2012. május 28., hétfő

Miért nem lettem Szürke Bagoly?


Azért, mert csak a rajongó lelkesedésem volt nagy és a vágyakozásom az indián élet után, de ez nem párosult kitartó életmódváltó céltudatossággal. Még a Cseh Tamásék indiánsága is konkrét lépés volt ahhoz, hogy - ha ideig-óráig is - rézbőrűként érezzék magukat Európa közepén.


Szürke Bagoly viszont - eredeti nevén:  Wa-Sha-Quon-Asin, angolul Grey Owl - át kellett hogy szelje az óceánt, hogy elvegyülhessen áhított regényhősei között.


De ne vágjunk a dolgok elébe. Mert Szürke Bagoly valóban létezett: 1888-1938 között élt, élete nagy részét Kanada erdőségeiben. Ded nem csak, hogy létezett, mert még valódi sikerkönyveket is írt (A vadon fiai, Két kicsi hód), amelyben eredeti szemlélettel, mély emberi ragaszkodással ír a természeti éledtmódról, indián embertársairól, az amerikai erdőségekről, a természet megmentésének fontosságáról.


Csakhogy...


Szürke Bagoly élete egy legendára épül. Ennek értelmében apacs indián anya és fehér apa gyermeke, s prémvadászként él az erdőben. Indián lányt vesz feleségül, de útjaik elválnak, Szürke Bagoly Angliában próbál új életet kezdeni, réstzt vesz az első világháborúban, majd Kanada erős vonzhására visszatér a vadonba, újabb indián nöt vesz feleségül (az odzsibwa törzsből), akivel aztán hódtenyésztésbe fogott és szerepet vállal a szervezett természetvédelemben. Szürke Bagoly neve ekkor indul el a világhírnév útján, mindenki így szólítja, polgári neve (Archibald S. Belaney) teljesen háttérbe szorul...


...és mi a valóság?


Az, hogy Archibald Stansfeld Belaney 1888. szeptember 18-án született az angliai Hastings-ben, egy gazdálkodó családban. Apja elpazarolta a családi vagyont, alkoholista volt. Miután szülei különváltak 1901-ben, apja elhagyta az országot. Belaney-t a nagyanyja és két hajadon nagynénje vette magához. Már kiskorában érdekelte a természet és az amerikai indián kultúra.
Tanulmányait egy anglikán iskolában kezdte, majd a Hastings-i Gimnáziumba járt 15 éves koráig. Archie az iskolában tanulmányi díjat nyert franciából és angolból. De otthagyta az iskolát, dolgozni kezdett írnokként egy fatelepen.
1906. március 29-én Ada nagynéni jóváhagyásával Kanadába hajózott azzal az indokkal, hogy gazdálkodni tanuljon. De igazából azt akarta, hogy a vadonban éljen, közel az indiánokhoz.
Észak-Ontario-ban dolgozott, mint prémvadász trapper és erdei vezető. 1910. augusztus 23-án feleségül vett egy indián nőt, akitől sokat tanult. Kezdetben egy sátorban éltek a Medve-szigeten (Lake Temagami). Ekkor kezdte a Bagoly nevet használni.
Az embereknek azt mondta magáról, hogy apja skót, az anyja apacs indián volt. Azért jött Amerikába, hogy csatlakozzon a kanadai odzsibwa indiánokhoz.
1915-ben az első világháború alatt, Szürke Bagoly csatlakozott a 13. (Montreal) hadtesthez. Egységével Franciaországban szolgált mint mesterlövész. Kétszer sebesült meg, Angliába szállították kezelésre.
A kórházban találkozott gyermekkori barátjával, Constance (Borostyán) Holmes-szal, akit rövidesen feleségül is vett, de házassága nem sikerült. Borostyán nem tudta, hogy Archie Kanadában már megnősült egyszer. 1917 szeptemberében visszatért Kanadába, leszerelt és november 30-tól rokkantsági nyugdíjas lett.
1925-ben Szürke Bagoly találkozott egy mohawk irokéz nővel (Gertrude Bernard Anahareo), aki rendkívüli hatással volt további életére. Ő biztatta, hogy hagyja abba a csapdával való prémvadászatot, és hogy tegye közzé a vadonról szóló írásait, amelyek aztán felkeltették a Dominion Park vezetőinek figyelmét és hívták, hogy dolgozzon náluk. 1928-ban film készült a Nemzeti Parkokról (Beaver People), ebben szerepelt Szürke Bagoly és Anahareo, valamint hódjaik. 1932-ben költöztek az Ajawaan tó közelébe, a Prince Albert Nemzeti Parkba.
Az 1930-as években számos cikket írt a Kanadai Erdészeti Egyesület (CFA) kiadványaiba az erdőkről, a természet védelméről.
1935-ben és 1937-ben Szürke Bagoly sikerrel turnézott Angliában (Hastings-ben is), odzsibwa indián viseletben, hogy felhívja a figyelmet a természet védelmére. Nagynénje felismerte, de nem leplezte le. Egy későbbi turné alkalmával találkozott Erzsébet és Margit hercegnőkkel is.
A turnékba belefáradva 1938 áprilisában visszatért Beaver Lodge-i házikójába, az Ajawaan tó partjára. Öt nappal később eszméletlenül találták. Tüdőgyulladással a Prince Albert Kórházba szállították, ahol 1938. április 13-án meghalt. Tóparti háza közelében temették el.
Halála után fény derült származására, ami hátrányosan érintette egy ideig hírnevét.


Azóta szülővárosában emléktáblát állítottak tiszteletére, 1999-ben Richard Attenborough remek filmet készített életéről és munkásságáról, melyben Pierce Brosnan alakította Szürke Bagolyt. A jútubon (még) megtekinthető a film, két részben, egészen jó minőségben, magyar szinkronnal.




Könyvei közül A vadon fiai elérhető a Magyar Elektronikus Könyvtár állományában és akár innen is letölthető,  a Két kicsi hód - mely számos magyar kiadást megért igazi sikerkönyv, itt olvasható az interneten, de akinek Facebook regisztrációja van, az akár le is töltheti a szöveget. (Bakter Bálint)


Kockák a Szürke Bagoly c. filmből







2012. május 20., vasárnap

Emlékszel a Siculus fesztiválra?

Aki negyven évesnél fiatalabb, annak nem igazán mond valamit ennek a hajdanvolt rendezvénynek a neve. A még emlékezők szerint ugyanis 1973-ban volt az utolsó, méghozzá Székelyudvarhelyen, annak pedig idestova 39 esztendeje. 


Érdemes-e rá emlékezni?


Az itt hallható, a jútubról összetalicskázott dalok (Bokor Ildikó, Garabonciás együttes - Boros Zoltán szerzeményeit játsszák - neves erdélyi költők: Kányádi Sándor, Majtényi Erik, Márki Zoltán - verseire) a Siculus fesztiválon hangzottak el. Érdemes meghallgatni őket, nem is egyszer. És borzonghatunk azon az üzeneten is, amit pl. a Kányádi vers sugall - akár a mai embernek is:


Mert leapad majd a víz.
És fölszárad majd a sár...



Az, aki részt vett rajta, akinek a fiatalságát jelentette, mindenképpen. Találtam is egy ilyen emlékezőt: az udvarhelyi Kaizler László bárzongoristát, aki 2003-ban, nyugdíjasként ekként tűnődött el a történtek felett:



– Különleges eseménynek számított, mert az akkori politikai helyzetben oázisnak lehetett nevezni azt a vállalkozást, ami akkor kezdődött. Azért is, mert az erdélyi magyarság érdeklődése felfokozódott Nagykárolytól Sepsiszentgyörgyig. A másodikon, 1971-ben már egész hatalmas seregszemle volt, '72 volt a csúcs, de akkor már lehetett érezni, hogy nagy nyomás nehezedett a fesztiválra – és nem biztos, hogy a '73-ast megérjük... Csiszár Antal és Pakot József, a város KISZ-titkára szervezték, ők ketten '70-ben erdélyi körútra indultak, felkutatni, hogy kikre lehetne számítani, egyúttal a meghívókat is letették. Ezt azért hangsúlyozom, mert vannak olyan vélemények, hogy x vagy y szervezte, nem: ez a két ember volt, az ő ötletük, és ezt meg is valósították. Lényeges kihangsúlyozni, hogy önellátó volt a fesztivál, anyagi segítséget nem kapott sehonnan – az együttesek jelentkezésekor egy bizonyos összeget kellett befizessenek, ebből lettek a díjak. Itt volt a Román Televízió magyar szerkesztőségének két műszerkocsija, az első fesztivált teljes egészében élőben közvetítették. Azt követően már előválogatás volt a szerzeményekből, ahol leszűrték azokat, amelyeket érdemesnek tartottak nyilvánosság elé bocsátani, és csak ezek kerültek bemutatásra a meghallgatás után. 1973-ban már Gheorghe Sbârcea zenetudós volt a zsűri elnöke, aki anyanyelvi szinten beszélte a magyar nyelvet, és az ő szerzeménye volt a Donáth úton nyílnak már az orgonák...


