2018. április 17., kedd

A vers szószólói (4)

Egyszerűség és szavalás a (XX) századelőn

* Minden szavalatnak alapja a tiszta kiejtés, következik a mondatok érthető, világos előadása. Szavalni ugyanis annyit tesz, mint szavakat tisztán kimondani. Ki tisztán, érthetően szól, az már félig jól szaval. (Silbertstein Ötvös Adolf / író, kritikus: Pallas Nagy Lexikon. Bp. 1897. XV. kötet)

* Az előadónak… magának kell először a költeményt tökéletesen megérteni, ha azt híven kifejezni akarja; tehát teljesen bele kell mélyednie a mű tanulmányozásába; ez pedig csak úgy lehetséges, ha lelkesedik a költészetért, és szeretettel foglalkozik nagy költőink alkotásaival…
Azt mondja Alfred de Musset: „Minden jelentékenyebb költeményben kétszer, háromszor több van, mint amennyit mond.” (Vende Ernő / tanár: A szavalásról. A szavalás művészete. Pécs, 1907.)

* Angolországban és Franciaországban műkedvelők valóságos szenvedéllyel rendeznek felolvasásokat és előadóesteket, néha pusztán családi körben. Ebben a két kultúrországban majdnem olyan sűrűn forgatják a poétikát, mint nálunk a kártyát. A művelt francia és a művelt angol szorgalmasan jár kurzusokra, ahol az olvasást és felolvasást tanítják… Vannak poétáink, akik úgy olvasnak, mint a gyermekek az iskolában, taktusra, akarom mondani: a sor végén állnak meg, és nem a ponton. (Hevesi Sándor / író, rendező: Az előadás művészete. (Az előadás, a színjátszás és a rendezés művészete. Bp, 1965.)

* A Ferenczi Sári recitativ módja nálunk tulajdonképpen előzménytelen. Nem akarja a versek egyértelműségét hallgatóiba szuggerálni, és megérzéseit, interpretálását nem erőszakolja rájuk. Hiszen a mi líránk nemcsak a költővel, hanem az olvasóval szemben is erősen elkülönböződött. A költő az őt a tömegérzéstől elválasztó hangulatait, látásait hangsúlyozza, a szavaknak eddig meg nem figyelt összecsengését keresi, és olyan összetetten fejezi ki magát, hogy dallamait csak saját rezonáló tehetségünk skálájára átírva fogadhatjuk magunkba, értelmezésünket, és nem az értelmezettet élvezzük. És mégis a moderneknek csúfolt vagy magasztalt verseket eddig előadóművészek saját külön és csupán önmagukra jogos értelmezésüket egyetemes érvényűvé akarták emelni. Ezért nem mondhatták el a verseket úgy, ahogy csöndes, meleg szobában maguknak olvasták volna őket… (Feleki Géza / újságíró, esztéta: A szavalóművészet önállósulása. Nyugat, 1910)

* A szavalást behunyt szemmel kell hallgatni és élvezni tudni. Ahol látni is kell a szavalót, ott valami baj van. Az elszavalandó művet, legyen az vers vagy próza, meg kell érteni, hogy művészileg tudjuk előadni, de a könyv a kezünkben legyen először azért, hogy dokumentáljuk ezzel is a költő tulajdonjogát, az ő elsőségét és a mi másodrendűségünket, és másodszor a biztonság okáért. Mert hiszen ha Petőfit szavalom, akkor nem az én kitűnő memóriámat produkálom! Azt a fejszámoló sokkal jobban ragyogtatja. (Hegedűs Gyula / színész: A beszéd művészete. Budapest, 1917.)

Folytatjuk

2018. április 15., vasárnap

A vers szószólói (3)

Szavalás, ahogy a (XIX.) századvég látja

* Ami… az érzelmek s indulatok kifejezései alá tartozik, azt egy szóval kifejezi…, a hangfestés. A hangokkal festjük azt, mi a lélek belsejében történik. Ugyanezeknek kifejezésére a különböző művészetek különböző eszközökkel bírnak; a szobrászat s festészet alakokkal, színekkel, teljes előterjesztésével a tárgyaknak rendelkezik; a zene a hangok oly gazdagságával, mely a beszédbelit sokkal felülmúlja, a színészet a beszéden kívül egész átalakítással, mely teljes csalódásig jelenít s utánoz; a szavalat egyedül a beszédbeli hangokkal fest. Természetesen segítségére jő, sőt tulajdonképpeni anyagát képezi a költő által megírt mű; s annak szellemében, annak céljai szerint válogatja, módosítja, szabja hangjait. (Szász Károly / költő, műfordító: A vers-szavalás elméleti és gyakorlati kézikönyve. Bp. 1876)

* A felolvasó simulva hanggal, hangulattal minden helyzethez, melyről felolvasása szól, óvjon meg magának mindenhogy bizonyos epikai nyugalmat és maradjon tárgya felett. Ne játsszék, ne ágáljon, legalább ne többet, mint amennyit egy művelt és jóérzésű ember ágál, midőn előkelő társaságban valamit elbeszél.
A felolvasó oly viszonyban áll… a színészhez, mint a kontúrrajz a festményhez. A felolvasó, aki színészkedik, épp oly tökéletlen, mint amily kontár a színész, aki úgy játszik, mintha felolvasna valamit. A felolvasás művészete azonban… nem való nagy termek lármás, izgalomhajhászó publikuma elé. Aki azonban tökéletes benne, az háromforintos székért nem drága. (Rákosi Jenő / író, publicista: Felolvasás – műszavalás. Budapesti Hírlap, 1882. május 8.)

* A szavalás olyan valami nálunk, melyről azt hiszik, hogy azt kell tudni mindenkinek, anélkül, hogy tanulta volna. A tanár tanítja, vagy legalább kívánja, anélkül, hogy maga tanulta volna… Aki nálunk szavalni tud, az csak annyi gyakorlattal bír, amennyit esetleg az iskolában szerzett.. Amily hatásossá teszi az élőszó a költeményt, szintannyira képes azt elrontani…
A költő azzal, hogy az élőbeszédet ignorálja, elárulja azt, hogy a tárgyalt állapot előzményét, melyhez kapcsolódik, a helyzetet nem képzeli el. Ezért nagy ritka dolog, hogy a költő saját versét jól adja elő. Őt egy talán átélt, pillanatra elképzelt eszme lelkesíti, de mire mondatai választékosságának gondjában, a vers alakzatának kicsinosításában elmerült, teljesen elfeledi, hogy minő reális alapja lehetne a lírai ömlengésnek. (Rakodczay Pál / színész, színigazgató, recitátor: Szavalás. A színészet rendszere. Bp. 1884.)

* A könyvet vagy a szavalóalbumot kézben tartani kezdő szavalóknak már csak azért is tanácsos, mert így kezei el lesznek foglalva, s a közönség nem lesz kénytelen azokat a ferde és sok tekintetben kínosan ideges kézmozdulatokat nézni, melyek, mint mondani szokták, tanújelei annak, hogy az illető nem tudja kezeit hova tegye. Azonkívül a kézben tartott könyv megóvja minden gesztikulációtól, mit a szavalás általánosan elfogadott szabályai alapjában száműztek, miután a szavalás, mint művészet, csupán csakis az úgynevezett hangfestés vagy hangszínezés által akarja az esztétikai hatást felkelteni…
Szükséges, hogy a szavaló testalkata ne álljon ellentétben a szép követelményeivel. Ferde testtartású, sánta, púpos alakok csak komikus költeményeket szavalhatnak, melyekben gyakran a hatás előidézését a szavaló külseje is előmozdítja. Mikor a szavaló a közönség elébe lép, a közönséget könnyed meghajlással üdvözli; azután érthető, de minden művészies hanghordozás nélkül megmondja a költemény címét, a műfaj nevét, melyhez a költemény tartozik, s megnevezi a költőt. (Jancsó Benedek / tanár, író: Szavalókönyv. Arad, 1884.)

