2018. augusztus 15., szerda

A vers szószólói (9)

Vers a pódiumon

* A spanyol barokk színházban… a kétféle szövegmondó művészet találkozott egymással…Függöny még nem volt, de díszletváltás igen. Amíg a díszleteket átrendezték, szórakoztatni kellett a közönséget. Erre szolgált a nézőtér egyik sarkában felállított pódium, amelyet “esztrád”-nak neveztek. Amíg a nagy színpadon ki- és behordták a kulisszákat, a pódiumon vagy röpke jeleneteket, ún. “közjátékokat” játszottak, vagy zenéltek vagy verseket mondtak (tehát “esztrádműsort” adtak). Itt kapott sajátos kisszínpadot a költészet… Ez a spanyol esztrád volt az elődje azoknak a kisszínházaknak Európa-szerte, amelyekben a pódium elvált a színháztól, hogy… elmondott versek sajátos színpada legyen. Az önállósuló pódium sajátos színházi formája lett a különböző típusú kabaré, amelynek sajátos nemzeti változata lett a mi magyar kabaréművészetünk. A magyar kabaré annyira otthona lett a költészetnek is, hogy Ady és Babits is lelkesen írt Nagy Endre színpada számára verseket… (Hegedűs Géza író: A pódium művészete.)

* Tessék végre megérteni, hogy a versmondás is alkotó művészet. Ne akarjuk – és éppen a céhbeliek! – az interpretálás címszava alá besorolni. Ne akarjuk lealacsonyítani reprodukáló mesterséggé, engedjük meg e területen is a szabad kísérletezést, a hagyományokon való túllépést.
Kosztolányi írja, hogy minden évtized, minden német nemzedék új színészt küld a költő elé, a franciákhoz, olaszokhoz, angolokhoz hasonlóan. Az új színész új színt, új érzelmi telítettséget, új hangot jelent…
A tradíció nemcsak akkor az, ha száz éve alakult ki! Az is hagyomány, amit a múlt évben produkáltunk. Tehát a múlt évben kiaklakult hagyományon is túl kell lépni, ha jobb megoldást találhatunk, viszont száz éves módszereket is alkalmazni kell, ha helyesek. (Kovács Tivadar. Hagyomány és versmondás. Theatrum, 1962.)

Latinovits Zoltán verset mond (Fortepan.hu)

* Ha igaz, hogy a versmondás nem azonos a színjátszással, nem szabad elfelejteni, hogy mégis a színpadon megy végbe. S különösképpen: hogy egy egész versmondó este mégis csak egyfajta színházi este, mégis, óhatatlanul egyfajta folyamatosság, amely a színpad terében játszódik le, s így megköveteli, hogy a színpad törvényeihez alkalmazzák. Más valamely ünnepi alkalomkor egy vers elmondása, és más egy… szavalóest; miképpen… más egy folyóiratban olvasott vers, és más egy egész verskötet. Szép és megragadó lehet, ahogy egy művész egy vers elmondására minden egyéb eszköz nélkül kilép egy üres színpadra vagy egyetlen függöny elé, hogy szinte anyagtalan eszköze legyen a vers megszólaltatásának. De ez az eszköztelen egyszerűség szegényesen szürke modorrá válik, ha egy este folyamán húszan csinálják egymás után. (Somlyó György: Vers és pódium. A költészet évadai, 1961.)

* Az amatőr mozgalom szinte valamennyi rendezőjének (jómagamnak is) a gyermekbetegsége volt, hogy… a lírai művekből összeállított oratóriumainkat színpadi külsőségekkel próbáltuk megsegíteni. Itt nem csak a világítás sematikus alkalmazására gondolok – háború van: sötét a színpad, béke lesz: kigyullad a fény -, hanem arra is, hogy verseket el akartunk játszani, pontosabban ábrázolni akartuk az egyes versek megszületésének körülményeit. Radnóti Miklós Második eclogáját például láttam olyan előadásban, amelyben a Repülő versszakait mondó fiatalember német katonai egyenruhában, valamint sejtelmes magasságban állt, a Költő pedig egy íróasztal mellett, asztali lámpa alatt töprengte végig sorsát, helyzetét… (Bicskei Gábor / népművelő, rendező: A líra bűvöletében. 1962-1968. Amatőrök színjátéka. Bp. 1983.)

Szavalás és nyelvművelés

* A kezdő szavaló mindig olyan verset igyekezzék választani, amely egyéniségének és skálájának legjobban megfelel; ha úgy adódik, ne féljen a könnyedebb verstől vagy kisebb feladattól! A közönség nem a versválasztást tapsolja…, hanem a választott vers előadását. Itt is érvényes a szabály: inkább kevesebbet, de azt jól!
A beszélő versek jelentik a szavalásban a könnyebbik feladatot. A szavaló bízvást maradhat elmondásukkor elejétől végéig a saját megszokott hangjánál, a maga természetes hangnemében; mindössze arra kell ügyelnie, hogy ahol a vers hangulatilag hullámzik, ott ezt éreztesse… Nem így a beszéltető versekben!
…Minden vers indul valahonnan, megy valamerre s elér valahová; akár egyetlen lendülettel, akár lendületek sorozatán át, de mindenképpen ívelő gondolati és érzelmi menetű, nem topog egy helyben, s nem is foroghat önmaga körül. – Mi ezzel szemben a refrén? Egy újból és újból megismétlődő sor vagy nagyobb részlet, amelynek művészi funkciója szinte annyiféle, ahányszor előfordul. Lehet pillérsorozata az előre ívelésnek, lehet állandóan visszatérő emlékeztetője az alaphangulatnak; lehet minden versszak végén önmagával azonos értékű, de ugyanúgy minden megjelenésekor más értékű is. A szavalónak… nem kis problémája, mit kezdjen vele? Adja-e mindig azonosan vagy simítsa-e mindig bele az adott versszak menetébe. (Deme László / nyelvész: A szavalás néhány kérdéséről. Magyar Nyelvőr, 1958.)

* A nyelv nem csak élettelen fizikai tünemény, hanem maga is: élet. (Zolnai Béla / nyelvész: Nyelv és hangulat. Bp. 1964.)

* Versmondásunk a színészetből fakadt, onnan táplálkozott. Az utolsó húsz évben önálló műfajjá érett, de személyi utánpótlásának nagy részét a színészetből nyeri. Elszakíthatatlan köldökzsinór ez. Ilyen szoros összetartozás révén csak természetes, hogy hibáinak is hordozója. Sőt! Kritikailag kevésbé ellenőrzött terület lévén, mint a színészet, annak egyes hibáit még konzervéálta is. Romantikus drámáink patetikus hangvétele, deklamatív jellege átcsúszott a múlt század alkalmi versmondásaiba, mert rendszeres versmondással csak e század húszas éveinek végén találkozunk. (Gáti József / színész: Kiejtés és előadóművészet. Helyes kiejtés , szép magyar beszéd. Bp. 1967.)

Folytatjuk

2018. június 27., szerda

A vers szószólói (8)

Verselőadás és agitáció

* Mindig mondjuk a balladát, és sohasem a mai értelemben szavaljuk. A szavalás mai módja ugyanis mindenképp ellentétes a ballada fő jegyeivel. A mai szavalás ismertetőjegyei a nem belülről fakadó hamis hang, érzelgősség és az álpátosz. Általában egyéni modorosság. Azért van ez, mert a mai szavalás nem közösségi, hanem egyéni célú. Célja nem a közösség művelődésének emelése, hanem az egyén sikere és érvényesülése. (Muharay Elemér / népiszínjáték író: A balladamondó könyvről. Balladamondó könyv. 1947-48.)

* Sem az az előadó, sem az a hallgató nem szereti őszintén a verset, aki csak egy-egy előadás érdekében vagy keretében tanul meg, illetőleg hallgat meg egy-egy verset… Aki jól akar előadni egy verset, annak úgy el kell merülnie a költő mondanivalójában, hogy ő is, hallgatósága is legalább meg tudja közelíteni a költői lélek formateremtő hőfokát. A közönségnek ezt a hőfokot kell követelnie a vers előadójától, és annál műértőbben lesz fogékony reá, minél több verset és többször olvasott el maga is – hangosan! (Nagy Adorján / színész, rendező: A vers előadása, 1947 táján, kézirat)


* A kezdetleges népek az írást nem ismerik. A szöveg élőszóban születik, élőszóban terjed és öröklődik… (A ritmus segíti az emlékezetet is, a szöveg átszármaztatását.) A szöveget ugyanazok alkotják, és ugyanazok adják elő. A szöveg nem elkülönült magányban születik némán, hanem játék közben, közösen, nyilvánosan, élőszóban. Nincs még külön költő és előadó, ahogy nincs zenész, táncos, színész, énekes, versmondó sem. Nincs külön közönség sem. Mindenki játszik, táncol, énekel, beszél. Egymásnak játszanak, egymást hallgatják és nézik. (Hont Ferenc / rendező: Élőszó és cselekvés. Valóság a színpadon. Bp. 1960.)

Latinovits Zoltán mondja József Attila Tiszta szívvel c. versét

Szállj, költemény!

* Egyre a kritika szükségességét hidetjük – de a szavalás kritikáját senki sem sürgeti. (A Filharmónia egyszer rendezett egy “kiértékelést” az Ady- és Karinthy-esték után. Az egész vita egyik kiváló előadóművészünk bérharcai körül folyt. Szakmai bírálat egyáltalán nem történt.)
Pedig vannak szavalóink, nem is kis számban…
Miért kap a színész mindig kritikát, s miért nem kap a szavaló sohasem? A színésznek könnyebb a dolga: a figura életre keltésében segíti instrukció, rendező, partnerek, gyakran hagyomány is. A szavalónak a költőt, az írót kell önmagában megalkotnia, újraélnie, a vers fogantatásának pillanatát kell érzékeltetnie, s létrehoznia a fikciót, hogy most, itt, előttünk gyötri, ujjongja ki a verset magából.
Miért nem segít a kritika a szavalónak nehéz munkájában? Ne csak a szavaló pillanatnyxi diszpozícióját, kisebb-nagyobb sikerét jelezze, hanem a “mesterséget” elemezze: az értelmezés helyességét, az előadás szuggesztivitását, igazságát. Mondja meg: érti-e a szavaló a költőt? Érzi-e a légkörét? A valóságát? A valóságfölöttiségét? (Palotai Erzsi / előadóművész: Egy szavaló jegyzetei. Költők, versek, találkozások. Bp. 1974.)

* Az előadóművésznek magát a költőt kell “megjátszania”; vagyis az alkotás néha biz hosszú folyamatát kell oly röviden összefoglalnia, mint maga a vers; ismétlem, a költőt kell életre keltenie, elénk varázsolnia, úgy, ahogy ő a költőt a mű első élményében, az alkotás küzdelmében elképzeli. Úgy kell elmondania, ahogy a költő szavalná a verset, ha szavalóművész is volna. (Illyés Gyula: A szavalásról. Palotai Erzsi előadóestjének bevezetőjéből. Hajszálgyökerek. Bp. 1971.)

* A költő sokszor egy szóval egész gondolatsort fejez ki. Ennek a szónak helyes hangsúlyozása, megfelelő hangszínnel való felékesítése többet mond, mint egy tanulmány. A tanulmány ugyanis magyarázat, és az észhez szól, a verssorokat megelevenítő szó pedig az érzelmekre hat. A verset pedig – még a leíró, tehát részben epikus verset is – elsősorban érzelmekkel vesszük birtokunkba, tesszük magunkévá vagy utasítjuk el. Ezt az érzelmi folyamatot magyarázzuk később észokokkal…
Ma már egyértelmű a válasz arra a kérdésre, hogy az előadandó mű érvényesüljön-e vagy az előadó. Minden valamirevaló szavalóművész állást foglalt már. Éppen a színpadi eszközöktől való tartózkodás, tehát a szavaló egyéniségének háttérben tartása, és a költő előtérbe helyezése mutatja világosan, hogy a művészek milyen feleletet adnak erre a kérdésre. (Kovács Tivadar / színháztörténész: Versmondás – elemzés. Theatrum. 1961.)

* A versmondásnak a hang csak egyik oldala, mégpedig külső oldala. A belső oldalon a művészi versmondásnál a színjátszás belső eszközei lépnek működésbe. Ascher Oszkárt… említik gyakran példaként, aki – állítólag – minden színészi eszközt elvet… Ez nem felel meg a valóságnak… Hosszú éveken át meggyőződhettem, hogy rendkívül finoman kidolgozott beszéd- és hangmegoldások mellett minden esetben ugyanilyen magas fokon kidolgozott belső színészi eszközöket is használ…
A színpaodon, amikor a költői szó életre kel, mindig varázslat történik. A színész és a szavaló művészi alkotó munkája révén újjáteremtődik a világ és benne az ember. Ez a folyamat a nézőtéren, a közönségben is végbemegy. A közönség ezért a varázslatér… hallgatja a szavalót. (Szendrő Ferenc / rendező: A versmondás néhány kérdéséről. A tűz csiholói. Bp. 1961.)

* A művészi eszközökkel való fukar gazdálkodás kell hogy jellemezze a színész és versmondó munkáját. Művészi hajlékonysággal kell bánnia beszédkészségével, , hogy a nézőtérre, hallgatóra képzeletébresztően hasson! A hangsúlyárnyalatokat, mondathangsúlyokat, beszédjelekké transzformált írásjeleket, szüneteket fölényes biztonsággal kell használnia, a ki nem mondott szavak, a végre nem hajtott gesztusok pótlására. Vagyis: a mozgásbeli cselekvések is szóbeli és mimikai cselekvéssé alakulhatnak át. Fokozottan áll ez a versmondóra, hiszen a vers már eredendően szűkszavú, szófukarabb minden más írásműnél; így hát a versmondó kifejezőkészsége még sokkal fontosabb, mint a színész művészetében! A helyes hangsúlyok valósággal kényszerítik a hallgatót, hogy kiegészítse gondolatban a vers mondatait az írásban ki nem fejezett szavakkal. (Ascher Oszkár: Szállj költemény. Népművelés, 1963.)

Folytatjuk

2018. június 26., kedd

A vers szószólói (7)

A szavalás gyökereinek keresése

* A szavalónak a szöveg teljes megértésére kell törekednie, s azt pontosan és biztosan emlékezetbe kell vésnie. A súgásra való hagyatkozás a szavalás képző értékét tetemesen csökkenti. Az előadást legalább kezdőknél magának a tanítónak meg kell mutatnia. Az álpátoszról le kell szoktatni a tanulókat. (Szavalás. Magyar Pedagógiai Lexikon, Jablonkai Gábor szócikke. Bp. 1932.)

* …Olyan közönség kell /a szavalás/ virulásához, amely becsüli és óhajtja az irodalmi élvezetet, de ehhez, az olvasásban való kielégületlensége miatt, csak a hangos előadás közvetítésével tud hozzájutni. Azt lehetne mondani, hogy a nép dalol, az irodalmár olvas, aki pedig csak szeretne literátus lenni, szavalóestékre jár. Az olvasásra született idegrendszer magával a művel akar szemben állni. A közvetítőt fölösleges, sőt olykor zavaró harmadiknak érzi. Igaz, az előadás megvilágíthatja a verset. Lehet, hogy e változtatás eredménye szép. De mindenesetre más, mint maga a leírt mű volt…
Minden művészetben vannak sikerületlen teljesítmények. De míg a dilettáns vers vagy festmény csak szerzője tehetségének gyarló voltát bizonyítja, a deklamálásnál úgy érezzük, hogy ez nem a jó szavalás hibás mása, hanem tökéletesen megfelel a maga ideáljának, saját stílusa van, s művelői és hívei a világért sem cserélnék fel azzal a szavalással, amelyet mi művészinek tartunk… A deklamálásban nem azt érezzük visszatetszőnek, hogy társalgásnak nem “természetes”. Az a baj, hogy szenvedélykifejezésnek sem az! (Komlós Aladár / költő, kritikus: A szavalásról. Nyugat, 1937.)


Jordán Tamás ezer nebulót tanít közös versmondásra (Nagy Versmondás)

* Mikor a színészet iskolája Shakespeare és Schiller volt, nem lehetett valaki kitűnő színész, de hitvány szavaló. Nemcsak azért, mert Shakespeare és Schiller drámái jambusokban vannak írva, bár kétségtelen, hogy minden itt kezdődik, a külső formánál, hanem azért sem, mert ezeknek a tragédiáknak és vígjátékoknak egész szövete, egész nyelvi kelméje és mintázata költészet és próza szálaiból tevődik össze… Néhol már szinte tömény líra, néhol már majdnem a hétköznapi közlőbeszéd híg prózája. A színész hajlékonyan alkalmazkodik a hangnem hullámszakaszaihoz… (Szegő Endre / költő: Líra a dobogón. Nyugat, 1937.)

* A költemények elsősorban elmondásra és nem néma olvasásra vannak teremtve. S mi egyéb a szavalás, mint egy versnek hangulatos elmondása? Goethe nemcsak a verses, de a kötetlen formában írt elbeszélésről is azt írja, hogy elsősorban hangos felolvasással ér el nagy hatást… Az írás… a beszéddel való visszaélés, a néma olvasás pedig a beszédnek szomorú pótléka. A költészetnek e szerint elsősorban hangos előadásban kell igazán esztétikai hatást elérnie. Bizonyára ebben leli egyik okát az a tapasztalatunk, hogy különös varázsát találjuk annak, amikor a költő maga mondja el egy versét, vagy maga olvassa fel egyik novelláját, regényének egy részét. (Kardeván Károly / irodalomtörténész: A szavalóművészetről. Országos Középiskolai Tanáregyesületi Közlöny, 1941/1.)

