2019. február 27., szerda

Karinthy Frigyes: A feleségem beszéli (5)

1918. január 18.

– Azt mondja a Tisza, hogy a békét csak a felmentett újságírók meg felmentett hadimunkások meg felmentett politikusok akarják olyan nagyon, meg még esetleg a katonák is, szóval általában az emberek, de ezen kívül aztán igazán senki, csak ezek a bujkálók, akik kivonják magukat a háború alól, és nem akarnak harcolni. Tisza ezt nagyon gúnyosan és lelkesen mondta, és azt olvasom, hogy a munkapárt erre hevesen éljenzett, és gúnyos derültség is volt, hogy aszongya, úgy van, úgy van – hát most magyarázd meg nekem, hogy mi ebben a vicc, mert én nem értem, mi van azon különös, hogy aki békepárti, az nem akar harcolni? Hát hiszen éppen azért békepárti – vagy csak annak van joga azt állítani, hogy a béke jobb a háborúnál, aki szeret verekedni? Ellenben, aki itthon ül, és szerkeszt vagy ír, szóval a felmentett lógós, az legalább legyen háborúpárti, az istenit neki, és dicsőítse a hősi halált, ha már őneki nem lehet része benne?.. Ezek legjobb, ha ki se nyitják a szájukat – mert ha a háborút dicsérik, jönnek a pacifisták, hogy persze a disznó, neki könnyű itthon ülni, lenne csak kint a lövészárokban, majd nem kellene neki háború; ha meg a békét sóvárogják, akkor jön a Tisza, és megállapítja róluk – na mit is? – mégse értem a dolgot, mivel gyanúsítja a Tisza a felmentett pacifistákat – talán azzal, hogy irigylik tőle a hősi halált?


1918. február 2.

– Mégis! hogy van ez a dolog a vízzel? Ugyan hadd el, nem viccelek, azzal, ami a vízvezetékben benne van. Jó, azt már megmagyarázták nekem, hogy spórolni kellett, azért zárják el egész nap, úgy hogy este nyílik csak meg, másfél órára. Csak azt szeretném tudni, mi ebben a spórolás és általában, hogy gondolják azt, hogy spórolni a vízzel? Hogy kevesebbet igyam, mint amilyen szomjas vagyok, vagy kevesebb vízbe fürödjek, vagy hogy? Vagy azt hiszik, hogy addig amíg nem figyelmeztettek rá, direkt fényűzésből több vizet ittam, mint amennyi jól esett? Vagy szökőkutat csináltam otthon vagy vízipuskával lődöztem, csakhogy pocsékoljam a vizet? Fenét. Ittam, ha szomjas voltam és kész. Most azonban az a helyzet, hogy este, amikor másfél órára megindul a víz, ijedtében mindenki teletölti valamennyi edényét, meg a kádat, meg a kredencet, a vázákat, régi kalapokat, cipőket, esernyő-tartót, kiöntik a tintát a tintatartóból és abba is vizet öntenek. Ennyi vízre persze nincs szükség egy nap alatt, másnapra hát, amikor megindult a víz, az emberek kiöntik az állott maradékot, kezdik elölről. Határozottan állítom, hogy négyszer annyi vizet fogyasztanak ma, mint azelőtt. Vedd ehhez, hogy a fürdőszoba kályhája üres lévén, meleg vízben nem lehet fürdeni, csak hidegben – pedig a meleg vízből kevesebb kellene. De hát beszélj nekik! Ők spórolnak, ők nem hajlandók használni azt az izét, azt az anyagot -ugyan ne viccelj, nem a vízvezetékről beszélek, hanem a fejükről…


1918. február 5.

– Mondd fiacskám, de egészen őszintén – rólam beszélt Vázsonyi a demokratapártban? Én vagyok az a hölgy, akinek a magyar bolsevikiek be akarnak mutatni egy kis forradalmat, mivel olyant még nem láttam és mivel petyhüdt és perverz idegeimnek már csak egy kis forradalom volna izgató? Én vagyok az, akinek a teájához egy kis vért akarnak szervírozni ezek a vérengző békeuszítók? Mert ha én vagyok, akkor nagyon kérnélek, mondd meg annak a Vázsonyinak, hogy ami engem illet, én inkább egy kis teát szeretnék már kapni a vérhez, mivel vért azt eleget kaptam már, annyit, hogy Marquis de Sade, akit szintén felemlít Vázsonyi, is megsokallná – ellenben teát, azt nem lehet kapni a sok piszok uzsora és árdrágítás és lánckereskedelem és egyéb dolgai miatta nagy időknek, amikről Vázsonyi azt mondta, hogy nemcsak nagyok, de veszedelemesek is, a Jóska ugyanezt mondta a múltkor, mikor Csernovitznál kapott sebe megint gennyedni kezdett nekije, szegénynek. Azért mondom: engem ne féltsen Vázsonyi, nekem ugyan nem kell se vér, se forradalom, ellenben tea, az komolyan kell, el is várom tőle, hogy küldjön, legalább ígérje meg, hogy küld, hiszen neki biztosan van – mármint ígérete, hiszen – saját bevallása szerint – a magyar nemzet még soha olyan nagy ígéretet nem kapott, mint most, amekkorát ez a kormány hozott. Te, mondd csak, hol lehet ezt az ígéretet megnézni? Tényleg olyan nagy, mint ahogy beszélik? Kinél van jelenleg? Vázsonyi tartja a lakásán? Azt mondják, szép  Azt mondják, szép nagy darab ígéret és egészen friss, még föl sincs vágva és finom szaga van. Ha ezek a Vázsonyiék olyan nagy demokraták és úgy szeretik a polgárságot, miért tartják meg maguknak, szét kellene osztani, hogy mindenkinek jusson belőle egy kis darab, meg lehetne csinálni, városi kezelésben, jegyrendszer mellett - úgyis kezd már kifogyni az ígéret-készletem, és ha az is elfogy, mit eszünk tavasszal?

1918. február 22.

– Te, a végén nem is lesz olyan vicc, amit még a békében hallottam a cigányról, aki ütközet előtt megkéri a kapitányát, mutassa meg neki az ő ellenségét, mert ő ki szeretne békülni vele. Ahogy ezek az újfajta diplomáciai aktusok alakulnak, nemsokára számolni kell majd vele, hogy erre kerül a sor: amiről nem is álmodtunk tizennégyben, a különbékék mindenféle komplikált lehetőségei merülnek fel, és a békék egyre különösebbek lesznek… A fronton, hallom, külön kötik a békét az ezredek egymással, és nincs messze az idő (mondd, hogy én mondtam), mikor majd ilyen apróhirdetések jelennek meg a lapokban, persze magasabb engedéllyel: „Tartalékos főhadnagy tisztességes  különbékét kötne megfelelő állású orosz tiszttel, jutányos feltételek mellett. Annexió és kárpótlás kizárva, határkiigazítás megegyezés szerint. Szíves megkeresések  »Ügyvéd« jeligére 228. tábori posta.” – Azon kívül egy új rovat jelenik meg a lapokban a „házasságot kötöttek” mintájára „békét kötöttek” címmel…


1918. március 3. 

Mi ez, mondd, mit jelent ez a titok, micsoda megfoghatatlan istenség rejtőzik emögött, miféle szent szimbólum, jelkép, három és mégis egy? Kétségbeesett tömegek állnak és várnak a villamosmegálló komor táblája alatt: jönnek a dagadt kocsik, összepréselt hullák ezreivel, talán nem is villamosság hajtja őket, hanem az egymás beleiben taposók ordításának hanghullámai. Fölszállásról szó se lehet, hacsak nem kapaszkodsz bele a lábába annak az úrnak, aki nem is akart felszállani, csak a peronról lógó emberfürt sodorta magával, a járdáról. Egyszerre jön egy villamos: három kocsi, egymásba kapaszkodva, karcsún és kecsesen, mint egy kígyó, fényesen kivilágítva - üresen. Megáll egy könnyed, nesztelen mozdulattal, körülnéz, szinte mosolyog: azt hiszed, álomkép, játszik veled. Odarohansz: a lépcsőn vigyorogva áll, tiltó mozdulattal a kalauzné, és azt mondja: nem lehet felszállani, szertárkocsi. Vagy azt mondja: pályavizsgáló szakasz. Vagy: remisekülönítmény. Vagy: gépellenőrző. Vagy: pályatestilletmény. De mondhatná azt is: paralipoména, vagy azt, tranzortanzíció, vagy azt, karzamadiner, vagy azt, neurotika traumatika - a mi közönségünk akkor is tisztelettel visszahúzódna és értelmesen azt mondaná, ja, traumatika, az más, azt nem tudtuk, akkor persze nem lehet felszállani, pechünk van. És a gépellenőrző, szertárvizsgáló, pályatestszakasz, úgy is mint kéjgáz és mint világrejtvény, kísértetiesen száguld tovább az éjben, keresztülszáguldozza a vonalakat, megújra visszatér, szűzen és érintetlenül, mint a hableány, mely felségesen lebeg a tengerfenék piszkos moszatjai és algái fölött. Mi a célja? Hová visz útja, hol állt meg? Piros szeme valahová a végtelenbe néz: oda tart, ott várja őt, a leírhatatlan és kimondhatatlan végtelenben, vőlegénye és szerelmese: a pesti butaság és közöny és mafla beletörődés.


1918. április 26. 

- Ez egy jelentéktelen kis dolog, mondod te, ilyesmire nem lehet pazarolni a drága nyomdafestéket, efféle apró hibákon nem lehet fönnakadni, olyankor, mikor nehéz és nagyjelentőségű társadalmi és közéleti kérdések várják elintézésüket. Én pedig azt mondom neked, hogy a bolhacsípés is kicsi és jelentéktelen dolog, de ha valaki két évig és három évig és húsz évig eltűri, hogy egy és ugyanazon helyen csípje őt valami, és nem nyúl oda, azzal a megokolással, hogy neki fontosabb dolgai vannak - hát, kérlek szépen, ez az ember éppen olyan okos ember, mint az, ki a pesti házak házszámát kitalálta - ezt az ízléses domborművet, mely klasszikus szabályok szerint emelkedik ki a hasonlószínű alapból. Hallottam, hogy a káméákban csak az a valódi, ahol a kiemelkedő rész ugyanolyan anyagú és színű, mint az alap - és ha a házszám káméa volna és brossnak kellene hordani, akkor nagyszerűen megfelelne a céljának; - mivel azonban nem káméa, hanem házszám, tehát egészen rossz, mert mihelyt besötétedik, nem lehet látni a számot, az ember keres valakit, kitöri a nyakát, nem lát semmit, gyufát gyújt, a gyufát eloltja a szél, az ember káromkodik és végre kínjában végig becsönget minden házba, ad 70-78 hatost, aszerint, amilyen hosszú az utca, hogy végre megtudja, hogy az illető szám nem is ebben az utcában van; - mindezt azért, mert a házszámok elkészítését káméakészítőkre és szobrászokra bízzák, ahelyett, hogy egy első elemistára bíznák, aki tudja, hogy ha egy számnak az a célja, hogy el lehessen olvasni, akkor azt nagy, fekete betűkkel fehér alapra kell írni. Csak ezt akartam mondani.


