„E könyvben Witchell úr összegyűjtött, s rendszerbe szedett valamennyi adatot a Loch Ness-i Szörny regényes történetével kapcsolatosan, s műve lenyűgöző olvasmány, noha mint arra maga is rámutat, »Különös fényt vethet logikánkra és ítélőképességünkre, hogy oly sok szavahihető tanúnak a gyakran esküvel megerősített vallomását elfogadhatatlannak kellett volna tartanunk, minthogy e vallomások alátámasztják azt a feltételezést, miszerint valami ismeretlen rejtőzik a Loch Ness-tóban.« (Gerald Durell)
„A Loch Ness-i szörny története soha nem fejeződik be. Csak a tó lecsapolásával bizonyíthatnák be, hogy ilyen állat nem létezik. Bár mindmáig egyetlen példányt sem sikerült megvizsgálni, továbbra is mindenféle elfogultság nélkül szemlélhetjük a problémát.
Persze állattani szempontból felettébb valószínűtlen, hogy a Ness-tavat igen nagy testű állatok népesítik be. De legalább ugyanilyen valószínűtlen az a másik elképzelés is, miszerint mindenki, aki az évek során látta ezeket a lényegében egymáshoz hasonló külsejű, s többé-kevésbé hasonlóan viselkedő, igen nagy testű állatokat a tóban, tévedés vagy hallucináció áldozata, vagy pedig egész egyszerűen hazudik.” (Sir Peter Scott)
Természetesen, a könyv olvasóját senki nem akarja meggyőzni arról, hogy annak minden szava szent és igaz; szerző inkább csak tájékoztat mindarról, ami a századok folyamán a legendás tó körül világméretű szenzációvá „nemesedett”.
 |
Campbell, a sokat tapasztalt felügyelő
|
Figyelemre méltó az Inverness Courier c. lap helyszíni beszámolója 1962-ből, amikor is a csatornakezelőség nyugdíjasai kirándultak a tavon, útjukon pedig szóba került a Szörny is. „Régesrég, 1926-ban látta őt először Simon Cameron úr, invergarry-i lakos a Cseresznye-sziget közelében, a tó Fort Augustus felé eső végében – így a riport. . »Épp két sirályt figyeltem. Leereszkedtek a vízre, aztán egyszercsak az egyik nagy vijjogással felszállt«— mondta Cameron úr. »Azután a szemem láttára egy jókora felborult csónakra emlékeztető valami emelkedett fel a mélyből, és még most is a szemem előtt van, ahogy a víz lefelé zuhogott a két oldalán. Azután ugyanolyan hirtelen, ahogy jött, el is tűnt a szemem elől; ennek ellenére felejthetetlen élményben volt részem.”
Idővel megszaporodtak a Szörnnyel való találkozásról tudósító sajtólevelek. 1957 szeptemberében jelent meg az alábbi beszámoló:
„Nincsenek és soha nem is voltak kétségeim afelől, hogy van valami különös a Ness-tóban, minthogy a Fort Augustus-i kolostor lakói is tudnak róla, és én is tőlük hallottam erről a dél-afrikai háború éveiben. Köztudott volt, de az emberek nem szeretik, ha kinevetik őket, és csak akkor kezdték apránként előadni, amit tudtak, amikor az ember jobb ismeretségbe került velük.
