2016. szeptember 25., vasárnap

Nősüléshez sorakozó (3)!

Szerző  (Tower Vilmos: Kit vegyek el feleségül?) lelkes biztatása a nősülésre gyakorlati útmutató kivánt lenni a maga idejében. Azt nem tudni, hány házasság köttetett ezen tanácsok nyomán, amelyek minden jószándékuk ellenére ellentmondásosak és helyenként igazságtalanok a női nemmel szemben...

A legszebb nők (?)

 Tower Vilmos állitja: "A belső szépség valahogyan a külsőben is meg szokott nyilvánulni. Más szóval a lélekben szépek többnyire testre is azok, de nem mindig egyúttal fordítva is. Minden tábornok katona, de nem minden katona tábornok. Hasonlókép az előkelő, tiszta erkölcsű, fennkölt lelkű, belső értékű nők legtöbbnyire bájos külsejűek is, de viszont a széparcú, remek termetű nők mindegyikéről ugyancsak nem lehet állítanunk, hogy lelkületük és belső értékük is mindig megfelel külső hatásuknak."
Ha ez ilyen egyszerű lenne, akkor az emberek nem könnyen tévednének. Sajnos, a tévedések száma nagy. Mert...
"A történelem és a mindennapos tapasztalat is igazolja, hogy a nőnek feltűnő szépsége, belső lelki érték nélkül, még magára a nőre is mily veszélyt jelenthet. Önhitté, dölyfössé, elbizakodottá, elkapatottá, becsvágyóvá, igényessé, követelődzővé válhatik. Hiszen az utcán, társaságban, villamoson mindenki utána fordul. A fiatal férfiak áhítatosan megbámulják, de a gyermekek és öregek is önkénytelenül vonzódnak hozzá. Leánytársai irigylik, egyik-másik ifjút
pedig szinte megbolondít, amit a szép nő tudomásul is vesz, így azután a népszerűség és hódolat verőfénye könnyen megperzseli kedélyét, szerénységét, szelídséget, gyengédségét, finom érzését." 

Ha túl szép valaki...


A 17 éves Anna Feschenko édesanyja teljesen kiakadt, mikor megtudta, miért is utazott lánya Dubajba. A moszkvai szépségverseny díjazottja azt mondta, az utazás a verseny jutalma volt, de valójában azért szerződött le egy helyi escort ügynökséggel, hogy arab férfiaknak adja el szüzességét – nem kevesebb, mint 10 ezer fontért.
Csinyján tehát a szépség hajszolásával, vonhatjuk le a következtetést, s a szerző intő példaként a szépségkirálynők szomorú sorsát hozza fel, amikor a szépség túlzott kultusza tragédiákhoz vezetett. Példáiból mi csak az olvasói érdekesség mentén válogattunk, mint ahogy Tower Vilmos sem igért teljes példatárat.

"1927 aug. 17—18. Hazánk összes lapjai nagy címekkel közölték, hogy Sz. L., az akkori Színházi Élet rendezte szépségverseny első „pünkösdkirálynő“-je megmérgezte magát.

1928. Roy Ivette Elzát, a „Miss Amerikát“, vagyis az amerikai szépségverseny győztesét feleségül vette egy színész. A nő fokról-fokra süllyedt. A rendőrség ékszerlopáson érte. Egyébként kokainszenvedély rabjává vált.

1928. Gillespiel Saraht, szintén amerikai szépségverseny győztesét egy fiatalember vette feleségül. Házasságuk boldogtalan volt. Végül is elváltak, A nőnek „csalás“ miatt a bűnügyi hatóságokkal is kellemetlensége támadt.

1929. Maude Hall-ról, az angol szépségverseny győzteséről kiderült, hogy a londoni előkelő áruházak tulajdonosait és kiszolgálóit megtévesztve, százon felül rábizonyított lopásaiért több havi börtönre ítélték.

1929 aug. „Miss Mexikó“ agyonlőtte férjét, Vidal tábornokot, aki a mexikói hadsereg egyik legkiválóbb katonája volt.

Az 1929-es év osztrák szépségkirálynőjét felháborító viselkedése miatt Románia 1930-ban kizsuppolta a határon.

1930. Ismét Magyarországon a sor: A júl. 17—18-i lapok közölték a rendőri hírt, hogy azt a leányt, aki a Miss Hungária-választáson S. várost képviselte, sikkasztás miatt letartóztatták. Be ís csukták, de a büntetést fel kellett függeszteni, mert a leány (nem asszony!) áldott állapotban volt.

1931. A sor újra hazánkon van. A Budapesten rendezett „szépségkirálynő“ választással kapcsolatban a rendőrség sikeres fogást csinált. A szépségkirálynő-jelöltek között ugyanis felfedezték E. A.-t, egy nagystílű szélhámosnőt, akinek az volt a szórakozása, hogy előkelő urakat keresett fel és amikor ezek nem tartózkodtak otthon, a házbelieknek azt mondotta, hogy a házigazdának jó ismerőse és most pénzzavarban lévén, 10—50 pengő kölcsönöket kért, amelyeket „majd délután“ visszafizet.

1931. L. M. 18 éves leányt, akit Amszterdamban Miss Hollandiának választottak meg, Amszterdam város tanácsa kizárta az ottani intézetből.

1932. Ruth Judit 22 éves losangelesi leányt, szépségkirálynőt halálra ítélték, mert meggyilkolta két barátnőjét.

Az amerikai Arizona tartomány szépségversenyének győztesét feleségül vette egy gazdag orvos, de csakhamar kiábrándult belőle. Felesége féltékenykedni kezdett és meggyilkolta férje asszisztensnőjét és egy ápolónőt is. A bíróság halálra ítélte, de kegyelemből életfogytiglani fegyházra változtatták át az ítéletet.

A francia rendőrség köröző levelet adott ki M. L. 21 éves nő ellen, akit Nizzában szépségkirálynőnek választottak és el is ítélték „csalások, sikkasztások, lopások és címbitorlások egész sorozata“ miatt. (Roppantul furfangos csalásait részletesen ismertette a 8 Órai Újság 1932 július 22-i száma és a Nemzeti Újság 1932 augusztus 7-i száma.)

1934. Ismét hazánkba kell visszatérnünk. Miss Germaniát elvette egy P. K. nevű úr, de csakhamar elvált tőle. A felek a fentjelzett időben Magyarországon tartózkodtak, Csépay büntető járásbíró előtt a nő könnyű testi sértés címen emelt vádat a különváltan élő férje ellen, aki viszont azzal védekezett, hogy amikor felment felesége lakására, ez, anyósával együtt, neki esett és ő csupán védekezésre szorítkozott.

1934. J. Angéla angol szépségkirálynőnek Revelstone lord udvarolt, de később inkább óriási összeget fizetett, hogysem oltárhoz vezette volna a szépségkirálynőt.

„Miss Lengyelország“ férjhez ment, de még egy év sem telt el s férje válókeresetet adott be ellene azzal a panasszal, hogy harcos és atléta erejű felesége majd mindennap knockaut-olja.

H. Liddy, „Miss Amerika“ férjhez ment Smith Reynoldhoz, az amerikai dohánykirály fiához. Néhány hónapi házasság után a fiatal milliomost átlőtt fejjel, holtan találták dolgozószobájában. A gyanú a fiatalasszonyra irányult, akinek a tanúk szerint gyakran volt viharos összetűzése férjével.

G. L.-t megválasztották Ausztria szépségkirálynőjének, majd Amerikában Miss Universenek. A világszépség férjhez ment Spielmann Frigyes kereskedőhöz, a híres Szfinx-nyakkendők gyártójához. 1934-ben az osztrák hatóságok elfogató parancsot adtak ki az egykori szépségkirálynő ellen."

Mit értsünk mindebből?

Hát ezt: "ha a nő nagyon a vásárra viszi a bájait: legyen neked gyanús! Jó portékának nem kell kiabáló cégér..."
Vajon?...

(Folytatjuk)

2016. szeptember 20., kedd

Nősüléshez sorakozó! (2)

Székely Sándor. Páros
Szerzőnek  (Tower Vilmos: Kit vegyek el feleségül?) az első részben ismertetett lelkes biztatása a nősülésre, ahogy haladunk előre könyvében, máris megbicsaklik az egészségi állapoton, amely olykor lehet kizáró jellegű. De a bökkenők nem csak ebből állnak. Lássunk néhányat!

Kisebb fokú szívbaj nem akadály

"Általában ne vegyünk el feleségül leányt, ha a következő bajok egyikében szenved: gyengeelméjűség, tüdővész, veleszületett epilepszia, súlyos fejlődési rendellenesség, vitustánc (Hutington chorea), vérbaj (iues, bujakór, syphilis),
cukorbetegség.
Óvakodjunk feleségül venni azt a nőt, aki az alkohol, morfium, cocáin s hasonló mérgek rabja, aki spiritiszta, állandóan hipnotikus vagy spiritiszta médium.
A kisebb fokú szívbaj nem akadály, kivéve, ha e betegség súlyos szívbajra hajlamos családi baj következménye.

Az anyát keressük? Ismerős arcokat?

" Sok férfi olyan lelki vagy testi alkatú nőhöz vonzódik, amilyen alkatú az élő vagy elhunyt édesanyja, nagyanyja vagy nő-
testvére volt. Pl. X. Ferenc szép, jó, ügyes, okos, szóval ú. n. mintanőt vett feleségül. Ennek halála után magához vett egy csúnya, laza erkölcsű, buta, tehát teljesen értéktelen nőt. Kitűnt, hogy e nőnek arca, tekintete, még a betegsége is ugyanolyan volt, mint X. Ferenc elhunyt édesanyjáé.
Vonzalmunk néha még olyan nőre is irányulhat, aki valamiben hasonlít egy régebbi eszményképünkhöz, pl. egykori tanítónőkhöz, nevelőnőnkhöz, gyermeki játszópajtásunkhoz, távoli, de szeretett vagy nagyraértékelt nőrokonunkhoz."

Mikor száll el a szerelem?

A mézeshetek mámorfelhői eloszlanak, felszínes romantikája hétköznapivá fakul, a vágy elszáll, az érzékiség pedig, ha ezt nem irányítja és köti le az igazi szerelem, újabb, idegen, ismeretlen, változatosabb élvezetek után lohol.
Lelki harmónia, igazi, mélyebb szerelem, kölcsönös tisztelet, nagyrabecsülés és vallásos hiten alapuló hűség nélkül az illúzió elpárolog, a házastársak hamarosan egymásra eszmélnek.
Néha már az első átaludt éjtszaka után. Előtör a gyarló emberinek egymásra döbbenése. A házasságkötés előtt még elrejtett, elbujtatott hibák, jellemfogyatékosságok, véleménykülönbségek, nézeteltérések, mint a tüskék, előtörnek. Az eddig színlelt, tettetett, erőltetett jótulajdonságok fordított oldalukon, a visszájukon is mutatkoznak. Az illúziót követi a józanság, az érzéki hályogot a felismerés. A házastársakból csakhamar csupán együtt élő, együtt lakó, egymást megunó „felek“ lesznek.

Olykor segít az érdek is

Számos esetről tudunk, amikor férfi és nő szerelem és érzéki vágy nélkül kötött házasságot, közös életük később mégis mintaházassággá nemesbült. Pl. a férfi tisztán eszmei okból nősült, hogy árvává vált gyermekeinek alkalmas anya-helyettest szerezzen vagy elhunyt feleségének rokonát csupán sajnálkozásból vette el. Egy másik férfi értékes háziasszony, egy harmadik megfelelő üzlettárs után vágyott és a nő sem szerelemből nyújtotta kezét. Idővel e házastársak lelke mégis egymásba simult, a közös érdek szorosabbra fűzte őket egymáshoz. A kezdeti érdekszálak mögül a finomabb és gyengédebb érzések előtérbe jutottak és megsokszorozódtak.

Előnyben a szépség?

Természetes és magától értődő, hogy jövendőbelink személyében szabad, sőt előnyös, okos, célszerű, hasznos dolog a szépséget, kellemet, bájt feltételezni, keresni, igényelni és értékelni.
Az esetek túlnyomó részében a nő szépsége, arcvonása, termete, szava, szeme, mosolya, magatartása, kelleme, öltözete, szóval esztétikai külseje a jegyesi viszony felindítója, kiindulópontja, sarkallója, felerősítője. Lánc, amely a férfi szívét és vonzalmát a jövendőbelijéhez köti.
De sok házasulandó férfi, sőt talán a férfiak többsége nem is sejti, hogy a nőnek szépsége egyúttal nagy és komoly veszélyt is jelenthet a férfira, a házasság folytatására és boldogságára.

Rozsdásodó fegyverek

Ahol csak a szem választ, ott nincs tartós alap, mert a szem sajnos, idővel a legszebbet is megunja. Megunná akkor is, ha a feleség szépsége állandó volna, de persze az állandóság is hiányzik. A szépség hamar kopik! Az asszony csábító fegyverei egyre rozsdásodnak. Nem is szólva arról, hogy akárhány szépség nagyrészt nem is természetes, hanem mesterséges máz és kontár tákolmány. Ahogyan valaki mondotta: „A modern szépség gyakran nem más, mint egy kozmetikai úton előidézett optikai csalódás.“

(Folytatjuk)

2016. szeptember 19., hétfő

Nősüléshez sorakozó! (1)

Furcsa könyvet hozott elém a digitalizálás: Tower Vilmos Kit vegyek el feleségül? cimű munkája látatlanban is felhivta magára a figyelmet, annál is inkább, mert 3. kiadása 1943-ban jelent meg. Ezek szerint a műnek volt ám keletje, de hogy foganatja lett volna, az nem derül ki - a történelemből legalább is nem.

Hogy miért furcsa ez a könyv, arra hamar rájön az ember, amennyiben figyelmesen elmélyed benne. Ezt tesszük mi is, s a furcsaságokat eleve kiemeljük - anélkül, hogy kommentálnánk. Gondolom, 2016-ban vagyunk annyira felvilágosultak, hogy el tudjuk dönteni, mi az olvasottakban a helytálló, mi a túlzás és mennyi a - kabaré...

*

Fő az elhárítás

"A mai orvostudomány felismerte, hogy az emberi betegségek gyakoriságának csökkentését nem annyira gyógyszerekkel, vérsavókkal és műtőkéssel fogja elérni, mint inkább és elsősorban m e g e l ő z ő és e l h á r í t ó gyógymóddal.
Hasonlókép a boldogtalan és szerencsétlen házasságok számát is nem annyira utólagos kezeléssel, törvényekkel és birói ítéletekkel kell csökkenteni vagy gyógyítani, mint inkább és elsősorban megelőző, elhárító, tanító, felvilágosító, óvó útbaigazításokkal. Ez a jelen könyvnek is célja."

*

Vérontás vagy vérrontás?

Ha korod és sorod, egészséged és erszényed engedi, nősülj meg! Ezt kívánja tőled Isten: „Szaporodjatok és sokasodjatok.“" (Genezis1, 28.)
Nősülj meg! Ezt kívánja tőled a természet és a beléd oltott ösztön! Nősülj meg! Ezt kívánja az a csodálatos, megfoghatatlan és megfejthetetlen, de erőknél erősebb érzés, amelyet szerelemnek neveznek. Szerelmes csak egyetlen nőbe lehetsz. A szerelmes ember a szerelmesét nem egy napra, évre vagy évtizedre, hanem örökre, teljesen és szünet nélkül magáénak akarja tudni.
Nősülj meg! Ezt kívánja a haza java és érdeke! Az örökös agglegénység (ha ennek magad vagy az oka) hazafiatlanság, mert gyengíti a haza erejét, megfosztja a hont gazdagabb népesség lehetőségétől, De hazafiatlanság még azért is, sőt hazarontás, mert az agglegények legtöbbje terjeszti a nemi betegségeket és ezzel rontja a haza gyermekeinek drága vérét... Az országokat nem a vérontás szokta elpusztítani, hanem a vérrontás!
(...)
Nősülj meg! Ezt kívánja lelked örök sorsa is!
Mert vagy élj tisztán, szűziesen, nő érintése és saját magad megfertőzése nélkül vagy nősülj meg!
Ha szűzies tisztaságban tudsz élni, hagyján! De tedd kezedet szívedre! Így éltél? Így élsz? Tudsz és akarsz így élni?

*

Minden rossz forrása

A nőtlen férfiak nemi élete az a nyílt, evesedő, gennyedő, veszedelmesen fertőző és ragályos seb, amelyből a legkülönfélébb és legundokabb pondrók kelnek ki és sokasodnak el: ártatlan lelkek megrontása, békés házaséletek szétrobbantása, törvénytelen gyermekek, magzatelhajtások, gyermekgyilkosságok, házasságtörések, válóperek, szemérem elleni bűncselekmények, nemi erőszak, vérbaj, más nemi fertelmes betegségek, idegbajok, agylágyulás, őrültség, a prostitúció penészflórájának kiterjesztése, érvénytelen gyónások, áldozások és házasságok stb.

*

Ha nem banya az anya

Az anya természetéből, viselkedéséből, világnézetéből, felfogásából hasznos következtetést vonhatunk a leányára.
„Mint a birka követi a birkát, úgy megy a leány az anyja után“, mondják a keletiek.
Nagy és értékes ajánlólevél, ha a jelölt anyja vallásos, komoly, de jókedvű, szerény, józan, takarékos, dolgos. Jó jel, ha az anya korán szokott kelni, egyszerűen, de ízlésesen öltözködik, nem restéi maga is bevásárolni, főzni, sütni és a háztartás munkájából is kiveszi részét.

*

Keveredjünk vagy sem?

A fajvédelemmel és fajnemesítéssel foglalkozó szakférfiak egyrésze azt állítja, hogy bizonyos (pl. magyar) fajtának némely más fajtával való keveredése ajánlatos és kívánatos, némely más, főleg távoleső fajtával való keveredése pedig hátrányos.
De ezek az állítások még kidolgozatlanok. Nagyon is híján vannak oly bőséges megfigyeléseknek, statisztikai adatoknak és megállapításoknak, úgyhogy egyelőre még csak feltevésszerűek és adott esetekben a jelöltek alig is veszik azokat tekintetbe.

*

Szép vagy okos?

Eszünkbe jut Shaw Bernard esete. Ismeretes, hogy az öreg drámaíró éppen nem tartozik a férfi-szépségekhez. Egy alkalommal csodaszép nő maga ajánlotta fel magát menyasszonyul a költőnek, úgy okoskodva, hogy születendő gyermekük majd okos lesz, mint a költő és oly ragyogóan szép, mint az anyja. Shaw Bernard azonban, aki egyúttal jól tudta, hogy ész dolgában a csodaszép nő éppen ellentéte neki, e szavakkal utasította vissza a nő ajánlatát: „Az átöröklés tudománya még nem tud jövendölni és így lehetséges, hogy a tőlünk születendő gyermek az ön eszét és az én „szépségemet“ fogja örökölni,“

(Folytatjuk)

2016. szeptember 8., csütörtök

Nemere István: Egy trónörökös menekülése (6)

KI VOLT HEINRICH ALBERTALL?

Először lássuk, mit mondott erről ő maga.
A falubelieket persze izgatta, ki lehet a rejtélyes idegen, aki már élete nagyobbik felét vagy éppen a felét töltötte náluk. Mivel Albertall gyakorlatilag szinte semmit sem árult el erről, különféle híresztelések keltek lábra. A legelterjedtebb az volt, hogy Albertall valamelyik európai császárnak a fia, aki Észak-Afrikában vándorolt, és mikor Heinrich Albertall nevű kísérője ott meghalt, annak papírjaival élt tovább. Többen állították, hogy mielőtt Polonezköybe jött volna, Isztambulban tanított az osztrák iskolában. Azt is beszélték, katonai attasé volt a követségen. A faluban eléggé általános volt a meggyőződés, hogy párbajban megölte az osztrák császár jóbarátját, ezért „mint Habsburgnak” meg kellett halnia, de a barátai megmentették: viaszfigurát tettek a koporsójába, ő maga pedig Isztambulba menekült. A száz évet megért idősebb Biskupski „Rudolf" néven emlegette Albertallt, pedig – mint kiderült – sohasem hallott Mayerlingről és Rudolf főhercegről. De holtbiztosan állította: valahogy felmerült egyszer Albertall-lal kapcsolatban a Rudolf név, és attól kezdve ő magában csak így nevezte az osztrákot. Albertall gyakran értésükre adta,hogy ő bizony nem akárki volt azelőtt. Néhányszor azért – úgy tűnik – Albertall is elszólta magát. Tarthat-e magában egy ember ilyen nagy titkot évtizedeken keresztül?... Ma is él még Zofia Ryzy, aki süldőlány korában nagyon tetszett az öregedő Albertall-nak; a férfi rá akarta beszélni, jöjjön el hozzá a házába. Mivel a lány sohasem állt kötélnek, az utolsó ilyen négyszemközti beszélgetés során Albertall így fakadt ki: „Te nem akarsz eljönni hozzám, pedig én egy Habsburg vagyok!” Az a három helybeli férfi, aki élete különböző szakaszaiban együtt vadászott vele és más módon is közelebb került hozzá, állította: „Albertall Ferenc József császár fia, apja ismeri a titkát, de ő is a szavát adta”. Albertall otthonában volt néhány ezüstpohár is, egyes tanúk szerint FJ (Franz Joseph) monogrammal.
Jerzy S. Latka a hetvenes években a helyszínen is azt állapította meg, hogy a polonezköyiek – végeredményben egyszerű földművesek – semmit sem tudtak a mayerlingi tragédiáról, az Eseményről, így nem ennek híre „termékenyítette meg fantáziájukat". A távoli Európa hírei ide nagy késéssel vagy sehogyan sem jutottak el. Csak az tudott róluk, aki európai újságot fizetett elő, vagy kapcsolatban állt az isztambuli külföldi követségekkel – mint Albertall. Amit a falusiak Albertallról tudtak vagy tudni véltek, azt kizárólag az idegen férfi viselkedése és szavai alakították ki.
... A nagy események – világháború, stb – hírei azért eljutottak a török fővárostól nem túl messzire fekvő faluba is. Így például 1916-ban azért ők is tudomást szereztek Ferenc József haláláról. Másnap Albertall, aki – mint említettük – soha nem járt templomba, reggel hatkor elment a kis helyi katolikus templomba és misét fizetett Ferenc József lelkiüdvéért. A misén lévő asszonyok látták: sírt. És azt suttogta: „Az apám volt...”
Életében többször emlegette, hogy halála után a falu miatta lesz híres, a házából pedig biztosan múzeumot csinálnak majd... Az igazsághoz tartozik: a faluban azt is beszélték, hogy Albertall a császár törvénytelen fia volt.
A halálával nem értek véget a rejtélyek, ellenkezőleg: kiléte körül csak sűrűsödött a homály: Albertall halála után a falubeliek az isztambuli német konzulátushoz fordultak. Szerették volna megtudni, ki volt az a férfi, aki több mint negyven évig élt a falujukban. Kurta-furcsa választ kaptak: „A konzulátus tudja, ki volt, ennyi elég.”
Az említett százéves Biskupski gazda fia professzor lett és 1976-ban – 35 évvel Albertall halála után – ugyanezt a kérdést feltette az NSZK konzuljának, aki felkereste a falut. Éppen a temetőben, Albertall sírja előtt álltak. „Szóval önök a német konzulátuson rejtegetik Albertall titkait? Ki volt hát az az ember?” A konzul állítólag elkomorodott és egyetlen szóval sem válaszolt.
A török állampolgárságú, Polonezköyböl Ankarába elszármazott művelt lengyelek a háború után még két ízben – 1948-ban és 1956-ban – fordultak az osztrák és német követségek levéltáraihoz. A válasz minden esetben ugyanaz volt: „Idegen állampolgárnak nem szolgáltatunk ki adatokat”. Ugyanígy járt Hadidé Türegin, a lengyel falu történetét kutató asszony is.

RUDOLF VAGY NEM RUDOLF?

