2010. november 30., kedd

Karády Marilyn Monroe-ba oltva

Azért ez se semmi... ez a nagyváradi kislány: Tolvai Renáta! Erre mondják: jobb, mint az eredeti. Fogják még bámulni 70 év múlva...

2010. november 29., hétfő

Dalosfüzet (5)

Az alábbi dal alaposan beépült a köztudatba, méghozzá Karády Katalin révén, akinek előadását a Külvárosi őrszoba című film vitte sikerre.


Nincs kegyelem

A sarkon sápadt lámpa ég,
pár alvó ház, sötét vidék
És messze valahol, halkan muzsika szól
Egy lány az éjszakákon át nyekerget egy harmonikán
És énekelni kezd, mindig, mindig csak ezt:


Nincs kegyelem, nincs kegyelem,
Tudtam, hogy ez lesz a végzet,
Hittem neked én, nincs menekülés
Már te vagy a végzetem
Nincs kegyelem, nincs kegyelem
Tudtam, hogy ez lesz a végzet,
Jöjjön ami jön, én megköszönöm
Csak te maradj meg énnekem!

A filmből kiragadott jelenet a dallal nem tudja hellyettesíteni azt a hatást, amit az alkotás maga annyi évtized után is kivált a közönségből. Jellemző erre egy, a  világhálón talált blogbejegyzés ez év elejéről, amelynek szerzője - a szöveg alapján filmrajongó, pedagógus - ezt írta:

"A ma reggel meglepetése: Egy a művészetek iránt eddig nem túl nagy lelkesedést mutató negyedikes nagyrészt fiú osztály egy hang nélkül nézte (félig)meg Hamza D. Ákos Külvárosi őrszoba című filmjét. 
Sok mindenre számítottam, de erre nem. Általában az a felállás ilyen filmnézős esetben, hogy a fél osztály alszik, 4-5 ember figyel és másik 5-6 azzal tölti az időt, hogy lehetne belerondítani az órába. Persze, láttam, hogy most is többen elpilledtek (első óra), de még a padon fekve is figyeltek.


A film a negyvenes évek elején játszódik Budapest egyik külvárosi szegénynegyedében. Lehet, hogy Karády Katalin, lehet, hogy a történet, de valami lekötötte ezeket a kölyköket. Persze szerintem is alapból jó ez a film; ezért is választottam nekik.





A blogíró azt is elárulja, hogy a Külvárosi őrszobáról a Wikipédiában található információkat, érdekességeket ő maga rakta föl. Lássuk csak:

A Magyar Film cikke a filmről 

A Magyar Film Külvárosi Őrszoba című cikkében hosszasan ecseteli Karády Katalin népszerűségének titkát, amit elsősorban egyéni előadásmódjában és stílusosságában nyilvánul meg. Ezen túl kritizálta a művésznő tehetségét és múltbéli sztárallűrjeit, mindezzel együtt a cikk írója úgy érzi, ezzel a filmmel Karády végre a helyére került. Hónapok teltek el a nagysikerű „Halálos tavasz” óta, így a film pszichológiailag alkalmas időben került bemutatásra. A film másik nagy érdemeként említik a magyarországi stílusteremtését is, hiszen a média mindenhol az első film noir-ról, azaz első rendőrfilmről írt. Az igazságszolgáltatás közegét több megközelítésben is bemutatja. Megjelenik az a rendőr, akivel nem szívesen találkozunk kisebb-nagyobb közlekedési kihágásaink kapcsán és az is, akinek jelenlétét szívesen érezzük egy csendes, kihalt sötét utcán. Hamza D. Ákos, a rendező, épp ezt a kettősséget fogta meg, így adott lelket a filmnek...

És ugyanitt megkapjuk a részletes(ebb) cselekményt is:

Történik Budapest külvárosában az 1940-es években. A film a rendőrlaktanya udvarán kezdődik. A legénységet, próbarendőröket kiképzik és útjukra engedik a tapasztaltabbakhoz való beosztásban. Ilyen próbarendőr Tóth XVII. János is (Nagy István), kinek egyetlen ismerőse akad a fővárosban. Falubelije idősebb rendőr főtörzsőrmester (Toronyi), aki mindjárt pártfogásába veszi az ifjú rendőrt, sőt leányának is (Csikós Rózsi) hamarosan megtetszik a jóképű falusi gyerek. A kis otthon melege fészekrakásra készteti a fiatalokat is és ennek érdekében az új próbarendőr a leendő após mellé kér szolgálati beosztást. Az Angyalföld kétes hírű környéke lesz az új éjszakai őrjáratok, razziák területe s egyik éjszakai lebujban a harmonikásleány (Karády) szeme megakad a délceg rendőrön. Rafinériájának egész tárházát vonultatja fel a fiú meghódítására, akit ugyan bizonyos mértékig érzékileg megejt, de meghódítani nem képes... Az éjszakai lebúj apacsleánya nem találja meg az utat a tiszta élet felé s kedvesének áldozata lesz, a falusi rendőr pedig megszépítheti a megérdemelt tiszta otthont...

(bakter)

2010. november 28., vasárnap

Hóvárgós lelkifurdalászás


Banya Bea zenei talicskájában Kovács Kati és az ő téli dala

Télbemenendő



Debelka Sándor: Hóviharban
P. Buzogány Árpád
HAVAZÁS ELŐTT

Elmúlik ez a nap, magamba
valahová majd elrakom;
szikrát nyílik csendben a tél,
virága ott az ablakon,

kacagás hasította szét
tegnap a friss, fényes delet,
olyan volt, mintha véletlen
bekukkanna a kikelet,

és aztán visszafordulna,
itthon senkit se találva -
mosolygós köszönésével
együtt a nap menne kárba.

Nyugodt havazásra várok,
énekes esttel nem rokon.
Szemedben holdfény hintázik
messzi, hűvös hullámokon.



MINT AZ AJTÓNYIKORGÁS

Havat fúj fülembe a szél,
peng, mint cimbalom húrja,
az orrom hegye is vörös,
a szél fütyörész újra


Sima jégen ski-utazó...

Ha érdekel valakit, én az ötvenes évek elején tanultam meg (úgy--ahogy) sízni, illetve akkor sikerült elkerülni, hogy olyanokat essek, mint egy nagykabát. Kis, semmi dombon gyakorlatoztam, de milyen iszonyú nehéz volt a pár másodperces lesiklás után visszakapaszkodni a tetőre! Taknyam-nyálam egybefolyt a bosszúságtól és a kínlódástól.

Nem is tudom, hogy tanulnak meg a bajnokok olyan gyönyörűen siklani, hogy öröm nézni. Most is, az Eurosporton valami síugró világbajnokság zajlik, azok ám a szupermenek, akik az óriási csúszkákon lesiklanak és nagyot ugranak-repülnek a havas szakadék fölött.

Kezdetben vala a hótalp... Ez Észak-Amerikából való
A magyarok - úgy olvastam - tudvalevőleg 1838-ban olvashattak először e fura időtöltésről a Regélő c. újságban, mégpedig azt, hogy egy bergeni fiatalember norvég csúszkákon körbefutotta a pesti vásárpiacot. A következő dátum már 1892, amikor is  Chernelházi Chernel István ornitológus és barátai tettek próbát Kőszegen és a Kis Svábhegyen. Az első síversenyt 1896-ban tartották (Szabadka és Újvidék között), de magyar síklub csak 1908-ban alakult először és akkor nálunk még úgy hívták a sportot, idegenesen, hogy "ski" - ahogy egy korabeli újságcikkben is olvasható...


Tél Norvégiában (1907 február)

Mikor a völgyektől, hegyektől hullámos Norvégiában leesik az első hó, mikor a szakadékokat, zuhatagokat, sziklatornyokat ragyogó tiszta fehér lepel borítja el s mikor a sűrű tölgyek, karcsú fenyők ágai kristályoktól és gyöngyportól megrakodva hajladoznak és a mikor a turisták végkép kitakarodtak már az országból, akkor a norvég olyasvalamit gondol magában: miénk a világ! Elő a ski-t, a szánkót, a hóczipőt, korcsolyát, vadászfegyvert, aztán apraja, nagyja, fiatalja, öregje kipirult arczczal lihegő ajakkal elindul a hóban szerteszéjjel.


Christiániában, a skandináv államok legszebb városában űzik a téli sportot legélénkebben Európában.


A város nyugati hátterében emelkedik a hegység, mely több csúcsra és hajlásra oszlik, ezek vannak aztán elnevezve Holmenkollen, Voscenkollen és Frognerzaeleran-eknek. Nyáron turisták ődörögnek rajta, télen azonba ide tódul egész Norvégia, sőt a svédek is, kik pazar fényűzéssel jelennek meg a téli évadban Christiániában.


