2016. augusztus 31., szerda

Nemere István: Egy trónörökös menekülése (5)

Polonezköy: népművészeti múzeum ma
A Rudolf-rejtély további alakulása szempontjából egy fontos és az átlagolvasó számára eléggé meglepő adat következik most.
A XIX. század kezdetétől rengeteg lengyel politikai menekült gyűlt össze a Török Birodalom területén. A hazai felkelések után mindig több száz, sőt több ezer emigráns talált menedéket. Az 1830-3l-es lengyel felkelés után a megszálló cári hadseregbe erőszakkal besorozott lengyel katonákat a Kaukázuson túli területekre helyezték büntetésül, sokan innen szöktek át Törökországba. Nemegyszer az orosz birodalommal harcban álló cserkeszek fogságába estek, akik rabszolgaként adták el őket a törököknek. 1841-től néhány gazdag lengyel mágnás az Isztambulban tevékenykedő keresztény rendházak segítségével pénzügyi támogatásában részesítette a városban nyomorgó lengyeleket. 1842-ben a Boszporusz ázsiai partján alapítottak egy lengyel falut is, amely mind a mai napig létezik, a neve Polonezköy. Nemcsak a menekültek biztos oázisa volt, de a Lengyelország felszabadítását célzó erők egyik konspiratív központja is. A Törökországban egzotikusnak számító szép települést az idők során felkeresték a kor nagyjai; járt itt Gustave Flaubert, Pierre Loti, Kemal Atatürk (a későbbi nagy török elnök) és Roncalli pápai nuncius, a későbbi XXIII. János pápa. A környék remek vadászterület hírében állt. A török állammal kötött szerződés értelmében csak az elsőként letelepült lengyelek utódainak birtokában lehettek házak; Polonezköy területén nem-lengyelek nem vásárolhattak sem földet, sem házat. De mivel sok idegen járt ide és olykor hónapokig, sőt évekig maradtak, bevett szokássá vált, hogy a tősgyökeres polonezköyiek a telkükön új házak építését engedélyezték az idegeneknek; ezek az épületek később a vendégek távozásával a telek tulajdonosáé lettek.
... A Rudolf-rejtély sok jel szerint ebben a faluban folytatódik. Jerzy S. Latka lengyel történész és kutató 1971-ben, majd az azt követő másfél évtizedben többször járt Polonezköyben és furcsa dolgokat fedezett fel...
A faluban, ebben a környezetben egyszer csak felbukkant egy furcsa idegen. A kutatások során eddig nem sikerült megállapítani, pontosan mikor érkezett, és mivel lassan meghalnak mindazok, akik őt személyesen ismerték, erre már alig van remény. Tény, hogy ez körülbelül az 1900-as évben vagy valamivel az előtt következett be. A férfi osztrák állampolgár volt és útlevele Heinrich Albertall névre szólt. A benne levő adatok szerint 1858-ban született... (Az útlevél biztos tényező; a török hatóságok 1938-ban népszámlálást rendeztek a környéken és Heinrich Albertall ezzel az osztrák útlevéllel igazolta magát.)
Az biztosnak tűnik, hogy 1900-ban már Polonezköyben élt. Az egyik helybeli gazdától bérelt egy magányosan álló házat. Az öregek és utódaik emlékezete szerint Albert magas, kisportolt férfi volt, aki igen választékosán öltözött. Ez persze az ázsiai faluban – még ha lakói európai leszármazottak is voltak – eléggé feltűnő jelenség volt. „Úri tartása volt és mindig úgy öltözött, akár egy herceg” – mesélték róla. A falubeliek eleget csodálkoztak az idegen furcsa életmódján és szokásain. Albertall kerülte az embereket, látogatókat az első időszakban csak szigorúan kijelölt időpontokban fogadott – később pedig már egyáltalán nem. Kapuján ezt német nyelvű felirat tudatta. Kivételt csak a gyerekekkel tett; olykor a kerítés fölött kiszólt az arra kószálóknak, cukorkát, gyümölcsöt ajándékozott nekik. A felnőtteket néha saját készítésű meggylikőrrel kínálta.
Az is meglepő volt ott és akkor, hogy az idegen késő öregkoráig sportolt. Háza körül futott – ma azt mondanánk: kocogott – sőt, rövid nadrágot (shortot) is viselt, ami érthető idegenkedést keltett az egyszerű falusiakban... Albertall turistabakancsban és bottal nagy kirándulásokat tett a közeli Alemdag-hegységben is. Később, ahogy megöregedett, a házból mind ritkábban jött ki, de napnyugtakor azért a hátsó kapun át a mezei ösvényen elment az erdőbe. Megvénülvén már egyáltalán nem hagyta el házát, udvarát.
A látogatások terén valóban különös allűrjei voltak. Fiatalabb korában egy Biskupski nevű intelligensebb helybéli gazda volt a „tisztiszolgája”; aki beszélni akart Albertallal, annak előbb Biskupskinál kellett „bejelentkeznie" – akkor is, ha Albertall az illetőt előzőleg meghívta magához! A bejelentetlen, váratlan látogatókat sohasem fogadta; egyszer – emlékeznek a falubeliek – ezért egy magas rangú török hivatalnok is kénytelen volt dolgavégezetlenül távozni Polonezköyből. Postai küldemények rendszeresen érkeztek hozzá és maga is küldött ilyeneket. Biskupski különben száz évet élt meg, így a lengyel kutató még beszélhetett vele. Szerinte Albertall „egy isztambuli németnek” szokott küldeni lepecsételt leveleket.
Albertall és Biskupski szenvedélyes vadászok voltak, és a köztük lévő jelentős korkülönbség ellenére vadászkirándulásaikon nagyon jól megértették egymást. Lehet, Albertallnak is szüksége volt valakire, akivel beszélgethetett? Ennek ellenére, több évtizedes együttlétük alatt Albertall soha, egyetlen szóval sem árulta el neki, kicsoda ő valójában. Ha erről kérdezték, így felelt: „A halálom után majd megtudjátok, ki voltam”. A titok nyitja – közölte Albertall nemegyszer – abban a kis bőrzacskóban rejlik, amelyet mindig a nyakában hordott az inge alatt. Ebből nem csinált titkot, sőt kérte: ha meghal, a zacskót „a bíró és két jóakaratú ember jelenlétében” bontsák fel. De ez sem így történt.
Hcinrich Albertall sorban két helyi gazdánál bérelt lakást, majd egy 1908-as szerződés alapján (ezt lengyelül és franciául írták, láthatjuk rajta Albertall aláírását is) a „balkáni háború” előtt, tehát legkésőbb 1912-ben saját házat építtetett. Ez a ház gyümölcsöskert közepén állt, a falakra vadszőlő futott fel, a házigazda a teraszról távcsövével hol az égboltot, hol a falubeliek mindennapi életét figyelhette. A kertet magas deszkakerítés övezte, tetején tüskésdróttal, a kapu mindig kulcsra zárva. Albertall fegyvergyűjtő volt, a lakásban rengeteg szúró-vágó és tűzfegyver lógott, de akadtak ott lándzsák és pajzsok is. Aki bejutott, furcsa dolgokat is láthatott. A mennyezetről egy egyszerű fekete fakoporsó lógott, az íróasztalon egy emberi koponya hevert. A falakon képek és rengeteg könyvespolc. A háromszobás házban mindig félhomály uralkodott, mert Albertall állandóan zárva tartotta a bádog ablaktáblákat: pánikszerűen félt a legyektől és szúnyogoktól. Odabent nappal is gyertyával kellett közlekedni; nem csoda, hogy az akkori gyerekek ma, felnőttként is borzongva emlegetik az idegen házát.
Általános polonezköyi vélemény szerint Albertall „egy kicsit ütődött", „fura alak", „bölcs őrült" volt. A faluban sohasem dolgozott. Abból a pénzből és csomagokból élt, amelyeket feltehetően hetente egyszer kapott az Osztrák–magyar Monarchia isztambuli követségétől. 1918, a Monarchia felbomlása után ugyanezt a segélyt a holland főkonzul, bizonyos Kok, Koch vagy Cook küldözgette neki. Albertall állítólag cserébe falusi fekete kenyeret és kertjéből gyümölcsöket küldött neki. A holland konzult mindenki ismerte a faluban, gyakran járt ide vadászni. Albertall tejet, tojást és vajat a falubeliektől szerzett. Mindig minden áruért, sőt a legapróbb szolgáltatásért is fizetett, erről a szokásáról nem volt hajlandó lemondani. Az évtizedek során sok helybéli asszony főzött-mosott rá. Húst egyáltalán nem evett, kizárólag vegetáriánus étrenden élt. Lakását sohasem takarította, kevés látogatója rendetlenséget és pókhálókat látott. Időnként megfizetett valakit, hogy csináljon nála nagytakarítást. De azt, hogy mikor jöjjön a takarítónő – és egyedül-e, vagy egy másik segítővel – azt Albertall a házára kitett egy vagy két fehér „jelzőzászlóval" (olajosdobozzal) jelezte. Időnként valamelyik csinosabb falubeli asszony vagy lány a szeretője is volt; az egyik ilyen nő fiának párizsi egyetemi tanulmányait is Albertall finanszírozta.
Egyszer egy ideig vendége volt egy fiatal, magas nő, aki minden jel szerint Európából jött. A nő kizárólag fekete (gyász?) ruhát hordott és remekül lovagolt. Állítólag Albertall unokahúga volt és feltehetően Seebert volt a neve.
Amikor Albertall Polonezköybe érkezett, negyvenes éveiben járt és még nem annyira kerülte az embereket, mint később. Az első egy-két évtizedben még részt vett a falusiak mulatságaiban, sőt maga is rendezett sportversenyeket, a győzteseket pedig aranypénzekkel jutalmazta. El-eljárt a házakhoz, néhány gyereket németül tanított, bár tisztában volt a reális helyzettel, hisz nemegyszer megjegyezte: „Ti, lengyelek, gyűlölitek a németeket",őt, mint osztrákot, ez persze nem érintette. A helybeli kis könyvtárba saját költségén lengyel nyelvű könyveket és kalendáriumokat is hozatott. Aki a faluból az isztambuli osztrák középiskolába akart jutni, azoknak Albertall ajánlólevelet és szegénységi bizonyítványt állított ki. Az iskola ezeket az iratokat minden esetben készségesen elfogadta.
Az évek során sokat írt. Filozófiai, csillagászati és katonai tanulmányok születtek tollából; egyik, a fent említett osztrák gimnáziumot már elvégzett fiatalember, Rajmund Dochoda tisztázta le ezeket a német nyelvű műveket. Az egyiknek ez volt a címe: „Das unbeendete Leben" (A befejezetlen élet). E műveket mindig Svédországba küldte és nem is titkolta, hogy Nobel-díjra számít. De minden művét visszaküldték, azok egyetlen kiadót sem érdekeltek. Egy napon Albertall feldühödött, segítségül hívott falubeliekkel máglyát rakatott kertjében és összes könyvét elégette, „Ez az én temetésem", mondta leverten.
Az első időkben sokat vadászott, különösen borzokra és vaddisznókra. Volt úgy, hogy fogadásból egyetlen naptári év leforgása alatt 103 borzot ejtett el. Mindenki egyhangúlag állítja, hogy kitűnő lovas volt, eleinte lovat is tartott.
Albertall anyanyelve kétségtelenül a német volt. Ezen írta műveit, sőt a szobák falára festett filozófiai szentenciákat is. Törökül keveset tudott, a falubeli lengyelekkel pedig egy, inkább a cseh nyelvre emlékeztető keverék szláv nyelven értett szót. Ebből persze számtalan mulatságos félreértés származott, amiket a faluban máig emlegetnek.
Heinrich Albertall soha senkivel nem fogott kezet. Ha valakit üdvözölt, jobb kezefejét homlokához emelte, ami katonai tisztelgésre emlékeztetett. Egyszer egy asszony – Heléna Dochoda – ezt szóvá is tette, mire Albertall így felelt: „A kéz piszkos is lehet". A nő visszavágott: „A piszkos kezet meg lehet mosni, de akinek az esze nem tiszta, azon a mosakodás sem segít". Ettől kezdve Albertall öt csak „filozófusnőnek" nevezte.
Világnézetéről keveset tudunk; akik belenézhettek filozófiai műveibe, azok sem sokat érthettek belőle. Az biztos, hogy nem járt templomba, ateista volt. És pacifista – gyakran tett olyan kijelentéseket, hogy a világ szép, az embereknek nem gyilkolniuk, hanem szeretniök kellene egymást. Később igen élesen bírálta Hitlert. A német diktátor igencsak elvette a kedvét, karrierje alighanem ellentmondott Albertall filozófiai irányvonalának, mert egyszer kijelentette: „Ez a Hitler egy ördög, összezavart nekem mindent, most elölről kezdhetem a dolgokat". Az emlékezetes könyvégetés után ugyanis ismét nekifogott az írásnak.
Osztrák hazafi volt; az 1938-as Anschluss után (Hitler bekebelezte Ausztriát) kijelentette: „Ausztria meghalt, hát én is meghalok".
Egyre öregebb és tehetetlenebb volt, de sohasem hívatott orvost, sem papot. Egyszer meghozták a postáját és a házában a padlón fekve találták. Alighanem attól félt, hogy már halottnak hiszik, ezért a maga szláv nyelvén azt mondogatta: „Ja zsijú, ja zsijú", élek, élek. Kertjében megásatta saját sírját és a hegyekből sírkövet is hozatott.
Senki sem volt vele, amikor meghalt. A török rendőrség kiszállt a helyszínre és lepecsételte a lakást. A halott nyakán levő bőrzacskót felnyitották ugyan, állítólag három németül írt végrendeletet találtak benne, de azt is elvitték, és soha többé senki sem hallott róluk Polonezköyben. Feltehetően elégették őket. A török törvények szerint – mivel Heinrich Albertall nem hagyott örököst – minden vagyona az államra szállt. A közeli városból érkező hivatalnokok nyilván zsebre vágták az értékesebb darabokat, az értékteleneket – főleg bútorokat – elárverezték. Albertall haláláról értesítették a német konzult is, aki elküldte embereit Polonezköybe, azok vitték magukkal Albertall papírjait, könyveit. Érdekes: Albertall halála után hirtelen mozgásba lendült az isztambuli német nagykövetség (1938 után ők képviselték a megszállt, a Harmadik Birodalomba beolvasztott Ausztriát is), ügynököket küldtek a faluba és adatokat próbáltak gyűjteni Heinrich Albertall életéről, szokásairól, vendégeiről. Vajon ez rutinmunka volt minden állampolgár halála után?...
A falubeliek a kész sírgödör ellenére mégis a temetőben temették el, bár egy kicsit távolabb saját halottaiktól, hisz „hátha nem volt katolikus?". A kereszten felirat:
„Heinrich Albertall, 1858—1941. Requiescat in pace.”