Csupa-csupa történelem. Van még közönsége a "hol volt, hol nem volt, talán igaz sem volt" történéseknek? Talán mégis...


A minap telefonon keresett egy sorsából kiöregedett, politikai pályán megállapodott egykori énekes, aki lelkes folkegyüttesével ott sündörgött a megkopott, elfeledett kulisszák mögött. Aki arra is emlékezett, hogy amikor a fesztivál befuccsolt, s hogy legyen helyette valami az erdélyi magyar fiatalságnak, az Ifjúmunkás c. hetilap megpróbált életet lehelni a megszűnt fesztiválon feltűnt és sikeres együttesekbe, előadókba, megteremtvén az országon végighordozott Matinék furcsa műfaját. És a helységről helységre változó, mégis szellemileg azonos előadások során jutott szerep és hely a korábban elhallgattatott együtteseknek, zeneszerzőknek és előadóknak.


- Egyszer talán jó lenne megírni - mondja a telefonáló. S egyetértek. Hiszen magam is szem- és fültanúja voltam mindhárom fesztiválnak. És később, a Matinéknak. Ahol ilyen dalokat lehetett hallani, mint fent is. A most kezdődő nyár talán elég lesz arra, hogy az ember utána nézzen a tényeknek, a történéseknek. Mert legendák, mendemondák szép számban keringenek tovább. De csak arra érdemes emlékezni, ami valóban megtörtént. Amit még őriz a leírt, de még rejtező betű...


Az Ifjúmunkás Matinékon 1976-1979 között fellépett költők és
könnyűzenészek lajstroma egy megtalált korabeli műsorfüzetből
az 50. előadás után




Cseke Gábor
KÁNYÁDI SÁNDOR

Noé bárkája felé
a Nagy Imre-festmény hátára

Be kell hordanunk, hajtanunk mindent.
A szavakat is. Egyetlen szó,
egy tájszó se maradjon kint.
Semmi sem fölösleges.

Zuhoghat akár negyvenezer nap
és negyvenezer éjjel, ha egy
buboréknyi lelkiismeret-
furdalás sem követi a bárkát.

Mert leapad majd a víz.
És fölszárad majd a sár.

És akkor majd a megőrzött,
a meglévő szóból újra-
teremthetjük magát
az első búzaszemet
ha már igével élnünk
tovább nem lehet.

1973

2012. május 10., csütörtök

Madárkirakat

Ez címnek is annyira jó, hogy néhány percig csak a szavakat keresem, amivel folytathatom.


Megvan!



A Csíkszeredában élő Ferencz Imre szerdán este jó hangulatú könyvbemutatón beszélt legújabb kötetéről, a Madárkirakat-ról (Pallas-Akadémia kiadása). Ahogy elmondta: azóta ír gyerekverset, hogy nagyapa lett. Mindjárt a madarakhoz folyamodott ihletért, s lám, meghallgatásra talált náluk, mert mára összeállt egy 34 fajta madárt versekben bemutató kötet, gyönyörű madárfotókkal (zömüket a Székelyudvarhelyen élő ornitológus, Szabó József készítette).


A könyvet, be kell vallanom, vették ám, mint a cukrot, talán a közelgő gyereknap is vásárlásra tüzelte a jelenlévő felnőtteket, akik 2-3-4-5 példányt is vittek boldogan a hónuk alatt.


Ferencz Imre konfessziójából megjegyeztem azt a mozzanatot, amikor úgy magyarázta érdeklődését a madarak iránt, hogy valószínűleg előző életében maga is madár volt, most meg a szószólójuk kíván lenni… Verseit egyfajta vezeklésnek nevezte amiatt, hogy gyermekkorában, pajtásaival, a felnőttek gerjesztette hangulattól is befolyásolva, számos madárnak – különösen verébnek (bár egyesek szerint az nem madár) – okozott fölötte kínos perceket…


Mint kiderült, a könyvet már olvasók szavazata szerint a kötet “slágere” a meggyvágóról szól. Mi is azt idézzük… Meg még néhányat - a megfelelő illusztrációval együtt. 



FERENCZ IMRE


A vércse


Toronyiránt 
a magasban 
„füttyöget" 
a vörös vércse.


Szárnya verdes, 
mégsem halad, 
egy helyben áll 
fent a légben.


Szép mutatvány! 
Sok más madár 
szeretné ezt 
eltanulni, –


de ezt csak a 
hosszúfarkú, 
szürke szárnyú 
vércse tudja 
elművelni!


Hátán nincsen 
ejtőernyő, 
mégis lezuhan 
a mélybe –


de mielőtt 
földet érne, 
lefékez a 
levegőben.


Onnan lenyúl, 
s fél lábával 
egeret fog 
elegánsan.


Majd felnéz, 
nyerít egyet, 
s a magasba 
lendül-landol...


A meggyvágó


Kiírták a 
pályázatot: 
Ki nyitja ki 
a meggymagot? 


Jön a vöcsök, 
jön a kócsag: 
Megy vagy nem megy 
ez a meggymag? 


Próbálkozik 
száz madár: 
szerencséve 
egy sem jár. 


Érkezik egy 
színes buksi: 
„Szét fogom én 
roppantani, 


kinyitom én, 
felpattintom? 
Csontos héjat 
szétmorzsolom!" 


Ki lehet e 
vitéz csávó? 
Ki lenne más, 
a meggyvágó! 


Egyéb neve: 
vasorrú pinty. 
E madárnak 
más titka nincs, 


csak a csőre. 
Látod, most is 
meggymaggal van 
csőretöltve...


A szarka


Elegáns, mint 
egy karmester – 
frakkja sötét, 
inge fehér.


Fészke remek 
tövisboglya, 
belül sárral 
kitapasztva.


Okos, ravasz. 
Számtanista. 
Minden léptét 
megfontolja.


Jelszava a 
cserkészeké: 
„Legyél résen 
Szarka Feri!"


Disznótorra 
odavásik – 
kóstolót lop, 
nem hibádzik.


Ellopja a 
kapukulcsot, 
el a tükröt, 
el a gyújtót.


A fészkében 
– mit telehordott – 
turkálót nyit, 
szarka-boltot!


Cserreg, hogyha 
jön valaki, 
ha arra ballag 
vén Ballagi...


2012. május 8., kedd

DÉKÁNY ANDRÁS: SOS Titanic! (10)