Pompás szánkó-fogatok repülnek keresztül-kasul az egész városon. Skival, szánkóval csapatostul törtetnek az emberek ki a szabadba. Megkezdődnek a jégünnepélyek, különféle versenyek, melyekben szegény, vagy gazdag egyaránt részt vesz. Ilyenek a jég-dzsidások, kik apró szánkákat jégdzsidákkal tolnak maguk alatt. Leghíresebbek a ski-ugró-versenyek. Egy ilyen napon – rendszerint vasárnap – valóságos ski-erdő tolong a városvégi villamos indulónál. – Nem kevésbé érdekes a hölgyek ski-versenye. A Holmenkollen-on egy-egy versenynapon ezrekre menő tömeg hömpölyög.


A befagyott fjordnak, szóval a jégnek is megvannak a mulatságai. Nem számítva a korcsolyázást, a leghíresebb közül való az ügető verseny a jégen. Egyfogatú szánkó vagy kocsi vegyesen versenyezik a simára söpört jégen. Elég izgalmas, sőt veszedelmes versenyek szoktak lenni. A társas játékok közül a jég-Hockey-t kedvelik leginkább, mely abból áll, hogy a korcsolyázó nők és férfiak kampós botokkal a jégen guruló labdát kergetnek. Bravurosabb dolog a ski-utazás; legtöbbnyire katonatisztek űzik. Sima jégen lovat hajt maga előtt a ski-utazó.


A skit különben Norvégiában nemcsak sport szempontból űzik, hanem fontos szolgálatot is teljesít tél idején a norvégeknél. Így a vadászatnál, vagy fahordásnál; a katonaságnál pedig az úgynevezett ski-futó századok vannak fölszerelve vele.

*

A finn klasszikus költészet egyik jeles költője is érthető módon lelkesen énekli meg a sítalpon való futást, amit ő egyenesen világszemléleti síkra is emel...

Eino Leino (1878_1926)
ÉNEK A HÓMEZŐN

Pompás siklani sítalpon,
ha a hómező szikrázva ragyog.
s derűs égbolt pergeti bő sugarát -
De még gyönyörűbb, ha recsegnek a fák,
ha bömböl a szél, elzárva a tér,
s az égen hózivatar kavarog.



2010. november 27., szombat

Mikor elindul a vonat...



(Bakter Bálint zenei aláfestése Banya Beától)
- Figyelem! Zalatnay a kórusban...

"Vasak rohantak vasakon"

Ma délután ördögi szerencsém volt. Mivel elhatároztam, hogy az olvasásnak szentelem, verskötetekben turkáltam, mint aki keres valamit. Pedig nem kerestem semmi különöset: csak lapozgattam, céltalanul. Szabó Lőrinc kötetem (Tücsökzene. Rajzok egy élet tájairól. 1945-1957) itt nyílott ki. Sorsszerűséget látok benne. Legalább is olyan értelemben, hogy gyorsan tovább építsük vele tegnap megkezdett vasúti terepasztalunkat...  S hogy a lúd kövér is legyen, előszedtem hozzá féltve rejtegetett képes kincseimet... (bakter)


Szabó Lőrinc:
A VASÚT FELÉ

A vasút felé a nagyhídon át
mentünk. Vasból volt. Az igazi csodák
mind vasból voltak. Vaskorlát futott
az oldalán, ahhoz támaszkodott
szívdobogva az ámuló gyerek.
A vas tette, hogy messze lehetett
látni, előre-hátra. S lent, a mély
pályán, ahol fekete és fehér
gőzöket fújtak vas-szörnyetegek
(félig ördögök, félig istenek),
vas-sínek száguldtak a végtelen
felé, s ameddig csak látott a szem,
vasak lihegtek, csikorogtak és
többet bírtak, dolgoztak, mint az egész
város: vasak rohantak vasakon,
vasak és tüzek, vasak és korom,
vasak, halottak és félelmesek,
s még félelmesebb, élő emberek.

Bálint Zsigmond: Gőzerő

A NAGYHÍDON

Néha megálltam a híd közepén.
Lent vágányok, tolatás. Feketén
dübörgött messziről a gyorsvonat,
affölé álltam. Hősi pillanat
volt ez, csábított a képzelt veszély!
Kis agyamat feszítette a vér.
És a gép jött. Ismertem savanyú,
fojtó füstjét; de valami iszonyú
parancs lökött, hogy ott maradjak és
ne győzzön rajtam undor, reszketés:
éreztem: korlát, vashíd megremeg,
villámló kráter fölött lebegek,
füst, korom burkol, vízgőz, kattogás,
ég-föld egyetlen omlás, csattogás -
de kibírtam!... Hálisten, semmi baj,
tovaszáguldott a vonat, a zaj,
s én, bár szívem rémülten dobogott,
büszkén megvártam még egy vonatot.

Szász Adrián: Állomás

2010. november 26., péntek

Virtuális vonatozások

Voltam én már éjjeliőr vasúti raktárnál is, tehát nem idegen tőlem az a világ. Egyik kedvenc tévélátványosságom a Thomas, a gőzmozdony köré épített sok gyermeteg, de kedves történet. Azt hiszem, kedvés ember van, aki ne ismerné a telitalálat erejű kanadai filmsorozatot, amelyből igen sok a világhálóra is fölkerült.



A fent említettek miatt érdeklődve bukkantam egy Urszu2 nevezetű blogban az alábbi írásra:

VONATOZÁSAIM


Elébb csak összefogóztunk testvéreimmel, egymás mögé állva, mintha vagonok lennénk. Egyikünk lett a mozdony, aki legelől állt (ha éppen nem tolatott), az a kezeivel ütemesen utánozta a dugattyú körkörös előre-hátra mozgását. Jó volt, mert oda utaztunk, ahová éppen akartunk. Vonat voltunk, de nem volt szükségünk sínre. Se szénre, se gőzre. Mi voltunk a kalauz, az utasok, a mozdonyvezető - maga az egész vasút, cakkumpakk.

Később, mikor az Urszu 2-be kerültünk, odáig fejlődtünk, hogy az ebédlőasztal mellőli magas támlás székeket raktuk egymás mögé: azok lettek a vagonok, mi pedig kényelmesen elterpeszkedtünk rajtuk. Az első szék lett a mozdony, azon ült a mozdonyvezető - mindig másik. Egy idő után a mozdony utáni székeket leterítettük egy pokróccal, s akkor már külsőleg is kezdtünk nagyon hasonlítani egy szerelvényhez.

Varázsos órák voltak ezek. Mi gondolatban csak robogtunk, mit sem törődtünk azzal, hogy közben egy helyben állunk, egy homályos, hatalmas szoba közepén, csak az elképzelt tájakat láttuk, talán még a füstöt is éreztük, mely a kiáramló, sistergő gőzzel keveredett...

Ébren, álmomban minden vonzott, ami a vasúttal kapcsolatos. Ünnep volt, amikor valakit kikísértünk az állomásra vagy éppen várni kellett ott, ünnep, ha sikerült nagyapámat rávennem, hogy elsétáljon velem a kolozsvári állomás vágányai fölött átívelő repülőhídra, amelyről minden összezsugorodva, játékszerként, a lábunk alatt megszelídülni látszott. Végignézhettük, felülről a be- és kigördülő személy és tehervonatokat, a rendezőpályaudvaron összeálló szerelvényeket, a fűtőházból érkező, sípoló mozdonyokat, a váltókat kenegető vasutasokat, a sínek mentén vizsgálódó, hosszúnyelű kalapáccsal és kis jelzőzászlókkal járkáló baktereket, a sínek között keresztülbukdácsoló kóbor kutyákat...

Ünnep volt, ünnep volt minden vonatozásunk.

Sokszor kapaszkodtunk föl az utca végétől kezdődő Fellegvárra, s a gerincről elnéztük a Bács felé vagy az onnan játékszerként kúszómászó vonatocskát. A látvány olyan volt, mintha csak egy terepasztal előtt, fölött álltunk volna, az egész világ méretarányos makettnek tűnt, s én elképzeltem, hogy a mélyben haladó vonat utasaként eltűnök a láthatár mögött.

Az Urszu 2-ben erősödött meg bennem a vágy, hogy egyszer, ha felnövök és a saját lábamon állok, a magam ura leszek, akkor ha nem is lesz belőlem vasutas, de vásárolok magamnak egy vasúti makettet, terepasztallal és minden hozzáillő kellékkel, amit aztán a saját kedvemre bővítek majd. Osztálytársaimtól hallottam, hogy létezik ilyen játékszer, amiről akkoriban álmodni se mertem; egy vacak gumilabda is nagy luxusnak számított azokban a szegényes években, hogyan remélhettem volna, hogy egy ilyen költséges álom valóra válhat?

Majd, majd, majd... Minden óhajomat áthárítottam a jövőre. Ami szebbnek és biztosabbnak ígérkezett mindennél, ami addig számomra valóság volt. S alig kezdett járni az egyik fiam, máris megvettem az első garnitúrát: egy mozdonyt, három vagont, néhány sínt, kapcsolószekrényt és egy szárazelemet. Ezt kellett körbekapcsolni, felállítani s már nézhettem is, mint szalad ovális körben, megállíthatatlanul a csinos kis miniatűr dízelvonat. Mutattam is a fiamnak, aki tágra nyitotta a szemét, de nem hiszem, hogy sokat értett belőle. Annyit azért mégis, hogy mindegyre szerette volna megfogni a mozgó vagonocskákat. Amit persze nem engedhettem meg, bármennyire is kedveltem a lurkót. Ebből a konfliktusból aztán éktelen sivítás, majd családi veszekedés lett...