(Befejezése következik)

2016. augusztus 10., szerda

Nemere István: Egy trónörökös menekülése (4)

Leopold főherceg, segédtisztjeivel
Leopold főherceg, IV. Ferdinánd toszkánai herceg fia, aki 1902-ben otthagyta a Hofburgot („az aranyrácsos börtönt”, mint maga emlegette) és Wölfling néven egyszerű polgárként Svájcban telepedett le – az Esemény előtt pár hónappal találkozott Rudolffal. Könyvének „Még egy fogoly a Hofburgban" című fejezetében le is írta részletesen, miről beszélgettek akkor. Leopold (Lipót) szóba hozta, (hogy hamarosan hosszabb tengeri útra indul. „Szerencsés vagy, irigyellek!" – mondta erre Rudolf elgondolkozva. Leopold ekkor azt javasolta, Rudolf kísérje el útjára. De a trónörökös szomorúan rázta fejét, kijelentette: erre most egyelőre nem kerülhet sor, „még nem szabadulhatok”, |mondta, majd hozzátette: „De egy napon ledobom majd | bilincseimet. Egy napon... lehet, ez már rövidesen bekövetkezik.” Nos, talán éppen ledobta a bilincseit? Már január 30-a reggel van, Rudolf egy ürüggyel eltávolítja a közelből inasát, majd... állítólag főbelövi magát. De a lövést senki sem hallja. A hálószobának különben volt titkos kijárata is. Mire elérkezik a reggeli ideje és az inas jön a teával – a belülről bezárt ajtót több úr jelenlétében feltörik – ott hever a két holttest. „Rudolf" és Mary Vetsera. Rudolf – miután odahozta a titkos kijáraton át a hasonmása holttestét – már messze jár. Mayerling erdők között fekszik és mint tudjuk, közel Bécshez, Badenhez; sok út vezet oda, és onnan el. És Rudolf valaki, vagy valakik társaságában már messze jár a vadászkastélytól. Álruhát ölt – nem szokatlan ez neki, diákkorában is így járt-kelt Bécs külvárosaiban, így mulatott félhomályos kocsmákban, beszélgetett egyszerű emberekkel. És ne feledjük: gondos apja megtaníttatta a Monarchia főbb nyelveire. Pénze is van (tudjuk, volt!), nem elveszett ember. Nem jön zavarba, bárkit is kelljen alakítania. Jól ismeri a Monarchia tájait és lakóit, ha kell csehül, magyarul, lengyelül, olaszul szólal meg, sokfelé utazott már, a szó minden értelmében otthonos ebben a nagy országban. Mégis kifelé igyekszik belőle, ezt parancsolja a logika. Órák alatt eljuthat Triesztbe vagy Fiuméba, ezek a Monarchia nyitott ajtói, és ő bármikor átlépheti a küszöböt. Fiume vagy Trieszt azért is valószínű célja lehetett, hisz János Szalvátor elsősorban tengerészkörökben ismerős, megkönnyíthette neki a távozást tengeri úton. Bécs még pletykáktól hangos, senki sem tudja biztosan, mi történt, az Eseménnyel kapcsolatban nincs még hivatalos állásfoglalás – de Rudolf Ferenc Károly József főherceg talán már el is hagyta a Birodalmat. Ismeretlen irányba távozott. A beavatottak sem tudják, hová ment.
Mert a beavatottak száma sem csekély. Az arisztokrata urak: Hoyos, Coburg, a fiákeres Bratfisch, az inas Loschek, néhány udvari méltóság: Bombelles, Hohenlohe, az orvos Widerhofer, Zwerger, a mayerlingi kastély gondnoka, no és természetesen Taaffe miniszterelnök, Ferenc József egykori iskolatársa és barátja, és talán mások is. Aligha avatják be Erzsébet császárnét; az extravagáns viselkedésű asszony potenciális veszélyt jelenthetett volna a jövőben, talán akaratlanul is leleplezhette volna az ügyet. (Nem tudni mellesleg, miért tartották a kor egyik legszebb asszonyának —a fennmaradt fotográfiákról mai ízlés szerint egy teljesen átlagos külsejű nő néz ránk).
Január 30-a van, Rudolf számára új élet kezdődött. Újjászületett? ...Megindul a beavatottak által mozgatott és irányított gépezet. A halottat késő délután – valójában este, sőt a 31-ére virradó éjjelen szállítják el Bécsbe. Valójában csak a tömegjelenetek elkerülése végett, ahogyan indokolták? Aligha. Ezt a halottat jobb, ha nem látja még senki a kívülállók közül, ezt még elő kell készíteni ahhoz, hogy Rudolf legyen belőle. Widerhofer doktor két boncolási jegyzőkönyvet készít. Leopold (Lipót) főherceg, kit már említettünk, az igazit nem látta, de családi kapcsolatai révén tudta, mi áll benne. A lényeg az, hogy bal oldalon hatolt be a golyó a koponyába, márpedig a főherceg nem volt balkezes, soha nem lőtt bal kézzel, ergo: felmerül az idegenkezűség gyanúja.
Még egy könyv a trónörökösről
Ha hipotézisünk helyes, az a tetem nem Rudolf volt, de Illetékesek a helyzet magaslatára emelkedtek. Ferenc József habozás nélkül körtáviratban értesítette az európai uralkodóházakat fia haláláról. Aztán elfogadták az öngyilkosságverziót, de ekkor a pápától kellett külön engedélyt kérni, hogy mégis egyházi temetést kaphasson. Ferenc József ekkor elküldi híres kétezer szavas táviratát a pápának, amelynek szövege a kutatók legnagyobb sajnálatára ma is valószínűleg a vatikáni titkos levéltár mélyén pihen, pedig alighanem megmagyarázná az egész Eseményt. A Vatikán tehát magától a császártól értesült valamiről, ami alapjaiban ellentétes a bécsi hivatalos verzióval és így lehetővé teszi az egyházi temetést. Ez csak két dolog lehetett.
1) Vagy az, hogy Rudolfot meggyilkolták, de államérdekből ennek nem szabad kiderülnie (pl. a poroszok keze lehet a dologban!), vagy
2) az eltemetendő halott valójában nem is Rudolf, és persze nem öngyilkosság áldozata, hanem egy meggyilkolt hasonmása, így az egyházi szertartásnak ezért nincs akadálya.
Lehet, hogy Ferenc József az első változatot közölte a Pápával, miközben a második volt az igazi? Egy hithű katolikus hazudhat-e a pápájának? Lehet, a császár végszükség esetén ezt is megengedheti magának. Hisz tudjuk, ő volt az államérdek egyes számú foglya, ki önmagát ítélte ilyen sorsra. Elhihető tehát, hogy megtette ezt is.
De persze ez sem ment könnyen. A pápa bizalmi embere, Mariano Rampolla vatikáni államtitkár, ismervén a 2000 szavas táviratot, mindent megtett, hogy a pápa ne engedélyezze az egyházi temetést. Vajon az „öngyilkosság" miatt – vagy nem akarta, hogy az Egyház ilyen gigantikus csalásban vegyen részt? Rampolla talán attól tartott – hisz remek diplomata és előrelátó politikus volt –, hogy egyszer fény derül a misztifikációra, és akkor az Egyház is kellemetlen helyzetbe kerülhet. (Vajon miért tartja titokban a Vatikán még ma is Ferenc József táviratának-magyarázkodásának szövegét?) Rampolla tudta: akit temetnek, az nem Rudolf. De pápája hallgatást és engedelmességet parancsolt. Ám 14 évvel később Rampollát éppen Ferenc József vétója miatt nem választhatták meg pápának. A Hofburg ura értesült hát Rampolla ellenakciójáról és jóelőre felkészült, hogy megakadályozza a.főpapot Szent Péter trónjának elfoglalásában. Attól tartott – talán joggal –: ha Rampolla pápa lesz és mint ilyen, teljhatalmat nyer a Vatikánban, nyilvánosságra hozza a Rudolf-ügy részleteit... Sikerült ezt megakadályoznia. Kérdés: Rampolla nem hagyott-e hátra olyan írásos anyagokat, amelyek eloszlatnák kétségeinket a Rudolf-ügyben? Ha igen, sajnos azok is nyilván a vatikáni irattárban pihennek.
Szóval folynak a temetés előkészületei. Mary Vetserától megszabadultak már a titkosrendőrség segítségével. A Monarchia sajtóján keresztül kihirdették, hogy Rudolf főherceg boncolási jegyzőkönyvét nem teszik közzé, hanem azt a császári archívumban helyezik el. (Sohasem került elő.) Éppen ellenkezőleg jártak el, mint az szokás volt, hiszen éppen ismert személyek halála után az orvosi véleményeket, jegyzőkönyveket közölni szokták. Ezúttal eltértek a szokástól, ezzel is szaporítva a gyanúsítgatásokat... és növelve a homályt. A beavatottak tevékenységét megkönnyítették a Hofburgban uralkodó szokások: mindenkit rá lehetett venni a titoktartásra, voltak erre kipróbált módszerek. A Rudolf-ügyben érintetteket például a bécsi rendőrség – tudjuk – külön erre a célra kiképzett provokátorok által „kipróbálta", és e próbákat azok kiállták. Majd tudatták velük, hogy a „próbálkozók" titkosrendőrök voltak, és finoman értésükre adták, hogy ilyen „próbákra" még számíthatnak majd az évek során. Ezek után az illetők nyilván hallgattak akkor is, ha nem provokátorok környékezték meg őket, hisz soha nem tudhatták, kivel állnak szemben. Ettől függetlenül hónapokon belül hullani kezdtek, mint a legyek; a legbiztosabb módszernek mégis a halottak végleges, megmásíthatatlan hallgatása látszott.
Rudolf temetése (Vasárnapi Újság)
A temetésre február 6-án került sor. Már készen volt a viaszfej; mint azt korabeli fényképeken látjuk, ennek koponya-részét kötéssel látták el, hogy ezzel is alátámasszák a főbelövés-verziót. Technikailag már akkor sem jelentett problémát egy műfejet illeszteni egy hulla törzséhez. Az arcvonások tetszőlegesek lehettek, a hasonlóság csak a viaszfejet elkészítő művész tehetségétől függött. Megkönnyítette a dolgukat, hogy a bajusszal nem lehetett baj; Rudolf akkoriban szinte havonta változtatta bajsza formáját, hol le, hol felkunkorodott, hol így, hol úgy borotválta. Beavatottak abban is biztosak lehettek, hogy a közszemlére kitett nagy halotthoz senki sem fog közelíteni, csak ők (e célból eléggé megközelíthetetlen katafalkot építettek) – a halottat még a családtagok is csak tisztes távolból szemlélték. A gyertyák lobogó fénye, árnyjátéka teljessé tette a misztifikációt, biztonságossá az akciót.
Február 6-án óriási tömegjelenetek között zajlott le a temetés. Ezen – hogy a látszatot megőrizzék – az egész kiterjedt uralkodócsaládnak részt kellett (volna!) vennie. Ám itt egy meglepő tényről értesülünk! Sok korabeli forrás arról tudósít bennünket, hogy a közhiedelemmel ellentétben, a temetésen nem vett részt Erzsébet királyné, sem Rudolf felesége, Stefánia, sem Rudolf lánya, a kis Erzsébet! Ez már aligha véletlen...
Ferenc Józsefnek persze nem volt más választása, végig kellett játszania a komédiát. Egy vadidegen halott és viaszfej előtt tisztelgett. Egész idő alatt kőkemény nyugalmat mutatott. Ám egyszer csak – mintha némi késéssel jutott volna eszébe, mi a szerepe – egy percre hirtelen sírva fakadt, a koporsóra vetette magát, egyszóval túlzásba vitte a dolgot, akár egy rossz színész – majd váratlanul ismét teljesen nyugodt lett.
Az uralkodópár három nappal később elutazott, hogy „Erzsébetet kiragadják mérhetetlen fájdalmából". Ferenc József pedig haladéktalanul utasítást adott, hogy Mayerling-ben bontsák le a kastélynak azt a szárnyát, és „kegyeletből" építsenek a helyére kápolnát. Erre nyilván azért került sor, hogy a helyszínt soha többé ne lehessen rekonstruálni.
Nem érdektelen továbbá megemlíteni azt sem: Ferenc József és Schratt Katalin (az ex-színésznő a császár késői szimpátiája volt özvegysége sok évtizedén át) levelezéséből csak a császárnak egyetlen levele hiányzik – éppen az, amelyben fia, Rudolf haláláról írt az asszonynak.
Szintén elméletünk melletti érvként szólhat az a már említett két tény is, hogy
1) János Szalvátor szokatlan módon szakított a Habsburg-családdal és a Birodalommal, majd gyakorlatilag nyomtalanul eltűnt.
2) De még különösebb egy másik dolog: a Habsburgok miért estek pánikba, amikor azt hallották, hogy „Johann Orth" anyja temetésére esetleg Bécsbe jön? Szörnyen rettegtek tőle, pedig ő akkor már csupán egy „senki”, egy polgár, egy rang és befolyás nélküli szürke ember, már nem is Habsburg! Félelmükben még rendőri körözést is kiadtak ellene! Miért? Csak egyetlen logikus magyarázattal szolgálhatunk: Johann Orthnak valamilyen információ volt a birtokában. Olyan dologról volt tudomása, amivel bármikor erős csapást mérhetett az uralkodóházra. Talán Rudolf halálának vagy metamorfózisának körülményeiről? Nem lehet véletlen, hogy Orth igyekezett nyomtalanul eltűnni. Dehogy jött ő Bécsbe – ha felbukkant valahol (amennyiben az erről szóló hírek igazak voltak) –, hát ez az Európától távolabbi kontinenseken történt. Akkoriban évtizedeken át suttogták a Monarchiában, hogy Bécsből bérgyilkosokat küldtek utána, azok veszejtették el.
Természetesen sokat segítene, ha a bécsi Kapucinusok kriptájában lévő koporsót felnyitnák. Mindjárt kiderülne, egyáltalán ember maradványai vannak-e benne, vagy csak egy báb – vagy emberi törzs, de viaszfejjel? És ha ember – milyen lőtt(?) sebek nyomait találnák a csontokon? Vagy egyáltalán nem tűzfegyverrel gyilkolták meg?
Azt kell hinnünk, egyeseknek még ma is érdekükben állhat: a rejtély maradjon rejtély. Mivel ezen a téren a jog nem ismer elévülést, Rudolf egy törvénytelen gyermekének leszármazottja 1978-ban bírósági keresetet nyújtott be. Azt kérte, állapítsák meg, Rudolf főherceg 1889-ben csakugyan gyilkosság áldozata lett-e, és ha igen, utólag nyomozzák ki a gyilkos személyét. Az érdekes posztumusz perben – legjobb tudomásunk szerint – ítélet még nem született és kétséges, hogy valaha is születik-e. (...)
A Révai lexikon még évtizedekkel később is ezt írta Rudolfról: „1889. január 30-án eddig ki nem derített módon erőszakos halállal múlt ki egy szűkebb baráti kör társaságában a mayerlingi vadászkastélyban.”
E kis hipotézis(?)-közjáték után ismét lássuk a tényeket! Időben kicsi, térben annál nagyobb ugrást kell megtennünk. Irány: Törökország.