9. CSEND AZ ÓCEÁNON

A gyilkos jéghegy - a Carpathiáról
A csónakba szállást megelőző eseményeknél Jantól akkor váltunk el, amikor a Mike nevű matróz − több társával együtt − azon mesterkedett, hogy a megzavarodott, tétova, kétségbeesett utasok közül a nők és gyerekek egy csoportját a D fedélzetre terelje.
Jan fejében akkor egyvalami járt szünet nélkül: szabadulni a kemény kezű matróz markából!…Mert Mike is azok közé az emberek közé tartozott, aki, ha parancsot kap, azt tűzön-vízen keresztülviszi. Rábízták a rúgkapálódzó gyereket, hát nem engedte el.
− Ha sokat ráncigálsz, szájon váglak, fiam! − nyugtatta a matróz kedélyesen a fiút.
Pedig szabadulni kellett, mert Jan elsősorban Fleet barátjával akart találkozni, azután feljutni a Hídra, jelentkezni a parancsnokhelyettesnél, s végül benézni a távírószobába, a marconistákhoz.
Rövid három-négy nap után, íme, már három ilyen kitűnő barátja volt: Fleet jelzőmatróz, Bride távírász s Murdock kapitány!
Az a néhány perc, amit Mike matróz társaságában kényszerült eltölteni, igen gyorsan meggyőzte, hogy erőszakkal, panaszkodással, nyafogással ennél az embernél nem jut semmire. Mike vasmarka nem engedte el.
− Uram − kezdte Jan, amikor a csapat megállt, mert a szűk folyosón továbbjutni nem lehetett −,uram, nyugodtan elengedhet. Megyek magukkal, majd csak találkozom valahol a barátommal.
Mike lenézett a gyerekre.
− Látod, mégiscsak akad ott ész, amit a fejednek neveznek. Aki azt mondta, hogy asszonyok, srácok, mars a hajóról, jól mondta. Örüljetek neki, ha elmehettek. Igaz-e, asszonyság?
A megszólított, sálba bagyulált, két kisgyerekét magához szorító nő nem felelt, csak bólintott.
Mike tovább kedélyeskedett. Az az emberfajta volt, aki a legnagyobb bajok közepette sem zökken ki rendes mivoltából. Kedélyeskedett Jannal, a körülötte állókkal, amíg tartott a kényszerű bezártság.
− Tudod, kisöcsém el se képzelhetsz annál nagyobb örömet, mint ami rád vár! Mentőcsónakba szállhatsz! A Titanic mentőcsónakjába! És méghozzá az Atlanti-óceánon! És méghozzá éjjel, és méghozzá a süllyedő Titanicról! Mert süllyed ám ez a bárka, fickó, nekikoccant egy jégdarabnak!
Így vihorászott Mike matróz, egy cseppet sem nyugtatva a körülötte állókat, de annál inkább önmagát. Annyira elragadta a beszéd, a kedélyeskedem, meg hát az, hogy mindenki bámulja vidám kedvét a szomorú hangulatban, hogy egy-két perc alatt elfeledkezett Janról.
Jan pedig igyekezett minél előbb elfeledkezni a locsi-fecsi Mike matrózról. Hátrább, egyre hátrább húzódott a lábak, derekak, csomagok, pokrócok, nyöszörgő gyerekek között. Azt sejtette, hogy előre, a D fedélzet folyosója felé nem mehet. A felsőbb fedélzetre vezető lépcsőgalériát sem tudja elérni, hiszen egyre többen torlódnak ott össze. Jan jó megfigyelését mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy viszonylag igen gyorsan tájékozódott a Titanic útvesztőrengetegében. Naponta többször is megtette azt, hogy fedélzetsorról fedélzetsorra ment, és igyekezett eltalálni − az irányjelző táblák és a fedélzetsorokat feltüntető betűk leolvasása nélkül −, hogy hol és merre jár. Így lassacskán megismerte az „emeleteket”, a kabinsorokat, a különböző éttermek, szórakozóhelyiségek, bárok; ivók, könyvtár, kápolna, uszoda, konyhák, raktárak helyét.
Bride mentése
Amikor hátrált, lassan kikerült Mike látóköréből, és jámbor képpel azon mesterkedett, hogy kijusson a gyűrűből, ahol egyetlen gyerek nyomakodása, mászkálása mégsem volt feltűnő. Tudta, mit akar elérni. Alig néhány kabinajtóval odébb kell lenni − vélte Jan - annak a kis oldallépcsőnek, ami a hajó könyvtárához és a postahivatalhoz vezet. Ez az utóbbi két kis helyiségből állt, itt dolgoztak a postások,éppen úgy, mint bárhol a szárazföldön. Pecsételték a leveleket, eladtak bélyeget, levélpapírt, borítékot,levelezőlapot, amiknek legtöbbje a Titanicot ábrázolta, amint befut a kikötőbe.
Jan ide igyekezett, mert azt is tudta, hogy innen, ugyancsak egy oldallépcső segítségével, feljuthat a külső sétafedélzetre, ahonnan már gyerekjáték elérni a csónakfedélzetet, s onnan a Hidat. Arról eleve letett, hogy kutasson Fleet után, hiszen biztos volt benne, − hogy a barátja nincsen a szállásán, elvégre, kötelessége őt is a Hídra szólítja.
Jan tehát amúgy indián módra, mint odahaza jól megtanulta, a lehető legkisebb feltűnéssel, összehúzódva, a „tedd magad apró verébbé” elv alapján csúszott, kúszott egyre hátrább, egyre távolabb azoktól, akiket a D fedélzetre irányítottak. Ideje is volt ennek az ügyeskedésnek, mert a csoportok meglódultak, s Jannak minden erejére szüksége volt, nehogy a nem kívánt irányba sodorják a mellette elhaladók.
− Kölyök, hé − ordított rá egy tengerész −, errefelé van a helyed!
− Megyek, csak várom a mamámat, itt van a kabinban! − kiáltotta vissza Jan, amikor a tengerész már-már nyúlt feléje. − Megy a mamám is!
− Sietni, igyekezni, nincsen sok idő! − ordította egy hang.
Még nagyobb lett a zavar, az izgalom, mint előzőleg, És ez kedvezett Jannak. Kabinajtótól kabinajtóig hátrált, és már úgy érezte, nem találja a keresett kis falépcsőt, vagy rosszul tájékozódott, mert egyik jól ismert vörösbarna kabinajtó a másik után sorakozott. Valaki egy táskát vágott a fejéhez, a következő pillanatban úgy oldalba lökték, hogy a lélegzete is elállt.
− Félre az útból, félre! − bömbölte egy tengerész a fülébe. − Mars innen, kölyök!
Jan hátravágta magát, hogy elkerülje a lökéseket, az ütéseket, s azt, hogy eltiporják.
− Vigyázzanak, lassabban!
− Emberek, gyerekek vannak itt!
− Hé, kíméletesebben!
− Az ördögbe az erőszakosokkal! Jan lehuppant.
Végső erőfeszítéssel tartotta fenn magát, szinte szemben azzal az eleven erővel, ami előre, egyre előbbre nyomakodott a szűk folyosón.