De a makettgyűjtemény azért tovább gyarapodott. Hol egy spéci vagon, majd egy sorompó, egy vasúti épület, néhány váltó, fedett peron, bakterház, tolatómozdony, akkumulátor, transzformátor, pótsínek, elágazások, kis hidak, kerítések, fák és bokrok, gyepszőnyeg volt az újabb és újabb zsákmány, az egész szövevényét talán már nem is volt helyünk felállítani, csak nagy ritkán, több napos ünnepkor, amikor én, a papa is ráéertem, hogy felügyeljem a házi vasút tevékenységét. Aztán megszületett a másik fiam is, s ahogy nőttek-nődögéltek, mind jobban csúszott ki a kezemből a vonatocska felügyelete. Aztán előbb a nagyobbik fiam fordított hátat a játéknak s hagyta örökül öccsének az egészet, majd ez utóbbi életében is elérkezett a pillanat, amikor már megszűnt a modell mágikus ereje.

Itt maradtam a néhány dobozba csomagolt, valóra vált, de viszonylag rövid idő alatt élőhalottá lett álmommal és nem tudtam mihez kezdeni vele. Sehogy sem fért már bele az életembe. Az évek során bőven kiutazgattam magamat, kijutott a robogásból, a várakozásból, átszállásokból, késésekből, éjjeli és nappali utazásokból, utaztam postavagonban és gabonaszállító szerelvény fékezőfülkéjében, sínautón és mozdonyon, gyorsvonaton és expresszen, fapadoson és keskenyvágányún, de olyan jól soha nem esett az utazás, mint azokon az összetolt ebédlőszékeken, a ritka szövésű, fülénk feszített pokróc alatt, amint az egyik öcsém éles hangon sipítja: Vigyázat, alagút következik!


*


Nem ismerem a palit, de a szerző mintha csak a számból vette volna ki a szót, amit én most egy hangulatos vasúti modellverseny-kompozíció filmjével toldok meg, aminek a zenei kíséretére is érdemes odafigyelni. (bakter)




A pénz és az asszony rajzolva jó

Ha már recesszió, legyen inkább szecesszió… egy elfelejtett pénzfestőről szóljon most az ének, akinek volt érzéke a széphez, a női testhez és az álmokhoz.



















Seherezádé



HELBING Ferenc festő, grafikus, művésztanár
(Érsekújvár, 1870. december 25.–Budapest, 1958. január 28.)
Művészeti tanulmányait az Iparrajziskolában és az Iparművészeti Iskolában végezte, majd nyomdavezetőként helyezkedett el. 1906-ban az Iparrajziskola, 1910-től az Iparművészeti Iskola grafikatanárává nevezték ki; majd 1927-36 között igazgatója is volt. Művészeti munkássága az alkalmazott grafikához kapcsolódott.

















Édenkert


Szecessziós stílusú könyvillusztrációkat (Keleti mesék, Magyar-hun mondák képekben), kötés-, címlap- és fedélterveket, ex libriseket, bélyeg-, bankjegy- és éremterveket (Corvin-koszorú), egyedi grafikai lapokat, díszokleveleket és plakátokat készített. Jelentős érdemei vannak a modern sokszorosítógrafikai eljárások hazai meghonosításában. Kiváló réz-, fametsző és litográfus volt, s a magyar reklámgrafika úttörői közé tartozott.















Álom


Munkáival sikeresen szerepelt a hazai és a nemzetközi kiállításokon és pályázatokon. Tagja volt a századelő és a két világháború közti korszak művészeti egyesületeinek (Magyar Aquarell- és Pasztelfestők Egyesülete, Magyar Grafikusok Egyesülete, Magyar Rézkarcolóművészek Egyesülete stb.), valamint egyik vezetője a művészetirányító kormányzati szerveknek (Magyar Országos Képzőművészeti Tanács, Műemlékek Országos Bizottsága, Egyházművészeti Tanács, Országos Ösztöndíj Tanács). A 40-es években még részt vett kiállításokon, s mivel művésztanári működése során festő- és grafikusnemzedékek egész sorát nevelte fel, hatása kitapintható a XX. sz. második felének magyar művészetében is (tanítványai közé tartozott - többek között - Kaesz Gyula, Szántó Piroska, Bálint Endre, Amerigo Tot, Sigismund Kolos-Vary).













http://helbing_ferenc.hung-art.com/index

2010. november 25., csütörtök

Szorbokat keresek, de szerbekről beszélne a Google

...De én megmakacsolom magam, nekem a szerb az szerb, a szorb pedig szorb, és azt a keveset, amit javallata ellenére összegyűjt, sietősen kijegyzetelem saját okulásomra. Örvendek, hogy léteznek szorbok. Nem csak szerbek. A sokféleség úgy szép, ha rálicitál a valóság szokványára. Mindig öröm fölfedezni még nem, vagy csak kevéssé ismert népeket.

Pedig a szorbok lassan már tünedeznek. A jövőjük be van mérve - igaz, nem Herder által, aki a magyar nyelv gyors halálát megjósolta, de még valahogy tartjuk magunkat -, Jurij Koch neves szorb író az, aki szerint népének asszimilációja feltartóztathatatlan: ők maguk és nyelvük harminc év során teljesen el fog tűnni. Ez a jóslat szomorúan hangzik, de reálisnak mondható - erősítik meg a szorb népélet ismerői.

A szorb himnusz; a videón térkép látszik a szorbok
elterjedéséről

Valamikor százezres lélekszámra rúgott a németországi legnagyobb nem-germán eredetű kisebbség - eltekintve természetesen a cigányoktól és a vendégmunkás törökök, illetve ibériaiak tömegeitől. Szláv eredetű nép, a 9-10. században foglalták el mai életterüket, amelyen az asszimiláció és egyéb ráhatások folytán egyre összébb szorultak, nagyjából Alsó- és Felső-Lausitz környékére, illetve  a Drezda és Görlitz között félúton található Bautzen vidékére. Tartoztak már a csehekhez, szászországhoz, a lengyelekhez, poroszokhoz. A XIX. század közepén indul meg autonomista mozgalmuk, fejlődik ki irodalmuk, kultúrájuk, sajtójuk. A szorbok látták el Berlint hagyományosan tormával, uborkával, közülük kerültek ki a dajkák, akik pénzért anyatejjel szolgáltak a rászorulóknak. A hitleri Németország meg akart szabadulni tőlük, Lengyeloszágba deportálta volna a szorbokat. A háború után mind az NDK, majd a szövetségi Németország kínált nekik kisebbségi támogatást: saját intézményeikben folyt a tudományos munka, az oktatás. De a szorb lakosság mind kevésbé látja értelmét a különállásnak. Őrzik népművészeti hagyományaikat, de integrálódnak a német valóságba. Az általuk lakott terület alatt húzódnak Németország kiterjedt barnaszén-telepei, amelyek kitermelése sikeresen hozzájárul a vidék elnéptelenedéséhez, a lakosság elvándorlásához.

A szorb nyelvjárás a szerb nyelvhez áll közel. Saját himnuszuk van, viseletük, táncaik, dalaik a németországi kultúra sokszínűségét árnyalja. Nemzetközileg ismert prózaírójuk Erwin Strittmatter.

A szorb költészetből ízelítőt nyerjhetünk Benedikt Dyrlich versei révén (Dabi István fordításában). A költő tevékeny közéleti szerepet vállalt a szorb kisebbség érdekérvényesítéséért is.

A FÁKRÓL

Minden egyes fa
nem csak fa

minden egyes fa növény

de legyen akár fenyő
őszibarackfa vagy hárs
mindegyik fának meg kell hoznia
saját gyümölcsét

A KÖLTŐK

Nem hallgatnak,
amikor sokan nem beszélnek.

A költőknek szólniuk kell,
hogy a langyos víz
ne mossa el
a gondolatokat és az értelmet.

A TUDAT

A távolban múltunk
lesújtó
képei
a közelben pedig
jövendő
országom -
és közöttük ott vagyok
én

A VÁGY

Oda kívánkozom, ahol
nem vagyok.

Kint hideg szelek suttognak és
a harangok halk hullámai hívogatnak az égből.

De az éj egyedül van velem: ravaszul
lépked felfelé
a lépcsőn,
finoman kopogtat az ajtón
és belép a szobába,
hogy megbűnhődjön a mámorért.

Rémülten heverek a földön és
nyugalmam ellenére elpusztulok.

És te oly messze s mégis közel vagy.



Szorb néptánc bemutató egy berlini fesztiválon

Isten óvja a Királynőt!

Freddie élt, él és élni fog...