(Folytatjuk)

2016. augusztus 3., szerda

Nemere István: Egy trónörökös menekülése (3)

A NAGY TÚLÉLŐ?

Lehetséges lenne ez? Hiszen az egykori tanúk – már akiket egyáltalán közel engedtek a holttesthez! – és ezek igen kevesen voltak – állítják, hogy látták a halott Rudolfot. De ne feledjük a következőket:

1) Valójában csak néhányan látták; például a mayerlingi kastély személyzete – ők is az Esemény színhelyén, ami eléggé erős pszichikai hatást gyakorolt rájuk.

2) Mit láttak? Egy bajuszos férfit vérben úszva, akinek koponyáját nagyrészt szétroncsolta a golyó (vagy golyók). Azon felül Mary Vetsera számukra meglepő jelenléte is zavaróan hatott. Előtte senki sem tudta, hogy a lány is a kastélyban tartózkodik, most meg itt fekszik a hullája?

3) Hogy baleset vagy öngyilkosság történt, ebben még a családtagok is kételkednek. Lipót, IV. Ferdinánd toszkánai herceg fia, Rudolf unokafivére, aki igen jó kapcsolatban volt Ferenc Józseffel, a két világháború között kiadott könyvében /Léopold, archiduc d'Autriche: Souvenirs de la Cour de Vienne. Paris, 1937./ írja: mind a hivatalos öngyilkosság-változat, mind a baleset-verzió kizárható, mert ez esetben nem logikus, hogy a felsőbbség olyan titokban tartotta az ügyet. Ergo: valami szörnyű dolog lehetett a háttérben, annak kiszivárgását kellett megakadályozni mindenáron. Ezt a szót nem véletlenül írtuk ide. Tudjuk, hogy a következő hónapok és évek folyamán a Mayerlinggel kapcsolatban álló személyek közül többen nem tisztázott körülmények között haltak meg vagy tűntek el Ausztriából. Például tudunk egy bizonyos Josef Jirus nevű cseh erdészről, aki éjfélkor Mayerlingban tanúja volt az eseményeknek – állítólag annak, hogy János Szalvátor ölte meg Rudolfot. Jirus hamarosan „öngyilkosságot követett el”... /Prazsky Ilustrovany Zaprovodaj, 1934.: J. R. Hradecky: Princúv poslicek lásky./ De hogy mi lehetett az a szörnyű ok – Lipót sem tudta.

Orth kastélya, ahová János Szalvátor
egy időre visszavonult
4) Hogy mégsem János Szalvátor volt a tettes, azt bizonyítani látszik alibije, vélik sokan. Nos, ez az alibi igen kétséges. Azon az éjszakán a főherceg állítólag Triesztben volt (mint tudjuk, akkor már a tengerészeti pálya érdekelte) és onnan reggel 7 óra 40 perckor táviratot küldött a császárhoz azzal a kérdéssel, hol tartózkodik Rudolf? Furcsa persze, ha belegondolunk – aligha valószínű, hogy a családtagok Ferenc Józsefet afféle üzenetközvetítőnek használták volna, személyesen tőle érdeklődve más családtagok hollétéről? Vagy azt a táviratot ott és akkor nem is János Szalvátor adta fel, hanem egy megbízottja? Éppen azért, hogy majd az Esemény után a főhercegnek ez alibit bizonyítson? Több vallomás szerint János Szalvátor azon az éjszakán igenis Mayerlingben járt.