Minden irányból − az első és a magasabban fekvő fedélzetekről − erre szorították azokat, akiket a csónakokban akartak elhelyezni.
Amikor Jan lehuppant, fellélegzett. Elérte a keskeny, csinos, mahagónira fényezett lépcsőt.
Ilyesfélét érezhetett Monte Cristo gróf, amikor If várából elszabadulva hajóra emelték, vagySándor Mátyás, amikor megszökött börtönéből. Végre!
A távolból − vagy csak képzelte? − Mike matróz éles, hajókürtre emlékeztető hangját hallotta:
− Hol az a gyerek! Hol van?!
Elmosolyodott. No, Mike matróz, most kereshetsz!
Felbotorkált a lépcsőn, azzal a szándékkal, hogy a fordulónál továbbmegy, fel a sétafedélzetre. Drukkolt keveset, hogy a melléklépcső felső ajtaját bezárhatták, de bízott a szerencséjében. A fordulónál fénycsík világított a négyszögletes, piros szőnyegre.
Jan meglepődve látta, hogy a postahelyiségben dolgoznak. Éjszaka volt, lassan hajnal, és a posta nyitva van! A sötétbarna egyenruhás postások, egy idősebb főtiszt és egy fiatalabb tiszt, elmerülve munkálkodtak a hosszú asztalnál. Jan beköszönt:
− Jó estét!
Az idősebb postás felnézett, nevetett.
− Az ugyan már elmúlt, de sötétnek sötét van. Mit akarsz?
− Semmit − dadogta Jan, és elszontyolodott: ekkor vette észre, hogy a lépcső végén, amit a kiáradó fény jól megvilágított, a fedélzetre nyíló ajtó le van zárva. − Éppenséggel semmit. Azaz hogy valamit...
Most már az agya gyorsan kapcsolt.
Belépett a helyiségbe, amit bélyeg, ragacs, bélyegzőpárna szaga töltött meg, mint a világ bármely részén a postahelyiségeket.
Az idős postás elé állt. Az a szemüvege mellől felnézett.
− Talán segíteni jöttél? Elkelne. Látod, minden zsákban levél van, és a leveleknek el kell jutni acéljukhoz! Még akkor is, ha megállt a hajó. Nos?
Jan megint csak elmosolyodott. A barátságos postás jókedvre derítette.
− Nem azért jöttem, bácsi. Ismeri Murdock kapitányt? A postás megigazította szemüvegét
− Ismerem, adott már fel több levelet nálam.
−Ő a nagybátyám − nyelt nagyot, igen nagyot Jan. − Hívatott a Hídra. De nem tudok másként odajutni, csak errefelé.
És kimutatott az ajtón. A fiatal tiszt is felnézett. Eddig elmerült a levelek szortírozásában.
− Tele vannak a folyosók, mi? − és a főnökére tekintett. − A mentőcsónakokba irányítják az−utasok, egy részét
− Igen, igen, így van − bólogatott Jan„ − Ezért nem tudok feljutni a Hídra.
− Persze − mosolygott az idős postás − szeretnéd, ha kinyitnánk az ajtót?!
Jan biccentett.
− Igen.
− Megérted, hogy zárva van az ajtó! Éjszaka idején se könyvtár, se posta. De ha akarod,kivételesen felveszünk tőled levelet.
Jan nevetett.
− Már megírtam.
− Akkor ott van valamelyik zsákban. Majd a segítségünkre jövő Carpathia viszi el a zsákokat. Azért is csinálunk rendet. No, menj, a társam kinyitja az ajtót.
Jan meghajolt.
Az ajtónál a fiatal postás ráveregetett Jan vállára.
− Mondd meg a nagybátyádnak, hogy Dick Carters üdvözli.
− Ismeri?
− Meghiszem azt! Együtt szolgáltunk az Olympicon. Onnan jöttem át én is.
Kituszkolta az ajtón.
Túlélő gyermekek - az apjuk odaveszett
Jan tehát kijutott a hátsó sétafedélzetre, vagyis a B fedélzet végére. Innen már gyerekjáték feljutni a csónakfedélzetre.
A folyosók áporodottsága után jólesett a friss, éles levegő. A kabinokat, a
fedélzetsorok belső részét ellepte a füst, a korom, a gőz fojtó szaga. Akik ott tartózkodtak, észre sem vették már a levegőtlenséget. Áramkímélés miatt a szellőző berendezéseket, a ventilátorokat is leállították.
Jan nagyot lélegzett. De továbbindulni mégsem mert. Ahogy kihajolt a szélvédő mögül, két emeletsorral lejjebb látta a D fedélzetsornál a csónakokat. Három csónakot tudott jól kivenni. Mindegyikben ültek már, és még mindig tuszkoltak be egy-egy asszonyt, gyereket. Felette lábak dübörögtek, kiabálás, vezényszavak hangzottak:
− Tartsd!… Lassan ereszd!… Vigyázz!… Fékezd a darucsigákat!
Jan úgy döntött, hogy vár. Nem indul el, inkább behúzódott a bal oldali, nyitott feljáró alá. Félt,hogy észreveszik és leviszik a D fedélzetre, hogy berakják valamelyik csónakba! Miért ez a zenebona, csónakba tuszkolása embereknek, meg mindenféle kiabálás, rémüldözés, sírás-rívás, amikor útban van a segítő hajó, a Carpathia? Ezt Jan sehogyan sem értette. Megtapogatta az iránytűt, a helyén volt. Megigazította a bolcnis légpisztolyt, az is a helyén, az öves sportkabát alatt, a nadrágszíjnál volt. A napló meg a zsebben, illő helyen.Elhatározta, ha beírhatja a mai eseményeket, ezzel kezdi: „Életem legizgalmasabb napja, ilyen még egy nem lesz. ”
Árnyékok vetődtek a lejáróhoz. A lámpák és a csillagok fényében (a hold lejjebb szállt, és a felhők takarták) több férfi közeledett.
Jannak még a lélegzete is elállt.
Tengerészek voltak, felfelé tartottak a csónakfedélzetre.
Kettő közülük a lépcsőnél megállt. Az egyik a vasmarkú Mike matróz volt.
− Soha, komám, soha ilyen népség! − nevetett Mike. − Nyivákolnak, riadoznak, bőgnek,rimánkodnak! Volt köztük egy kölyök, az meglógott előlem!
Valamit mondott a másik, mert Mike újból nevetett.
− Mindegy, na! Gyújts rá! Nem szabad, de hát most vízözön! A hajónak se lett volna szabad nekimenni a jéghegynek! Van ott fent elég pasas, leeresztik a ladikokat, Mi meg szívjuk el a pipát!
Csendben maradtak. Jan érezte a dohányfüst csípős, nehéz szagát.
Idegességében már reszketni kezdett. Fázott, vagy csak türelmetlen volt? Már arra gondolt, hogy kiugrik a lépcső alól, és felvágtat a csónakfedélzetre, ahol elkeveredhet a sok ember, kürtő, szellőztető, csónakfelszerelés között. De végül is dobbantak a lábak, és a két tengerész továbbment. Nehéz lépteik alatt dobogott a vaslépcső.
Jan elől opakodott. Felnézett, majd megint lefelé. A csónakok már a vízen voltak. Jan elérzékenyedett: ének hallatszott az éjszakában. A zenekar is játszott.

Auld long syne…

Ugyanakkor boldogan vert a szíve. A hajón maradt. Minden kapitány a hajóján marad, és ez illik minden tengerészhez is! Murdock úr majd biztosan azt mondja: „Na, fiam, stramm legény vagy, méltó arra, hogy közénk kerülj!”Biztosan ezt fogja mondani, ábrándozott Jan, amikor a magasból elnézte a csónakokat, és hallgatta a búcsú dalát, ami oly szívhez szólóan hangzik még annak is, aki nem akarja, hogy fájjon a szíve a búcsútól…
Jan nem akarta.
A mentőhajó Carpathia kapitánya és tisztjei
Jan azt akarta, hogy bátor legyen, hogy elmondhassa majd odahaza: félt az ördög, de nem én!Mitől féltem volna? Attól a kis léktől, amit kapott a hajó? Vagy attól, hogy elterjedt a hír,süllyedünk?… Pedig nem azt mondta mindenki, hogy nem süllyedhetünk el? Még az öreg, nagy szakállú parancsnok is, aki letagadta a jéghegyeket Murdock úr, a helyettes előtt. Igaz, Murdock úr félt a jéghegyektől − vélte Jan a csónakokat nézegetve −, félt, mert különben nem tagadták volna előtte két hajó jégveszélyt jelző hírét!… De ha Murdock úr félt?… Itt Jan nem folytatta tovább elmélkedését.
Murdock úr! Valóban ideje lenne már megmutatnia magát, hogy komolyan vette a nagy emberhívását, és nem viselkedett méltatlanul. Főleg tengerészhez méltatlanul.
Még elnézte egy ideig a távolodó csónakokat, a lengő, libegő fénypontocskákat.
Most már megláthatja akár Mike is − gondolta.
Kibújt a lépcső alól. Egy kéz nehezedett a vállára.
− Hahó, Fiókcápa!
Fleet volt, a derék, kedves Fleet.
Jan megfogta a kérges, kemény kezeket.
− Végre, Fleet úr! Már, azt hittem, hogy elvesztettem!
Fleet nevetett.
− Én is azt hittem! Hanem te jól megcsináltad! Ha nincsen Murdock kapitány, most ott…nézzed, amott ni, ladikáznék! Ő szólított ki az egyik bárkából, hogy keresselek meg!
− Nem akartam elmenni − dadogta Jan. − Inkább elbújtam…
− Elég baj, Fiókcápa! Így azután most együtt leshetjük, mikor kap be nagybátyád, az igazi cápa!
Ezzel intett:
− Gyerünk a Hídra! Jelentkezni!
A csónakfedélzeten még nyüzsögtek az emberek. Tengerészek, férfiutasok, akik a csónakok vízre eresztésénél segédkeztek. Jan meglátta vasöklű ellenfelét, Mike matrózt, az pedig ugyanakkor Jant. Mike tátott szájjal bámult a gyerekre és a mellette haladó tengerészre.
− Ez itt a barátom! − kiáltott a csodálkozó tengerészre −, megyünk a Hídra, ahol várnak!
Mike egy szót sem szólt, csak a szemét meresztgette, mint aki kísértetet lát.
A Hídnál az őr a csónakfedélzet túlsó oldalára, az első kémény elé mutatott.
− A marconistáknál találjátok. De ügyeljetek, mert harap.
A szikratávíró-állomás deszkaajtaja nyitva volt. Előbb Fleet, azután Jan nézett be az üvegen. Bride is, Phillips is a ládán ült, kezük a kopogtatót mozgatta. Murdock mögöttük állt, elmerülve, mint aki máshonnan nem várhat már segítséget, egyedül csak az akkori idők nagy találmányától, a Marconi-készüléktől.
S. O. S. Titanic!
Mentsétek meg lelkeinket!
Túlélők a Carpathia fedélzetén
Ennyi minden történt Jannal, amíg megvalósíthatta vágyát: jelentkezni Murdock kapitánynál, és amíg újból viszontláthatta másik barátját, Karold Bride távírászt?
Hogy a zordon, rideg embernek kikiáltott, előkelősködéshez nem szokott, valóban nyers Murdock mennyire nagy jellem volt, más se bizonyítja jobban, mint az, hogy élete, szolgálata legsúlyosabb pillanatában, amikor tudottá vált, hogy a hajó legsúlyosabb ütését kapta, képes volt egy gyerekkel törődni.
− Nagy baj, hogy a hajón maradtál, fiam − mondta a parancsnokhelyettes, amikor Jan
őszintén bevallotta bűnét. − Itt nem maradhatsz! Édesanyád van, és az édesanyád vár! Kell, hogy az ő kívánsága megvalósuljon.
Gyufa lobbant. Phillips meggyújtott egy, majd még egy mécsest.
− Itt már tennivaló nincsen − nézett gyorsan körül a kapitány, és elővette zsebóráját. − Se hangunk, Se szavunk többé! Ezért hát írják be, kérem, a naplóba: adás és vétel megszűnt az áram megszűntével, éjfél után egy óra huszonkét perckor.
− Igenis − suttogta csüggedten Phillips. Murdock kapitány a gyerek vállára tette a kezét.
− Gyere velem a Hídra. − Majd a férfiakra nézett: -Maguk is!
Valósággal kiszaladt a helyiségből. A többiek követték.
A Hídon már ott tartózkodott Smith parancsnok, Bruce kapitány, többen a tisztek közül, közöttük Lund hadnagy is. Lightholler és Lowe hiányzott. Ők már a szabadulás felé eveztek.
Riasztó, félelmetes látványt nyújtott a Híd.
Néhány karbidlámpa lobogott a gyenge szélfúvásban, több olajlámpás pislákolt, és − honnan,honnan nem − a felépítmény bal oldali bejárója felett egy bányászlámpa lengett.
Nem emberek, hanem kísértetek mozogtak a Hííd nyitott részén. Árnyékok, árnyak.
− Mit tegyünk?
Smith parancsnok hangja remegett. Az öreg ember láthatólag magához tért. Leszámolt mindennel. A megdöbbenést, a szégyent, a megalázást, a bukást felváltotta a teljes keserűség és a szomorúság. Tudta, hogy mindennek vége, Nemcsak az ő és a hajója életének, hanem mindazoknak is,akik itt maradtak. Erős akart lenni, nehezen ment. De azért ő is reménykedett. Ezt a reményt Murdockban vélte felfedezni. Közel lépett ahhoz az emberhez, aki iránt órákkal ezelőtt még megvetést, lenézést érzett.
− A Carpathia? Van újabb hír róla?
− Jön − válaszolta Murdock. − De…
− Ön is így gondolja?
− Így!
− Tehát?
− Mást nem tehetünk, mint ellenőriztetjük a mentőmellények és a mentőövek kiadását. Kérem,Sír, adja ki a parancsot a tiszteknek: hirdessék ki, hogy mindenki jöjjön a B, a C, a D fedélzetekre. Minden lámpást hozzanak ide. A legénység igyekezzen segíteni a legjobb tudása szerint. És közöljék,hogy a Carpathia közel van már!
Meglepő, de így igaz: aránylag nagy nyugalom uralkodott a hajón. A bárban, az étteremben szólt a zene. A Titanic muzsikusai a helyükön maradtak. A sötétben, a félhomályban tengerészek, hajószemélyzet csomagokat cipelt még elérhető raktárakból, és helyezett el biztonságosabb helyeken. Így kerültek a csónakfedélzetre a postazsákok százai, az utasok koffereinek tömegei is.
Voltak, akik ajtókból, padokból tutajokat szerkesztettek, abban a reményben, hogy ezek majd fenntartják őket. De az okosabbja ettől is elállt. Hogyan eresztik le erről az óriásról ezeket a tákolmányokat? Ha pedig süllyed a hajó, mindent maga alá szív, elnyel, mint óriásország óriástengerének óriás bálnája.
Mielőtt Murdock kapitány Jan sorsa felett döntött volna, belépett a Híd zárt részébe, a parancsnoki felépítménybe. Elemes zseblámpáját felgyújtotta, körülnézett. Halott volt a Híd. Minden műszer némán, mereven, értelmetlenül meredt a parancsnokhelyettesre. A két kronométer és a kettős kerekű kormányszerkezet küzdött még az életért. A kronométerek rendületlenül ketyegtek, a kormánykerekek lassan, komoran lendültek erre, amarra.
Murdock a műszerfalhoz lépett. Szokás szerint megnézte a légsúlymérőt, a biztonsági aneroidot,a külső hőmérőt, de főként a dőlésmérőt, ami a hajó kilengését vagy elhajlását jelzi. A tragédiabekövetkezte óta nem nézett erre az eszközre, szándékosan, mintegy elriasztva magától az újabb aggodalmat. Most megnézte, és azt látta, amit várt: a klinométer 25 fokos elhajlást mutatott. Ez az elhajlási fok még nem tragikus, ha a műszer viharban mutatja, mert kiadósabb orkán, hullámjárásidején előfordul a 35-38 fokos elhajlás is. De ha áll a hajó, akkor már a 25 fok is ijesztőnek mondható. A fokjelzőmutató remegése azt mutatta, hogy az elferdülés fokozódik.
Elérkezett tehát a Titanic ahhoz a ferdüléshez − állapította meg Murdock kapitány −, amikor még járni lehet a fedélzeteken, a folyosókon, de nem sokáig. Ugyanakkor megállapított még valamit:bámulatos, csodálatra méltó az utasok, a hajószemélyzet bátor viselkedése. A higgadtak, a józanok hatása alatt van az. egész hajó. A lehető legokosabb cselekedet volt eltávolítani a nőket, az időseket, a gyerekeket. A férfiak helytállnak magukért, és pontosan tudják: nincsen más hátra, mint várni − élet vagy halál! Az élet, ha jön a Carpathia, és a halál,ha késik. „Ha az utóbbi következik be, akkor a Titanic hőseire büszke lehet az emberiség!” − suttogta Murdock, ahogy kinézett a középablakon az előfedélzetre. Egy zsoltár dallamai szálltak fel a Hídra a zeneteremből.
A csónakfedélzet és a fedélzetsorok őrei nyugodtan szívhatták a pipát, a cigarettát − most már szabad volt ez is −, nem került sor sem verekedésre, öldöklésre, fejvesztett pánikra. Majd amikor Murdock elővette a feljegyzési blokkot, hallani lehetett alulról a kiáltásokat:
− Fel, fel a D-re, C-re, a B-re! Fel, fel!
− Mentőöveket, mentőmellényeket felvenni!
− Felvenni! Felvenni!
Murdock a felhajtható, vasúti kocsikban használt és onnan ismert asztallapra tette a vaskosblokk-könyvet. Gyorsan, remegő kézzel, a kézilámpa gyatra fényében írta a következőt:

Rostron kapitánynak a Carpathián
Kapitány, tudatom: amennyiben későn érkezik, a Titanic utasai felkészültek a búcsúra! Pániknak, embertelenségnek nyoma sincs. Várjuk a mentőhajót vagy a véget. Mindenki szeretteire és a hazájára gondol. Tragédiánk legyen biztató példa arra, hogy az utasszállítókon annyi mentőcsónakot helyezzenek el, amennyi alkalmas az utasok és a legénység elszállítására.
Isten legyen velünk, kapitány!
A Titanic
fedélzetén, 1912. április 15-én, éjfél után 1 óra 30 perckor, az Északi szélesség 45. fok 46. percén, Nyugati hosszúság 50. fok 14. percén.
Murdock kapitány,
másodparancsnok