Mindenféle alakok...

Kosztolányi Dezső: Bölcsőtől a koporsóig.
Alakok. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1959.
Válogatta, az előszót
és a jegyzeteket írta Szabó György 

Kosztolányi Dezső univerzális írónk: az a klasszikusunk, akinek minden sora, feljegyzése jelentés- és értékhordozó. A klasszikusok ismérve ez, s mi, olvasók úgy viszonyulunk hozzájuk, hogy minden elérhető könyvét, írását felkutatjuk.

Kevésbé emlegetett, de alapvető munkája a Bölcsőtől a koporsóig (Alakok) című. Az 1959-es, a Szépirodalmi Könyvkiadónál megjelent kiadás előszavát és jegyzetanyagát is átböngészve kiderül, hogy a mű lehető legteljesebb kiadását tartjuk a kezünkben – pontosabban nem is egy Kosztolányi-műét, hanem mindjárt kettőét, hiszen a főcím és a zárójeles cím tulajdonképpen két különálló könyvet jelöl, amelyek valahogy mégis egységet alkotnak. A könyv tulajdonképpen négy íráscsoportra oszlik.

Az első élettanulmányokat tartalmaz, tízévenként egyre idősebb korcsoportok képviselőiről, a második különböző nemzetek fiaival beszélgetve próbálja felmutatni az illetők jellemző nemzeti karakterét, a harmadik kedves családtagok szépirodalmi portréit gyűjti össze, míg a negyedik, mely az Alakok cím alá sorolódnak, különböző szakmák, foglalkozások, társadalmi típusok képviselőinek sajátos gondolkodás- és életmódját tömöríti jellegzetes portrékban az interjú közvetlen és mélyreható műfajával.

Valósággal a szemünk előtt fordul át irodalomba, a lehető legegyszerűbb és egyben legrafináltabb írói eszközökkel mindaz, amiről első látásra úgy tudjuk, hogy “csak” az élet, “csak” az újságíró élményei, “csak” színes zsurnalizmus. Az eredetileg egy napilap hétvégi mellékletében közölt színes portrék előbb egy szigorú, szűkebb válogatásban láttak napvilágot, de csak üdvözölni lehet e kiadás szerkesztőjét, hogy gyakorlatilag valamennyi, a Pesti Hírlapban 1926-27-ben közölt portrét átmentette az olvasóközönségnek. (bakter)

Kosztolányi Dezső: 
KERTÉSZ

Farkasrét, kisasszonynapja. Ameddig a szem ellát, virágágyak. Szegfűk rózsaszínben, fehérben, sárgában, mint egy leányiskolában. A lobéliák a sötét reformruhájukban a tanárnők. A szalviák talán azok a lovagok, akik pirosan lobogva várják a leányokat. A dáliák az igazgatónők. Ez a kertész ősi foglalkozásának varázsával, ezüst szakállával, a német meséskönyvek színnyomatát idézi eszembe. Körsétánkat a melegházakban kezdjük, a kócos asparagusok és aspidistrák között. Csupa tiszteletből el akarom dobni a cigarettámat. De ő biztosít, hogy a dohányfüstöt minden virág szereti. Egy gyöpágy előtt kissé megvetőleg így szól: „elsőéves magoncok"'. Szóval tényleg leányiskola.

2010. november 24., szerda

Pulyka a láthatáron


Drága Barátom!
 
Nem a mi ünnepünk Hálaadás, de ha már itt élek, együtt kell nekem is élni vele, és amennyiben az együttlétre, a szeretetre vezethető vissza, az egymás iránti tiszteletre és megbecsülésre, akkor szívesen osztom meg azokkal, akiket magam is legjobban szeretek. És Hálaadás Napján egy tradicionális képeslappal köszöntök mindenkit, ezúton hálát adva a sorsomnak, hogy barátaimmal, szeretteimmel ebben az életben összehozott.
 
Persze, a pulyka sem fog elmaradni, s amikor anyuval elköltjük, biztos minden szerettünket is felemlegetjük.
 
Sok szeretettel:
 
Dancs Artur
New York


Dalosfüzet (4)

Az alábbi nótát sokan és sokféleképpen énekelték már. Legtöbb előadó - így az itt látható-hallható Szabó Szilvia is, de ugyanez elmondható Kovács Apollóniáról - egy-két jellegzetes strófára rövidíti az amúgy hosszú lére eresztett, hiperszentimentális kesergő dalt. Dalosfüzetünk szorgalmas lejegyzője valószínűleg egy négy strófás változattal ismerkedett fél évszázaddal ezelőtt, mi most csak azokat adjuk vissza a kéziratnak megfelelően, de érdekesség kedvéért megadjuk a forrást (a linket), ahol a felduzzasztott, valószínűleg rákos sejtként burjánoztatott szöveget a maga teljességében tárolják.


Cigány vagyok

Cigány vagyok, árok partján születtem.
Nem ragyogott fényes csillag felettem.
Rongy a ruhám, sátor az én palotám,
Könnyes szemű cigányasszony az anyám.

Elmúlt a nyár, elmúlt az ősz, itt a hó,
Az legyen a síromon a takaró.
A fejfámra ne boruljon senki se,
Odalenn már nem fog fájni semmi se.

De szeretnék a templomba elmenni,
Mikor a babámat viszik esketni.
Meghallgatnám, mint tagad ki szívéből.
Megkérdezném, nem fél-e az Istentől?

Kivágyom a temetőbe pihenni,
Ott ahol a szív már nem fog dobogni.
Azt mondják, hogy ott is van egy új élet,
Ott sem fogok mást szeretni, csak téged.


2010. november 23., kedd

Eső és holdfény




















szemfüleseknek...

Kancsendzöngát belepte a köd

A Hópárduc

Tavaly novemberben Erőss Zsolt, a Hópárduc nyilvános előadáson azt mondta Csíkszeredában, hogy 2010-ben az általuk kiszemelt csúcs a világ harmadik legveszélyesebb hegye az Annapurna és a K2 után: „a hó öt kincseként” ismert, 8585 méter magas Kancsendzönga. A távolabbi tervekben szerepel egy újabb Everest-hódítás, ezúttal nehezebb útvonalon és oxigénpalack használata nélkül...

Mivel Erőss Zsolt jópár éve minden ősszel felkeresi Erdélyt és minden esetben ellátogat szülővárosába is, most pedig újra november vége közeleg, egy egészen új történetet fogunk tőle hallani. Ami - már tudjuk -, nem a Kancsendzöngáról szól...

Az elképzelt csúcsot belepte a lemondás sűrű köde. (Figyelem, hogy ez milyen költőire sikeredett! Hmmm...)

A 2010-es évkezdés bensőséges, csöndes órái nyugalmát ugyanis emlékezhetünk, mennyire felborzolta a hír: a Magas-Tátrában három tapasztalt magyar hegymászó lavinabalesetet szenvedett, egyikük, a súlyosan sérült - mindkét lába eltörött, agyrázkódást szenvedett - maga Erőss Zsolt. Aki most is, a szerencsével határos módon „kifogta” másik két társát, nehogy lesodródjanak a mélybe. Azt mondja: több mint harminc éve mászik hegyet, de ilyen balesetet még nem élt át...  Négy hónapba került, amíg felépült, aminek pedig az volt az ára, hogy bele kellett egyeznie sérült lába térden aluli csonkolásába, amennyiben valaha is szeretne még hegyet mászni. Akár műlábbal is...


2010. november 22., hétfő

A szépségről



















Nem az arcod tetszik, hanem a kifejezés, ami rajta ül. Nem a hangod, hanem amit mondasz. Nem az, ahogy kinézel ebben a testben, hanem az, amit teszel vele. Te vagy gyönyörű.
Stephenie Meyer

A nőket a szerelem nemcsak érdekessé teszi, hanem meg is szépíti. A nő akkor szép igazán, ha boldog, és akkor boldog, ha érzi, hogy szeretik.
Rippl-Rónai József

Ha valaki szomorú, szép sem lehet. A gondolatai is megszépítik vagy elcsúfítják az embert.
Vavyan Fable

A szépség nem minden, de jó nézni.
Monk c. film

A mosoly a legelőnyösebb ékszer, amit egy hölgy csak viselhet.
Susanna Clarke

Minél mélyebben szeretünk valakit, annál kevésbé fontos a külseje.
Müller Péter

A stílus annyi, mint tudni, hogy ki vagy, hogy mit akarsz mondani, és fütyülni minden másra.
Kim Cattrall

Nem az a kedves, aki szép, hanem az a szép, aki kedves.
Lev Tolsztoj

A szépség átok is lehet, nemcsak áldás.
Stephenie Meyer

Van, ki gyönyörű.
Van, kin észre kell venni.
S van, ki attól szép,
hogy hasonlít egy csúfra,
akit szeretek.
Fodor Ákos

Azt hiszem, az agyam sosem fog jól működni. De legalább szép vagyok.
Stephenie Meyer

A nő addig szép, amíg szeretik.
Móra Ferenc

Szép az, ami érdek nélkül tetszik.
Immanuel Kant

Semmi sem ápolja úgy a szépséget, mint a boldogság.
Marguerite Gardiner

Szépek és bolondok













Falcsik Mari:
FEMININ

nő vagyok: gondolkodom de nem abból tudom hogy élek
azt abból tudom hogy szenvedek
abból hogy mint valami tartály telik bennem a lélek
felgyűlve benne rengeteg
olajos vastag fájdalom
és ez korántsem érdem
nem azért érzek mert jó vagyok
csak mert bennem így mozog a sűrű vér az érben
évekig hordozódik benne az a sok
alvadhatatlan érzelem
nekem sem az: neked miért is lenne könnyű énvelem

(Forrás: Falcsik Mari: Változatok a szabadságra. Magvető, 2006)















Nagy László:
HIMNUSZ MINDEN IDŐBEN

Te szivárvány-szemöldökű,
Napvilág lánya, lángölű,
Dárdának gyémánt-köszörű,
Gyönyörűm, te segíts engem!

Te fülemülék pásztora,
Sugarak déli lantosa,
Legelső márvány-palota,
Gyönyörűm, te segíts engem!

Siralomvölgyi datolya,
Festmények rejtett mosolya,
templomon arany-kupola,
Gyönyörűm, te segíts engem!

Díjra korbácsolt versenyló,
Lázadásokban lobogó,
Csillag, dutyiba pillantó,
Gyönyörűm, te segíts engem!

Harctéri sebek doktora,
Hazátlanoknak otthona,
Mézes bor, édes babona,
Gyönyörűm, te segíts engem!

Piaci csarnok álmosa,
Nyomorúságnak táncosa,
Szilveszter-éji harsona,
Gyönyörűm, te segíts engem!

Béta-sugárban reszkető,
Sok-fejű kölyket elvető,
Tengerek habján csörtető,
Gyönyörűm, te segíts engem!

Minden időben ismerős,
Mindig reménnyel viselős,
Bájokkal isteni erős,
Gyönyörűm, te segíts engem!

Öröktől belém karoló,
Vánkosra velem hajoló,
Varjakat döggé daloló,
Gyönyörűm, te segíts engem!

Iszonyattól ha szédülök,
Ha a pimaszság rámdönög,
Önmagammal ha kűzködök,
Gyönyörűm, te segíts engem!

Jog hogyha van : az én jogom,
Enyém itt minden hatalom,
Fölveszem kardom, sisakom!
Gyönyörűm, te segíts engem!

Felragyog az én udvarom,
Megdicsőül a vér s korom,
Galambok búgnak vállamon,
Gyönyörűm, ha segítsz engem.



















Weöres Sándor
A KÉT NEM

A nő: tetőtől talpig élet.
A férfi: nagyképű kisértet.

A nőé: mind, mely élő és halott,
úgy, amint két-kézzel megfoghatod;
a férfié: minderről egy csomó
kétes bölcsesség, nagy könyv, zagyva szó.

A férfi -- akár bölcs, vagy csizmavarga --
a világot dolgokká széthabarja
s míg zúg körötte az egy-örök áram,
címkék közt jár, mint egy patikában.
Hiába száll be földet és eget,
mindég a semmiségen át üget,
mert hol egység van, részeket teremt,
és névvel illeti a végtelent.
Lehet kis-ember, lehet nagy-vezér,
alkot s rombol, de igazán nem él
s csak akkor él -- vagy tán csak élni látszik --
ha nők szeméből rá élet sugárzik.

A nő: mindennel pajtás, eleven,
csak az aprózó észnek idegen.
A tétlen vizsgálótól összefagy;
mozogj és mozgasd s már királya vagy:
ő lágy sóvárgás, helyzeti erő,
oly férfit vár, kitől mozgásba jő.
Alakja, bőre hívást énekel,
minden hajlása életet lehel,
mint menny a záport, bőven osztogatva;
de hogyha bárki kétkedőn fogadja,
tovább-libeg s a legény vérig-sértve
letottyan címkéinek bűvkörébe.
Valóság, eszme, álom és mese
úgy fér hozzá, ha az ő köntöse;
mindent, mit párja bölcsességbe ránt,
ő úgy visel, mint cinkos pongyolát.
A világot, mely észnek idegenség,
bármeddig hántod: mind őnéki fátyla;
és végső, királynői díszruhája
a meztelenség.


2010. november 21., vasárnap

"Szép szőke nők szláv mélabúba oltva..."

Amikor még a versgyárnál bakterkedtem és álmatlanság gyötört egy-egy éjszakán, akkor unalmamban bele-belepislantottam a raktáron heverő kéziratokba. Volt ott mindenféle versezet: kézzel írva, gépelve, nyomtatva, ilyen-olyan papíron.

Emlékszem, egyszer megakadt a szemem egy rövid versen, aminek az volt a címe, ha nem tévedek, hogy "Kisinyovi ősz". A szerzőjét már elfelejtettem, csak arra emlékszem, hogy egy nagyon szerelmes fickó lehetett, aki hatalmasat csalódott és képtgelen kiheverni, s valahogy eljutott Kisinyovba, de ott is csak arra tud gondolni, hogy mekkora veszteség érte.

Gondoltam akkor, milyen furcsa szerzet az ember: ott van az orra előtt egy egész új világ, szebbnél-szebb fehérnépekkel, de tőle lehetnek, mert ő csak egyre tud gondolni, s arra is hiába, mert sose lehet az övé...

Valahogy megjegyeztem annak a versnek a szövegét, s most igyekszem gyorsan fel is idézni:

Szép szőke nők szláv mélabúba oltva
román reménnyel ajkukon
sóvárgásomat rendre visszafojtja
a felzokogó fájdalom


itt jobban érzem hogy mindenem elhagy
és nincs kiút a vég neszez
búcsúzik minden mozdulattal
arcod lelkemben éledez


konyakba ölve ezt a reggelt
várom a derengő napot
szép szőke nők vonulnak egyre
de csak te kellesz tudhatod

Remélem, nem sokat tévedtem. Hogy mennyire igaza volt a pasinak, bizonyítja Alfons Mucha (1860-1939) cseh festő, grafikus és díszlettervező egész munkássága, aki már életében világhírre tett szert, szecessziós nőalakjai összetéveszthetetlenek. Megállapították róla, hogy e női figurákat legtöbbször szláv karakterjegyekkel ruházta föl. Ez minden esetben így volt, valahányszor saját szülőhazájától kapott hivatalos megbízást. Első ízben Párizsban rendezett második kiállítására készült plakáthoz alkotta meg az általa elképzelt szláv szépséget, amelyet morva százszorszépkoszorúval díszített fel.


Az Évszakok című négyalakos faliképe jellegzetes szláv típusokat állít a figyelem középpontjába, s rajtuk keresztül ábrázolja az év változásait.

Jerzy Harasymowicz (1933-1999) lengyel költő verse mintha éppen e szőke nőkoszorúhoz illeszkedne.

NEM VOLT MÁR HÓ

A városban
már nem volt hó
itt a hegyekben
a hó még mutatja nekem
a te kék nyomaidat
és mint őzt követlek
te rohansz és én nem tudom
ezek gomolyfelhők-e
vagy a hajad

És fennakadva a vágyak
fenyőgallyára
mint szarvas
megállsz

És a két melled
elnehezült a kora tavasztól

De tudod
és én is tudom
hogy csak verssel
tudlak megérinteni

Fordította Dabi István

Alább egy három részből álló videóösszeállítás gyűjtötte be korunk számos szláv szépségét országok szerint, majd úgy gondoltam, hogy a nőkkel való foglalkozást stílusosan zárja egy orosz fúvószenekar, aki Vaszilij Agapkin sokat játszott Búcsú a szláv nőktől című darabját adja elő. (Bakter Bálint)




2010. november 20., szombat

Szárdok közt, Szardíniában

Cagliari látkép (Szardíinia), ahol Lőrinczi László él
Olaszország legnagyobb nemzeti kisebbsége él Szardínia szigetén, a szárd nyelvet értők száma eléri a másfél milliót, az aktívan beszélők sincsenek kevesebben, mint egy millió. És ez már a nagy számok tartománya...

Fontos ez egy olyan nyelv esetében, mint a szárd. Amelynek ma sem tudni az eredetét. Annyi bizonyos, hogy a latin nyelv kitörölhetetlen, erőteljes nyomokat hagyott rajta, s fejlődését befolyásolta a toszkánai olasz szervezett elterjesztése a XIX. században, az olasz irodalmi nyelv megteremtésének ürügyén. Ám a kilencven éven túli Lőrinczi László, aki olasz feleségét követte Itáliában és akik most Szardínia szigetén élnek, a megmondhatója, hogy a szárd önálló, jelentősen elfejlődött, újlatin hatásokat mutató nyelv, am,ely napjainkban kezdi visszanyerni teljhatalmú státusát a szárdok mindennapi életében, a legkülönfélébb területeken. A korábban inkább csak konyhanyelvként, otthoni használatra művelt szárd nyelvben meg kellett teremteni a műszaki-közigazgatási-tudományos-jogi stb. szókincset, hogy teljesértékű kifejező eszközként kapcsolódhasson be az európai kultúra áramába.

