2019. október 17., csütörtök

Történetek Loch Ness-ről (1)

A skóciai Loch Ness-i Szörny legendájának komoly szakirodalma van, amelyből kiderül, hogy nem lehet a témát egyszerűen leseperni az asztalról: a ma már a világ minden sarkában ismert Szörny meglétéről az i.u. 5. századból vannak feljegyzések, s a tanúvallomások száma azóta jócskán megsokszorozódott. A következőkben, hogy tisztábban lássunk, fellapozzuk a kérdés egyik tapasztalt ismerője, Nicholas Witchell: A Loch Ness-i Szörny c. könyvét, amelyben az újságíró-szerző, objektivitását és született érdeklődését megőrizve, dokumentumok, riportok alapján vázolja föl a Szörny körüli viták lényegét.


*

Witchell szerint a szemtanúk százai, akik mostanig megszólaltak az ügyben, „jóhiszeműen adták tovább tapasztalataikat, és tanúvallomásaikat megerősítik annak a maroknyi tudóscsoportnak az állításai is, akik műszereikkel elzarándokoltak a Ness-tóhoz, s el kell fogadnunk, hogy az eredményeket – a leghűvösebb é legcinikusabb ellenőrző vizsgálatok után is – alátámasztják azt a véleményt, miszerint valami olyasmi van a Ness-tóban, amit nem értünk teljesen, s amit komolyan kell vennünk.”
Witchell munkáját természetesen nem kerülhették el a támadások, melyekkel kapcsolatban megjegyezte: „Még mindig élénken él bennem a felháborodás, ami akkor fogott el, amikor elolvastam a könyv egyik korábbi kiadásának kritikáját Skócia egyik legkiválóbb zoológusának tollából. Semmibe vette a témát…” Witchell viszont komolyan veszi a feladatát. Nem csak a Szörnnyel kapcsolatos történeteket veti papírra, hanem a tóval és természeti környezetével kapcsolatos tudnivalókat is.

*

„Szabad szemmel nem látjuk a tó túlsó végét: a sötét vízfelület keskeny sávja elnyúlik a szemhatáron túlra…” A Ness-tó „Nagy-Britannia legnagyobb és Európa harmadik legmélyebb édesvizű tava… A tó az Észak-Skóciát a Moray torkolatától a Linhhe-tó magasságáig átszelő, Great Glen elnevezésű, sebhelyre emlékeztető vetődés legészakibb részén helyezkedik el. Három-négyszáz millió évvel ezelőtt, sorozatos rezgések következtében megnyílt itt a föld, és a vetődéstől északra fekvő terület lassacskán délnyugati irányba csúszott, mintegy hatvanöt mérföld távolságra… A gleccserek keskeny, meredek lejtésű tavat alakítottak ki. A felszín 14000 acre területű, a tó hosszúsága 22,5 mérföld, legnagyobb szélessége 1,5 mérföld. A Ness-tó mélysége általában meghaladja a 700 lábat, és hosszú éveken át azt hitték, hogy legmélyebb pontja 754 láb. 1969-ben azonban egy miniatűr tengeralattjáró 820 láb mélységig ereszkedett, és mérőműszerei 975 láb mélységben regisztrálták a tó fenekét. Ezt a mérési azóta sem ismételték meg, így máig nincsenek megbízható adataink a Loch Ness-tó mélységét illetően… Ha… az amerikai Nagy Tavakat vesszük összehasonlítási alapul, a Ness-tó viszonylag kicsi, viszont élővilága rendkívül gazdag. Vize friss és semmiféle szennyeződés nem éri, s az év nagy részében lazacot és tengeri pisztrángot halásznak benne; a tóból kifogott legnagyobb pisztráng 52 font súlyú volt…A két vándorló halfajon kívül barna pisztráng is található errefelé, s ez külön vonzerőt jelent nemcsak a horgászok, hanem a tó nagyragadozói számára is. A központi tó mélyebb régióiban sarkvidéki vitéz szemling, és rengeteg angolna él, s az utóbbiak között igen nagy példányok is vannak…”
Az egyetlen komolyabb felmérés eredményei 1911-ben jelentek meg a Bathymetrical Survey folyóiratban, s „hosszúkás, V-alakú medencét írnak le, melynek északi végében jégkorszaki törmelék és gleccserfolyók üledéke rakodott le a part mentén. A felmérés tanúsága szerint a fenék »olyan sima, mint füves tekepálya«, bár föld alatti oldalai igen meredekek…” A víz „savassága és meredek oldalai megakadályozzák, hogy bármilyen komolyabb növény megtelepedhessen a vízben… Hőmérséklete alacsony… Az éghajlat enyhe, párás, és nem igazán csábító…A tónak jókora vízgyűjtő területe van, s nagy esőzések idején a vízszint gyorsan emelkedik. Ennek ellenére a tó sohasem fagy be, s ez egyrészt rendkívüli mélységének , másrészt a hatalmas vízmennyiségnek tudható be…
A Loch Ness olyan vidéken található, amely büszkén hangoztatja a Nagy-Britannia többi részétől való függetlenségét, ahol az ősi kelta nyelvet még ma is sokan beszélik az idősebb generáció tagjai közül, s ahol továbbra is tiszteletben tartják az ősi törzsi viszonyokon alapuló kapcsolatokat a nemzetségek között”, még élnek a tóval kapcsolatos egykori hiedelmek is.
*
Nicholas Witchell szerint 1933-ig nem is hallott a világ a Loch Ness-i »Szörnyről«, azóta viszont rendszeresen, minden évben jelentik megjelenését. 1933 előtt a maival ellentétben alig érkezett egy-két jelentés. A publicitásnak ezt az 1933 előtti hiányát általában azzal magyarázzák, hogy a szóban forgó vidék roppant távoli és elszigetelt volt, és csak a tó északi partján húzódó országút 1933-as megépítése adta meg a szikrát, melynek nyomán azután az állatok híre elterjedt a világban.

Ebben sok az igazság. Habár éppenséggel az elmúlt évszázadokban a Felföldnek sokkal több volt a lakója, mint manapság. Mi több, azt követően, hogy a tizenkilencedik század elején megépült a Kaledóniai-csatorna, mely tény már önmagában is sok száz munkással gyarapította a környék lakosságát, a Great Glen divatos vidék lett a viktoriánus kor arisztokráciájának körében, s naponta gőzösök lapátjai kavarták fel vizet.”
És bár a tóban lakozó állítólagos Szörny meglétét még mindig élénken vitatják, a vidék népszerűsége, turisztikai vonzereje máig nem szűnt meg. Talán csak a média érdeklődése gyengült az idők során, de az is csak ideig-óráig. (Az ember azt hinné: a Ness-tó legendája így a legértékesebb, ha megfejtetlenül marad…)

*
„ 565-öt írtak… Szt. Columba, aki először vitte Skóciába a keresztény vallás hírét (a tó partján fekvő Abriachan faluban található az a kő, amelyről állítólag megkeresztelte a pogány picteket), úton volt Invernessbe, hogy ott meglátogassa az északi pictek királyát, Brude-ot. Életrajzírója, Adamnan jegyzi fel Szt. Columba élete című művében (6. kötet, II. könyv, 27. fejezet): »Egy bizonyos vízi szörny elűzéséről egy szent ember imája révén.« A szent olyan ponton érkezett a Loch Ness partjára, ahol lapos fenekű átkelőcsónakok közlekedtek. (Feltételezések szerint ez a Ness-folyó torkolatában vagy Urquhart közelében lehetett.) A pictek épp egy olyan embert temettek, akit úszás közben egy vízi szörnyeteg harapása halálra sebzett. A történet egyik változata szerint Szt. Columba az ember mellkasára helyezte a botját, s ezzel újra életre keltette. Egy másik változat úgy adja hírül, hogy az egyik pict ahelyett, hogy a szent prédikációját hallgatta volna, átúszott a folyón vagy a tavon, s eközben megtámadta és megölte a szörnyeteg. Szt. Columba, amikor meghallotta az ember kiáltozását, utasította az egyik férfit, hogy ússzon át a túloldalra, s az ott horgonyzó csónakkal térjen vissza. Adamnan így folytatja a történetet: »Amikor Lugne Mocumin meghallotta a híres és szent ember parancsát, késlekedés nélkül engedelmeskedik neki, ledob magáról minden ruhát, csak tunikáját hagyja a testén, és a vízbe veti magát. Csakhogy a szörny, amint észreveszi, hogy az úszó felkavarja a vizet, feljön a felszínre és dörgő hang kíséretében, tátott szájjal a férfi felé siet. Amikor az áldott ember ezt észrevette, felemelte szent kezét… Isten nevét hívta segítségül, a Kereszt megváltó jelét rajzolta a levegőbe és azt parancsolta a vérszomjas szörnyetegnek: Nem mész közelebb, sem meg nem érinted az embert; menj vissza hamarjában. És akkor a szent hangja hallatán a szörnyeteget rémület fogta el, és gyorsabban menekült el onnan, mintha kötelekkel húzták volna vissza.«
Amit ezek után összeírtak a tóbeli élőlényről, az megtöltene egy jókora könyvtárat. Mindent, persze, nem érdemes idézni, az viszont tény, hogy 1933. október 17-én kelt az az olvasói levél, mely a The Scotsman c. lapban sárkány-jelenségként mutatja be a Szörny létezését.