1918. május 11.

– Most aztán minden össze van írva, összeírták a rezeket, és összeírták a jelmezeket, összeírták a fémeket és a kémeket, összeírják a süveget és az üveget, a képet és a pépet, az üstöt és a füstöt, a mákot és a rákot, a lakkot és a makkot – és most végre összeírják a cipőket. Ezek után nyilván a cipők fognak következni, ha van egy kis érzékük a költészet iránt – engem az egészből annyi érdekel, nem tudnál-e a Gézának állást szerezni abban az összeíró hivatalban: végre is képtelenség, az a szegény ember hogy tudjon megélni havi négyezer koronából? Ellenben kitűnő fejszámoló, és azt a munkát, ami ott van, biztosan el tudja végezni. Gondolom, rengeteg hivatalnokra lesz ott szükség – képzeld el az összeírt cipők számát most le kell vonni az összeírt kredenctakarók összegéből, hozzáadni az összeírt órakulcsokat, megszorozni az összeírt szivarcsíptetők hányadosával, a maradékhoz hozzáosztani az összeírt faltörmelék és az összeírt pecséttisztító mennyiségének a szorzatát. Hogy én ezt honnan szedem? Na hallod, hát annyi fantáziám csak van, hogy el tudom gondolni, mire való ez a sok összeírás, előttem ugyan ne titkolózzál, nagyon jól tudom, miről van szó – arról van szó, ha tudni akarod, hogy a Tudományos Akadémia ki akarja számítani, hogy abban az esetben, ha a Föld tízmillió évvel előbb hűlt volna ki, és a távolsága a Naptól még egyszer akkora volna, mint most, akkor mennyi fizetése lenne ma egy bőrközponti vezérigazgatónak? Ugyan, ne álmodozzál – ha arról volna szó és az volna a feladat, hogy segítsenek rajtunk, akkor nem azt írnák össze, ami van, hanem azt, ami nincs.


1918. május 19.

– Borzasztó, milyen kémia van most itt Pesten… mi az, hogy mi az, hogy kémia? Hát nem így nevezik azt a tudományt, ami a kémekkel foglalkozik? Mindegy, kérlek, nem kell olyan szőrszálhasogatónak lenni… azt mondom, hogy kellene valamit csinálni, hogy az embert ne kompromittálják ezek a kémek. Ugye, az ember sohase tudhatja, beszél valakivel, látják valakivel az utcán – hát másnap azt olvassa róla az ember, hogy egy közönséges kém, és erre még engem is gyanúba hoznak vele – ugyan hadd el, éppen te vagy az, aki nem ad az ilyesmire? Te gyanakszol a legjobban, mihelyt én… na, de nem erről akarok beszélni, hanem arról, hogy kellene csinálni valamit ezekkel a kémekkel, hogy az embereknek ne legyen velük kellemetlensége – igazán, annyit legalább megtehetnének, hogy ártatlan embereket ne rántsanak magukkal! Hogy hogy gondolom? Nagyon egyszerűen, úgy, hogy jelezzék valahogy, hogy ők kémek, hogy aki nem akar velük érintkezni, mindjárt észrevehesse – mire való az egyenruha? Találjanak ki valami egyenruhát, sapkát vagy gallérjelzést, mint a diákok meg a katonák – ezzel azt is elérnék, hogy nagyobb respektusuk volna az emberek előtt, mindenki látná, hogy ezekkel jó nem kikezdeni, ezeknek szervezetük van, szövetkezetük van, ahol mindent olcsóbban lehet kapni… Ugyan ne nézz olyan savanyúan, mint egy halottkém!


1918. július 5.

– Ami pedig a háborút illeti, drága barátom… és pedig nem csak ezt a háborút itten, hanem az ezután következőket is, mind együttvéve, szóval a háborúkról általában a következőt állapítom meg, örök érvényű axióma gyanánt: a háború annál tovább tart, minél tovább tart. Erre persze te azt mondod, hogy ez nem egy axióma, ez egy butaság, egy nesze semmi… Ha te csináltad volna, akkor ez egy elmés paradoxon lenne, és nem egy butaság. Márpedig ennél pontosabban nem lehet meghatározni az időtartamot… Amikor háromhetes volt, lehetett rá remény, hogy pár hónap alatt vége lesz. Egyéves korában mindenki sejtette már, hogy legalább még egy évig eltart. Most két éve kezdtek először beszélni a további három-négy év lehetőségeiről – és ma? Ma, amikor a negyedik év végét tapossuk, senki nem mer már terminusokat szabni. De az emberek, akik az ostoba számtani hagyományok alapján állnak, még mindig azt hiszik, naivan és csökönyösen, hogy miután egyszer mégis csak béke lesz, hát ehhez a békéhez egyre jobban közeledünk – holott, matematika ide és oda, a dolog egyszerűen úgy áll, hogy az elkövetkező békét minden háborús nap egy hónappal messzebb viszi – és hogy minél tovább tart, igenis, annál tovább fog tartani – mint ahogy a fertőző ragály annál tovább tart, minél hosszabb ideig volt alkalma tartani – és mint ahogy a kártyás vesztesége növekszik egyre, aki vissza akarja nyerni erővel, és kétségbeesetten szalad a pénze után.


1918. július 18.

Hát kérlek szépen, nem bánom, ha már nem bírod ki a családoddal egy hétig egyfolytában a nyaralást és már a nyelved kezd kilógni amiatt az istenverte Pest miatt, amiért már nem láttad egy hete (mert ez a bajod, nincs neked semmiféle halaszthatatlan dolgod, ha csak az nem, amit én gondolok) - hát kérlek szépen, nem bánom, utazz le a féltizes gyorssal - azzal félkettőkor ott vagy – de vigyázz, negyed négykor légy kint megint az állomáson, mert megint úgy jársz, mint múltkor! Úgyis elég borzasztó, hogy most este tízig ne lássalak.
Na isten áldjon meg, te csúnya ember, aki nem tud a feleségével maradni – ugyan mi az a halaszthatatlan fontos dolgod neked Pesten? szép kis ember vagy! hát jó, siess, mert lekésel – aztán ki ne ejtsd a zsebedből azt a kis cédulát, amire felírtam, hogy miket intézz el, ha már bemész – hallgass ide, biztonság kedvéért elmondom szóval is: felmész Budán mindjárt a kalaposomhoz, hogy küldje már azt a fehér crépe Georgette kalapot – elszaladsz az Abonyi utcába a lakásra, elkéred a házmestertől az élelmiszerjegyeket, beváltod a hadikávét, itt a spejzkulcs, összepakolsz tizenöt-tizennyolc kiló lisztet: a Terka nénihez el ne felejts egy pillanatra felszaladni, tudod, hol lakik, te szórakozott őrült, Rákosszentmihályon, a villamosmegálló mellett – a biztosítást kifizesd, az isten szerelmére, képes vagy elfelejteni, ha nem mondom – na és a szövetkezet! az utalvánnyal elszaladsz az igazgatósághoz, ott kapsz kivárási engedélyt a lisztbizottsághoz, azzal lemész az ellenőrző osztályba, ott kiválasztod és megvárod, míg elkészítik, várj, na, púdert, szappant, odolt, egy kis sajtot, azt itt nem lehet kapni, két félméteres képkeretet, három pár korcsolyát, nem lehet tudni, ez a Balaton olyan megbízhatatlan – ja igen, nézd meg azt az írógépet, amit a Manci mondott, a Soroksári úton, hátha két év múlva meg lehetne venni - no pá, pá, te rossz ember – hallod-e, miért olyan sürgős neked tulajdonképpen az a Pestre való utazás? ejnye, de gyanús vagy te nekem!! most jut eszembe! mit fogsz te ott nekem csinálni Pesten?


1918. augusztus 15.


– Hallod-e, azért ez nem tréfaság, amit ezek a bolsevikiek csinálnak – ezek komolyan veszik a dolgot azzal az izével, ezzel a világszabadsággal, és hogy a vagyon az mindenkié, és hogy nincsenek előjogok, és hogy mindnyájan emberek vagyunk, és nem járja, hogy egyik ember elnyomja és tönkretegye és megölje a másikat... Ezek nem viccelnek, fiacskám, most olvastam az „Esztendő"-ben a bolseviki törvényeket, amik már érvényben is vannak Oroszországban, hogy aszongya, minden gyárostól elvették a gyárat a bolseviki munkások, és most ők vezetik tovább a gyárat, és ők osztozkodnak a jövedelmen – továbbá a boltokat is elvették a kereskedőktől a bolseviki munkások, és most ők adják el a holmit – továbbá a bankokból is lefoglalták a pénzt, és szétosztották maguk között, meg a kapitalistáktól is elvették a kapitált és azt is szétosztották ezek a bolseviki munkások... Te, én most már őszintén bevallom, hogy én eddig nem nagyon tudtam, hogy mi a különbség az abszolutizmus és a szabadság között, csak nem mertem kérdezni... de most már világosan meg tudom határozni a két fogalmat. Az abszolutizmus, drágám, az az, hogy az egyik ember tönkreteszi és elnyomja és megöli a másikat – a szabadság pedig ezzel szemben az, hogy a másik ember teszi tönkre és nyomja el és öli meg az egyiket.


1918. augusztus 28.


– Hát rend, az van. Van itten mostan egy új rendelet, amelynek értelmében cipőt csak az kaphat, akinek nincsen – illetve, akinek rongyos a cipője. És nehogy becsapják a hivatalt, a rendelet kimondja, hogy akinek rongyos a cipője, az ekkor és ekkor, itt és itt szolgáltassa be az elhasznált és rongyos cipőt, mert csak ennek ellenében kap új cipőre utalványt. Persze, a dolog egy kis ellenőrzéssel megy, a rongyos cipőt szakértők megvizsgálják, úgy képzelem, hogy valóban rongyos-e, mert vannak gaz, szimuláns cipők, amik ki akarnak bújni a szolgálat alól… A rendelet nem mondja ki, hogy addig, míg a beszolgáltatott rongyos cipőmért megkapom az új cipőt, szabad-e mezítláb járni – de azért nagyon jó kis rendelet ez, hallom, már a ruhahivatal is foglalkozik a tervvel… Vagy van rend, vagy nincs, nekem ez a demokratikus és szigorú ellenőrzés nagyon tetszik, csak azt ajánlom az uraknak odabent a rendeletakadémián, most aztán ne álljanak meg féluton, terjesszék ki ezt a rendszert egyebekre is…


1918. szeptember 1.


- Te, én rájöttem, mit kell csinálni, ha a központ mással kapcsol össze és mást kapcsol belém és az a más nem akarja letenni a kagylót. Eddig mindig veszekedtem az idegen hanggal, könyörögtem neki, hogy tegye le, össze vagyok kötve, várjon egy kicsit, tévedés, bocsánat, beszélek, hibás szám, nem az vagyok. Így azonban órákig el lehet diskurálni, eredménytelenül, mert ő nem teszi le, tegyem le én. Hát ma délután kipróbáltam egy új módszert: mindenkire, akit hibásan belémkapcsoltak, ráhagytam, hogy én vagyok, akit keres, és elintéztem az ügyét. "Temetésrendező iroda?" - kérdezte az ismeretlen izgatottan, és én azt válaszoltam, igenis, temetésrendező iroda. És felvettem a rendelést és megígértem, hogy pontosan szállítani fogjuk. És megígértem egy ismeretlennek, aki valami szövetügyben alkudott velem, mint a Fuksz úr a feleségével, hogy féláron is odaadom azt a szövetet - mint egy titkos lóverseny-fogadóiroda tisztviselőnője, hosszas faggatásra végre bemondtam, hogy csak Pukkadj meg nyerheti meg a versenyt: mire ő boldogan hálálkodott és elrohant, hogy minden pénzét ráteszi. Egy savanyú hangot, mely siránkozva érdeklődött, hogy a König úr mikor adja meg az ő hatezer koronáját, boldog és érces baritonra változtattam azzal a híradással, hogy csak jöjjön azonnal ide, abban a kellemes helyzetben van König úr, hogy azonnal megadhatja. Az illető értesített, hogy azonnal jön és letette a kagylót. Egy hangnak, mely reszkető és szerelmes suttogással tulajdonosát "Muci" névvel jelölte meg s aziránt érdeklődött, hogy feljöhet-e ma s hogy a férjem elment-e már s hogy szeretem-e még, azt válaszoltam, hogy éppen most határoztam el, hogy nem akarom többet látni, ne jöjjön fel, utálom, ne is köszönjön többet, levelet se írjon, már mást szeretek, egyéb mondanivalóm nincs. - És így értem el, hogy végre én is megkaptam a számot, amelyikre szükségem volt és mellesleg Budapestnek egy nyugodt és kellemes délutánt szereztem, egy csomó elégedett és boldog ember fekszik le ma este azzal a tudattal, hogy sürgős dolgát telefonon keresztül várakozáson felül jól és ügyesen intézte el.

1918. szeptember 6.


Milyen hosszúak és körülményesek ezek az új plakátok és új rendeletek, amikből az ember, ha megérti őket egy álmatlan éjszaka fejtörése után, megtudja, hogy hogyan és mikor és milyen utánjárás alapján nem lehet megkapni, amire szükségünk van. Mindig az unokaöcsém, szegény Kázmér jut eszembe, aki egy egész rendes ember volt, úgy beszélt, mint afféle pesti gyerek, tömören és röviden fejezte ki magát, "köszönöm" helyett azt mondta, "kösz" és ahelyett, hogy "viszontlátásra", azt mondta, "viszlát". Hát aztán, mikor idegsokkot kapott és egy évig csak a legnagyobb kínnal és dadogva tudott beszélni (hallom, már jobban van), rémülten figyeltem meg rajta, hogy nemcsak hogy abbahagyta ezeket a rövidítéseket, de a különben önmagában rövid és egyszerű szólásformákat is a legkörülményesebb körülírásokkal cserélte fel. Ha cigarettával kínáltam, "kösz" helyett, amit még dadogva és elég könnyel ki lehet mondani, így udvariaskodott, "na... na... gyon szé... szé... pen kö... szönöm ne... neked a ci... c... cigarettát", és ha azt kérdeztem tőle, hogy hogy van, azt mondta, "há... há... háladatossá... sággal kö... köszönöm szí... szíves ér... érdeklődé... desedet...." és "viszlát" helyett azt mondta, "a le... le... legközelebbi ta... ta... találkozásig", és általában mindig a leghosszabb összetett szavakat használta, olyanokat, amilyenek ezelőtt eszébe se jutottak. Ezekkel a rendeletekkel is így van, mióta a közélelmezés és közellátás idegsokkot kapott és csak dadogva tudja tudtunkra adni, hogy nincs módjában segíteni rajtunk.


1918. szeptember 25.


– Te, nekem egy borzasztó gyanúm van, hogy miért történik annyi zsebmetszés a pályaudvarokon és más nyilvános helyeken – hát mindjárt meg is mondom… ennek azok a táblák az okai, amik ilyen helyeken ki vannak akasztva, és amiken az van írva – hogy óvakodjunk a zsebtolvajoktól… Ez így van, ahogy mondom, én nem utazom paradoxonokban, mint te… Igenis, ezek a táblák az okai, mégpedig a következő módon. Az emberek megállnak az ilyen táblák előtt, és elolvassák. Amint elolvasták, megijednek, eszükbe jut a pénzük – és egy csaknem öntudatlan reflexmozdulattal odakapnak a kabátzsebükhöz vagy a nadrágzsebükhöz vagy a harisnyájukhoz vagy akárhová, ahol a pénzüket hordani szokták, hogy megvan-e még. Egyéb se kell azonban a zsebtolvajoknak, akik jó pszichológusok és emberismerők, és e célból direkte az ilyen táblák körül tartózkodnak, és figyelik az embereket. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a zsebmetszés legnagyobb nehézsége annak megállapításában rejlik, hogy hol hordja a pénzét az áldozat – ha ez megvan, a többi már gyerekjáték…


1918. szeptember 29.

– Tudod-e, milyen andalítóan szép a polgármester hirdetménye a spanyolnátha ügyében? Én nem tehetek róla, de könny szökött a szemembe, olyanfajta érzésem volt, mint amikor az ember fürtös kis gyermeket lát édesdeden aludni az erdő közepén – könny szökött a szemembe, részint a meghatottságtól, részint a spanyolnáthától. Van ezen a plakáton minden, ami szép és jó, le van írva a spanyolbetegség és hogy az milyen veszedelmes. A polgármester többek között felszólít bennünket, hogy a vasutat és a villamost csak a legszükségesebb esetekben használjuk. Hát tudod milyen bájos ez, milyen kis biju, egy Wilde-aforizma, egy aperszü, egy aranysulánk. Hogy vasúton és villamoson csak akkor utazzam, amikor szükségem van rá – szóval ne utazzam villamoson és vasúton, ahogy rendesen szoktam élvezetből, mulatságból, mámorból, dorbézolásból, fényűzésből, dáridóból, kéj hajhászásból, kicsapongásból, hanem csak szükségből utazzam – hogy egy időre mérsékeljem szertelen és vad mulatságomat és szórakozásomat, a villamoson való utazást. Könnyekig meg voltam hatva e nagy szavaktól, melyeket egy nagy lélek inspirált a nagy és nehéz idők szellemében – és teljesen megértem szent és nehéz kötelességemet. Mélyen meg vagyok győzve és lelkesedésemben még tovább is megyek, mint amennyire kérnek a polgármesteri szavak – ígérem, hogy ezentúl a fogamat is csak akkor huzatom ki, ha igazán szükség van rá, ígérem, hogy negyedik emeleti ablakunkból ezentúl nem ugrálok le az utcára, csak úgy ukmukfukk, mint ahogy szoktam, hanem csak akkor, ha ég a ház és a lépcsőn már nem lehet lemenni, szóval szükség esetén. Ígérem, hogy az állatkerti hiéna ketrecébe csak akkor dugom be a karom, ha már semmiképp nem tudok ellenállni a vágynak, hogy megsimogassam – és ígérem, hogy különféle plakátokat és hirdetményeket csak a legnagyobb szükség esetén olvasok el. Szóval mikor már elmúlt a spanyolnátha.

* A szövegek fölötti dátum a lapban való megjelenés időpontját jelzi

Forrás: A feleségem beszéli. Összeállította: Urbán László. Noran, [Budapest, 1997, 2016]


2019. január 23., szerda

Karinthy Frigyes: A feleségem beszéli (4)

1917. október 18.


– Már régen elhatároztam, hogy nem olvasok többé újságot, mert nem érdemes, de ezek a napok végleg meggyőztek róla, hogy kár minden érdeklődésért, amit rátok fecsérel az ember. Kezembe veszek egy ilyen tizenkét oldalas ünnepi számot, hogy mondok, ha legalább nem töltöm az időt, ha kicsi az újság, nyilván tömören és velősen közölnek majd benne mindent, amit máskor hosszú lére szoktak ereszteni – hát az első cikk arról kesereg, hogy milyen rettenetes papírhiány van, aszongya, bocsánatot kérünk olvasóinktól, hogy ezentúl csak tizenkét oldalon jelenünk meg, és így bizony nem felelhetünk meg azoknak a várakozásoknak, amelyek… szóval a megrövidített újságnak egy jelentékeny része arról szól, hogy milyen disznóság az, hogy meg vagyunk rövidítve, és nem írhatunk eleget, és így tovább. Mintha azt, hogy kisebb lett az újság, nem látnám magamtól is, mintha azt be kellene jelenteni, hogy még azzal is rövidebb legyen… Nem tudtok egyszerűek, rövidek, férfiasak, tömörek lenni? Muszáj nektek folyton panaszkodni, mint a vénasszony?…

1917. október 24.

