2019. december 4., szerda

Történetek Loch Ness-ről (5)

A közelgő háború előjelei félresöpörték a Ness-tó iránti érdeklődést. Akadtak még makacs kíváncsiskodók, akik felvételeket próbáltak begyűjteni a Szörnyről, de leleteik nem váltották ki a remélt visszhangot. A közvélemény osztotta a londoni állatkert akváriuma igazgatójának szentenciáját, mely szerint „Az egész csak egy ügyes mutatvány, amelyet a hiszékeny publikum nyakába sóztak, és csak a benne található bohózati elemek kölcsönöznek némi értéket a produkciónak.” (Observer, 1934. július 1.)
Nicholas Witchell, ismertetett könyvünk szerzője  külön fejezetet szentel („oda nézz! A Loch Ness-i Szörny!”) a szemtanúk által vallottak hitelességének. Hangsúlyozza: „Az persze helyes, hogy a tudomány rendkívül magasra helyezi a mércét, s nem fogad el azonnal akármilyen bizonyítékokat, ugyanakkor megfelelően rugalmasnak is kellene lenniük, hogy engedjenek olyan esetekben, amikor ellenállhatatlan nyomás nehezedik rájuk.”

*

Campbell, a nyugalmazott vízügyi felügyelő neve már felbukkant ismertetőnkben. Tény, hogy neki többször volt dolga személyesen a Szörnnyel – 1958-ban ráadásul két állatot is látotta tó Borlum-öbölnek nevezett része közelében. Egy kevéssel korábbi kalandja ojedelemre is okot adott: „Gyönyörű nyári nap volt… A tó közepén eveztem a csónakommal, a Lópatkóval szemben. A csónak váratlanul emelkedni kezdett alattam. Ijesztő volt. A kutyám, egy Airedale terrier is ott volt velem a csónakban, fel is ugrott a farrészben leterített takarójáról, és remegve, lapítva az ülés alá feküdt. Valóban megijedtem — istenemre mondom. Ez volt az egyetlen alkalom az életemben, amikor féltem a tavon. Nem tudom megmagyarázni... a csónak egyszerűen felemelkedett, azután szinte azonnal vissza is zuhant. Higgye meg, jól nekiveselkedtem az evezőknek, hogy minél messzebbre kerülhessek attól a helytől - még csak oda sem mertem nyúlni a farhoz, hogy beindítsam a motort."

*

A továbbiakban  az összegyűjtött tanúvallomásokból kedvünkre válogathatunk. Különösen azokat részesítjük előnyben, melyek egymástól fügetlen észleléseket rögzítenek.