*

A Cromwell-féle brit köztársaság idején , a XVII. sz. közepe táján egy helyőrségnyi angol katona parancsot kapott, hogy Invernessből fagörgőkön a tóhoz szállítsanak egy hajót, vízi járőrözés céljából. Egyikük, Richard Franck lovastiszt szorgalmasan papírra vetette úti észleléseit. Ő a Szörnyet valamiféle úszó szigetként érzékelte, amely látszatra összegabalyodott vízinövényekből állott. (Ámde ilyen növények a tóban nem élnek – ezek szerint mégis csak élőlény lehetett a látomás?)
1731-ben a gyarmati katonaság utat kezd építtetni a tó mentén, amelynek telepén sok száz katona dolgozott. Egy 1769-ben kiadott könyvben említés történik e munkálatokról (de a könyv csak 1964-ben bukkant fel, ráadásul Új-Zélandban): „Az útépítők többször is láttak két víziszörnyet a tóban. Úgy vélték, ezek a bálnák valamely válfajához vagy valamely ismeretlen tengeri állatfajhoz tartozhatnak, amelyek egy, a földfelszín alatti átjárón keresztül bejutottak a tóba, és aztán túlságosan nagyra nőttek ahhoz, hogy vissza tudtak volna térni.”
„1802-ben Alexander MacDonald, egy Abriachan-i kisbirtokos elmondta a Loch Ness korábbi vízfelügyelője, Alexander Campbell valamelyik elődjének, hogy többször is látott egy furcsa állatot a tóban. Egyszer MacDonald segítségére sietett egy, a hegyoldalról lezuhant báránynak, amikor egy lény jött fel a víz színére, és legalább ötven yardra megközelítette. A férfi rövid nyúlványokat látott az állat testén, s a teremtmény ezekkel hajtotta magát előre a vízben. Azután a lény egyszer csak visszafordult, és visszaúszott a tó közepe felé, végül alámerült, s eközben 500 yardos körzetben jókora hullámverést keltett maga körül. MacDonald úr elmondta, hogy megítélése szerint az állat körülbelül húsz láb hosszúságú volt, és egy szalamandrára emlékeztette…”

*
1933-ban került a sajtóba az az emlékezés, melyet az egykori portlandi herceg fogalmazott: „Amikor 1895-ben megszereztem az Oich-tavon és a Garry-folyón való horgászat jogát, az erdész, a fogadós és a segédhalászok egy úgymond rettenetes nagy bestiát emlegettek, ami fel-fel tűnik a Ness-tavon.”
Nicholas Witchell olyan hiedelemmel is találkozott, hogy aki a Szörnyet észleli és beszél róla, később valamilyen szerencsétlenség áldozata lesz. Talán ezért (is) félnek a helyiek a tanúságtételtől…

(Folytatjuk)

2019. július 24., szerda

A "Tolnai" (9)

1908





A köpenicki kapitány — szabadlábon.

Olvasóink bizonyára emlékeznek még az öreg Voigt Vilmos suszterre, aki két évvel ezelőtt kapitányi egyenruhában, egy szakasz porosz katona élén bevonult a köpenicki városházára és ott hivatalosan lefoglalta a pénztárt. Akkoriban az egész világ kaczagott a lángeszü furfanggal végrehajtott bűntényen, de azért a kapitányt elitélték négy évi börtönre, ámbár kisült, hogy csak az vitte a bűnre, mert sehol sem tudott munkához jutni. Most — másfél évi fogság után — a német császár megkegyelmezett Voigt-nak, akit azonnal szabadon bocsátottak a tégeli börtönből.
A fogoly éppen ebédelt, mikor tudtára adták a megkegyelmezést; a váratlan örömhír annyira felizgatta, hogy képtelen volt ebédjét megenni. Minthogy a börtön pénztára zárva volt, munkakeresetét sem lehetett neki átadni s Voigt kénytelen volt a közúti vasút menetdiját kölcsönkérni. A börtönből való távozása után — ezt a jelenetet ábrázolja képünk — közúti vasúton Rixdorfba ment, a hol testvére, Mersz Berta szappan-kereskedőnő lalák. Voigt megélhetése   biztositva   van.   Egy Wertheimné nevű asszony végrendeletében havi ötven márkát, illetve a börtönből való kiszabadulása után havi  száz   márkát  hagyományozott  neki.
Mikor hire kelt, hogy Voigt megérkezett Eix-do'rfba, valóságos veszedelmes tolongás támadt Merszné háza előtt. A rendőrök gyalog és lovon csak nagynehezen tudták a rendet fentartani, sőt estefelé már annyira fölszaporodott a tömeg, hogy az utczát rendőri kordonnal el kellett zárni. Automobilon és bérkocsin is nagyon sokan érkeztek Voigt lakása elé és otthagyták névjegyüket különböző ajándékok kíséretében. Egyesek bort, likőrt, virágot, sőt még verseket is hagytak ott Vöigt számára, a ld számtalan üdvözlő levelet, táviratot és kártyát kapott. Voigt, a ki az ajándékok utján részére összegyűlt vagyont negyvenezer márkára becsüli, több gazdag hölgy házassági ajánlatát nem fogadta el. Kiadandó emlékirataiból is nagyobb összegre vél szert tehetni. Valószinüleg elfogadja egy hires im-prezárió ajánlatát is, a ki mutagatni fogja a zseniális szélhámost, a ki megcsufolta a német hivatalos világot.


Heltai Jenő: A gróf

I.
A második felvonás után az öltöztetőnő egy óriási virágbokrétával bukdácsolt be Tündérlaki Putyi öltözőjébe. A bokrétában egy levél, a levél mellett egy doboz volt, a dobozban pedig egy kellemes kis brilliánsgyürü, a mely testvérek közt is megért ezer koronát.
Tündérlaki Putyi nem volt nehéz nő. A mindenség alkotója nem arra teremtette őt, hogy fenséges érzelmeket váltson ki a férfiakból. A nagy szerelmi bonyodalmak elkerülték őt, a lelki küzdelmek gyötrelmeit, a szenvedéseket és a hatalmas indulatokat nem ismerte. Egyszerű és józan nő volt, a kinek minden meggyőződését ebbe az egy mondatba lehet összefoglalni : »A férfiak arra valók, hogy a szép és a kedves nőkért értékes ostobaságokat kövessenek el.«
Ilyenmódon e nőt a levél, a bokréta és a gyürü háromszorosan meghatotta. Nagyon sürgősen felöltözött, a színpadra sietett és a függönybe alkalmazott lyukon kinézett a nézőtérre. Földszint, balra, az első páholyban ült »ő«. »Ő«, az ismeretlen, az előkelő, a nagylelkű gavallér, a gyűrűvel súlyosbított bokréta udvarias küldője.
»Ő« érdekes, halvány férfi volt, fekete, itt-ott már őszülő hajjal, tündöklő frakkal és káprázatos gyémántgombokkal. Elegáns fásultsággal ült a páholyban, egész lénye elárulta az unatkozó arisztokratát. Tündérlaki nagyon meg volt elégedve vele és a harmadik fölvonásban »A kis karmantyú« czimü elmés kuplét kizárólag az előkelő idegen javára énekelte, Ígéretektől duzzadó pillantásokat lövelvén a szeretetreméltó férfiú felé.

II.
Előadás után a nyájas idegen, aki időközben az öltöztetőnőtől megtudta, hogy Tündérlaki kisasszonynak nincs kifogása a »tisztességes közeledés« ellen, a színház kis kapujában várta a művésznőt. A kocsiuton  egy ragyogó gummitalpu fiakker várakozott.
—  Gróf Cirkvenitz, huszárkapitány, — mondta az idegen előkelő meghajlással, mikor Putyi kilibbent a kövezetre.
Putyi tébolyitó mosolylyal nézett a grófra és odanyujtotta neki a kezét, a melyet a gróf hódolattal megcsókolt. Ezalatt a fiákkeres leszedte a lovakról a pokróczot és leugrott a bakról.
—  Ez a kocsi ? ... —- kérdezte a művésznő.
—  Minket vár, — mondta a gróf. — Csak üljön be bátran.
—  No, de...
— Csak üljön be. A kifogásait és az aggodalmait elmondhatja útközben.
Ez hatott. Putyi beült és a kocsi elrobogott.

III.
Egy előkelő vendéglő különszobájában vacsoráztak.
A gróf bűbájos ember volt. Előkelő és bőkezű. Putyi leplezetlen áhítattal nézett rá: a vagyon, az előkelőség, a gavallérság mindig imponált neki. Azonkívül a gróf gyöngéd és figyelmes volt, e mellett pedig bizonyos hidegséggel és fölénnyel kezelte Putyit. Ama férfiak fölényével, a kiknek minden sikerül, a kik megszokták azt, hogy a nők engedelmeskedjenek  nekik. A gróf kipróbált nőhóditónak látszott, a lényében volt valami parancsoló, ami nem tűrt ellenmondást. A pinczérek hétrét görnyedtek előtte, Putyi pedig olvadozott a büszkeségtől és a boldogságtól. Gróf Cirkvenitz! Ez volt életének legelső grófja. Eddig inkább a vagyonos polgári elemnél volt szerencséje, bankároknál, börziánereknél. Az arisztokráczia eddig — érthetetlen módon! — nem méltányolta őt. De ime, most gróf Cirkvenitz huszárkapitány megtörte a jeget és elsőnek jelentkezett a felső tízezerből.
Putyi arra gondolt, hogy legjobb barátnői fuldokolni fognak az irigységtől. És szivében mélységes hálát érzett gróf Cirkvenitz iránt…

IV.
Miután kellemesen bepezsgőztek, gróf Cirkvenitz igy szólt:
—  Tudja-e, hogy én most hónapokig nem fogom látni magát?
—  Miért ? — kérdezte Putyi ijedten.
—  Mert holnap reggel megyek az uj garnizonomba, Galicziába !
—  Ah!
Putyi elszontyolodott. A gróf megfogta a kezét.
—  Remélem, — suttogta, mialatt lassan csókolgatta ezt a kezet, — hogy nem bocsát el igy e messze útra?
— Így ? Hogyan ?
—Szeretnék elvinni magából valamit. Egy illatot, egy emléket. Valamit, a mi a messzeségben is untalan az eszembe juttassa magát és onnan is folyton visszacsábítson magához. Egy csók, egy ölelés emlékét...
—  De gróf ur, — tiltakozott Putyi.
A hideg, fölényes és előkelő gróf e pillanatban hirtelen megváltozott. Egy erőszakos, vad mozdulattal magához ölelte Putyit és megcsókolta.
—  Szeretlek, — súgta két csók közt a fülébe, — nagyon szeretlek. És te?
—  Istenem, — mondta Putyi egészen megzavarodva ezektől a csókoktól, —- Én... én ...
—  Nem felelsz ? Jobban is szeretem. Ne is felelj. Ne is beszélj. A fölösleges beszéd badarság. Te az enyém vagy, az enyém, csak az enyém ... Ma még az enyém lehetsz, holnap én már megyek a fenébe, Galicziába.
És újra megcsókolta. Putyi kábultan, akarat nélkül roskadt a vitéz gróf karjába. Olyan volt, mint egy hipnotizált tyúk.

V.
—  Tehát itt lakol ? — mondta a gróf, a mikor a szobaleány ajtót nyitott nekik. — Csinos ... minden nagyon csinos,..
—  És ízléses, ugy-e ? — mondta Putyi büszkén.
—  Igen, nagyon ízléses... Te, van itthon pezsgőd ?
—  Pezsgőm ? — ámult Putyi. — Minek?
—  Szomjas vagyok. Inni akarok.
Ezzel a gróf becsöngette a szobaleányt.
—  Hallja, angyalom,  —  mondta  neki,  — itt van a névjegyem és száz korona. Lent a kapu előtt áll egy fiakker, abba üljön bele és hajtson a kaszinóba. Ott adja át a névjegyemet és kérje azt a pezsgőt, a mit én rendesen inni szoktam... Két palaczkkal hozzon, de nagyon siessen!
A szobaleány elrohant. Putyi mosolyogva nézett a grófra.
—  Remélem, most már egészen egyedül vagyunk a lakásban ? — kérdezte a gróf.
—  Csak te meg én, — mondta Putyi csaknem pirulva, és nagyon izgatottan, mert most tegezte először a grófot.
—  Akkor hát...
A gróf fölkelt. Putyi behunyta a szemét. Azt hitte, hogy most ütött a szerelem órája, hogy a gróf most a vad csókok özönével fogja őt elborítani.

