. Amikor Fowley megtekintette a gyerekszobát, az ablaküvegen véres kéznyomot fedezett fel, amit a ház lakói addig izgalmukban nem vettek észre. A főfelügyelő letörölte a kéznyomot, mondván, azért, hogy a család meg ne rémüljön.
Hat konstábler egy teljes hétig folytatta a kutatást. Felásták az egész kertet, de a gyilkos fegyver nem került elő. Aztán Fowley megtudta, hogy a gyilkosság előtti napon cigánykaraván vonult át a falun. Immár teljesen feleslegesnek tartotta, hogy Samuel Kent nagypolgári házában keressék a tettest. Ha a közelben cigányok jártak, akkor bármilyen bűntényre azonnal elő lehet keríteni egy tettest! Noha a Road Hill House közelében nem láttak cigányt, Fowley körözést adott ki a cigánykaraván ellen. Ez sem járt eredménnyel. A főfelügyelő azonban mindenáron elő akart állítani egy tettest a községi elöljáróságnak, s jobb híján Elizabeth Gough pesztonkát tartóztatta le. Rövidesen szabadlábra kellett azonban helyeznie, mert a cselekmény indítékául a legcsekélyebb támpont sem kínálkozott. Ezzel véget is ért Mr. Fowley tudománya.

Az angol törvény előírja, hogy a nehezen kideríthető ügyekben London területén kívül is igénybe vehető a Metropolitan Police. A belügyminisztérium Jonathan Whicher felügyelőt, az akkori idők legismertebb nyomozóját küldte Roadba. Ő egyike volt annak a tizenkét rendőrnek, aki 1842-ben az egyenruhát polgári öltözékre cserélte fel, és akik azóta is a Scotland Yard első nyomozóosztályaként működtek.

Akkoriban még nem létezett kriminalisztika, ám Whicher felügyelő négy olyan dologra támaszkodhatott, amely azokban az időkben alkalmanként a nyomozásban sikerhez vezetett: gazdag tapasztalat, megfigyelőképesség, jó emberismeret és logikus kombinációs készség.