5) De térjünk vissza a szűk körhöz, amely tisztában volt az igazi tényekkel. Az igazságot ismerte nyilván Taaffe miniszterelnök is. Edouard Taaffe gróf (1833-1895) ír eredetű családból származott, 1879-től 1893-ig másodszor volt a Monarchia miniszterelnöke. Tudjuk, a birtokában volt egy dosszié, amely feltehetően tartalmazta a Rudolf-ügy titkos iratait (például az – vajon miért? – örökre titokban tartott igazi boncolási jegyzőkönyvet), ám ez a dosszié sohasem került elő. A Taaffe-család örökösei végül visszavándoroltak Írországba, ám előbb ausztriai villájuk egy rejtélyes tűzvész miatt porrá égett...
Bombelles gróf udvari szertartásmester (ma azt mondanánk: protokollfőnök) is tudhatta, miről van szó. Az udvarban elsőként értesült az Esemény híréről. 57 évesen, pár hónappal később hirtelen meghalt. Az osztrák és magyar sajtó nem közölte a halál okát, de jellemző módon a lengyel katolikus lapok a cenzúra ellenére is megírták kétségeiket a természetes halált illetően, mivel a Mayerling utáni fél év alatt ez már a harmadik haláleset volt azok között, akiknek közük volt az ügyhöz... Ugyanis még korábban meghalt Rónay Jácint püspök, Rudolf egyik nevelője, magyartanára és bizalmasa is. Meghalt Weilen udvari tanácsos, író, akivel közösen Rudolf az Osztrák–magyar Monarchia írásban és képben című művet készítette több szaktudós és író bevonásával. Köztük volt Jókai Mór is, aki megerősítette, hogy a trónörökös nagy munkát vállalt magára az egyes fejezetekhez hozzáfűzött megjegyzéseivel és az első kötet bevezetőjének megírásával; ez 1885-ben jelent meg, Weilen ezenfelül tudhatott a trónörökös titkos terveiről is. Aztán 1892-ben, tehát még mindig igen hamar, 45 évesen meghalt Bratfisch fiákeres, Rudolf bizalmi embere, aki Mayerlingben volt az Esemény alatt, és akit az osztrák titkosrendőrség élete utolsó percéig szemmel tartott. Hat évvel később, 1895-ben 65 évesen halt meg Taaffe gróf, négy évvel később pedig Rudolf barátja, Hoyos gróf – egyike azoknak, akik a vadászkastélyban „fellelték a holttestet”.

6) Lehetséges-e ilyen exponált és közismert személy helyett mást megölni (megöletni) és azt helyette eltemetni? Kissé fantasztikusnak tetsző fejtegetéseinkben több úton indulhatunk el. Az egyik: az alterego, a hasonmás. A nagy kiterjedésű és nagy lélekszámú Monarchiában például – tudjuk – Ferenc Józsefnek több igen tökéletes hasonmása élt, ami nem azt jelenti, hogy ezeket az embereket bármikor is felhasználta a bécsi udvar és közülük valaki valaha is nyilvánosan szerepelt volna Ferenc József helyett. Legalábbis nem tudunk ilyen esetről. De nem tagadható, hogy voltak ilyen személyek és ez esetben nyilván lehettek olyanok is, akik a 31 éves, eléggé átlagos külsejű Rudolfhoz hasonlítottak nagyon. A múlt század nagy politikusai és uralkodói már ismerték ezt a lehetőséget (Napóleonnak például egyszerre több, a megszólalásig hasonlító alterego ja volt). Tehát a hasonmás-változatot sem lehet kizárni.
Az is elképzelhető, hogy Rudolf egy vagy két bizalmas embere szerzett egy Rudolfhoz meglehetősen hasonlító férfit, akit eleve erre a „szerepre” szántak. Mayerlingben azon az emlékezetes éjszakán főbe lőtték és otthagyták. Mary Vetsera nőgyógyászati eseménye és a feltehetően azt követő elvérzéses halála csak megkönnyítette az összeesküvők számára a dolgot. Rudolf tehát zavartalanul eltűnhetett.

ELTŰNT-E RUDOLF?

Egy Rudolf-könyv a sok közül
Az tehát a feltételezésünk, hogy Habsburg Rudolf főherceg, az Osztrák–magyar Monarchia trónjának várományosa 1889. január 29-ről 30-ra virradó éjjel nem halt meg a Bécs melletti Mayerling vadászkastélyában, hanem ő maga, esetleg égy vagy két beavatott segítőtársával megrendezte saját halálát, majd elmenekült a helyszínről.
Lássuk hát azokat a jeleket, amelyek ezt a verziót látszanak alátámasztani.
Aligha véletlenül keletkezett a pletyka, hogy Rudolf helyett mást, illetve egy viaszbábut temettek el. Lónyay Károly, akinek rokona, Lónyay Elemér gróf Rudolf özvegyét, Stefániát vette feleségül, azt írja, hogy a temetést megelőző napokban hivatalos körökben is suttogták, hogy a halott koponyájának teljes összeroncsolása miatt viaszfejet kellene készíteni és azt tenni az igazi test mellé. Technikai szempontból ez nem lehetetlen, már akkor sem volt az, olykor-olykor nagy szükség esetén éltek is ezzel a módszerrel. /Lónyai, C: The Tragedy of Mayerling. London, 1950./
No, ez nem csak terv volt! Az udvar bizalmasan Victor Tigner ismert bécsi szobrászhoz fordult, készítse el sebesen a trónörökös fejének viaszmását – de Tigner a rendelkezésre álló idő rövidsége miatt erre nem vállalkozott. Ám minden jel szerint (több korabeli emlékirat említi) Zygmunt Ajdukiewicz, Bécsben élő lengyel szobrász készítette el a viaszfejet. Ajdukiewicz a megelőző hetekben szinte naponta találkozott Rudolffal, mert a trónörökös modellt ült neki (készült Rudolf egyik hivatalos portréja) és a sajtóban közzétett verzió szerint ő készítette el Rudolf halotti maszkját is. Találhattak-e ideálisabb embert erre a feladatra azok, akiknek érdekükben állt eltitkolni, hogy nem Rudolf fekszik kiterítve hofburgi lakosztályában?
A krakkói (akkor ez a város is a Monarchia része volt) Czas (Idő) című napilap 1889. február 5-i számában, egy bécsi jelentésben ezt írta: „A főherceg virágok és pálmák között fekszik a sírban, fején babérkoszorúval. Bebalzsamozták, azért arca elvesztette régi kifejezését. Ezenkívül az arcot viasszal vonták be. Csak a bajusza maradt érintetlen”.
Ez világos beszéd. Minden nehézség nélkül érthetjük úgy is, hogy a fej, amit a holttest elé járulók láttak – nem is egy ember feje, hanem viaszképmás volt. De ez még nem minden. A. Nowicki újságíró, aki több évtizedet töltött Bécsben, Mayerling titka című könyvében ezt írta:
„Azok többsége, akik bejutottak a kápolnába és megtekinthették a főherceg holttestét, állította: a homlok és az agykoponya viaszból készült, a fejet takaró haj pedig egyszerűen paróka volt. A viaszt rózsaszínűre festették és úgy sminkelték, hogy csontnak, húsnak, bőrnek látszodjon.”
A felsőbb köröknek is érdekük volt eljátszani ezt a komédiát, óriási bűnt vagy hibát követhetett el Rudolf, ha ennyire (mondhatni mindenáron) meg akartak tőle szabadulni. Itt már előtérbe kerül a politikai összeesküvés mint a leginkább kézenfekvő ok. Képzeljük el, hogy így történt: János Szalvátor és Rudolf közösen szervezkednek Ferenc József ellen és már jelentős erőket tudnak a hátuk mögött, amikor valami történik. 1889 januárját írjuk és vagy egy besúgó, vagy az összeesküvés egyik tagja elárulja őket. ök tudomást szereznek az árulásról vagy különböző rendőri intézkedések nyomán legalábbis sejtik azt. Lépniök kell tehát. És itt jön a következő hipotézis: Rudolf apja elé járul és... feltárja az összeesküvést. Már nem követ el árulást, hisz apja úgyis értesült az ügyről. Beszélnek egymással, mint férfi a férfival. Igazi egyezség nem jöhet létre közöttük; Ferenc József nem képes változtatni megcsontosodott politikai rendszerén, amely a Monarchiát pusztulásba viszi (Rudolf ezt igen jól látta előre), különben is, az uralkodó meg van győződve róla, hogy helyesen cselekszik, (ö erről mindig meg volt győződve...) Talán próbálja rábeszélni Rudolfot – hisz mégiscsak a fia, az egyetlen, és trónjának örököse! –, hogy változtasson szándékain, hagyjon fel az összeesküvéssel és reformokkal, idomuljon a Monarchia általános irányvonalához és szelleméhez, akkor még minden menthető lenne. De Rudolf sem képes megváltozni, ezt mindketten látják. Tehát el kell dönteniök, mit tegyenek. Ferenc József nem állíthatja (had)bíróság elé fiát, de még János Szalvátort sem – a botrány egész Európában hullámokat vetne, valószínűleg a Monarchiában is felkorbácsolná az indulatokat. Rudolf nem mondhat le rangjáról és nem emigrálhat külföldre; ahhoz túlságosan is közel áll a trónhoz (amire különben ezek után ne számítson), ebből is botrány lenne, azonfelül, ha el is megy – egyszer visszajöhet, és akkor mi lesz? A császár ezt a kockázatot nem vállalja. Olyan optimális megoldást kell találni, amely minden feltételt teljesít: Rudolf eltűnik a színről, de nem a császárnak kell elvennie a fia életét; lehet, lesz botrány is, de Rudolf a külvilág számára nem lesz abban a helyzetben, hogy bármit is megmagyarázzon, bármit is feleljen, nem kell lemondania semmiről, és mégsem fenyeget a veszély, hogy valaha is visszajön... Azon a bizonyos első beszélgetésen, január 26-án reggel tehát még haraggal és a jövőtől félve váltak el egymástól. Ferenc József állítólag – hallgatózó inasok szerint – azt kiabálta: „Nem vagy méltó arra, hogy az utódom legyél!”
De eltelt néhány nap, és január 29-én újabb beszélgetés zajlott le közöttük. Valaki megtalálta az optimális megoldást. (Netán János Szalvátor? Látva, hogy az összeesküvésből, a reformokból nem lesz, nem lehet realitás, és megértve, hogy Rudolfra úgysem számíthat, kitervelte mindkettőjük távozásának gyakorlati módját?) Ferenc József feltehetően csak annyit tudott, hogy fia hamarosan „meghal” (így, idézőjelben!) és „eltemetik” és többé nem találkoznak. Számára ez is jobb megoldás volt, mintsem azzal a tudattal élni tovább, hogy egyetlen fia bármikor újabb összeesküvést szervezhet, örökké veszélyben éljen? Vagy kénytelen legyen egy napon meggyilkoltatni őt? Valóban, a módozat ideális, teljesíti az összes feltételt: nem derül ki az összeesküvés, az mégis kimúlik természetes halállal, hisz vezetői eltűnnek a politikai színtérről; botrány ugyan lesz, de kicsi, Rudolf nem fog többé puszta létével is reményt nyújtani a reformpártiaknak, és mivel „meghal", többé nem bukkanhat fel, legalábbis, amíg Ferenc József él. Nem kell meggyilkoltatni – ami azért valószínűleg mégis meghaladta volna az államérdeket különben mindenek fölé helyező császár lelkierejét — és bár többé nem látja fiát, tudni fogja, hogy él valahol... Az akció kivitelezését — ha feltevésünk igaz — Rudolfra és Szalvátorra bízta, ő maga nem akart tudni semmiről. Így is elég nehéz lesz elviselnie és végigjátszania a komédiát.
Vetsera Mary siremléke
János Szalvátor és Rudolf pedig belefog az előkészületekbe. A kitervelt időben a trónörökös Mayerlingbe utazik, János Szalvátor pedig „Triesztben van”. Az onnan Bécsbe küldött távirata csupán ürügy, alibiként szolgál arra az esetre, ha valaki később összefüggésbe hozná nevét a várkastélyban történtekkel. Mert ő azon az éjszakán igenis ott van, és ott van Bratfisch fiákeres, akit szintén beavattak mindenbe. Sajnos ott van Mary Vetsera is, akire őszintén szólva senki sem számított, és aki senkinek sem hiányzott; de most kapóra jön: az ügynek kettős szerelmi öngyilkosság látszatát adhatja.
Minden a terv szerint történik. Éjszaka Rudolf megírja a búcsúleveleket. Mary Vetsera már halott. A főherceg búcsúlevelei a kor szabályai szerint íródtak. Többet is készít, valóságos kis búcsúlevélíró-irodát rendez be akkor éjszaka. Feleségének németül, Szögyén-Marich László barátjának magyarul (ebben „imádott magyar hazánkról” is szó esik, ezzel sikerül egy újabb téves politikai nyomot hagynia). Sokan – netán túl sokan – kaptak tőle búcsúlevelet – még a komornyikja is! – csak apjának, a császárnak nem írt egy sort sem, holott két nappal korábban a tanúk szerint kibékültek... Történészek, pszichológusok, kutatók ezt a köztük lévő politikai és személyi ellentétekkel magyarázták – mi feltételezzük, hogy azért nem írt, mert hát... mit is írhatott volna annak az embernek, aki tudta, hogy ö nem hal meg? A búcsúlevelek különben nem bizonyítékok a Szökés ellen, éppenséggel egy jól előkészített akciót is bizonyíthatnak.
Ne feledjük, a levelek nincsenek dátumozva. Lehet, már jóval előbb elkészültek, és várták, mikor lehet majd őket felhasználni? A két fentebb említett levélen kívül az összes többit elkobozták és tartalmukat máig sem ismerjük. Ha olyan egyértelműen az öngyilkosság mellett szólnak, akkor miért nem tették őket közzé?