VI.
—  Akkor hát, — ismételte a gróf. Minthogy  a  csóközön  nem  következett  be és a szerelem órája nem ütött, Putyi félénken kinyitotta a szemét. A gróf ott állt előtte némán, parancsolón, hidegen, olyan arcczal, hogy Putyi csaknem megijedt.
—  Mit akarsz ? — kérdezte Putyi csodálkozva.
—  Az ékszereidet, — mondta a gróf fagyosan.
—  Az ék...
Többet nem birt mondani, A lélekzete elakadt. Reszketve, rémülten nézett a grófra.
— Tréfálsz ?  — kérdezte végre, alig merve a száját kinyitni. Te... a gróf?
—  Igen.  Én, a gróf, vagy ha jobban tetszik: én, a rabló, az ékszereidet akarom, mégpedig máris. Gyerünk, gyerünk, mielőtt a szobaleány visszajön ...
És a mikor Putyi még mindég mozdulatlanul ült, haragosan tette hozzá:
—  Nem hallottad ? Vagy azt akarod, hogy a revolveremmel sürgesselek ?
Putyi lehajtotta a fejét. Aztán szó nélkül felkelt és csendes sírással ment a szekrényhez. Kiszedte az ékszereit, a vagyonos polgári elemhez tartozó bankároknak és börziánereknek az ajándékait. Mindaz, a mivel ezek a derék emberek neki kedveskedtek, a gróf zsebeibe vándorolt. Az órák, brocheok, karpereczek, nyaklánczok egymás után tűntek el a gróf zsebe mélyében. Minden darabnál uj meg uj könny tolult Putyi szemébe és az ékszerek révén egész névsor elevenedett meg a lelkében. Újra látta azokat, a kiktől az ékszereket kapta. A kövér és jószivü polgárokat, a kiknek emlékét a gróf — életének első grófja — most kíméletlenül, kegyetlenül és mindörökre elpusztította. És a gróf telhetetlen volt, ridegen nógatta :
—  Siessünk, siessünk! Vedd ki a füledből a függőket, ide azokkal a gyűrűkkel!
A parancsai ugy hangzottak, mint egy hadvezéréi. Putyi megtörten, elcsukló sirással engedelmeskedett. Utolsónak a kellemes kis brilliáns-gyürüt akarta visszaadni, a mely a »tisztességes közeledés« közvetítője volt.
—  Pardon, — mondta a gróf sértődötten, miközben tiltakozva tolta vissza a gyűrűt, — ezt én adtam neked. Egy gentleman sohasem veszi vissza az ajándékait...
Ezzel kezet csókolt Putyinak, meghajtotta magát és az ajtó felé indult.

VII.
A küszöbön azonban megállt.
—  Izé ... majdnem elfelejtettem, — mondta mosolyogva, — a szobaleány alkalmasint azzal az üzenettel fog visszajönni, hogy engem a kaszinóban nem ismernek. A száz koronából, a mit vissza fog hozni, fizesd ki a fiakkert, adj  a leánynak húsz korona borravalót... a többit pedig add oda valami jótékony czélra . .. esetleg a színházi nyugdijalapnak.
És mialatt Putyi tágra nyílt szemmel, értelmetlenül, elképedve bámult maga elé, gróf Cirkvcnitz barátságos mosollyal távozott.





Conan Doyle

Sherlock Holmes nevét mindenki ismeri, de csak kevesen tudják, hogy ez a zseniális detektív, a kinek csudálatos kalandjaiban, gyermekek és aggok egyaránt gyönyörködnek, voltaképen egy nagy szellemű angol író képzeletében született. Conan Doyle, a Sherlock Holmes detektiv regények szerzője ma a világ legdivatosabb írója. Müvei minden czivilizált nyelvre le vannak fordítva és az amerikai néger hordárok ép olyan mohón olvassák, mint a kis japán gésák. Aranyakkal fizetik meg minden egyes sorát és igy nem csuda, hogy a negyvenöt éves Conan Doyle — a kinek remekül sikerült arczképét itt láthatják olvasóink — a világ leggazdagabb írója. Orvosnak készült és egyik tanárának biztatására, elég későn lépett az írói pályára. Ez a tanár, a ki rendkívül nagy érdeklődéssel viseltetett a bűnügyi nyomozások iránt, vezette arra a gondolatra, hogy elbeszélései hőséül olyan lángeszü detektívet fog választani, a ki apró nyomokból, jelentéktelen csekélységekből, egyszerű következtetések utján minden bűntényt leleplez. Ezt az alakot később annyira megszerette a közönség, hogy végre mindenki azt hitte, hogy valósággal élt is. Conan Doyle most 45 éves korában nősült meg és fiatal feleségével bejárja a világot. Természetesen mindenütt nagy óvácziókkal fogadják a kiváló irót.

2019. július 23., kedd

A "Tolnai" (8)

1907



Parasztlegény és grófkisasszony.


A közelmúltnak nem egy eseménye igazolta azt a nagy igazságot, hogy a szerelem hatalma minden előítéletet, minden akadályt legyőz. Az igazi nagy szerelem demokratikus felfogású: a szerelmes nem kutatja választottja származását, ész nélkül, vakon szeret — szeret ugy, ahogy az Isten és a természet parancsolta. 
Nemrégiben az egész világsajtót bejárta Nyári Rudi, győri czigányprimás házasságának története. A czigány hegedüjátéka elcsavarta Festetich grófkisasszony fejét. A lány otthagyta atyját, főrangú családját és követte szive bálványát. 
Ez a romantikus történet megismétlődött a minap a trencsénmegyei Vág-Révfalu községben. Az esetnek Pongrácz Henrietta grófnő a hősnője, aki a szerelmi boldogságért odadobta rangját, vagyonát és egy szegénysorsu parasztlegénynek lett a párja.
A választottja, Andrássik János, hat év előtt kocsis volt a grófi kastélyban. A leánynak megtetszett a deli, szép legény, de a fel-fellobogó szerelmét féltékenyen rejtegette a világ előtt: nagyon is érezte, milyen rettenetes küzdelmet kellene vivnia családjával, hogy elérje azt, ami után vágyódott. A sors azonban mégis összehozta a szerelmeseket. Egy séta-kocsizás alkalmával egy töltésen felborult a grófnő kocsija és a leány beleesett az ut mellett levő folyóba. Menthetetlenül elpusztult volna, ha a kocsis utána nem ugrik és ki nem menti a hullámokból. A tizennégy éves teremtés rejtett szerelmét erős lángra lobbantotta ez a véletlen: megesküdött, hogy megmentője felesége lesz — minden poklokon keresztül. A szerelmesek gyakran összejöttek, tervezgették a jövő virágos képét, légvárakat építettek, amikben tán maguk se hittek, hogy valóra válhatnak valamikor. Pongrácz gróf családja is megtudta, hogy leánya a kocsisukat szereti; elcsapta a legényt és mikor a leány egy néhányszor megkísérelte, hogy szerelmese után szökjék, a kérlelhetetlen apa zárdába dugta a  leányát s mikor onnan is elszökött, idegszanatóriumba záratta a szerelmes leányt. A grófkisasszony azonban titokban értesítette erről Andrássik Jánost, aki, nyomban szerelmeséhez sietett. Belopódzott a grófi kastélyba, ahonnan aztán könnyű szerrel megszöktette a kisasszonyt az ablakon át lebocsátott   kötél segítségével. Aztán szülei házához vitte a leányt, aki azóta ott él és türelmesen várja azt az időt, mikor eléri nagykorúságát, hogy aztán törvényesen is egybekelhessen választottjával. A gróf minden erőszakoskodása hiábavaló volt, a leány hajthatatlan maradt. A fiatal gróf Pongrácz hadnagy egy izben tettleg is bántalmazta nővérét, akit csak a vőlegénye erélyes fellépése mentett ki szigorú bátyja kezéből. Végre a gróf is belátta, hogy nem tehet semmit leánya szerelme ellen, kitagadta a szegény teremtést és azontúl nem törődött vele. A leány pedig boldogan él választottja szüleinél és egy csöppet se sajnálja azt a fényt és gazdagságot, amit otthagyott.



Ennek a szenzácziós eseménynek hire a napokban bejárta az egész sajtót. Mi pedig elküldtük fényképészünket a kis trencséni faluba, hogy a szerelmes párról fényképfelvételeket készítsen a „Tolnai Világlapja" részére. Sikerült képeinket itt mutatjuk be olvasóinknak. A szép grófnő még sajátkezű aláírását is elküldte szerkesztőségünknek. Itt láthatják olvasóink:



Az első női soffőr


Ezt a kedves képünket a létért való küzdelem alkotta. Egy berlini fiatal asszony, a magyar származású dr. Pappné elhatározta, hogy mint automobil-bérkocsi-vezető fogja megkeresni kenyerét a maga és két kis gyermeke számára. Pedig mennyi nehézség állotta útját, még mielőtt megkezdte volna pályáját! Ahová fordult, mindenütt azt mondták neki: „Ön nagyon is szép ahhoz, hogy soffőr legyen!" 
A fiatal asszonyt azonban nem riasztotta vissza semmi akadály. Megtanulta az automobilvezetők tudományát és fényes sikerrel tette le a képesítő vizsgát, pedig a bizottság nagyon is szigorúan bánt el vele. A minap volt az első nyilvános utja. Este hét órától reggel hat óráig szakadatlanul volt dolga és ezen az első éjjelen 120 márkát keresett. A férfi-kollégái nem irigykedtek rá, sőt virágcsokorral üvözölték az első női soffőrt. A példáját többen is akarják követni Berlinben és igy valószínű, hogy nemsokára a mi utczáinkon is meg fog jelenni a modern életnek ez az ujabb hírnöke.



Elefánt-szálloda. 25 méter magas, igen eredeti formájú építmény, melyet egy élelmes vállalkozó épített egy Atlantic City nevű amerikai tengeri fürdőhelyen. A mellette lévő automobil és a környező házak nagyságából következtethetünk az Elefánt-szálloda hatalmas méreteire. A furcsa szálloda elég jövedelmező lehet, mert az emlitett fürdőhelyet New-York milliomosai keresik fel.