Egyesek szerint a szárd különálló nyelv, mások szerint csak dialógus. Igaz, annyira elkülönült olaszországi viszonylatban, amennyire egy nehezen megközelíthető szigeten védelmezni lehet az önálló szellemi tevékenységet a külső domináns hatásoktól. A szárd kultúra fejlődése, jelenkori virágzása és jelenléte nem csak az olasz szellemi sokszínűségben bizonyíték arra, hogy Európának jobban oda kell figyelnie kis népeire és korábban árnyékban tartott, félreismert nyelveire.

Blogunkra egy, a vatikáni nyilvánosság előtt előadott szárd népi éneket válogattunk ízelítőül, illetve néhány huszadik századi szárd költő egy-egy költeményét (a Magyar Napló nyomán).

Antonio Mura
(1879-1943) pap, újságíró, költő és elbeszélő. A "Nuraghe" című szárd kulturális folyóirat rendszeres munkatársa.

AZ ÉLET PUSZTULÁSAI

Egy cigányember körülöttem forog
rézharangok lassú hangjaival,
melyek csillogó világát megnézni nem tudom,
elvesztettem az eljövő idő-magvak
éveinek reményét
az örök élet pusztulásaiban.
Térképek mutatnak nekem elhagyott helyeket,
az élet magányos határait,
az indák tüzének melege hidegen hagyja
beárnyékolt vállamat,
és fentről az idő mértékét nyújtja felém,
a birsalma kesernyés illatát.

Stefano De Bartolo fordítása

Tábori versek, tábori újság

Gyóni Géza huszadik századi (katona)költő esete párját ritkítja. Egyedülálló az irodalom történetében. Áchim Gézaként született Gyónon (1884-ben; később fölvette szülőfaluja nevét), feltehetően román gyökerű családban. A halál oroszországi fogságban, Krasznojarszkban érte, 1917-ben. Rövid életében a költészet gyakorlatilag az utolsó éveket tette ki, versei elérhetők a Magyar Elektronikus Könyvtárban.

Ennek ellenére, úgy tűnik, elfeledett, sőt - sokak szerint - "száműzött költő. Hogy miért? Egy kis előadásrészlet talán föllebbentheti a fátyolt:



Háborús versei először a Przemyslben alapított Tábori Újságban jelentek meg. A lap, amelyet az első világháború harcai közben hoztakt létre a fronton, 1915-ben megszűnt ugyan, de 27 év után, 1942-ben újra megindult Ukrajnában s a hagyományokat folytatva buzdította a magyar katonákat a kitartásra, a győzelemre. Az újjászületett lapról írt korabeli riportból idézek:

"A przemysli „Tábori Ujság”-ban jelentek meg először Gyóni Géza háborús versei. Kinek nem markolt szívébe a „Csak egy éjszakára küldjétek el őket...” című Gyóni-vers, amely ott született meg Przemysl vérzivatarok poklában és a „Tábori Ujság”-ban látott először napvilágot. 1915 március 22-én szünt meg ez a tábori lap, hogy most 27 év után újra elinduljon a dicsőséges magyar seregek nyomán; szavainak tüzével melengeti ott a téli orosz éjtszakában a magyar honvédtestvérek lelkét elviszi hozzájuk a magyar föld ölelését amely hazavárja őket a kereszt győzelmével!

Nincs nagyobb öröm a táborban, mint amikor megjelenik a „Tábori Ujság”. Minden betűjét elolvassák nem is egyszer, aztán a féltveőrzött emlékek mellé kerül. Összegyűjti minden honvéd, hogy hazavigye - mert esetleg az ő írása is ott van benne. A szerkesztőség ugyanis az úgynevezett „Színes oldal”-on közli a beküldött verseket és prózát. Nincs is azóta nyugalma a rovatvezetőnek, amióta a „Színes oldal” megindult. A poéták tömege ostromolja éjjel-nappal, hol levélben, hol személyesen, még legelső vonalakból is érkezik vers. Sok értékes írás is akad a beküldöttek között, sőt kitünő rajzok, amelyek díszére válnának komoly világlapoknak is."

Gyóni Géza
Gyóni Géza
CSAK EGY ÉJSZAKÁRA KÜLDJÉTEK EL ŐKET



Csak egy éjszakára küldjétek el őket;
A pártoskodókat, a vitézkedőket.
Csak egy éjszakára:
Akik fent hirdetik, hogy - mi nem felejtünk,
Mikor a halálgép muzsikál felettünk;
Mikor láthatatlan magja kél a ködnek,
S gyilkos ólom-fecskék szanaszét röpködnek,
Csak egy éjszakára küldjétek el őket;
Gerendatöréskor szálka-keresőket.
Csak egy éjszakára:
Mikor siketitőn bőgni kezd a gránát
S úgy nyög a véres föld, mintha gyomrát vágnák,
Robbanó golyónak mikor fénye támad
S véres vize kicsap a vén Visztulának.
Csak egy éjszakára küldjétek el őket.
Az uzsoragarast fogukhoz verőket.
Csak egy éjszakára:
Mikor gránát-vulkán izzó közepén
Ugy forog a férfi, mint a falevél;
S mire földre omlik, ó iszonyu omlás, -
Szép piros vitézből csak fekete csontváz.
Csak egy éjszakára küldjétek el őket:
A hitetleneket s az üzérkedőket.
Csak egy éjszakára:
Mikor a pokolnak égő torka tárul,
S vér csurog a földön, vér csurog a fáról
Mikor a rongy sátor nyöszörög a szélben
S haló honvéd sóhajt: fiam... feleségem...
Csak egy éjszakára küldjétek el őket:
Hosszú csahos nyelvvel hazaszeretőket.
Csak egy éjszakára:
Vakitó csillagnak mikor támad fénye,
Lássák meg arcuk a San-folyó tükrébe,
Amikor magyar vért gőzölve hömpölyget,
Hogy sirva sikoltsák: Istenem, ne többet.
Küldjétek el őket csak egy éjszakára,
Hogy emlékezzenek az anyjuk kinjára.
Csak egy éjszakára:
Hogy bujnának össze megrémülve, fázva;
Hogy fetrengne mind-mind, hogy meakulpázna;
Hogy tépné az ingét, hogy verné a mellét,
Hogy kiáltná bőgve: Krisztusom, mi kell még!
Krisztusom, mi kell még! Véreim, mit adjak
Árjáért a vérnek, csak én megmaradjak!
Hogy esküdne mind-mind,
S hitetlen gőgjében, akit sosem ismert,
Hogy hivná a Krisztust, hogy hivná az Istent:
Magyar vérem ellen soha-soha többet!
- - Csak egy éjszakára küldjétek el őket.
(Przemysl, november.)

A napokban meglepődtem, amikor a Societatea de Maine c. kolozsvári hetilap 1927-es karácsonyi-újévi száma került a kezembe, s benne Gyóni Géza versére bukkantam, amelyet Iustin Iliesu fordított románra. Az az erdélyi származású kitűnő romántanár, aki Kolozsváron 1926-tól Jékely Zoltán nevelője volt a református gimnáziumban. Jékely említi feljegyzéseiben, hogy a versíró Iliesu szeretette meg vele Eminescu költészetét még az iskola padjaiban.

A Gyóni-vers magyar és román nyelvű változata bizonyítják, hogy ez a költészet valahol jóval több mint egyszerű tézisirodalom és visszhangra talált a magyar nyelvterületen túl is, egyetemes emberi értékei révén. (bakter)

Gyóni Géza
BÉKÍTŐ ÜNNEPI ÉNEK

Ki messze mennél most, ha lábad
Rabszolgaláncok nem kötöznék:
Bús testvérem, te agyonfáradt,
E vig estén húzódjunk összébb.
Kit vonzanak a kék hegyek
S a minden kincset rejtő távol,
Bús testvérem, igyál egyet
Ma a felejtés italából.

Ezeregy évig hitegettek:
Várjunk az öröm Krisztusára.
S hogy mások fénybe henteregnek,
A mi szemünk vaksága bánja,
Mi sírtunk, mig azok nevettek.
Mi jajgattunk, ha muzsikáltak.
Mi fáztunk, ha ők melegedtek
És éheztünk, mert nem kináltak.

Nézd csak: a bőség hogy viháncol,
Dús palotákban vihog rajtunk.
Bús testvérem, az élet-táncból
Mi bitangmódra kimaradtunk.
Dús palotákban most világot
A mi szemünk lángjai gyújtnak,
Bús testvérem, te mindig bántott,
Nincs itt minálunk elárultabb.

Kinek nem élet már az élet,
Ki kéjjel gondolsz a halálra,
Ki nem vársz már örömvendéget
S milliókkal vagy testvér-árva,
Bús testvérem, jöjj ide mellém,
Kulcsold kezemre árva ujjad.
Bús testvérek a halál mellén
Jó, hogyha néha összebújnak.