(Folytatjuk)

2016. július 31., vasárnap

Nemere István: Egy trónörökös menekülése (2)

VERZIÓK – MINDEN OLDALRÓL

Búcsúlevél
Lássuk, mit írtak, mit tételeztek fel a kutatók az Esemény – Rudolf herceg pusztulása – okáról:

1) Az Auersperg-verzió szerint Rudolf Aglaia Auersperg hercegnőt elcsábította és kompromittálta. A méltóságában sértett Aglaia akkor fivéréhez, Auersperg herceghez fordult védelemért. A herceg 1888. augusztus elején magához a császárhoz ment panaszra. Ferenc József elismerte, hogy a hercegnek (a korabeli erkölcsi normák értelmében) jogában áll elégtételt kérni, ám természetesen a trónörökössel nem párbajozhat (ezt magasabb politikai érdek tiltotta). A felek állítólag mégis ún. „amerikai párbajban” egyeztek meg, Rudolf húzta a fekete golyót és a párbaj szabályai szerint fél éven belül öngyilkosságot kellett elkövetnie. A határidő 1889. január 31. lett volna... Ezt a változatot főleg a szabadkőművesek terjesztették, de szinte semmi sem bizonyítja.

2) Egy másik változat szerint Rudolf előzőleg a Bécs-Brüsszel között közlekedő gyorsvonaton elcsábított és hálókocsijába vitt egy Bőhm vezetéknevű zsidó lányt, aki hamarosan férjhez ment egy eléggé tehetős grófhoz. Ez utóbbinak Mayerling környékén is volt birtoka. A férj állítólag tudott a hálókocsi-ügyről, először zsarolni próbálta Rudolfot, majd amikor ezzel kudarcot vallott, lelőtte a trónörököst, nehogy az feladja őt a rendőrségen. Ebben a verzióban Mary Vetserának csupán mint véletlen és kényelmetlen szemtanúnak kellett elpusztulnia.

3) A szerelemféltés számtalan alváltozatban: egy környékbeli erdész kapta rajta Rudolfot a) a feleségével, b) a lányával, és lelőtte. Mary Vetsera ezt látván öngyilkos lett. Csak az a baj, hogy Mary Vetsera szóban és írásban már napokkal előbb kinyilvánította öngyilkossági szándékát.

4) A két Baltazzi-változat: a) Mary Vetsera egyik nagybátyja, Heinrich Baltazzi volt szerelmes Marybe, ő lőtte le Rudolfot és talán Maryt is. b) H. Baltazzi állítólag párbajt vívott Rudolffal... És ami tény: Heinrich Baltazzi körülbelül ezidőtájt ismeretlen körülmények között lőtt sebet kapott („vadászbaleset”?), amelybe pár hónappal később belehalt.

5) Azon a bizonyos éjszakán alkoholos vita során egyik részeg mulatótársa borospalackkal fejbevágta Rudolfot; a felismerhetetlenségig összeroncsolta koponyáját. Ferdinánd toszkánai herceg állítólag látta is, amint az orvos Rudolf fejéből kiszedte az üvegcserepeket. Ám lehet, hogy a felismerhetetlen halott nem is Rudolf volt.

6) Öngyilkosság volt, mert Rudolf előzőleg titokban a pápához fordult tervezett válása és Mary Vetserával kötendő új házassága ügyében. De a pápa nem egyezett bele a válásba, sőt, értesítette a tervről Ferenc Józsefet. A császár tudta: ebben az esetben egyetlen fia nem vehetné át majdan a trónját. Utolsó beszélgetésük alkalmával Ferenc József ezt Rudolf szemére vetette, a fia pedig – hallgatózó szolgák későbbi állításai szerint – ezt felelte: „Akkor számomra csak egy kiút maradt”.

7) A politikai gyilkosság. Ez is több alváltozatban létezik. Az egyik értelmében a németellenességéről ismert Rudolfot Bismarck és Vilmos porosz ügynökei tették el láb alól; a bécsi trónörökös ugyanis mindent megtett, hogy csökkentse a porosz befolyást Ausztriában, és a bécsi kormány németbarát orientációját másfelé fordítsa. Ez az akkori politikai helyzetben érzékenyen érintette a poroszokat. A másik al-verzió szerint Rudolf összeesküvést szőtt apja ellen. Az lett volna a célja, hogy magyar és talán szláv segítséggel kerüljön trónjára, ahol így megvalósíthatta volna számos reform-tervét. Ez a változat különösen Magyarországon volt elterjedt Rudolf halála előtt és után; tudjuk, milyen politikai események játszódtak le Budapesten 1889 januárjában a véderő körüli parlamenti vitában és a város utcáin. Elég elolvasnunk a sajtóban Rudolf halálát követő napokban Mikszáth Kálmán és más, csalódott hazafiak róla írott nekrológjait. Akkoriban nálunk a reformpártiak közül szinte senki sem titkolta, hogy Rudolfban látja a beteg Monarchia leendő orvosát. Így tehát – állítják ezek – maga a császár gyilkoltatta meg fiát, ami nyilván nem lehetett könnyű döntés. Mary Vetsera mayerlingi látogatása zavaró tényező volt ebben az akcióban, ezt a kényelmetlen szemtanút is meg kellett ölni... A fiatal bárónőt különben napok múltán kalandregénybe illő körülmények között rendőrségi ügynökök temették el egy közeli temetőben, az anyját külföldre száműzték. Megingott az a feltételezés is, hogy Rudolf előbb lelőtte Maryt.

8) A János Szalvátor-verzió. Ennek hívei állították: azon az éjszakán a részegen mulató vendégek között volt a Monarchia Rudolf mellett másik, igen különös Habsburgja, János Szalvátor főherceg, aki sok tekintetben hasonlított Rudolfra. Hat évvel volt idősebb a trónörökösnél és hozzá hasonlóan publicista, művészlélek, a hivatalos politika ellenzője; a vezető katonai köröket Drill oder Erziehung (Drill vagy köznevelés) című írásával haragította magára. Sok minden érdekelte: 1885-ben megjelent könyvében – Einblicke in den Spiritizmus (Bepillantás a spiritizmusba)leleplezte a szellemidézők szédelgéseit. Állítólag ő is összeesküvő volt... Ám azon az éjszakán kemény vita támadt köztük. 
Toscanai János Szalvátor
Más forrásokban, például Larisch grófnő, egy ideig Rudolf barátnője – talán nem eléggé megbízható – emlékirataiban olyan célzásokat találunk, amelyek arra engednek következtetni, hogy János Szalvátor és Rudolf együtt álltak a Ferenc József és megcsontosodott kormánya elleni összeesküvés élén, ám Rudolf szinte az utolsó órában hirtelen megijedt és visszavonult, ami persze a többi összeesküvő helyzetét is igen bonyolulttá tette. A grófnő szerint Rudolf titkos iratokat tartalmazó kazettáját János Szalvátor főherceg vette magához. Lehet hát, hogy egy veszélyes koronatanút kellett elhallgattatniok a társainak? Nos, ezen verzó szerint azon az éjszakán „részeg összeszólalkozás” során Rudolf állítólag megütötte Jánost, az pedig egy pezsgős palackkal fejbevágta rokonát. Rudolf azonnal meghalt. Most felejtsük el egy pillanatra János Szalvátor előző életútját (folytonos szembenállását a császárral) és csatoljuk ide azt a különös tényt, hogy hat hónappal Mayerling után János elhagyta Bécset, Ausztriát, sőt Európát. (János Szalvátor még 1887-ben felsőbb engedelem nélkül a bolgár trónkérdésbe avatkozott – ekkor választották Ferdinánd szász-koburgi herceget bolgár uralkodóvá –, ezért a Habsburg főhercegek tábornagyi tanácsa elmozdította linzi hadosztályparancsnoki beosztásából. János erre lemondott – 1889-ben – főhercegi rangjáról, Gmunden melletti kastélyáról kölcsönzött egy nevet, és Johann Orth-nak hívatta magát ezután. Fiumében tengerészkapitányi tanfolyamot végzett, felszerelte a Santa Margherita vitorláshajót és tengerre szállt. Előbb azonban feleségül vette Stubel Millyt, a bécsi opera táncosnőjét.) Soha többé még csak levelet sem írt a Habsburgoknak, sőt legközelebbi családjának sem. Időnként mégis érkeztek felőle (ellenőrizetlen) hírek Bécsbe. 1890 júliusában hajója a dél-amerikai Buenos Airesből cementrakománnyal Valparaísóba indult, de oda már nem érkezett meg. Soha többé senki sem látta János Szalvátort. Vagy mégis...? 
János Szalvátor már mint Johann Orth hajóskapitány -
matrózaival
Ugyanis 1891 nyarán, tehát a dél-amerikai partok mellett állítólag bekövetkezett katasztrófa után egy évvel Algériában feltűnt egy férfi, akit egy utcai összetűzés miatt a rendőrség igazoltatott. Johann Orthnak mondta magát. Jóval később – már a huszadik század elején – az argentin rendőrség egyik vezetője szerint az orosz–japán háború kitörésének hírére az országot elhagyta egy Johann Orth nevű személy (esetleg Szalvátor fia lehetett?). Amikor anyja, Mária Antónia Bécsben elhunyt, a család régi szolgái felismerni vélték a katafalk előtt. Ferenc József félt is, hogy Orth Bécsben rejtőzik, ezért titkosrendőrségi körözést adtak ki ellene. Ebből ismerjük az akkor 46 éves férfi alapos személyleírását. De nem fogták el – valószínű, hogy csak vaklárma volt az egész, Orth ígéretéhez híven nem tért vissza Európába. Ám múltak az évek és vagyoni okokból végre dönteni kellett, él-e vagy sem? 1910 májusában egy bécsi bíróság a tengeri katasztrófa tényét fogadta el haláloknak, és ítéletében kijelentette: Johann Orth-János Szalvátor nem lehetett életben 1890. július 21. után, így ezt a napot ismerték el az egykori Habsburg-főherceg-Johann Orth polgár-halála dátumaként. (Húsz éve nem kaptak felőle hírt; ez annak idején elégséges jogi alap volt az efféle döntés meghozatalához.)