Jonathan Whicher (baloldalt) 1860. július 15-én érkezett Roadba, munkatársa, „Dolly" Williamson kíséretében. „Dolly" volt annak a férfinak a – gúnyneve, akit később a nyomozóosztály vezetőjévé neveztek ki. Nyugodt, megfontolt viselkedése miatt nevezték Filozófusnak is. 1860-ban azonban Williamson még meglehetősen jelentéktelen
rendőr.
Whicher felügyelőt a Road Hill House földszintjén Mr. Dunn, Sámuel Kent ügyvédje fogadta.
– Trowbridge-ben a városi elöljáróság közölte velünk – szólt Dunn –, hogy a belügyminisztérium e különös nyomozóosztály egyik rendőrét küldte ki hozzánk, hogy a konstáblereinknek segítsen. Csalódást okozott nekünk, Mr. Whicher, hogy érkezéséről nem értesített előre.
– Ez nálunk nem szokás, uram! – válaszolt Whicher.
Az ügyvéd bizalmatlan volt általában véve a londoni rendőrséggel, de kiváltképp a polgári ruhás nyomozókkal szemben. Dunn ügyvéd megkérdezte a nyomozótól:
– Mihez kezd elsőnek, Mr. Whicher?
– Körülnézek a házban, uram – felelte a felügyelő. – És először is beszélek Mr. és Mrs. Kenttel.
– Mr. Kent engem bízott meg, hogy minden felvilágosítást megadjak önnek. A ház lakóit, kérem, ne háborgassa! A tettest kint kell keresniük.
– A vizsgálatokat – szögezte le hűvösen Jonathan Whicher – én vezetem, és azt teszek,\amit szükségesnek látok.
Az ügyvéd még egy kísérletet tett, hogy áthangolja a nyomozót.
– Kérem, felügyelő, legyen okos! Ugyan kinek állhatott érdekében a Road Hill House-ban, hogy megölje az ártatlan gyermeket?
Elmondta, hogy Mr. és Mrs. Kentet Fowley főfelügyelő és a konstáblerei már mértéken felül megterhelték kérdéseikkel, hogy Mr. Kent teljes határozottsággal tiltakozik az ellen, hogy házának lakóit kapcsolatba hozzák a gyilkossággal, és hogy Whicher minden közelebbi részletet megtudhat Fowley-tól.
– Kerestesse a cigányokat, felügyelő! Mr. Kent ma nem tud beszélni önnel.
Dunn néhány lépést tett az ajtó felé. Arcáról leolvasható volt, hogy befejezettnek tartja a beszélgetést.
Mrs. Kent, a második feleség
Jonathan Whicher szó nélkül távozott a házból. Amint a kint várakozó Williamsonhoz fordult, észrevette, hogy Road szélső házai között egy lovas konstábler éppen befordul a Trowbridge-be vezető útra.
– Cigányok sem ölnek meg ok nélkül gyerekeket, és nem rejtik el a holttestüket – mondta Whicher kísérőjének. – Márpedig erről akarnak meggyőzni. Roadban kocsit bérelünk, és a mai napra visszautazunk Trowbridge-be.
Könnyebb volt kimondani, mint megtenni.
– A kocsink tönkrement – felelte a Lion's Inn gazdasszonya a felügyelő kérdésére –, és az egész faluban nem fog kapni másikat. Hiszen maga londoni besúgó, nem igaz?
– Honnan tudja, hogy... – a felügyelő nem tudta befejezni kérdését, mert az asszony, aki Road határán messze túl közismert volt szószátyárságáról, már tovább beszélt:
– Nem haragszom magára, uram, ámbár maga besúgó. De még ha akarnék sem tudnék kocsit adni magának. Urch konstábler itt járt és óva intett maguktól. Az öreg részeges fickó, de a konstáblerekkel nem szabad a viszonyunkat elrontani. Trowbridge-be indult az imént, hogy oda is megvigye az érkezésük hírét. Maga igazán nem ellenszenves, uram, de a legjobb akarattal sem tudok segíteni.
A felügyelőnek nem volt ellenére az asszony fecsegő hajlama. Értett hozzá, hogy ügyes közbeszólásaival újabb és újabb szóáradatot csaljon elő a gazdasszonyból. És íme, kirajzolódtak az első halvány nyom körvonalai.
A felügyelő megtudta, hogy a roadi konstáblerek csaknem minden este a Lion's Innben italoztak, és közben tetteikkel dicsekedtek. Például a gyilkosság utáni negyedik éjszakán is. Az egyik konstábler talált egy véres hálóinget, amit valaki a konyhai kemencébe rejtett. Fowley főfelügyelő elrendelte, hogy hagyják ott az inget. – Azt hiszem – mondta –, a gyilkos ma éjjel érte fog jönni. Két konstáblert utasított, hogy rejtőzzenek el a konyhába és füleljék le a gyilkost. A falusi rendőrök el is bújtak és a gyilkos valóban eljött – ám a konstáblerek nem vették észre; este túlságosan mélyen néztek a pohár fenekére és búvóhelyükön az igazak álmát aludtak. Másnap reggel Fowley megtiltotta, hogy az ingről több szó essék.
Whicher felügyelő azt is megtudta, hogy Mrs. Kent meggyanúsította Sarah Coxot, az egyik cselédet, hogy ellopott egy hálóinget. Amikor Sarah Cox könnyek között esküdözött, hogy ő nem tolvaj, a gyanú Esther Holley mosónőre esett, aki évek óta állt a Road Hill House szolgálatában.
Másnap délelőtt Jonathan Whicher Roadban egy élelmiszerbolt előtt állt és várt. Amikor egy ötven év körüli asszony jött ki az üzletből, a felügyelő odalépett hozzá:
– Ön Mrs. Cox?
A Road Hill House-ból a cseléd, aki már előző nap látta a nyomozót, összerezzent és félénken körülnézett.:
– Nem én loptam el a hálóinget csületes voltam.erősködött. — Én mindig becsületes voltam.
– Tudom – mondta Whicher –, és gondom lesz rá, hogy magát többé ne gyanúsítsák.
Sarah Cox, akit Fowley az eltűnt hálóing miatt megfélemlített, felbátorodott Whicher bizalmától, és elmondta, hogy miképpen keveredett gyanúba.
A gyilkosság utáni hétfőn, mint máskor is, minden szennyest begyömöszölt egy zsákba, anélkül, hogy alaposabban szemügyre vette volna az egyes darabokat. Ehhez a rettenetes gyilkosság után túlságosan is izgatott volt. Azonkívül mindenfelé a házban konstáblerek futkostak. Amikor a zsákot letette a konyha elé, még gyorsan bement az ebédlőbe.
– Miért? – kíváncsiskodott Whicher.
– Miss Constance kérte, hogy vigyek neki valami innivalót. Utána Sarah Cox kocsira rakta a zsákot és elvitte Mrs. Holleyhoz a mosodába. Ugyanaznap este két konstábler késő éjszakáig a konyhában italozott, és másnap reggel Fowley főfelügyelő nagyon dühös volt.
– Először nem tudtuk, miért dühöng. De azután megtudtuk, hogy a konyhából eltűnt egy ing. Erről az ingről előtte senki nem tudott.
Sarah Cox ezenkívül elmesélte, hogy Mrs. Holley állítása szerint egy hálóing, ami a kísérőjegyzékben szerepelt, nem volt a zsákban.
– Kié volt ez a hálóing? – érdeklődött Whicher.
– Miss Constance hálóinge volt.
A felügyelő elköszönt és visszatért Trowbridge-be. Ott így szólt a munkatársához:
– Tudakozódjék Mr. Kentről és családjáról.
„Dolly" Williamson beszélt néhány szomszéddal Roadban. Megtudta egy elbocsátott szolgálólány nevét is, és felkereste őt. Másnap estig a következőket derítette ki...

(Folytatjuk)


Forrás: Christian Hermann: A Scotland Yard titkaiból. Zrinyi Katonai Kiadó, Budapest, 1989. Ford. Elek István

2017. január 31., kedd

Christian Heermann: A Scotland Yard titkaiból (1)

A hírneves, detektivregényekből, filmekből jól ismert bűnüldöző intézmény szószerint 'skót udvar'-t jelent, s valamikor egy darabka skót föld volt London szívében, amit a X. századi angol uralkodó szakított ki skót „testvérének”, hogy hűbéresként kötelező londoni felruccanásai idejére legyen egy rezidenciája, ahol megpihenhet. A skót udvar aztán, a hatalmi háborúságok miatt visszakerült az angol királyság birtokába, majd területén kapott helyet később a mára hallhatatlan londoni rendőrség... Heermann könyve a Yard történetét, de még inkább történetének legfurfangosabb nyomozásait meséli el. (A bevezető fejezet után ebből mutatunk be kettőt a sok közül...)

A Scotland Yard

A közkedvelt regényíró P. C. Wren a londoni rendőrökről így írt: „Erős, nyugodt és csöndes férfiak, akik fegyvertelenül, és régóta kipróbált tekintéllyel felruházva testesítik meg a törvényt, a rendet és a biztonságot. Egész Európa bámulja őket.”
És Sir John Moylan, aki több mint negyed századig irányította a Temze-parti metropolis rendjének őreit, a londoniak megbecsülését ezekkel a szavakkal magyarázta: „A rendőri hivatal több évszázados hagyománya kölcsönzi nekik a tekintélyt.”

Sir John Moylan nincs egyedül ezzel a véleményével. Hugh Young... sem az 1829-es esztendővel kezdi emlékiratait, amikor a Scotland Yardot voltaképpen alapították, hanem jóval régebbről.

Valamivel kevésbé lelkesen és ezért tárgyilagosabb hangsúlyozással ír a Yard hagyományairól R. L. Jackson, aki Youngot követte a CID parancsnoki tisztségében. „Először is tisztában kell lennünk azzal, hogy a büntetőjog rendszere több mint hatszáz éves fejlődés eredménye, és hogy a rendőrség e rendszer hosszú történetében csak viszonylag későn jelent meg. Ezért a már meglévő keretekbe kellett beilleszteni, és a feladatait olyan elvek szerint kell teljesítenie, amelyek a rendőrség megjelenésénél sokkal régebbi keletűek.”

