Történetek Loch Ness-ről (3)

A Ness-tó körül gerjedt tömegizgalom rövid idő alatt nőttön nőtt. A tovagyűrűző népszerűség megdobogtatta a helyiek szívét, különös tekintettel a kereskedőkre. A környék hagyományos rendje azonban sajnálatosan megbomlott: a tömegesen érkező „szörnyvadászok” megzavarták a helyiek hitéletét is.
Jól ábrázolja mindezt egy korabeli újságközlemény: „A környék épeszű lakói számára az utóbbi hónapokban az egyik legszánalmasabb látvány annak a sokaságnak a jelenléte, amely úrnapján érkezett a déli országrészekből azért, hogy láthassa azt az ártalmatlan állatot, amely állítólag a Ness-tó mélyét lakja. Most úgy tűnik, a bölcs Gondviselés megkíméli az állatot az úrnap eme meggyalázóinak szemeitől. Így hát azt kell mondanom, hogy a »szörny« kifejezést valójában nem a Ness-tó állatára, sokkal inkább azokra kellene alkalmazni, akik szántszándékkal vétkeznek a fény és a kinyilatkoztatás fénye ellen.” (A skót Daily Express, 1933. november 2.).

A szörnyvadászoknak nevezett kíváncsiak tömege azonban mit sem törődött mindezzel: jöttek, leskelődtek, letáboroztak,fényképeztek, filmeztek. Esőben, ködben, válogatás nélkül. Voltak, akik a türelem jegyében napokig elidőztek a tó környékén. Még a parlamentbe is eljutott Nessie híre, minthogy Inverness megye parlamenti képviselője szóvá tette a szörny ügyét. Akkor a rendőrséget utasították, hogy akadályozzon meg minden állatellenes akciót. Egy cirkusz 20 ezer fontot ajánlott fel annak, aki élve foglyul ejti a „szörnyet” a sereglet számára. (A kitűzött díjat többször is megemelték, de mostanig még senkinek sem fizették ki…)
Witchell részletesen bemutatja, hogy a tudományos világ mily idegenkedve és ellenségesen fogadta a tónál „felbukkant” élőlény hírét. A skót királyi múzeum egyik szakembere ekként vélekedett: “Véleményünk szerint a lényről valószínűleg kiderül majd, hogy egy fiatal beluga vagy egy fehér bálna.” A londoni állatkert akváriumának igazgatója még messzebbre megy: „A Loch Ness-i Szörny esetén érdemes elgondolkoznunk, mert kiváló példa a tömeghallucinációra. Megszámlálhatatlan évszázad során született egy kísérteties, hátborzongató legenda erről a nagy, szárazföldi vízi útról… Bárki, aki valamicskét tud az emberi érzékenységről, könnyen megérti, hogy az az állat, amit egyszer állítólag látott egy-két ember, röviddel azután miért jelenik meg több más személynek is…” (Observer, 1933. október 29.)
Nicholas Witchell megjegyzi: létezhet a megjegyzésben némi igazság, de számára beszédesebb az a tény, hogy a kételkedők egyike se szállt ki a helyszínre, hogy a helyiekkel szóba álljon, s közvetlen élményeket szerezzen.

Képvadászok a tavon

Az első ismert fényképet 1933. november 13-án készítette a Szörnyről a közeli aluminiumművek egyik alkalmazottja, aki így meséli el a kép történetét: „Négy hete, vasárnap, templom után szokásos kis sétámra indultam arrafelé, ahol a Foyers belefolyik a tóba. Olyan volt a Loch Ness, mint egy kis malomtavacska, és ragyogóan sütött a nap. Egy igen nagy méretű tárgy emelkedett ki a vízből, nem messze attól a helytől, ahol álltam. Rögtön elővettem a fényképezőgépem, és lekaptam a tárgyat, ami akkor két vagy három lábbal lehetett a vízszint felett. A fejét nem láttam, mert megítélésem szerint a teste elülső része víz alatt volt, ellenben komoly mozgást észleltem a tőlem legtávolabb eső, feltehetőleg farokrész irányából. A tárgy csak néhány percre tűnt fel, azután megint lesüllyedt a víz alá.” A méretről nem szolgáltatott pontos adatokat, csak annyit mondott: „Nagyon nagy volt.” (Nesze semmi, fogd meg jól…)
Miután a kép megjelent a sajtóban, a szakértői világ tüntetően elutasítóan nyilatkozott róla. J.R. Norman (British Museum) például úgy vélte, „semmiféle élőlény nem látható a képen. Személy szerint az a véleményem, hogy a fotó egy rothadó fatörzset ábrázol, ami azért emelkedett a tó felszínére, mert gáz termelődött a sejtjeiben…”