9) Sok jel mutat arra, hogy azon a napon a szerencsétlen trónörökösre egyszerre szakadtak a nagypolitika és a magánélet problémái. Századunk ötvenes éveiben ugyanis megállapították, hogy Mary Vetsera nem golyó által halt meg – miként azt sokáig hitték a kettős öngyilkosság-verzió hívei –, mert holtteste exhumálásakor a koponyát érintetlenül találták. Nem röpítettek hát golyót a fejébe. Több, főleg orvos-kutató szerint Mary január közepén terhességének 12. hetében volt és mindenképpen meg akarta tartani a gyereket. Ezzel próbálta kényszeríteni Rudolfot, váljon el és vegye őt feleségül. Mint tudjuk, Rudolf fejében ez a terv már máskor is megfordult, most mégis úgy döntöttek, elhajtják a magzatot. A korabeli primitív módszerekkel ez csak a siker 50 %-os esélyével kecsegtetett, és Marynak nem volt szerencséje. 29-én este vagy éjféltájban a sikertelen „műtét” miatt meghalt. Előtte írta anyjának furcsa búcsúlevelét. Már tudta, hogy halála után Rudolf öngyilkos lesz, ebben „megegyeztek”. Ám a szerencsétlen trónörökös a lány halála után még hat órán át töprengett, mit tegyen. A politikai összeesküvés nem sikerült, János Szalvátor
csalódott benne, a pesti mozgolódásokból sem lett forradalom, Ferenc Józseffel szinte végleg szakítani kényszerült – és ráadásul itt ez a Mary-ügy is. A katolikus Ausztriában törvény tiltotta a magzatelhajtást, és mivel Mary belehalt, a holttestet pedig nem rejtheti el észrevétlenül – : legalább öt év börtön és összes címének, rangjának elvesztése fenyegeti. Tudta, az udvarban és kormánykörökben sok ellensége alig várja, hogy ürügyet szolgáltasson – és ő, éppen most, bele is esett a csapdába. Végül dönt: halál. Már írja is feleségének a búcsúlevelet: „Nyugodtan megyek a halálba, mert csak ez mentheti meg a nevemet”.
Itt egy pillanatra szakítsuk félbe a történetet és nézzük meg, mit mondott erről egy kései „tanú”. 1983 nyarán, sok évtizedes svájci száműzetés és ügyes jogászok kötélhúzása után az osztrák fővárosba látogatott a kilencedik évtizedét taposó agg ex-császárné, Zita (az utolsó Habsburg-uralkodó, az 1916-ban megkoronázott IV. Károly felesége). A bécsi Neue Kronen-Zeitung hasábjain szenzációsnak szánt bejelentéseket tett Rudolf-ügyben. Ezek röviden a következők:
A (feltételezett) Rudolf a katafalkon
Zita szerint nem öngyilkosság, hanem politikai gyilkosság történt. A dologba a család több tagját is beavatták, |értesüléseit Zita nagyrészt éppen tőlük szerezte még annak |idején. így tudott a dologról Károly (a későbbi császár), Mária Valéria és Gizella főhercegnők (Rudolf nővérei), Mária-Terézia főhercegnő (Károly Lajos főhercegnek, Ferenc József öccsének felesége), Mária Jósé főhercegnő, Károly Tivadar bajor herceg (Erzsébet császárné fivérének) felesége.
Ferenc József, a katolikus uralkodó még az öngyilkossági verziót is vállalta inkább, mint az igazságot. Bizalmas |családi körben kijelentette: „Nem tehettem mást. A Monarchia létéről volt szó.” Az ügynek Zita szerint nagy nemzetközi és történelmi jelentősége volt, sőt – állítja az öreg császárné, akinek szellemi frissességéről 1983-ban mindenki meggyőződhetett – „köze volt a szarajevói merénylethez és az I. világháború kitöréséhez is”.
Zita férje, Károly és Ferenc József 1914 után (amikor már eldöntött dolog volt, hogy a trónon majd Károly követi a császárt) állítólag megegyeztek abban, hogy Ferenc József halála után Károly trónra lépve utólag rehabilitálja Rudolfot, leveszi róla az „öngyilkosság” bélyeget. (Kérdés: akkor milyen verziót tálaltak volna fel a Monarchia alattvalóinak, a világ közvéleményének? Az igazságot vagy egy másik hazugságot? — N.I.)
Zita részletesen idéz egy állítólagos négyszemközti beszélgetést, amelyet Ferenc József folytatott sógornőjével, Maria Joséval. Ennek tartalmáról ez utóbbi tájékoztatta Zitát. Ferenc József többek között azt mondta: nem közölheti a világgal az igazságot, mert az hatalmas politikai konfliktust kavarna. Inkább hagyja, hogy „szegény Rudolf számlájára írják az egész ügyet”.Zita szerint az a búcsúlevél, amit Rudolf Mária Valériának hagyott hátra, nem bizonyíték az öngyilkosság mellett. Nem kétséges – állítja az ex-császárné – politikai gyilkosság történt, mert az összeesküvők – köztük Rudolf – a Monarchia megdöntését, Ferenc József meggyilkolását tervezték. Ez utóbbiba azonban az addig velük egyetértő Rudolf már nem ment bele. Az összeesküvők féltek, hogy a trónörökös elárulja őket, hát bérgyilkosokat küldtek ellene. Ezek különben külföldről érkeztek – állítja Zita. No és – tette hozzá – ő mindent feljegyzett, bizonyítékai is vannak mindenre és azokat „megfelelő időpontban” nyilvánosságra hozza. Lehet, arra célzott, hogy csak halála után teszik majd őket közzé? Nem tudjuk, de valószínű.
Hát ennyit a verziókról. Természetesen léteznek még különféle alváltozatok, valamint egészen fantasztikus fejtegetések is. De mi csak egy szálon induljunk el. A legfantasztikusabbnak tűnő feltevés ugyanis azt hirdeti, hogy Rudolf nem is halt meg Mayerlingben.


(Folytatjuk)

2016. július 30., szombat

Nemere István: Egy trónörökös menekülése (1)

Bizonyos fokig minden cselekedet
magában hordja a túlzás hamisságát"
(Emerson)

JELLEMZÉS ÉS ELŐZMÉNYEK

A férfi, akiről szó lesz, a maga korában igen ismert ember volt. 1858. augusztus 21-én született, 28 éves atyja harmadik gyermekeként. Mindvégig ő volt a család egyetlen fiúgyermeke. A dinasztiát megalapító dicső ős tiszteletére Rudolfnak keresztelték.

A császár és a trónörökös - A fiatal Rudolf
Az Osztrák–magyar Monarchia császára, I. Ferenc József mindent megtett, hogy leendő utódja a legjobb nevelésben részesüljön. A nyílt eszű, tehetséges fiú már kicsi gyermekként igen széles körű oktatást kapott: német anyanyelvén kívül a francia, magyar, cseh és lengyel nyelveket is tanították neki. Ezen kívül beavatták a filozófia, jog, politikai gazdaságtan, közigazgatás és hadi ismeretek rejtelmeibe is. Mindezt tizenkilenc éves koráig tanulta. Húsz évesen (1878) katonai pályán tört előre; a prágai helyőrség ezredeseként a Hradzsinban lakik. 1880 augusztusában tábornokká nevezik ki, ő a Monarchia legfiatalabb tábornoka (22 éves).

1883-ban a 25. hadosztály parancsnoka Bécsben. Részt vesz az udvar életében, számos esetben reprezentál, államközi fogadásokon és eseményeken az uralkodóházat képviseli. Külföldre is küldik; hivatalos utak során jár Isztambulban, Bukarestben, Belgrádban, Londonban, Afrikában stb.

Önálló gondolkodásával már gyermekkorától gyakran hozta zavarba környezetét. Az adott valósággal kibékülni nem tudó, világjobbító egyénisége később nemegyszer okozott jelentős konfliktusokat közte és az udvar konzervatív körei között. Sőt, apjával fennálló viszonyát is többször veszélyeztette Rudolf „mássága". Sok tekintetben mintha nem is az apja fia, mintha nem is Habsburg lett volna. Ezt a tényt az anyjától örökölt személyiségjegyekkel magyarázták. Erzsébet királyné ugyanis több szempontból még Rudolfnál is jobban elütött a bécsi udvarban megkövetelt-elvárt viselkedéstől és gondolkodásmódtól.

Rudolf már 15 évesen írt egy igen mélyenszántó filozofikus munkát, 17 évesen pedig olyan jövőbe mutató dolgokat tartalmazó írást közölt, amiből világosan kitűnt, mennyire másképpen gondolkodik, mint a Habsburg-dinasztia többi tagja. Egyes bel- és külpolitikai kérdésekben hamarosan szembekerült a Monarchia politikai vonalával.

Rudolf, vadászaton
A róla fennmaradt kép persze nem ilyen egyértelmű. Rudolf szeretett vadászni, szeretett inni, a női társaságot sem vetette meg. Dinasztikus okokból hamar megházasították, de sem feleségét, sem kislányát nem szerette különösebben. Állandóan voltak nőügyei, szeretőket tartott.

Nem volt romantikus lélek, igyekezett a dolgok mélyére látni. Okvetlenül megemlítendő, hogy igazi irodalmi tehetséggel rendelkezett, különösen közírói, publicisztikai tevékenysége volt (helyesebben: lett volna) jelentős, több cikket írt bécsi lapokba, külföldi útjairól útibeszámolókat jelentetett meg, írásait R. betűvel jegyezte. Leginkább azonban a természettudományok érdekelték. 1883-ban lelkes szavakkal nyitotta meg a bécsi Elektrische Ausstellung-ot (Villamossági Kiállítás), többek között kijelentette, hogy a kiállítás kapcsán „alig becsülhető fel az a mélyreható fordulat, amely az egész emberi társadalom előtt áll". A megnyitón a főnemességből senki nem vett részt... A hivatalos körök azonban igyekeztek elfojtani közírói hajlamait. Mi mégis jegyezzük meg a dolgot — később jelentősége lesz... Álnéven írogatta sokkoló cikkeit a bécsi lapokba (például a Wiener Tagblattba, amelynek főszerkesztője akkor egy galíciai lengyel zsidó újságíró, Rudolf jóbarátja volt).

„Eretnek" nézeteivel katolikusként is sokkolta környezetét. Rónay Jácint püspöknek, hitoktatójának gyakran szemére vetette: „Az arisztokrácia és a klérus emberemlékezet óta közösen butították a népet...” Titkos naplójában már tizenévesen klérusellenes gondolatokat vetett papírra. H. Valloton szerint /Valloton, H.: Elisabeth d'Autriche l'imperiatrice assasinée. Paris, 1975./ Rudolf egy, a nemesség és a klérus kárára létrehozandó új társadalmi rend híve volt. Ha hatalomra jut, a világi és egyházi nagybirtokokat felosztotta volna; nem nemzet- és ország-szintű, hanem világegyesítést célzó politikát szeretett volna megvalósítani. Nyíltan is kritizálta az udvar, a kormány tehetetlenségét, elhibázott döntéseit, a reakciós vezetőket. Sőt, megvetette saját családját is. Kevés barátja, de rengeteg ellensége volt.

Beszéltek politikai terveiről, sőt arról is, hogy többekkel együtt összeesküvést sző apja, a császár – és vele együtt természetesen a Monarchia megcsontosodott vezető körei és azok módszerei – ellen. E feltételezések minden jel szerint nem is voltak egészen alaptalanok.

Kastély Mayerlingben
Az a dolog, ami 1889. január végén a Bécs melletti Mayerling vadászkastélyában történt, bonyolult és zavaros előzmények után úgy következett be, hogy lényege tulajdonképpen mind a mai napig felderítetlen. Oka, lefolyása és kimenetele sem ismeretes teljes egészében, ezért a továbbiakban csak „Eseménynek" fogom nevezni. Aki erről szeretne bővebben és magyarul (bár kissé ironikusan) olvasni, annak ajánlhatom Bárt István könyvét. /Bárt István: A boldogtalan sorsú Rudolf trónörökös. „Szerelmi kisregény". Bp. 1984. Helikon Kiadó, 164. old./

A tények: Rudolf trónörökös 1889. január 28-án elhagyta a bécsi Hofburgot (állandó lakhelyét, a császári palotát), de előbb azt mondta inasának: „Holnap délután jövök vissza, úgy öt óra körül, mert ő Császári Felsége ebédre vár”. Az időponton ne csodálkozzunk: Ferenc József és udvara estefelé fogyasztotta el az ebédnek nevezett napi főétkezést. Rudolfnak tehát akkor még szándékában állt visszajönni – ezt is érvként szokták emlegetni azok, akik szerint Rudolf nem lett öngyilkos. Ám valami történhetett 28-án délután vagy 29-én délelőtt, ami a férfit terve megváltoztatására késztette. Tudjuk, egy kocsin Mayerling-be utazott, ám másnap üzenetet küldött Bécsbe, az udvarba, hogy ne várják, megfázott, kimentette magát.

Mayerling Bécstől nincs messze. A Baden közelében fekvő kicsiny települést akkoriban a főváros felől is több úton lehetett megközelíteni, valamint elhagyni (ez lényeges körülmény történetünk szempontjából). A falucska egyetlen nevezetessége a főhercegi vadászkastély volt, amely erdők között állt. Ma az Esemény szorosan vett színhelyén egy többemeletes templom és kápolna áll gazdagon díszített barokk oltárral. A falu a két város (Bécs és Baden) közelsége ellenére még évtizedekkel az Esemény után is jelentéktelen — például mindössze 161 lakosa volt az 1910-es népszámlálás adatai szerint — és máig is csak az Eseményről híres.

Rudolf Bécsből maga után hozatta Mary Vetsera fiatal bárónőt („Die kleine Kontesse"), aki már az előző év novembere óta a szeretője volt. Egyes források esküsznek rá, hogy Mária-Mary az Esemény idején terhessége negyedik hónapjában volt, ami eléggé valószínűtlen, ám a terhesség mint olyan, nem zárható ki. Ha a hír igaz (vagy annak fogadták el), úgy abban sem kételkedtek, hogy a gyermek apja Rudolf lett volna.

Nem tudjuk pontosan, mi történt a kastélyban a január 29-ről 30-ra virradó éjszakán. Tény, hogy a személyzet másnap délelőtt kénytelen volt betörni a mayerlingi hálószoba ajtaját, ahol is ágyában holtan találták Rudolfot, mellette szintén holtan hevert Mary Vetsera. Ám még ez sem olyan egyértelmű, ahogyan azt hamarosan meglátjuk...

Mary Vetsera és Rudolf - titokzatos idill?
Az első órákban, sőt az első huszonnégy órában az esetről a legkülönfélébb hírek terjedtek el. Vadászbaleset, betegség, öngyilkosság, gyilkosság, többszörös gyilkosság... 30-án délután 17 óra 25 perckor került az utcákra a bécsi kormány hivatalos lapja és az közölte az első hivatalos változatot: a trónörökös szívszélhűdést kapott. /Wiener Zeitung különkiadása, 1889. január 30./ Ezt persze senki sem hitte el, hisz Rudolf semmiféle betegségéről nem hallott senki. Eltelik még egy nap (tudjuk, először magát Ferenc Józsefet is félrevezette környezete, azt mondták neki, hogy fia és Mary Vetsera közösen mérget ittak), mikor hirtelen megváltozik a hivatalos verzió és most azt közlik fentről: öngyilkosság történt, tűzfegyverrel. A szerencsétlen főherceg állítólag golyót röpített a fejébe, az szétroncsolta koponyája jelentős részét. Ám előtte – igaz, erről nem szól a hivatalos változat – lelőtte Mary Vetserát, ily módon együtt mentek a halálba. A fiatal bárónőről mellesleg egyetlen szó sem esik az Osztrák–magyar Monarchia hírközlő eszközeiben; ez a kényszerű hallgatás negyedszázadon át, egészen az első világháborúig tart, a lánynak még a nevét sem szabad kiejteni. A birodalomban senki le nem írhatta, hogy Mary Vetserának valaha is bármi köze lett volna Rudolfhoz. Jellemző, hogy a lány haláláról az első hírt külföldön publikálták. /Münchner Neuesten Nachrichten, 1889. február 2./ Napokkal később szintén egy külföldi újságban olvashatták: „Heiligenkreutzban titokban eltemették von Vetsera báró lányát, aki az osztrák trónörökössel egyidőben halt meg". /Berliner Tagblatt, 1889. február 6./ Nem térünk ki itt a lány életére; akit érdekel, sokfelé olvashat róla. Az Esemény lényege szempontjából sem életének, sem halálának nincs különösebb jelentősége. Tény, hogy évtizedeken át sok kutató és szerző őt tartotta a trónörökös halála (egyik?) okának. Mert azt mondani sem kell, hogy a mayerlingi esetről könyvtárnyi irodalom látott napvilágot; az első már néhány hónappal az eset után megpróbálta összefoglalni a történteket. /Die yolle Wahrheit über den Tod des Kronprinzen Rudolf von Osterreich. Berlin, 1889; a könyv máig kb. 50 kiadást ért meg./ De a sokszáz mű elolvasása után sem lehetünk biztosak abban, hogy Rudolf halálát mi okozta, sőt – még abban sem, hogy Rudolf valójában meghalt-e Mayerlingben!
Mert bizony ez sem biztos!


(Folytatjuk)

2016. július 27., szerda

Nemere István és a titkok könyvei


                                         Ahogy vastagodnak a lexikonok,
                                              úgy sokasodnak a kérdőjelek"


A történelemben már gyakran előfordult, hogy közismert személyek titokzatos körülmények között eltűntek. Persze, sokkal gyakrabban tűntek el ismeretlen, egyszerű emberek, de az sohasem keltett akkora feltűnést. Az uralkodók, politikusok, hadvezérek, előkelő származásúak eltűnése mögött általában politikai okokat kell gyanítanunk. Ha nagyon gazdagoknak veszett nyomuk, azt általában vagyonuknak vagy az éppen náluk lévő értékes tárgyaknak „köszönhették". Tűntek el királyok és trónörökösök, gyerekek és felnőttek, nők és férfiak. Még az is előfordult, hogy egyesek – így hárítván el az állandó, mindhalálig fenyegető életveszélyt – önmagukat tüntették el...
A két nagy és több száz kisebb háborúval kapcsolatos világégések alatt, után és miatt ezrek és ezrek menekültek a „halálba", töröltek el maguk mögött minden (vagy csaknem minden) nyomot és kezdtek új életet. Az Amerikába menekült sikkasztó főpénztárostól a háborús bűnösig hosszú lenne ez a lista” – irja Nemere István az 1987-ben megjelent Új titkok könyvében.
A Rejtélyes eltűnések cimű fejezetben három, egymástól teljesen független olyan történetet ismertet, melyek során ismert személyeknek, repülőutazás folytán, titokzatos módon nyomuk veszett, a történteket pedig mindmáig sűrű homály boritja.. Az alábbi történet megfejtése, amelyről sokszor és sokat írtak már, a szerző értelmezésében a kutatókra vár. Ő megelégszik azzal – s vele együtt mi is –, hogy ismertessük a tényállást az olvasóval.


EGY BANKÁR ELTŰNIK

1928. július 3-án az angliai Croydon repülőterén útra készült egy ötvenéves férfi. Széles válla és szögletes, köpcös termete miatt ökölvívóra emlékeztetett, bár nem volt az. Európa egyik legegészségesebb és leggazdagabb emberének ismerték.
Alfred Loewenstein multimilliomos bankár kísérőivel és a személyzettel együtt beszállt a repülőgépébe, és egy óra múlva, amikor a gép Franciaországban leszállt, Loewenstein már nem volt a fedélzeten. Útközben nyomtalanul eltűnt.

Ki volt Alfred Loewenstein? Egy tehetős belga bankár fiaként született, luxusban élt és nőtt fel, majd 19 évesen, amikor az apja csődbe ment, egyik napról a másikra koldusbotra jutott. Hihetetlen energiával és ötletességgel küzdötte fel magát, és a semmiből hatalmas vagyont gyűjtött. Pénzügyi zseniként ismerték. Már az első világháború előtt gazdag volt ismét, a háború utáni infláció idején pedig a nemzetközi valutapiacon keresett nagy összegeket. Mégis, 1926-ig valójában senki sem figyelt fel rá, de akkor néhány óra leforgása alatt világhírű lett, mert tízmillió font kölcsönt ajánlott fel a belga kormánynak, hogy az stabilizálhassa a frank árfolyamát. Loewenstein a kölcsön után – mint igazi „belga hazafi" – kamatot sem kért. Az üzlet eléggé kétséges kimenetelű volt, Loewenstein különféle feltételeket támasztott és bizonyos előjogokat is kért cserébe, és így megint csak ő volt az, aki jól járt; részvényeket és külföldi vállalatokat, palotákat, földbirtokokat vásárolt Angliában, Belgiumban, Franciaországban és másutt. Rendkívül energikus és rokonszenves, de erőszakos ember volt; ha valaki ellenkezett vele, akkor az illetőt sajátkezűleg náspángolta el. E felindulásaiért több esetben bíróság előtt kellett felelnie. A fizikai erőnlét is egyik hobbija volt, utazásaira nemegyszer magával vitte saját ökölvívó-, tenisz- és golf edzőjét is. Ő volt az első európai üzletember, aki a technikai eszközöket teljesen a szolgálatába állította. Nem csak egy magánrepülőgépe, hanem külön légiflottája is volt. Versenyistállókat tartott, részesedett sok ország bányáinak és vízierőműveinek hasznából, de fő célja az volt, hogy a világ műselyem-termelését egyedül ő ellenőrizhesse. E célból hosszú és elkeseredett küzdelmet folytatott már évek óta egy angol céggel; e harcban a homályos tőzsdeügyletektől a zsarolásig minden fogás meg volt engedve.

Azon az estén tehát Alfred Loewenstein a croydoni repülőtér halijában a KLM irodájából telefonált egyik vállalata igazgatójának. A beszélgetés nyitott ajtónál folyt, és több tanú hallotta, amint Loewenstein közölte: körülbelül egy hét múlva visszatér Londonba. A hallban várta őt Bob Little, a magángép másodpilótája. A huszonhét éves fiatalember már csaknem egy éve dolgozott nála. Este hat óra volt. Később Little is megerősítette, hogy Loewenstein viselkedésében nem volt semmi különös; pontosan olyan volt, mint máskor: teli energiával, közvetlen, jókedvű. A bankár kérdéseivel árasztotta el a másodpilótát: milyen az időjárás, milyen magasan fognak repülni, mikor érnek Brüsszelbe?