A „THIEF TAKER GENERAL"

Scotland Yard, 1875
A XIX. század derekáig Anglia azok közé az országok közé tartozott, ahol a büntetőtörvények a legkeményebbek voltak. Már azt is, aki csak megkísérelte, hogy ellopjon egy nyulat, vagy aki 40 shilling és 6 pennynél többet tulajdonított el, vagy valamilyen okiratot meghamisított, halálra ítélték. „Köttessék fel a nyakánál fogva, míg csak meg nem hal.” Kétszázharminckét fajta bűncselekményért járt halálbüntetés, míg Franciaországban csupán hatért.
Az angol polgár törvény előtti egyenlőségére szigorúan ügyeltek: a gazdagoknak éppúgy tilos volt kenyeret lopni, mint a szegényeknek – mindkettőt halálbüntetéssel bünették. A szigorú törvények ellenére azonban állandóan nőtt a bűnözés Londonban. A XVIII. század közepe táján a Temze-parti városban már egymilliónál több ember élt. Az ipari forradalom korszaka – amelyben Nagy-Britannia a világ legnagyobb ipari hatalmává fejlődött – a manufaktúráról a gépi nagyipari termelésre való átmenettel köszöntött be. A társadalmi ellentétek minden korábbinál nagyobb mértékben kiéleződtek. A legszegényebbek a nyomornegyedekben zsúfolódtak öszsze, amelyek a bűnözés megannyi új melegágyává lettek.
A Slumokban a gyermekhalandóság hetvenöt százalékos volt. A fattyúgyerekek többnyire elviselhetetlen terhet jelentettek. Megölték vagy kitették őket. A kitett gyerekekkel azután a különböző koldusbandák élénk kereskedelmet szerveztek.
A nyomornegyedekben számos szülő kínálta fel a leányait prostitúcióra. Ezzel kapcsolatosan szerfelett groteszknek tetszik a korabeli társadalom elitjének bigott képmutatása. Az erkölcsök romlása feletti sirámaikat olyan beszélgetések követték, hogy legközelebb melyik bordélyházba menjenek szórakozni.
Akinek a kurtizánok már semmit nem tudtak felkínálni, az kedvét tölthette, mint néző, a női elítéltek 1817-ig naponta megrendezett nyilvános megkorbácsolásán. Akit pellengérre állítottak, azt bárki büntetlenül bántalmazhatta. A tyburni vesztőhelyen a nyilvános kivégzések egészen 1867-ig népünnepélyszámba mentek. A gazdagok a vesztőhelyet körülvevő házak ablakaiból kísérték figyelemmel e hátborzongató színjátékokat. A büntetőjog-szolgáltatás felett a szadista erőszak, a kegyetlen igazságtalanság és a bosszú elve uralkodott. És a közrend védelmezői nem voltak jobbak a törvényeknél, sem annál a módnál, ahogy ezeket a törvényeket végrehajtották.
Tulajdonuk védelmére a polgárság és a köznemesség a XVI. században saját végrehajtó hatalmat hozott létre, a Squire-ek, a békebírók formájában. Ezek fizetés nélkül folytatták tevékenységüket. A békebíró rendelkezésére álltak a konstáblerek, akik a törvénysértőket tartóztatták le. A közösségek tagjait sorra felszólították erre a szolgálatra, de csak kevesen hajlottak a szóra, mert a rendőröknek saját létfenntartásukat önkényesen megemelt illetékekből és csekély díjazás ellenében kellett biztosítaniuk. A polgárok azonban helyettest állíthattak, s ők a kapható legolcsóbbakat választották a kínálatból: tolvajokat, munkakerülőket és országúti csavargókat.
Természetesen ilyen eszközökkel a bűnözésnek nem tudtak gátat szabni, sőt, a korrupció révén a parázs lángra kapott. A konstáblerek és helyettesítőik, akik Londonban csak éjszaka voltak szolgálatban, az angol főváros sokat gúnyolt figuráivá lettek. A nép a Charlie gúnynévvel illette őket.
London akkoriban egyik leghírhedtebb utcája volt a Ratcliffe Highway, amelynek lebujaiban és bordélyházaiban a Charlie-k „tiszteletére" különböző gúnydalokat énekeltek.
A Charlie-k rövidesen még félelmetesebb „rendőrök" társaságában találhatták magukat. Megszülettek a Thief takerek – a tolvajfogók. Bárki feljogosítva érezhette magát, hogy betörőket, gyilkosokat vagy ártatlanokat elfogjon, békebíró elé állítson és vádat emeljen. Ha az illetőt elítélték, a tolvajfogó a büntetés arányában jutalomban részesült. Csábító volt a vérdíj, a korrupció határtalanná vált. Provokátorok ipart űztek abból, hogy beugrattak fiatal embereket bűntettek elkövetésére, azután a bíró elé hurcolták őket és felvették az érte járó prémiumot.
Mind gyakoribbá vált, hogy a tolvajfogók, a konstáblerek, meg a bűnöző bandák közös vállalkozásokba kezdtek, és megosztoztak a zsákmányon. Bizonyos Jonathan Wild volt a leghírhedtebb tolvajfogó. „Nagy-Britannia és Írország tolvajfogó generálisának" nevezte magát, forgalmas irodát tartott fenn Londonban, és egy előkelő vidéki kúriában élt. Aranyfogantyús sétapálcája nélkül soha nem lehetett őt az utcán látni.
Több mint száz útonállót juttatott akasztófára, kivált olyanokat, akik nem akartak a szolgálatába szegődni; Jonathan Wild volt ugyanis az első, aki megszervezte a londoni alvilágot. A különböző bandák mind neki dolgoztak, ő pedig a közvetítő szerepét játszotta a bűnözők meg a károsultak között.
Eleinte Wild azokat, akiket a cinkostársai megraboltak, felkereste és közölte, hogy balszerencséjük véletlenül tudomására jutott. Ezenkívül felhívta egy zsibárus figyelmét néhány gyanús dologra, és közölte, ha az ellopott érték köztük volna, ő csekély váltságdíj fejében azt visszaszerezné. A károsultak örvendeztek, és az üzlet hamar felvirágzott. Minthogy Wild kezdetben nem fogadott el jutalmat tőlük, híre ment, hogy becsületes ember, aki a közjót szolgálja.
Rövidesen nem is kellett az áldozatokat felkeresnie, mert a meglopottak maguktól jöttek hozzá. Úgy tett, mint aki nagyon elfoglalt, sok kérdést tett fel, és valamelyes előleget kért a fáradozásaiért. A „közvetítéseiről" Wild folyamatosan tájékoztatta ügyfeleit, míg csak végül át nem adta nekik ellopott javaikat. Az általa beszedett különböző nagyságú összegeket azzal indokolta, hogy neki is költségei merültek fel.
Jonathan Wild tizenöt esztendeig tudta folytatni üzelmeit. Senki nem tudta, hogy kapcsolatát meddig terjednek. Gyakran bebizonyította, hogy „tanúi" segítségével minden bírósági eljárást a számára kedvező irányba tud terelni. Csak 1725-ben vették maguknak a bátorságot a hatóságok, hogy Wildet letartóztassák. Rábizonyítottak néhány csalást, és Tyburnben kivégezték.
A Wild-ügynek később következményei lettek. Addig is jó néhány év eltelt még, amíg 1739-ben létrehozták a rendőrbírói közhivatalokat. A korábbi helyzethez képest az egyetlen különbség az volt, hogy a rendőrbírók a törvénysértők ellen többé nem a lakásukon, hanem a közhivatalban jártak el. A London különböző helyein felállított rendőrbíróságok közül a Bow Street-i lett a leghíresebb. A londoni rendőrség voltaképpeni története 1739-ben kezdődött, amikor a Bow Streeten megnyitották a rendőrbírói hivatalt. E hivatal tekintélyét Thomas de Veil ezredes alapozta meg, aki 1748-ig működött itt. Nemcsak bíró volt, hanem nyomozóként is rengeteget fáradozott a rábízott ügyek tisztázásáért. Mindazonáltal azt a dédelgetett tervét, hogy ütőképes bűnüldöző osztályt építsen ki, nem tudta megvalósítani. Senki sem óhajtott a célra pénzt áldozni.
Az áttörés csak az egyik utódának, Henry Fieldingnek, a kiváló írónak sikerült, aki műveiben könyörtelenül fölfedte a korrupciót, és gyilkos gúnyiratot írt Jonathan Wild ellen. Ő alapította meg a Bow Streeten a világ első nyomozóosztályát: egy konstáblercsoportot. A rendőrök „nyomon követték a tolvajokat", és innen kapták a nevüket: Bow Street Runners – a Bow Street-i futók. Soha nem voltak többen tizenötnél.