A bajba jutottak kárpótlást kaptak
A papírlapot összehajtotta, s boríték helyett (hol is találhatott volna hamarjában?) − az egyik kormányos esőköpenyének csuklyájába tekerte. Kilépett a helyiségből. Alig telt el néhány perc, Smith Commodore a gyerekkel beszélgetett. Talán Jan volt az első gyerek, akit az öregember az egész út alatt most megszólított.
− Egyedül utaztál?! − hüledezett a commodore.
− Egyedül! Talán a kapitány bácsi nem így tett volna az én koromban?
Smith arcán mosoly jelent meg.
− Megtettem! Bombayből küldtek a szüleim Angliába. Így lettem tengerész. És így jutottam el ide…
Murdock kapitány megjelenésével a beszélgetés abbamaradt.
− Engedelmével, Sir − szólt fojtott hangon a másodparancsnok a parancsnokhoz −, kiadnék egy rendelkezést.
Felemelte a fiú állát.
− Tengerésznek vallod magadat?
− Igenis!
− Tudod, hogy a tengerész engedelmességgel tartozik parancsnokainak ?
− Tudom!
− Tehát szó nélkül engedelmeskedel?
Jan eltökélten mondta:
− Igenis!
Akár az eskü, úgy hangzott a fiú kijelentése. Éjszaka volt, süllyedőhajón, pislákoló lámpácskák halvány fényében, megnőtt árnyékok közepette, a Híd oldallejárójánál, ahol fenyegetően, komoran magasodtak a kémények, mint a kialudt vulkánok.
− Igenis! − ismételte Jan.
A parancsnokhelyettes elsőtiszt most odaintette Lund hadnagyot
− Lund, a gumitutajok még itt vannak. Egyet, a legkisebbiket azonnal vízre teszik! A többi három itt marad, végső esetre. A tatfedélzet kémdaruján leeresztik a tulajt, utána ön, továbbá Fleet matróz, még egy matróz és maga, Bride, elindul a tutajjal. Tud evezni, Bride?
A meglepődött, meghökkent távírász dadogott: −Igen… természetesen… igen, uram… ű
Lund kihúzta magát.
− Sir, engedje meg, hogy itt maradjak. A commodore mellett a helyem, Sir, és…
Murdock valósággal rákiáltott:
− Egy szót se! Ön a legfiatalabb köztünk, valósággal gyerek! Megy! Önök is mennek! Nincs idő a vitatkozásra! Remélem, Sir, helybenhagyja intézkedésemet! Egy gyerek itt maradt köztünk, de tovább nem maradhat!
Smith Commodore elismerően bólogatott.
− Mindent helyeslek, kapitány!
− Siessenek!
Murdock Lundhoz hajolt.
− Igyekezzen minél előbb eltávolodni a hajótól! Isten önnel! − Hangosan folytatta: − Az irány:dél-délkelet.
Jan közbeszólt:
− Van nálam iránytű!
Murdock újból − ezúttal utoljára − magához húzta a fiút.
− Derék dolog, Lund hadnagy használni fogja. Most pedig add ide a kezedet, szorítsuk meg egymásét.
Jan megszorította. Úgy érezte, hogy hősi cselekedet részese, s ebben nem is tévedett. Meglepődve tapasztalta, hogy sírás fojtogatja a torkát, amit nagyon, de nagyon szégyellt. Hang se jött ki a torkán, amikor köszönnie kellett volna.
Ködfátyolon át látta, hogy Murdock kezet fog Bride távírásszal, Fleet tengerésszel s még egy emberrel. Aztán elővesz valamit, amit átad Lund hadnagynak. Lund tiszteleg, és megfogja Jan kezét.
− Gyerünk!
Murdock kiabál:
− Clive csónakmester, azonnal tegyék vízre a kisebbik gumitutajt! Pokrócokat, innivalót is tegyenek bele!
Lebotorkál a vaslépcsőn, odalent megáll és visszanéz. Szeretné még meglátni a bálnavadász-kapitányt, de ahogy feltekint, a ködösség tovább tart. Ó, nyögi magában, de fogja szégyellni majd Bostonban, ha ide ér kalandjainak elbeszélésénél! Nem tudott visszanézni, mint az illik az igaz,egymástól örökre elvált tengerészektől!
Helyette − maga sem érti, miként − artikulálatlan, kétségbeesett kiáltás tör ki belőle:
− Kapitány úr, drága kapitány úr!
Jan megtántorodott.
Fleet erős, Mike vaskemény ökleihez méltó keze kapta el. Megszédült.
− Emelje fel! Bírja vinni?
Lund segítette Fleet vállára.
− De mennyire!
− Gyerünk!
− Kimerült a kölyök − lihegte szaladás közben Fleet. - Csuda rendes kis fickó! Hiába, aludni kellene az ilyen gyereknek.
Lund, Bride, Fleet, több matróz, Clive csónakmester társaságában átrohant a csónakfedélzeten,onnan le még két fedélzetsoron a tatfedélzetre.
Nem ment könnyen.
Ugyanakkor jöttek felfelé azok, akiket a parancs a felső fedélzetsorokra szólított.
− Félre, félre az útból!
− Megőrültetek, mit akartok? -” Hová szaladnak?
− Félre, félre!
− Ne lökdösődjetek, nincs értelme!
− Nem látjátok, gyereket visznek!
− Pokolba a gyerekkel! Mit keres itten?
− Fogd be a szádat!
− Te fogd be!
− Hé, őrség, lökjétek félre ezeket a fickókat!
− Emberek, térjetek magatokhoz! Gyereket visznek! − Nyugalom, hé, nyugalom! Van itt baj úgyis elég!
A derék Fleet csetlett-botlott, de vitte Jant elszántan, nekikeseredve, mint aki tudja: elérkezett azidő, amikor már nincsen tovább. Mellette Bride rohant, időnként segítve, húzva, vonszolva, felfelé rohanókat félretaszítva érthető zavarodottsággal, maga sem gondolva át, mi is történt. Annyira meglepődött Murdock kapitány rendelkezésén, hogy képtelen volt felfogni a. valóságot. Még csak kezet sem fogott Phillips főtávírásszal, a főnökévél! Miért, miként esett rá a választás, hogy a gumitutajon elhagyja a hajót? Murdock kapitány egyszerre csak rámutatott: maga is megy… és Bride ezt tudomásul vette. Bride csak lassan kezdett eszmélni arra, hogy elszabadulását a hajóról Jannak köszönheti.
A tatfedélzeten már Clive, a csónakmester vette át a vezénylést. Jant − pokrócokba bagyulálva − letették az egyik szellőzőláda fedelére. Előkerült egy darab sajt, egy darab kenyér, egy kulacs víz.
− Egyél, Fiókcápa, tömd magadat − buzdította Fleet −, az a bajod, hogy éhes is vagy, álmos is. De ha eszel, akkor elmúlik az álmosságod. Majd a tutajon ehetsz!
− Szégyellem magamat − nyögte Jan.
− Sohase szégyelld − szólt közbe Harold Bride, aki átvette Fleet helyét. − Áldd inkább jó sorsodat, hogy így mehetünk a Carpathia elé.
Elhallgattak. Jan felkönyökölt, kimeredt szemmel figyelt.
Sötét volt még, talán még sötétebb, mint egy órával ezelőtt. De látni mégis lehetett. A szem igen gyorsan idomul a megváltozott helyzethez. Jan most tapasztalta, mennyire igaza van az apjának, aki szenvedélyes vadász, és gyakran hangoztatta: sötétben is jól látni, csak lusták vagyunk hozzá és kényelmesek. Nos, alig néhány lámpás s libegve égő karbidlámpa világánál is elnézhette az emberek gyors munkáját, a legszokatlanabb munkát, amiben még a tengerészek is ritkán részesülnek. Itt, a tatfedélzeten, az egyik rakodónyílás tetején voltak elhelyezve az úgynevezett gumitutajok,amit a hajó biztonsági szolgálata gondozott. Három nagyobb, egy kisebb tutaj várt arra, hogy elővegyék, ha éppen szükséges. A kis tutaj vízretételét Murdock kapitány elrendelte, amit gyorsan, ügyesen intéztek Clive csónakmester emberei. A többi három, mint felfújt elefántok, a végső esetben kerülnek majd elmozdításra: sebesülteknek s még azoknak az időseknek a mentésére, akik nem fértek a csónakokba, vagy nem akarták elhagyni a hajót, bízva a Carpathia jöttében.
− Emeljétek! − rendelkezett Clive mester. − Ide, ide, legények! Karikákat, kampókat igazítsd!
− Igazítsd ám, de elakadt, az angyalát! Nemcsak maga nem lát, de én se látok!
− Fogd a szád, Joe, mert odarúgok!
− No hiszen! Más se kell még, bootsman! Ilyenkor már vissza lehet rúgni!
− Nono, Joe, nono!
− Hát csak úgy mondtam, bootsman!
− Azért, Joe, mert különben…