Az egyik éjjel viszont olyasvalaminek voltam tanúja, ami erősen elgondolkodtatott. A hegyekben jártam a vadőrrel, Inchnacardoch környékén, szarvasvadászaton, s amikor odaértünk a házához, a gyerekei sírtak – hisztérikusan zokogtak. A férj kelta nyelven beszélt a feleségével, én meg épphogy csak értettem valamit ebből a gael dialektusból. A férfi félre nem érthető hangsúllyal azt mondta a feleségének, hogy ezerszer figyelmeztette már, ne engedje a gyerekeket szürkület idején a Cseresznye-sziget közelébe. Később az este folyamán megpróbáltam kiszedni belőle a történteket, de mindössze annyit mondott, hogy soha senki sem tudhatja meg, mit rejthet egy ilyen tó. A többit nekem kellett kitalálnom… De annyi bizonyos, hogy tudták, de legalábbis sejtették, hogy van valami a tóban. Az volt a különös, hogy soha senkinek nem jutott az eszébe, hogy abbahagyják a lazac halászatát a tóban: talán nem akarták, hogy a látogatók gyanút fogjanak. Az első világháború után elbeszélgettem egy pappal, akihez évek óta szoros barátság fűzött, s ő őszintén elmondta nekem, hogy tudomása szerint a történet már a kolostor építése előtti időkben is ismert volt.” (HFW)
A XIX. században a tavat beépítették egy hajózható csatorna-rendszerbe, amely lehetővé tette a vidék bekapcsolását a turistaforgalomba. Ez olyannyira sikerült hogy „a Felföldre érkező gazdag látogatók körében divatos szabadidős tevékenység lett gőzhajóval körülutazni a tavakat. 1873-ban Viktória királynő végighajózott a csatornán, és megjegyezte: »A Kaledóniai csatorna csodálatos mérnöki bravúr, de végigutazni rajta meglehetősen unalmas.« Ugyanebben az évben egy bizonyos Gordon Cumming, egy híres, nagyvadakra specializálódott vadász, a szolgája és hosszú szakállú kecskéje kíséretében szabályos időközökben, többször megjárta a csatornát. Már ő maga is attrakciónak számított — nagy melegben gyakran skót-szoknyája nélkül parádézott a napon. Feltehetően nem volt tudatában, hogy lábai alatt a legnagyobb potenciális zsákmány úszkál, miközben a gőzös nagy zörgéssel végigdübörög a Ness-tavon…
Mostanában nyaranta látogatók tömkelege nyüzsög a Loch Ness környékén. Autók, kirándulóbuszok, lakókocsik zajától, fém és üveg csörömpölésétől hangos a tó; motoros cirkálók és yachtok tülekednek a vízen. A Ness-tótól északkeleti irányban, öt mérföld távolságra fekszik Inverness; »a Felföld fővárosának« nevezett kisváros évről évre egyre több nehézség árán tud csak megbirkózni a turista-invázióval.”
*
A Ness-tó vidéke – a skót Felföld – maga is regényes, zordon képet mutat, ám az itt élők történelme is tele van kegyetlen történetekkel. William Augustus cumberlandi herceg emberei kíméletlenül kiszipolyozták a vidék lakóit; épületek százait döntötték romba, nagyszámú őslakost pusztítottak el. A szenvedések elől nagyon sokan emigrálni kényszerültek az óceánon túlra. A kegyetlenkedések jelképe maga a herceg nevét viselő erőd, Fort Augustus volt – innen irányították a népség elleni „hadjáratokat”.
De a tó vidéke más rekordokat is számon tart: 1896-ban itt létesítették a világ legnagyobb alumíniumgyártó üzemét. A gyártási folyamatot nagyrészt a kéznél levő vízi energia segítette. Nem egészen száz év múlva a gyár bezárt, a helyére vízi erőmű épült, Inverness energiaellátása végett. Alagutat vágtak a sziklába, áramfejlesztőt süllyesztettek a tó alá. Közel 500 munkás dolgozott a munkatelepen, közülük sokan jelezték: látták a szörnyet.
De ezen a vidéken élt 1900-tól 1918-ig egy Aleister Crowley nevezetű rettegett gazember, aki a világ legelvetemültebb emberének kiáltotta ki magát és a fekete mágiának áldozva, valósággal terrorizálta a környék lakóit, szolgáival rendkívül kegyetlenül bánt. (Érdekes módon, fentmaradt feljegyzéseiben egyszer sem említi, hogy látta volna a tó ismeretlen állatait…)
*
A huszadik század harmincas éveinek általános válságkorszaka a Loch Ness szörnyének „születési” ideje. Igaz, hogy már 1933 áprilisa előtt is helyet kapott a helyi sajtóban néhány róla szóló történet, de szörnyként a Alex Campbell vízfelügyelő sajtólevelében szerepel. A felügyelő ugyanis, készpénznek véve jó ismerőse, a helybeli Mackay házaspár beszámolóját, sietett mihamarabb világgá kürtölni a szenzációt.
 |
| Kanyargó út épült a tó mentén… |
Amikor a szerkesztő elolvasta Campbell tudósítását, állítólag így szólt: »No, ha ez tényleg akkora, amekkorának Campbell mondja, akkor nem hívhatjuk csak egyszerűen “lénynek”; akkor minden bizonnyal egy igazi szörnnyel állunk szemben.« És ez volt a Szörny hivatalos születésnapja.