Jó, hogyha máma összebújnak
S megbékült szivvel énekelnek:
Dicsőség légyen, hallelúja
Az áldott Hazugság-istennek,
Ki aranyszalmát hinteget
Minden rongyos koldús-jászolba,
S kinek kegyéből úr lehet
Ma éjszakán minden rabszolga.

Cântec de sărbătoare

Te-ai duce departe, dar sunt ferecate
Picioarele tale. Eşti sclav.
În noaptea aceasta vom sta impreună,
Tovarăş, rănit şi bolnav.
Pe tine te-atrag depărtările-albastre
Şi munţii cu-ascunse comori...
O, tristul meu frate, din  vinul uitării
Vom bea până-n zori.

De-o mie şi unu de ani  ne-amăgiră,
Că vine-al iubirii profet...
Când alţii sorbeau din mărire şi-avere
Noi slabi eram ca un schelet.
Când alţii râdeau lângă mesele pline -
Noi tot mai cucernici, mai blânzi:
Când ei se-ncălzeau - degeram în zăpadă,
Urlând de durere, flămânzi.

Priveşte belşugul din albe palate
Cum râde cu hohot e noi.
O, nimenea nu ne pricepe durerea,
Nici negrul vieţii răsboi.
Acolo-n palate e cald şi-i lumină,
Ai noştrii ochi sunt ingheţaţi,
Cu biciuri ne tae în feţe bogaţii -
Suntem huiduiţi şi trădaţi.

Tu, frate-tovarăş, ce-ţi blestemi viaţa,
La moarte cu drag te gândeşti.
Zadarnic aştepţi azi solia dreptăţii - 
Orfan ca şi mine tu eşti.
Opreşte-te-o clipă şi stai lângă mine,
Opreşte, de mult te-aştept:
E bine când fruntea şi-o leagănă fraţii
Şi-o strâng, cu iubire, la piept.

E bine, când fraţii se-mbrăţişează
Şi cântă cu suflet curat.
Mărire, zeiţă eternă-a minciunei,
Azi toţi cerşetori-ţi cer sfat!
Aruncă-ne pae de aur, din ceruri,
Căci ieslele-s goale. E ger.
Din graţia ta şi calicul se-nfruptă
Şi pare o clipă boer.

Traducere: Iustin Ileşiu

2010. november 19., péntek

Holt levelek, holt lelkek...




















Jacques Prévert
LES FEUILLES MORTES

Oh, je voudrais tant que tu te souviennes,
Des jours heureux quand nous étions amis,
Dans ce temps là, la vie était plus belle,
Et le soleil plus brûlant qu'aujourd'hui.

Les feuilles mortes se ramassent à la pelle,
Tu vois je n'ai pas oublié.
Les feuilles mortes se ramassent à la pelle,
Les souvenirs et les regrets aussi,

Et le vent du nord les emporte,
Dans la nuit froide de l'oubli.
Tu vois, je n'ai pas oublié,
La chanson que tu me chantais...

C'est une chanson, qui nous ressemble,
Toi qui m'aimais, moi qui t'aimais.
Nous vivions, tous les deux ensemble,
Toi qui m'aimais, moi qui t'aimais.

Et la vie sépare ceux qui s'aiment,
Tout doucement, sans faire de bruit.
Et la mer efface sur le sable,
Les pas des amants désunis.

Nous vivions, tous les deux ensemble,
Toi qui m'aimais, moi qui t'aimais.
Et la vie sépare ceux qui s'aiment,
Tout doucement, sans faire de bruit.

Et la mer efface sur le sable
Les pas des amants désunis...





HULLÓ LEVELEK

A két szemét még most is látom,
Könny nélkül sírt, csak nézett vádlón.
Egy percig állt, sebzetten, bénán,
Nem szólt egy szót, csak elment némán.
Hervadt falevél hullt le a fákról,
Elvitte őt az őszi szél.
Mégis minden este vissza-visszavárom,
Mert szívem csak őérte ég.



















John Everett Millais festménye

További tengerek















Ady Endre
EGYEDÜL A TENGERREL

Tengerpart, alkony, kis hotel-szoba.
Elment, nem látom többé már soha,
Elment, nem látom többé már soha.

Egy virágot a pamlagon hagyott,
Megölelem az ócska pamlagot,
Megölelem az ócska pamlagot.

Parfümje szálldos csókosan körül,
Lent zúg a tenger, a tenger örül,
Lent zúg a tenger, a tenger örül.

Egy Fárosz lángol messze valahol,
Jöjj, édesem, lent a tenger dalol,
Jöjj, édesem, lent a tenger dalol.

A daloló, vad tengert hallgatom
És álmodom az ócska pamlagon,
És álmodom az ócska pamlagon.

Itt pihent, csókolt, az ölembe hullt,
Dalol a tenger és dalol a mult,
Dalol a tenger és dalol a mult.

Can You hear me...?


E remek dalhoz most valami finom, rokon-vers dukál:

Rafael Alberti:
HA A HANGOM...

Ha a hangom a szárazföldön halna meg,
vigyétek el a tengerhez
és hagyjátok magára a parton.
Vigyétek el a tengerhez
és nevezzétek ki egy fehér
hadihajó kapitányának.


Ó, az én hangom, melyet
a tenger érdemrendje dszít:
szívemen egy horgony,
a horgonyon csillag,
a csillag fölött a szél, 
és a szél fölött a vitorla!

Franyó Zoltán fordítása

Dalosfüzet (3)

Ezt a nótát nem is igen lehet kommentálni. A lejegyző nem tett melléje semmilyen megkülönböztető jelet, de az tény, hogy manapság is fújják-küldik-idézik egymásnak azok, akik ebben a műfajban lelik meg a lelkük feloldódását (na jó: szublimálódását...). Amit a szavak közölnek, talán mind igaz is, csak éppen olyan, mint a vándorcirkuszok díszletei: le-lepattogzik róluk, másutt meg kifakul vagy szétfolyik a festék... (bakter)



A ti utcátokban...

A ti utcátokban fényesebb a csillag,
Szebbek a virágok, édesebb az illat,
Melegebb a napfény, hűvösebb az árnyék:
Talán meg is halnék, ha oda nem járnék.


A ti utcátokban minden ablak tárva,
Csak a te ablakod áll előttem zárva,
Nem vár ott rám senki, mégis oda járok:
Szebbek ott az esték, szebbek a virágok.

És egyik lehetséges előadásmódja:


2010. november 18., csütörtök

Vers, ami kép, kép, ami vers



















Adrian Borda: Bolond lépés


József Attila
KI-BE UGRÁL...

Ki-be ugrál a két szemem, ugy érzem.
Ha megbolondulok, ne bántsatok.
Erős karokkal fogjatok le szépen;

ha majd egész valómmal kancsitok -
ne mutassatok öklöt, úgy se látom.
A semmiből vissza ne rántsatok.

Gondoljátok meg: Ezen a világon
nincs senkim, semmim. S mit úgy hivtam: én,
az sincsen. Utolsó morzsáit rágom,

amig elkészül ez a költemény...
Mint űrt a fényszóró, csupasz tekintet
kutatja bennem: Mit vétettem én,

hogy nem felelnek, akárhogyan intek,
hogy nem szeret, ki jog szerint enyém.
Ne higyjetek értetlen bűneimnek,

míg föl nem ment az odvas televény.

1936. nov. - dec.



















Adrian Borda: Reményeim regénye


Adrian Borda képei

Én ide mennék...


































...csak most se időm, se... (banya)





U.i. ... És akkor még nem is említettem Freddie Mercuryt...

A nagy utaz(tat)ás

Cirka két hete dédelgetem egy fájlraktárban Presser Gábor örökszép dalát, amelyet szinte önkéntelenül és majd mindig dúdolok magamban, valahányszor lelkemben útra készülök. Van benne néhány fordulat ugyanis, ami annyira nyakon ragadja a lényeget, hogy utána szinte minden szó fölösleges. Csakhogy az egy más előadás, de érdemes azt is meghallgatni. Ezen Presser talányos dallamvezetése a domináns...


De Presseren némileg túl, nem szabad elfeledkeznünk Jorge Semprún A nagy utazás című Goncourt-díjas regényéről, amiről sokan állítják, hogy a huszadik század alapregénye. A hatvanas években berobbant író és műve azért "ércnél maradandóbb", mert úgy mutatja be a második világháborús lágerélet minden lényegét-mocskát, hogy abba beleférnek áldozatok és ellenállók, élők és holtak, foglyok és őrzőik, olyanok, akiket akaratuk ellenére utaztattak és olyanok, akik tudatosan vállalták a kényszerű utazást: nem akartak csak azért meghalni, mert valakik áldozatoknak és bűnbakoknak szemelték ki őket. Ha meg kell halni, haljunk meg értelmesen, hasznosan - ha meg el kell utazni, akkor éljük át úgy azt a nagy utazást, hogy két lábra állhassunk az út végén. (bakter)

2010. november 17., szerda

Nagy utazás...

Ha már menni kell...


Vagy, hogy még érthetőbb legyek:

aki ott van, ahol lennie kell
mindig csak menne
aki máshol van, mint ahol lenne
maradna, ha megfelelne
aki sehol nincs, mindenhol
mindenkinek megjelenne
aki egyszer volt, hol nem volt
bár választhatna, ott is élhetne
s akinek sehol sem jó,
de bárhol megfelelne,
az nem tudja, hogy
hova és merre

beabea

El-vitorláztam...

Mehetnékem-utazhatnékom támadt az imént, úgy tört rám, mint egy forgószél; ahogy a számumot szokták leírni nagyhíres utazók - hát éppen olyan. Kínzó, mint a kitörni akaró vágy, vagy a csillapíthatatlan szomjúság.

Azt is megszokta az ember régóta, hogy ilyenkor legjobb a pótcselekvés. Keresni valamit, amiben feloldódik a belülről feszítő erők terrorja. A net többek között erre is kitűnő esélyeket nyújt.

Találtam egy verset és egy vidám, kalandos filmecskét. Mindkettő ugyanarról szól: széllel száguldani a vizen. A szabad siklás a sós permetű végtelenség fölött. Ne is csináljatok egyebet: nézzétek meg a filmet, olvassátok el a verset.

Mert én el-vitorláztam... (bakter)

A film címe: 30 csomó felett szép az élet


És a vers:


Henri Michaux
VIGYETEK EL

Vigyetek el egy vitorlás naszádon,
egy ócska, kedves vitorlás naszádon,
az orrán, vagy, mit bánom, a habokban,
csak veszítsetek el messze, de messze.

Egy másik század kocsijában.
A hó csalóka bársonyában.
Egy-két kutya lehelletében.
A holt avar tünékeny seregében.

Vigyetek el csókokban, de vigyázva.
A táguló és szűkülő tüdőkben.
Tenyerek szőnyegén és mosolyukban.
Hosszú csontok és izületek folyosóin.

Vigyetek el, vagy inkább rejtsetek el.

Somlyó György fordítása

Feke Pali díjat kapott!

Meg is érdemelte!...

Junior Prima – Átadták a színház- és filmművészeti kategória díjait - írja az Irodalmi Jelen és ott elolvasható az egész ceremónia. Mi inkább hallgassuk meg sokak kedvenc Paliját, a Társulatból...

Egy halott lengyel festő




Zdzislaw Beksinski holttestét a festő egyik ismerőse találta meg keddre virradóra. Beksinski hétfőn késő este telefonált neki, de mire a hívott fél a készülékhez ért, a festő nem válaszolt. Ettől megijedve az ismerős értesítette a festő rokonait, akikkel együtt hatoltak be végül a bezárt ajtón át. Nincs arra utaló jel, hogy rablótámadás történt volna, és a tettes nem vitt magával semmit - közölte a rendőrség szóvivője. A rendőrség azt gyanítja, hogy a bűncselekményt a festő egyik ismerőse követhette el. Zdzislaw Beksinski az 50-es években tűnt föl a lengyel művészeti életben. Leginkább arról volt ismert, hogy elvont módon ábrázolt csontvázakat és egyéb, a halált felidéző témákat. Külföldön is népszerű volt, kiállításai voltak egyebek között Olaszországban, Németországban, Franciaországban, Belgiumban és sok más országban. Egyetlen európai festőként állandó kiállítása volt az oszakai (Japán) szépművészeti múzeumban is. Beksinski családjában történt már egy tragédia: 41 éves fia, az ismert újságíró 1999 karácsonyán önkezével vetett véget életének. (Cserba Júlia, Páris)

http://creideiki.sfblogs.net/2008/12/23/99/
http://www.tulippress.ca/2009/10/zdzislaw-beksinski.html

Zdzisław Beksinski (1929-2005) számomra az elátkozott XX. századi nyugati festészet legnagyszerűbb alakja. Kiemelkedően hosszú pályája során leginkább álmokat vagy hirtelen bevillanó pillanatképeket festett. Nyomasztó vízióiban az elkerülhetetlen pusztulás, a végtelen idő és az ezekkel való reménytelen küzdelem ismerhető fel legtöbb ízben.
Stílusa tíz éves korszakokra bontható. A nyolcvanas években születtek leghíresebb, legtöbbször reprodukált festményei. Leginkább ecsetkezelése újult meg rendszeresen. Utolsó tíz évének festményein olyan megoldásokkal, technikákkal, formákkal és színvilágokkal kísérletezett, amik elképzelhetetlenek, sőt megvalósíthatatlanok lettek volna harminc-negyven éves festői múltja nélkül. Mindez sajnos a reprodukciókon közel sem annyira élvezhető, mint az eredeti festményeken.
Először 15 éve, az IPM magazin 1992 augusztusi számában talákoztam képeivel. Dávid Csaba Szolid pusztulás nappali füstben címmel írta az azóta is legfontosabb, és talán egyetlen értékelhető hosszúságú magyar nyelvű cikket a festőről. Tavaly augusztusban végre élőben is láthattam az IPM-ből megismert és későbbi kedvenceimet. A művész szülővárosában, a dél-kelet-lengyelországi Sanokban találhatjuk a legtöbb festményét egy helyen. A városi múzeumban helyet kapó galéria számos klasszikusá vált képpel dicsekedhet, de itt látható Beksinski utolsó, befejezetlen képe is.
„Azt mondják, az ember a végső igazságot kutatja, nekem azonban az évek hosszú során úgy tűnt, hogy az ember nem keresi ezt az igazságot, hanem csupán vég nélkül beszél róla. Amúgy pedig az igazságot mindannyian tökéletesen ismerjük, azonban megpróbáljuk leplezni, mivel számunkra elfogadhatatlan. Kétségbeesésünkben hazugságok után nézünk, amelyekkel tompíthatnánk, elfedhetnénk valamiképpen, hogy végül is csak halálunk óráján szembesüljünk vele. A művészet eme gyönyörű hazugságok egyike, és úgy gondolom, semmi több.” (Bakos Levente blogjából)

http://romokon.blogspot.com/2007_08_01_archive.html

2010. november 16., kedd

Egy kis harmónia

Hofi minden mennyiségben

Hofi Géza jobbnál-jobb jeleneteivel teli a világháló. Egész estéket el lehet tölteni mellettük. Talicskámra felraktam egy kb. 9 perces monológját is az aranycsapatról. Tessék végignézni - még így is, gyatra minőségű felvételen is: fantasztikus!


Sokan tévednek, akik azt hiszik, hogy Hofi, az ember élete csupán két dátum közé szorítható:

1936. július 2. — 2002. április 10.

Igaz, ez van a síremlékére írva, de emléke annyira eleven, mondásai annyira a fejekbe és reflexeinkbe ivódtak, hogy már-már azt hisszük: mi találtuk ki őket. (Hö-hö-hö - hogy mi milyen olkosak vagyunk!!!)

De nem: az alább következő néhány beköpés maga a bőrbe kötött Hofi:


Én elszabtam, 
te elszabtad, 
ő elszabta, 
mi elszabtuk; 
ha elszabtuk, 
hát elszabtuk, 
utólag már szabhatjuk.

Ugye, de ismerős? Hát ez:

A lét határozza meg a tudatot. Ha megisszuk a lét, a tudat elszáll.

Meg ez:

Az igazságból elveszett az "i"!

És a hab a tortán:

Az élet olyan, mint a motor. Be kell rúgni, másként nem megy.

Mit tehetünk mást? Megyünk s szót fogadunk... (bakter)

2010. november 10., szerda

Dalosfüzet (2)

A füzetbe másolt dalszövegeknek az a varázsuk, hogy lejegyzési hibáik, félrehallásaik dacára is az eredeti formát rögzítik - azt, ahogyan a szerzők megírták őket. Ma már kevés nyoma van annak, hogy e kottákat-szövegkönyveket százszázalékosan tiszteletben tartották az előadók. Talán ha kuplék formájában, előadásokon szerepeltek vele, volt alkalom és idő "kidalolni" a teljes változatot. Máskor meg csak a leghatásosabb részletre összpontosítottak.

Ilyen, viszonylag terjedelmes dal az alábbi is...

Madonnám, az élet tűzpiros virág

I.

A dal suhan a vizen
De remegett a szívem
A nyári égbolt, ezer veszély volt
Szemünk tüzes parázs
Velence régen pihent
Remegve súgtam igent
Sötét szivárvány, virágos bárkán
Dalolt a gondolás:

Refr.

Madonnám, az élet tűzpiros virág
Fogadd el az életem
Madonnám, add érte szíved halk szavát
Az élet mit ér nekem!
Madonnám, én meghalok ma éjjel
És elsuhan a széllel
A búcsúszerenád
Madonnám, az élet tűzpiros virág
Ne kínozz, ne várass tovább!