2019. július 5., péntek

A "Tolnai" (7)

1906

Rákóczi hamvainak megtalálása




Hazahozták a magyar szabadság szentemlékü és legnagyobb apostolának, II. Rákóczi Ferencznek hamvait. A nagy fejedelemnek kétszáz évvel ezelőtt csupán egy szavába került volna, hogy homlokára tegyék a lengyel koronát. Amiért nagyapja elvérzett, azt a koronát ő habozás nélkül visszautasította, mert nem távozhatott akkor idegenbe, amikor nemzetét véres küzdelembe vitte a jog, az igazság és törvény nevében Ausztria szabadság-tipró zsarnoksága ellen.
A nyolcz évig tartó küzdelemben sokszor megadtak volna neki mindent, ami a Rákóczi-ház tekintélyét és hatalmát megszilárdíthatta volna, csak a nemzet kívánságairól nem akartak tudni, ámde ő mindent feláldozott azért, hogy a hazának régi önállóságait, jogait és alkotmányát biztosithassa. És midőn a majthényi síkon lerakták a kurucz zászlókat, akkor is visszakaphatta volna óriási birtokait, családját és minden méltóságát, ha hódolati esküt tett volna.
Hanem ő inkább választotta a bujdosás kálvária-utját, hogysem büszke fejedelmi fejét megalázza s tétlenül kelljen néznie letiport hazája romlását. Így jutott ő tábornagyával és számos hü emberével Rodostóba, ahol tizennyolcz évig szőtte lelkében a nemzeti szabadság álmait, amiket aztán szálanként bontogatott szét a keserű végzet, hogy szemfödelet boritson búlátott arczára. 
Mikes meghatóan írja le a nagy fejedelem utolsó perczeit. Nagypénteken, 1735. április 8-án hajnalban hagyta árván a  bujdosóikat.
Utolsó perczéig magánál volt s amidőn udvari papja feladta rá az utolsó kenetet, végtelen fájdalommal nézett csendesen zokogó környezetére s az ő jóságos szeméből könnyek omlottak. Oly szelíden halt meg, mint egy gyermek — irja a hü Mikes. — Másnap holttestét felbontották, belső részeit kiszedték, s ládába zárva, az ottani görög templomban temették el, mig holttestét bebalzsamozták, szivét pedig óhajtása szerint Francziaországban nyugvó felesége mellé temették.
Mig a porta engedélyére vártak, egy kis házban helyezték el a nagy szabadsághős tetemét; hetek múlva végre megjött az engedély, hogy a hamvakat Konstantinápolyba szállithassák. Mikes akkor egy nagy ládába zárta a czédrusfa-koporsót, s néhányad magával elvitte a galatai St.-Benoit-templom kolostorába, ahol a jezsuita atyák felnyitották, aztán a templom hajója alatti sírboltban temették el.
Mikes szerint ekkor felbontották a hőslelkü Zrínyi Ilona koporsóját is, amelyben azonban már csak a koponyát találták volna meg, amit fia koporsójába zártak s ezzel együtt temették el. Azt a nagy fekete selyem gyászteritőt pedig, amellyel a koporsó be volt vonva, a bujdosók az egyház szertárának ajándékozták.
Mikes azonban nem lehetett jelen a temetésen, mert akkor tudta volna, hogy Zrínyi Ilonának még egész csontváza megvolt, sőt rajta voltak a bőrfoszlányok is. A szent sírokat 1839-ben bontották fel először. Ekkor villámgyorsan híre futamodott, hogy Zrínyi Ilona holttestét teljesen ép állapotban találták s egész bucsujárás indult meg Galatába. A görögök maguknak követelték ezt a szentet, azonban ez ép állapotban megmaradt tetem nem Rákóczi édesanyjáé, hanem Bercsényinéé volt, akit szintén ide temettek.
A hetvenes években Zemplén vármegye közönsége lelkes mozgalmat indított Rákóczi hamvainak hazaszállítása iránt. A mozgalom csakhamar országossá vált és Szlávy József akkori miniszterelnök utasította is konstantinápolyi nagykövetünket, hogy puhatolja ki, megvannak-e még a franczia lazaristák templomában Rákóczi hamvai. A nagykövet azonban felületes tudakozódás után azt válaszolta. hogy a drága hamvaknak nyoma veszett, fia valószínűleg titokban Francziaországba szállíttatta, mert a 49-ben kibujdosott honvédek felnyitották a sírt, de Rákóczi koporsóját nem találták.
Thaly Kálmán, a kuruczvilág érdemes történetirója előtt hihetetlennek látszott ez a szomorú hir s 1889-ben Fraknói Vilmos apátkanonokkal Galatába zarándokolva, ott Lobry Ferencztől, a lazarista-rend főnökétől, hosszas unszolásra engedélyt nyertek a sir felbontására. Fraknói előbb misét mondott a Szt.-Lázár-rend templomában a Magyarország véd-asszonyának tiszteletére rendelt oltár mellett s ezen a konstantinápolyi magyar gyarmat számos tagja, köztük gróf Széchényi Ödön :is megjelent. Mindnyájan a legmélyebb áhítattal borultak le a templom kövére s valamennyien sirtak a meghatottságtól, amidőn ott térdeltek a szabadság vértanujának s dicső emlékű édesanyjának hamvai felett.
A templom és kolostor számára ugy Rákóczi, mint Bercsényi fényes alapítványokat tett, a tábornagy még drága családi ékszereinek egy részét is nekik ajándékozta. A rend tagjai tehát minden évben 30 csendes misét mondanak a templom hajója alatt porladozók lelkiüdvéért. Öten nyugodtak itt, a kurucz világ halhatatlan mártírjai közül: Zrínyi Ilona, fia II. Rákóczi Ferencz s második férjétől, Thököly Imrétől való leánya, Thököly Zsuzsanna, a Csernavodán elhunyt erdélyi trónkövetelő, Rákóczi József herczeg, a szabadsághős fia, és Bercsényiné, szül. Csáky Krisztina grófnő.
Thalynak a sir felbontásaiban a lazarista atyák segédkeztek, akik a templomból a székeket  elhordván, a padmaly kőkoczkáit felszedték s a déli fal mentén egy török ásóval kezdték kihányni a száraz, porhanyó földet. Két lábnyi mélyre ásva, egyszerre két koporsó is mutatkozott, amiket gyertyavilág mellett vizsgáltak meg a szűk sirüregben. Födele egyiknek sem volt s mindkettő földdel volt borítva. Az innenső jóval kisebb és korhadtabb volt. Amint a száraz földet óvatosan kikaparták belőle, egy bámulatosan szép, szabályos női koponya tűnt elő, amiről kétségtelenül megállapíthatták, hogy Zrínyi Ilonáé, mert a koporsó fölött ott feküdt latin feliratos sirtáblája. A kiszáradt koponya alsó állkapcsában még számos, elég ép állapotban levő fogat találtak.
A koporsóban ezenkívül még több apró s fehér csontdarab is feküdt, szertehullva; de ruhafoszlánynak, gyöngynek vagy ékszernek semmi nyoma se volt. Ez nem is csoda, mert a szegény fejedelemasszony utolsó ékszereit is elzálogosította, hogy embereit fizethesse. A drága csontokat egyenkint vizsgálták meg, aztán visszarakták a koporsóba s a belső nagy koporsó kutatásához fogtak.
A czédrusfából készült s lábak nélküli koporsó színe megfakult és zöldesbarnává lett. Hossza 1 m. 92 czm., szélessége a fejnél 75 czm. volt, ami épen megfelelt Rákóczi herkulesi termetének. Ez is be volt temetve földdel, amely csaknem a hosszú kőlap aljáig ért. A koporsó kiemelése e nagy földtömegből roppant nehézséggel járt volna, azért ebből is kezökkel kaparták ki a földet. Nemsokára előtűnt a domború koponya, amelyet barna foszlányok fedtek s fölöttük vastag porréteg volt. Lobry rendfőnök maga emelte ki a koponyát s átnyújtotta Thalynak, aki a drága ereklyével a főhajó korlátjához ment s ott lefújta róla a port s felemelte a fátyolfoszlányokat. Amint ezekről is lefújta a port, azok aranyezüst fényben kezdtek csillogni s gyönyörű arany-ezüst levelű rozettek voltak rajta. Nagyon szétfoszlott állapotban voltak már ezek a szemfedő darabok, amelyek egykor a nagy halott arczát borították.
A gömbölyded és hatalmas arányú koponya sötétbarna színű volt, míg a fejedelem-asszonyé hófehér. A koponya tetején egy kis kerekded sipkaforma, szinehagyott selyemszövetet talált, mely két oldalán, két vékony selyemzsinórral volt odakötve. Ezzel nyilván a bebalzsamozás miatt kifürészelt koponyarészt erősítették oda az orvosok, hogy a tengeri uton való rázkódások alkalmával le ne váljék róla.
Thaly levette a koponyáról ezt a kis selyem hálót s csakugyan megtalálta rajta a kifürészelt csontdarabot. Ekkor aztán már teljesen bizonyos volt, hogy a nagy fejedelem drága hamvai előtt állanak. Kegyeletes érzéssel szorította szivéhez Rákóczi koponyáját s örömmel kiáltá:
— La tête du Prince! (A fejedelem feje.)
Íme tehát megtalálták Rákóczi hamvait. Fraknói boldogan sietett oda s kezét áldólag tette a nagy szabadsághős fejére, majd az oltárra helyezték a szent ereklyét, amelyen itt-ott még a fejbőr is látható pergamenszerűen összezsugorodva.