Most forgassunk vissza néhány lapot és lássuk, „Heinrich Albertall" törökországi tartózkodása, viselkedése és az ottani események mennyiben illenek Rudolfhoz – vagy máshoz?
Heinrich Albertall útlevelének tanúsága szerint 1858-ban született, vagyis ugyanabban az évben, mint Rudolf. Vannak, akik állítják, hogy az abban lévő adatok hamisak. Érdekes módon a bécsi állami levéltárban tudnak egy Heinrich Albertall nevű katonai szakíróról, aki a századfordulón török tárgyú katonai cikkeket küldözgetett az európai német nyelvű katonai szakfolyóiratoknak /Armeeblatt; Reichswehr; Danzers Armee-Zeitung; Internationalen Revue über die gesamten Armeen und Flotten, 1898, augusztus/. E cikkekben feltűnő, hogy a korabeli szokásokkal ellentétben a szerző soha nem közöl önmagáról semmilyen adatot, csupán egy szót: „katona". Ám ugyanakkor az is biztos, hogy az Osztrák–magyar Monarchiában ezt megelőzően egyetlen Heinrich Albertall nevű egyén sem szerzett katonatiszti vagy diplomáciai végzettséget...
Nem tudjuk, hol járhatott Rudolf 1889 februárja után körülbelül tíz évig. A kilencvenes évek végéig, amikor már feltehetően Isztambulban élt – alighanem a világban utazgatott. Ne felejtsük, Rudolf még mint Rudolf trónörökös is járta a világot, Európán és Törökországon kívül 1879-ben járt Észak-Afrikában, 1880-ban pedig Egyiptomban és a Szentföldön is.
„Úri tartással járt", és „hercegként öltözött". Hát igen, Rudolf mindig is adott külsejére. Bujkált-e? Biztosan. Sejtette, hogy érdeklődők, kíváncsiak, őrültek, esetleg kémek vagy bérgyilkosok is nyomába szegődhetnek, leleplezhetik titkát. Elbújt hát egy olyan országban, amely – bár Ázsiában volt – Európához tartozott, határos volt (a Balkánon) szeretett Ausztriájával, és az sem lehetett mellékes tényező, hogy Polonezköy falu aránylag közel volt Isztambulhoz, ahonnan rendszeresen kapott pénzt, és ha úgy akarta, híreket is. Ráadásul nem kellett igen eltérő gondolkodású és szokású ázsiaiak között élnie; szinte ideális volt számára, hogy talált itt egy európaiak lakta eldugott kis falut, amelynek lakói nem voltak túlságosan műveltek, sem ellenségesek, ráadásul – valamikor évtizedekkel korábban – a nyelvüket is tanulta.
Emlékezzünk arra is, főhercegként Rudolf már járt Törökországban, sőt éppen itt, az Alemdag-hegység vidékén vendéglátói nagy vadászatot rendeztek neki!... Nem csoda, hogy visszavágyott ide. Bujkált, említettem az imént. Ha idegenektől félünk, rejtőzködni nincs jobb hely (akkoriban biztosan nem volt), mint egy falu, ahol az emberek állandóan figyelik egymás életét, mindenki ismer mindenkit, a felbukkanó idegen pedig azonnal szembetűnik és minden mozdulatáról tudomást szereznek. Ha pedig a bujkáló ráadásul bevezeti és könyörtelenül betartja azt a szokást, hogy még az ismerősök is csak előzetes bejelentés alapján járulhatnak elébe – ismeretlenekről nem is szólva! – és ha valami gyanúsat tapasztal, akár hetekre is házába zárkózik – hát igen, így el lehet rejtőzni a világ szeme elől. így a bujkáló jól vigyázhat életére is. Ez a szempont, és Rudolf „előző életéből" magával hozott „főúri allűrjei" (pl. a kézfogás mellőzése) mind „Heinrich Albertall" előkelő származása mellett szólnak.
A vadászat már különösen Habsburg-ivadékra vall. A Habsburgok mind nagy vadászok voltak, életük folyamán tízezrével ejtették el a vadakat. Minden származására tett célzás („majd megtudjátok, ki voltam", stb.) is ezt látszik bizonyítani. Fegyvergyűjteményük is csak tehetős embereknek volt akkoriban. Lehet, erre hatással volt az is, hogy Rudolf már ilyen környezetben nőtt fel? Hofburgbeli lakosztályában sok fegyver és keleti tárgy volt, és – ez pszichológiai szempontból szintén áttételes bizonyítékként fogható fel! – Rudolf már gyermekkorától vonzódott Törökországhoz! A lakosztályában volt egy külön török szoba is, amelyet szerfölött kedvelt...
Nem tudjuk, ki lehetett az a bizonyos „unokahúg", Seebert kisasszony. Nagyon merész feltételezéssel azt is gondolhatnánk: talán Rudolf lánya, Erzsébet? (1883-ban született és többször is férjhez ment; 1902-ben egy Windischgraetz herceghez, akitől 1924-ben elvált. Lehet, valamikor az I. világháború előtt a beavatottak közölték vele az igazságot apjával kapcsolatban, és így – körülbelül 30 évesen – járhatott apjánál...?)
Az a tény, hogy sokat írt, megerősíteni látszik feltevésünket. Hisz tudjuk, Rudolf is dédelgetett irodalmi ambíciókat, állítólag nem is akármilyen színvonalon írt. Az is érthető, ha az örök távollétre, „száműzetésre", rejtőzködésre kényszerített embernek valamilyen módon kompenzálnia kellett az elveszített nagyságot. Szeretett volna valahogyan kitűnni (Nobel-díj), kezdetben talán megmutatni apjának, hogy mégis vitte valamire. Tudjuk, Rudolfnak mindig is kisebbségi érzése volt Ferenc Józseffel szemben. Az a könyve pedig, amelyet oly fontosnak tartott („A befejezetlen élet") nem önéletrajzi-önvédelmi mű volt-e?
Osztrák útlevele – bár hamis nevet tartalmazott – és egész viselkedése kétségtelenné teszi osztrák voltát.

EGY FOTÓ

A történethez tartozik az is, hogy fennmaradt Heinrich Albertall egy fényképe!
1939 szeptemberében a lengyel falut felkereste egy török újságíró. Selim Cavid a világháború kitöréséről akart írni. Miután Hitler megtámadta Lengyelországot, úgy vélte, érdemes lapja, a Yeni Mecmua olvasóit megismertetni a törökországi lengyel „kolónia" életével. Polonezköyben értesült a „furcsa osztrák úrról" és fotóriportere társaságában felkereste az idegen házát. Albertall kapuján sokáig dörömböltek, míg végre az öreg megjelent, de csak azért, hogy a kerítés fölött kihajolva közölje: nem fogad senkit. (Hisz nem voltak „bejelentve"...) Ezt a pillanatot használta ki a fotós és kapásból – hogy úgy mondjam, csípőből lőtt! – elkészítette a rejtélyes idegen egyetlen fényképét, ami aztán az újságban meg is jelent /Yeni Mecmua, 1939, 24. szám: „Polonee köyünde bir gün."/.
Nos, amikor a fényképet először pillantottam meg (Heinrich Albertallnak csak a feje látszik a kerítés fölött, arca borostás, kis kerek sapkát visel, az európai öltözetű, divatos kalapot viselő török újságíróra néz) azonnal szemembe ötlött hasonlósága... Ferenc József öregkori arcképéhez! Ha a két fotót egymás mellé tesszük, szembeötlő a nagyfokú hasonlóság. A hozzáértők szerint a két arc ugyanazt az antropológiai típust képviseli.

KI VOLT HÁT ALBERTALL?

Az 1. számú feltételezés tehát az, hogy Rudolf trónörökös volt, aki a bécsi felsőbb körök és néhány barátja tudtával és hathatós segítségével tette, amit tett. Ezt – ha csak közvetetten is – bizonyítják a következők:
– Az Eseményt követő hivatalos kapkodás, többféle „magyarázat"
– A viaszkoponya elkészíttetése
– A családtagok viselkedése
– Az, hogy „Heinrich Albertall" éppen Törökországnak azon a vidékén bukkan fel, ahol régebben egyszer már Rudolfként járt
– Viselkedése, szokásai Polonezköyben
– Elszólása Ferenc József halálakor
– Az a tény, hogy előbb az Osztrák–magyar Monarchia követsége, később egy ismeretlen, de feltehetően továbbra is osztrák forrás látta el rendszeres havi jövedelemmel
– A fennmaradt fénykép hasonlósága Ferenc József arcmásához.

2. számú feltevés: lehetett az idegen... Johann Orth, vagyis János Szalvátor is! Mert hisz vannak erre utaló jelek is. János Szalvátor, mint tudjuk, belekeveredett a Rudolf halála (vagy „halála") körüli zavaros ügyekbe, sőt az azt megelőző összeesküvésbe is, majd a mayerlingi Esemény után hat hónappal tengerre szállt és elhagyta Európát. Senki sem tudta biztosan, mi történt vele később. Lehet, hogy nem tartózkodott hajóján akkor, amikor az katasztrófa áldozata lett, és lehet, hogy ő költözött később Polonezköybe? Ez megmagyarázná, miért beszélt olyan gyengén lengyelül – János Szalvátor ugyanis sohasem tanulta ezt a nyelvet. A többi tulajdonsága sajnos nagyon is hasonlított Rudolf tulajdonságaihoz és adottságaihoz (pl. ő is írt). Bizony, ö is lehetett a polonezköyi remete. Nem illik a képbe a Ferenc József halálakor tett kijelentése, hisz ő nem a császár, hanem Lipót toszkánai nagyherceg fia volt. De egyesek úgy magyarázzák, a Habsburgok kiterjedt famíliája az osztrák császárt tartotta „apjának", azt családfőként tisztelték.
Johann Orth felé mutat még egy nyom. Századunk ötvenes éveiben az uppsalai (Svédország) levéltárban előásták Johannes Axel Kolmodinnak, az egykori isztambuli svéd követség tanácsosának és tolmácsának levelezését. Ebből kiderül, hogy 1923-ban C. Einer af Wirsen svéd követ kétszer is említést tett Heinrich Albertallról, mindkét esetben azt állítva, hogy az az ember Johann Orth – János Szalvátor... Wirsen nagykövetként többször vadászott Polonezköy környékén, azonfelül katonatiszt is volt, minden jel arra mutat, hogy tudott Albertallról (például isztambuli diplomáciai körökből, gondoljunk csak az osztrák, a holland vagy a német követségnek Albertallal fenntartott kapcsolataira!). Nyilván oka volt arra, hogy ezt állítsa.

3. Harmadik változatként felhozhatjuk azt, amire már céloztunk: hogy Albertall sem Rudolf, sem Szalvátor – hanem Ferenc József egy törvénytelen fia lett volna? Az Albertallnál látott és az 1. számú változatunkban Rudolfnak tuljadonított, hozzá illő viselkedése és az események akkor is egyeznének, ám van egy bökkenő. Heinrich Albertall korából ítélve, e férfinak szintén valamikor az 1850-es végén, a 60-as évek elején kellett születnie. Márpedig Ferenc József szerelemből nősült (anyja, a rettegett Zsófia akarata ellenére) és aligha csalta meg új, fiatal feleségét. Sem akkor, sem később, egyetlen kutató sem bukkant soha nyomára egyetlen házasságon kívüli kapcsolatának ezekben az években – pedig hát igen buzgón vájkáltak a császár magánéletében is. (A Schratt Katalinnal fennálló viszonyra jóval később került sor.)

4. A negyedik lehetséges verzió: Albertall egy kissé kótyagos osztrák úr volt, talán nem túl gazdag és nem is arisztokrata származású, akinek valami folt volt a múltjában (vérfertőzés, kolosszális kártyaadósság, gyilkosság... a lista igen hosszú lehet!) és családja jobbnak látta, ha eltűnik Európából. Pénzt küldözgettek utána és örültek, hogy soha többé nem látták, ö pedig a magány hatására egyre különcebb, egyre furább lett, tetszett neki a felvállalt „rejtélyes múltú", egykor jobb napokat látott valaki szerepe...?

Minél tovább gondolkodunk a dolgon, annál több kérdőjelre akadunk. Csak egy biztos: Ázsia Európa felőli szélén 1941-ig élt egy férfi, akit földrészünkön alighanem rég halottnak hittek már. Megérte az első világháborút, a Monarchia szétesését, az Osztrák Köztársaság létrejöttét, a nagy gazdasági válságot, Hitler hatalomra jutását, sőt a második világháború első éveit is. A nagy változások közben ö csak őrizgette titkát, kései dicsőségről, hatalmas leleplezésről és szenzációról álmodozott. Ezekből semmi sem lett. Csak a titok maradt ránk, a rejtélyes, fájó kérdések: mi történt valójában? Mi lett Rudolffal, és ki volt az a másik férfi?


Forrás: Nemere István: Új titkok könyve. Magyar Eszperantó Szövetség, Budapest, 1987.