Lund hadnagy nem szólt közbe. Lund magába mélyedten állt a darukarnál, nekitámaszkodva a tartórúdnak. Legalább annyira szégyellte magát, mint az előbb Jan a szédülését, a tehetetlenségét. Amikor a csónakban volt, valóban menekülni akart a Títanicról. Utána, hogy lelepleződött a gyávasága, megdöbbentette az aljas tett. Ennyit ér Harry Lund, a londoni úri társaság kedvence, a dédelgetett tengerészficsúr? Még az apró Bruce kapitány is úgy nézett rá, mint a szörnyszülöttre. Egyedül a jó öreg Smith bizalma nem rendült meg benne. És hogy megkapta a távozás parancsát, Lund tudta, érezte: az öreg ember miatt kapta. A „bálnavadász” szíve nem rajta esett meg, nem neki, Harry Lund hadnagy úrnak akart kedvezni, hanem az összehullt, halálra ítélt parancsnoknak. Ő volt a kedvenc, a „Lund fiam”, aki nélkül lépni sem tudott. Murdock annak az embernek szerzett. Így örömöt, aki -.
még abban az esetben sem hagyhatja el a hajót ha idejében megérkezik, a Carpathia!
Mindenki, az utolsó ember is elhagyja majd a Titanicot, de Smith commodore nem. Ő a hídon marad, és várja a hajó végső tusáját… Valósággal felriadt.
− Mr. Lund!
− Tessék?… Tessék, csónakmester!
− A tutaj vízen, uram! Fleet matróz tartja. Kérem, uram…
A bootsman Lund szemébe nézett. A felemelt lámpa világánál Lund úgy érezte, hogy ez az ember is tud mindent. Talán éppen látta, amikor a parancsnokhelyettes kiparancsolta a kutterből.
− Nem szeretném, ha azt hinné, hogy szököm.
− Mr. Murdock parancsolta, uram! Ott voltam.
− Köszönöm.
− Szolgálatára, uram! Jó utat!
− Köszönöm.
Lund lenézett a mélybe. Fénypontocskát látott odalent libegni.
− Előbb vigyék a gyereket! − rendelkezett. − Ki vállalkozik rá?
Bride lépett melléje.
− Majd én. Jan, gyere ide!
Harold Bride fellépett a hullámvédre. Ügyes tornász volt, jó futballista, jó nyújtós, elég jó kötélmászó is.
− Gyere utánam, Jan! Tudod, csakúgy, mintha a Black-burn Rowersben gólt lőnél! Látsz valamit?
− Nem sokat − nyögte Jan.
− Hát csak gyere, és amikor érzed a nyakamat, ülj bele, mintha lovagolnál. Azután csak ereszkedj utánam. De a kötelet ne engedd el!
− Igenis, Bride úr!
Lentről felhallatszott egy öblös hang:
− Ne félj, Fiókcápa! Itt vagyok, várlak!
Jan valóban félt. A mélység, az ismeretlen, a hajó különböző részeiből elhallatszó kiáltások, a fellobbanó fények, a tenger zúgása s annak a lassú, de egyre gyorsabb feleszmélésnek a tudata, hogy valami irtózatos történésnek a részese ő… mind, mind alkalmas volt arra,hogy megijedjen. De sokszor is olvasott kedvenc könyveiben ilyesféle jelenetet, szökést, menekülést vagy hasonlót, amikor a hős kabinablakból, fedélzetről, hajóorrból horgonyláncon, hajótatról kormánysodronyon leereszkedik a mentőcsónakba, vagy ugyanígy, mint ő, tutajra. Mennyire egyszerűen ment ott minden… ebben az esetben annál kevésbé!
Az érdes, kemény, szálkás darukötél tépte, marta a tenyerét. Mert hiába kiáltott rá a jó Bride, hogy ne fogja görcsösen, kétségbeesetten a kötelet, csak könnyedén, lazán, s a súlyt az ő, Bride nyakára helyezze. Hiába! Jan megbűvölten kapaszkodott, szédült, rettegett. És sehogyan sem akart véget érni ez a kapaszkodás.
De mégis véget ért. Fleet hangja egészen közelről hallatszott:
− Vigyázni, tiszt úr, várni, várni, ne lépjen. − Majd: - Most! Gyorsan! Alatta vagyunk!
Az Atlanti-óceán azért csak óceán, még akkor is, ha szélcsend van. Ami a hajó magasáról tükörsimának tűnik, az a víz színén mégsem mondható annak. Fleet minden erejére, ügyességére szükség volt, hogy a sötétben, a hajó elferdült tatoldala alatt megtartsa a tutajt, lazítani, feszíteni tudja a leeresztő köteleket, ahogy és amennyire a helyzet kívánta.
− Na, Fiókcápa, most már bekaptalak!
A tengerész egészséges derűje, soha nem csüggedő bizalma Janban megnyugvást keltett. Behunyta a szemét, amikor érezte, hogy fogják, és amikor Fleet hangja a füle mellett dudált:
− Jöhet a következő!
an megnyugodva nagyot sóhajtott. Igen erős hűvösséget érzett és a tenger sós, keserű, halszagú, nehéz, jódos illatát. Felnézett. Egy lámpa világított mellette, pokrócokat, evezőket látott, zsákfélét, léces fenékdeszkát magaalatt, és igen, közel, talán karnyújtásnyira csillogó, olajos vizet. És odébb otromba feketeséget, a hajó oldalát. Majd lábakat, Lund és egy tengerész lábát
Fentről szócsövön kiáltottak:
− Engedd ki a kampót! Igyekezz elszakadni a hajótól! Lund, Bride, Fleet és új társuk, aki nemvolt más, mint a vasöklű Mike, akit Clive küldött utánuk, evezőt ragadott.
− Lökd el!
− Hé, lökd el!
− Vigyázz, beszív a hajó!
− Szentségit, vigyázz!
Jan hirtelen émelyegni kezdett. Ez lenne a tengeribetegség? A tutaj erre-amarra lendült, mintha megveszekedett volna.
− Húzd meg az evezőt! Teljes erővel! Húzd meg! Hideg, jeges víz csapott az arcába.
Valaki pokrócot dobott rá. És Jan úgy összehúzódott alatta, mint a sün a vackában. Erezte, hogy rángatódzik alatta a léces fenékdeszka, s vonaglik az egész felpuffasztott gumitákolmány, amit tutajnak hívnak. Ujjai görcsösen szorították az iránytűt, amit át akart adni a hadnagynak, de nem volt ereje hozzá.
− Emberek, egyszerre!
− Eeeeggggy! Keeettttő! Eeeeggggy, keeettttő!
Egyre egyenletesebben csapódtak az evezők, egyre egyenletesebben haladt a tutaj.
Talán negyedóra is eltelt, amikor Jan kinézett a pokróc alól. A lámpás ott világított előtte, a lábánál. Most már jól látott.
A középen feküdt, jobbról és balról ketten-ketten eveztek. Jobbról Lund és Fleet, balról Mike ésHarold Bride küzdött a vízzel és a tutaj otrombaságával.
Jan hátrafordult.
Mögöttük ott volt a hajó, hatalmas hegy vagy sziget a tenger közepén.
A víz színéről még nagyobbnak tűnt a halálra ítélt óriás, a világ legnagyobb hajója. Szörnyűségesen nagynak. Az éjszaka feketeségét lassan felváltotta a közelgő hajnal szürkesége, ködös, formát eltorzító derengése. Jan később is úgy emlékezett erre a látványra, mintha hatalmas hegy emelkedett volna ki a tengerből, a hegyen lámpások világítottak vagy imbolyogtak, s a hegy tetejéről különös várkastély (kémények, árbocok) nézett szembe az óceánnal.
− Kinél van óra? − kérdezte nyögve, lihegve Lund hadnagy. − Elfelejtettem magamhoz venni.
− Nálam van − szólt át Bride Jan feje fölött. − Megnézzem?
− Ráérünk, most csak távolodjunk. Jan közbeszólt:
− Itt az iránytű! Tessék!
− Jót van, add ide! Siessünk!
− Jön az a hajó? − kérdezte Mike, aki mutatta a közömböst, de annál inkább csodálkozott, hogy összetalálkozott megint a gyerekkel.
− Jön hát − így Fleet −, de mi eléje megyünk üdvözölni. Mike nevetett. Lund és Bride elmosolyodott. Végre!
− Siessünk − csapott Lund még erősebben a vízbe. − Ezt a parancsot kaptam! Most nézze meg az órát!
Bride előcibálta a zsebóráját. A fény felé tartotta.
− Kettő múlt tíz perccel.
− Köszönöm. Húzzuk. Hátratekintett. És felkiáltott:
− Úristen! Nézzék!
Megállt a kezükben az evező. Jan nyöszörögni kezdett. Mike szájából kiesett a pipa, ami ugyan már nem égett, de mégis pipa volt. Fleet keresztet vetett, először az életében. A tengeri hajnal fényei, most bukkantak fel. Opálos derengés támadt nagy hirtelen. Ami közel volt − sötétebbnek tűnt, mint ami távolabb látszott.
Lehettek talán egy kilométerre a hajótól, a húszperces evezés kínlódása után.
A Titanic oldalt fordult!
Majd megbillent az eleje, és akár a süllyedő játékhajó a kádban, az eleje merülni kezdett. Az előárboc − a kosárral, ahol nemrégen még Jan tanyázott − imbolyogni kezdett, elfordult,majd messzire hallható ágyúdurranással eltörött!
− Az árboc! − üvöltötte Fleet.
Kidöntött erdei szálfaként előrebukott az árboc, és sustorogva a tengerbe vágódott.
Emberek százainak kiáltását, visítását, üvöltését hallhatták a tutaj utasai!
Kivétel nélkül mindnyájan tudták, hogy elérkezett a vég!
Jan kidülledt szemekkel, lélegzetét visszatartva meredt a borzalmas látványra.