Felső fogai mind kihullottak és elporlottak, de alsó állkapcsa s benne hét fog még meglehetősen ép, sőt husmaradványokat is vettek észre rajta. Belsejében összeaszott száraz füvet is találtak, megerősitvén Mikes állítását, hogy a «testet a borbélyok füvekkel becsinálták.» Az öblös koponya 53 és fél cmtnyi térfogatú volt s agyveleje, szintén Mikes szerint, annyi volt, mint két embernek, de esze is volt annyi, mint tizenkettőnek.
Azután folytatták a koporsó átkutatását. A földdel összevegyülve a szemfedőnek és halotti ruhának számos maradványára akadtak. A hátgerincz-csigolyák, az erős váll- és karcsontok épek voltak, de az alsó; karcsontok s oldalbordák már össze voltak töredezve. A kézfejcsontok szintén szétomlottak már, de rajtuk még meglátszottak a piros izomrészek. A fejedelmet franczia díszruhában temették el s a fejedelmi biboröltözetből még nagy darabok csillogtak a koporsóban. A remek szövésű széles aranypaszomántok s arannyal átszőtt szegélyzet részei csaknem teljesen épek.
A piros bársony diszkabátnak, valamint a piros selyem nadrágnak fehérselyem béléséből is igen nagy darabokat találtak, amelyek azonban sárgás-barnává fakultak. A kabátfoszlányok közt 18 szinarany csatt is feküdt a koporsóban. Megtalálták a kezére csavart jeruzsálemi olvasó széthullott szemeit is, valamint a nyakán függő kis amulettet, amelyet még nagyanyjától, Báthory Zsófiától kapott emlékül.
Az alsótest részeiből úgyszólván semmi se hiányzott s amidőn e hatalmas csontokat összerakták, az egyik lazarista csodálkozva kiáltott fel: «Óriás volt!» A lábszárcsontokra itt-ott még szálkásszerű izomzatrészek tapadtak.
Thaly a fejedelem csontjait az oltárra rakta, majd egy czédrusfa-ládába helyezték s így tették vissza a koporsóiba, amelyet szintén fedőlappal láttak el. A sir felbontásáról jegyzőkönyvet vettek fel s azt két példányban kiállítva, mindnyájan aláírták. A franczia szerzetesek azonban Thaly minden ellenkezése daczára folyton Rogoxkit írtak Rákóczi helyett. Az egyik iratot üveghengerbe zárva szintén a koporsóba helyezték, aztán mély megindulással hagyták el a magyar tudósok a nagy halottak hamvait rejtő ódon templomot.
Mielőtt távoztak, szemükben a meghatottság, az öröm és fájdalom könyeivel a főoltár elé borultak s a szentély félhomályaiban és siri csendjében, hálát adtak az égnek, hogy Rákóczi hamvait megtalálták. Akkor még nem sejtették, hogy másfél évtized múlva maga a magyar király izen a nagy halottnak, hogy jöjjön haza, mert «azok az ellentétek és félreértések, amelyek súlyosan nehezedtek elődeinkre hosszú évszázadokon át, már egy végképp letűnt kornak történelmi emlékeit ké-pezik.»
De ezek örökké drága emlékek nekünk s azok a szent porok, amelyeket most haza hoztunk. A hazaszeretet örök temploma lesz a hely, hol e hamvak pihennek és milliók zarándokhelye, ahol megtisztulnak, fölemelkednek s a szabadság lobogó lángjában újjászületik a lelkük.

Reggeli séta



Podmaniczky Frigyes báró reggeli sétáján. A szabadelvű párt hírneves volt elnöke hajlott kora daczára 7 órakor reggel már a Pannónia kávéházból jön. Az illusztris öreg urat rendesen egy közszolga kiséri át a nagyforgalmu Kerepesi-uton. * Saját  fényképészünk pillanatnyi felvétele.


A király konyhája

A Burg öreg konyhahelyiségei már .régóta szűkeknek bizonyultak s azonkivül ez is volt a bajuk, hogy messze voltak az ebédlőktől. Régi szükségletet elégitett ki tehát a Burg épitőbizottsága, a mikor két év előtt uj konyhahelyiségek létesítését határozta el. Világos, kényelmes, minden számottevő ujitással fölszerelt termek azok. Első sorban a király személyes szolgálatára álló konyha érdemel emlitést. Ez nem nagyobb, mint bármely főúri konyha. Itt főzik a király ebédjét, vacsoráját. Tekintve azt, hogy ő felsége csak a nagyon egyszerű eledelt szereti, az itteni személyzetnek nincsen sok munkája. Ha királyunk egyedül eszik: nagyon kurta az éteksora. Erős leves, marhahús, kevés főzelékkel és egy pohár sör. Ebben a konyhában készülnek még a családi ebédek és kisebb lakomák is. De többre, mint 30 személyre ez a konyha sohasem főz.
Nagy szerepe van az ünnepi konyhának. Ebben az udvari ebédek ételeit főzik. Hogy milyen mennyiségben: gondolhatjuk abból, hogy az ilyen ebédeken két és négyszáz között váltakozik a vendégek száma. Ez a konyha valóban óriási nagy terem. Hat hatalmas kályha van benne, mindegyik huszonnégy nyilással. A konyhaasztalok közepén állanak. A főszakács utasítására némán, de gyorsan mozognak a fehérruhás, katonasapkás szakácsok. Ez a konyha olyan apparátussal dolgozik, hogy nemcsak az ünnepi ebédeket, hanem az udvari bálokat is el tudja látni nehézség és fennakadás nélkül. Pedig az udvari bálok vendégeinek száma soha sincs ezren alul, de eléri olykor a kétezret is. Az ünnepi konyhának saját külön süteménykonyája van. E konyhában négy kemencze süti a fehér kenyeret s a finom, omlós tésztanemüt.
Nagy föladata van az udvari czukrászatnak... Egyedül csak a király vendégeit szolgálja. A czukrászat készíti a lakomák és bálak büfféi számára a tortát és édes süteményt.
A konyhával kapcsolatosan érdemes a király asztaláról is néhány szóban emlitést tenni. A Burg evőeszközei aranyból és ezüstből valók, a tányérok és tálak pedig aranyból, ezüstből és porczellánból. A porczellán remek, nagybecsü, ó-bécsi porczellán, mely azonban ritkán hagyja el az edényszoba szekrényeit. Rendesen a nehéz, vert ezüstből készült teritéket használják. Legértékesebb az aranyteriték, melyet csak nagyon ritka alkalmakkor szednek elő. Eddig csak nyolczvan személyre kellett teríteni, a hiányt porczellánnal pótolták. Hogy az asztal képe egyöntetű legyen : az udvarmesteri hivatal még száz tányért csináltatott, melyek teljesen hasonlítanak a régiekhez. Egy-egy tányérhoz egy kilogramm aranyat használtak föl s az négyezernégyszáz koronába került.
A Burgnak szép gyűjteménye van asztalteritőkből és szalvétákból. Van közte újonnan tervezett, modern, tánczoló angyalokkal és amorettekkel szegve. A király azonban nem barátja a szeczessziónak és igy ezek a teritők még egyszer sem voltak használatban. Ö Felsége kívánsága szerint minden étkezésnél egyforma abroszt használnak: fehér damasztot, keskeny, fényes, fehér szegéllyel.



Kereskedés a Jordán-folyó vizével. Örmény, török és amerikai kereskedők a szentföldi Jordán-folyó vizét hordókba töltik és a világ minden részébe szállítják, ahol buzgó emberek drága pénzen megveszik, hogy gyermeküket azzal a vízzel kereszteltessék meg, amellyel Keresztelő Szent János Jézus Krisztust megkeresztelte. Jobbról az amerikai, balról a török zászló látható."

2019. június 15., szombat

A „Tolnai” (6)

1905

Egy tetovált arczkép.

A regénynek régen vége van, Chimay hercegné másnak lett a kedvese és Rigó Jancsi szép napjai tovatűntek. Most az elmúlt szerelem visszfényéből él, visszatért a régi mesterségéhez, a hegedűhöz s a maga szempontjából bolondság lenne, ha föl nem használná az előnyére, hogy az emberek kíváncsiak reá, aki mégis csak egy világbotránynak volt a hőse, bármily akaratlanul is jutott hozzá és bármilyen kevés szellemi erő kellett hozzá. Hiába, nem érdektelen megnézni ezt az embert s azoknak is igazuk van, akik finyásak s Rigó Jancsit, a herczegnőt, a «szerelmöket» s az egész ügyet lenézik és kinevetik, s azoknak is, akik nem igen okoskodnak, hanem az efélékben az ösztönükre hallgatnak, az ösztönükre, amely azt súgja nekik, hiába, egy herczegnő, még ha meg is bolondul, nem kicsiség. De nem erről van sző. Hanem arról, hogy tehát a regénynek vége van és lesz idő, amikor ez a szakitás még sokkal régebbi, teljesen régi keletű lesz. És hogy Rigó Jancsi soha, soha, amíg csak él, nem fog megfeledkezhetni a kedveséről. Nem belső okokból, vagy, nem pusztán ezekért, hanem másért. Egyszer Egyptomban jártak s akkor Rigó Jancsi betetováltatta a balkarjába a herczegnö képét. Erről van szó. És évek, hosszú esztendők fognak majd elmúlni, Rigó Jancsi megőszül, megöregszik, talán meg is komolyodik, de azt az asszonyt, azt az időt, amit vele töltött, soha el nem felejtheti. Mert a karja s a karján az asszony képe emlékeztetni fogja rá. Nagyszerű ereje van ennek a tetovált képnek. A tetoválás ostobaság, egy régi, műveletlen, barbár kornak a babonája, de az ereje félelmetes. Ez megörökíti az emlékeket. Ha a kedvese adta volna oda neki, vagy egy hajfürtöt, szalagot, — ezeket a kedves, ostobácska, érzelmes emlékeket, amelyekkel a szerelmesek egymásnak kedveskedni szoktak, — s azután az emlék elveszti az illatát, kellemetlenné válik s az ember meg akarna tőle szabadulni, semmisem könnyebb ennél: a leveleket eltépi az ember, a képet fölégeti, a hajfürtöt és a szalagokat, a selyemkendőket és csipkéket kidobja. De a tetovált képet sem letépni, sem elégetni, sem kidobni nem lehet, lehetetlenség ettől szabadulni, ha csak nem valamely hátborzongató, középkorba illő módon, hogy az ember — levágatja a karját. — Mint kép is érdekes ez a tetovált kar, amelyet a »Magyar Hirlap« révén mutatunk be. Maga a herczegnő képe a legfinomabb tetovált képek egyike, és a kar is sok mindenfélét elárul és megvilágít. Mintha kissé öreges volna már ez a kar, fáradt és ránczos, — és talán ez okozta, hogy a regénynek — vége lett.


Verne Gyula

Meghalt az ifjúság legkedvesebb meseszövője Jules Verne, a ki negyvenhét évig mulattatta Európának minden nyelvű fiatalságát, a ritka szellemi élvezethez okulást is nyújtva tanulságos regényeivel.
Mint minden kezdő irója a múlt század franczia irodalmának, ő is a színpadról akarta a közönséget meghódítani; de bizony ott nem babér, hanem kudarcz termett részére, ugy, hogy legjobb barátja, ifjabb Dumas Sándor első darabja után azt mondta neki, hogy hagyjon fel az írással s menjen füszer-kereskedőnek.
Ez lehangolta Verne-t, de azért nem csüggedt, hanem más téren próbálta meg fantáziáját értékesíteni: a regényírás terén. Megirta Öt hét a léghajón című regényét s ezzel hamarosan olyan sikert aratott, hogy hírneve is, jövője is meg volt alapítva. Ezt követte egy sereg más regény: Utazás a föld körül, A rejtelmes sziget, Begum 500 milliója stb., hatvanhat vaskos kötetben, amik együttvéve maguk egy egész könyvtárt képeznek.
Jules Verne nagy tudós, nagy alkotó tehetség volt. A tudományok minden ágában jártas volt.