2016. augusztus 31., szerda

Nemere István: Egy trónörökös menekülése (5)

Polonezköy: népművészeti múzeum ma
A Rudolf-rejtély további alakulása szempontjából egy fontos és az átlagolvasó számára eléggé meglepő adat következik most.
A XIX. század kezdetétől rengeteg lengyel politikai menekült gyűlt össze a Török Birodalom területén. A hazai felkelések után mindig több száz, sőt több ezer emigráns talált menedéket. Az 1830-3l-es lengyel felkelés után a megszálló cári hadseregbe erőszakkal besorozott lengyel katonákat a Kaukázuson túli területekre helyezték büntetésül, sokan innen szöktek át Törökországba. Nemegyszer az orosz birodalommal harcban álló cserkeszek fogságába estek, akik rabszolgaként adták el őket a törököknek. 1841-től néhány gazdag lengyel mágnás az Isztambulban tevékenykedő keresztény rendházak segítségével pénzügyi támogatásában részesítette a városban nyomorgó lengyeleket. 1842-ben a Boszporusz ázsiai partján alapítottak egy lengyel falut is, amely mind a mai napig létezik, a neve Polonezköy. Nemcsak a menekültek biztos oázisa volt, de a Lengyelország felszabadítását célzó erők egyik konspiratív központja is. A Törökországban egzotikusnak számító szép települést az idők során felkeresték a kor nagyjai; járt itt Gustave Flaubert, Pierre Loti, Kemal Atatürk (a későbbi nagy török elnök) és Roncalli pápai nuncius, a későbbi XXIII. János pápa. A környék remek vadászterület hírében állt. A török állammal kötött szerződés értelmében csak az elsőként letelepült lengyelek utódainak birtokában lehettek házak; Polonezköy területén nem-lengyelek nem vásárolhattak sem földet, sem házat. De mivel sok idegen járt ide és olykor hónapokig, sőt évekig maradtak, bevett szokássá vált, hogy a tősgyökeres polonezköyiek a telkükön új házak építését engedélyezték az idegeneknek; ezek az épületek később a vendégek távozásával a telek tulajdonosáé lettek.
... A Rudolf-rejtély sok jel szerint ebben a faluban folytatódik. Jerzy S. Latka lengyel történész és kutató 1971-ben, majd az azt követő másfél évtizedben többször járt Polonezköyben és furcsa dolgokat fedezett fel...
A faluban, ebben a környezetben egyszer csak felbukkant egy furcsa idegen. A kutatások során eddig nem sikerült megállapítani, pontosan mikor érkezett, és mivel lassan meghalnak mindazok, akik őt személyesen ismerték, erre már alig van remény. Tény, hogy ez körülbelül az 1900-as évben vagy valamivel az előtt következett be. A férfi osztrák állampolgár volt és útlevele Heinrich Albertall névre szólt. A benne levő adatok szerint 1858-ban született... (Az útlevél biztos tényező; a török hatóságok 1938-ban népszámlálást rendeztek a környéken és Heinrich Albertall ezzel az osztrák útlevéllel igazolta magát.)
Az biztosnak tűnik, hogy 1900-ban már Polonezköyben élt. Az egyik helybeli gazdától bérelt egy magányosan álló házat. Az öregek és utódaik emlékezete szerint Albert magas, kisportolt férfi volt, aki igen választékosán öltözött. Ez persze az ázsiai faluban – még ha lakói európai leszármazottak is voltak – eléggé feltűnő jelenség volt. „Úri tartása volt és mindig úgy öltözött, akár egy herceg” – mesélték róla. A falubeliek eleget csodálkoztak az idegen furcsa életmódján és szokásain. Albertall kerülte az embereket, látogatókat az első időszakban csak szigorúan kijelölt időpontokban fogadott – később pedig már egyáltalán nem. Kapuján ezt német nyelvű felirat tudatta. Kivételt csak a gyerekekkel tett; olykor a kerítés fölött kiszólt az arra kószálóknak, cukorkát, gyümölcsöt ajándékozott nekik. A felnőtteket néha saját készítésű meggylikőrrel kínálta.
Az is meglepő volt ott és akkor, hogy az idegen késő öregkoráig sportolt. Háza körül futott – ma azt mondanánk: kocogott – sőt, rövid nadrágot (shortot) is viselt, ami érthető idegenkedést keltett az egyszerű falusiakban... Albertall turistabakancsban és bottal nagy kirándulásokat tett a közeli Alemdag-hegységben is. Később, ahogy megöregedett, a házból mind ritkábban jött ki, de napnyugtakor azért a hátsó kapun át a mezei ösvényen elment az erdőbe. Megvénülvén már egyáltalán nem hagyta el házát, udvarát.
A látogatások terén valóban különös allűrjei voltak. Fiatalabb korában egy Biskupski nevű intelligensebb helybéli gazda volt a „tisztiszolgája”; aki beszélni akart Albertallal, annak előbb Biskupskinál kellett „bejelentkeznie" – akkor is, ha Albertall az illetőt előzőleg meghívta magához! A bejelentetlen, váratlan látogatókat sohasem fogadta; egyszer – emlékeznek a falubeliek – ezért egy magas rangú török hivatalnok is kénytelen volt dolgavégezetlenül távozni Polonezköyből. Postai küldemények rendszeresen érkeztek hozzá és maga is küldött ilyeneket. Biskupski különben száz évet élt meg, így a lengyel kutató még beszélhetett vele. Szerinte Albertall „egy isztambuli németnek” szokott küldeni lepecsételt leveleket.
Albertall és Biskupski szenvedélyes vadászok voltak, és a köztük lévő jelentős korkülönbség ellenére vadászkirándulásaikon nagyon jól megértették egymást. Lehet, Albertallnak is szüksége volt valakire, akivel beszélgethetett? Ennek ellenére, több évtizedes együttlétük alatt Albertall soha, egyetlen szóval sem árulta el neki, kicsoda ő valójában. Ha erről kérdezték, így felelt: „A halálom után majd megtudjátok, ki voltam”. A titok nyitja – közölte Albertall nemegyszer – abban a kis bőrzacskóban rejlik, amelyet mindig a nyakában hordott az inge alatt. Ebből nem csinált titkot, sőt kérte: ha meghal, a zacskót „a bíró és két jóakaratú ember jelenlétében” bontsák fel. De ez sem így történt.
Hcinrich Albertall sorban két helyi gazdánál bérelt lakást, majd egy 1908-as szerződés alapján (ezt lengyelül és franciául írták, láthatjuk rajta Albertall aláírását is) a „balkáni háború” előtt, tehát legkésőbb 1912-ben saját házat építtetett. Ez a ház gyümölcsöskert közepén állt, a falakra vadszőlő futott fel, a házigazda a teraszról távcsövével hol az égboltot, hol a falubeliek mindennapi életét figyelhette. A kertet magas deszkakerítés övezte, tetején tüskésdróttal, a kapu mindig kulcsra zárva. Albertall fegyvergyűjtő volt, a lakásban rengeteg szúró-vágó és tűzfegyver lógott, de akadtak ott lándzsák és pajzsok is. Aki bejutott, furcsa dolgokat is láthatott. A mennyezetről egy egyszerű fekete fakoporsó lógott, az íróasztalon egy emberi koponya hevert. A falakon képek és rengeteg könyvespolc. A háromszobás házban mindig félhomály uralkodott, mert Albertall állandóan zárva tartotta a bádog ablaktáblákat: pánikszerűen félt a legyektől és szúnyogoktól. Odabent nappal is gyertyával kellett közlekedni; nem csoda, hogy az akkori gyerekek ma, felnőttként is borzongva emlegetik az idegen házát.
Általános polonezköyi vélemény szerint Albertall „egy kicsit ütődött", „fura alak", „bölcs őrült" volt. A faluban sohasem dolgozott. Abból a pénzből és csomagokból élt, amelyeket feltehetően hetente egyszer kapott az Osztrák–magyar Monarchia isztambuli követségétől. 1918, a Monarchia felbomlása után ugyanezt a segélyt a holland főkonzul, bizonyos Kok, Koch vagy Cook küldözgette neki. Albertall állítólag cserébe falusi fekete kenyeret és kertjéből gyümölcsöket küldött neki. A holland konzult mindenki ismerte a faluban, gyakran járt ide vadászni. Albertall tejet, tojást és vajat a falubeliektől szerzett. Mindig minden áruért, sőt a legapróbb szolgáltatásért is fizetett, erről a szokásáról nem volt hajlandó lemondani. Az évtizedek során sok helybéli asszony főzött-mosott rá. Húst egyáltalán nem evett, kizárólag vegetáriánus étrenden élt. Lakását sohasem takarította, kevés látogatója rendetlenséget és pókhálókat látott. Időnként megfizetett valakit, hogy csináljon nála nagytakarítást. De azt, hogy mikor jöjjön a takarítónő – és egyedül-e, vagy egy másik segítővel – azt Albertall a házára kitett egy vagy két fehér „jelzőzászlóval" (olajosdobozzal) jelezte. Időnként valamelyik csinosabb falubeli asszony vagy lány a szeretője is volt; az egyik ilyen nő fiának párizsi egyetemi tanulmányait is Albertall finanszírozta.
Egyszer egy ideig vendége volt egy fiatal, magas nő, aki minden jel szerint Európából jött. A nő kizárólag fekete (gyász?) ruhát hordott és remekül lovagolt. Állítólag Albertall unokahúga volt és feltehetően Seebert volt a neve.
Amikor Albertall Polonezköybe érkezett, negyvenes éveiben járt és még nem annyira kerülte az embereket, mint később. Az első egy-két évtizedben még részt vett a falusiak mulatságaiban, sőt maga is rendezett sportversenyeket, a győzteseket pedig aranypénzekkel jutalmazta. El-eljárt a házakhoz, néhány gyereket németül tanított, bár tisztában volt a reális helyzettel, hisz nemegyszer megjegyezte: „Ti, lengyelek, gyűlölitek a németeket",őt, mint osztrákot, ez persze nem érintette. A helybeli kis könyvtárba saját költségén lengyel nyelvű könyveket és kalendáriumokat is hozatott. Aki a faluból az isztambuli osztrák középiskolába akart jutni, azoknak Albertall ajánlólevelet és szegénységi bizonyítványt állított ki. Az iskola ezeket az iratokat minden esetben készségesen elfogadta.
Az évek során sokat írt. Filozófiai, csillagászati és katonai tanulmányok születtek tollából; egyik, a fent említett osztrák gimnáziumot már elvégzett fiatalember, Rajmund Dochoda tisztázta le ezeket a német nyelvű műveket. Az egyiknek ez volt a címe: „Das unbeendete Leben" (A befejezetlen élet). E műveket mindig Svédországba küldte és nem is titkolta, hogy Nobel-díjra számít. De minden művét visszaküldték, azok egyetlen kiadót sem érdekeltek. Egy napon Albertall feldühödött, segítségül hívott falubeliekkel máglyát rakatott kertjében és összes könyvét elégette, „Ez az én temetésem", mondta leverten.
Az első időkben sokat vadászott, különösen borzokra és vaddisznókra. Volt úgy, hogy fogadásból egyetlen naptári év leforgása alatt 103 borzot ejtett el. Mindenki egyhangúlag állítja, hogy kitűnő lovas volt, eleinte lovat is tartott.
Albertall anyanyelve kétségtelenül a német volt. Ezen írta műveit, sőt a szobák falára festett filozófiai szentenciákat is. Törökül keveset tudott, a falubeli lengyelekkel pedig egy, inkább a cseh nyelvre emlékeztető keverék szláv nyelven értett szót. Ebből persze számtalan mulatságos félreértés származott, amiket a faluban máig emlegetnek.
Heinrich Albertall soha senkivel nem fogott kezet. Ha valakit üdvözölt, jobb kezefejét homlokához emelte, ami katonai tisztelgésre emlékeztetett. Egyszer egy asszony – Heléna Dochoda – ezt szóvá is tette, mire Albertall így felelt: „A kéz piszkos is lehet". A nő visszavágott: „A piszkos kezet meg lehet mosni, de akinek az esze nem tiszta, azon a mosakodás sem segít". Ettől kezdve Albertall öt csak „filozófusnőnek" nevezte.
Világnézetéről keveset tudunk; akik belenézhettek filozófiai műveibe, azok sem sokat érthettek belőle. Az biztos, hogy nem járt templomba, ateista volt. És pacifista – gyakran tett olyan kijelentéseket, hogy a világ szép, az embereknek nem gyilkolniuk, hanem szeretniök kellene egymást. Később igen élesen bírálta Hitlert. A német diktátor igencsak elvette a kedvét, karrierje alighanem ellentmondott Albertall filozófiai irányvonalának, mert egyszer kijelentette: „Ez a Hitler egy ördög, összezavart nekem mindent, most elölről kezdhetem a dolgokat". Az emlékezetes könyvégetés után ugyanis ismét nekifogott az írásnak.
Osztrák hazafi volt; az 1938-as Anschluss után (Hitler bekebelezte Ausztriát) kijelentette: „Ausztria meghalt, hát én is meghalok".
Egyre öregebb és tehetetlenebb volt, de sohasem hívatott orvost, sem papot. Egyszer meghozták a postáját és a házában a padlón fekve találták. Alighanem attól félt, hogy már halottnak hiszik, ezért a maga szláv nyelvén azt mondogatta: „Ja zsijú, ja zsijú", élek, élek. Kertjében megásatta saját sírját és a hegyekből sírkövet is hozatott.
Senki sem volt vele, amikor meghalt. A török rendőrség kiszállt a helyszínre és lepecsételte a lakást. A halott nyakán levő bőrzacskót felnyitották ugyan, állítólag három németül írt végrendeletet találtak benne, de azt is elvitték, és soha többé senki sem hallott róluk Polonezköyben. Feltehetően elégették őket. A török törvények szerint – mivel Heinrich Albertall nem hagyott örököst – minden vagyona az államra szállt. A közeli városból érkező hivatalnokok nyilván zsebre vágták az értékesebb darabokat, az értékteleneket – főleg bútorokat – elárverezték. Albertall haláláról értesítették a német konzult is, aki elküldte embereit Polonezköybe, azok vitték magukkal Albertall papírjait, könyveit. Érdekes: Albertall halála után hirtelen mozgásba lendült az isztambuli német nagykövetség (1938 után ők képviselték a megszállt, a Harmadik Birodalomba beolvasztott Ausztriát is), ügynököket küldtek a faluba és adatokat próbáltak gyűjteni Heinrich Albertall életéről, szokásairól, vendégeiről. Vajon ez rutinmunka volt minden állampolgár halála után?...
A falubeliek a kész sírgödör ellenére mégis a temetőben temették el, bár egy kicsit távolabb saját halottaiktól, hisz „hátha nem volt katolikus?". A kereszten felirat:
„Heinrich Albertall, 1858—1941. Requiescat in pace.”

(Befejezése következik)

2016. augusztus 10., szerda

Nemere István: Egy trónörökös menekülése (4)

Leopold főherceg, segédtisztjeivel
Leopold főherceg, IV. Ferdinánd toszkánai herceg fia, aki 1902-ben otthagyta a Hofburgot („az aranyrácsos börtönt”, mint maga emlegette) és Wölfling néven egyszerű polgárként Svájcban telepedett le – az Esemény előtt pár hónappal találkozott Rudolffal. Könyvének „Még egy fogoly a Hofburgban" című fejezetében le is írta részletesen, miről beszélgettek akkor. Leopold (Lipót) szóba hozta, (hogy hamarosan hosszabb tengeri útra indul. „Szerencsés vagy, irigyellek!" – mondta erre Rudolf elgondolkozva. Leopold ekkor azt javasolta, Rudolf kísérje el útjára. De a trónörökös szomorúan rázta fejét, kijelentette: erre most egyelőre nem kerülhet sor, „még nem szabadulhatok”, |mondta, majd hozzátette: „De egy napon ledobom majd | bilincseimet. Egy napon... lehet, ez már rövidesen bekövetkezik.” Nos, talán éppen ledobta a bilincseit? Már január 30-a reggel van, Rudolf egy ürüggyel eltávolítja a közelből inasát, majd... állítólag főbelövi magát. De a lövést senki sem hallja. A hálószobának különben volt titkos kijárata is. Mire elérkezik a reggeli ideje és az inas jön a teával – a belülről bezárt ajtót több úr jelenlétében feltörik – ott hever a két holttest. „Rudolf" és Mary Vetsera. Rudolf – miután odahozta a titkos kijáraton át a hasonmása holttestét – már messze jár. Mayerling erdők között fekszik és mint tudjuk, közel Bécshez, Badenhez; sok út vezet oda, és onnan el. És Rudolf valaki, vagy valakik társaságában már messze jár a vadászkastélytól. Álruhát ölt – nem szokatlan ez neki, diákkorában is így járt-kelt Bécs külvárosaiban, így mulatott félhomályos kocsmákban, beszélgetett egyszerű emberekkel. És ne feledjük: gondos apja megtaníttatta a Monarchia főbb nyelveire. Pénze is van (tudjuk, volt!), nem elveszett ember. Nem jön zavarba, bárkit is kelljen alakítania. Jól ismeri a Monarchia tájait és lakóit, ha kell csehül, magyarul, lengyelül, olaszul szólal meg, sokfelé utazott már, a szó minden értelmében otthonos ebben a nagy országban. Mégis kifelé igyekszik belőle, ezt parancsolja a logika. Órák alatt eljuthat Triesztbe vagy Fiuméba, ezek a Monarchia nyitott ajtói, és ő bármikor átlépheti a küszöböt. Fiume vagy Trieszt azért is valószínű célja lehetett, hisz János Szalvátor elsősorban tengerészkörökben ismerős, megkönnyíthette neki a távozást tengeri úton. Bécs még pletykáktól hangos, senki sem tudja biztosan, mi történt, az Eseménnyel kapcsolatban nincs még hivatalos állásfoglalás – de Rudolf Ferenc Károly József főherceg talán már el is hagyta a Birodalmat. Ismeretlen irányba távozott. A beavatottak sem tudják, hová ment.
Mert a beavatottak száma sem csekély. Az arisztokrata urak: Hoyos, Coburg, a fiákeres Bratfisch, az inas Loschek, néhány udvari méltóság: Bombelles, Hohenlohe, az orvos Widerhofer, Zwerger, a mayerlingi kastély gondnoka, no és természetesen Taaffe miniszterelnök, Ferenc József egykori iskolatársa és barátja, és talán mások is. Aligha avatják be Erzsébet császárnét; az extravagáns viselkedésű asszony potenciális veszélyt jelenthetett volna a jövőben, talán akaratlanul is leleplezhette volna az ügyet. (Nem tudni mellesleg, miért tartották a kor egyik legszebb asszonyának —a fennmaradt fotográfiákról mai ízlés szerint egy teljesen átlagos külsejű nő néz ránk).
Január 30-a van, Rudolf számára új élet kezdődött. Újjászületett? ...Megindul a beavatottak által mozgatott és irányított gépezet. A halottat késő délután – valójában este, sőt a 31-ére virradó éjjelen szállítják el Bécsbe. Valójában csak a tömegjelenetek elkerülése végett, ahogyan indokolták? Aligha. Ezt a halottat jobb, ha nem látja még senki a kívülállók közül, ezt még elő kell készíteni ahhoz, hogy Rudolf legyen belőle. Widerhofer doktor két boncolási jegyzőkönyvet készít. Leopold (Lipót) főherceg, kit már említettünk, az igazit nem látta, de családi kapcsolatai révén tudta, mi áll benne. A lényeg az, hogy bal oldalon hatolt be a golyó a koponyába, márpedig a főherceg nem volt balkezes, soha nem lőtt bal kézzel, ergo: felmerül az idegenkezűség gyanúja.
Még egy könyv a trónörökösről
Ha hipotézisünk helyes, az a tetem nem Rudolf volt, de Illetékesek a helyzet magaslatára emelkedtek. Ferenc József habozás nélkül körtáviratban értesítette az európai uralkodóházakat fia haláláról. Aztán elfogadták az öngyilkosságverziót, de ekkor a pápától kellett külön engedélyt kérni, hogy mégis egyházi temetést kaphasson. Ferenc József ekkor elküldi híres kétezer szavas táviratát a pápának, amelynek szövege a kutatók legnagyobb sajnálatára ma is valószínűleg a vatikáni titkos levéltár mélyén pihen, pedig alighanem megmagyarázná az egész Eseményt. A Vatikán tehát magától a császártól értesült valamiről, ami alapjaiban ellentétes a bécsi hivatalos verzióval és így lehetővé teszi az egyházi temetést. Ez csak két dolog lehetett.
1) Vagy az, hogy Rudolfot meggyilkolták, de államérdekből ennek nem szabad kiderülnie (pl. a poroszok keze lehet a dologban!), vagy
2) az eltemetendő halott valójában nem is Rudolf, és persze nem öngyilkosság áldozata, hanem egy meggyilkolt hasonmása, így az egyházi szertartásnak ezért nincs akadálya.
Lehet, hogy Ferenc József az első változatot közölte a Pápával, miközben a második volt az igazi? Egy hithű katolikus hazudhat-e a pápájának? Lehet, a császár végszükség esetén ezt is megengedheti magának. Hisz tudjuk, ő volt az államérdek egyes számú foglya, ki önmagát ítélte ilyen sorsra. Elhihető tehát, hogy megtette ezt is.
De persze ez sem ment könnyen. A pápa bizalmi embere, Mariano Rampolla vatikáni államtitkár, ismervén a 2000 szavas táviratot, mindent megtett, hogy a pápa ne engedélyezze az egyházi temetést. Vajon az „öngyilkosság" miatt – vagy nem akarta, hogy az Egyház ilyen gigantikus csalásban vegyen részt? Rampolla talán attól tartott – hisz remek diplomata és előrelátó politikus volt –, hogy egyszer fény derül a misztifikációra, és akkor az Egyház is kellemetlen helyzetbe kerülhet. (Vajon miért tartja titokban a Vatikán még ma is Ferenc József táviratának-magyarázkodásának szövegét?) Rampolla tudta: akit temetnek, az nem Rudolf. De pápája hallgatást és engedelmességet parancsolt. Ám 14 évvel később Rampollát éppen Ferenc József vétója miatt nem választhatták meg pápának. A Hofburg ura értesült hát Rampolla ellenakciójáról és jóelőre felkészült, hogy megakadályozza a.főpapot Szent Péter trónjának elfoglalásában. Attól tartott – talán joggal –: ha Rampolla pápa lesz és mint ilyen, teljhatalmat nyer a Vatikánban, nyilvánosságra hozza a Rudolf-ügy részleteit... Sikerült ezt megakadályoznia. Kérdés: Rampolla nem hagyott-e hátra olyan írásos anyagokat, amelyek eloszlatnák kétségeinket a Rudolf-ügyben? Ha igen, sajnos azok is nyilván a vatikáni irattárban pihennek.
Szóval folynak a temetés előkészületei. Mary Vetserától megszabadultak már a titkosrendőrség segítségével. A Monarchia sajtóján keresztül kihirdették, hogy Rudolf főherceg boncolási jegyzőkönyvét nem teszik közzé, hanem azt a császári archívumban helyezik el. (Sohasem került elő.) Éppen ellenkezőleg jártak el, mint az szokás volt, hiszen éppen ismert személyek halála után az orvosi véleményeket, jegyzőkönyveket közölni szokták. Ezúttal eltértek a szokástól, ezzel is szaporítva a gyanúsítgatásokat... és növelve a homályt. A beavatottak tevékenységét megkönnyítették a Hofburgban uralkodó szokások: mindenkit rá lehetett venni a titoktartásra, voltak erre kipróbált módszerek. A Rudolf-ügyben érintetteket például a bécsi rendőrség – tudjuk – külön erre a célra kiképzett provokátorok által „kipróbálta", és e próbákat azok kiállták. Majd tudatták velük, hogy a „próbálkozók" titkosrendőrök voltak, és finoman értésükre adták, hogy ilyen „próbákra" még számíthatnak majd az évek során. Ezek után az illetők nyilván hallgattak akkor is, ha nem provokátorok környékezték meg őket, hisz soha nem tudhatták, kivel állnak szemben. Ettől függetlenül hónapokon belül hullani kezdtek, mint a legyek; a legbiztosabb módszernek mégis a halottak végleges, megmásíthatatlan hallgatása látszott.
Rudolf temetése (Vasárnapi Újság)
A temetésre február 6-án került sor. Már készen volt a viaszfej; mint azt korabeli fényképeken látjuk, ennek koponya-részét kötéssel látták el, hogy ezzel is alátámasszák a főbelövés-verziót. Technikailag már akkor sem jelentett problémát egy műfejet illeszteni egy hulla törzséhez. Az arcvonások tetszőlegesek lehettek, a hasonlóság csak a viaszfejet elkészítő művész tehetségétől függött. Megkönnyítette a dolgukat, hogy a bajusszal nem lehetett baj; Rudolf akkoriban szinte havonta változtatta bajsza formáját, hol le, hol felkunkorodott, hol így, hol úgy borotválta. Beavatottak abban is biztosak lehettek, hogy a közszemlére kitett nagy halotthoz senki sem fog közelíteni, csak ők (e célból eléggé megközelíthetetlen katafalkot építettek) – a halottat még a családtagok is csak tisztes távolból szemlélték. A gyertyák lobogó fénye, árnyjátéka teljessé tette a misztifikációt, biztonságossá az akciót.
Február 6-án óriási tömegjelenetek között zajlott le a temetés. Ezen – hogy a látszatot megőrizzék – az egész kiterjedt uralkodócsaládnak részt kellett (volna!) vennie. Ám itt egy meglepő tényről értesülünk! Sok korabeli forrás arról tudósít bennünket, hogy a közhiedelemmel ellentétben, a temetésen nem vett részt Erzsébet királyné, sem Rudolf felesége, Stefánia, sem Rudolf lánya, a kis Erzsébet! Ez már aligha véletlen...
Ferenc Józsefnek persze nem volt más választása, végig kellett játszania a komédiát. Egy vadidegen halott és viaszfej előtt tisztelgett. Egész idő alatt kőkemény nyugalmat mutatott. Ám egyszer csak – mintha némi késéssel jutott volna eszébe, mi a szerepe – egy percre hirtelen sírva fakadt, a koporsóra vetette magát, egyszóval túlzásba vitte a dolgot, akár egy rossz színész – majd váratlanul ismét teljesen nyugodt lett.
Az uralkodópár három nappal később elutazott, hogy „Erzsébetet kiragadják mérhetetlen fájdalmából". Ferenc József pedig haladéktalanul utasítást adott, hogy Mayerling-ben bontsák le a kastélynak azt a szárnyát, és „kegyeletből" építsenek a helyére kápolnát. Erre nyilván azért került sor, hogy a helyszínt soha többé ne lehessen rekonstruálni.
Nem érdektelen továbbá megemlíteni azt sem: Ferenc József és Schratt Katalin (az ex-színésznő a császár késői szimpátiája volt özvegysége sok évtizedén át) levelezéséből csak a császárnak egyetlen levele hiányzik – éppen az, amelyben fia, Rudolf haláláról írt az asszonynak.
Szintén elméletünk melletti érvként szólhat az a már említett két tény is, hogy
1) János Szalvátor szokatlan módon szakított a Habsburg-családdal és a Birodalommal, majd gyakorlatilag nyomtalanul eltűnt.
2) De még különösebb egy másik dolog: a Habsburgok miért estek pánikba, amikor azt hallották, hogy „Johann Orth" anyja temetésére esetleg Bécsbe jön? Szörnyen rettegtek tőle, pedig ő akkor már csupán egy „senki”, egy polgár, egy rang és befolyás nélküli szürke ember, már nem is Habsburg! Félelmükben még rendőri körözést is kiadtak ellene! Miért? Csak egyetlen logikus magyarázattal szolgálhatunk: Johann Orthnak valamilyen információ volt a birtokában. Olyan dologról volt tudomása, amivel bármikor erős csapást mérhetett az uralkodóházra. Talán Rudolf halálának vagy metamorfózisának körülményeiről? Nem lehet véletlen, hogy Orth igyekezett nyomtalanul eltűnni. Dehogy jött ő Bécsbe – ha felbukkant valahol (amennyiben az erről szóló hírek igazak voltak) –, hát ez az Európától távolabbi kontinenseken történt. Akkoriban évtizedeken át suttogták a Monarchiában, hogy Bécsből bérgyilkosokat küldtek utána, azok veszejtették el.
Természetesen sokat segítene, ha a bécsi Kapucinusok kriptájában lévő koporsót felnyitnák. Mindjárt kiderülne, egyáltalán ember maradványai vannak-e benne, vagy csak egy báb – vagy emberi törzs, de viaszfejjel? És ha ember – milyen lőtt(?) sebek nyomait találnák a csontokon? Vagy egyáltalán nem tűzfegyverrel gyilkolták meg?
Azt kell hinnünk, egyeseknek még ma is érdekükben állhat: a rejtély maradjon rejtély. Mivel ezen a téren a jog nem ismer elévülést, Rudolf egy törvénytelen gyermekének leszármazottja 1978-ban bírósági keresetet nyújtott be. Azt kérte, állapítsák meg, Rudolf főherceg 1889-ben csakugyan gyilkosság áldozata lett-e, és ha igen, utólag nyomozzák ki a gyilkos személyét. Az érdekes posztumusz perben – legjobb tudomásunk szerint – ítélet még nem született és kétséges, hogy valaha is születik-e. (...)
A Révai lexikon még évtizedekkel később is ezt írta Rudolfról: „1889. január 30-án eddig ki nem derített módon erőszakos halállal múlt ki egy szűkebb baráti kör társaságában a mayerlingi vadászkastélyban.”
E kis hipotézis(?)-közjáték után ismét lássuk a tényeket! Időben kicsi, térben annál nagyobb ugrást kell megtennünk. Irány: Törökország.