„1936 október 28-án délután… különböző autókból és buszokból csaknem ötven, különböző foglalkozású és társadalmi helyzetű ember szállt ki és állt az út szélére az Urquhart-kastélytól másfél mérföldnyire délre, és majdnem negyed órán keresztül figyelték a fejét, nyakát és két púpját mutagató állatot. Elsőnek Duncan MacMillan pillantotta meg a Lennie közelében, az út fölé épült házikója ajtajából. Azt látta, hogy egy fej és egy nyak emelkedik ki az egyébként egészen nyugodt vízből, a parttól mintegy 500 yardnyira a tó belsejében. A kitűnő látási viszonyok közepette MacMillan úr a nagy távolság ellenére is tisztán látta a lassan mozgó tárgyat. Hívta a feleségét, aki három látogatójukkal, nővérével és MacMillan úr apjával együtt csatlakozott is hozzá. Amint ott álltak és figyeltek, megállt még két autó, azután két busz tele emberekkel és a helyi autóklub őrszeme.
MacMillan asszony így számolt be a történtekről: »A szörny lassan haladt előre, tisztán láttuk a fejét és a nyakát. A fej kicsi volt, és szürkésnek látszott. Azután megjelent két, határozottan kivehető púp, az egyik elég közel a fejhez, a másik valamivel hátrább. Sok utasnál volt messzelátó, távcső, és az egyik szemtanú azt mondta, látott valamit a második púp mögött, éppen csak egy kicsivel a felszín alatt. Ez a valami jobbra-balra csapkodott, így hajtotta előre a testet. Készült néhány fényképfelvétel, de a nagy távolságnak betudhatóan kevés sikerrel. Ennek ellenére egyikük sem kételkedett abban, hogy egy nagy, élő állatot lát.«
Egy másik jelentés szemtanúja - azon túl, hogy igen tisztán látta az egyik állatot - azt is megfigyelhette, hogyan táplálkozik a Lény. Beszámolójából idézünk: „Kedden este John MacLean úr, Urquhart-völgyi lakos az invermoristoni Halfway House Hotel közeléből látta a Loch Ness-i Szörnyet. MacLean úr az Altsigh torkolata közelében állt. Azt tervezte, horgászni fog, ezért a pisztrángokat leste, kiugrálnak-e a vízből... —Egyszer csak láttam valami rendkívülit. A szörnyeteg feje és nyaka bukkant fel kevesebb, mint húsz lábnyira tőlem, és a lény minden kétséget kizáróan valami élelmet nyeldesett. Többször egymás után gyorsan kinyitotta és becsukta a száját, azután folyton hátraetette a fejét, pontosan úgy, ahogyan a kormorán teszi, miután lenyelt egy halat. — Azt, hogy mit evett a szörny, MacLean úr már nem tudta megmondani, de azon a helyen csak úgy hemzsegnek a jobbnál jobb pisztrángok a vízben.
… Alighogy a lény befejezte a táplálkozást, újra lemerült. Ezt megelőzően azonban két jól elkülönülő púpja és a farka teljes hosszúságában a felszínre emelkedett. Az állat úgy tűnt el, hogy először a feje bukott le a víz alá, de azután néhány yarddal nyugatabbra újra feljött, és két vagy három percig feküdt ott a vízen, s eközben nemcsak feje és nyaka, hanem a két púpja is látható volt. Ezután nagyon lassan süllyedni kezdett, és először a feje, azután a púpok merültek alá; csakhogy ekkor az elülső púp jóval nagyobbra dagadt, mint a másik, és szó szerint csaknem kétszer olyan magasra emelkedett ki a vízből, mint egyébként… A döbbenettől földbe gyökerezett a lábam, és olyan izgatott lettem, ha lett is volna nálam fényképezőgép, valószínűleg elpuskáztam volna életem nagy lehetőségét. Biztos vagyok benne, hogy a szörnyeteg 18—20 láb hosszú volt, a farka teljes hossza 6 láb, a nagyobbik púpja pedig körülbelül 3 láb magas. Kicsi, csúcsos fej, a háton egészen sötét, barna bőr jellemezte, és ez utóbbi a lovak nedves, csillogó szőrére hasonlított. Meglehetősen vékony, jó néhány láb hosszú nyaka volt, de uszonyokat vagy ehhez hasonlókat nem láttam a testén."

*

Inverness megye legmagasabb szintjén is észlelték a Szörnyet, méghozzá a főispán helyettese. Nem is egyszer látta a tó lakóját: Witchell könyve két esetet is említ, amelyeket a szemtanú, Mr. William Mackay személyesen osztott meg a szerzővel. Most hosszabb idézet következik a könyvből:

„Először 1937-ben láltam az úgynevezett Loch Ness-i Szörnyet. Hazafuvaroztam néhány fiút egy krikettmérkőzés után Fort Augustusból, és a Templom-móló és Abriachan között viccből azt mondtam: — Húsz shillinget fizetek annak a fiúnak, aki először veszi észre a Szörnyet. —Néhány perccel később befordultunk egy kanyarban, és hirtelen az összes fiú egyszerre felkiáltott: — A Szörny! — És tényleg ott volt: két mozdulatlan, sötét púp emelkedett ki a vízből, körülbelül 3 láb magasan. Mindannyian kiszálltunk, és három vagy négy másik autó is megállt. Sajnos sietnem kellett tovább Invernessbe, de néhány fiú ott maradt egy másik kocsiban, és látták, hogy később kidugta hosszú nyakát és kicsi fejét."