– ...Most egyik anyag drágább, mint a másik, és ebből egyáltalán nem az következik, hogy viszont a másik olcsóbb, mint az egyik… Ha én két nőre azt mondom, hogy az egyik szebb, mint a másik, attól még lehet mindkettő elég randa, csak az egyik nem annyira… Én arról beszéltem, hogy a kávét nem lehet többé firnisszel hamisítani, mert a firnisz drágább lett, mint a kávé, és a firniszt nem lehet radírgumival hamisítani, mert a radírgumi drágább lett, mint a firnisz, és a radírgumit nem lehet tehénbőrrel hamisítani, és a tehénbőrt nem lehet tehénborral, és a tehénbort nem lehet suviksszal, és a suvikszot nem lehet macskamézzel, és a macskamézet nem lehet lőgyapottal, és a lőgyapotot nem lehet kutyaharapással, és a kutyaharapást nem lehet többé kutyaszőrrel gyógyítani, akarom mondani, hamisítani, mert a kutyaszőr is drágább lett, és nem érdemes kávéval hamisítani, mert a kávé annál is drágább – úgy van, ez egy kör, de egy olyan kör, aminek minden pontja különböző távolságban van a tisztesség központjától, de egyik sincsen közelebb a másiknál.

1917. december 22. 


– Én igazán nagyon szeretem a Pistikét, hiába, aranyos egy gyerek, de azért kezdem már unni ezeket a vendégeket, akik dicsérik nekem, mintha összebeszéltek volna, egészen egyformán, mindegyik azzal kezdi, hogy már sok gyönyörű gyereket láttak, de egy ilyen egy csodálatos szépséget, amilyen az a Pistike, még nem, mert ez olyan, mintha festve volna, ez a gyerek (megjegyzem, a képére meg, ami tényleg festve van, azt mondják, hogy olyan, mintha élne), aztán mindegyik odavan, mikor mondom, hogy még csak kétéves, hogy hogy lehet az, hiszen olyan fejlett, mint egy ötéves gyerek, ami mégis csak túlzás. De eddig még rendbe volna a dolog, amíg nem kezdik a "kihez hasonlít" kérdést feszegetni: attól aztán el lehet szédülni, amit ezzel kapcsolatban beszélnek. Az egyik azt állítja, hogy egészen az apja, a másik esküszik, hogy egészen az anyja - ezen összevesznek, részletekre térnek, vitatkoznak, kijelentik becsületszavukra, hogy a szeme, az egészen az apja, de az orrába már van valami az anyjából, ellenben az álla, az mintha egy kicsit az apjáé volna, profilból nézve, elölről inkább az anyjáé. Tegnap két vendégem csaknem összepofozkodott ezen: a végén már ilyeneket hallottam csak a társalgásból, hogy nagyon téved, zufellig, mert a szeme, az egyszerűen ki van vágva az apjának az orrából, ellenben a füle az tényleg az anyjának a szájához hasonlít. Tekintettel, hogy a gyereket éppen a fürdőből szedtem ki meztelenül, mikor a vendégek jöttek, gyorsan kiragadtam a karmaik közül, nehogy a végén olyan részletekre találj[a]nak rátérni, amelyekben kapcsolatban legalább is kínos lett volna a reménytelen, sőt mondhatnám, tárgytalan vita, hogy az illető részlet az apjához hasonlít-e, vagy az anyjához.

1917. december 27.

– Na látod, ugye megmondtam neked, hogy a végén mi, nők fogjuk megcsinálni a békét, hát kinek volt igaza? Mit meresztgeted a szemed, mintha nem olvastad volna a breszt–litovszki béketárgyalás első napját, amin a német kancellár – hogy hívják? Kühlmann? – azon kezdte, hogy „Fenségek, nagyságos asszonyom, uraim"?! ...hát kinek volt igaza? Mit dadogsz, hogy ebből mi következik, hogy ebből nem következik az, hogy egy nő csinálta meg a dolgot? hogy az egy szocialista agitátor, az a – hogy hívják? Bizenko? – ugyan, kérlek, ne nevettesd ki magad! nekem akarjátok beadni! jól ki volt az csinálva, mondhatom, értik a módját azok az oroszok! Nekem ne nagyképűsködj, csak nem akarod elhitetni velem, hogy ez a nő először látta ott azt a kancellárt? vagy hogy az a kancellár belement volna a tárgyalásba, meg hogy ilyen hidegben lemenjen Breszt-Litovszkba, ha nem beszélik meg előre, hogy hol fognak találkozni – ugyan menj! mi az, hogy ez egy komoly politikus, az a Kühlmann – ahogy az egy Kühl-mann, inkább warm-mann, fener-mann –, van az olyan kancellár, amilyen nőstény-cellár a Bizenko „nagyságos" asszony! Nekem ne vágj ártatlan arcot, te is nagyon jól tudod, hogy ez nem mehetett másképpen. Ejnye, de véded! nagyon belejöttél! hát csak eriggy fiam, miattam akár pakolhatsz is, mehetsz Breszt-Litovszkba, akár összevissza csókolhatod, örömödben, hogy megcsinálta a békét az a perszóna, ha annyira tetszik neked – de aztán ide be ne tedd a lábadat többé, értetted? alászolgája, nincs több szavam hozzád, szaladj a Bizenkóhoz, békülni – nekem az olyan béke nem kell, amiben asszonyok is részt vesznek, semmi bizenkóm nincs az effélében – megmondtam neked, hogyha nőktől függne, pláne ilyen nőtől, aki direkt az én férjemre pályázik, mint ahogy ebben a percben bevallottad, ezer évig tartana a háború, és sohase lenne vége.

1918. január 1. 

Na, csakhogy itt vagy! Mi? Hogy mért állok itt az előszobába kalapba és kabátba, hogy hová sietek? Te talán nem tudod, hogy ma Szilveszter-este van? Hát ha tudod, akkor meg mit csudálkozol? Vagy talán úgy gondoltad a dolgot, hogy mezítláb és hajadonfőtt megyek át Budára, daróccsuhát húzva a nyakamra, mint Gergely pápa, mikor Kanosszát meglátogatta? Ugyan, hadd el, bánom is én, hát Kanossza látogatta meg Gergely pápát, mit zavarod össze a dolgokat, nem arról van most szó - én itt arról beszélek neki, hogy Szilveszter-este van, ő meg Gergely pápával jön nekem!! mit csinálsz? leveted a kabátod? hát mit gondolsz, meddig várnak ott még ránk? Hogy hol?! ez hallatlan, te igazán őrült vagy, csak nem akarod elhitetni velem, hogy elfelejtetted, hogy a Gézáékhoz ígérkeztünk ma estére? Miii? Kicsodaaa?!!... Kicsodáék?!... Sándorék? Te meghívtad a Sándorékat hozzánk? mára? ma estére?!... mikor, te szerencsétlen? Két hete? Jézus Mária!! Hiszen már múlt héten mondtam neked, hogy a Gézáékhoz ígérkeztem: ugyan ne őrjíts meg, dehogynem szóltam, hiszen mondtad, hogy jó, jó, éppen azt a cikket írtad, mikor szóltam... Hát most aztán mi lesz, hiszen nincs egy falat kenyér a házban, még víz sincs... jézusmária, rohanj le gyorsan a házmesterhez, telefonálj Sándoréknak - én majd Gézáéknak telefonálok... ne kérdezz már annyit, telefonálj gyorsan, mert leugrom az ablakból... rohanj...
...na?!... Telefonáltál?!... Hálaistennek, én is! Hát mit mondtak? Rendbe van? Miii? Hogy nem jönnek?! Te szerencsétlen, hát mit mondtál nekik? Hiszen én azt telefonáltam Gézáéknak, hogy mi nem mehetünk oda, mert vendégeink jöttek... hogy jöjjenek el... gyorsan, rohanj, telefonáld vissza a dolgot... mit beszélsz? hogy Sándorék már el is mentek? hová? a Gézáékhoz? De hiszen a Gézáék ide jönnek... már el is indultak... na jól nézünk ki! ezt jól megcsináltad! most mit tegyünk? Vedd a kalapodat, mert ilyen blamázs még nem volt a világon, ami itt lesz... ezt is neked köszönhetem! Az egyetlen dolog, amit tehetünk, hogy gyorsan elrohanunk Sándorékhoz, hogy mire ők Gézáékhoz érnek, Gézáék itt legyenek nálunk... vagy hogy van ez a dolog? Megbolondulok - menjünk gyorsan egy kávéházba!

* A szövegek fölötti dátum a lapban való megjelenés időpontját jelzi

Forrás: A feleségem beszéli. Összeállította: Urbán László. Noran, [Budapest, 1997, 2016]

2018. december 26., szerda

Karinthy Frigyes: A feleségem beszéli (3)

1917. július 29.

– Többektől hallottam, hogy te okos ember vagy, nem tudom, mi igaz a dologból, de most alkalmad van bebizonyítani: én háromnegyed éve gondolkozom ezen a dolgon, ma végre elhatároztam, hogy nem tudom magamtól kitalálni. Naponta, amikor a Dunapartról jövök, a négyes számú villamosra ülök fel, amelyik bekanyarodik a Lloyd előtt és az Árpád utcán keresztül lejön a Parlament elé. Azaz hogy jönne, de nem jön: éppen erről van szó. Az Árpád utcában a négyes, amibe már elhelyezkedtem az ablak mellett, kivettem a negyedik kötetet és elkezdtem olvasni a 322-ik lapon, ahol abbahagytam – bejön a kalauzina és a tisztelettel felszólítja a közönséget, hogy szálljon le és szálljon fel egy másik négyesre, amelyik előttünk áll üresen. Mármost azt kérdem tőled, mi ez, mit jelent ez – mert a kalauz, akit megkérdeztem, nem tudja: ő ezt így csinálja, az apja is, a nagyapja is így csinálta, ő is így csinálta, ő is így csinálja, nem kérdi, miért. Mi ez? Mi ez? Mire jó ez? Ez egy szertartás, vagy szimbólum, vagy valami társasjáték, hogy le kell szállni mindenkinek és újra felszállni, ugyanannak a kocsinak az édes testvérére, aki ugyanarra megy, ugyanazon az úton? „Utolsó pár előre" című dolgot játszik velünk a társaság, hogy egy kicsit szórakozzunk – vagy mi az istencsodája? Legközelebb az Erzsébet körúton, a New York előtt, mielőtt továbbmegy a villamos, a közönségnek le kell szállni háromszor, körbefogózva, körül kell táncolni a villamost az „Erdő mellett nem jó lakni" dallamára…


1917. augusztus 23.