(Folytatjuk)

2016. augusztus 3., szerda

Nemere István: Egy trónörökös menekülése (3)

A NAGY TÚLÉLŐ?

Lehetséges lenne ez? Hiszen az egykori tanúk – már akiket egyáltalán közel engedtek a holttesthez! – és ezek igen kevesen voltak – állítják, hogy látták a halott Rudolfot. De ne feledjük a következőket:

1) Valójában csak néhányan látták; például a mayerlingi kastély személyzete – ők is az Esemény színhelyén, ami eléggé erős pszichikai hatást gyakorolt rájuk.

2) Mit láttak? Egy bajuszos férfit vérben úszva, akinek koponyáját nagyrészt szétroncsolta a golyó (vagy golyók). Azon felül Mary Vetsera számukra meglepő jelenléte is zavaróan hatott. Előtte senki sem tudta, hogy a lány is a kastélyban tartózkodik, most meg itt fekszik a hullája?

3) Hogy baleset vagy öngyilkosság történt, ebben még a családtagok is kételkednek. Lipót, IV. Ferdinánd toszkánai herceg fia, Rudolf unokafivére, aki igen jó kapcsolatban volt Ferenc Józseffel, a két világháború között kiadott könyvében /Léopold, archiduc d'Autriche: Souvenirs de la Cour de Vienne. Paris, 1937./ írja: mind a hivatalos öngyilkosság-változat, mind a baleset-verzió kizárható, mert ez esetben nem logikus, hogy a felsőbbség olyan titokban tartotta az ügyet. Ergo: valami szörnyű dolog lehetett a háttérben, annak kiszivárgását kellett megakadályozni mindenáron. Ezt a szót nem véletlenül írtuk ide. Tudjuk, hogy a következő hónapok és évek folyamán a Mayerlinggel kapcsolatban álló személyek közül többen nem tisztázott körülmények között haltak meg vagy tűntek el Ausztriából. Például tudunk egy bizonyos Josef Jirus nevű cseh erdészről, aki éjfélkor Mayerlingban tanúja volt az eseményeknek – állítólag annak, hogy János Szalvátor ölte meg Rudolfot. Jirus hamarosan „öngyilkosságot követett el”... /Prazsky Ilustrovany Zaprovodaj, 1934.: J. R. Hradecky: Princúv poslicek lásky./ De hogy mi lehetett az a szörnyű ok – Lipót sem tudta.

Orth kastélya, ahová János Szalvátor
egy időre visszavonult
4) Hogy mégsem János Szalvátor volt a tettes, azt bizonyítani látszik alibije, vélik sokan. Nos, ez az alibi igen kétséges. Azon az éjszakán a főherceg állítólag Triesztben volt (mint tudjuk, akkor már a tengerészeti pálya érdekelte) és onnan reggel 7 óra 40 perckor táviratot küldött a császárhoz azzal a kérdéssel, hol tartózkodik Rudolf? Furcsa persze, ha belegondolunk – aligha valószínű, hogy a családtagok Ferenc Józsefet afféle üzenetközvetítőnek használták volna, személyesen tőle érdeklődve más családtagok hollétéről? Vagy azt a táviratot ott és akkor nem is János Szalvátor adta fel, hanem egy megbízottja? Éppen azért, hogy majd az Esemény után a főhercegnek ez alibit bizonyítson? Több vallomás szerint János Szalvátor azon az éjszakán igenis Mayerlingben járt.

5) De térjünk vissza a szűk körhöz, amely tisztában volt az igazi tényekkel. Az igazságot ismerte nyilván Taaffe miniszterelnök is. Edouard Taaffe gróf (1833-1895) ír eredetű családból származott, 1879-től 1893-ig másodszor volt a Monarchia miniszterelnöke. Tudjuk, a birtokában volt egy dosszié, amely feltehetően tartalmazta a Rudolf-ügy titkos iratait (például az – vajon miért? – örökre titokban tartott igazi boncolási jegyzőkönyvet), ám ez a dosszié sohasem került elő. A Taaffe-család örökösei végül visszavándoroltak Írországba, ám előbb ausztriai villájuk egy rejtélyes tűzvész miatt porrá égett...
Bombelles gróf udvari szertartásmester (ma azt mondanánk: protokollfőnök) is tudhatta, miről van szó. Az udvarban elsőként értesült az Esemény híréről. 57 évesen, pár hónappal később hirtelen meghalt. Az osztrák és magyar sajtó nem közölte a halál okát, de jellemző módon a lengyel katolikus lapok a cenzúra ellenére is megírták kétségeiket a természetes halált illetően, mivel a Mayerling utáni fél év alatt ez már a harmadik haláleset volt azok között, akiknek közük volt az ügyhöz... Ugyanis még korábban meghalt Rónay Jácint püspök, Rudolf egyik nevelője, magyartanára és bizalmasa is. Meghalt Weilen udvari tanácsos, író, akivel közösen Rudolf az Osztrák–magyar Monarchia írásban és képben című művet készítette több szaktudós és író bevonásával. Köztük volt Jókai Mór is, aki megerősítette, hogy a trónörökös nagy munkát vállalt magára az egyes fejezetekhez hozzáfűzött megjegyzéseivel és az első kötet bevezetőjének megírásával; ez 1885-ben jelent meg, Weilen ezenfelül tudhatott a trónörökös titkos terveiről is. Aztán 1892-ben, tehát még mindig igen hamar, 45 évesen meghalt Bratfisch fiákeres, Rudolf bizalmi embere, aki Mayerlingben volt az Esemény alatt, és akit az osztrák titkosrendőrség élete utolsó percéig szemmel tartott. Hat évvel később, 1895-ben 65 évesen halt meg Taaffe gróf, négy évvel később pedig Rudolf barátja, Hoyos gróf – egyike azoknak, akik a vadászkastélyban „fellelték a holttestet”.

6) Lehetséges-e ilyen exponált és közismert személy helyett mást megölni (megöletni) és azt helyette eltemetni? Kissé fantasztikusnak tetsző fejtegetéseinkben több úton indulhatunk el. Az egyik: az alterego, a hasonmás. A nagy kiterjedésű és nagy lélekszámú Monarchiában például – tudjuk – Ferenc Józsefnek több igen tökéletes hasonmása élt, ami nem azt jelenti, hogy ezeket az embereket bármikor is felhasználta a bécsi udvar és közülük valaki valaha is nyilvánosan szerepelt volna Ferenc József helyett. Legalábbis nem tudunk ilyen esetről. De nem tagadható, hogy voltak ilyen személyek és ez esetben nyilván lehettek olyanok is, akik a 31 éves, eléggé átlagos külsejű Rudolfhoz hasonlítottak nagyon. A múlt század nagy politikusai és uralkodói már ismerték ezt a lehetőséget (Napóleonnak például egyszerre több, a megszólalásig hasonlító alterego ja volt). Tehát a hasonmás-változatot sem lehet kizárni.
Az is elképzelhető, hogy Rudolf egy vagy két bizalmas embere szerzett egy Rudolfhoz meglehetősen hasonlító férfit, akit eleve erre a „szerepre” szántak. Mayerlingben azon az emlékezetes éjszakán főbe lőtték és otthagyták. Mary Vetsera nőgyógyászati eseménye és a feltehetően azt követő elvérzéses halála csak megkönnyítette az összeesküvők számára a dolgot. Rudolf tehát zavartalanul eltűnhetett.

ELTŰNT-E RUDOLF?

Egy Rudolf-könyv a sok közül
Az tehát a feltételezésünk, hogy Habsburg Rudolf főherceg, az Osztrák–magyar Monarchia trónjának várományosa 1889. január 29-ről 30-ra virradó éjjel nem halt meg a Bécs melletti Mayerling vadászkastélyában, hanem ő maga, esetleg égy vagy két beavatott segítőtársával megrendezte saját halálát, majd elmenekült a helyszínről.
Lássuk hát azokat a jeleket, amelyek ezt a verziót látszanak alátámasztani.
Aligha véletlenül keletkezett a pletyka, hogy Rudolf helyett mást, illetve egy viaszbábut temettek el. Lónyay Károly, akinek rokona, Lónyay Elemér gróf Rudolf özvegyét, Stefániát vette feleségül, azt írja, hogy a temetést megelőző napokban hivatalos körökben is suttogták, hogy a halott koponyájának teljes összeroncsolása miatt viaszfejet kellene készíteni és azt tenni az igazi test mellé. Technikai szempontból ez nem lehetetlen, már akkor sem volt az, olykor-olykor nagy szükség esetén éltek is ezzel a módszerrel. /Lónyai, C: The Tragedy of Mayerling. London, 1950./
No, ez nem csak terv volt! Az udvar bizalmasan Victor Tigner ismert bécsi szobrászhoz fordult, készítse el sebesen a trónörökös fejének viaszmását – de Tigner a rendelkezésre álló idő rövidsége miatt erre nem vállalkozott. Ám minden jel szerint (több korabeli emlékirat említi) Zygmunt Ajdukiewicz, Bécsben élő lengyel szobrász készítette el a viaszfejet. Ajdukiewicz a megelőző hetekben szinte naponta találkozott Rudolffal, mert a trónörökös modellt ült neki (készült Rudolf egyik hivatalos portréja) és a sajtóban közzétett verzió szerint ő készítette el Rudolf halotti maszkját is. Találhattak-e ideálisabb embert erre a feladatra azok, akiknek érdekükben állt eltitkolni, hogy nem Rudolf fekszik kiterítve hofburgi lakosztályában?
A krakkói (akkor ez a város is a Monarchia része volt) Czas (Idő) című napilap 1889. február 5-i számában, egy bécsi jelentésben ezt írta: „A főherceg virágok és pálmák között fekszik a sírban, fején babérkoszorúval. Bebalzsamozták, azért arca elvesztette régi kifejezését. Ezenkívül az arcot viasszal vonták be. Csak a bajusza maradt érintetlen”.
Ez világos beszéd. Minden nehézség nélkül érthetjük úgy is, hogy a fej, amit a holttest elé járulók láttak – nem is egy ember feje, hanem viaszképmás volt. De ez még nem minden. A. Nowicki újságíró, aki több évtizedet töltött Bécsben, Mayerling titka című könyvében ezt írta:
„Azok többsége, akik bejutottak a kápolnába és megtekinthették a főherceg holttestét, állította: a homlok és az agykoponya viaszból készült, a fejet takaró haj pedig egyszerűen paróka volt. A viaszt rózsaszínűre festették és úgy sminkelték, hogy csontnak, húsnak, bőrnek látszodjon.”
A felsőbb köröknek is érdekük volt eljátszani ezt a komédiát, óriási bűnt vagy hibát követhetett el Rudolf, ha ennyire (mondhatni mindenáron) meg akartak tőle szabadulni. Itt már előtérbe kerül a politikai összeesküvés mint a leginkább kézenfekvő ok. Képzeljük el, hogy így történt: János Szalvátor és Rudolf közösen szervezkednek Ferenc József ellen és már jelentős erőket tudnak a hátuk mögött, amikor valami történik. 1889 januárját írjuk és vagy egy besúgó, vagy az összeesküvés egyik tagja elárulja őket. ök tudomást szereznek az árulásról vagy különböző rendőri intézkedések nyomán legalábbis sejtik azt. Lépniök kell tehát. És itt jön a következő hipotézis: Rudolf apja elé járul és... feltárja az összeesküvést. Már nem követ el árulást, hisz apja úgyis értesült az ügyről. Beszélnek egymással, mint férfi a férfival. Igazi egyezség nem jöhet létre közöttük; Ferenc József nem képes változtatni megcsontosodott politikai rendszerén, amely a Monarchiát pusztulásba viszi (Rudolf ezt igen jól látta előre), különben is, az uralkodó meg van győződve róla, hogy helyesen cselekszik, (ö erről mindig meg volt győződve...) Talán próbálja rábeszélni Rudolfot – hisz mégiscsak a fia, az egyetlen, és trónjának örököse! –, hogy változtasson szándékain, hagyjon fel az összeesküvéssel és reformokkal, idomuljon a Monarchia általános irányvonalához és szelleméhez, akkor még minden menthető lenne. De Rudolf sem képes megváltozni, ezt mindketten látják. Tehát el kell dönteniök, mit tegyenek. Ferenc József nem állíthatja (had)bíróság elé fiát, de még János Szalvátort sem – a botrány egész Európában hullámokat vetne, valószínűleg a Monarchiában is felkorbácsolná az indulatokat. Rudolf nem mondhat le rangjáról és nem emigrálhat külföldre; ahhoz túlságosan is közel áll a trónhoz (amire különben ezek után ne számítson), ebből is botrány lenne, azonfelül, ha el is megy – egyszer visszajöhet, és akkor mi lesz? A császár ezt a kockázatot nem vállalja. Olyan optimális megoldást kell találni, amely minden feltételt teljesít: Rudolf eltűnik a színről, de nem a császárnak kell elvennie a fia életét; lehet, lesz botrány is, de Rudolf a külvilág számára nem lesz abban a helyzetben, hogy bármit is megmagyarázzon, bármit is feleljen, nem kell lemondania semmiről, és mégsem fenyeget a veszély, hogy valaha is visszajön... Azon a bizonyos első beszélgetésen, január 26-án reggel tehát még haraggal és a jövőtől félve váltak el egymástól. Ferenc József állítólag – hallgatózó inasok szerint – azt kiabálta: „Nem vagy méltó arra, hogy az utódom legyél!”
De eltelt néhány nap, és január 29-én újabb beszélgetés zajlott le közöttük. Valaki megtalálta az optimális megoldást. (Netán János Szalvátor? Látva, hogy az összeesküvésből, a reformokból nem lesz, nem lehet realitás, és megértve, hogy Rudolfra úgysem számíthat, kitervelte mindkettőjük távozásának gyakorlati módját?) Ferenc József feltehetően csak annyit tudott, hogy fia hamarosan „meghal” (így, idézőjelben!) és „eltemetik” és többé nem találkoznak. Számára ez is jobb megoldás volt, mintsem azzal a tudattal élni tovább, hogy egyetlen fia bármikor újabb összeesküvést szervezhet, örökké veszélyben éljen? Vagy kénytelen legyen egy napon meggyilkoltatni őt? Valóban, a módozat ideális, teljesíti az összes feltételt: nem derül ki az összeesküvés, az mégis kimúlik természetes halállal, hisz vezetői eltűnnek a politikai színtérről; botrány ugyan lesz, de kicsi, Rudolf nem fog többé puszta létével is reményt nyújtani a reformpártiaknak, és mivel „meghal", többé nem bukkanhat fel, legalábbis, amíg Ferenc József él. Nem kell meggyilkoltatni – ami azért valószínűleg mégis meghaladta volna az államérdeket különben mindenek fölé helyező császár lelkierejét — és bár többé nem látja fiát, tudni fogja, hogy él valahol... Az akció kivitelezését — ha feltevésünk igaz — Rudolfra és Szalvátorra bízta, ő maga nem akart tudni semmiről. Így is elég nehéz lesz elviselnie és végigjátszania a komédiát.
Vetsera Mary siremléke
János Szalvátor és Rudolf pedig belefog az előkészületekbe. A kitervelt időben a trónörökös Mayerlingbe utazik, János Szalvátor pedig „Triesztben van”. Az onnan Bécsbe küldött távirata csupán ürügy, alibiként szolgál arra az esetre, ha valaki később összefüggésbe hozná nevét a várkastélyban történtekkel. Mert ő azon az éjszakán igenis ott van, és ott van Bratfisch fiákeres, akit szintén beavattak mindenbe. Sajnos ott van Mary Vetsera is, akire őszintén szólva senki sem számított, és aki senkinek sem hiányzott; de most kapóra jön: az ügynek kettős szerelmi öngyilkosság látszatát adhatja.
Minden a terv szerint történik. Éjszaka Rudolf megírja a búcsúleveleket. Mary Vetsera már halott. A főherceg búcsúlevelei a kor szabályai szerint íródtak. Többet is készít, valóságos kis búcsúlevélíró-irodát rendez be akkor éjszaka. Feleségének németül, Szögyén-Marich László barátjának magyarul (ebben „imádott magyar hazánkról” is szó esik, ezzel sikerül egy újabb téves politikai nyomot hagynia). Sokan – netán túl sokan – kaptak tőle búcsúlevelet – még a komornyikja is! – csak apjának, a császárnak nem írt egy sort sem, holott két nappal korábban a tanúk szerint kibékültek... Történészek, pszichológusok, kutatók ezt a köztük lévő politikai és személyi ellentétekkel magyarázták – mi feltételezzük, hogy azért nem írt, mert hát... mit is írhatott volna annak az embernek, aki tudta, hogy ö nem hal meg? A búcsúlevelek különben nem bizonyítékok a Szökés ellen, éppenséggel egy jól előkészített akciót is bizonyíthatnak.
Ne feledjük, a levelek nincsenek dátumozva. Lehet, már jóval előbb elkészültek, és várták, mikor lehet majd őket felhasználni? A két fentebb említett levélen kívül az összes többit elkobozták és tartalmukat máig sem ismerjük. Ha olyan egyértelműen az öngyilkosság mellett szólnak, akkor miért nem tették őket közzé?


(Folytatjuk)

2016. július 31., vasárnap

Nemere István: Egy trónörökös menekülése (2)

VERZIÓK – MINDEN OLDALRÓL

Búcsúlevél
Lássuk, mit írtak, mit tételeztek fel a kutatók az Esemény – Rudolf herceg pusztulása – okáról:

1) Az Auersperg-verzió szerint Rudolf Aglaia Auersperg hercegnőt elcsábította és kompromittálta. A méltóságában sértett Aglaia akkor fivéréhez, Auersperg herceghez fordult védelemért. A herceg 1888. augusztus elején magához a császárhoz ment panaszra. Ferenc József elismerte, hogy a hercegnek (a korabeli erkölcsi normák értelmében) jogában áll elégtételt kérni, ám természetesen a trónörökössel nem párbajozhat (ezt magasabb politikai érdek tiltotta). A felek állítólag mégis ún. „amerikai párbajban” egyeztek meg, Rudolf húzta a fekete golyót és a párbaj szabályai szerint fél éven belül öngyilkosságot kellett elkövetnie. A határidő 1889. január 31. lett volna... Ezt a változatot főleg a szabadkőművesek terjesztették, de szinte semmi sem bizonyítja.

2) Egy másik változat szerint Rudolf előzőleg a Bécs-Brüsszel között közlekedő gyorsvonaton elcsábított és hálókocsijába vitt egy Bőhm vezetéknevű zsidó lányt, aki hamarosan férjhez ment egy eléggé tehetős grófhoz. Ez utóbbinak Mayerling környékén is volt birtoka. A férj állítólag tudott a hálókocsi-ügyről, először zsarolni próbálta Rudolfot, majd amikor ezzel kudarcot vallott, lelőtte a trónörököst, nehogy az feladja őt a rendőrségen. Ebben a verzióban Mary Vetserának csupán mint véletlen és kényelmetlen szemtanúnak kellett elpusztulnia.

3) A szerelemféltés számtalan alváltozatban: egy környékbeli erdész kapta rajta Rudolfot a) a feleségével, b) a lányával, és lelőtte. Mary Vetsera ezt látván öngyilkos lett. Csak az a baj, hogy Mary Vetsera szóban és írásban már napokkal előbb kinyilvánította öngyilkossági szándékát.

4) A két Baltazzi-változat: a) Mary Vetsera egyik nagybátyja, Heinrich Baltazzi volt szerelmes Marybe, ő lőtte le Rudolfot és talán Maryt is. b) H. Baltazzi állítólag párbajt vívott Rudolffal... És ami tény: Heinrich Baltazzi körülbelül ezidőtájt ismeretlen körülmények között lőtt sebet kapott („vadászbaleset”?), amelybe pár hónappal később belehalt.

5) Azon a bizonyos éjszakán alkoholos vita során egyik részeg mulatótársa borospalackkal fejbevágta Rudolfot; a felismerhetetlenségig összeroncsolta koponyáját. Ferdinánd toszkánai herceg állítólag látta is, amint az orvos Rudolf fejéből kiszedte az üvegcserepeket. Ám lehet, hogy a felismerhetetlen halott nem is Rudolf volt.

6) Öngyilkosság volt, mert Rudolf előzőleg titokban a pápához fordult tervezett válása és Mary Vetserával kötendő új házassága ügyében. De a pápa nem egyezett bele a válásba, sőt, értesítette a tervről Ferenc Józsefet. A császár tudta: ebben az esetben egyetlen fia nem vehetné át majdan a trónját. Utolsó beszélgetésük alkalmával Ferenc József ezt Rudolf szemére vetette, a fia pedig – hallgatózó szolgák későbbi állításai szerint – ezt felelte: „Akkor számomra csak egy kiút maradt”.

7) A politikai gyilkosság. Ez is több alváltozatban létezik. Az egyik értelmében a németellenességéről ismert Rudolfot Bismarck és Vilmos porosz ügynökei tették el láb alól; a bécsi trónörökös ugyanis mindent megtett, hogy csökkentse a porosz befolyást Ausztriában, és a bécsi kormány németbarát orientációját másfelé fordítsa. Ez az akkori politikai helyzetben érzékenyen érintette a poroszokat. A másik al-verzió szerint Rudolf összeesküvést szőtt apja ellen. Az lett volna a célja, hogy magyar és talán szláv segítséggel kerüljön trónjára, ahol így megvalósíthatta volna számos reform-tervét. Ez a változat különösen Magyarországon volt elterjedt Rudolf halála előtt és után; tudjuk, milyen politikai események játszódtak le Budapesten 1889 januárjában a véderő körüli parlamenti vitában és a város utcáin. Elég elolvasnunk a sajtóban Rudolf halálát követő napokban Mikszáth Kálmán és más, csalódott hazafiak róla írott nekrológjait. Akkoriban nálunk a reformpártiak közül szinte senki sem titkolta, hogy Rudolfban látja a beteg Monarchia leendő orvosát. Így tehát – állítják ezek – maga a császár gyilkoltatta meg fiát, ami nyilván nem lehetett könnyű döntés. Mary Vetsera mayerlingi látogatása zavaró tényező volt ebben az akcióban, ezt a kényelmetlen szemtanút is meg kellett ölni... A fiatal bárónőt különben napok múltán kalandregénybe illő körülmények között rendőrségi ügynökök temették el egy közeli temetőben, az anyját külföldre száműzték. Megingott az a feltételezés is, hogy Rudolf előbb lelőtte Maryt.

8) A János Szalvátor-verzió. Ennek hívei állították: azon az éjszakán a részegen mulató vendégek között volt a Monarchia Rudolf mellett másik, igen különös Habsburgja, János Szalvátor főherceg, aki sok tekintetben hasonlított Rudolfra. Hat évvel volt idősebb a trónörökösnél és hozzá hasonlóan publicista, művészlélek, a hivatalos politika ellenzője; a vezető katonai köröket Drill oder Erziehung (Drill vagy köznevelés) című írásával haragította magára. Sok minden érdekelte: 1885-ben megjelent könyvében – Einblicke in den Spiritizmus (Bepillantás a spiritizmusba)leleplezte a szellemidézők szédelgéseit. Állítólag ő is összeesküvő volt... Ám azon az éjszakán kemény vita támadt köztük. 
Toscanai János Szalvátor
Más forrásokban, például Larisch grófnő, egy ideig Rudolf barátnője – talán nem eléggé megbízható – emlékirataiban olyan célzásokat találunk, amelyek arra engednek következtetni, hogy János Szalvátor és Rudolf együtt álltak a Ferenc József és megcsontosodott kormánya elleni összeesküvés élén, ám Rudolf szinte az utolsó órában hirtelen megijedt és visszavonult, ami persze a többi összeesküvő helyzetét is igen bonyolulttá tette. A grófnő szerint Rudolf titkos iratokat tartalmazó kazettáját János Szalvátor főherceg vette magához. Lehet hát, hogy egy veszélyes koronatanút kellett elhallgattatniok a társainak? Nos, ezen verzó szerint azon az éjszakán „részeg összeszólalkozás” során Rudolf állítólag megütötte Jánost, az pedig egy pezsgős palackkal fejbevágta rokonát. Rudolf azonnal meghalt. Most felejtsük el egy pillanatra János Szalvátor előző életútját (folytonos szembenállását a császárral) és csatoljuk ide azt a különös tényt, hogy hat hónappal Mayerling után János elhagyta Bécset, Ausztriát, sőt Európát. (János Szalvátor még 1887-ben felsőbb engedelem nélkül a bolgár trónkérdésbe avatkozott – ekkor választották Ferdinánd szász-koburgi herceget bolgár uralkodóvá –, ezért a Habsburg főhercegek tábornagyi tanácsa elmozdította linzi hadosztályparancsnoki beosztásából. János erre lemondott – 1889-ben – főhercegi rangjáról, Gmunden melletti kastélyáról kölcsönzött egy nevet, és Johann Orth-nak hívatta magát ezután. Fiumében tengerészkapitányi tanfolyamot végzett, felszerelte a Santa Margherita vitorláshajót és tengerre szállt. Előbb azonban feleségül vette Stubel Millyt, a bécsi opera táncosnőjét.) Soha többé még csak levelet sem írt a Habsburgoknak, sőt legközelebbi családjának sem. Időnként mégis érkeztek felőle (ellenőrizetlen) hírek Bécsbe. 1890 júliusában hajója a dél-amerikai Buenos Airesből cementrakománnyal Valparaísóba indult, de oda már nem érkezett meg. Soha többé senki sem látta János Szalvátort. Vagy mégis...? 
János Szalvátor már mint Johann Orth hajóskapitány -
matrózaival
Ugyanis 1891 nyarán, tehát a dél-amerikai partok mellett állítólag bekövetkezett katasztrófa után egy évvel Algériában feltűnt egy férfi, akit egy utcai összetűzés miatt a rendőrség igazoltatott. Johann Orthnak mondta magát. Jóval később – már a huszadik század elején – az argentin rendőrség egyik vezetője szerint az orosz–japán háború kitörésének hírére az országot elhagyta egy Johann Orth nevű személy (esetleg Szalvátor fia lehetett?). Amikor anyja, Mária Antónia Bécsben elhunyt, a család régi szolgái felismerni vélték a katafalk előtt. Ferenc József félt is, hogy Orth Bécsben rejtőzik, ezért titkosrendőrségi körözést adtak ki ellene. Ebből ismerjük az akkor 46 éves férfi alapos személyleírását. De nem fogták el – valószínű, hogy csak vaklárma volt az egész, Orth ígéretéhez híven nem tért vissza Európába. Ám múltak az évek és vagyoni okokból végre dönteni kellett, él-e vagy sem? 1910 májusában egy bécsi bíróság a tengeri katasztrófa tényét fogadta el haláloknak, és ítéletében kijelentette: Johann Orth-János Szalvátor nem lehetett életben 1890. július 21. után, így ezt a napot ismerték el az egykori Habsburg-főherceg-Johann Orth polgár-halála dátumaként. (Húsz éve nem kaptak felőle hírt; ez annak idején elégséges jogi alap volt az efféle döntés meghozatalához.)

9) Sok jel mutat arra, hogy azon a napon a szerencsétlen trónörökösre egyszerre szakadtak a nagypolitika és a magánélet problémái. Századunk ötvenes éveiben ugyanis megállapították, hogy Mary Vetsera nem golyó által halt meg – miként azt sokáig hitték a kettős öngyilkosság-verzió hívei –, mert holtteste exhumálásakor a koponyát érintetlenül találták. Nem röpítettek hát golyót a fejébe. Több, főleg orvos-kutató szerint Mary január közepén terhességének 12. hetében volt és mindenképpen meg akarta tartani a gyereket. Ezzel próbálta kényszeríteni Rudolfot, váljon el és vegye őt feleségül. Mint tudjuk, Rudolf fejében ez a terv már máskor is megfordult, most mégis úgy döntöttek, elhajtják a magzatot. A korabeli primitív módszerekkel ez csak a siker 50 %-os esélyével kecsegtetett, és Marynak nem volt szerencséje. 29-én este vagy éjféltájban a sikertelen „műtét” miatt meghalt. Előtte írta anyjának furcsa búcsúlevelét. Már tudta, hogy halála után Rudolf öngyilkos lesz, ebben „megegyeztek”. Ám a szerencsétlen trónörökös a lány halála után még hat órán át töprengett, mit tegyen. A politikai összeesküvés nem sikerült, János Szalvátor
csalódott benne, a pesti mozgolódásokból sem lett forradalom, Ferenc Józseffel szinte végleg szakítani kényszerült – és ráadásul itt ez a Mary-ügy is. A katolikus Ausztriában törvény tiltotta a magzatelhajtást, és mivel Mary belehalt, a holttestet pedig nem rejtheti el észrevétlenül – : legalább öt év börtön és összes címének, rangjának elvesztése fenyegeti. Tudta, az udvarban és kormánykörökben sok ellensége alig várja, hogy ürügyet szolgáltasson – és ő, éppen most, bele is esett a csapdába. Végül dönt: halál. Már írja is feleségének a búcsúlevelet: „Nyugodtan megyek a halálba, mert csak ez mentheti meg a nevemet”.
Itt egy pillanatra szakítsuk félbe a történetet és nézzük meg, mit mondott erről egy kései „tanú”. 1983 nyarán, sok évtizedes svájci száműzetés és ügyes jogászok kötélhúzása után az osztrák fővárosba látogatott a kilencedik évtizedét taposó agg ex-császárné, Zita (az utolsó Habsburg-uralkodó, az 1916-ban megkoronázott IV. Károly felesége). A bécsi Neue Kronen-Zeitung hasábjain szenzációsnak szánt bejelentéseket tett Rudolf-ügyben. Ezek röviden a következők:
A (feltételezett) Rudolf a katafalkon
Zita szerint nem öngyilkosság, hanem politikai gyilkosság történt. A dologba a család több tagját is beavatták, |értesüléseit Zita nagyrészt éppen tőlük szerezte még annak |idején. így tudott a dologról Károly (a későbbi császár), Mária Valéria és Gizella főhercegnők (Rudolf nővérei), Mária-Terézia főhercegnő (Károly Lajos főhercegnek, Ferenc József öccsének felesége), Mária Jósé főhercegnő, Károly Tivadar bajor herceg (Erzsébet császárné fivérének) felesége.
Ferenc József, a katolikus uralkodó még az öngyilkossági verziót is vállalta inkább, mint az igazságot. Bizalmas |családi körben kijelentette: „Nem tehettem mást. A Monarchia létéről volt szó.” Az ügynek Zita szerint nagy nemzetközi és történelmi jelentősége volt, sőt – állítja az öreg császárné, akinek szellemi frissességéről 1983-ban mindenki meggyőződhetett – „köze volt a szarajevói merénylethez és az I. világháború kitöréséhez is”.
Zita férje, Károly és Ferenc József 1914 után (amikor már eldöntött dolog volt, hogy a trónon majd Károly követi a császárt) állítólag megegyeztek abban, hogy Ferenc József halála után Károly trónra lépve utólag rehabilitálja Rudolfot, leveszi róla az „öngyilkosság” bélyeget. (Kérdés: akkor milyen verziót tálaltak volna fel a Monarchia alattvalóinak, a világ közvéleményének? Az igazságot vagy egy másik hazugságot? — N.I.)
Zita részletesen idéz egy állítólagos négyszemközti beszélgetést, amelyet Ferenc József folytatott sógornőjével, Maria Joséval. Ennek tartalmáról ez utóbbi tájékoztatta Zitát. Ferenc József többek között azt mondta: nem közölheti a világgal az igazságot, mert az hatalmas politikai konfliktust kavarna. Inkább hagyja, hogy „szegény Rudolf számlájára írják az egész ügyet”.Zita szerint az a búcsúlevél, amit Rudolf Mária Valériának hagyott hátra, nem bizonyíték az öngyilkosság mellett. Nem kétséges – állítja az ex-császárné – politikai gyilkosság történt, mert az összeesküvők – köztük Rudolf – a Monarchia megdöntését, Ferenc József meggyilkolását tervezték. Ez utóbbiba azonban az addig velük egyetértő Rudolf már nem ment bele. Az összeesküvők féltek, hogy a trónörökös elárulja őket, hát bérgyilkosokat küldtek ellene. Ezek különben külföldről érkeztek – állítja Zita. No és – tette hozzá – ő mindent feljegyzett, bizonyítékai is vannak mindenre és azokat „megfelelő időpontban” nyilvánosságra hozza. Lehet, arra célzott, hogy csak halála után teszik majd őket közzé? Nem tudjuk, de valószínű.
Hát ennyit a verziókról. Természetesen léteznek még különféle alváltozatok, valamint egészen fantasztikus fejtegetések is. De mi csak egy szálon induljunk el. A legfantasztikusabbnak tűnő feltevés ugyanis azt hirdeti, hogy Rudolf nem is halt meg Mayerlingben.


(Folytatjuk)