Amikor Mackay úr másodszor látta a szörnyet, már a vége felé közeledett a második világháború. Foyersből autózott egy este hazafelé, amikor 600 yard tálságra, a tó másik oldalán, az Urquhart-öböl magasságában ismét megpillantotta a két ismerős púpot...

„Szerencsére, ezúttal nálam volt a szarvasvadász-távcsövem, így hát megálltam, s ezen keresztül vizsgáltam meg a »szörnyet«. Úgy láttam, teljes hossza körülbelül 30 láb lehet, hosszú nyakát a víz színén tartotta. A két púp sötét elefántszürke színű volt. Mintha szőr borította volna a hátát és a törzsét. Nyugati szél fújt, a fenevad pedig láthatóan folyton azon igyekezett, hogy szélirányban tartsa a fejét, mert újra és újra fröcskölés támadt, hosszú farkával evezett, két uszonyával pedig jobbra-balra csapkodott, hogy helyet változtasson. Mielőtt elmentem volna, odajött hozzám Deans úr, aki víz- és gázvezeték-szerelő, és azt mondta, ő is megfigyelte az állatot."

1947-ben újabb jelentős észlelést jegyztek fel, olyan hiteles egyénektől, mint Mr. J.W. McKillop, a megye jegyzője és Norman nevű fia, aki civilben építész. Ott volt még egyik jeles barátjuk, Mr. Cottier, sőt Mr. Mackay, egy tekintélyes újságíró is. Alább J.W. McKillop története következik:

„Autóval indultunk Invernessből Obanbe. Még húsz perce sem voltunk úton, drumnadrochittól körülbelül egy mérföldnyíre járhattunk északra, amikor megláttam egy hosszú barázdát a vízen. Megálltam és az egész társaság a tópartra sietett é nézte, hogy lesz egyre nagyobb a barázda. Azután felfigyeltem egy igen nagy, mozgó tárgyra a tajték egyik végében. Rendkívül nagy sebességgel haladt, egyik tagja motorcsónaknak vélte, de ez a feltevés hamarosan megdőlt, mert a tárgy semmiféle hangot nem adott ki. Továbbra is gyorsan mozgott előre. Négy vagy öt percig kísértem figyelemmel, és csak azt bántam, hogy nem vittem magammal a távcsövemet. Csak a fej és a fekete test egy része látszott, a többit nyilván víz borította. Nem volt kétségem afelől, hogy valami abnormális él a tóban, és hogy bizonyára a Szörny vagy valami szokatlanul nagy élőlény ritka felbukkanásai egyikének vagyok tanúja. A fej hamarosan eltűnt, de a nyoma látszott még egy ideig a tavon."
Amikor Cottier urat is megkérdezték, ő ezeket mondta:
„Már korábban is sokat hallottam a Loch Ness-i Szörnyről, és boldog voltam, amikor megtudtam, hogy az autóút a Loch Ness mellett vezet el, annál is inkább, mivel ragyogóan tiszta idő volt. Meglepetésemre a nagy víz olyan csendes volt, mint egy kis tavacska, hatalmas felszínén sehol egy hullám, a nap pedig csaknem nyári meleget árasztott. Az autó hirtelen megállt egy magasabb ponton a tó partján, és McKillop úr azt kiáltotta, hogy valami szokatlan van a tóban.
Tévedés kizárva: a tó békés vizén megjelent egy jó hosszú barázda, aminek a hossza gyorsan növekedett; az elülső végén két, egymáshoz közel álló, fényes púpszerű valamit láttunk, ezek közül az elöl haladó volt a nagyobb. Ennek a púpok nyomában képződő nyomdokvíznek olyan gyorsan nőtt a hossza, hogy már-már azt hittem, egy csónak halad ott, de hát azon a tökéletesen szélcsendes, verőfényes napon egy csónakmotor hangja (minthogy csak motorcsónak lehetett volna az a sebesen mozgó tárgy) tisztán hallatszott volna. A jó látási viszonyok között megállapítottam, hogy a mozgó tárgy minden bizonnyal igen nagy méretű, ha ennyire felkavarja a vizet.
A motorcsónak-elmélet — tette azután hozzá — teljesen megdőlt, amikor előbb a tárgy, azután a barázda is eltűnt a felszínről. John Mackay úr azt mondta:
„Tisztán láttam a sötét, magasba tartott fejet. Még a legelvetemültebb gúnyolódóknak is el kell ismerniük — ezek közül sokan még csak nem is látták a tavat —, hogy valami rendkívüli faj él a Loch Ness-tóban, nagyobb valamennyi ismert tengeri állatnál."