* Meg kell tanítani a növendéket a gondolatok, ötletek, érzelmek, indulatok s szenvedélyek kifejezési módjainak közhasználatú alakjaira – mondjuk – szavaira, hogy aztán a mondatokat minden megmutatás nélkül ők maguk szerkeszthessék meg. Egyszóval meg kell tanítani őket a beszédnek száz meg száz sablonjára. S ha ezeket megtanulták, a művészi beszéd önálló formáit többé nem fogják keresni, hanem ehelyett – mindjárt az első szerepnél – a saját egyéniségüket fogják a deszkára hozni… A tanárnak pedig csak ellenőrködni kell, s figyelmeztetni kell az esetleges hibákra… És el kell játszani a beszédgyakorlatokat állva, ülve, járva, rohanva, gesztussal és gesztus nélkül stb. (Solymosi Elek / színész, író: Előszó a beszédgyakorlatokhoz. A színészet tanítása. Bp. 1896.)

Folytatjuk

2018. április 2., hétfő

A vers szószólói (2)

Szabó Lőrinc: Vers a pódiumon

A szép nőt, aki előttünk szaval,
belső vonóként villamos haja
gyökereitől le egészen a
lábujja leghegyéig fényvihar
súrolja végig, élő hegedűt.
Hogy zeng, vibrál, tündöklik! Mindenütt
gyönyör csap ki belőle, röpke láng,
homlokán, mellén: a vers láng gyanánt
csókolja, belül, árad, megapad,
s átvilágítja, szívet, csontokat
zendít: a test, mint áruló üveg,
szinte mutatja, minden üreget
hogy kitölt benne dallam és ütem -
és együtt borzong az egész terem,
mikor a piros torkon s ajkon át
öntudatunk kéjes szüneteként
a szép húsból átszikrázik belénk
a szellem, a költő, a túlvilág.

(Forrás: Tücsökzene)

Szavalás és XIX. század

* Minden indulatnak saját hangja s kifejezése van szózatja egész folyamában. Másképp szól a vígság, másképp a szomorúság, más a harag, más a megelégedés  és csend szózatja, ezen épül a declamatio s különbféle hangnemek alaphangjáról való oktatás. (Bitnitz Lajos / püspök, tanár: Közhasznú ismeretek tára a Conversations-Lexikon szerént Magyarországra alkalmaztatva. Pesten, 1839. III. kötet)

* A különböző versszerkezet a színésznek azt adja tudtára, hogy a költői műveket egészen más időmértékkel, valamint más hanggal is kell elszavalni. Erre nézve szükséges, hogy a kimondásban a szótagmérték észrevehetővé tétessék anélkül, hogy a verseket lábakra osztanók; az értelem és szótagmérték hasonló jogokkal bírnak; mindenik jogából annyit enged, hogy a másik meg ne károsíttassék. Ha tehát a vers szerkezetét hallatni akarja a szavaló, szükség mindenik végén megállapodnia, de mivel néha, jóllehet igen ritkán, a gondolat egyik versből a másikba átmegy, azért a szózatnak esnie nem szabad, hanem lebegőképp a következő versig tartatik fenn. (Ramershofer/Rámóczy Valerián / pap-tanár: Szavalattudomány. Kisfaludy Társaság évlapja, 1840.)

* A testi, lelki és szellemi tulajdonokra nézve szükséges, hogy a természet s művészet a szavalót sokkal jelesebb tulajdonokkal s műveltséggel ékesítette legyen föl, mint akármely művészt; mert a szavalás az embert minden gondolataival, érzelmeivel, viszonyaival, élet-, bánás- és cselekvésmódjával állítja elénk, mit a szavalón kívül, ki szó, hang, szünet, arc s mozgalmi játék által működik egyszerre, más művész nem teszen, a költőt sem véve ki, mert ez sok tárgyat s dolgot szóval vagy gyengén festhet, vagy alkalmasan nem is adhat, kivált oly állapotokat, melyeket inkább érezni s éreztetni, mintsem leírni kell... (Briedl / Beély Fidel / pap, gimnáziumi igazgató: A szavalatról. Atheneum, 1840.)

* Nagy hiba... a szavalóban, ha szemeit használni nem tudja; p. ha előadása közben csak ritkán pillant föl, vagy egy tárgyra szegzi tekintetét. De más részről nem kevésbé rovandó meg a szemeknek merészen ide s tova lövelése, mintha mindenen akarnánk uralkodni; valamint éles, jobbra-balra szegzésük is, mintha a hallgatóság fölött szemlét tartanánk. Szabadon kell ugyan a szemeknek járniok, de ezen szabadságnak is vannak korlátai. A társas életben is illem elleni  vétek a szemekkel ide s tova vagdalózni; s mennyivel inkább lenne ez helyén kívül, midőn nagyobb közönség előtt lépünk föl? (Heinsius, Theodor Friedrich Otto / német pedagógus: Szavalástan Heinsius nyomain nyelvünkhöz illesztve Mészáros István által. Nagyszombat, 1840.)

Tieck
* Hallottam ugyan én oly szavalást, melyben nem három-négy, hanem tizennégy s több személy is szólott, s mindenikének egyénisége remeklő erővel volt azonegy szavaló által nyilatkozásra hozva. Örökké felejthetetlen előttem 1829. szeptember 10., midőn Drezdában, Tieck Lajos szalonjában, e kitűnő költő s nagy ítész, de kétségkívül legnagyobb műszavalótól Shakespeare egész Vihar-ját (The Tempest) hallám szavalva előadatni. Ki e csodálatos művet ismeri, tudja, mily tarkasága működik benne a legkülönbözőbb alakoknak: a mester mindennemű külső eszköz nélkül, sőt nem is állva s szabadon mozoghatva, hanem egy kis asztalka mellett ülve, két kezével a könyvet tartva, s szemüveggel olvasta, nem játszotta a drámát; s olvasta... mint olvasó, mérsékelve s előadói toilettjével összhangzásba hozva beszéde jellemét: s mégis oly élesen festve s valóban egyénítve személyeit csupáncsak értelmező hangoztatásával, hogy minden új jelenetben néhányszori előleges megnevezése után a szólóknak, a neveket már bizton kihagyhatá. Pedig, mint mondám, nem ágált, nem ugrált, nem ordított... (Toldy Ferenc / kritikus, irodalomtörténész, tanár: Egy szó a szavalásról. Új Magyar Múzeum, 1856.)

* A dolog... igen egyszerű és világos. Mi, mint előadók, a költő szerepét vesszük át közvetlenül. Átvesszük mindent látó képzeletét, szellemének magas ihletét és lelke minden érzékeit. Aminő benyomást őrá tőnek az általa látottak: előadásunk ugyanazon benyomást fogja éreztetni hallgatóinkkal. Midőn azonban tárgyat rajzolunk inkább, mint magunkat, életet, mely nem bennünk van, hanem rajtunk kívül: magától következik, hogy ilyenkor előadásunkban a festő elem játszik túlnyomó szerepet. (Egressy Gábor / színész: A színészet iskolája. Budapest, 1879.)

* Azon helyiség, mely szavalmányoknak hallgatók jelenlétében előadására van rendelve, szavaldának (Declamatorium) neveztetik... A szavaldában fellépő szavalárok előadásának ugyanazon szabályokon kell alapítva lenniek, amelyeket eddig átalán és különösen előadtunk a szavalárra, szónokra és színészre nézve. A szavaldai szavalás azonban középhelyet foglal el a tulajdonképpi szónok és színművész között; de egészében véve inkább a szónokot, mint a színészt kell neki megközelítenie, kivált azon esetben, ha az ily szavalár egyedül maga tart a szavaldában többrendbeli szavalmányból álló előadást a hallgató gyülekezet előtt, miként teszi a jeles zeneművész, midőn hangversenyt rendez. (Mátray Gábor / lapszerkesztő, zenedei igazgató: A rendszeres szavalattan alaprajza. Pest, 1861.)

* Az alanyi költemények előadásánál az előadó mindenekelőtt a költő kedélyállapotába helyezi magát, érzelmeit mintegy sajátjává teszi, s mivel az emberi szózatnak minden érzés kifejezésére van saját hangja, azt eltalálni igyekszik, és szól egyszerűen és nemesen. (Paulay Ede / színész, rendező: A költeményről, mint az előadás szövegéről. A színészet elmélete. Bp. 1871.)

Folytatjuk