Folytatjuk

2018. június 23., szombat

A vers szószólói (6)

A vers és az előadói egyéniség – színészek szerint

Latinovits Zoltán szaval * Fortepan.hu
* A szavaló teljesen magára van hagyatva, mert nem nézegethet a könyvébe; az olvasott vers olyan, mint a gyalogló madár. A vers szárnyas beszéd. Annak szállnia kell. A szavalónak meg kell gyulladnia, és világítania és melegítenie, különben egyedül marad, nem megy vele a hallgatósága. Azért az ember csak olyan verset képes jól előadni, csak olyan költőt tud jól közvetíteni, akivel együtt érez. Sőt, még ebben az esetben is nagyon eltévelyedhetünk. Van erre egy példám. Én magam. Petőfi nekem gyermekkoromtól fogva édes-kedvesem; értem is, mert az első pillanattól kezdve érzem. De sokkal üresebb volna az én életem Petőfi nélkül!!! Természetes, hogy őt akartam szavalni először is, mikor a szavalás kezdett szokássá válni Budapesten… – de mi történt velem: nem bírtam magamat hallgatni, olyan nyers, erőszakos és gorombának hangzott a fülemnek, hogy nem mertem hozzányúlni többé. Olvastam, gyönyörködtem benne, de nem szavaltam harminc esztendeig: akkor egyszerre egy gyermekleánykától tanultam meg… A Hubay kastélyban nyaraltam Szalatnán. Ott nyaralt Hubay Jenő kis húga, a tizenöt éves Ferenczy Magdus is. A zárkózott gyermek ragaszkodott hozzám, sokat barangoltunk együtt… Petőfiről beszéltünk és mondogattuk a verseit. Az a gyermek százat tudott, és mondta halkan, csöndesen, csak úgy magának – lesütött szemmel -, és én egyszerre csak éreztem valami újat, üdét, világosat, mint mikor ablakot nyitok… Megvan! Megvan! Megtaláltam a titkát: így kell Petőfit mondani. Minden hozzátétel nélkül. (Jászai Mari: Bevezető Péchy Blanka estjéhez. In: Péchy Blanka: Jászai Mari. Bp., 1921.)


* Minél zártabb a vers formája, annál könnyebb követni a tartalmát, minél szabadabb, annál könnyebb elveszteni a fonalát. A rím és ritmus valósággal vezetik a hallgatót, a rövidség biztosítja az érdeklődést, mert nem engedi, hogy a feszültség túlélje határait, minél nagyobb izgalmat tud kelteni az előadó, annál nagyobb érdeke, hogy a hallgatókat ki ne fárassza. Nagy izgalom nem tarthat soká. Az előadás biztonságán és gyújtóerején múlik, hogy a hallgatót pillanatok alatt belehelyezze a képbe, és elragadja a maga érzése javára. Ez a színpadon kívüli előadás nagy nehézsége, de egyúttal páratlan nagy gyönyörűsége is. (Ódry Árpád / színész, rendező: Szavalás és előadóművészet. Színészeti Lexikon, Bp. 1930.)

* …A közönség nagy része nincs tisztában “a jó szavalis” kritériumaival. Szavalásnak fogad el holmi bömböléseket, és vakon hisz azokban, akikről a “hír” beszél. Emberek, akikben sem érző szív, sem megértő lélek nincs, akik a szavalás legelemibb követelményeit sem bírják, akik egy mondatot helyesen hangsúlyozni nem tudnak; akiknek sejtelmük sincs arról, hogy a nyelv mily mesterének kell lenni annak, aki nagy költői érzések és gondolatok tolmácsává szegődik; akiknek az soha még eszükbe nem jutott, hogy a hang drámai célra épp oly lelkiismeretes képzésre szorul, mint az éneke számára! Ezek a többnyire rosszhiszemű műkedvelők “szavalóművészeknek” adják ki magukat és izléstelen gargalizálásuk és grimaszaikkal a művelt hallgatót csak megbotránkoztatják…
A jó recitátorkodást asztal mögött ülve, könyvvel a kézben lehet csak elfogadni, ugyanúgy, mint a felolvasást, de mégis avval a különbséggel, hogy az előadó az egész szövegnek ura legyen, és csaknem kívülről mondja, nem pedig olvassa azt. (Gál Gyula / színész, színészpedagógus: A szavalásról. Magyar színművészeti Lexikon, Bp. 1931.)

* Sokan hangoztatják azt a súlyos és személyes érvet, hogy kínos szégyenkezés, viszolygó érzés fogja el őket, ahányszor csak a szavaló “kinyitja a száját”. Az iskolai produkciókra emlékeznek vissza ilyenkor… A tiltakozás, az elvetés nem a művészetnek magának, hanem… művelői nagy többségének, a “szavalóknak” szól…
Csak az iskolába való produkciónak ítélik a szavalást – éppen, mert nincs iskolája! Színészképzésünk még mai, megreformált alakjában is a szavalást mintegy a színészet előtanulmányának tekinti. Holott: a két művészetnek egyetlen közös jellegzetessége, hogy beszéd útján érzékeltet… Az előadóművész mindenestül adva van, ha koromsötét teremben egyetlen megvilágított folt: a feje, beszédre nyitott szájjal, a minden érzést tükröző szemekkel. Amit hang és arcjáték nem tud kifejezni, ahhoz hiába hívná segítségül a kezek gesztusait, a testnek ilyen vagy amolyan tartását, vonaglását, összecsuklását! (Ascher Oszkár / előadóművész: Jegyzetek a szavalásról. Nyugat, 1930.)

(Folytatjuk)

2018. május 20., vasárnap

A vers szószólói (5)

Nyugatos költők a versről és annak előadóiról

Babits Mihály verset olvas a rádióban (1937)
* Magában véve… nem teljes és befejezett a leírott vers, éppen úgy, mint édestestvére, a zenemű sem fejezte be hivatását, mikor még csak a papíron van. Természeténél fogva olyan valami a vers, amit elő kell adni. Ritmus és hangulat, indulat és érzés – olyan dolgok ezek, melyek világosan és kifejezetten interpretálásra várnak… Csodálatos, hogy nem mindenki fogja fel így. Hiszen a versműfaj éppen úgy született, mint a zene: a költő ajkán, ebből a szempontból annyi csak, mint a kotta a zeneműnél, megrögzítésére szolgál annak a művészi hatásnak, mely csak előadás által érvényesül… Esténként ezrivel tölti meg az intelligens közönség a hangversenytermeket – miért ne lehetne éppen úgy szavalóestéket, verskoncerteket rendezni? (Karinthy Frigyes: Vers és szavalás. Nyugat, 1909.)

* A versszavalás külön művészet, mások a törvényei, módszerei, eszközei, mint a szerepjátszásé, s csak erős tanulmánnyal és komoly elmélyüléssel sajátíthatók el. A művésznek le kell mondani mindazokról a segítségekről, melyeket a színpadon a rendezés, a díszlet, a világítás nyújt, nélkülöznie kell a mozgás, az akció hatásait, merőben magára van utalva. (Schöpflin Aladár: Ódry Árpád szavalóestélye. Nyugat, 1918.)

* A vers nem marad ugyanaz előadva, ami olvasva volt: és nem szabad ugyanazon szempontok szerint tekinteni többé… Napfényben nem ugyanaz a szép vidék, mint árnyékban. És éppígy van a költői alkotásokkal, ha az élőszó erős fényébe öltöznek. Nem ugyanaz a vers szép előadva, amelyik olvasva. A tájnál is, mihelyt fölsüt a nap, a nap lesz a fontos, és amit a nap mutat, és ahová a nap beférkőzik; így kerekedik fölül az előadó művészete a szegény költőén… Csak azt hagyja a versből elevenen, ami őt elevenné izgatja a versben: csak ott hagyja föllobogni a költő szavait, ahol őbennük fölloboghat. Viszont föllobogtatja a verset ott is, ahol az magától nem lobogna. (Babits Mihály: Költő és tolmácsa. Nyugat, 1919.)

* Szavalni egyáltalán nem természetes dolog, sőt azt mondhatnám, hogy merőben természetellenes dolog. Valami, ami ellentétben van a mindennapival, fölötte áll a hétköznapi szavainknak és beszédstílünknek, természetfölötti dolog. A jó művész így is fogja föl feladatát, s mihelyt a dobogóra lép, megszűnik számára a polgári illem, és nem mint társadalmi lény beszél, hanem mint a dionüszoszi mámor rángatottja, mint álomban mozgó kinyilatkoztató… (Kosztolányi Dezső: Szavalóestek. Pesti Hírlap, 1921. november 13.)

* A költő saját költeményével más lelki viszonyban van. Azt ő írta. Kezében a papírlap jelkép, mely épp azt jelzi. Azon az önkívületen, melyet megszólaltat, ő már átesett akkor, amikor verse megfogant, és tárt karokkal állt az ihlet végtelenségében. Ezúttal csak reprodukál. Még egyszer eljátszani az ihletet nevetséges volna. Ezért akár tudom kívülről a verseimet, akár nem, magammal viszem a papírlapot. Más azonban a szavalóművész esete, kinek épp ezt az elsődleges csodálkozást kell fölkeltenie. (Kosztolányi Dezső: Még valami a szavalásról. Nyugat, 1926.)

(Folytatjuk)

2018. április 17., kedd

A vers szószólói (4)

Egyszerűség és szavalás a (XX) századelőn

* Minden szavalatnak alapja a tiszta kiejtés, következik a mondatok érthető, világos előadása. Szavalni ugyanis annyit tesz, mint szavakat tisztán kimondani. Ki tisztán, érthetően szól, az már félig jól szaval. (Silbertstein Ötvös Adolf / író, kritikus: Pallas Nagy Lexikon. Bp. 1897. XV. kötet)

* Az előadónak… magának kell először a költeményt tökéletesen megérteni, ha azt híven kifejezni akarja; tehát teljesen bele kell mélyednie a mű tanulmányozásába; ez pedig csak úgy lehetséges, ha lelkesedik a költészetért, és szeretettel foglalkozik nagy költőink alkotásaival…
Azt mondja Alfred de Musset: „Minden jelentékenyebb költeményben kétszer, háromszor több van, mint amennyit mond.” (Vende Ernő / tanár: A szavalásról. A szavalás művészete. Pécs, 1907.)

* Angolországban és Franciaországban műkedvelők valóságos szenvedéllyel rendeznek felolvasásokat és előadóesteket, néha pusztán családi körben. Ebben a két kultúrországban majdnem olyan sűrűn forgatják a poétikát, mint nálunk a kártyát. A művelt francia és a művelt angol szorgalmasan jár kurzusokra, ahol az olvasást és felolvasást tanítják… Vannak poétáink, akik úgy olvasnak, mint a gyermekek az iskolában, taktusra, akarom mondani: a sor végén állnak meg, és nem a ponton. (Hevesi Sándor / író, rendező: Az előadás művészete. (Az előadás, a színjátszás és a rendezés művészete. Bp, 1965.)

* A Ferenczi Sári recitativ módja nálunk tulajdonképpen előzménytelen. Nem akarja a versek egyértelműségét hallgatóiba szuggerálni, és megérzéseit, interpretálását nem erőszakolja rájuk. Hiszen a mi líránk nemcsak a költővel, hanem az olvasóval szemben is erősen elkülönböződött. A költő az őt a tömegérzéstől elválasztó hangulatait, látásait hangsúlyozza, a szavaknak eddig meg nem figyelt összecsengését keresi, és olyan összetetten fejezi ki magát, hogy dallamait csak saját rezonáló tehetségünk skálájára átírva fogadhatjuk magunkba, értelmezésünket, és nem az értelmezettet élvezzük. És mégis a moderneknek csúfolt vagy magasztalt verseket eddig előadóművészek saját külön és csupán önmagukra jogos értelmezésüket egyetemes érvényűvé akarták emelni. Ezért nem mondhatták el a verseket úgy, ahogy csöndes, meleg szobában maguknak olvasták volna őket… (Feleki Géza / újságíró, esztéta: A szavalóművészet önállósulása. Nyugat, 1910)

* A szavalást behunyt szemmel kell hallgatni és élvezni tudni. Ahol látni is kell a szavalót, ott valami baj van. Az elszavalandó művet, legyen az vers vagy próza, meg kell érteni, hogy művészileg tudjuk előadni, de a könyv a kezünkben legyen először azért, hogy dokumentáljuk ezzel is a költő tulajdonjogát, az ő elsőségét és a mi másodrendűségünket, és másodszor a biztonság okáért. Mert hiszen ha Petőfit szavalom, akkor nem az én kitűnő memóriámat produkálom! Azt a fejszámoló sokkal jobban ragyogtatja. (Hegedűs Gyula / színész: A beszéd művészete. Budapest, 1917.)

Folytatjuk

2018. április 15., vasárnap

A vers szószólói (3)

Szavalás, ahogy a (XIX.) századvég látja

* Ami… az érzelmek s indulatok kifejezései alá tartozik, azt egy szóval kifejezi…, a hangfestés. A hangokkal festjük azt, mi a lélek belsejében történik. Ugyanezeknek kifejezésére a különböző művészetek különböző eszközökkel bírnak; a szobrászat s festészet alakokkal, színekkel, teljes előterjesztésével a tárgyaknak rendelkezik; a zene a hangok oly gazdagságával, mely a beszédbelit sokkal felülmúlja, a színészet a beszéden kívül egész átalakítással, mely teljes csalódásig jelenít s utánoz; a szavalat egyedül a beszédbeli hangokkal fest. Természetesen segítségére jő, sőt tulajdonképpeni anyagát képezi a költő által megírt mű; s annak szellemében, annak céljai szerint válogatja, módosítja, szabja hangjait. (Szász Károly / költő, műfordító: A vers-szavalás elméleti és gyakorlati kézikönyve. Bp. 1876)

* A felolvasó simulva hanggal, hangulattal minden helyzethez, melyről felolvasása szól, óvjon meg magának mindenhogy bizonyos epikai nyugalmat és maradjon tárgya felett. Ne játsszék, ne ágáljon, legalább ne többet, mint amennyit egy művelt és jóérzésű ember ágál, midőn előkelő társaságban valamit elbeszél.
A felolvasó oly viszonyban áll… a színészhez, mint a kontúrrajz a festményhez. A felolvasó, aki színészkedik, épp oly tökéletlen, mint amily kontár a színész, aki úgy játszik, mintha felolvasna valamit. A felolvasás művészete azonban… nem való nagy termek lármás, izgalomhajhászó publikuma elé. Aki azonban tökéletes benne, az háromforintos székért nem drága. (Rákosi Jenő / író, publicista: Felolvasás – műszavalás. Budapesti Hírlap, 1882. május 8.)

* A szavalás olyan valami nálunk, melyről azt hiszik, hogy azt kell tudni mindenkinek, anélkül, hogy tanulta volna. A tanár tanítja, vagy legalább kívánja, anélkül, hogy maga tanulta volna… Aki nálunk szavalni tud, az csak annyi gyakorlattal bír, amennyit esetleg az iskolában szerzett.. Amily hatásossá teszi az élőszó a költeményt, szintannyira képes azt elrontani…
A költő azzal, hogy az élőbeszédet ignorálja, elárulja azt, hogy a tárgyalt állapot előzményét, melyhez kapcsolódik, a helyzetet nem képzeli el. Ezért nagy ritka dolog, hogy a költő saját versét jól adja elő. Őt egy talán átélt, pillanatra elképzelt eszme lelkesíti, de mire mondatai választékosságának gondjában, a vers alakzatának kicsinosításában elmerült, teljesen elfeledi, hogy minő reális alapja lehetne a lírai ömlengésnek. (Rakodczay Pál / színész, színigazgató, recitátor: Szavalás. A színészet rendszere. Bp. 1884.)

* A könyvet vagy a szavalóalbumot kézben tartani kezdő szavalóknak már csak azért is tanácsos, mert így kezei el lesznek foglalva, s a közönség nem lesz kénytelen azokat a ferde és sok tekintetben kínosan ideges kézmozdulatokat nézni, melyek, mint mondani szokták, tanújelei annak, hogy az illető nem tudja kezeit hova tegye. Azonkívül a kézben tartott könyv megóvja minden gesztikulációtól, mit a szavalás általánosan elfogadott szabályai alapjában száműztek, miután a szavalás, mint művészet, csupán csakis az úgynevezett hangfestés vagy hangszínezés által akarja az esztétikai hatást felkelteni…
Szükséges, hogy a szavaló testalkata ne álljon ellentétben a szép követelményeivel. Ferde testtartású, sánta, púpos alakok csak komikus költeményeket szavalhatnak, melyekben gyakran a hatás előidézését a szavaló külseje is előmozdítja. Mikor a szavaló a közönség elébe lép, a közönséget könnyed meghajlással üdvözli; azután érthető, de minden művészies hanghordozás nélkül megmondja a költemény címét, a műfaj nevét, melyhez a költemény tartozik, s megnevezi a költőt. (Jancsó Benedek / tanár, író: Szavalókönyv. Arad, 1884.)

* Meg kell tanítani a növendéket a gondolatok, ötletek, érzelmek, indulatok s szenvedélyek kifejezési módjainak közhasználatú alakjaira – mondjuk – szavaira, hogy aztán a mondatokat minden megmutatás nélkül ők maguk szerkeszthessék meg. Egyszóval meg kell tanítani őket a beszédnek száz meg száz sablonjára. S ha ezeket megtanulták, a művészi beszéd önálló formáit többé nem fogják keresni, hanem ehelyett – mindjárt az első szerepnél – a saját egyéniségüket fogják a deszkára hozni… A tanárnak pedig csak ellenőrködni kell, s figyelmeztetni kell az esetleges hibákra… És el kell játszani a beszédgyakorlatokat állva, ülve, járva, rohanva, gesztussal és gesztus nélkül stb. (Solymosi Elek / színész, író: Előszó a beszédgyakorlatokhoz. A színészet tanítása. Bp. 1896.)

Folytatjuk

2018. április 2., hétfő

A vers szószólói (2)

Szabó Lőrinc: Vers a pódiumon

A szép nőt, aki előttünk szaval,
belső vonóként villamos haja
gyökereitől le egészen a
lábujja leghegyéig fényvihar
súrolja végig, élő hegedűt.
Hogy zeng, vibrál, tündöklik! Mindenütt
gyönyör csap ki belőle, röpke láng,
homlokán, mellén: a vers láng gyanánt
csókolja, belül, árad, megapad,
s átvilágítja, szívet, csontokat
zendít: a test, mint áruló üveg,
szinte mutatja, minden üreget
hogy kitölt benne dallam és ütem -
és együtt borzong az egész terem,
mikor a piros torkon s ajkon át
öntudatunk kéjes szüneteként
a szép húsból átszikrázik belénk
a szellem, a költő, a túlvilág.

(Forrás: Tücsökzene)

Szavalás és XIX. század

* Minden indulatnak saját hangja s kifejezése van szózatja egész folyamában. Másképp szól a vígság, másképp a szomorúság, más a harag, más a megelégedés  és csend szózatja, ezen épül a declamatio s különbféle hangnemek alaphangjáról való oktatás. (Bitnitz Lajos / püspök, tanár: Közhasznú ismeretek tára a Conversations-Lexikon szerént Magyarországra alkalmaztatva. Pesten, 1839. III. kötet)

* A különböző versszerkezet a színésznek azt adja tudtára, hogy a költői műveket egészen más időmértékkel, valamint más hanggal is kell elszavalni. Erre nézve szükséges, hogy a kimondásban a szótagmérték észrevehetővé tétessék anélkül, hogy a verseket lábakra osztanók; az értelem és szótagmérték hasonló jogokkal bírnak; mindenik jogából annyit enged, hogy a másik meg ne károsíttassék. Ha tehát a vers szerkezetét hallatni akarja a szavaló, szükség mindenik végén megállapodnia, de mivel néha, jóllehet igen ritkán, a gondolat egyik versből a másikba átmegy, azért a szózatnak esnie nem szabad, hanem lebegőképp a következő versig tartatik fenn. (Ramershofer/Rámóczy Valerián / pap-tanár: Szavalattudomány. Kisfaludy Társaság évlapja, 1840.)

* A testi, lelki és szellemi tulajdonokra nézve szükséges, hogy a természet s művészet a szavalót sokkal jelesebb tulajdonokkal s műveltséggel ékesítette legyen föl, mint akármely művészt; mert a szavalás az embert minden gondolataival, érzelmeivel, viszonyaival, élet-, bánás- és cselekvésmódjával állítja elénk, mit a szavalón kívül, ki szó, hang, szünet, arc s mozgalmi játék által működik egyszerre, más művész nem teszen, a költőt sem véve ki, mert ez sok tárgyat s dolgot szóval vagy gyengén festhet, vagy alkalmasan nem is adhat, kivált oly állapotokat, melyeket inkább érezni s éreztetni, mintsem leírni kell... (Briedl / Beély Fidel / pap, gimnáziumi igazgató: A szavalatról. Atheneum, 1840.)

* Nagy hiba... a szavalóban, ha szemeit használni nem tudja; p. ha előadása közben csak ritkán pillant föl, vagy egy tárgyra szegzi tekintetét. De más részről nem kevésbé rovandó meg a szemeknek merészen ide s tova lövelése, mintha mindenen akarnánk uralkodni; valamint éles, jobbra-balra szegzésük is, mintha a hallgatóság fölött szemlét tartanánk. Szabadon kell ugyan a szemeknek járniok, de ezen szabadságnak is vannak korlátai. A társas életben is illem elleni  vétek a szemekkel ide s tova vagdalózni; s mennyivel inkább lenne ez helyén kívül, midőn nagyobb közönség előtt lépünk föl? (Heinsius, Theodor Friedrich Otto / német pedagógus: Szavalástan Heinsius nyomain nyelvünkhöz illesztve Mészáros István által. Nagyszombat, 1840.)

Tieck
* Hallottam ugyan én oly szavalást, melyben nem három-négy, hanem tizennégy s több személy is szólott, s mindenikének egyénisége remeklő erővel volt azonegy szavaló által nyilatkozásra hozva. Örökké felejthetetlen előttem 1829. szeptember 10., midőn Drezdában, Tieck Lajos szalonjában, e kitűnő költő s nagy ítész, de kétségkívül legnagyobb műszavalótól Shakespeare egész Vihar-ját (The Tempest) hallám szavalva előadatni. Ki e csodálatos művet ismeri, tudja, mily tarkasága működik benne a legkülönbözőbb alakoknak: a mester mindennemű külső eszköz nélkül, sőt nem is állva s szabadon mozoghatva, hanem egy kis asztalka mellett ülve, két kezével a könyvet tartva, s szemüveggel olvasta, nem játszotta a drámát; s olvasta... mint olvasó, mérsékelve s előadói toilettjével összhangzásba hozva beszéde jellemét: s mégis oly élesen festve s valóban egyénítve személyeit csupáncsak értelmező hangoztatásával, hogy minden új jelenetben néhányszori előleges megnevezése után a szólóknak, a neveket már bizton kihagyhatá. Pedig, mint mondám, nem ágált, nem ugrált, nem ordított... (Toldy Ferenc / kritikus, irodalomtörténész, tanár: Egy szó a szavalásról. Új Magyar Múzeum, 1856.)

* A dolog... igen egyszerű és világos. Mi, mint előadók, a költő szerepét vesszük át közvetlenül. Átvesszük mindent látó képzeletét, szellemének magas ihletét és lelke minden érzékeit. Aminő benyomást őrá tőnek az általa látottak: előadásunk ugyanazon benyomást fogja éreztetni hallgatóinkkal. Midőn azonban tárgyat rajzolunk inkább, mint magunkat, életet, mely nem bennünk van, hanem rajtunk kívül: magától következik, hogy ilyenkor előadásunkban a festő elem játszik túlnyomó szerepet. (Egressy Gábor / színész: A színészet iskolája. Budapest, 1879.)

* Azon helyiség, mely szavalmányoknak hallgatók jelenlétében előadására van rendelve, szavaldának (Declamatorium) neveztetik... A szavaldában fellépő szavalárok előadásának ugyanazon szabályokon kell alapítva lenniek, amelyeket eddig átalán és különösen előadtunk a szavalárra, szónokra és színészre nézve. A szavaldai szavalás azonban középhelyet foglal el a tulajdonképpi szónok és színművész között; de egészében véve inkább a szónokot, mint a színészt kell neki megközelítenie, kivált azon esetben, ha az ily szavalár egyedül maga tart a szavaldában többrendbeli szavalmányból álló előadást a hallgató gyülekezet előtt, miként teszi a jeles zeneművész, midőn hangversenyt rendez. (Mátray Gábor / lapszerkesztő, zenedei igazgató: A rendszeres szavalattan alaprajza. Pest, 1861.)

* Az alanyi költemények előadásánál az előadó mindenekelőtt a költő kedélyállapotába helyezi magát, érzelmeit mintegy sajátjává teszi, s mivel az emberi szózatnak minden érzés kifejezésére van saját hangja, azt eltalálni igyekszik, és szól egyszerűen és nemesen. (Paulay Ede / színész, rendező: A költeményről, mint az előadás szövegéről. A színészet elmélete. Bp. 1871.)