Fenti megfigyelést aztán, kellő bemutatás után az Inverness Megyei Tanács  soron következő ülésén megvitatta és hitelesnek találta. Ezek után megyei szintű határozatba foglalták a Szörny létét. Aki a közgyűlést kezdeményezte, így nyilatkozott az eseményről: „Magam is nagy szkeptikus voltam, míg tudomásomra nem jutott, hogy McKillop úr is látta. Most már szilárd meggyőződésem, hogy a Loch Ness-tó szörnye létezik. A mi megyei jegyzőnknél nem ismerek szavahihetőbb szemtanút." 
Nyilatkozatát nagy taps kísérte…

*

A Loch Ness-i Szörny létezése a második világháború utáni években kezdett mind közhelyesebbé válni. Az a hír járta, hogy amikor Nessie felbukkan a sajtó hasábjain, biztos jele annak: beállt az uborkaszezon a közéletben. (A Szörnyhöz később a repülő csészealjak is társultak, hasonló kisugárzással…) Az ekkor megjelent írások nagyjából az addigiak fölmelegítései voltak.
Tény, hogy a háború idején enyhén szólva „összezavarodott minden… A tótól nyugatra fekvő területek mind tiltott zónának számítottak, és katonai célokra használták őket. A tó körül katonákat állomásoztattak, de mivel a csapatmozgásokkal kapcsolatosan hírzárlatot rendeltek el, a sajtó nem tudott beszámolni a katonák észleléseiről. Magát a tavat a hadi eszközök tesztelésére használták… Az első világháború alatt két tengeralattjáró is áthaladt rajta. Ha találkoztak is valami szokatlannal, ez titok maradt. 
...1943-ban Francis Russel Flint egy motoros hajó parancsnoka volt; a hajó Leithtől Swanseaba tartott a Kaledóniai-csatornán. Fedélzetén húsz másik tiszt és beosztott. 1969-ben Russel Flint parancsnok így számolt be a történtekről: »Csodálatos, verőfényes nap volt. Inverness felől érkezve délnek tartottunk; Fort Augustus tőszomszédságában jártunk, és maximális sebességgel, körülbelül huszonöt csomóval mentünk. Elkényelmesedtünk; egyszer csak borzalmasat rántott a hajó. Mindenki megdöbbent. Azután előre néztünk. És ott volt. Egy nagyon nagy állat, ami azután eltűnt a háborgó vízben. Mindenképpen élőlény volt -— biztos, hogy nem hordalék vagy efféle."
Russel Flint parancsnok azonnal a következő üzenetet küldte a Tengerészeti Minisztériumnak:
„Fájdalommal tudatom az Urakkal, hogy az orr jobb oldala a Loch Ness-i Szörnnyel történt ütközés során károsodott. Csökkentett sebességgel haladunk tovább Fort Augustusig."...Az Urak nem voltak túlságosan elragadtatva ettől a híradástól, és Flintet "lehordták egy kicsit", amikor visszatért a támaszpontra.
A háború után úgy tűnt, minden visszatér a rendes kerékvágásba. Ha tétován is, de megszólalt a hadi minisztérium és utalt rá, hogy az első háborúban aknákat helyezett el a tó vizében, azok bukkannak elő egyre másra. Csakhogy egy korábbi ellenőrzés azt mutatta ki, hogy az aknazárnak s e híre, se hamva. Ráadásul évtizedekig nem is bírnák ki épségben  nagy nyomású víztömeg alatt!
1951-ben napvilágot látott egy – később kiderült: hamisított – felvétel, amelyet minden vonalon nagyon komolyan vettek (pedig az állítólagos púpok helyett csak vászonlapokkal jól álcázott szalmabálákat ábrázoltak). A kép készítője később beismerte a hamisítás tényét, de már késő volt: a Szörny körüli érdeklődés lángja újra fennen lobogott!
Ekkor pedig cselekvőleg színre lépett a BBC is…
„...Megkezdődtek egy különleges tévés nyomozás előkészületei. 1951 szeptember 26-án kilencven perces műsort sugároztak, amelyben a tárgyalóterembe került a »Szörny-ügy«, s itt egy »Igazság úr«-nak nevezett, álláspontját a tényekre alapozó ügyvéd és egy legendapárti ügyész érvelt a bíró és esküdtszék előtt. Az egész forgatókönyvet előre megírták, és hiába jelent meg személyesen oly sok szemtanú — köztük Alex Campbell, Lady Maud Billie és Lachlan Stuart —, nem nagyon törekedtek a bizonyítékok objektív vizsgálatára...
A két szereplőnek, »Denis Walters« Fleet Street-i újságírónak és »Bili Briggs« fényképésznek szemmel láthatóan sehogy sem sikerül előállnia egy jó sztorival. Walter azt panaszolja, hogy »Már öt napja senki sem látta a szörnyet. Tíz shillinget adtam ma egy srácnak, de nem volt hajlandó annyit se mondani, hogy látta azt az átkozott dögöt. Az anyja visszaadta a pénzem. Azt mondta, megrontom a gyerkőcét és ha még egyszer megpróbálom, akkor hívja a csendbiztost.« Így hát építenek egy modellt hordókból meg autógumikból, amelyet a terv szerint egy kötelekből, csigákból és szennyvízcsövekből összeállított elmés szerkezet segítségével végighúznak majd a tó felszínén; az egész szerkentyű kapcsolatban áll egy alkalmas helyen fekvő, romos házikó konyhájának szennyvízlefolyójával. Fondorlatos számításaikat azonban keresztülhúzza »Donald, a Szarvasvadász«, aki elcseni a modellt, és szalad vele a kocsmába; ott találja »Dunfield«-et, egy másik riportert, aki viszont egy kitömött vízilópatával henceg mindenfelé. Az utolsó kockákon egy újság főcíme villan fel: »Szenzáció a Loch Ness-en! A Szörnynek négy bal patája van!«
A műsorban utolsóként megszólaltatott tanú, Dr. Maurice Burton, aki akkoriban a British Museum természetrajzi részlegének helyettes állatfelügyelőjeként dolgozott, elmondta a »bíróságnak«, hogy ugyan egyik kollégája sem hisz az állatok létezésében, ő nyitott az új gondolatokra. Amint azt látni fogjuk, a jelenséget állattani szempontból vizsgáló Burton doktor egyszer szilárdan támogatta, máskor meg a legfurfangosabb kritikának vetette alá a »Szörny-elméletet«. A műsor a "Nem nyert bizonyítást" ítélettel zárult. ..”
Ennek ellenére 1951-ben sok jó megfigyelés született Nessie-vel kapcsolatban…

(Folytatjuk)


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése