A Damó-féle képvilág

Damó kiállításon Kecskeméten

Létezik művész, aki a valóságot rajzolja. De létezik emellett olyan, aki új valóságot hoz létre. Egyik se alávalóbb a másiknál. Mindkettő azt akarja, hogy kövessük őket felfedezéseikben.

A Szebenben született, majd Brassóban, Bukarestben élt, s ma Kecskeméten élő Damó István, aki tavaly volt 60 esztendős, az utóbbi típusba tartozik. Alaposan meg kell ismernünk az őt foglalkoztató grafikai elemek világát, hogy elcsípjük szándékait.

Míg Bukarestben éltem magam is, egy levegőt szívtunk, ugyanabban a sajtóházban dolgoztunk, s bár grafikus volt, ő is a betű tőszomszédságában kereste a kenyerét: kiadóban dolgozott. Könyvborítói, illusztrációi, plakátjai ismertek voltak. Egyik könyvemnek (Bármely rendelést vállalok) szintén ő tervezte meg a borítóját a múlt század nyolcvanas éveiben, később meg, már Kecskemétről kaptam tőle egy elegáns, kis példányszámban készült versalbumot, amit ma is őrzök: Faludy György kézírásos verséhez készített illusztrációkkal.

Tegnap pedig Csíkszeredában lepett meg egy hónapig nyitva tartó kiállításával. A tárlaton élőben megláthattam azt az időközben körvonalazódott Damó-féle képvilágot, amiről korábban inkább csak jelzéseim voltak. Megismerhettem elképzeléseit a művészkönyv, a könyvtárgyak műfajáról, hiszen azt ma már egyre többen művelik a világban, az így készült könyvek sokszor nem is könyvek, és mégis, azt a hatást keltik és váltják ki az emberből. Damó Pista pedig egy ideig még elnöke is volt az alapító tagként létrehozásától  támogatott Magyar Művészkönyvalkotók Társaságának, amelyben elmondása szerint egyaránt munkálkodnak szobrászok, textilművészek, grafikusok, festők.

Egyben a művészkönyv definícióját is ő adja:

– Sokféle meghatározása létezik a művészkönyvnek, ahány alkotó, annyi megfogalmazás. A művészkönyv abban tér el a hagyományos értelemben vett könyvtől, hogy egyedi módon szerkesztett; a kép és szöveg viszonya sajátos, a hagyományos szövegtükör egysége „megbomlik”, a tartalomnak vagy inkább a közölt gondolatoknak, szándéknak megfelelően alakul. A szövegre vonatkozóan bármit lehet csinálni a betűvel, egy szabálynak kell megfelelnie: az olvashatóságnak. Számomra a művészkönyv a gondolatrögzítés egyik formája. Az, hogy nem képgrafikát vagy egyedi rajzot készítek, hanem könyv formájába öntöm gondolataimat, egy újabb kihívás, hiszen a kétdimenziós síkból egyből kilépek a térbe, tárgyat alkotok, aminek van külső és belső része is, kézbe vehető, van tömege, az anyagnak struktúrája, faktúrája, és nem utolsósorban illata is van a festékeknek, a ragasztóanyagoknak köszönhetően.

Persze, ez csak egy része - méghozzá a kuriózumot jelentő - munkásságának. Damó alapvetően megmaradt grafikusnak, aki történeteket szublimál képi kifejező eszközökkel olyan formavilággá, ahol csak akkor érezzük otthon magunkat, ha képesek vagyunk odafigyelni a művész vonalainak játékos szerveződésére. A címek segítenek ráhangolódni az alaphangulatra, amely nem köti ugyan bilincsbe a képzeletet, de meghatározza a fantázia kibontakozásának irányát.

Nézzük ezt a világot az itt látható minták révén s próbáljunk együtt élni vele.

Cseke Gábor
(Damó Istvánról szóló korábbi írások - itt) 

A kidobott dáma (10)

Elekes Ferenc
HÁROMLÁBÚ FEJŐSZÉKEN, BEVERLY HILLS-BEN

Kicsiny kép aranyozott keretben, filctollal rajzolta nekem Szász Endre régen, ajándék gyanánt, egy torontói vendéglőben, míg arra vártunk, hogy kihozzák vacsoránkat. Gyorsan húzta a vonalakat, közben csak annyit mondott: mit tudjak néked adni hirtelen, hát vidd magaddal ezt a rajzot. Erre az arcra mindig jó szívvel emlékezem. Otthoni arc, Erdélyből való. Ahonnan te is jöttél... 


Aztán a papír jobb felső sarkába bejegyezte, hogy nekem szól ez a munka, a baloldali sarokba odaírta nevét, a dátumot, s azt, hogy hol vagyunk éppen.


Néhány esztendő telt el, San Franciscóban voltam, s megtudtam, Endre itt él a szomszédban, Los Angelesben. Fölhívtam, ő pedig meghívott engem. –Vegyél egy taxit, mondta a telefonba, ez és ez a címem.