– Nem látsz a szemedtől, mit kérded, hogy micsinálok – láthatod, bemaszkírozom magamat: inkább add ide azt a tégelyt, hogy a parókát leszedjem a fejemről. Ugyan ne beszélj őrültségeket, dehogy szerződtem le, dehogy – van eszembe színésznőnek menni, legföljebb annyiban volna érdemes, hogy akkor mindig kéznél volnának ezek a kellékek és parókák és nem kellene drága pénzen beszerezni, mint így, ha egy fél kiló teához akarok jutni. – Ugyan hadd el, nem kell borogatás a fejemre, nincs semmi bajom, nem akarok lefeküdni, ne telefonálj sehová, ne akarj engem egy kicsit sétálni vinni, Budára, az Angyalföld felé – nem őrültem meg ismétlem, minderre egy fél kiló tea miatt van szükségem – és ha nem volnál műveletlen és indolens, mindjárt meg is értenéd, miről van szó. Arról van szó, hogy egy ember egyszerre csak két deka teát kap, ha bemegy a teakereskedésbe – nincs más hátra, át kell alakulni több emberré, ha többet akarok összegyűjteni. Először a Böskét küldtem be, aztán bementem én, aztán beküldtem a Böske sógornőjét, aztán megint a Böskét, az én régi kalapomban és felkötött állal, de hiába, ráismertek, hogy ő volt itt az imént és kidobták. Erre megint én mentem be, szőke parókával, balerinának öltözve, míg a két dekámat megkaptam, ezalatt a Böske átöltözött öreg, süket tábornoknak, az ajtóban találkoztunk, de még én sem ismertem rá, olyan jól volt maszkírozva, csak mikor a teát kérte. Ezután megint a Böske ment be, messenger boynak öltözve, azután megint én parasztasszonynak öltözve – a legutolsó alakításom egy fogatlan öreg, züllött napszámos volt, amit az „Éjjeli menedékhely" kosztümterveiből néztem ki egy színházi lapból. Annyi baj legyen, fő, hogy a fél kiló együtt van, meghívhatjuk Beöthy Lászlót teára – azt akarom megkérni, hogy protegáljon be a színiiskolába, ki akarom tanulni a dolgot most már egészen, mert jövő héten egy kiló kávéra lesz szükségem.



1917. augusztus 26.


– Naponta egyebet sem olvasok, mint ezeket a riportokat, hogy mit van pofájuk elkérni ezért meg ezért a kofáknak… Három éve harminc lap ontja a mérges jeremiádákat, persze eredménytelenül, mert senki nem intézkedik… Azt azonban nem veszitek észre, hogy amikor lelkesen és nemes rajongással leleplezitek a gaz árdrágítót: egyúttal fölvilágosítjátok a naivabb és még tudatlan árusokat, hogy az uzsorások mit mernek kérni büntetlenül – a vidéki, még romlatlan kofa a lapokból tudja meg, hogy az a kétszáz százalék, amit ő nyerni akar, milyen kevés ahhoz képest, amit Pesten nyerni lehet… Inkább ha tudjátok, írjátok azt, hogy a gyümölcs ilyen és ilyen olcsó, hogy a kofák angyalok – akkor a közönség nem fogja majd eltűrni, hogy nagyobb árakat kérjenek, mint amekkorát az újságban olvasott. Hazudjatok, hogy az igazság kijöhessen – én a kisfiammal jöttem rá erre a módszerre. Azelőtt, ha bömbölt és toporzékolt, szidtam őt, csúnya, rossz fiú vagy, mondtam – amire csak még komiszabb lett, és még jobban ordított. Mostanában egészen másképpen csinálom. Ha elkezdi a komiszkodást, egyszerre mosolyogni kezdek, és azt mondom neki, hogy ő egy aranyos, szelíd, jó kisfiú, egy drága. Nézd meg, hogy zavarba jön ettől, hogy elcsodálkozik, és hogy hagyja abba a bömbölést tágra meresztett szemekkel. Az emberekkel el kell hitetni, hogy jók, ha azt akarjuk, hogy azok legyenek.



1917. szeptember 8.


– A rémes drágaságot, ami most az egész világot sanyargatja, mindegyik állam úgy magyarázza népének, hogy azért van, mert az ellenséges országoktól nem lehet kapni semmit, amit eddig lehetett. Franciaországnak azért nincs szene, mivel Németország nem küld neki, és Németországnak azért, mert Franciaország nem küld. Te, ez egészen különös és rejtelmes dolog, nem? Nem jutott még eszébe ennek a két országnak, talán úgy lehetne segíteni a dolgon, hogy azt, amit Németország nem küld el, ezt használja fel Németország, és Franciaország is tegyen ugyanúgy. Különben is hihetetlen szamárságnak tartom az egész gazdasági harcot, aminek az volna a célja, hogy az egyik ország meggyengítse a másikat, és aztán leverje – az eredménye pedig az, hogy mind a kettő meggyöngül, tehát megint csak egyenlő erősek, és nem bírnak egymással… Nem egyszerűbb volna, ha inkább táplálnák, erősítenék egymást az ellenségek gazdaságilag, mindkettő abban a reményben, hogy mint erős, a másik erősnél egy fokkal erősebb lehet talán, mint amennyivel a másik gyengébb lenne nála, mint gyenge, ha ő is gyenge lenne. Érted? Akkor magyarázd meg nekem, mert én nem értem.


* A szövegek fölötti dátum a lapban való megjelenés időpontját jelzi

Forrás: A feleségem beszéli. Összeállította: Urbán László. Noran, [Budapest, 1997, 2016]

2018. december 18., kedd

Karinthy Frigyes: A feleségem beszéli (2)

Karinthyné Judik Etel, Gábor fiukkal
1917. június 3*.

– Hogy miért nincs tej, édes lelkem, hogy miért adok neked feketekávét reggelire, édes lelkem, csak éppen azt szeretnéd tudni szerényen, édes lelkem, azt megmondhatom neked, ha tudni akarod; te is megmondhatod nekik, azért, édes lelkem, mert nem kapunk, mert most egy új rendelet van, hogy a tejet nem reggel kapja meg a központ, hanem este kapja meg: eddig reggel kapta, úgyhogy mindjárt szét lehetett hordani, de ennyiben persze nem maradhatott, mert ennek az volt a hátránya, hogy a tejet tényleg meg lehetett inni – ezen a bajon most úgy próbált segíteni a város, hogy este küldi a tejet a központnak, este: abend, le soir, mikor az est mesélni kezd, és a lombok susognak, és így a tejnek van ideje reggelig összemenni, össze is megy. Isten áldja meg, mint az egyszeri ember, úgy összemegy, hogy reggelire, mire kávéba önteném, nem gyün ki a kannából, mit csináljak? ordítsak? forradalmat csináljak? lőjem le a minisztert? a tej miatt? nem mehetek tejjel a falnak.


1917. június 7.

– Hát kérlek szépen, sikerült mégis beszerezni valamit, méghozzá nagyon olcsón, az egész egy kis utánjárás, ez se sok, mindent elintéztem a házban, hiába, egy ilyen bérkaszárnyában minden megvan, csak az ember jóban legyen a boltosokkal, hát kérlek szépen, tudod, a trafikos már régen ígérte azt a két kiló cukrot, ha szerzek neki öt kiló zsírt – ez most sikerült, beszéltem a papírkereskedővel, aki holnapra elküldi a zsírt, feltéve, hogy pár cipőt, amit a suszternek ígért, ha a trafikos a hentestől meg tudom kapni neki azt a három fűszeresnek átadja a fél kiló paprikát és megkapja tőle azt a kétszáz mirjamot, amit az én közvetítésemmel szerzett a szenestől a puceros két mázsa kokszért cserébe.


1917. július 8.

- Hogy még mindig nem vettem meg a Pistikének azt a szandált, édes lelkem, hát kérlek, először bementem az "Er-Gó" cipőcsarnokba, ott kértem egy harminckettest, mivel a Pistikének harminckettes kell, de azt mondták, ez a szám egyáltalában nincsen, 20-astól 39-esig nincs gyerekcipő, belátható időn belül nem is lesz - kérdésemre, hogy miért nem, azt felelték, hogy azért, mivel ezt kéri mindenki, tehát ebből nem is lehet - ellenben ha parancsolok, van nagyszerű gyerekcipő 48-tól 156-os számig, ilyen gyerekcipőt ugyanis nagyon ritkán kérnek, tehát ebből van. Kérdésemre, hogy az a tízezer pár cipő, amit a polcon látok, milyen, megmutatták, hogy azok olyan ötszögletes cipők, belülről szögekkel, és miután fejalakjuk van, tehát felhúzni nem lehet őket, ennek következtében nem igen veszik és így óriási raktár van belőlük, most is rendeltek ötvenezer darabot. Ugyanezt mondták a "Bal-Ga" cipőpalotában és a "Mar-Ha" cipőkéjkertben, ahol a terem közepén szökőkút is van, fontaine lumineuse, azonkívül cigányzene, büfé és könyvtár, forgatható padló és két emelet kristálylépcső, minden vendégnek külön csillár, mosdó és hajfesték - ellenben abban a számban, kérem, amibe kérni tetszik, nincs cipő - hát honnan tudja, kérem, hogy milyen számot kérek? mondom csodálkozva, onnan, aszongya, hogy mindenki azt kéri, 16-os számtól 47-esig - nem értem, pedig 129-től 467-es számig óriási raktárunk van cipőből.


* A szövegek fölötti dátum a lapban való megjelenés időpontját jelzi

Forrás: A feleségem beszéli. Összeállította: Urbán László. Noran, [Budapest, 1997, 2016]

2018. december 11., kedd

Karinthy Frigyes: A feleségem beszéli (1)

Karinthy Frigyes első felesége igen tehetséges színésznő: Judik Etel, aki a Boga becenévre is hallgat. Október 17-én volt száz éve annak, hogy az első világháború végén a fejét Európa-szerte felütő spanyolnátha járvány áldozata lett. Az író soha sem tudta kiheverni a veszteséget, legendás szerelmi kapcsolatuknak úgy látszik, nem csak regényes története, de mélysége is volt: Karinthy hónapokon át rapszodikus naplófeljegyzésekben adott hangot vesztesége miatti fájdalmának. A naplóból barátja, Ascher Oszkár közölt részleteket 1938-ban a Nyugatban, ezekből válogattunk.