Az orosz forradalom

A czár, ugy látszik, hogy kezdi magát környezetének befolyása alul emanczipálni. Erre vall legalább legújabb szabadelvű kiáltványa is, a mely jelentékenyen hozzájárult a helyzet megjavításához. Igaz ugyan, hogy a sztrájk még mindig nem szűnt meg, de az általános hangulat jóval békésebb. Ha a jelek nem csalnak, a nép és a kormány közt fegyverszünet jött létre. Kilátásba van helyezve egy olyan bizottságnak kinevezése, melynek az lesz a feladata, hogy javaslatot dolgozzon ki az életbe léptetendő alkotmányról. Ennek a bizottságnak elnöke egy kiváló törvénytudós, Buligin lesz, tagjai pedig a zemsztvók és a kerületi kormányzóságok tagjai.
Ha az orosz állapotokról egészen jól értesült franczia lapoknak hitelt lehet adni, ugy csaknem bizonyosra vehető, hogy két hónap leforgása alatt lángbaborulhat Qrogsország a lengyel határtól egész Vladivosztokig. A talaj már teljesen el van készitve.. Hogy milyen rettenetes fölfordulás keletkezik ezután, az elképzelhető, s vajjon ki tudja, a szabadságra való ez a törekvés nem terjed-e majd el a nyugati országokba is'?


Beketov és neje.

A budapesti czirkusz uj rezsimje, aránylag rövid szereplése mellett is napról-napra fokozottabb népszerűségre tesz szert. És tegyük mindjárt hozzá, erre a népszerűségre alaposabban szolgált rá, mint nem egy szinházdirektorunk. Az egész czirkusz eleven példája mindannak, amit jóizléssel, szakavatottsággal és áldozatkészséggel el lehet érni. A műsor válogatott, elsőrendű, melyet a közönség meg nem unhat. De máskülönben is csodákat mivel ez az aránylag fiatal direktor. Egymaga utazik szüntelen cirkuszaihoz (Olaszország—Svédország—Budapest) s mindenhol javit, tanácsol, hoz uj dolgokat, mellyel aztán oly könnyen hódítja meg a közönséget. Ez a valóban brilliáns vállalkozásu és fáradtságot nem ismerő direktor méltán megérdemli nemcsak azt, hogy őt betűk dicséretével mutassuk be olvasóinknak.
Méltó párja az igazgatónak a szép, bájos neje. Ez a művésznő, aki a legvakmerőbb lovas mutatványokat, idomitásokat stb. produkálja, egyik legkitűnőbb száma a czirkusznak. Férjének valóban nemcsak szerető neje, hanem hasznos és ritka üzlettársa is. 
Mint értesülünk, Beketow igazgató a czirkuszt ujabb nyolcz évre kibérelte az állatkert igazgatóságától. Leendő tervét a jövő évben ha megvalósítja, igen sokan és hálásan fognak neki gratulálni. Tervbe vette az egész czirkusz kibővítését, átalakítását, a némajátékok s a balettek előadását. — Azonkívül már most szerződtette a legkedveltebb Villand fivéreket, művésznőket s más hires tehetségeket.


A budapesti birkózó-verseny résztvevői: 1. SturmAlbert (Berlin), 2. Specht Adolf (Bécs); 3. Koch Jakab (Európa bajnoka), 4. Melskies Gusztáv (Poroszország), 5. Romanov Vladimír (Oroszország), 6. Weckhuber János (Svájcz), 7. Anglio Anasztázió (Martinique bajnoka), 8. Pedersen Jess (világbajnok, Dánia), 9. Vasziljev Iván (Cserkesz), 10. Van Dehm József (Hollandia), 11. Bahn Pál (Bréma), 12. Dickmaan Ferdinánd (Westfália), 13. Weigand János (Budapest), 14. Jankovszki Pál (Lengyelország), 15. Omer de Bouilton (Belgium), 16; Steurs Alfonz (Antwerpen), 17. Rusz György (Arad).

2019. június 9., vasárnap

A "Tolnai" (5)

1904

Jókai halálára



A nagy Jókai halottaskocsija
A legszebb emberi élet bevégződött; a bűbájos május egy estéjén – az elmúlt csütörtökön – Jókai Mór igy szólt: „most aludni fogok". És amikor az óramutató – melyet még ő igazított meg – esti kilencz órát és húsz perezet mutatott, megszűnt a legszebb, legtartósabb boldogságu, legérdekesebb élet, a világ legelső mesemondója e rideg földről a másik gyönyörű és rejtelmes világba tért. Megrémülve, káprázó szemmel nézem a Jókai földi alakjának e földről való eltávolodását és kérdem, vajjon lehetséges-e ez? Aki mindnyájunk között me-külömböztetés, szinte más törvények szerint élt és alkotott, a zord emberi törvény reá is érvényes? Aggastyán volt, összetört, a teste kifáradt, az életet annak legutolsó határáig kiélte és kiélvezte – háborgó sziv, nyugodj bele! Hiába biztatom, nem tud, mert elképzelni nem birom a Teremtő Erőnek hirtelen való letűnését és elpárolgását. Ötven esztendő alatt egy egész külön, gazdagon benépesített világot alkotott az, akire most az orvosok egyszerűen kijelentik, hogy egy közönséges, rendes, influenzás tüdőgyuladás megölte. És hajh, ez a való igazság és amikor a „Világlap" olvasóinak jelentem, hogy a magyar irodalomnak többé királya nincs és elment közülünk az, aki egymaga többet ért, mint összevéve mindannyian, akik itt maradtunk – odaállok a pompás ravatal elé és nincsen többé könyem, nincsen többé bánatom, megnyugszom a gondolatban, hogy az, aki most pihenni tért, minden munkáját elvégezte s amiért elküldeték, azt végrehajtotta. Ő már pihenhet – senki nála többet nem dolgozott. Ő már aludhatik: miután álmainknak és ábrándjainknak ura lett.
Koporsója felett a sírt már behantolták, de Jókai nincs a sírban, nincs a koporsóban, ő kivül maradt: a nyelvben, amit beszélünk, a szerelmes levélben, amit fiatalok egymásnak irnak, szűz lányok ábrándjaiban, tüzes fiatalok szerelmi vallomásaiban, hazafiasan szárnyaló beszédekben és a magyar írók munkájában, akik akaratlanul is — sokszor hűtlenül is — az ő gyermekei mind. Eh, sem a koporsótól, sem a haláltól nincs mit őt félteni; ez összeroppant aggastyánnak, e nagyszerű halottnak – az örökifjuság, a friss halhatatlanság jutott. Ő volt az örökifjú sziv, a májusi ábránd, a tavaszi hullám, a földön járó, de a felhők felé törő szerelem...


Bródy Sándor


Jókai halála


Riasztó hir járta be e hó másodikán este a fővárost s nyomban az egész országot: Jókai nagy beteg.

Másnap reggel mindenki csak egy dolog felől kérdezősködött, Jókai hogy-léte felől. Sajnos, a hirek nem voltak vigasztalók. — A magyar irók királya hazaérkezett Nizzából, meghűlt, tüdőgyuladást kapott és orvosai nem tudtak vigasztaló véleményt mondani, bár maguk sem tudták, hogy a magas (korban minő fordulat következhetik be. Három napig tartott a bizonytalan állapot, mely a harmadik napon már csalóka reménnyel kezdte kecsegtetni az orvosokat, a laikusokkal egyaránt. Javulás állott be; de a javulásra bekövetkezett az a fordulat, melytől az orvosi tudomány félt.

Íme a gyászeset bekövetkezésének lefolyása :


A haláloságyon.


Az utolsó nap hajnalában három órakor a beteg álomba merült, amelyből a lélegzés zavarai miatt már négy órakor fölébredt. Erős nyugtalanság fogta el s álmatlanságról panaszkodott feleségének. Hat órakor arra kérte álmatlanságtól kimerült feleségét, hogy nyissa föl kissé az ablakot, friss levegőt szeretne szivni. A nagy hálószoba utolsó ablakát fölnyitották, amelyen át friss reggeli levegő áradt be a szobába. Jókai balkarjára föltámaszkodott és gyermekes örömmel szivta a friss levegőt.

Ezután ismét szendergett egy kissé s ugy nyolc óra tájban ébredt. A feleségét, aki ott ült az ágya mellett, megszólította:
–   Édes Bellácskám, szépen kérlek, keresd csak elő, s add ide nékem a könyvszekrényemből a «Lőcsei fehérasszony» regényemet.
–  Minek az neked most, édesem?
–   Ejnye, hát nem emlékszel, hogy még Nizzában megígértem, hogy dramatizálni fogom a Népszínház számára?
–  Ugyan, de csak nem most?
–  Éppen itt az ágyban kényelmesen elvégezhetném.
–  Gyönge vagy te most 'erre.
–  Ha ugy gondolod, akkor máskorra hagyom.
Nyolc órakor bement dr. Stricker, hogy ismét megmérje a hőmérsékletét, s most ő vele folytatta a beszélgetést:
–  Kedves doktor ur, ma olyan jól érzem magam, hogy már dolgozni kezdhetnék. Nagy koncepciók járnak a fejemben.
Majd azután megkérdezte:
–  Mit szól hozzá, nem tenne-e jót nekem, ha egy kis hal- vagy rákpástétomot ennék?
–   Majd  néhány nap múlva,  méltóságos uram, — felelte az orvos, amibe azután belenyugodott, mint mindenbe, amit néki a felesége vagy orvosa mondanak.
Reggelenkint általában frissebb szokott lenni, délelőtt azonban elbágyad, de akkor is csodálatos türelemmel fekszik ágyában. A nagybeteget dr. Stricker reggel is megvizsgálta. Délelőtt féltiz órakor dr. Korányi Frigyes egyetemi tanárral konzíliumot tartottak fölötte, amely azt konstatálta, hogy a beteg állapota általában javult.
A konzílium után igen barátságosan búcsúzott el Korányi Frigyes tanártól, aki este nyolcz órára jelentette be legközelebbi  látogatását.
Egy ideig még beszélgetett Jókai és a zsebóráját kérte a feleségétől. Az órát párnája alá tette. Miközben egy csésze levest elfogyasztott, elpanaszolta háziorvosának, hogy már tiz nap óta nem ehetett kenyeret. Ezt Jókai nagyon szerette.
Az orvosi vizsgálat után egyre bágyadtabb lett a beteg s a rövid ideig tartó beszélgetés után lehunyva szemét, látszólag álomba merült. A beteg költő délután 1 órakor erős húslevest ivott, azután rövid félóráig lehunyt szemmel, nyugodtan feküdt ágyában. Később kérte, hogy nyissák ki az ablakot s féloldalra dűlve szivta a friss levegőt. Azután keveset beszélt, de szeme elevenül tekintgetett szét s látszott rajta, hogy komoly gondolatokkal foglalkozik.
Esti hat óráig senki nem is sejtette, hogy Jókai Mór nem éri meg a holnapot, sőt ellenkezőleg, fokozódott a teljes felgyógyulás reménye, mert a háziorvos kétségtelenül megállapította, hogy a tüdőgyulladás veszedelme már csaknem egészen megszűnt. A köhöigő-inger erősebb lett s ennek következtében a váladék bővebb, ami jó jel.
Maga Jókai legkevésbbé gondolta, hogy a halál rövid idő múlva lesújt reá. Hat órakor ágyához hivatta dr. Strickert, tejet kért, amelyet jóízűen elfogyasztott. Délután kaphatott először tejet. Azután kérdezősködött egészsége állapotának egyes fázisairól, s több kérdésével bizonyságot tett amellett, hogy önmagát is megfigyeli, s teljes öntudattal gondolkozik. A beszélgetést igy végezte:
–  Most befordulok, aludni fogok.
Az orvos segítségével a falnak fordult, baloldalára feküdt s ugy látszott, hogy elszundikál.
Mindenki meglehetősen nyugodt volt a lakásban, s amikor — félhét után – Hegedűs Sándor tudakozódott, azt felelték neki, hogy a beteg a legjobb uton van a javulás felé. Dr. Stricker is annyira nyugodt volt, hogy kiment az előszobába a szobalány hívására. Egy fővárosi asztalos jelentkezett, aki elmondta, van neki egy gyógyitószere, amely a végső esetben biztosan használ. Az orvos mosolyogva utasította el:
–  Köszönjük jó ember, de a beteg, hála Istennek, már javulófélben van.
Nyolcz óra felé járt az idő, amikor Korányi Frigyes megjelent, hogy a délelőtti megegyezés értelmében a háziorvossal együtt megejtse az ujabb vizsgálatot.
Jókainé látható aggodalommal fogadta a professzort, aki meglepődve kérdezte:
–  Miért remeg ugy? Hiszen jobban van a betegünk.
–  Nem tudom, mi van velem, – felelt Jókainé – de egész nap féltem a mai    estétől.
Annyira izgatott lett, hogy Korányi megkérte: vonuljon vissza a szomszédos dolgozószobába, mig a vizsgálat tart. De Jókainé ebbe nem akart belemenni.
–   Esküszöm, – mondta – hogy egy hangos szó sem fogja elhagyni a számat, akármit látok. Nem zavarom önöket, betegünk sem fog rajtam semmit észrevenni, nem nyugtalanítom.
Jelen is volt a vizsgálat alatt. Ott ült a Jókai ágya mellett s egyetlen sóhajtást sem hallatott. Csak elfordult néha, amikor a köny kicsordult a szeméből. Jókai az egész vizsgálat alatt nyugodtan viselkedett. Mielőtt ezt megkezdték volna, odament hozzá a felesége s megkérdezte:
–  Szereted a friss levegőt, kinyissam az ablakot?
Jókai igy felelt:
–  Én senkit és semmit a világon nem szeretek, csak téged!
Ezek voltak utolsó szavai a feleségéhez. Azontúl csak egy-egy ilyen közömbös szót mondott, amikor az orvos, vagy az ápolónő párnáját megigazította:
–  Köszönöm.
Korányi az egész vizsgálat alatt vigasztalta a beteget:
–  A dolog most már szépen rendbe jön – mondta. Majd amikor konyakot és erősítő italt adtak a betegnek, megkérdezte: – Hogy vagy?.
–  Köszönöm, jobban.
Ez volt a legutolsó két szó, amely a Jókai száját elhagyta.
A vizsgálatnak nagyon szomorú volt az eredménye. Megállapították az orvosok, hogy a tüdőgyuladás veszedelme elmúlt ugyan, de helyette mellhártyagyuladás lépett föl hirtelenül, ugyancsak a jobboldalon. Ez volt a többször emlegetett komplikáció, amelynek bekövetkezésétől, vagy elmaradásától tették függővé, hogy meghal-e a beteg, vagy életben marad.
Erre átsiettek a doktorok a dolgozószobába, hogy gyorsan megbeszéljék a további tennivalót. A nyitott ajtajú szobában maradt a beteg mellett anyósa és az ápolónő. A tanácskozást hallgatta Jókainé, Vészi József és ifj. Ábrányi Emil. Dr. Stricker minden percben átnézett a beteghez.
Csak hat percig tartott a konzultáció, amikor ismét betekintett Jókaihoz a háziorvos s átszólt a dolgozószobába:
–  Baj van! Ide hamar!
Amit tapasztalt, igy mondta el a doktor:
–   Megdöbbenve láttam, hogy egyszerre mennyire elváltozott a beteg arca. A   mellhártyagyuladás a tanácskozás egészen rövid ideje alatt is óriási mértékben terjedt.
Korányi az ágyhoz sietett, miközben odaszólt Jókainénak:
– Tartsa magát, most erős legyen! Az asszony is odarohant az ágyhoz.
–  Hogy vagy, édesem? – kérdezte. Erre már nem felelt Jókai, elvesztette az eszméletét. Bekövetkezett a szivbénulás, a halál közvetlen oka, váratlanul, megdöbbentő gyorsasággal.
Kilenc óra tizenöt perc volt ekkor.
Ezután még az élesztő-kisérletek következtek: mesterséges légzés, a bőr erős izgatása kefével, kámfor-injekciók, a végtagoknak meleg kendőbe való göngyölése, a szívnek stetoszkoppal való vizsgálata. Bár abszolúte nem volt érezhető élettünet, mégis, arra való tekintettel, hogy a végtagok még nem hűltek ki, nem hagyták abba egy ideig a mesterséges légzést, amelyet Korányi és Stricker fölváltva végzett.
Hiába! Jókai meghalt. Szépen, agónia, halálküzdelem nélkül.
Kilenc óra huszonöt perckor jelent meg Vészi József a szalonban s ezt mondta a várakozó újságíróknak:
– Consummatum est!
Odabent Jókainé még mindig nem akarta elhinni a szomorú valóságot. Korányi halkan mondta:
– Vége! Bele kell nyugodnunk!
Aztán vigasztalni próbálta az asszonyt, de hiába. Egyszerre ellenállhatatlan erővel kitört belőle a visszafojtott zokogás. Sirni, jajgatni kezdett s egymásután kétszer is összeesett: az orvos, akinek most már nem volt dolga Jókai mellett, nagy nehezen tudta magához téríteni, amire újra kezdődött a szivszaggató zokogás.
Döbbenetes, nagy csönd volt a halál megállapítása után vagy öt percig, hogy aztán egyszerre kitörjön a keserűség a szivekből. 9 óra 10 perckor vették észre a közelgő veszedelem első jelét, s tizenöt perc múlva már a város legtöbb részében tudták a gyászhirt.
A szemben lévő lakásból, dr. Berger ügyvéd telefonján a kabinetirodába ment az első hir a várkapitányság utján, másodiknak Berzeviczy kultuszminisztert értesítették. Aztán óriási gyorsasággal adták tovább a hirt a szerkesztőségeknek és magánosoknak, ezek közt első sorban Hegedűs Sándor volt miniszternek, az elhunyt rokonának. Aztán megindult a népvándorlás a Jókai lakására.
Mig a halálhír széjjelfutott a városban, bent a halottas ágy körül megható jelenetek játszódtak le. Jókainé hiába igyekezett uralkodni magán, a fájdalom kitört belőle. Mikor egy-egy percre magához tért, kétségbesetten mondta ismét:
–   Nem,  nem hiszem. Tanár ur, az Istenért, hátha még meg lehetne menteni!
Tágranyilt szemekkel ült egy darabig az ágy mellett, mint az élesztő kísérletek alatt, majd fel-felhördült. Félóráig tartott, amíg el tudta hinni, hogy már semmiféle segítség nincs.
Elbúcsúzott aztán Korányi professzor is, ezekkel a szavakkal:
–  Legyen megnyugvása, ön volt az, aki a mi Jókaink utolsó éveit megédesitette.

*

Jókai Mór földi maradványainak a Nemzeti Múzeumba való átszállítását esti nyolc órára tűzték ki. De csak félórával később történhetett meg ez az aktus, mert felesége alig tudott megválni halottjától s a koporsóra borulva, egyre azt hajtogatta, hogy hagyják ott minél tovább. Végre is azonban bele kellett nyugodnia az örök válásba.
Addig is, amig az előkészületek megtörténtek, nagyon sokan megnézték a koporsót. Miután a nagyközönséget bebocsátották a ravatalhoz, olyan nagy tolongás keletkezett, hogy a rendőrség segítségét kellett igénybe venni.
Este kilencedfél órakor megjelentek a temetkező-intézet emberei s levitték a második emeleti lakásból a koporsót a ház előtt várakozó kétfogatu furgonra. Aztán csönd borult a költő lakására, csak a távirat-kihordók jártak-keltek gyors egymásutánban. Késő este is tömérdek részvét-távirat érkezett, amelyeket Jókainé megbízásából Vészi József és dr. Berger Rezső bontottak föl, az özvegy pedig lepihent.
Félkilenc óra mult, amikor a beólmozott koporsót a furgonra helyezték. Óriási tömeg állott, a ház előtt és némán, kalapját levéve üdvözölte a nagy halottat. Eközben kinos incidens történt. Elfogtak egy zsebtolvajt, akit a fölháborodott emberek ugy elvertek, hogy vérrel borítva került a VII. kerületi kapitányságra.
A koporsót szállító kocsi előtt egy szolga gyalog nagy koszorút vitt. A fehérszekfüs koszorú szalagján csak egy szó volt fölirásul: Bella. A furgon mellett kétoldalt az Entreprise díszbe öltözött szolgái haladtak. A kocsi telistele volt gyönyörű koszorúkkal. Utána két kocsi ment; az egyikben Hegedűs Sándor ült, a másikban Révai Mór országgyűlési képviselő, Jókainak régi kiadója és barátja, a másikban dr. Stricker Mór, a Jókai volt háziorvosa.
A három kocsi, amelyet nagy tömeg követett, az Erzsébet-köruton a Kerepesi-ut felé indult. Kellemetlen feltűnést keltett eközben, hogy két villamos kocsinak a vezetője belehajtott a tömegbe, s el is ütött egy úriembert, aki azonban szerencsére csak jelentéktelenül sérült meg.
A Kerepesi-uton a Muzeum-köruton befordulva, a főbejáró előtt állott meg a koporsós kocsi. A nagy lépcsőn fölvitték a koporsót az oszlopcsarnokba, ahol Sza1ay Imre, a Múzeum igazgatója fogadta. Szalay Hegedűs Sándor felé fordulva, a következőket mondotta:
– Szomorú kötelességet teljesítek, amidőn a nemzet koszorús költőjének földi maradványait az évszázados Nemzeti Múzeum falai között átveszem. Hiven megőrzőm a drága halottat, amíg az örök nyugalomnak, az anyaföldnek át nem adatik.
Hegedűs erre azt felelte, hogy a Múzeum szebb és nemesebb kötelességet nem teljesíthetett, mint hogy Jókainak földi maradványait egy időre őrizetbe veszi.
A koporsót egy baloldali mellékhelyiségbe vitték, arra az időre, amig a ravatalt fel nem állították. Ezen már dolgoztak délután óta, de csak másnap estére készültek el vele. A ravatalt Apafi Mihály volt erdélyi fejedelem .szarkofágja fölött állították föl. A falakon a gipszöntvényeket lefátyolozták s az előcsarnok, valamint az oszlopok és a nagylépcső is be voltak már vonva, fekete posztóval.

Jókai második házassága.



Jókai és második felesége, Nagy Bella
1899. szeptember 16. Jókai alkonyuló életének nevezetes forduló-dátuma ez. E napon lépett másodszor házassági frigyre és nejévé tette Grósz Bellát, egy szegény polgári család leányát, ki Nagy Bella néven a drámai színpad sokat igérő tehetsége volt. A derűs boldogság forrása lett ez a szerelmi házasság az ekkor hetvennégyéves költő hátralevő éveire, de egyszersmind sok keserűségnek is okozója, mert szerelme miatt harczra kellett szállnia a leányával és annak családjával és e harcz következménye volt, hogy élete alkonyán elhidegült azok iránt, majd végképp elszakadt azoktól, kikkel hosszú éveket egyetértésben töltött együtt.
A világirodalom egyik legnagyobbjának, Goethének életében találjuk csak mását az alkonyesti szerelem ilyen naptüzének. A hetvenkétéves Goethe és a tizenhétesztendős Levezow Ulrika szerelme mellett a hetvennégyéves Jókai meg a húszéves Nagy Bella: örök időkre szóló tanusága a költői lángész külön sziv-alakulatának, mely az ifjúi szerelem perzselő tüzet árasztja akkor is, amikor más szíveket már csak. az emlékek, kihűlt lávája borit.
Regényes fordulatokban szövődött Jókai második házasságának története. Az 1897-ik év egy tavaszi napján történt, hogy Jókai lakásába bekopogtatott egy fiatal leány. Remegő hangon adta elő, hogy olthatatlan vágy üzi a művészi pályára, színésznő akar lenni, hivatást érez magában, ámde szülei szegények s nem tudják érte a sziniiskolai tandíjat fizetni, ha a méltóságos ur meghallgatná a szavalását és méltónak találná rája, vegye pártfogásába és nagy befolyásával segítse előre művészi tanulmányaiban. Jókai hátradőlt karosszékében és Nagy Bella elszavalta a «Tetemre hivás»-t. Mikor befejezte a szavalást, Jókai fölkelt s homlokon csókolta a leányt, ettől fogva pedig nem szűnt meg figyelemmel kisérni fejlődése útját. Bejuttatta a Nemzeti Színházba ösztöndíjas növendéknek, majd mikor tanárai ott nem voltak meggyőződve a hivatottságáról, a Rákosi Szidi iskolájában szerzett neki tandíjmentes helyet. A vizsgálaton a kritika figyelme is Nagy Bella felé fordult. Az óbudai színházban és a Krisztinavárosi Nyári Színházban lépett fel ezután a fiatal művésznő, többnyire Jókai darabjaiban; Jókai ott volt a színházban minden föllépténél, maga hivta fel a lapok figyelmét a leányra s ekkor már nyilt titokként beszélték, hogy az agg költő pártfogása nem közönséges érdeklődés megnyilvánulása, hanem mély és mindinkább elhatalmasodó vonzalom jele a leány iránt. E suttogó szóbeszéd dacára is nagy feltűnést keltett, mikor egy-két lap azt ujságolta, hogy Jókai Mór feleségül óhajtja venni Nagy Bellát. Sehogy sem tudták megérteni, hogy a költőkirály egy Grósz Mór nevű szegény zsidó gépésznek a leányát szemelje ki Laborfalvy Róza utódjául. A legkinosabban Jókai családját, Fesztyéket és Hegedűs Sándorékat érte a hir. Ezek rögtön cáfolatot is tettek közzé a lapokban és ezzel megindult a harc Jókai és a családja között. A beavatottak sokat beszéltek annak idején arról, hogy a család miképpen igyekezett előbb Jókait eltéríteni az elhatározásától, majd mint környékezte Nagy Bellát, a csábitónál csábitóbb ajánlatokkal, hogy mondjon le.
Ám Jókaiban sokkal jobban meggyökeresedett már a szerelem, semhogy e közbenjárások eredményre vezettek volna. S mikor odáig éleződött ki a helyzet, hogy választania kellett családja vagy szerelme között, Jókai a szerelmét választotta, elszakadt az eddigi családjától s hogy véget vessen a további harcoknak, hirtelenében egy napon, 1899. szeptember 16-án diszpenzációt szerzett Matuska alpolgármesternél a házassági kihirdetés kötelezettsége alól s ugyane napon a VI. kerületi gyár-utcai anyakönyvi hivatalban házassági frigyre is lépett Nagy Bellával, pár órával a polgári esketés után pedig elutazott ifjú nejével Szicíliába.
Mikor nászutjáról visszatért, uj élet kezdődött Jókai számára. Az Erzsébet-körut 44. számú házban levő lakásán, mely Fesztyéktől való megválása óta otthona lett, nemcsak ifjú neje volt a költő mellett, odaköltözött nejének családja is, Grósz Mórné két ifjabbik leányával és fiával. Jókai egyre azon volt, hogy meggyőzze a világot, mily jól érzi magát uj környezetében s mily szerető gyöngédséggel ápolja őt uj családja. És valóban megható volt az a törekvése, amellyel ifjú nejének utat igyekezett törni a társaságba. Ahova jött, csak neje dicséretét zengette, a müveltségét, a szeretetreméltó voltát, s ha volt keserűsége utolsó éveiben, az abból fakadt, hogy e törekvésében nagy elfogultságokra és nehézségekre bukkant unos-untalan. Voltak ez években mélyebben szántó keserűségei is: a Fesztyékkel való családi viszályokból eredtek ezek. Még élénken emlékezetében lehet mindenkinek az egyik ilyen kinos affér. Jókai minden évben halottak napján ellátogatott első neje Laborfalvy Róza sírjához s amióta másodszor megnősült, második neje is elkisérte e kegyeletes útra és Jókai koszorúja mellé odatette a sirra a magáét is. Feszty Árpádné, aki szintén ellátogatott a sirhoz, e koszorú láttára annyira felmérgrelődött, hogy a koszorú szalagját összetépte. Jókai mód nélkül felháborodott ezen s birói uton keresett elégtételt a kegyeletsértésért, ám ítéletre 'nem került a sor, mert : Fesztyné megkövette az ősz költőt, amiért tulidegességében megbántotta.
Csaknem öt évig tartott Jókainak ez a második házassága. Ő maga mindig hirdette, mily boldog és megelégedett az élete neje oldalán, s nem győzött eleget irni, meg beszélni szerelme mélységéről és neje erényeiről. Munkakedve is egyre nőtt. Irt egy «Levente» czimü színmüvet is, melyet élete egyik főmüvének hirdetett s melyet előadás végett a Nemzeti Színháznak adott oda, de amely eddig szinre nem került. Irt azonkívül novellákat, alkalmi czikkeket és házassága minden évfordulóján egy-egy ujabb költeményben énekelte meg boldogságát. Legutóbb a születése hetvenkilenczedik évfordulójára irt költeményt, amely szintén a boldogságáról  szólott. Ez volt utolsó müve, mely nyomtatásban megjelent.


Bartók Béla



Uj zseni jelent meg a magyar zeneirodalom terén. Egy fiatal zene költő, aki alig hagyta el a zeneakadémiánkat, máris meghódította a zenét kedvelő közönséget. Fölmerül a kérdés, hogy az iskola padjaiból kikerült ifjú tollát mi késztette oly partitura megírására, amelynek egy keserves élet által nyújtott tapasztalatoktól megedzett mester alkotó ereje szükséges. Ez az isteni tehetség ihletett pillanatban való megnyilatkozása. Bartók Béla ifjú lelkének magas számyalásu gondolatait szólaltatja meg az egész zenekarban. Thémául az 1848-as idők nagy eseményeit, a zenekar teljes igénybevételével juttatja érvényre. Erős fajismeret és nemzeti érzés sugárzik ki ebből a műből és ezért kedves előttünk Bartók Béla hazafias művészi  törekvése.
A mű tiz egymással szorosan összefüggő részletből áll, melynek mindegyikét felirat magyarázza. Az első téma Kossuthot jellemzi. Neje, a hűséges hitvestárs aggódva szemléli férje bánatos arczát. Ezt a második témával s ezen felirattal: «Mi bu nehezül lelkedre édes férjem ?» tükrözteti vissza a szerző. A többi nyolcz témát - ilyen czimek alatt szerepelteti a szerző: «Veszélyben a haza», «Hajdan jobb időket éltünk», «Majd rosszra fordult sorsunk«, «Harczra fel!», «Jőjjetek, jöjjetek !», «Szép magyar vitézek, szép magyar leventék!«, «Mindennek vége!» és «Csöndes minden,  csöndes...».
A közönség vágyva vágyik ujból hallani e kitűnő sinfoniát. Alkalmat kellene adnunk Bartóknak, hogy művészetét itthon értékesítse. Hiszen még alig huszonhárom éves. Miért siet tőlünk elszakadni. Miért nevelte föl ez a hon, hogy idegen népek, országok csodálják, s nekünk ne maradjon belőle más, csak tisztán az, hogy egy magyar születésű zeneköltő ismét ámulatba ejtette a világot.