Megérkezem az angyalok városába, ott a taxi, beülök, s nyújtom azt a papírdarabkát, amelyre fölírtam a címet. A taxis ember megnézi, meg engem is, s azt mondja fontoskodva, beverlyyy... Hallgatok. Ő nem. – Aztán tessék mondani, ki az a nagy kutya ? (big dog) Ha szabad megkérdeznem... Nem nagyon tudok még angolul, nemrég szöktem át ide Moszkvából, de annyit tudok, hogy csak nagy kutyák vannak ott, ahová önt viszem...


Mondom neki az én előkelő, perfekt siménfalvi angoltudásommal, hogy az bizony nem nagy kutya. Művész ember, fest, rajzol, mikor mit, de dolgozik állandóan, jól ismerem. 


Erre a taxis ember még jobban szemügyre vesz a visszapillantó tükörből, s azt próbálja magyarázni, hogy ő még jobban ismeri azokat, akik ott laknak, abban a luxus-negyedben, ott magunkfajta embernek nem sok keresnivalója van, s látom, a ruházatomon is végigsiklik a tekintete.


Egy hatalmas villa bejáratánál állunk meg, látom, jön felénk egy nagy darab úr, szépen kiöltözve. Kifizeti a szállításomat, nem tudom ma sem, ki lehetett az az ember, talán komornyik, vagy efféle. Bevezet az épületbe, nézem, ráléphetek-e a zebrabőr szőnyegekre, de haladunk, s egyszer ott áll előttem maga Szász Endre. 


– Ne csodálkozz itt semmin, ez a feleségem érdeme, ez a fényűzés nekem is szokatlan volt egy darabig, de a jóhoz hamar hozzászokik az ember, mondta, s kimentünk a fürdőmedence közelébe, hogy egy kényelmes székben megigyunk valamit, ahogyan ilyenkor szokás. 


Magas, szőke hölgy  jelent meg azonnal, Endre elmondta, mit hozzon nekünk a házi bárból, közelebb húzta a fonott széket és így szólt: 


– Van fogalmad, ki ez a szőke teremtés, aki minket most kiszolgál? Nem is lehet fogalmad. Két héttel ezelőtt még multimilliomos volt Las Vegasban. Otthagyta a férje, semmije nem maradt, Lettországból vagy Litvániából került ide, biztosan nem tudta, hogy Amerikában jó, ha a házasság megkötésekor tisztázzák a vagyoni helyzetet is, szóval ő ezt nem tisztázta, s most minden vagyona egy fénykép, a fiáról, ott lóg a hálószobában, amit a feleségem ajánlott fel neki, amíg talál magának valami munkát. Ez is Amerika. Egyik nap fent, másik nap lent. Nagyon fent és nagyon lent. Ilyen az élet. Látod, én  szeretem Amerikát. Azért szeretem, mert itt mindent pénzben ki lehet fejezni, nem kell sokat teketóriázni. Ha valakinek tehetsége van bármihez, azt egyszerűen pénzben le lehet mérni. Én például szinte naponta megméretkezem. Most pedig gyere, megmutatom a műtermemet.


A nagy, fényűzően berendezett épülethez képest egy egészen kicsiny szobába léptünk, csak a festőállvány volt magas, köröskörül a készülőfélben lévő munkák sokasága. 


– Nézd meg ezt a háromlábú széket. Olyan, mint otthon a fejőszék. Én ezen ülök, amikor dolgozom. Ezt szeretem. És azt, hogy kicsi legyen az egész szoba, ahol festek, érezzem, szorítanak a falak, csak szűk helyen érzem jól magam, másképp nem megy. Ehhez a szűk térhez, a falak szorításához talán otthon szoktam hozzá, ettől nem tudnék szabadulni. Különcnek tartanak engem. Az is vagyok. Soha nem tartoztam semmilyen csoportosuláshoz, az a gyengéknek való, hadd csoportosuljanak. Én egész egyszerűen csak Szász Endre vagyok. Remélem, megvan még az a kicsi rajz, amit neked csináltam Torontóban. Na, abban az időben tanultam meg eligazodni ebben a nyugati világban. Szép, nagy kiállítást rendeztem, alacsony árakkal, emlékszem, öt, vagy tízezer dollárt kértem a legjobb képeimért. Nem vették meg őket. Aztán egy napon azt mondta valaki, művész úr, ezt nem így kell csinálni. Úgy kell, hogy a plafonon felül kell kezdeni az árakat. Bízza rám a következő kiállítást. Reábíztam. És vették a képeimet. Most azért élhetek Beverly Hillsben. 


Luláért, a feleségemért élek itt főképpen. Ő nagyon szeret fényűző módon élni. Bevallom, tőlem sem idegen ez az életmód, látod, a ház előtt áll néhány Rolls Royce, sok drága autót tettem tönkre már, ügyetlenül vezetek.


Hajnalodott már, amikor Lula beszólt a műterem ajtaján, mondván, Bandi te egész éjjel nem dolgoztál semmit. És délután fontos vendégeink lesznek...


Lettek is. Csak egy holland úrra emlékszem jó szívvel, aki elbeszélgetett velem. 


De jött egy cingár magyar úr is, Endre bemutatott neki, s mondta szinte nyomatékosan, hogy Erdélyből jöttem, ott élek. Ez a magyar úr úgy tett, mintha nem is lennék. Azt sem kérdezte, hát hogy vannak maguk ott, Erdélyben, milyen az élet?...Nem érdekelte. 


A hollandot érdekelte, ő megkérdezte. Ez engem nagyon bántott, éreztem, megy fölfelé a vérnyomásom. Volt egy szép, kis öleb a díványon, ezt a cingár magyart nem érdekelte az én jelenlétem, csak az, hogy a szép ölebnek milyen fényes a szőre. Álmatlanul, fáradtan, s talán italosan egyszer csak megkérdeztem ettől a cingár magyartól, uram, önt csakugyan egyáltalán nem érdekli, mi van most Erdélyben? Mert ugye hallotta az imént, onnan jöttem. És talán még azt is hozzátehettem, hogy nem találkoztam még magyar emberrel Amerikában, akit nem érdekelt volna, miképpen élünk ott, Erdélyben. És ezzel szépen, szó nélkül távozott ez a cingár magyar, annyit sem mondott, gudbáj.
Aztán megtudtam Endrétől, hogy ez a cingárság tulajdonképpen egy nagyon gazdag ember, épp fontos üzleti ügyről szeretett volna a háziakkal tárgyalni. És azt is tőle tudtam meg, hogy én nem tudok viselkedni.


Nem is hívott meg többé soha, hogy leülhessek a háromlábú fejőszékre Beverly Hillsben, ahol egy éjszakán át jóízűen elbeszélgettünk. Ilyen dolgok jutnak eszembe erről az ajándékba kapott rajzról, mely azóta is itt lóg, aranyozott keretben.

Újságírás hajdanában (karikatúrák)

Meglepően jó állapotban lévő évkönyvet - almanachot - forgatok az 1927-es év Erdélyéből, amit újságírók állítottak össze - nem csak újságíróknak. A könyvet nem kisebb személyiség, mint Kuncz Aladár szerkesztette, grafikai-tipográfiai kivitelezésén pedig maga Kós Károly szorgoskodott; kiadta az Erdélyi és Bánsági Népkisebbségi Újságírók Központi Szervezete.

Az almanach naptár részéhez egy korabeli sikeres sportújságíró, Guncser Nándor készített minden hónapra egy-egy karikatúrát, melyek fölé azt a közös címet írta, hogy Újságírók életéből. A nem túl eredeti, de annál erőteljesebb dokumentumértékű rajzkollekciót a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár dokumentációs részlege jóvoltából, Kelemen Katalin személyes hozzájárulásával reprodukáljuk.

A pénz és az asszony rajzolva jó

Ha már recesszió, legyen inkább szecesszió… egy elfelejtett pénzfestőről szóljon most az ének, akinek volt érzéke a széphez, a női testhez és az álmokhoz.



















Seherezádé


HELBING Ferenc festő, grafikus, művésztanár
(Érsekújvár, 1870. december 25.–Budapest, 1958. január 28.)
Művészeti tanulmányait az Iparrajziskolában és az Iparművészeti Iskolában végezte, majd nyomdavezetőként helyezkedett el. 1906-ban az Iparrajziskola, 1910-től az Iparművészeti Iskola grafikatanárává nevezték ki; majd 1927-36 között igazgatója is volt. Művészeti munkássága az alkalmazott grafikához kapcsolódott.

















Édenkert

Szecessziós stílusú könyvillusztrációkat (Keleti mesék, Magyar-hun mondák képekben), kötés-, címlap- és fedélterveket, ex libriseket, bélyeg-, bankjegy- és éremterveket (Corvin-koszorú), egyedi grafikai lapokat, díszokleveleket és plakátokat készített. Jelentős érdemei vannak a modern sokszorosítógrafikai eljárások hazai meghonosításában. Kiváló réz-, fametsző és litográfus volt, s a magyar reklámgrafika úttörői közé tartozott.















Álom

Munkáival sikeresen szerepelt a hazai és a nemzetközi kiállításokon és pályázatokon. Tagja volt a századelő és a két világháború közti korszak művészeti egyesületeinek (Magyar Aquarell- és Pasztelfestők Egyesülete, Magyar Grafikusok Egyesülete, Magyar Rézkarcolóművészek Egyesülete stb.), valamint egyik vezetője a művészetirányító kormányzati szerveknek (Magyar Országos Képzőművészeti Tanács, Műemlékek Országos Bizottsága, Egyházművészeti Tanács, Országos Ösztöndíj Tanács). A 40-es években még részt vett kiállításokon, s mivel művésztanári működése során festő- és grafikusnemzedékek egész sorát nevelte fel, hatása kitapintható a XX. sz. második felének magyar művészetében is (tanítványai közé tartozott - többek között - Kaesz Gyula, Szántó Piroska, Bálint Endre, Amerigo Tot, Sigismund Kolos-Vary).













http://helbing_ferenc.hung-art.com/index