Folytatjuk


2018. március 31., szombat

A vers szószólói - ingyen és bérmentve

A könyv, amelyről szólnék, 1989-ben jelent meg a Múzsák / Közművelődési Kiadó gondozásában, szövegválogatója, szerkesztője és bevezető szövegírója dr. Böhm Edit. Művét valószínűleg kézi(tan)könyvnek szánta, hiszen olyan sokoldalúan közelíti meg a versmondás-versolvasás-versértelmezés ellentmondásos és bonyolult világát, hogy olvasva csak ámul az ember: itt mindenkinek igaza van!
Nem is csoda: nagy és okos embereket idéz meg a szerkesztő ebben a könyvben, sorolni sincs rá tér és idő.
Kerek húsz év telik el, s dr Böhm Edit újabb könyvet tesz a versmondással foglalkozók asztalára: A magyar versszavalás történetét, erről már találni egy reklámizű összefoglalót is, benne rövid utalást A vers szósólóira is: 

"Ez a könyv a magyar verselőadás (versszavalás) gyökereit, hagyományait, fejlődésének küzdelmes útját, fontosabb állomásait tárja fel, amivel hozzájárul e művészeti ág vitatott kérdéseinek megválaszolásához. Egyben emléket állít azoknak a képviselőinek, akik a különböző korszakokban hittel és odaadással vállalták fel a költészet élőszóbeli közvetítését, de mert művészetük – a színészethez hasonlóan - a pillanat művészete, alakjuk gyorsan eltűnik az emlékezetből. Bemutatja a versek szavalásával kapcsolatos nézetek, elméletek alakulásának folyamatát és utal az egyes korszakok előadóművészeti közegére, sajátos elvárásaira, az irodalmi- és a színházi élettel való összefüggésekre.
A szerző avatott szakértője a versszavalás elméleti és történeti kérdéseinek, neve ismerősen csenghet a versmondással foglalkozók számára. Előadóművészként, szavalóversenyek zsűritagjaként, tanárként egyaránt találkozhattak vele. 
1989-ben A vers szószólói címmel jelent meg a verselőadás művészeti kérdéseit tárgyaló szöveggyűjteménye, majd a Magyar Színháztörténet köteteinek egy-egy fejezetében foglalta össze a művészeti ág történetének szakaszait.
Ajánljuk a könyvet mindazok figyelmébe, akik művelik, tanulják, tanítják, vagy csak kedvelik az előadóművészetnek ezt az ágát, s akiket érdekel a magyar művelődéstörténetnek ez az eddig feldolgozatlan, izgalmas szelete."

Ezek szerint tehát a most 1 lejért (nem egészen 67 Ft) antikváriumban megszerzett kézikönyv ritka kincs, mert rengeteg nézőpontot tartalmaz tömören és elrendezetten, mintha valaki már elvégezte volna a tépelődő elemzését annak, hogy az elképzelések ne olthassák ki egymást, inkább közös építménnyé álljanak össze.
Az előszó felvetése alapján úgy tűnik, mintha valamiféle ellenségeskedés feszülne költő és versmondó között, pedig hát mindegyik jót akar: eljuttatni a Verset a közönséghez, a lehető legteljesebb valójában.
A költő érezheti azt, hogy a versmondó "elsinkófálja" előle a siker kulcsát azzal, hogy "hatásosan" mondja azt a szöveget, amit nem is ő írt. Vajon élősködés ez? Nem arról van szó, hogy a versmondás maga is alkotó munka, az alkotó pedig személyiségfüggő, vagyis óhatatlanul előtérbe kerül?
Az előadók a maguk során joggal követelik ki a versválasztás és -mondás szabadságát. Az ő szemükben a vers: kotta, amiből az előadóművész játszik, ezúttal nem zenét, csupán verset.
Kinek van igaza? Hamarosan, talán éppen a Magyar Költészet idei ünnepnapját megelőzően, bedobunk majd a köztudatba néhány mozaikkockát olyan aranyigazságokból, amiken muszáj eltöprengeni és levonni a megfelelő következtetéseket. Ebből nem csupán a versek olvasói, de költői is okulhatnak.
Ingyen és bérmentve...

(Folytatjuk)

2018. január 24., szerda

Ráth-Végh István: Apagyilkosság a Fekete Malomban (1817)

Lapok egy „fekete krónikából”

Az esetről Feuerbach nyomán számolok be. Ismertetése katedráról tanítható példa a lélektani magyarázatokkal átszőtt bűnügyi tanulmányra. Mesteri módon követi a gondolat útját, amíg cselekvéssé érik. A színhelyet más vidékre tette át s a személyek nevét is megváltoztatta; amint írja: fontos oka volt rá.
Az esetet John Knittel is feldolgozta Via Mala című regényében. Beszámolómban Feuerbach módszerét követtem és száraz tárgyilagosságra törekedtem, hogy az olvasó megítélhesse: mi a valódi tényállás s mint alakította azt át az író képzelete.

*

Meredek sziklafalakkal körülvett szűk völgy, magános malomépület a falu végétől néhány száz lépésnyire: ez a színhely.
A molnármester, Kleinschrot Frigyes, 60 éves korában is életerős, izmos ember volt. A malomkerekek derakasan dolgoztak: az eset után felvett leltár 13.577 forintra becsülte a molnár vagyonát.
Borbála nevű feleségével 30 eve élt együtt. 12 gyermekük született, öt maradt meg közülük. A legidősebbik más vidéken élt; ezzel nem lesz semmi dolgunk. A szülői háznál a 28 éves Konrád vezette a gazdaságot; a 24 éves Frigyes segített a malomban; a 23 éves Margaréta és a 18 éves Kunigunda végezte a háztartási munkát.
A malomtól 20 lépésnyire levő házikót a molnár egy Wagner nevű napszámosnak adta bérbe. A bér fejében Wagner köteles volt alkalmilag a molnároknál segédkezni; ilyenkor ellátást és 6 krajcár napszámot is kapott.
1817 augusztus 9-én látták a molnárt utoljára.
Felesége bejelentette a hatóságnál, hogy férje összeszedte, ami pénzt és értéket talált, családját a faképnél hagyta és ismeretlen helyre távozott. Kleinschrotnénak és gyermekeinek jó híre volt; munkás, tisztességes, erkölcsös életűeknek ismerték őket; senki sem kételkedett hát, hogy az asszony igazat mondott.
Eltelt egy esztendő.
Ekkor egyszerre suttogni kezdték a faluban, hogy de bizony a molnár nem szökött meg, hanem a családja tette el láb alól. Az történt ugyanis, hogy Wagner, a napszámos együtt dolgozott egy Wiedmann nevű munkással. A molnárékról esett a szó s Wagnernek ez csúszott ki a száján:
— Te Wiedmann! én tudom, amit tudok s ha beszélnék, a malmot bezárnák és valamennyien fegyházba kerülnének. Ha pénzre van szükségem, kell, hogy adjanak, amiért hallgatok.
Wiedmann persze továbbadta az elszólást s a falu suttogása egy csendőrnek is a fülébe jutott. Ez nyomozni kezdett és kiderítette, hogy a molnár és családja állandóan hadilábon élt egymással. Annyira elfajult köztük a viszony, hogy a molnár feljelentette a bíróságnál a családját, mert eldugták előle a raktárkulcsot, — ezek pedig visszavágták a vádat a molnár fejéhez: durva, összeférhetetlen természetű ember, szeretőt tart, törvénytelen gyermekei is vannak, azokra költi a pénzt. A feljelentés kevéssel az eltűnés előtt történt.
A csendőr minderről jelentést tett a vizsgálóbírónak. Ez kiszállt a malomba, meghallgatta a tanukat és a molnárékat, fölvette a jegyzőkönyveket és hazament. Az iratokat be kellett volna mutatnia további intézkedés végett a törvényszéknek; azonban nem azt cselekedte, hanem az egész iratcsomót irattárba tette, ahol azok az idők végéig porosodhattak, anélkül, hogy az ügyben bármi is történjék.
Nem is történt három esztendeig semmi.
Ekkor maga a törvény embere ütközött össze a törvénnyel. A vizsgálóbírót egy sereg hivatali szabálytalanság miatt felfüggesztették az állásától s a felsőbíróság fegyelmi biztost küldött ki, hogy járjon el ellene. Alig hogy a biztos odaérkezett, egy éjszaka tűz ütött ki az irattárban s az iratok nagy része elégett. A gyújtogatás nyilvánvalóan a vizsgálóbíró műve volt; így akarta az ellene szóló bűnjeleket eltüntetni.
A fegyelmi biztos egyenkint szedegette elő a megpörkölt iratokat s ekkor kezébe kerültek a molnár eltűnése ügyében felvett jegyzőkönyvek, a csendőr jelentésével együtt. Értesült arról is, hogy az ügy mindenki csodálatára szünetelt három évig; a szóbeszéd szerint amiatt, mert a vizsgálóbírót a molnárok megvesztegették.
A vizsgálóbíró sorsáról többet nem tudunk. Valószínű, hogy az állásából elcsapták.
Ellenben most már újra megindították a vizsgálatot a molnárék ellen. Kihallgatták a két napszámost: Wiedmann ismét elmondta, mit árult el neki Wagner, — ez azonban mindent letagadott; ő nem tud semmiről semmit. Az új vizsgálat is kátyúba jutott tehát, ahonnan a véletlen rántotta ki. A forma kedvéért kihallgatták Wagner feleségét is. Ez — amint már annyiszor előfordult az asszonyi nyelv történetében — képtelen volt titkot tartani és egyszerre csak vallani kezdett:
— Igen, a molnár fiai rábeszélték a férjemet, hogy segítsen nekik az apjukkal végezni. Én óvtam a férjemet, de az végre is engedett a fiúknak; a molnárt egy éjszaka agyonverték és eltemették egy szakadékban.
Most már Wagner sem tagadhatott. Beismerte a gyilkosságot. A bíró elrendelte a Kleinschrot-család letartóztatását. A csendőrök akkor törtek rájuk, amikor vacsora végeztével éppen az asztali imádságot mondták...
A Wagner által megjelölt helyen, egy szakadékban, megtalálták a molnár csontjait. A fiúk még most is tagadtak, de a lányok elárulták magukat.
Kunigunda a csontok láttára felkiáltott:
— Erről nem tudok semmit! Azt tudom, de ártatlan vagyok!
Margaréta még többet mondott:
— Ártatlan vagyok! A dolgot csak akkor tudtam meg, amikor az apám rémségesen kiáltozott. De akkor már késő volt. Azóta nincs egy nyugodt órám sem! Istenem, mi lesz velünk?!
Erre megtörtek a fiúk, megadta magát az asszony is s a tett minden részlete kitárult a bíró előtt.