− Evezni, evezni, a teremtésit! − hörögte, nyögte, sírta, bömbölte a hadnagy. − Evezni, avakapátokat! Beszívnak a hullámok! Evezni!
Négy nekivadult, a látottaktól megőrült ember csapott a vízbe a létező legügyetlenebb evezőkkel.
Hideg volt, a tutaj elejéről átvágódó és az evezőkről lepergő víz átnedvesítette őket, de mégis:az arcukról, homlokukról patakokban ömlött a veríték, az izzadság.
− Süllyednek!
− Végük!
− Nincsen tovább!
− Sehol a Carpathia!
Mint az eszelősök, összevissza kiabáltak. Jan minden ízében remegett. Rázta a kétségbeesésláza, a rettegés, a félelem.
− Mentsük meg őket! Mentsük meg! Bride bácsi, Fleet bácsi, mentsük meg!
− Evezzetek! − hörögte Lund, ki talán életében először érzett felelősséget, kötelességet a társai iránt. − Evezzetek!
Közben hátrakapkodták a fejüket, mert nem is tehettek másként.
Az óriás hajó fara lassan, kísérteties lassúsággal, az eltelő percek lomhaságával emelkedni kezdett. Az orra mind mélyebbre bukott.
A talány még itt is talány maradt: amilyen lassan végzett a halálos seb a hajóval, a létező legnagyobb lék, amit valaha hajó kapott, annyira nehezen adta meg magát a Titanic a halálsóhaj öt percében. Mert ennyi ideig tartott az óriás hattyúdala. Öt percig!
Bride, Lund, Fleet, Mike és Jan a tanú erre.
Az előárboc kidőlését követte előbb az egyik, majd a másik kémény kibillenése, lezuhanása. A középső kettő a helyén maradt.
Egyik borzalmas robaj a másikat követte.
Vulkánok feltörése idéz elő olyan morajt, mint ami akkor hangzott, legalább két percen keresztül, amikor leszakadtak a gépek, motorok, kazánok.
Dübörgés, robaj, csattogás, ágyúlövésnél erősebb durranások hallatszottak!
− Leszakadtak a gépek! − kiáltotta Lund, és érezte, hogy falfehér lett.
Mit élnek át azok, ha ugyan még élnek és állni, ülni vagy feküdni tudnak, akik életben vannak?!
A Commodore! − villant át Lund agyán. − És Murdock kapitány, aki végre is jót tett vele!
Phillips! − idézte Bride, főnöke derűs arcát.
Banks, aki valahol elkeveredett a fedélzeteken, és az őrség átadása óta nem látta Fleet.
A gyémántkereskedők! − gondolt Jan a kabintársaira, maga se tudta, miért éppen rájuk.
De a következő pillanatban összeszorult a gyerekszív.
A bálnavadász!
− Kapitány úr! − kiáltotta a gyerek, és felugrott. − Kapitány úr!
Ha Bride nem kapja el, beleveti magát a tengerbe.
− Hagyjanak, hagyjanak! Kapitány úr!
Bride magához húzta. Átölelte. Nyugtatta. Ugyanígy tett a jelzőmatróz is.
− No, no, Fiókcápa − hörögte elfojtott, rekedt, gyanúsan tompa hangon Fleet. − No, no! − De ennél többet nem tudott mondani.
Talán Mike volt az egyetlen, aki az első rémület után úgy fogta fel a hajó végső haláltusáját, mint amin változtatni úgysem lehet. Nem lehet, és milyen szerencse, hogy ő , Bobby Mike, belfasti tegerész, Clive úr jóvoltából megmenekül! Az ám, Clive úr − mosolyodott el Mike −, de sokszor is leszidta: „Te pipás disznó, már megint lopod a napot, te belfasti nagyszájú!” És lám, most majd őt áldhatja egész életében!
− Tovább, gyerünk tovább! − lihegte megint Lund. És beletúrtak a Vízbe.
− Gyerünk, gyerünk!
Hol az egyik, hol a másik kapta hátra a fejét.
De nem sokkal jutottak már tovább.
Hirtelen lángcsóva vágott fel a hajóból. Pontosan a negyedik kémény helyén. Feltört az égre.Korom és füst követte. A láng messzire világított.
Lund, aki felállt az imbolygó alkotmányon, a távolban mintha csónakot látott volna.
És kisebb-nagyobb jéghegyeket körülöttük!
Jég, jég, jég, a gyilkos jég!
Ezért késik a Carpathia!
Bride éppen azt mondta:
− Mr. Lund, pontosan két óra húsz perc az idő!
Lund a hajó felé mutatott. Mindnyájan arra néztek. Az óriás lassan felágaskodott… és így maradt néhány másodpercig. Tatja magasan a levegőbe emelkedett, jól lehetett látni a hatalmas kormánylapátot, pedig mégéjszaka volt. De a lángok még egyre törtek kifelé a kéményen.
Ekkor roppant ketté a hátsó árboc. Mint az ostor vágott végig a csónakfedélzeten! A két kémény is kidőlt. A lángok helyett most a tátongó űrből szikrák tömege szállt felfelé. Ugyan mi éghetett ily rettenetesen ott, ahol órák óta csak víz volt?!
− A szénraktár, öngyulladás − mondta inkább magának Lund, elhűlve a látottaktól.
− Úristen legyen nekik irgalmas! − nyögte Mike, és kiesett a szájából a pipa.
Úgy vélték, hogy hangokat hallanak, halálkiáltását embereknek a halálhajóról!
És ekkor a Titanic megindult lefelé.
Bugyborékolva, fortyogva, morogva, dübörögve, de olyan lassan, olyan nyugodtan, olyan szabályosan belesimulva minden időkre elemébe, hogy a tutaj utasai azt hitték, rosszul látnak. Fantasztikus nagyságú szökőkút jelezte, hogy a hajótat is eltűnt az óceánban.
A Titanic elsüllyedt!
Ott, ahol eltűnt, nagyot pöffent az óceán.
A tutaj hirtelen rohanni kezdett.
− Kapaszkodni!
Fleet és Bride elkapta Jant, egyben másik kezükkel a fenékdeszkák között kifeszített kapaszkodó hurkokat is.
A szívó űr megmutatta hatását és azt, mennyire jogos volt Murdock kapitány parancsa: minél távolabb a hajótól! Murdock kapitány sokat, nagyon sokat tudott.
− Kapaszkodni!
Előbb a mélybe lendült a tutaj, majd felfelé törtetett, mintha motorbárka húzta volna, csak sokkal gyorsabban. Átcsaptak a hullámok, s kiadós erőre volt szükség, hogy ne sodorja le a három tengerészt és a gyereket.
− Fogjátok a gyereket! Fogjátok!
Jan is kapaszkodott. Vadul markolt egy kart, még kiáltani sem mert. Azután, ahogy előre rohant a tutaj, úgy vágtatott visszafelé. Végül lebegve megállt. Eltűnt mind a négy evezőés a lámpás is. De ők rajta maradtak. Vizesen, átázva, fagyoskodva a dermesztő hidegben.
A közelükben egy jéghegy fehérlett. Jóval távolabb − a messzeségben − mintha tárgyak úsztak volna feketén, komoran.
− Élünk − nyögte Lund hadnagy, és sírni kezdett. Csend volt az óceánon.
A Carpathia talált rájuk a helyszínre érkezés perceiben, hajnali négy órakor, amikor még félhomály uralkodott. Ekkor már felhők borították az eget. A Cunard-hajó fényszórói szünet nélkül pásztázták az óceánt, s sikerült még egy tutajt találni hét utassal, akik elmondták, hogy tizenöten voltak a tutajon, de a felkapaszkodók felborították, s így maradtak meg heten, csonttá fagyva, akárcsak Lund hadnagyék. A két tutaj megmentettjeit a Carpathia magyar orvosa, Lengyel Árpád vette gondozásba. Kórházhajó lett a Cunard-gőzösből. A megmentett kutterek és mentőcsónakok átfagyott, idegileg kimerült utasai százával feküdtek a kabinokban, a kabinfolyosókon, pokrócokba,vitorlazsákokba, szőnyegekbe bagyulálva.
A hajó lassan, egyre szűkülő ívben körözött a tragédia színhelyén. Thomas Cottam, a marconista szünet nélkül működtette készülékét:
− Halló, Cap Race!… Halló, Cap Race… Itt a Carpathia! Itt a Carpathia!… Kérem adja tovább,adja tovább: most vettem a Californian Leyland Line-hajó szikratávíróját. A hajó tudatja: egész éjjelállt, jelzőállomását nem működtette!… A távolból rakétafényeket észlelt, tűzijátéknak vélte!… Halló,Cap Race!… Halló!… Kérem, jegyezzék: kiegészítem a megmentettek jegyzékét: Harry Lund hadnagy, aki magával hozta a Titanic búcsúüdvözletét… Harold Bride távírász… John Fleet jelzőmatróz… Bobby Mike fedélzetmatróz… Jan Kovalce tizenegy éves, lakóhelye Boston… A második tutaj megmentettjeinek névsorát rövidesen közlöm,.. Halló, Cap Race!… Halló, Cap Race!… Kérem, tartsa a kapcsolatot!…Halló!… Itt a Carpathia!…
Az utolsó Titanic-túlélő: 98 évesen hunyt el

Dudálva, szirénázva, gőzsípját gyakran megszólaltatva úszott a Titanic kétezerötszáz méter mély sírja felett az óceán Kék Szalagját változatlanul magáénak valló Cunard társaság gőzöse.

Vége