„Október 28.
A lelki sérülés nem gyógyul be soha: de hozzászokik a lélek. Úgy érzem, agyamban daganat képződött, vagy egy éles idegen tárgyat döftek bele, amikor ő meghalt – ezt a kést nem húzhatom ki belőle többé, mert hiszen ő halott marad (csak ha feltámadna, ami lehetetlen), de idővel hozzászokik majd az agyam a késhez és járni fogok vele, mint aki golyót hord a koponyacsontban. Nyomorék lettem, egész életemre.
A legrosszabb napom ma volt. Délután krízisen mentem át: órákon múlt az életem. Elolvastam a leveleket, amiket Berlinben írtam hozzá – éjjel-nappal együtt voltunk és mégis leveleket írtunk egymáshoz, oly rettenetesen és tébolyultan szerettük egymást. A leveleket eltettem.
Én nem sajnálom őt, hiszen meghalt.

Október 30.
Nem bírom elviselni. Beledöglöm és nem lesz kár értem — ő érte kár volt. Ma egész nap terveket dolgoztam ki a múltra: felidéztem száz jelenetet, amik eszembe jutottak: Margitszigeten ülünk, ballagunk hazafelé, este, szótlanul, egymás mellett. És én kidolgozom pontosan, hogy mit mondjak neki.

November 12.
(Hatvanyéknál ülök a kandalló előtt.)
Itt aludtam és egész éjszaka róla álmodtam. Valamelyik régi lakásukat kerestem, ahol B [*] -vel laktak együtt. A házvezetőnő mondta, hogy itt laktak, de már nincsenek itt és szidni kezdte B-t, hogy nem fizetett. Én erre elmondtam neki, hogy azóta sok év telt el, a gyönyörű asszony az enyém volt, de sajnos nemrég meghalt spanyolban. Dicsekedtem a házvezetőnőnek.
Aztán azt álmodtam, hogy beszélek vele…

1919. január 13.
Mondd, halott, te könnyekből élsz? Mennyi könnyre van még szükséged? Óh, mennyit sírtam már, azóta! de ha tudnám, hogy kell neked, hogy könnyekkel kimoshatnálak a föld alól, nemcsak este sírnék, amikor szoktam, de sírnék reggeltől estig, boldogan és szabadon; elárasztanám könnyel a temetőt és könnyek szennyes csatakján úszna a koporsód.”

*

1918. szeptember 29-én a nagyközönség még olvashatta a Pesti Naplóban Karinthy jegyzetsorozatát, amelynek A feleségem beszéli címet adta. Az volt a sorozat utolsó közleménye – és nem véletlenül szól a spanyolnátháról, amely Boga halálát okozta. A két éven át rendszeresen írt sorozatot 1997-ben gyűjtötték össze s jelent meg a Noran kiadásában, majd 2016-ban újabb, bővített kiadásra került sor (szerkesztette Urbán László).

A könyv borítóján (egyebek mellett) ez áll:

„Karinthy hősnője, a »feleség« átlag pesti háziasszony: aranyos butuska, drága fecsegő, kotnyeles locsi-fecsi, de egyvalamiben varázslókat, bűvészeket és akadémikusokat megszégyenítő tehetség: családja túlélésének biztosításában. Fantasztikus trükkökre, merész átváltozásokra és hajmeresztő tranzakciókra képes, hogy beszerezhesse a mindennapi zsírt és kávét, hogy a semmiből jólétet teremtsen, hogy szép és vonzó legyen akkor is, amikor már tökéletesen kiürültek az üzletek, amikor a legelszántabb férfi is azt mondaná: nincs tovább!
A pragmatikus csoda-háziasszony természetesen józan szkepticizmussal viseltetik a világ őrült dolgai, a hadijelentés-hazugságok, a sajtó csúsztatásai, a forradalmak és ellenforradalmak iránt. Józan és földhözragadt tárgyilagossága pillanatok alatt leleplezi a Magyar Hivatal idiotizmusát, a rendeletek hülyeségeit, a bolsevik világmegváltó frázisok csalárdságát, a parlamenti szófacsarások impotenciáját, a háborús uszítók és a békediktátorok csörtetését...”

Erősen szelektív, hamarosan induló tallózásunk jelzés és híradás a száz évvel ezelőtti életről és halálról. 

Forrás: Káfé Főnix

2018. szeptember 20., csütörtök

A tízezer forintos fej

Rózsa Sándor története kész aranybánya – mi se állhatjuk meg, hogy ne folytassuk. Hány szerző és könyvkereskedő, ponyváról árusító élt meg belőle, miközben ő élet-halál kalandjait vívta, hol a csendőrökkel, hol meg harcostársaival. A haramiavezér elveszejtése mindenkinek jó üzletet jelentek. Meg is próbáltak élni az alkalommal...

A szegedi várnak még nem volt se grófja, se Laucsikja.
A „nagy paraszt“ pedig már magasra kiemelkedett a puszták fölé. Ott suhogtatta karikását, karabélycső villogott barna kezében. A szegénylegények hűségesen forgatták rá szemeiket, parancsára várva.
Azt mondják, soha azelőtt, se azután nem nevetett Rózsa Sándor akkorát, mint mikor meghallotta, hogy tizezer forint van kitűzve a fejére.
Odakiáltott a Katona Pál komájának tanyaudvarán az asszonyhoz:
— Komámasszony, már csak hozza ki a legfényesebbik tükrét a házból. Nem szoktam belőle fésülködni, de most megnézem ezt a tizezer pengőforintos fejemet.
Meg is nézte magát a tükörben, mert hizelgett neki ez a dolog nagyon, aztán elkiáltotta magát:
— Hát majd odatartom a nyakamat, hogy megszolgáljon érte, a ki a tiz darab ezrest a tarisznyába teszi!
Másnap éjszaka megállitotta a félegyházi vonatot nyolczadmagával, odanyargalt a vonatvezetőhöz s a következő üzenetet küldte be a szegedi torony alá:
— Azt üzeni Rózsa Sándor, hogy itt vár a tizezer pengőforintos feje a hármas-határnál.
Persze, senkinek se jutott eszébe elmenni azért a várakozó fejért.
Utálta ezt a csendességet a „nagy paraszt“.
Kiállt a puszta közepébe s százszor is bekiáltott a torony alá dühében:
— Gyáva!
S mivelhogy nem volt ellenség, akire rálőjjön, czélbavette a toronygombot, mely a napfényben messze beragyogott a délibábos rónaságba.
Ebbe is beleunt, kihivására nem hangzott válasz semerről, csend volt. És akárki mit mond, ez a csendesség volt a legjobb fegyver a „nagy paraszt“ ellen. A vezéri talentum toporzékolt a nagy csendességben. Ellenség kellett neki. Az pedig, mint mondják, mindig olyan stratégiai tervet csinált, hogy a tízezer forintos fejjel sohse találkozzék. Hát ez tűrhetetlen volt már, a haramia-vezér meggyülölte a nagy csendet s a Károlyi-puszta „kutyanyaki csárdájában“, mikor busán leborult az asztalra, belemordult a czimbalom szavába:
— Hátha még én becsületes ember is lehetnék!
Rózsa Sándor becsületes ember!
Nem mese, kérem, ez a gondolat belekapaszkodott a haramia agyába s tán a szivébe is. Történet van erről, beigazolt történet.
Az uj koronás királyt várták Szegeden 1857-ben.
Idebent ez volt a nagy esemény, odakinn a tanyákon pedig az, hogy Rózsa Sándor megunta a betyáréletet.
Rózsa Sándor becsületes ember!
Gúnyosan nevetett az erdő, melynek visszhangja szajkó módra betanulta a nevét, a madár, mely megriadva száll, ha meghallja lova dobogását, a susogó bokor, melynek gyökerei pirosak a vértől.
Nem törődött a nevetéssel. A tízezer forintos fej a buzakalászok között elringatta magát az első szelíd gondolat bölcsőjében s a hajnalcsillag még fönt ragyogott, mikor kész volt a tervvel, mely a becsület útjára vezet.
Rózsa Sándor azt gondolta ki, hogy odajárul a koronás királyhoz kegyelemért. De miképen jusson a fölséges ur elé? Audiencziát bajos volna kérni. Hát majd audiencziázik ő a maga módja szerint. Lóháton.
Kiválasztja a legszebb csikót az alföldön. S azt egy sötét éjjel a szabadkai Vojnics-tanyán találta meg.
Az aranyszőrü, hosszú sörényű, vékony lábú, karcsú csikót ahogy meglátta, rátette a kezét.
— Ez alám való!
Aztán odafordult a nagyságos gazdához:
— Elhiszi-e az ur, hogy becsületes dologban járok? Hát elvihetném ezt a jószágot, tudom, utánam se lőne. De meg akarok fizetni érte. Mi az ára?
Hétszáz forintban megalkudtak. Rózsa Sándornál nem volt pénz, a földesur hitelbe is odakinálta a csikót, de nem fogadta el.
— Majd eljövök érte a hétszáz forinttal.
A haramia-vezérnek legmeghittebb embere Katona Pál komája volt. Ennél tette le a pénzét s most is háromezer forint volt nála. Katona Pál visszahőkölt, a mikor Rózsa Sándor előrukkolt neki a tervével.
— Adja kend ide a pénzemet, megveszem azt az aranyszőrü csikót, aztán ha majd végighintózik ő felsége a szegedi utczán, odarepülök mellé, ezt az irást pedig a lábához vetem.
A kegyelem-kérvényt kivette a szűre ujjából. (Egy álmoskönyvben volt elrejtve.)
Katona Pál estére igérte a pénzt a komának, estig pedig a feleségével együtt kitervezte, hogy elvágja Rózsa Sándor elől a becsületesség útját.
Elárulják. Megmarad nekik a háromezer forint, ezenfelül a fejéért kapnak tízezret.
Alkonyatkor előbujt Rózsa Sándor a boglyaszobából. Subája nyakába volt akasztva s jóestét dörmög az asszonynak.
— Hol van a koma?
A menyecske megrendül.
— Odakint a marha-akolban. Azt mondta, ha keresi kend, oda küldjem.
A „nagy paraszt“, megrázva subáját, kifordult a konyhaajtón s mit sem sejtve, bekullog a marhaakolba.
Katona Pál óriás alakú, izmos ember volt. Hangos köszönéssel fogadja a komáját.
— Hát azért a kis pénzért jöttem, Pali! — szól Rózsa Sándor.
— Mindjárt, komám, mindjárt! — felel Katona Pál s amint fordul, hátul a kezében tartott vaspántos lőcs megsuhan zúgva a levegőben.
Mint egy sebzett oroszlán, úgy ordított föl Rózsa Sándor, kit a lőcs főben talált. Nem volt elég erős neki még se ez a csapás. Csak a subája ne volna a nyakába kötve, hogy a karabélyhoz érhetne a keze. Miután ez nem sikerült, a két vasember birokra kelt.
Küzködés közben, a mint a földre terültek, eldördült Rózsa Sándor karabélya s a golyó Katona Pál karjába fúródott. A haramia-vezér vak dühvel kel térdre, hogy legalább még vagy tizet lőjjön bele a komájába, de a mikor a fegyver után nyúl, az akolajtóból lesuhan tízezer forintos fejére egy éles balta.
Katona Pálné tartotta a kezében.
A „nagy paraszt“ vérében feküdt. Egy asszony tette először tehetetlenné. (A ki az urát elvesztette, de a tízezer forintot megkapta.)
Éjszakának idején összeszaladt egész Csorva, az eszméletlen állapotban levő haramia-vezért beszállították a tanyaházba, ott körülvették fegyveres emberek az ágyát. Még halva sem biztak benne. De nem is volt halva.
Éjfélkor megrándul a tízezer forintos fej az ágyon, fölveti a szempilláját s a mint meglátja a fegyveres embereket, fölordit:
— Ha kiszabadulok, akkor Csorva menjen az égbe lakni...
A budai várban halálra itélték. Mégis elérte a czélját a „nagy paraszt“, ha nem is úgy, a hogy tervezte.
Kufsteini börtöne ajtaját a királyi kegyelem nyitotta meg az első királykisasszony születésekor. Itthon aztán ő játszotta a királyt, nagylelkű itéletet mondott Csorva fölött:
— Pardont adok most az egyszer én is egész Csorvának!

Forrás: Betyárok. Történetek az alföldi rablóvilágból gróf Ráday korában. Irta: Rió. Szeged, Gönczi I. József könyvkereskedő kiadása, 1897.

2018. szeptember 5., szerda

Rózsa Sándor és 1848

Rózsa Sándor örök témája a magyar irodalomnak és a népszerű olvasmányoknak. Ha jól megnézzük, a szép nevű betyár mindenütt megfordult, ahol valami történt, s legtöbbször az igazság oldalán kereste a helyét. Legalább is a fennmaradt legendák szerint.
Most egy olyan könyv került a kezembe, melynek szerzője Csaba - ami természetesen álnév, de maradjunk ennyiben - s amely a történetmesélés egyszerűségével rögzíti a neves szegedi betyár élettörténetét. Ebben a legendák szerint 1848-nak is nagy szerepe volt. (Bakter Bálint)

*

A delizsánsz meg más egyebek

Mikor még gőzkocsi nem volt, a vasutat a delizsánsz helyettesítette. Ez afféle nagy, kényelmes alkalmatosság volt, melybe elfért vagy tiz-tizenöt ember az úti podgyászával együtt. Egy bizonyos útvonalon közlekedtek az ily kocsik, amiket biztonság kedvéért nyolcz-tiz lovas katona kisért. Egy-két közbe eső állomáson pihenőt tartott a kocsi, itt lovat váltottak, az utasok megebédeltek és mentek tovább az alkalmatossággal.
Szeged és Temesvár közt is közlekedett ilyen postakocsi (mert hivatalosan ez volt a neve.) Rózsa Sándorék megcsömörlöttek már a sok hintótól. Ilyen postakocsira fájt a foguk. Vakmerő elhatározásukban nem vették számon, milyen őrizettel járnak a delizsánszok és hogy mi jár azért, ha ilyenre emelik kezöket. Elhatározták, hogy kirabolják a temesvár-szegedi postakocsit.
1846-ot írtak a kalendárium-csinálók. Rózsa Sándor bandája akkor vagy tizenöt emberre rúgott. Ezt éppen elegendő nagynak ítélte a vezér vakmerő terve végrehajtásához.
A hoszu ut fáradalmaitól elcsigázott utasok már alig várták, hogy Szegedre érjenek.
Alig volt a kocsi másfélóra járásnyira a várostól, mikor Rózsa Sándorék rajta ütöttek. A katonák, akik a kocsit kisérték, egyben le voltak fülelve. Puskáikat elszedték a betyárok, kezöket hátra kötözték és sorba oda kötögették őket az utszéli fákhoz. Mikor ezzel készen voltak, neki láttak az utasok megdézsmálásának. Sorba kikutatták mindegyiknek a zsebét, az uraktól elvették az óráikat, az asszonyoktól a fülbevalóikat, a nyakékszereiket.’ Nem telt belé fél óra, nem volt a kocsin egy rézkrajczárnyi értékű dolog.
A kocsin egy bécsi kereskedő is utazott az életepárjával. Szörnyen káromolta ezt a kutya országot, ahol ilyesmi megtörténhetik. Rózsa Sándor nem tudott sokat németül, de annyiból mégis értett valamit, hogy mikor a német azt mondta fogcsikorgatva «Verfluchte Madjaren», hogy az káromkodás és nem imádság. Kibontotta karikását, suhintott egy nagyot, hogy a bécsi köcsögkalap messze röpült a gazdája fejétől.
—- Köszönd meg német, hogy nem vettem egy arasznyival lejebb a karikást, külömben a fejed jutott volna a kalapod sorsára. De tanuld meg, hogy a magyart még akkor sem szabad szidnod, ha betyár-ember.
Nem is szólt egy kukkot sem, de tán a felesége sivalkodását sem hallotta már, úgy elvette hallását a füle mellett elsüvitett karikás suhintása.
Egy kövér temesvári hentesné, aki a lánya látogatására utazott föl Pestre, sehogy se tudta lehúzni ujjáról a gyűrűt.
— Sohse vesződjék vele az asszonyság, vigasztalta Halász Zsiga, a Rózsa Sándor vezér-pajtása. Vigye el emlékül a lányának Pestre és mondja meg neki, hogy a Rózsa Sándorék küldik emlékül.  De megmondja ám !
Az egész kocsi népsége közt nem akadt egy, aki feloldozta volna a katonákat a kötelektől és igyekeztek volna a rablóknak ellenszegülni. Mikor vége volt a fosztogatásnak, a rablók sorba álltak, tisztelegtek a fákhoz kötözött katonáknak és pár percz múlva illa berek, nádak, erek, csak egy messzi porfelhő mondott hirt felőlük.
Hanem ez a rablás a Rózsa Sándor szabadságába került. Most már kimondták, hogy törik-szakad, de kézre kell keríteni a haramiát. Valóságos hadjáratot indítottak ellenére. Végtére is csak úgy tudták elfogni a dorozsmai csárdában, mikor magában volt és körülsánczolták a katonák a házat.
Törvény elé állították és öt esztendőt mértek ki rá. De csak két esztendőt ült.
Akkor kegyelmet kapott. Kossuth a megtért haramiát embereivel együtt katonává fogadta.
Lettek is olyan katonák, hogy egész Bácska remegten remegett nevük hallatára. Mert hogy a ráczok ellen mentek. 
De ezt majd máskor mondom el. Itt inkább egy másik históriát akarok elmondani, amelyik Rózsa
Sándor második elfogatását mondja el. Ez tizenegy esztendővel az első után történt, 1857-ben. Éppen az uj királyt várták Szegeden. Azaz, hogy uj csak azért volt, mert a nemzet kezdett kissé megbékülni és — felejteni. Ferencz József ez alkalmat akarta felhasználni arra, hogy beutazza Magyarországot. Mindenfelé nagy ünnepségekkel várták, következéskép a szegediek sem akartak az utolsók lenni azok közt, akik kitesznek magukért.

Rózsa Sándor nagy dologban törte a fejét. Elhatározta, hogy becsületes emberré lesz. Valamit «szerzett», abból telik egy kis földre, házikóra. Ott megvonul majd szépen és nem is gondol többé a betyáréletre.
De hát hogy lehessen ez? A fejére tízezer pengő volt kitűzve. A betyár valósággal büszke volt arra, hogy őt ilyen nagyra taksálták. De hát mikor ehhez a fejhez oly nehéz volt jutni!
Egyetlen ember tudott csak Rózsa Sándor minden titkáról. Katona Pál volt ez, a komája. Ennek elárulta a tervét Rózsa Sándor. Katona Pálnál volt a haramia megtakarított pénze. Háromezer pengőjét kérte tőle.
A koma egyre halogatta a dolgot és igyekezett lebeszélni Sándort a tervéről. De az csak nem akart tágítani.
— Hát csak gyüjjék kend este hozzám, megkapja a pénzit.
Este csakugyan eljött Rózsa Sándor a csorvási tanyára. Hej, ha tudta volna miben töri fejét a koma!
Katona Pál ravasz ember volt. Úgy okoskodott, hogy a komának nála megtakarított pénze háromezer forint. Igen ám, de neki lehet éppen négyszer annyija, hiszen tízezer pengő van kitűzve a fejére! Már most ha ő kiszolgáltatja a Rózsa Sándor fejét, a háromezer pengő is megmarad, meg a tízezer forintot is megkapja.
Este beállít Sándor. A koma is, a felesége is barátságosan fogják.
— Hát csakugyan megmaradtál szándékodnál, Sándor?
— Meg én.
— No hát ha igy van, kerülj be az istállóba velem. Ott van a pénzed.
A fériak kimennek az istállóba. Alig hogy beteszi a lábát Rózsa Sándor, még csak körülnézni sincs ideje, Katona Pál hátulról egy hatalmas doronggal úgy fejbe kólintja, hogy a haramia majd hogy földre nem szédült tőle. De csak majd. A következő pillanatban már újra eszinél van.
— Ahán, hát igy akarjuk visszaadni pénzünket ?
Puskájához nyúlna, de ehhez már nincs ideje. A két ember ökölre megy. Hatalmas az ereje mind a kettőnek. Végre is Katona Pál kerül alul. Hát most aztán Istennél a kegyelem. A haramia első dolga, hogy belé lövi puskáját a komába. Többet is küldene belé, de ekkor hátulról hatalmas baltavágás éri: Katonáné jött az ura segítségére.
A haramia elterül a földön. Úgy látszik, mintha meghalt volna. Pedig dehogy. Csak a nagy vérveszteség aléltatta el. Hamarosan össze szalad az egész falu. Másnap azután elvitték Rózsa Sándort. El is Ítélték újra halálra. De királyi kegyelemből Kufsteinba vitték. Itt maradt egészen 1868-ig, mikor újra megnyílt börtöne ajtaja.
Katonáné csakugyan megkapta a tízezer forintot a Rózsa Sándor fejéért. De arról a vidékről úgy eltűnt, hogy hírét se hallotta soha senki erre. Jól is tette. Nem lett volna tanácsos össze találkoznia valamelyikkel a Rózsa Sándor emberei közül.