*

Jelenet a Via Mala c. német filmből
Az asszonynak már lánykorában is nehéz volt a felfogása; az iskola sem bírt sokat a fejébe verni. Később annyit kellett szenvednie a durva és kegyetlen férjtől, hogy úgyszólván teljesen elhülyült. Egyébiránt minden tanú jámbor, jóindulatú, erkölcsös életű asszonynak mondta. Ugyanezt igazolták a fiúkról és a lányokról is a tanúk, sőt a falu lelkésze is: istenfélő, rendszerető, szorgalmas, becsületes teremtések. Viszont majdnem olyan lomha elméjűek, mint az anyjuk, a fejük tele van mindenféle zavaros babonával. Például szentül hitték, hogy Wagner felesége boszorkány. Frigyes mindenképpen meg akarta győzni róla a bírót is. Elmondta, hogy egyszer Wagnerné egy szénaboglyát akart elszállítani s ezt úgy cselekedte, hogy varázsigéket mormolt, mire heves forgószél kerekedett, felkapta a boglyát és elvitte oda, ahová az asszony szánta.
A molnárról a tanúk nagyon csúnya képet festettek. Értette ugyan a mesterségét és jól gazdálkodott, de nyers, kíméletlen, lobbanékony, civakodó természetével valóságos réme volt a családjának. Annak idején nekiment a saját édesapjának is, megverte és agyonütéssel fenyegette, úgy hogy az öreg csak belülről kulcsra zárt és elreteszelt szobában mert aludni, nehogy a tulajdon fia kárt tegyen benne. Családjával általában úgy bánt, mint a barmokkal, sőt rosszabbul, mert nemcsak szidta és verte, hanem koplaltatta is őket. Nem múlt nap a malomban marakodás nélkül. Különösen a felesegét ütötte-verte. Egyszer fejszét hajított hozzá, el is találta a karját, úgy hogy két hétig kellett felkötve hordania. Konrádnak beverte a fejét; Frigyest kalapáccsal vette célba, de elhibázta a dobást s a kalapács csak a fiú sarkát érte. Másszor egy vasdorongot kapott fel és azzal ütött szét a felesége és a gyerekei között. Nem volt hozzájuk egyetlen jó szava sem; reggeltől estig szidalmaktól és gyalázkodástól volt hangos a malom. Már az életüket féltették a teljesen megvadult apától. Mindezek tetejébe szerelmi viszonyai voltak züllött cselédlányokkal; a családját rongyokban járatta; a malom jövedelmét a szeretőire és a törvénytelen gyerekeire költötte.
Az apai vadállat garázdálkodásának az lett az eredménye, hogy családja megutálta, meggyűlölte s a gyermekek annál jobban ragaszkodtak agyongyötört anyjukhoz.
Így festett a családi kör a Fekete malomban.

*

Jelenet a Via Mala c. német filmből
Egyik tanú, hivatására nézve vadászember, betért egy este a molnárékhoz. Csak az asszony volt odahaza és a két fiú. Beszélgetés közben Konrád odafordult a vadászhoz:
— Hallod, lelőhetned egyszer őzbak helyett az öreget!
Az asszony hozzátette:
— Bizony, sokáig nem lenne gondod akkor a lisztre!
A vadász nem értette, tréfálnak-e vagy komolyan beszélnek? nem szólt hát rá semmit és elment.
Íme: a gondolat megszületett, ha még határozatlan, ködös formában is.
A vizsgálóbírónak egy elhirtelenkedett megjegyzése a gondolatot a ködgomolyból kiemelte. Mikor panaszra mentek hozzá a molnár ellen, vállat vont:
— A molnár már ilyen gonosz természetű ember. Magukon nem lehet segíteni. Az lenne a legjobb, ha nem lenne láb alatt. (Es ware am besten, wenn er weg wäre.)
Lám, a törvény hivatalos őre úgyszólván a szájukba rágta, hogy a törvénytől nem remélhetnek segítséget; cselekedjenek ők maguk.
Ettől fogva egyre jobban füstölgött a gondolat a molnárné és a fiúk fejében. Majd, amikor rossz szellemük, Wagner is beavatkozott, határozottabb alakot öltött.
Wagner, a napszámos, húsz évi katonáskodás után telepedett le a faluban. A hosszú katonaélet teljesen elfásította, az emberélet nem számított nála semmit. Egy gyilkosságra szóló megbízás csak annyi volt neki, mint akármilyen egyéb munkavállalás. S az 1817-ik évben rossz volt a termés, Bajorországban éhínség ütött ki, Wagnerék akárhányszor étlen feküdtek le. Nem volt hát az a gaztett, amelyre jó jutalomért ne vállalkozott volna.
Konrád sokszor dolgozott vele együtt s ilyenkor elpanaszkodta az otthoni szörnyűséges állapotokat. Egyszer azután Wagner előállt a megváltó ötlettel:
― El kell csalni az öreget egy magános helyre, leütni és elszedni a pénzét. A kutya sem fog utána ugatni.
― Mernéd? — kérdezte a fiú.
― Persze hogy merném.
― Mégsem lehet — aggályoskodott amaz. — Agyonvert embernek nincs nyugta a sírban és hazajár kísérteni.
Ezúttal hát az ötletből nem lett semmi. De a gondolat most már vággyá, majd szándékká izmosult s bizonytalan tévelygés helyett határozott irányba tört előre.
Az agyafúrt katona felismerte, milyen határtalanul buta emberekkel van dolga, igyekezett hát az ostobaságukból kockázat nélkül hasznot húzni. Azt indítványozta, hogy a molnárt varázslás segítségével tegyék el láb alól. Az úgynevezett szimpátiás bűvölést ajánlotta: az illetőnek egy ruhadarabját füstre kell akasztani s amilyen mértékben megy az ott tönkre, olyan mértékben sorvad el az áldozat. Három-négy hét s az öregtől megszabadulnak.
A molnárné és a fiúk nagy örvendezéssel fogadták az épkézláb, veszélytelen ötletet. Átadtak Wagnernek egy párat a molnár harisnyái közül és várták az eredményt. Az bizony elmaradt. Legfőképpen amiatt, mert Wagner nem akasztotta füstre a harisnyát, hanem saját magát ajándékozta meg vele.
Mikor már nagyon türelmetlenkedtek, Wagner megnyugtatta őket:
— Úgy látszik, a varázslat nem volt elég erős. Nem baj, tudok én másképpen is segíteni a dolgon.
De közben az öreg Kleinschrot is egy sakkhúzáson jártatta az eszét. Kérni fogja a bíróságot: kötelezze a fiúkat, hogy három hét alatt hagyják el a szülői házat és mint molnárlegények, induljanak a szokásos vándorútra.
A család megneszelte a dolgot és elfogta a rémület. Ha a fiúk elmennek, anyjuk védelem nélkül marad a vadállati férj hatalmában. Tetejébe meghallották, hogy a molnár jelenlegi szeretője, egy züllött cselédleány, szerte dicsekedett: ha a molnár megszabadul a fiaitól, őt veszi magához s ő lesz úrnő a malomban.
Augusztus kilencedike.
A molnár már napok óta írással bajlódott. Amíg nem volt odahaza, Konrád kilopta szobájából a teleírt papírost. Csakugyan, a rettegett beadvány volt a bírósághoz.
Cselekedni kellett.
Anya és fiai meghányták-vetették a dolgot. Konrád átment Wagnerhez: állja-e, amit mondott? Jutalom egyelőre 200 forint. Wagner állta.
Tehát ma éjjel.
Az volt a terv, hogy ha már mindenki lefeküdt, Frigyes megszólaltatja a malom harangját, mintha valami hiba történt volna. Erre a molnár felriad az álmából és fölkel, hogy utána járjon a bajnak. Az ajtó előtt, a konyhában, Wagner már lesben fog állni egy favágó fejszével s amikor a molnár kilép a szobából, leüti.
Éjjeli tíz óra.
A malom harangja megszólal. A molnár egy szál ingben a konyhába botorkál. Wagner szekercéje lesújt.
De a sötétben az orgyilkos elhibázta az ütést.
A molnár irtóztató ordításba tört ki és menekülni próbált. Wagner elkapta a derekát, hogy legyűrje, de amaz kétségbeesetten védekezett. Ekkor Wagner félkézzel a mellényzsebéhez kapott, kirántotta a kését és a molnár mellébe döfte.
Konrád a kapu előtt állt őrt. A veszett ordításra beszaladt a konyhába. Apját épp akkor szúrták mellbe, de még állt és jajgatott. A fiú felkapott egy hasábfát, hátulról Wagner kezébe csúsztatta s megint kifordult a konyhából. Wagner a fahasábbal fejbevágta az öreget, mire az hanyattvágódott. De mert még mindig hörgött, gyilkosa a tűzhely mellől felmarkolt egy téglát s azzal addig verte a halódó ember fejét, amíg a hörgés megszűnt s a tégla is szétmállott.
Ezután Wagner jelentette, hogy a dolgát elvégezte. Gyertyát gyújtottak, a holttestet becipelték a szobába és rázárták az ajtót. Wagner felhajtott egy pohár pálinkát és hazament. Konrád beszámolt az anyjának, miközben megszólalt benne a lelkiismret és panaszosan mondogatta: »Bár ne történt volna meg!« Maga az asszony semmiféle megbánásnak sem adta a jelét. Az volt a meggyőződése, hogy a fiúk a gyilkosságot »isteni sugallatra« követték el. Mikor a végtárgyaláson a másvilági bűnhődést is
elébe tárták, ezt felelte:
— Attól nem félek. Annyit szenvedtem ezen a világon, hogy nem lenne igazság, ha odaát jóvá nem tennék.
Másnap reggel előkerítették Wagner feleségét; ez felmosta a véres konyhát és szobát. Jutalmul nekiajándékozták a vizesvödröt. Hozott magával egy zsákot is, Wagner belegyömöszölte a holttestet és elásta a ház végében. Frigyes — akinek egyébiránt jóval kisebb része volt a gyilkosságban, mert csak az utolsó napon közölték vele a tervet s akkor is csak nagy húzódozásra egyezett bele — a gödröt simára taposta. A molnárné az ajtóból nézte és imádkozott. Délután a fiúk fölmentek egy közeli dombra, letérdeltek és bűnbocsánatért imádkoztak.
Egy esztendeig feküdt a molnár a ház végében. Akkor biztonság okáért Wagner és a fiúk kiásták, elvittek az órajárásnyira levő szakadékba s ott kövekkel és mohával betemették.
Wagner a segítségért megint kapott száz forintot.

*

Jelenet a Via Mala c. német filmből
Most még a nők büntetőjogi felelősségéről kell beszámolnom.
Az anya volt a molnár elleni összeesküvés középpontja, őt fenyegette a legnagyobb veszedelem, ha a molnárnak sikerül a fiúkat világgá kergetni. Maguk a fiúk talán nem is bánták volna, ha megszabadulnak a szülői ház átkától, de az anyjukat nem hagyhatták magára. Két érzés kavargott a lelkükben: szeretet az anyjuk iránt, gyűlölet az apjuk ellen. A molnárné tudta, miről tárgyalt Konrád Wagnerrel; nem ellenezte a tervet, sőt hozzájárult, — s így voltaképen ez a hozzájárulás döntötte el, hogy a szándékból elhatározás s az elhatározásból cselekvés lett.
Bűnössége kétségtelen; legfeljebb azon lehetne vitatkozni, hogy a különféle büntetőtörvényeknek melyik szakasza húzható rá? A bajor törvény, amely a bűnsegédi részességnek több fokozatát rendszeresítette, Kleinschrotnét másodrendű bűnsegédnek mondta ki. (Feuerbach ezzel nem értett egyet. Szerinte az asszonyt felbujtónak kellett volna kimondani. /Urheberin durch Auftrag./Annál is inkább, mert Frigyes eleinte ingadozott s csak akkor csatlakozott a tervhez, amikor megtudta, hogy az anyja is beleegyezett.)
Margaréta. Kevesebb baja volt az apjával, mint anyjának és a fiúknak. Nem is tudott semmit a tervezgetésekről. Csak az utolsó napon árult el neki Konrád ennyit:
― A napszámos el akarja tenni az útból az öreget.
― Ne engedd! — intette a lány. — A napszámos rossz ember, bajba dönt benneteket. Ha az apánk vétett is ellenünk, majd felel érte a másvilágon.
Az orvosszakértők megállapították, hogy az asszony korlátolt elméjű ugyan, de tette beszámítható.
Még ekkor nem tudta, hogy a gyilkosságot végképpen elhatározták. Konrád csak a napszámos szándékáról beszélt. Csupán este eszmélt rá, amikor Konrád meghagyta, hogy a húgával együtt feküdjenek le. Le is feküdtek, el is aludtak s csak a molnár szörnyű kiáltozására ébredtek fel. Ekkor tudták meg, hogy a gyilkosságot elkövették.
Világos, hogy ennek a lánynak is kijutott a maga része a családi hülyeségből. Megtudja, hogy az apját még azon éjjel meg fogják gyilkolni, mégis nyugodtan elalszik, mint akinek teljesen tiszta a lelkiismerete.
Hogy miért nem tett semmit a gyilkosság megakadályozására? Apját nem figyelmeztethette, mert hiszen akkor elárulta volna a fivéreit, sőt a gaz Wagnert is magára szabadíthatta volna. Korlátolt elméjével azt hitte, hogy eleget tett gyermeki kötelességének, amikor Konrádot iparkodott lebeszélni.
Kunigunda. Ennek is gyönge volt az elméje. Valaki vissza is élt vele, mert a vizsgálat folyamán megállapították, hogy másállapotban van. Ettől eltekintve, jó híre volt a faluban. Odahaza, mint legfiatalabbnak, nem sok szava volt. Ha valamihez hozzászólt, a fiúk letorkolták. A gyilkosság tervét csak este tudta meg. Margaréta közölte vele. Rosszalta és azt mondta, hogy ez nem helyes, ilyesmit nem szabad tenni. Azután lefeküdt és elaludt. Azért nem lépett közbe, — vallotta — mert félt a bátyjaitól és a napszámostól.
Wagnerné. Ismerte a tervet, de férjének vallomása szerint iparkodott őt lebeszélni. Másnap mégis segített a vérnyomokat és a hullát eltüntetni. Később pedig férjével együtt ő is a molnárék nyakára járt s koronkint hallgatási díjat zsarolt ki belőlük.

*

Ítéltetett:
Wagner és Kleinschrot Konrád, a két tettes vasban töltendő életfogytiglani fegyház, előzetes pellengérre állítással.
Kleinschrot Frigyes, mint elsőrendű bűnsegéd, tizenötévi fegyház.
özvegy Kleinschrotné, mint másodrendű bűnsegéd, nyolcévi fegyház.
Wagnerné, mint harmadrendű bűnsegéd, egyévi dologház.
Kleinschrot Margaréta és Kunigunda: fölmentés.
A tettesek a betűjognak köszönhették, hogy megmenekültek a vérpadtól. A molnárnak csak a csontjai maradtak meg, testének többi részét széthordták a rókák. Tehát nem lehetett olyan orvosi szemlét tartani, aminőt a törvény megkövetelt. Ennélfogva nem volt szabályszerűen megállapítható az okozati összefüggés a halál és a sérülések között, s ámbár a józan ész törvényei szerint egy csepp kétség sem lehetett aziránt, hogy a molnárt Wagner annak rendje és módja szerint megölte: hiányzott a perrendszerű bizonyosság, hogy a halált Wagner cselekvése idézte elő. Enélkül pedig a törvény értelmében halálbüntetést nem lehetett kiszabni.
A »vasban töltendő büntetés« (Kettenstrafe) azt jelentette, hogy az elítélt lábára béklyót kovácsoltak s ehhez lánccal egy nehéz vasgolyót függesztettek. Az egésznek súlya 30—40 font volt.
Viselte, amíg élt.
Többet a molnár családjáról nem tudunk.

Forrás: Ráth-Végh István: Fekete krónika. Cserépfalvi, 1944.