Jellegzetes figurák a Scotland Yard
történetéből
Fielding pénzt kapott a titkosszolgálat költségvetéséből, és vörös frakkos nyomozóival hatékonyan lépett fel számos bandával szemben. Ő volt a világon az első rendőrfőnök, aki bevezette a körözést, és ezzel meglepő sikereket aratott.
A Bow Street-i futókról alkotott vélemény, ami azt illeti, ingadozó. Fizetségükről a következő határozat volt érvényben: ,A futó egy utcai rablás felderítéséért 40 fontot kap és a rablott holmi értékének 10 százalékát; azonkívül lovat, felszerelést, fegyvereket, és megkapja a gonosztevő minden pénzét; a betörő elfogásáért 40 fontot és egy Tyburn-tikettet, lótolvajért egy Tyburn-tikettet, összeesküvés felderítéséért készpénzben 40 fontot.”
A Tyburn-tikett utalvány volt, amelyre 15-30 fontot fizettek ki. A futók, ahol csak lehetett, „vérdíjat” szedtek, és így egy és más tovább élt Jonathan Wild idejéből. Különböző bankok nagy összegeket fizettek a futóknak meg a bűnözőknek, hogy egy-egy rablás után legalább bizonyos részét visszakapják az értékeiknek. Ez számukra kedvezőbb volt, mint a bankrablók elítélése és elrablott javaik maradéktalan elvesztése. A korrupciót Fieldirrgnek sem sikerült felszámolnia. Számos Bow Street-i futó tekintélyes vagyonnal bírt, amikor meghalt. A leghíresebb közülük, Peter Townsend kereken 20 ezer fontot hagyott az örököseire. A történet arról nem szól persze, hogy milyen módon szerezte a pénzt. Csupán mint kora legsikeresebb nyomozójáról emlékezik meg róla az utókor.
A XVIII. és XIX. század fordulóján London még mindig a világ legnagyobb, s egyben a legtöbb bűnözővel megátkozott városa volt. A hivatalos statisztika szerint minden kilenc lakosra jutott egy olyan, aki „büntetendő, törvényellenes vagy erkölcstelen módon” tartotta el magát. Nem kevesebb, mint harmincezer ember élt betörésből. A shoreditchi nyomornegyedben számtalan zsebtolvaj működött, aki nem volt idősebb ötévesnél. Dr. Patrick Colquhoun, Queen Street-i rendőrbíró kiszámította, hogy az akkori Londonban 115 ezer volt a bűnözők és törvénysértők száma. Tervet dolgozott ki a rendőrség átszervezésére, és javaslatot terjesztett elő a büntetendő cselekmények számának csökkentésére, ám elképzeléseit senki sem támogatta.
Mindeközben Anglia a „világ műhelyévé”, vezető gyarmati hatalommá lett. A szabadversenyes kapitalizmus virágkorát élte.
Londonban mindenki mindenki ellen harcolt. A Temze-parton ötszázötven olyan finomító működött, amelyben csak lopott cukrot dolgoztak fel. A hajórakományok fele nem jutott el rendeltetési helyére. A Temze-parti körzetek biztonságát több száz banda veszélyeztette. Ezek többnyire elég bizarr neveket választottak, és felosztották egymás között a területet. A Fénylovasok a nyugat-indiai utasokat rabolták ki, az Iszappacsirták az apályra szakosodtak, a Verekedős vadászok a rakpartokat és a hajóműhelyeket látogatták, a Rongyosok hajók kirakásánál ingyen dolgoztak, és ezért más hajókat kifoszthattak.
A bandák ellen a City kereskedői és a hajótulajdonosok egy folyami magánrendőrséggel védekeztek. Ezt dr. Colquhoun hozta létre, és 1798-ban a Home Office, a belügyminisztérium alá rendelték, így jött létre az ún. Temze-rendőrség. A bandák garázdálkodásának ugyan korlátot szabtak, de tevékenységüket nem számolták fel. A folyam kalózai ezentúl nem nyíltan folytatták üzelmeiket, hanem visszahúzódtak rejtekhelyeikre.