Hugh Gray fényképeinek publikálása után a Szörny-láz példátlan méreteket öltött – olvashatjuk Witchell összefoglalójában. – Az elkövetkező hat hétben egyetlen nap sem múlt el a témával kapcsolatos friss sajtójelentések nélkül. Az első, állítólag az egyik állatot ábrázoló filmet Malcolm Irvine, a Scottish Film Productions munkatársa készítette december 12-én. Egy kis csapatra való operatőrt állított lesbe a tó körül, azután két héttel később saját maga készítette el. »Annyira izgatottak és mámorosak voltunk a Szörny megjelenésekor, hogy hirtelen eszünkbe sem jutottak a fényképezőgépek. Az az anyag, ami a vásznon megjelenik, egy percnél is rövidebb, de a filmezéskor úgy éreztük, órák teltek el. Határozottan két púppal rendelkező valamit mutat a kép — ennyi az, ami tisztán kivehető.« Irvine úr szerint a tárgy »kilenc-tíz mérföldes óránkénti sebességgel haladt a vízen, és habos nyomvonalat hagyott maga után. A hátából két részletet láttunk.«
Ekkor már rengeteg, a világ minden részéből érkezett újságíró tartózkodott a tónál, és egymást taposták egyetlen apró exkluzív hírtöredékért. Amikor a francia sajtó áttekintette 1933 történéseit, arra a következtetésre jutott, hogy az év egyetlen pozitívuma a »Szörny felfedezése« volt. Az osztrák kormány felháborodásának adott hangot, és kijelentette, hogy az egész csak egy ügyes skót trükk, ami azt célozza, hogy a turisták figyelme elforduljon Ausztriától. Ramsay Mac-Donald, brit miniszterelnök állítólag olyannyira érdeklődött a jelenség iránt, hogy külön utazást tervezett a tóhoz, abban a reményben, hogy maga is megpillanthatja az állatot. A Loch Nessnél halászok arra panaszkodtak, hogy a lazac kevesebb, mint máskor; természetesen »Nessie« volt a hibás.”…

A Ness-tó lefilmezett „állatai” hamarosan bekerültek a parlament vitáiba is. Valaki azt javasolta, vizsgálják át húzóhálókkal a tó egész vizét, mások a légierő őrjáratait mozgósították volna. Ám a parlamenti többség jól szórakozott a felvetéseken, a kormány sürgetőbb feladatokra hivatkozva hárított, s akadt, aki magánvállalkozásba utalta a tó feltérképezését.
A Daily Mail c. napilap úgy vélte, most szerencsét kovácsolhat a helyzetből és saját vállalkozásban szervezett expedíciót a Ness-tó és környékére. (Sokak szerint ez a kutatósdi sokat ártott az ügynek, a későbbiek alakulását tekintve…)

„M. A. Wetherall, a Királyi Földrajzi Társaság és a Londoni Állattani Társaság tagja fotósával, Gustave Paulival és a Daily Mail egyik újságírójával, F.W. Memoryval december közepén érkezett Invernessbe. Hajót béreltek, és érkezésük után néhány nappal furcsa lábnyomokra bukkantak Dore közelében a tóparton. A Mail december 21-i száma hatalmas főcímmel jelent meg: »A Loch Ness-i Szörny nem legenda, ha-nem valóság.” Wetherall úrtól a következőket idézték: »Négyujjú állat, és lábai vagy mancsai körülbelül 8 inch átmérőjűek. Szerintem igen erős, nesztelen járású, körülbelül 20 láb hosszú állatról lehet szó. A talált nyomok tisztán mutatják a mancsok kitüremkedéseit és a karmok körvonalait… Meg vagyok győződve róla, hogy úgy lélegzik, mint egy víziló vagy egy krokodil, és csak az egyik orrlyukát dugja ki a vízből. A nyom, amit találtam, csak néhány órája volt ott, és egyértelműen arra utalt, |hogy az állat a közelben tartózkodik, s reménykedtem is, hogy megtalálom.”
Ettől kezdve a kétkedők a gúny és az ugratás fegyverével hadakoztak a hihetetlennek tűnő jelenség ellen. A sajtó terén a The Times lendült ellentámadásba: paródiát közölt egy képzeletbeli expedícióról.
„Nagyrészt a The Times bátorításának köszönhetően, azonnal expedíció indult a Ness-tóhoz a tapasztalt Sir Chauncery Foulenough admirális, a nagyvadakra specializálódott vadász vezetésével. Az expedícióban részt vesznek motorcsónakok, búvárok, filmvállalatok, geológusok, archeológusok, zoológusok, paleontológusok, hidroplánok, vadászinasok, mesterlövészek, halászok, bálnavadászok, sajtimádók, újonc tengerészek és Stinkerbelle, a jól ismert tündér. Az expedíció célja a tó lecsapolása, azután búvárokat küldenek a mélybe és hidroplánokról lelövik Wendyt. Ma két geológust megharaptak, az egyiket egy diplodocus, a másikat pedig Seacale, az admirális orosz agara.”
Más lapok is bekapcsolódtak a lejárató hadjáratba, sőt, a Mail-féle expedícióban is akadtak „ellenzéki” elemek, amelyek hitelteleníteni próbálták a „nyilvánvaló leleteket”. Az elhíresült nyomokról kiderítették, hogy mindkettő ugyanazon jobb hátsó lábtól való, állításukat a róluk készített műanyag lenyomatokkal dokumentálták. Mindez nem szegte kedvét az elszaporodó szörnyvadász társaságok buzgalmának. „…Dugig volt velük valamennyi környékbeli szálloda – írja a szerző. – . Invernessben, a város fennállása óta először díszkivilágítást szereltek fel, s a vasúton érkezőket színes karácsonyfaégők füzére fogadta. A jelentések arról is beszámolnak, hogy Karácsony másnapján az autók mindkét irányban csaknem összefüggő sort alkottak Inverness és Fort Augustus között.
1934 január 4-én mutattak először jelek a buborék hamarosan bekövetkező szétpukkadására, amikor a Múzeum kiadta a lenyomatokról szóló, Dr. W. T. Calman állatfelügyelő és M.A.C. Hinton, helyettes állatfelügyelő által összeállított jelentését. A tanult úriemberek a következő, kissé fölényes nyilatkozattal álltak elő.
»Képtelenek vagyunk bármiféle jelentős különbséget találni ezen lenyomatok és egy víziló lábától származó nyomok között. A leginkább egy túlsúlyos, bár valószínűleg még nem egészen fejlett példány jobb hátsó lábának lenyomatára hasonlítanak. Az állatkertek főfelügyelőjének jóvoltából lehetőségünk nyílt arra, hogy egy élő nőstény ugyanazon lábáról lenyomatot készítsünk. Általános jellegét tekintve ez a lenyomat is megegyezik a Loch Ness-i lábnyomokkal, de a talp húsos részei által hátrahagyott lenyomatok sokkal teltebbek és kerekebbek, mint a kiszáradt, túlsúlyos példány vagy a Loch Ness-i nyomok tulajdonosa esetében.«

Ketrec készül Nessie befogására

A jelentés nyomán arcok vörösödtek el, és zavart csoszogás kezdődött az egyik Fleet Street-i irodahelyiségben, míg a rivális irodákból hangos hahotázás hallatszott. A nyomokat valóban egy kitömött vízilóláb okozta, amely egy környékbeli lakos esernyőtartó állványának képezte részét. Máig tisztázatlan, vajon Wetherall úr összejátszott-e a lábtulajdonos fiaival, vagy maga is áldozatául esett-e a tréfának.”
Közben jelentkezett egy „szemtanú” is, aki 1934. január 5-én látta az állatot kiemelkedni a tóból és átvonulni az országúton.
Az ajándéktárgyak ipara, maga is részesedni óhajtván a sikerből, mozgósította belső erőit. „A Szörnyet ábrázoló tűpárnák, teáskannaburkok és csokiképmások között ott volt még »Sandy, a Loch Ness-i Szörny — három méretben — zöld, domborműves pamutbársonnyal borítva, jávai kapokszőrrel töltve«. Londonban egy híres vendéglőben Le file de sole Loch Ness elnevezésű ételt szolgáltak fel. Massachusettsben és Connecticutban az állatok új női ruhadivatot teremtettek. Egy egyszerűen csak “Loch Ness”-nek hívott együttes született: »karcsú, sötétzöld gyapjúruha csípőig érő, hasonló anyagból készült kabátkával, elöl hosszú, szürkeróka farokkal.«”

(Folytatjuk)