Rózsa Sándor és emberei a szabadságért


Rózsa Sándor Kossuthnál
1848-ban.

Hová lett a fényes csillag
A ragyogó égről?
Szólhat még a magyar nóta
— Úgyis oly bús már rég óta —
Magyar dicsőségről?

Szabadságunk, erős várunk,
Nem épül föl többé ?
Ha ledőlt, ha sirját ásták
Rút irigység, rút galádság
így lesz az örökké ?

Debreczeni nagytemplomra
Sötét felhő szállott . . .
Magyarország dolga bajos
Igazáért Kossuth Lajos
Ott mond imádságot.

Meghallgatja az ég ura
Vagy elfordul tőlünk!
Rút irigység, rút galádság ?
Sirunkat ha most megássák
Marad hír felőlünk ? . . .

Kossuth Lajos nagy szomorú,
Elborult a lelke . . .
Rossz hírekről, vereségről
Leáldozó dicsőségről
Olvasgat egy este.

Éjfélre jár . . . Nem jő álom
Mégsem a szemére,
S im egyszerre kopogtatnak.
Ilyen későn mit akarnak ?
Sugár paraszt lép be.

«Kormányzó ur, meginstálom
Ha ilyenkor jöttem.
Ilyen már a természetem
Aztán nappal nem tehetem
Pallos van fölöttem.

Úgy hallottam veszélyben a
Haza szabadsága.
Tamásinál bitang ráczok
Pusztítják a magyarságot
S törnek orvul rája.

Kormányzó ur, meginstálom
Azért jöttem én el.
A vétségünk felejtse el
Rózsa Sándort fogadná el
Vagy ötven legénynyel.»

A kormányzó borús arcza
Fölvidámul egyben.
«A hazának bárki fia
Ha derék, ha haramia
Nem beszélhet szebben.

Rózsa Sándor, megbocsátva
Minden bűnöd, vétked
A hazának szent nevében
Szeretete szentségében
Fölmentelek téged.

Mert neved bár Rózsa Sándor
S vétked lenne tenger,
Ki a hazát úgy szereti
Szivemből azt mondom neki :
Emberem vagy, ember.

Daliás idők.

Csaba könyvének címlapja
Szép idők voltak azok! A magyar történet könyvében arany betűkkel van fölirva az 1848—49-iki szabadságharcz. Soha nemzet nem mutatta a hősiességnek olyan fölemelő példáit, mint ekkor a magyar. Damjanich, Bem, Guyon, Görgei — sorban vonulnak el lelki szemeim előtt, dicsőségtől koszoruzottan, glóriás koronájával a hősiességnek, vitézségnek . . . .
Mikor a nemzet apraja-nagyja síkra száll szabadságáért, nem maradhat el, akinek keblében s z í v dobog. Rózsa Sándor szive is megmozdult. A haramiában is föltámadt a hazaszeretet.
Egy nap fogta magát és alázatos instancziát irt Szeged városához, hogy engedné meg magának és embereinek a katonasorba való állást. Az akkori legnagyobb újságban, a Kossuth Hírlapja czimüben, olvashatni a következőket:

«A Szeged környékét rettegésben tartó Rózsa Sándor nevű hirhedett rablóvezér,
a szegedi magisztrátust azzal lepte meg, hogy azon esetre, ha neki teljes bünbocsánatot biztosítanak, hajlandó kétszáz derék lovasával az ellenség ellen indulni és azokat, mint vezér, mindenféle szükséges fölszereléssel ellátni. Ajánlata elfogadtatván, bejött a városba, saját zászlaját kibontotta és a néphez gyújtó beszédet tartott, melyet ezerszeres éljennel fogadtak az emberek.»

Az alföld összes szegénylegényei lelkesedéssel csatlakoztak Rózsa Sándorhoz. Hej, de szép válogatott csapat volt az! Bizony akármelyik generális is büszke lehetett volna ezekre a viharedzett szép szál legényekre.
Rózsa Sándort a csapata, mint kapitányát tisztelte. Csodálatos rajongással voltak hozzá az emberei. Akár a pokol tüzén is keresztül mentek volna érte, ha úgy szól vala a kapitány parancsszava.
A Rózsa Sándor csapatát úgy hívták «kék gatyások». Sok jót beszélt felőlük a hir.
Perczel Móricznak bizony nagy segítségére voltak a bácskai ráczok leverésében. Mert Mészáros Lázár hadügyminiszter ide rendelte őket. Egy 1848 szeptember hónapjában kiadott napiparancsa Nagy-Becskerekre rendeli a «kék gatyások»-at.
A nagy-becskereki osztály generálisa vitéz Kiss Ernő tábornok volt. Igaz magyar ember, rettenthetlen bátor katona, lángoló hazafi. Ámbár a tisztjei nem valami jó szemmel nézték a haramia-csapatot, szigorúan meghagyta, hogy a többi katonákkal egyforma bánásmódban kell részesíteni őket. De a generális épp akkortájt, mikor Rózsa Sándor csapatával Nagy-Becskerekre bevonult, valahol a Tisza mentén járt. Vetter Antal volt a helyettese. Nem valami szives fogadjistennel köszöntötte a «kék gatyások»-at. Még tiltakozó levelet is irt a kormányhoz, hogy a hadsereg nevében kéri Rózsa Sándoréknak másüvé való elhelyezését.
De a kormány máskép okoskodott. Egyszerűen ráirt Vetter tábornok urra, hogy a katona katona, még ha Rózsa Sándornak is hívják. Tisztelje hát benne és embereiben a szabadságharcz katonáit.
A tábornok ur tehát meglehetősen duzzogott a kemény visszautasítás miatt és mikor a hadsegéde egy napon jelentette, hogy Rózsa Sándor óhajtja nála tiszteletét tenni, erősen összehúzta a szemöldökeit, hogy igy meg úgy, majd ő kedvét szegi a haramiának, hogy a tisztes katonákat megcsufolja.
Mikor azonban előtte állott a hírhedt betyár, egyben máskép formálódott gondolkodása. A tábornok ur hátra hagyott irataiban igy írja le e találkozást: «Meg kell vallanom, hogy e hírhedt egyén külsejét illetőleg csalódtam, amennyiben eltekintve a szokatlanul dús fegyverzettől, egész külsején nem találtam semmit, ami rablóra emlékeztetett volna. Középtermetű, tagbaszakadt férfiú volt, kékszemü, haja és bajusza szőke, vonásai szelídek, semmiben sem vallók a rablómesterségre, ruházata olyan, minőt nemes urak nagyrésze viselt akkortájt Szeged környékén; fehérneműje is tiszta, urias. Az egyedüli dolog, amit neki mondtam, az volt, hogy tartózkodjék a rablástól, fosztogatástól és gyújtogatástól, még pedig személyes felelősség terhe mellett».
No hát e tekintetben nem is volt kifogás Rózsa Sándorék ellen. A vitéz csapat mindenütt ott volt a bánsági ütközetekben és ha egyik-másik vétett is a regula ellen, azt maga a «kapitány» látta el büntetéssel. És hogy ez nem volt valami nagyon enyhe, lássák a következő esetből.
Egy napon Fazekas Gabi, a Rózsa Sándor egyik bizalmasa, hírül hozta, hogy három legény a csapatból úgy amint volt katonaruhában megtámadott egy temesi kereskedőt.
— Estére elém kell czitálni őket, de senki se tudjon róla.
— Úgy lesz, kapitány uram.
A kapitány ur pedig nem tartott haditanácsot. Az ő csapata az Opova külvárosba volt kirendelve, külön a többi katonáktól. Estére maga mellé kérte legbizalmasabb embereit, megtöltötte pisztolyát és mikor a három megbélyegzett előtte állott, anélkül, hogy egy arczizma is megrándult
volna, lelőtte őket.
— Igy kívánja ezt a betyári becsület, tanította tisztességre a haldoklókat. És így igazolta eljárását fölötteseinél is, mikor felelősségre vonták érte.
Történt egyszer, hogy valamelyik katonája megkínzott egy rácz asszonyt. Hát az is a három betyár sorsára került. Mert asszonyt meg gyereket nem volt szabad bántania annak, aki Rózsa Sándort vallja parancsolójának. Hogy pedig derekasan megállta a helyét a harczmezőn, megint megbizonyitva olvashatjuk a honvédelmi bizottmány deczember 15-iki hivatalos lapjában, ahol szó szerint ez olvasható:

«Minthogy Rózsa Sándor a kormány által az általános bünbocsánat alapjául megszabott feltételeket becsülettel megtartotta, magát nemcsak ütközetben bátornak és merésznek, hanem a ráruházott megbízatásokban hűségesnek és pontosnak mutatta, nemkülönben ama vád, mintha a langendorfi ütközet alkalmával kihágásokat engedett volna meg magának, alaptalannak bizonyult: a neki nyilvánosan megadott bűnbocsánat ezennel a jövőben folytatandó erkölcsös magaviselet föltétele mellett megujittatik és megerősittetik. Miről az ország összes törvényhatóságai ezennel értesittetnek. Budapesten, 1848. deczember 15-én. Az országos honvédelmi bizottmány».

Ugy-e, hogy ez máskép' szólt, mint azok az írások, melyek Rózsa Sándor szereplését a mi drága szabadságharczunkban úgy szerették volna láttatni, hogy az nem volt egyéb közönséges rablóvállalkozásnál. Hogy mind csak azért tette volna, hogy megszabaduljon a büntetéstől és most újra kezdhesse banditaságát a kormány segédkezése mellett!
Óh, Kossuth Lajos nagyon jó emberismerő volt! Bele látott ő hamarost a vesékbe ! Ha csalafintaságnak ítéli vala Rózsa Sándor vállalkozását, bizonyára nem tiszteli meg őt meg embereit a tiszta honvéd névvel. De látta a tiszta szándékot benne. Látta, hogy a haramiában is megdobogott a s z í v , mikor hazáját veszedelemben tudta. Bizony mondom, neki is helye van azok között, akik a magyar szabadság szent igazáért küzdöttek és e küzdelemnek dicsőséget szereztek.

Részletek Rózsa Sándor, az alföld réme / Történetek a híres rablóvezérről c. könyvből. Írta: Csaba, megjelent 1908, Budapesten, Vass József Könyvkiadóhivatalánál