Ám az ország uralkodó osztályát a bandák garázdálkodásánál jóval nagyobb veszélyek fenyegették. A XIX. század lázas betegként mutatkozott be. A tőkés rendszer ciklikus válságai az elviselhetetlenségig fokozták a nyomort. A munkásosztály szervezett sztrájkokkal válaszolt. Akkortájt a tőkés társadalom valamennyi ellentmondása és gondja Londonban mutatkozott meg a legkiélezettebben. A polgárságnak tehát itt kellett létrehoznia egy megbízható hatalmi eszközt, ha a harcot állni akarta. És ez a hatalmi eszköz a Scotland Yard lett.

Ma is népszerű társasjáték reklámfotója
1829-ben az országgyűlés törvényt hozott a Metropolitan Police of London, a Londoni Városi Rendőrség megalapításáról. Robert Peel (1788-1850) volt a kezdeményező, aki korábban, mint az írországi ügyek államtitkára, gazdag tapasztalatok birtokába jutott az írek elnyomása terén. 1829-ben a belügyminisztériumot vezette. Később többször volt miniszterelnök. A Konzervatív Párt alapítóinak egyike. 1829. szeptember 29-én este masírozott London utcáin az első ezer rendőr a kijelölt körzetébe. Az egyenruha szándékosan a polgári öltözékre hasonlított: kék frakk repdeső fecskefarokkal, fehér pantalló, cilinder. Csak a gombokon volt olvasható a Police szó.
London lakossága gyanakodva, sőt ellenségesen fogadta az állam új erőszakszervezetét, mert még keményebb elnyomástól tartott. Robert Peel lakóháza előtt ezrek gyűltek össze. Szavalókórusok harsantak: „Pfúj, Peel!", „Vesszenek Peel kék ördögei!" – A Bobby és a Peel olyan szidalommá váltak, amelyek eredete Robert Peel nevére vezethető vissza.

...A londoni rendőrség első elnökei Charles Rowan, a Waterlooi csata veterán harcosa, és egy fiatal ügyvéd, Richard Mayne voltak. Ők állapították meg a következőket: „A rendőrségnek mindig pártatlannak kell maradnia, s a törvények végrehajtásában politikai és társadalmi okokból senkinek sem szabad kedveznie vagy kárt okoznia.” A Peel-féle Metropolitan Police-on kívül Londonban egy másik rendőrség is volt és van: a City Police. Illetékességi területe a Lombard Street körüli kis körzet, és mindenekelőtt a nagy bankokat biztosítják. A City-rendőrök az egész szigetbirodalom legjobban fizetett rendőrei. Szigorúan ügyelnek rá, hogy mások ne avatkozzanak illetékességi körükbe.

A Scotland Yard munka közben, 1967-ben
Ezzel London a világ egyetlen olyan városa, ahol két egymástól független rendőri közigazgatás működik. Okai messzire visszanyúlnak a történelembe.
A város legrégebbi része, a „City of London" valószínűleg már időszámításunk elején kialakult. Később e mag körül a szomszédos községek koszorúja nőtt ki, amelyek tulajdonán a Middlesex, Kent, Essex és Surrey grófságok osztoztak. Mindenütt más törvények voltak érvényben.
1700 körül kezdődött az egységes városi közigazgatás megteremtése, de csak 1888-ban kapta meg London az önálló grófság státusát. A Cityt azonban nem olvasztották egybe a többi városrésszel, mert az nem akarta elveszteni előjogait. Az, hogy Robert Peelnek már hatvan évvel korábban sikerült a Metropolitan Police illetékességét a City kivételével a város egész területére kiterjesztenie, kétségtelenül az egymás ellen küzdő különböző érdekcsoportok feletti győzelemként értékelendő.
A Metropolitan Police elnöksége számára a Whitehall Place 4-es számú épületét választották ki. E térnek köszönhetően a londoniak az új rendőrségi épület számára hamarosan nevet találtak: Scotland Yardnak nevezték el. Az épületről azután a név áttevődött magára az
intézményre.
1842-ben kísérletet tettek a bűnözés sikeresebb leküzdésére. Tizenkét Bobby polgári öltözékre cserélte egyenruháját: nyomozó lett belőlük. A Scotland Yard elnevezés a londoni rendőrségnek erre a bűnüldöző osztályára is kiterjedt.

(Folytatjuk)


Forrás: Christian Hermann: A Scotland Yard titkaiból. Zrinyi Katonai Kiadó, Budapest, 1989. Ford. Elek István