Személyzete élén átment a vámon. Vele volt Hodgson titkár, Baxter, az inasa, két gyorsírónője: Bidalon és Clark kisasszonyok. A gép személyzete a már említett Little és Drew pilótákból állt. A repülőgép egy Amszterdamban épített hárommotoros Fokker VII-es volt. Az ajtó a géptest bal oldalán helyezkedett el. A bejárattal szemben volt egy toalettfülke, de ezt eltakarta a hátsó utaskabin ilyenkor nyitott ajtaja. Repülés közben ezt az ajtót mindig becsukták. Ki- és beszállásnál azonban ez az ajtó eltakarta a vécéhelyiséget. Ez is Loewenstein saját ötlete volt; a gép belsejét az ő tervei alapján építették át.
A bankár azonnal az utaskabinba ment és elfoglalta szokásos helyét balra elöl. Arccal a menetiránynak, kis íróasztala előtt ült. Jobbra tőle egy ugyanilyen asztalnál a titkára, Artur Hodgson. Valamivel hátrább ült Fred Baxter, az inas, egy kivételesen sovány és alacsony férfi. A két gyors- és gépírónő egymással szemben ült egy különleges, magasított asztalnál. Drew elsőpilóta beindította a motorokat, Little másodpilóta ezt kívülről ellenőrizte, majd beszállt a gépbe és ráfordította az ajtózárat, nehogy az magától kinyíljon repülés közben. Ezt az ajtót különben – ha a gépet magára hagyták a repülőtereken – kulcsra is zárhatták.
Nem véletlenül írjuk le itt ilyen részletesen az utazás előkészületeit. Később a hatóságok, a vizsgálóbizottságok minden apróságot számba vettek. Little átment a kabinon, hogy a pilótafülkébe jusson. A startot mégis elhalasztották pár perccel, mert Baxter még kiszállt és a repülőgép mellett pár szót váltott valakivel. De hamar visszajött és becsukta maga mögött az ajtót.
Délután hat óra múlt néhány perccel. Clark kisasszony, a gépírónő intett az épület előtt álló ismerősének. Később azt az illetőt is kihallgatták. Eskü alatt vallotta, hogy a guruló gép ablakában látta Loewensteint kinézni.
A beszállás
Drew a levegőbe emelte a gépet, elszálltak Purley, Sevenoaks, Maidstone és Ashford fölött. Ezután Little vette át a kormányt, Drew pedig egy regény olvasásába mélyedt. Szép este volt, felhőtlen ég, tiszta levegő, jó látási viszonyok. A kabinban folyt a munka: a gépírónők az útra kapott anyagokat gépelték, papírok jártak kézről kézre, Hodgson titkár leveleket írt és jegyzetelt. Amint a gép a tenger fölé ért, Bob Little ezt a tényt rádión közölte is egy földi repülőtérrel. Azután Dunkerque felé vették az irányt. Little időnkent a kis üvegablakon át hátranézett a kabinba: minden rendben van-e az utasokkal? A tenger fölött is látta a bankárt, amint az ablakon át a szép esti tájat szemlelte.
Loewenstem levette zakóját, ami szokása volt. De az már nem, amit állítólag ezután csinált: levette nyakkendőjét is, ingét pedig kigombolta, mint aki fullad, nehezen lélegzik. Hodgson titkárnak az volt az érzése, hogy gazdájának kevés itt a levegő.
A csatorna fölött félúton repülhettek, amikor a bankár kiment a toalettbe. Eltelt néhány perc, de nem jött vissza. Little vezette a gépet, Drew olvasott, Hodgson jegyzetelt, a kisasszonyok szorgosan gépeltek – de Alfred Loewensteint többé senki sem látta.
Eltelt vagy tíz perc, mire észrevették, hogy valami történhetett a főnökkel. Hodgson Baxterhez ment, a fülébe súgott valamit. Baxter felállt, a toalett ajtajához ment és kopogott. Egyszer, kétszer, mind hangosabban – nem jött válasz. Hodgson belöktc az ajtót és döbbenten megtorpant. A toaletthelyiség üres volt, de a gép külső ajtaja himbálózott a huzatban. Minden jel arra mutatott, hogy Loewenstein kiesett a gépből.
Baxter úgy megijedt, hogy csaknem hisztérikus rohamot kapott. Hodgson izgalmában verejtékezett. A gépirónők sírva fakadtak. Azután behívták Drew-t, aki látva a történteket – a motorok dübörgése miatt alig tudtak szót érteni egymással – átvette a kormányt és minden repülési előírásra fittyet hányva, holdfénynél leszállt a dunkerque-i tengerparti homoksávra. Amint elcsendesültek a motorok, Drew végre kikérdezhette a személyzetet. A pilóta saját szemével meggyőződhetett róla, hogy a bankár beszállt a gépbe, most pedig csak a széke karfájára vetett zakója és nyakkendője volt ott. Ha az az ember, aki Croydonban felszállt a gépre, Loewenstein volt, – márpedig mindkét pilóta esküvel állította, hogy igen – akkor Loewenstein eltűnt. Nem volt a gépen a Csatorna közepétől, és akkor sem, amikor leszálltak a francia parton.
A történteket több gyanús pontra bonthatjuk:

1. A későbbiek során szemére vetették Drew-nek, hogy. nem valamelyik közeli repülőtéren szállt le, ahol tisztviselők, rendőrök és egyéb hivatalos közegek fogadták volna a gépet. Nem lehetséges, hogy összejátszott a bankárral, aki valamilyen rejtekhelyen bújt el a gépben és éppen a homokparton, az éjszaka leple alatt hagyta el a gépet? Ám a pilótáról igen jó véleményt adtak mindenütt, a személyzet vallomása pedig olyan meggyőzően hangzott, hogy végül senki sem vádolta Drew-t semmivel.

2. Felmerült az a gyanú is, hogy Loewenstein csődbe ment, ezért öngyilkosságot követett el. A csőd nem volt igaz; a következő hónapokban a vállalkozásai még az eltűnéséről szóló híreket, az ezzel járó tőzsdei részvényár-eséseket is kibírták. Különben pedig, akik csak ismerték a bankárt, egyhangúlag állították: egész természete, gondolkodása ellentétes volt az öngyilkosságnak még az ötletével is.

3. Igen gyanús volt Baxter, az inas viselkedése. Mint említettem, gazdája már a gépen volt Croydonban, amikor ő kiszállt, hogy valakivel beszélgessen. Ez furcsa, hisz Loewenstein jelenléte a gépen egyben indulási parancs is volt. Ez a kis, örökké alázatos inas éppen akkor akadályozta volna meg a felszállási akciót, ráadásul valami magánügyben? És Loewenstein erre nem reagált? Talán nem vette észre? (Baxter különben négy évvel később – Loewenstein fiának inasaként – öngyilkosságot követett el.)

Sajtóvisszhang
4. Hátha nem is Loewenstein volt az az utas? – ez volt a következő hipotézis. A nyomozás során felmerült, hogy a repülőtéren az ismerősök még a bankárt látták, de a gépen már – ahol egyetlen szót sem szólt, csak ült és állandóan az ablakon kifelé bámult – már a hasonmás ült. Ki és miért bérelte fel azt az embert, mi volt vele a célja? És mi lett a sorsa, vajon a Csatorna fölött egyszerűen a tengerbe lökték? És akkor mi lett az igazi Loewensteinnal? Sokan meg voltak győződve arról, hogy az értelmi szerző maga a bankár volt, aki valamely okból el akart bújni egy időre; talán azért, hogy szokása szerint újabb „nagy dobást” készítsen elő az üzleti életben. Nem tudni, hogy képzelte későbbi „feltámadását”, visszatérését, avagy „kicserélését" a hasonmással. Lehet, hogy ő elrejtőzött, a hasonmás pedig véletlenül kiesett a gépből, s ezzel „örök rejtőzködésre” ítélte a bankárt? Lehet, hogy Baxter összejátszott gazdájával, croydoni viselkedése éppen a „cserét” megkönnyítendő következett be? De az sem zárható ki – ha elfogadjuk ezt a feltételezést – hogy volt ilyen terv, ám valami okból nem jött össze a dolog, a tervvel ellentétben az igazi Loewenstein szállt a gépre, de a személyzet beavatott tagja (vagy tagjai) nem vették észre a dolgot és a hasonmás helyett a főnököt dobták ki a gépből? Esetleg a hasonmást kellett volna eltenniök láb alól? Vagy nem is volt hasonmás, egyszerűen a konkurrencia bérelt fel valakit közülük, ölje meg Loewensteint?

5. A gyilkosság sem zárható ki tehát. Az előző érvelést folytatva, lehet, hogy a bankárt kilökték a gépből? És ha igaz – ki követte el a bűntényt? A két pilóta együtt ült elöl a fülkében, a személyzet pedig a másik kabinban, szintén együtt – Loewenstein pedig középen tűnt el. A titkár? A kis termetű inas? A két nő egyike? Testi erő terén egyikük sem vehette fel a versenyt az amatőr ökölvívóval, az erőszakos természetű és nagy erejű férfival.

6. Baleset? A bankár állítólag fulladékony volt, ezért nem is engedte, hogy gépe túl magasan repüljön. A nyakkendő levétele és az inggallér meglazítása is ezt látszik bizonyítani. Később – mondták az elmélet hívei – kiment a toalettre, de visszafelé jövet eltévesztette az ajtókat, és a gép külső ajtaját nyitotta ki. Kiesett tehát? De ez az elmélet több okból is sántít; említettük, hogy ezt az egész ajtó-ügyet és a gép teljes belső átalakítását maga Loewenstein tervezte meg. Elképzelhető-e, hogy ezek után éppen ő téveszti össze az ajtókat?
A nyomozás során is sokat töprengtek ezen. Először kísérleteket végeztek hasonló típusú repülőgépeken, és kiderült, hogy repülés közben a légellenállás miatt egy férfi teljes erővel sem tudta kinyitni a külső ajtót. Ám amikor a kísérleteket ugyanazon a gépen megismételték, kiderült, hogy az a bizonyos ajtó odafent nyitható, még 50-60 centiméteres résre is.

A nyomozás különben nem volt egyszerű, már csak azért sem, mert Loewenstein belga állampolgárként egy Angliában bejegyzett, de holland repülőgépen utazott, amely végül is Franciaországban szállt le, ám a „baleset” nem Angliában vagy Franciaországban, hanem e két ország között, a tenger fölötti semleges légtérben történt. A következő hónapokban rengeteg pletyka és híresztelés kelt lábra. Tizenöt nappal később ugyan a La Manche-csatornában egy hajó legénysége kifogott egy férfiholttestet, akit később a hatóságok Alfred Loewensteinnak fogadtak el, bár a dolog állítólag korántsem volt olyan egyértelmű. A testen rengeteg sérülés volt, talán túl sok is ahhoz, amit a négy kilométer magasról zuhanó ember elszenvedhet. Azonkívül a boncolás megállapította, hogy az illető élt még, amikor a vízbe került. Négy kilométeres zuhanás és becsapódás után? – kérdezhetnénk.

Lehet, azoknak volt igazuk, akik gyanították: a bankár ismét az útjába került olyan erőknek, amelyek nem riadtak vissza még a gyilkosságtól sem. De ha így volt, tettüket hogyan valósították meg? Ez már örökre titok marad.