*
Pedig 1930-ban, a Northern Chronicle-ben egy nyárvégi napon három invernessi fiatal üzletember észleléséről szóló híradást lehetett olvasni.
„Este 7 felé járt az idő 1930. július 22-én, és hárman horgásztunk egy csónakban Dores közelében, a Szikla-foknál. Nagyon csendes volt a tó, igazság szerint túlságosan is csendes ahhoz, hogy sikerrel járjunk, s azzal szórakoztam, hogy megpróbáltam minél messzebbre hajítani a horgot, amikor nyugtalanságot észleltem 600 yardnyira felfelé a tavon. Láttam, hogy vízpermet csap fel jó magasra… ez addig folytatódott, amíg felénk haladva a jelenség körülbelül 300 yardnyira meg nem közelített minket, azután az a valami, ami kiváltotta, nagy félkört leírva dél felé fordult, és eltávolodott tőlünk. Körülbelül tizenöt csomó sebességgel haladt. Becslésem szerint egy körülbelül húsz láb hosszúságú darabot láttunk belőle, s ez körülbelül három lábnyira állt ki a vízből. Nyomában akkora hullámverés keletkezett, hogy csónakunk vadul hánykolódni kezdett… Kétségkívül élőlény okozta a jelenséget, s mivel hosszú ideje tanulmányozom az állatvilágot, bizton merem állítani, hogy nem egy sütkérező cápát vagy fókát, nem is egy csapat vidrát vagy bármilyen más rendes állatot láttunk.”
A tudósításon felbuzdulva, a szerkesztőség felhívást tett közzé, más olvasói észleletek beküldésére. A felhívás nyomán egyre-másra érkeztek a szemtanúi beszámolók, s általuk a Szörny is valódi életre kelt. Nem sokra rá beindult a turisták áradata a tó felé…
*
1933. szeptember 22-e, reggel 11-kor „a wroxeteri W.E. Hobbes tiszteletes neje és sógornője társaságában megérkezett a »Félúton« elnevezésű teaházba, Altsigh környékén (az épület ma diákszálló). Beléptek, és üres helyiséget találtak. Kiáltozni kezdtek, és ekkor egy hang azt válaszolta az emeletről: »Most nem tudunk lemenni — a Szörnyet nézzük.«
A három látogató felsietett az emeletre, és három embert talált ott: Janet Fraser kisasszonyt, Mrs. G. Frasert és M. Howden kisasszonyt; az erkélyen álltak, és egy tárgyat néztek, amely körülbelül fél mérföldre ott mozgott a tóban. Elöl kígyószerű feje és bólogató, jobbra-balra tekergő nyaka volt. Fraser kisasszony megjegyezte, hogy profilból a fej alig szélesebb a nyaknál. Úgy vélte, egy nagy, csillogó szemet is lát az állat feléjük eső oldalán. A társaság többi tagjai valamennyien láttak két kisebbfajta púpot a vízen, és egy meghatározhatatlan hosszúságú farkat, amely a felszínt csapkodta. Az állat — minthogy egyik szemtanú sem kételkedett benne, hogy élőlényt figyelnek — körülbelül tíz percig tartózkodott még a látóterükben, azután lassan odébbvonult, majd lesüllyedt. A messzeségből lehetetlen volt megbecsülni a teremtmény méreteit, de ahhoz, hogy ekkora távolságból is látható lehessen, jókora termetű kellett, hogy legyen. Hobbes úr azt írta: »Nejem és nővére természetszerűleg izgalomba jöttek a csodálatos látványtól, de a teázó tulajdonosnője (Fraser kisasszony) meglehetős nyugalmat tanúsított, s megjegyezte, hogy jómaga korábban már három alkalommal látta a »Szörnyet«…” – idézzük újra Nicholas Witchell könyvét az elhatalmasodó tömegizgalomról.
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése