2015. november 25., szerda

Hová tűnt a katonatiszt?... (23)

...avagy a nagy háború apró csodái

Szerkesztette: Cseke Gábor


Balogh Rudolf fotója
Szeptember hó 2-án (szombat). Korán keltünk fel, egy huszárral a jelentést elküldtem s további parancsot várva megfigyeltem a környéket. Egy járőrünkkel találkoztam, mely a La-Pudusra ment; Moglaneştinél ellenséges oszlopok ereszkedtek le a műút felé, tüzérségünk tüze szétszórta őket, úgy látszik, hogy a csemege nem tetszik nekik.
7 órakor parancsot kaptam a bevonulásra. Századunk a Hévíz melletti Bánffy fürdőtelepnél van, fönt a tetőn egy táboriőrs, kint pedig számos járőr. Erőink igen szórványosan vannak felállítva, mindenik a levegőben lóg. Hévíz előtt a 29-esek vannak, itt már drótkerítés van, de ez nem sokat ér, mert az oláhok nem erre jönnek; Gyergyóremete felé a 17-esek vannak...
Szeptember 3-án (vasárnap). Éjfél után tüzérségünk hevesen tüzelt, kézifegyverek is ropogtak; a fenevadak előretörtek, de gyorsan el is hurcolkodtak; ott merészek csak, a hol senkit sem sejtenek, de hamarosan elosonnak, ahol valami van.
Reggel teljes csend, a déli órákban enyhe ágyúzás, különben nyugalom van egész napon át. -
Igen szép idő van, lovaink a Fürdőtelep mellett a fákhoz vannak kötve, mi magunk a napon sütkérezünk; a tiszt urak a kastély emeletén laknak, a szobák szép bútorokkal vannak tele, minden tiszt úr külön szobát rendeztet be magának, csak az őrnagy úr maradt a földszinten, egy kis kamrában csináltatott magának szénából fekhelyet, nappal általában kint van. Az ebédlő az emeleten, az erkélyen van, igen szép hely, ott jól lehet enni.
A fürdő két részre van osztva: urak és hölgyek számára; most is ilyen féle beosztás mellett marad, de az egyikre ez van írva: „Csak tiszt uraknak, legénységi egyéneknek itt tilos fürdeni!", a másik a legénységi fürdő. A régi, állott vizet kieresztettük, a forrás oly erős, hogy a víz hamarosan megnő. A társaság naponta megfürdik; mivel a legénység a női oldalon fürdik, ezeknek fürdőruháit használja, egész jól fest a pongyola a huszáron is. (Bánhegyesi Imre: m. kir. szabadkai 4. honvéd huszárezredbeli tiszthelyettes harctéri feljegyzései. Kézirat)


Holtmaros népe a sarju szárítással és sarjubetakaritással volt épen elfoglalva augusztus végén, a kellemesen nyárias időben. Felülről már szállította a vonat a menekülőket. „Holtmaros" vasúti megállónál a vonat egyik menekülő utasa látva a mezőn szorgalmasan sarjuval dolgozó néhány holtmarosi munkást, sajnálkozva jegyezte meg: „Szegények! miért dolgoznak; hiszen pár nap múlva nekik is el kell menekülni és mindent itt hagynak!”
A jóslat beteljesedett. „Holtmaros" megálló vasúti őre értesítést kapott felsőségétől, hogy családja csomagoljon és legyen készen a bekövetkezhető menekülésre, innen terjedt el a hir a községbe, hogy menekülni kell. Jöttek a paphoz a hívek és aggódva kérdezték: igaz-e? Habár magam is aggódtam és semmi bizonyosat nem tudtam, bátorítottam őket és azt mondtam nekik, hogy sem a közigazgatási hatóságtól, sem saját egyházi felsőségemtől semmiféle értesítést nem kaptam; tehát alig hihető, hogy menekülni kellene. De megnyugtatni az embereket nem bírtam...
Éjjelenként sok vonat járt. Azt hittük katonákat visznek a Román határhoz. Később jöttünk rá, hogy ... menekülőket hoztak le.
Az 1916. év augusztus 28-án megkérdeztem a marosvécsi postamesternőt (: M. vécsi nyugalmazott pap Tiszteletes Péterffy Ferenc úr leányát Bartha Jánosné Péterffy Marika ő nagyságát:) Mit tud a helyzetről? Vesznek e fel a postára postaküldeményeket? Tőle ez a válasz jött: „Kedves Tiszteletes úr! Semmi postaküldeményt nem veszünk fel – a baj ugy látszik óriási. Borszék már nem a mienk. Tölgyesről is mindenki elment. Hévíztől se messze vannak; még az éjjel is bekövetkezhetik a mi katastrófánk; a jó Isten legyen velünk tiszteletteljes üdv. Bartháné." Habár ezen értesülés – a mint az események igazolják – nem volt alap nélküli, a hatóság még ekkor se intézkedett és épen azért magam se adtam elég hitelt ez értesítésnek és a benne foglaltakat csak könyelmü emberektől származó rémhíreknek képzeltem. Pedig lényegében igaz hírek lehettek azok.
A közigazgatási hatóság csak 1916. augusztus 30 án (:szerda:) estefelé tétette közhírré Holtmaros községben, dobszó mellett, hogy másnap, augusztus 31-én, reggel 7 óráig a lakosság távozzék el a községből, mit a közhírré tevő igy kiáltott ki: „takarodjék" a községből. Természetesen a rémület fokozódott a népnél. Mindenki kapkodott. Amit futtában lehetett, mindenki csomagolt. Pataki szolgabiró úr járt a községben és azt mondta, hogy akiknek nincs fogatuk, azok menjenek le a Marosvécsi állomáshoz, onnan másnap reggel fogja a vonat indítani őket Szabolcs vármegyébe Nyíregyházára; a kiknek fogatuk van azok induljanak fogataikkal, állataikkal „Faragó" község felé. – Fájó szívvel, könyezve és sírva hagyta el a lakosság a községet. – Fogattal biró híveket aztán nem Faragóra; de Dedrádszéplakra telepítették le. A marosvécsi állomásra ment mintegy 170 lélek pedig ott kellett várjon több mint 18 napot, mig aztán elvitte őket a vonat Szabolcs megyébe és ott a hatóság letelepítette Tiszaeszlár, Tiszalök községekbe és azokhoz közel levő egyik tanyára.
Egyház ládájába – gondnokkal - betettem a folyó anyakönyveket, jegyzőkönyveket az ott levő iratok és úrasztali terítők mellé; bezártuk a ládát és bevittük ketten a templomba; letettük a katedra mellé. Mint egyházmegyei pénztárnok, behordtam a pénztári könyveket is a templomba és letettem azokat is a papi szék mellé. Idő arra nem volt, hogy biztosabb helyre helyezhettem volna. Templomot bezártam és feltettem a kulcsát a papi lakásban levő állandó helyére, – Épen ott levő harangozóné (Csatlós Jánosné: Pap Anna) – kinek férje régóta orosz fogságban van, sírva mondta, bárcsak ő akaszthatná le helyéről a templom kulcsát!. (Később ezt megengedte a jó Isten.) Egyházközség és tractus takaréktári könyveit, hadikötvényeit, az úrasztali poharakat én vittem magammal és visszatéréskor sértetlenül vissza is hoztam 1916. november 1-én. – Pap, pár ládába ruha és ágyneműjét levitte Marosvécsre (egyebeket becsomagolni nem volt idő). A vonatra már nem vettek fel csomagot; de Bartha Jánosné önagysága, mint vasutas felesége, szives volt betétetni az ő értékei szállítására kapott vaggonba és azzal elvittek Bakonyszentlászlóra; ott vannak ma (1916 febr. 20.án) is.
Pap és családja (felesége és leányával; – fia már jóval azelöttöl 1915 jul. 15-től kezdve katonaságnál van) 1916 augustus 30-án este tehén szekérrel mentek le Marosvécsre, hogy onnan 31-én reggelre jelzett vonattal induljanak Zilahra; de telefonilag értesülvén, hogy vonat nem jön, 3l-én Nagyságos Magyary Károly uradalmi jószágigazgató úr által felajánlott fogattal jutottak be – menekülök sokaságának szekerei mellett – a szászrégeni vasúti állomáshoz. Onnan se ment már személyvonat. Gazda Endre, állomás parancsnokságnál levő főhadnagy szivességéből kaptak egy – bútorokkal rakott fedett marha kocsit és azon indultak el 1916 szeptember 1-én. Velük volt a görgényszentimrei református pap Székely Ferenc, feleségével és az őket kisérő tanár fiuk: Ferenc. Útközben sokat nyomorogva, éhezve és éjszakánként fázva – hét napi keserves utazás után Csúcsára érkeztünk. Kolozsváron Székely Ferencék leszállottak; mi is be akartunk menni Kolozsvárra; de nem engedték. – Csúcsán – az állomással szembe levő vendéglő étterme asztalaira (más hely nem lévén) dűltünk le egy kis pihenőre. Másnap reggel folytattuk postautomobilon utunkat tovább és aznap megérkeztünk – nyolcadik napi utazás után – Zilahra, feleségem testvéréhez, Török Istvánhoz, Szilágy megye alispánjához; ott találtunk menedéket és rokoni szives látást. Onnan az erdélyi református egyházkerület Méltóságos Igazgató Tanácsa 4521—1916 számú intézkedésével kiküldött Bős házára a helyettes papi teendők végzésére. Bősházán végzett, rövid ideig tartó papi szolgálat után, visszamentem. – Mikor a hazatérhetés lehetőségére az újság hírekből következtetni lehetett, Zilahra és onnan – nehézségekkel – 1916. november 1-sőjéve haza érkeztünk Holtmarosra.
Dedrádszéplaki pappal, Pataki Dénessel Zilahról állandóan leveleket váltottam; tőle tudtam meg, hogy oda telepitett hiveim 1916. október közepén visszatelepedtek Holtmarosra. Vele folytatott levelezésem következtében, gondnok Bakos György Andrásé és néhány presbyter, időközben az egyház ládáját és tractus pénztárának könyveit a templomból kivivé, elásták a holtmarosi református temetőbe, a harctéren kapott vesebajjal meghalt és 1916. aug. 25-én eltemetett Kis Mihály sírjába; onnan épségben vétettek ki 1916. novemberben.
Holtmaros községben ellenség a mint mondják, egy román előőrs kivitelével, nem járt. Templom, 1914-ben épült uj papilak, más egyházi épületek, iskola épségben vannak. Egyház könyves szekrényét feltörve találtam; kisebb kárt tettek benne; iskolában taneszközöket tönkre tették ismeretlen tettesek. Község lakosságának házai, melléképületei épségben vannak. Lakosság egy része kisebb-nagyobb károkat szenvedett ugyan, de általában lehet mondani, hogy a lakosságnak nincs tetemes károsodása. Annál több van papnak és tanítónak.
Papi lakásban, hazatértemkor 1916. november 1-én nagy rendetlenséget, sok szemetet és felbolygatatt szekrényeket találtam. Jóllehet elmenekülésemkor összes ajtókat nyitva, kulcsokat a zárakba hagytam volt, mégis ebédlő egyik ablakát beütve, konyha ajtójának ajtó feldeszkáját lefeszítve találtam.
Ismeretlen tettesek tőlem ellopták: könyveim javarészét; 120 darab baromfit (pulyka, ruca, tyúk és csirkéket); 66 véka zabot; kéménybe rejtett lábbelinknek egy részét; főzőedényeket csaknem mind; 10 liter petróleumot; paplanokat; 70 üveg cukorba főzött befőttet; egy vásott palástomat; mezőről mintegy két szekér tengerimet; egy évig drága gabonával tartott három darab sertésem elkárosodott stb. (1917. januárjában kellett vegyek egy darab hízott sertést élősúlyban 134 Kiló volt; fizettem érette kilencszáztizenegy korona és 20 fillért!!) Ha mindennek a mai értékét vesszük, kárunk 5000—6000 korona! Ezeknél a lopásoknál igen szomorú dolog az, hogy legnagyobb részben a csőcseléknépnek van benne része. Legalább is emellett bizonyít a következő eset:
Hazajövetelemkor a körjegyző ur utján a községben közhírré tétettem, hogy a kinél jogtalanul eltulajdonított tárgy van és azt nála megtalálják, az illetőt hadbíróság elé állítják és főbe lövik. – A közhírré tételre következő éjszakán udvaromra hazahoztak néhány konyhaedényt. Akkor katonáink – kiknek a nép tulajdonítja a lopásokat – nem tartózkodtak községünkben. Az edények a néptől kerültek haza. Másfelől a népnek szép vonásaiból is meg kell jegyeznem a következőt: 1916. októberben hazatért lakosság a távol (Szabolcs megyében) levő lakosság terményeit betakarította és mindeniknek telkén gondosan elhelyezte. – Szabolcs megyében levő menekültek mielőbbi hazahozatását a marostordamegyei nagyságos alispáni hivatalnál kérelmeztem és onnan 1917. február elején azt a választ kaptam, hogy előreláthatólag rövid időn belől haza fognak szállíttatni; de még február végén (febr. 23) nincsenek itthon. Erdélyi Pál kántor-tanitó ur apósához Pataki Lajos tanító úrhoz Dedrádszéplakra volt menekülve családjával; onnan 1916. október közepén tértek vissza Holtmarosra!
A lakosság hazatérte után 1916. novembertől kezdve sok ideig tartózkodtak a mi katonáink Holtmaroson; előbb a 9-es „Nádasdy" huszárok (trén) kik segédkeztek a lakosságnak az őszi szántások végzésében. Később egy pihenő „Ulánus" csapatunk (nagy részben horvátok) volt elhelyezve a községben; ezek hét hétig voltak itt. Internált oláhok is voltak és vannak Holtmaros községben elhelyezve.
Mivel a katonai parancsnokság a gabonának nagy részét requirálta, az élelem s főleg a kenyér igen szűkén van és a nagy drágaság miatt (egy tojás 30 fillér, 1 laer tej 60 fillér, 1 kis tyúk 13—14 korona stb.) igen nehéz a megélhetés. A ruhát és lábbelit is hihetlenül magas árért árulják és ha e háború még sokáig tart, később valószínűleg kapni se lehet, a megélhetés csaknem lehetetlen lesz!
A nép aggódik hogyha Tölgyesnél frontunkat az ellenség áttöri, 1917. tavaszán újból menekülni kell. Isten őrizzen tőle! Adja a jó Isten dicsőséges végét – a 20-adik század szégyenénk, a rettenetes világháborúnak és hozza el minél előbb a régóta óhajtott áldásos békét.
Holtmaros, 1917. február 23.
Kiss Ferenc, holtmarosi református pap
(Háborús feljegyzések a görgényi református egyházmegyének az 1916. évi oláh betöréskor menekült egyházairól. Kiadja: a görgényi református egyházmegye. Szászrégen, Schebesch Károly könyvnyomdája, 1917)


Besszarábiai harctér, 1916 január vége felé... Az egyik előretolt árokrészben egy közhonvéd azt hallja, hogy az ellenséges árokban oroszul beszélgetnek. A honvéd kézigránáttal a kezében kimászik az árokból, nesztelenül odacsúszik az orosz árokhoz, ahol gyanútlanul beszélget három orosz katona. A honvéd közéjük vágja a kézibombát és ő maga kissé visszahasalva pár pillanatig vár. A kézibomba fölrobbant az orosz árokban és darabokra tépte a szegény gyanútlanul beszélgető három orosz katonát. Amikor a robbanás megtörtént, a vakmerő honvéd talpraugrik és beleveti magát az orosz árokba. A mi árkunkban megdöbbenve és álmélkodva néznek az orosz árokba ugrott honvéd után. Senki sem érti a dolgot. Néhány izgatott és kínos másodperc telik el és egyszer csak kimászik az orosz árokból a honvéd és két kezében hozva valamit, fut vissza a mi lövészárkunk felé és rövid másodpercek múlva szerencsésen bele is ugrik a fedezékbe. Ott a csodálkozó tiszteknek jelenti, hogy a kézigránátja megölt három oroszt, de mert az orosz lövészárokban valami csodálatos véletlen folytán nem robbant föl és ott hevert sértetlenül a három orosz három kézibombája, ő leugrott értük az árokba, fölszedte őket és – jelenti alássan – elhozta a három orosz kézibombát, tessék, itt van ni! És átadta a honvéd a „zsákmányt”. Ilyen és ehhez hasonló hihetetlen események naponként történnek a besszarábiai fronton. (Göndör Ferenc: A szenvedések országútján. Háborús feljegyzések. Budapest, Aetheneum RT, 1916)

Folytatjuk

2015. november 21., szombat

Hová tűnt a katonatiszt?... (22)

...avagy a nagy háború apró csodái

Szerkesztette: Cseke Gábor


Vasárnapi könyv, 1915
Amíg az oroszok nem jöttek be az uzsoki szoroson, senki sem tudta, vagy csak nagyon kevesen, hogy van egy uzsoki hegyszoros. A hadvezetőségünk nagyon jól tudta, de nekünk pestieknek az oroszok fedezték fel ezt a hegyszorost. És hogy hire jött, hogy az oroszok átlépték az uzsoki hágót, a térképhez futottunk, kerestük, hogy merre van Uzsok s mikor megtaláltuk, első dolgunk volt megijedni. Az orosz azóta kitakarodott a szorosból, az ijedtségünk is elmúlt, jól érezzük magunkat és hasznunk is van ebből a híres orosz betörésből: tudjuk már, hogy merre van Uzsok. (A Hét, szerkeszti és kiadja Kiss József. 1914. október 4.)


[1915] Augusztus 5. Beoltottak, javult a »korela«. Benéztem az ulánus Wislocki főhadnagyhoz, ahol óriási ricsaj vala egy hölgyvendége (!) tiszteletére. Elég csinos polyák leány, Lola [később a muszkák mint kémet elfogták és felakasztották szegényt], hat hónapig légionárius volt, zászlós, sebesült is. Most hazafiságból lengyel tiszteket boldogít szerelmével; de csakis lengyeleket! – Nagyon részeg volt már a germán kapitány, kevésbbé Podmaniczky Bandi, a kadét és a háziúr, enyhén spitzesek Inkey Zsiga, Szentgyörgyi Imre és Sándor Ernő, elég józan Kemény Józsi, egészen józan Páger, akivel hamarosan elléptünk. Nem szeretem ezeket az ivásokat Tart pour Tart.
Augusztus 7. – Az a büdös Efrojim Kleinmann a tórára tett ígérete dacára se lett kész zubbonyom adjusztálásával, ma pedig sábesz van. Pofont üzenek neki Szűccsel, attól jobban fél, mint az előkelő modorú Illéstől. – Sükösd bácsi [fő törzsorvos] adott ópium és bismuth-porokat; dupla adagokat szedek, mégse nagyon használ. Esik. Kínomban irodalmilag működöm.
Október 6. – Kolomeában gyászmisét mondattunk az aradi vértanukért. Bizony többen is lehettünk volna jelen – dehát manapság sok az óvatos ember. [Pedig nem lett baja egyikünknek sem.] Holott az ilyen kegyeleti aktust igazán nem lehet »dynastia-ellenes tüntetésnek« minősíteni. Állítólag egyes »Nagyok« kissé morognak is – de a Legnagyobb nem, annak van magához való esze.
November 3. – Szolgálatban vagyok, de az Excellenz-nek bejelentett Hubertus-lovaglás kedvéért három órára eleresztenek, helyettesít Pollack-Parnegg (a híres »Frau von Pollack« fia!) aki hallott valamit az ugrások méreteiről, meg hogy én vezetek, ami gondolkodóba ejtette. Omikront lovagoltam. Nem jött más, mint Inkey Zsiga, Farkas Sanyi, Szinyei Fleki, Sándor Ernő, Szentgyörgyi Imre és Hauptmann Hasse. Szóval egy germán és a többi magyar. Imre bácsi is végigugrott mindent, baj nem volt senkinél, pedig fene jó tempót csináltam ám! Végeztünk a korniczi kastélynál, thea, snyapsz, »Reiche Erbin«, Farkas Sanyi megfelelően udvarolt. – Olvasom, hogy Cora Pearl csikaja, Arséne Lupin, Alagon nyert. Jó. (...)
[1916] Február 21. – Inkey Zsiga vizet töltött gumicipőmbe. Viszonzásul döglött egeret tűztem sipkájára. Velem akar kikezdeni?
Március 25. – Ma láttam szobámban ezidén az első legyeket. Kedves kis háziállatkák, a nyár közeledtét jelentik, ette volna meg a szösz, ahány van. A nyár jó, csak a légy rossz. Különösen itt Galíciában, ahol több a légy, mint a lég.
Április 1. – Felültettem Szandtner Ernőt egy hamisított Hughes-távirattal, hogy birtokán kiütött a ragadós száj- és körömfájás, de gazdatisztje eltitkolta s ezért megindították ellene a megtorló eljárást; aláírás: M. kir. állattenyésztési felügyelőség pöstyéni kirendeltsége. Irtóztatóan felült, táviratozott összevissza, haza, a kirendeltséghez, a földmívelésügyi minisztériumba több ismerőséhez stb. Este aztán az elfogott választáviratokat visszakapta »április bolondja« felírással. – Furcsa, hogy egy pillanatig se volt kétségben afelől, hogy ki volt e fényes gondolat apja. – A többi urat is jól felültettem, majdnem mind bedőlt. Széjjel akartak tépni, de nevettek, ami mégis csak a fődolog, különben besavanyodunk mindannyian.
Április 10. – A lovak porcióját leszállították napi 1 kg. szénára és 2 kg. szalmára!... Egyéb alom sincsen. Szerencse, hogy nekem még van kéz alatt (fene drágán) vett szénám. Parancsban jött, hogy minden saját takarmányt be kell szolgáltatni, ő persze, inkább lopok hozzája, ha lehet. Nem hagyhatom lovaimat éhen dögleni. Excellenz nem tudott e drasztikus rendszabályáról – azt mondja: »Warna segn«.
Április 13. – Arséne Lupin Alagon nyert egy handicapot. – Svéd kapitány jött hozzánk, én kalauzolom. Jó pofa.
Április 14. – Svédet (Capt. Schale) leadtam Dobrowodyban a VI. hadtestnél. Az éppen távollevő Khuen Kűri szobájába tették. – Vonaton vissza. – Illést [tiszti legényem] a kalauz kidobta a II. oszt. tiszti kocsiból, mire ez átmászott egy I. oszt. törzstiszti kocsiba, ott bezárkózott és aludt, mint egy herceg, míg Chryplinben egy váratlan átszállásnál ismét felfedezték és kidobták, de repülés közben még ellopott egy pár »ottfelejtett« vadonatúj felkötő sarkantyút. Betyár ám ez az Illés is, csak engem nem lop meg soha, ami a fő.
Május 9. – Távirataim érkeznek, gratulációk kapitányi kinevezésemhez, első Sztankovánszky Tibor, Bécsből. Átadtam a három csillaggal díszített és aláírásommal ellátott ro. kis tárcát, tizenkilenc főhadnagyunknak, akiket »kielőztem«. Testületileg elhatározták, hogy most meg »juszt se« fognak nekem szalutálni. Majmok. De oly kedves fiúk.
Május 14. – Születésem napjára kaptam valakitől egy gyönyörű kis borostyánszipkát arany véggel, belevésve a dátum és N Sz, amit úgy is lehet olvasni, hogy »Nagyszemű«, de úgy is, hogy »nem szabad«... Az ördög vigye el, mennyi sok a »nem szabad« ezen a szép világon! – Anyámtól távirat, hogy nővéremnek fia született [most már huszárfőhadnagy, Bethlen Pál].
Május 15. – Hír, hogy kis barátunk, Musztafa Kemal már pasa lett. No, ennek jól fölvitte Isten a sorát! [Később még jobban fölvitte: ő lett Törökország köztársasági elnöke, Atatürk néven.] De nem sajnálom tőle, jóféle fiú volt mindig. Most egy hadseregcsoportot vezet Kis-Azsiában, Diar-bekir. írtam neki.
Június 16. – Visszahelyeztek ezredemhez, de úgy hallom, hogy közben még valami különleges megbízatást kapok, valahová külföldre. – Az esti parancsban jött áthelyezésem, néhány szép, dicsérő szóval. Ezt hívják »Armeekommando-Belobung«-nak? Legalább tudom. Jó lesz megint a Hadikoknál; akármilyen érdekes is volt itten, mégis csak náluk van nekem »otthon«, amíg a háború tart. – Utolsó éjjel – bár nem én voltam soron – még szolgálatot akasztottak nyakamba, úgy hogy szememet se hunyhattam le, este 9-től reggel 5-ig álltam a Hughes-gépnél. Inkább háromszor ennyit lovagolok. Igaz, hogy nagy disznóságok vannak, főleg Okna körül. (Hallottam, hogy Vastagsanyi [Most: Vitéz Dr. Lomniczy-Lumniczer Sándor, egyetemi m. tanár, sebész-főorvos; a »vitéz«-t akkor szerezte] fene jól viselkedett; most nem doktorkodik, hanem kombattáns, zászlós.)
Június 17. – Lejelentkezés. Búcsúzáskor Haymerle-nek azt mondtam, hogy ugyanazt kívánom neki, amit ő nekem. Látni kellett volna az ábrázatját! Vonat nincs, autót nem adnak, parasztkocsin mentem Delatynig, csak késő este értem oda. Delatynban már sok a zsidó. Innét részint nem menekültek mind el, részint már visszaszállingóztak, ami az egyedüli biztató jel már napok óta. A zsidókból sokkal jobban lehet következtetni, mint a legkacskaringósabb vezérkari jelentésből. A zsidók viselkedése a legbiztosabb harctéri barométer. – Nagyon rosszul halad a vasút, jönnek már szemben a katonavonatok fölfelé, de nagyon lassan. A lókocsiban utazom én is; Illés fölakasztott két lopott táblát: a kancák fölé: NŐI SZAKASZ , a kocsi másik felébe, ahol mi ülünk: CSAK KATONÁK RÉSZÉRE, Illés hegedül, én nyittatok két üveg »Esterházy Vin Nature«-t és hármasban megisszuk. Ez a három ló és két huszár csakugyan kis családommá lett már. Innen-onnan két éve, jóban-rosszban. Derék, hű fiúk. A pezsgő nagyon jól esett, elég hideg is volt. – A legények legutóbbi »sietve átcsoportosulásunk alatt találtak egy fejszét, egy gyalogsági sátorlapot, egy varróeszközt, két hátizsákot, egy vödröt, egy fűrészt és még egy csomó apróságot. Betyárok. De ilyen a huszár – nem kell félteni, megél akárhol. – Két-három nap múlva otthon leszek Mimisnél – két-három napra. Azután?... Bakalum. [Török szó: »Majd meglátjuk«.] (Nemeskéri Kis Andor: Pipaszó. Derűs emlékek egy változatos életről. Dr. Vajna és Bokor, Budapest, 1941. II. kiadás)


A galíciai fronton nagyapám fejlövést kapott. A golyó a fején találta el, elől a szemfogát kiütötte és a nyúltagyától három milliméterre távozott. Átszakította a karjához vezető inakat, karja megbénult, jobb karja mozgásképtelenné vált és mint ... hadirokkantat szerelték le. Ha keresztet akart vetni, a bal kezével kellett a jobb karját felemelnie. A kitüntetések szalagjain lévő pecsétek pedig saját vérétől keletkeztek, attól a vértől, amely a hazaért omlott ki. Hosszú estéken át mesélte nekem ezeket a dolgokat és aztán mint mindig, imába fogott, hogy ne legyen többé háború. Bár 75 %-os hadirokkant volt, 1918-1940 között és 1944 után a román államtól még egy vörös petákot sem kapott, hiába érvelt, hogy 1916-ig az Osztrák-Magyar Monarchia és Románia között nem volt hadiállapot és ő 1916 előtt, az orosz fronton sebesült meg, nem harcolt a románok ellen.
A visszatérés emlékének megörökítésére a község Országzászlót vett, hogy azt a templom előtti dombon épített talapzaton elhelyezett zászlótartóra nagy ünnepek alkalmakor felhúzhassák. A zászlóavatás ceremóniájakor a még élő, fronton meg nem halt első világháborús veteránokat összegyűjtötték, katonásan felsorakoztatták és a felszentelt Országzászló előtt felvonultatták. Nagyapám a legelső sorban menetelt mint tartalékos szakaszvezető. Énekeltek:

Ellőtték a jobb karomat, folyik a piros vérem,
Nincsen nékem szép szerelőm ki bekösse nékem.
Gyere kis angyalom, kösd be sebeimet,
Gyógyítsd meg a bánatos szívemet.

Mi, nagyanyámmal, az összegyűlt tömegből néztük a felvonuló egykori frontharcosokat. És akkor láttam, hogy a szép, szőke nagyanyám szeméből két hatalmas könnycsepp kibuggyant. Mert szerelmetes férjének valóban ellőtték a jobb karját, és ő nem tudta kérését teljesíteni, nem tudta sebeit bekötözni, csak a székesfehérvári katonakórházban látogathatta meg. (Antal Imre: Történelmi események Gyimes vidékén a régmúlttól napjainkig. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2005.)


1916 augusztus 28. Nos, okos Wesselényi Istvánné, ott Kolozsvárt! Megszakítottad velem a levelezést, mert azt írtam másfél évvel ezelőtt, hogy azok az erdélyi mágnások a hazaárulók, akik az utóbbi tíz esztendő alatt hetvenkét millió forint ára földet adtak el az oláh takarékpénztáraknak. (Lásd: az erdélyi Gazdasági Egyesület titkárának statisztikai jelentését.) Nos, okos grófné! Hogy érzitek magatokat az oláh hadüzenet napján, miután már valamennyi aranyunkat benyelte a leggaládabb ellenség? Ó, oktalan magyar!
1916 augusztus 31. Semmi sem képes elvonni gondolataimat az őrjítő öldökléstől. Az emberek nevetgélnek, öltözködnek, sétálnak, van kedvük élni!
Szegény székelyek! Az oláhok már csak az utolsó maradványokat, az aggokat és a gyermekeket pusztíthatják! De hiszen Erdély az oláhoké!
Az erdélyi földbirtokosok eladták nekik készpénzen!
A magyar kormány nem törődött alattvalói lelki életével.
A magyar kormány egyesegyedül alattvalóinak lenyírandó gyapjával törődött. Legelőről azonban nem gondoskodott.
Az erdélyi mágnásoknak ma öngyilkosokká kellene lenniök szégyenletükben, hogy Erdély földjét eladták... Értük hal most meg az utolsó székely gyermek és aggastyán, fejszével a kezében.
A magyar földesúr vagy el-, vagy bérbeadja a földjét.
Sem esze, sem szíve, sem energiája nincs a gazdálkodásra.
Csak addig tetszett neki a földbirtok, amíg kihajthatta rá a jobbágyait, mint a barmot. A jobbágy a földet ingyen megmunkálta, a földesúr meg elharácsolta.
1916 szeptember 5. ...Az ellenség hordái mindig szűkebbre szorítják az abroncsot az ország körül. Rettegve gondolunk a holnapra.
Amikor otthonunkból fog kiűzni az ellenség!
Legelső, gyermekkori érzésem, epesztő vágyam az volt, hogy majd lesz egyszer egy szobám, melyben egyedül leszek, amelynek ajtaját magamra zárhatom. És kiküzdöttem, kidolgoztam magamnak gyönyörűséges otthonomat. És most életem kincsét, egyetlen kincsemet, otthonomat és függetlenségemet nem érezhetem többé biztonságban.
És az a sok virág körülöttem. Szeretnek és ünnepelnek.
Ó, hogy szégyenlem magam.
1916 szeptember 14. Erdély népét úgy borították ki az otthonából, mint egy kasra való, ártatlan csibét, amely most csipogva szalad széjjel az országban. És nincs egy férfi, aki meglátná, hol a baj vagy a bűn? Aki az élete árán is segítene. Hogy nem undorodtak még meg a sok szép szónoklattól? Csodálkoznunk kell, hogy még megvagyunk. (Jászai Mari emlékiratai. Sajtó alá rendezte Lehel István. Kiadja a Magyar Királyi Egyetemi Nyomda, Budapest)


Csütörtök, 1916. augusztus 5/18. Az I. osztály parancsot kap az indulásra. Hová? Az a hír járta, hogy a IV. hadsereg Dobrudzsában gyülekezik, tehát Dél-Dobrudzsa (Cadrilater) a menetirány. A főtisztek beszélték a tiszti étkezdében. Mindenki rosszkedvű, mert szegénység van ott és messze is van. A felszerelésemet a városban egészítettem ki, miután felvettem a júliusi zsoldomat, 384,35 lejt. Körülményes vásárolni, mert alig van aprópénze a kereskedőnek. A városbeli szállásadómnál (Toader Cazan, Ion Agarici utca 24. szám) hagyom a nyergem és egy új csákómat. Későn jöttem meg a városból, késő éjszakáig csomagoltam és elküldtem a ládáimat az üteghez. Két órát aludtam, a szállásadóm felkölt. Kifizetem a bért és elballagok az üteghez. Elfelejtettem feljegyezni, hogy délután 5 tájban bevonult az ezredhez Sachelarie ezredes, az új ezredparancsnok és mindannyiunkat behívat az irodájába ismerkedésre. Nem volt barátságos találkozás, mindenkihez külön-külön van valami elmarasztaló mondandója... Éjféltájt értem az állomáshelyre. Nagy a sürgés-forgás, lovak, emberek rohannak, minden irányból hangos kiabálás. Costantinescu alhadnagy úr betegszabadságon van. (…) Hajnalhasadáskor átvettük szolgálatunkat. Minden rendben volt, az emberek menetfelszerelése, a lőszeranyag, a lószerszámok, minden. A katonák ruházata volt kopott, szakadt is némelyiké, ahogyan a háborúban szokott az lenni.
Jegyzőkönyvek tanúskodtak róla, hogy sok gonddal és felelősséggel járó szakaszparancsnok vagyok. Megkeresem tehát a szakaszomat és parancsokat osztogatok. Jelentik, hogy két zsidó, Aizik Idel és Herşcu Moise lövegkezelő (servant), illetve egy lovas, Balanica P. hiányzanak. Fél óra múlva megérkezik a kapitány úr is. Parancsot ad a mozdonyozásra. Nagy a nyüzsgés, jelentik, hogy két ló elszabadult és elnyargalt a mezőbe, a felderítő Burca Anton kancája nem állja a nyerget. Megjöttek a zsidók és a hiányzó lovasom. A kapitány úr ordít, nem vonult be Ceai őrmester és Cobzaru írnok sem. A kapitány utánuk küld 2 lovast. Én is ide-oda futkosok, hogy sürgessem a katonáimat. Jelentik, hogy megjött a két zsidóm, lovaglópálcámmal gondolkodás nélkül, alaposan megleckéztetem őket.
Végre elhangzik a nyeregbe! parancs. Hajnalodik, tiszta az égbolt, hűvös van. Felületesen szemlézzük szakaszunkat és jelentünk a parancsnoknak. Elindulunk, a mi ütegünk az utolsó helyre áll be a menetbe. Három napig meneteltünk az országúton Bălţăteşti fürdőtelepen át Târgu Neamţig. Az úton dübörgő ágyúk zaja az ablakokba csalta a fürdőző népséget. Reggel 7 óra volt. Az emelkedőre érve nyugati irányban a hegy lábánál festői környezetben meglátjuk a Văratec női kolostort. Tovább, a hegy mögött ott kell lennie az ugyancsak női Agapia kolostornak is. Észak felé már sejthető a város, Târgu Neamţ, nyugati irányban jól kivehetők egy sziklacsúcson az egykori Neamţ várának romjai. A várrom látványa végig követ minket a városig. De. 10 óra tájban érünk a városba, majd annak határában, a város és [Ion] Creangă faluja, Humulești között letáborozunk.
A helybéli kíváncsiak kijönnek megnézni az ágyúkat. Nem járt még ilyen készültség arrafelé. A tömegben találkozom egyik falutársammal, az 54. gyalogezredben szolgáló Dumitrescu Gh. alhadnaggyal. Ő mutat be a városbeli társaságnak: Câmpeanu tanítónőnek, a P. Gheorghiasa tanító házaspárnak és a náluk megszállt Tomida és Stoleru tanítónőknek. Utóbbiakat elkísérte sógoruk, Gheorghița szobrász, aki egyébként iskolatársam volt a Vasile Lupu gimnáziumban. Megmutatom az ágyúkat és beszélgetünk.
Öt napig maradunk a táborban. Az igen szép környezetben épült Târgu Neamţ zsidó város lett. Paşcani és Piatra felé a kolostorokat is érintő postakocsi járat indul innen.
Az öt nap egyikén fölkapaszkodtunk a város központjától kb. 5 km-re lévő várdombra. (...)
Megérkezik az indulási parancs. Az I. és II. üteg Hangu felé indul, a III. Békás felé. Reggel 6-kor már menetkészen az úton áll az üteg, a vár árnyékában vonulunk el.
A visszaúton megyünk Bălţăteştien át, megmászunk néhány dombot, majd kiérünk az egyenes útra. Lovam nyugtalan, az úton dübörgő ágyúk zaja idegesíti, alig tudom féken tartani, hogy előre ne rohanjon. A toporzékoló ló hátrafarol és begurulunk az út menti, mély árokba. Nem történt különösebb baj, csak a kardom görbült el az eséskor. Egész napi menetelés után, estére Piatrára érünk. A Beszterce mellett táborozunk le. (...) Sok gyárkéményt látni a város fölött, fafeldolgozó üzemek működnek itt. Fekvése és környezete nagyon hasonlít a Brassóéhoz, ahol 1904-ben jártam. Szállásadómnál, a helybéli polgári iskolában tanító Butnaru tanító agronómusnál vacsorázom. (Egy [román] tüzértiszt töredékes naplója. In: Szádeczky-Kardoss Lajos Erdélyre vonatkozó iratai. OL P.1575. 11 tétel. Dr. Pál-Antal Sándor akadémikus adattárából. Koszta István fordítása)


[1916] Szeptember elseje hajnalán heves dobszó riasztotta a [szovátai] lakosokat. Reggel 6 órára gyűlésbe hívtak mindenkit a faluháza előtti térre. Kihirdették a román hadsereg közeledésének hírét. Délután 4 órakor érkezett a Községházára a menekülést elrendelő parancs, amelyet 6 órakor olvastak fel az összegyűlteknek. Az okirat szerint szeptember 3-án, reggel 8 órára ki kellett üríteni a falut. Kötelező volt elmenekülni minden 15 évnél nagyobb munkabíró férfinak és fiatal nőnek. A nagyon öregek, betegek, gyerekek otthon maradhattak, „... de nem tanácsos, mert nem lehet tudni a jövendőt”.
A gabonakészletet vasúton szállították, a marhaállományt fogadott hajcsárok kísérték Marosvásárhelyre, ahol átvették és kifizették a tulajdonosokat. A szekéren menekülők számára Mezőbánd volt kijelölve. Kinek nem volt szekere, a „menekülök vonatán” Szabolcs megyébe utazhatott.

A rendelet kihirdetése után nagy zaj támadt, az asszonyok sírtak, a férfiak szitkozódtak. A tömeg csak 10 óra felé oszlott el. Másnap este, a zsúfolásig megtelt templomban „zokogott a nép”. Éjjel 3 és reggel félkilenc között meggyóntak a menekülésbe készülők. A szekéroszlop délelőtt 10 órakor indult el a faluból. Szováta harangjait szeptember 20-án szerelték le és küldték a budapesti fémgyűjtő központba. A római katolikus templomról hármat, a református imaházról két kisebbet, a görög katolikus imaházról három kisebbet szereltek le és vittek el. Ugyanekkor tűnt el a Tyúkászdombi kápolna két kisebb harangja. (Fekete Árpád-Józsa András-Szőke András-Zepeczaner Jenő: Szováta 1587-1989. Székelyudvarhely, 1998)

Folytatjuk

2015. november 16., hétfő

Hová tűnt a katonatiszt?... (21)

...avagy a nagy háború apró csodái

Szerkesztette: Cseke Gábor

Reményik fenyőfái

Néhány kivonat az ebben az időszakban írt leveleimből. A helyneveket, amelyeket tilos volt megemlítenünk, visszaállítottam bennük:
1915. május 21. Megint hátul a szálláskörletben, egy La Bourse nevű szénbányászfaluban. Nincs több, mint három és félmérföldnyire a frontvonaltól, de a bányászok még dolgoznak. Amikor kiértünk az árkokból, a németek ágyúzni kezdték a Cambrin nevű falu melletti erdőt, az egyik ütegünket keresték. Nem hiszem, hogy megtalálták, de muris látvány volt: a nyárfák, amikor a gránátok telibe találták őket, úgy szétnyíltak, mint a tulipán. Amikor kifelé masíroztunk a Cambrinből kivezető pavé[kövezett – francia] úton, az emberek szétszéledtek, se a lépést, se a négyes sorokat nem tartották. Feltört a lábuk, egy hétig nem került le róluk a bakancs – mindössze egyetlen pár tartalékharisnyát kapnak. Mellékelem a minimális felszerelésük listáját, ez körülbelül hatvan fontot nyom. Ennek a tetejébe jön még egy csomó különleges szerelvény – élelem, csákány vagy lapát, periszkóp – meg a saját emléktárgyaik, amelyeket haza akarnak vinni, ha szabadságra mennek: 1 Köpeny, 1 Csajka, 1 Csajkafedél, 1 Ing, 1 Harisnya, pár, 1Szappan, 1 Fésű, 1Villa, 1 Kés, 1 Kanál, 1 Fogkefe, 1 Mellény, kötött, 1Sapka, fülvédős, 1 Zsoldkönyv, 1Sátorlap, vízhatlan, 1 Bárca, azonossági, 1 Bakancszsír, tégely, 1 Törölköző, 1 Varrókészlet, 1 Borjú, 1 Borotva, 1 Borotvatok, 1 Borotvaecset, 1 Tábori kötszerkészlet, 1 Légzőkészülék, 1 Hátvédő, 1 Tartozékkészlet, 1 Bakancsfűző, pár, 150 Töltény, Puska és szurony, 1 Puskatok, 1 Gyalogsági ásó, 1 Olajos üveg és puskavessző...
Köves úton különben is nehéz menetelni, így aztán amikor egy vezérkari tiszt arra jött a Rolls-Royce-án, és lehordott minket, hogy miféle menetfegyelem ez, kedvem lett volna hozzávágni valamit. A frontkatonák gyűlölik a vezérkart, és ezt a vezérkariak is tudják. Úgy látszik, főleg abban nem tudnak egyetérteni, hogy a lövészárok körülményei mennyiben módosíthatják az alaki fegyelmet.
A La Bourse-i bányászok vagy vénemberek vagy kamaszfiúk, lompos kék ruhát viselnek, a zsebük mindig kidagad. Az akna torkolatát gránáttölcsérek veszik körül. Egy monsieur Hojdés nevezetű atyáskodó öregemberhez vagyok beszállásolva, akinek három házasulandó lánya van: az egyik kéretlenül fölemelte előttem a szoknyáját, hogy megmutassa combján a gránát sebét, amellyel a télen az ágyat nyomta.
Május 22. A franciák hatalmas bombázásba fogtak Souchez-nál, néhány mérföldnyire innen – állandóan dörögnek az ágyúk, színes rakéták és gránátok robbannak az egész Notre-Dame-de-Lorette melletti gerincen. Nem tudtam aludni, egész éjjel tartott a ramazuri. Nemhogy elhalkult volna, csak erősödött, erősödött; végül csak úgy rázkódott a levegő, az eget hatalmas villanások világították be. Én meg csak feküdtem a tollaságyamban, és izzadtam. Ma reggel azt mondták, hogy zivatar volt a bombázás kellős közepén. De, ahogy Walker mondja, „a fene tudja, mennyi volt belőle az ágyúzás és mennyi a mennydörgés". Az emberek forró fürdőt vettek a bányaépületben, és általában kipucolkodtak. A puskáik mind igencsak javításra szorulnának, sokuknak rongyokban lóg a ruhája, de azt mondjak, egyiket sem lehet lecserélni, amíg még ennél is jobban el nem nyűvődnek. A szakaszt egy szalmával teli csűrbe szállásolták be. Az öreg Burford, aki olyan öreg, hogy nem hajlandó a szakasz legénységével együtt aludni, egy melléképületben, holmi mezőgazdasági gépek közt talált magának magányos alvóhelyet. A lövészárokban még esőben is inkább a lőpadkán alszik, mintsem együtt a többiekkel a meleg fedezékben. Azt mondja, a századpk.–ra még szoknyás kisbaba korából emlékszik. A kis Bumford az egyetlen, akivel hajlandó szóba állni. A szakasz folyton ugratja Bumfordot gyerekes együgyűségéért. Bumford meg még rá is játszik, könyörög nekik, hogy ne toljanak ki egy „hegyvidéki gyerekkel”.
Május 23. Ma délelőtt alaki kiképzést tartott a század. Utána Jones-Bateman meg én lefeküdtünk a meleg fűbe, és a lövészárkok fölött repülő, fehér srapnelrobbanások pamacsaitól követett repülőgépeket figyeltük. Este átvittem egy munkaosztagot Vermelles-les-Noyelles-be, egy második védelmi vonalon dolgoztunk, árkot ástunk és szögesdrótot raktunk ki egy utásztiszt felügyelete alatt. De a talaj kemény volt, és az emberek kimerültek, mire, hazafelé egész úton nótázva, hajnali kettőre visszakerültek. Van egy nótájuk Finniganről, a század számvevő őrmesteréről, az Üdvhadsereg Fehérebb a hónál himnuszának dallamára:

Jég a tűz alatt,
jég a tűz alatt,
jegyzőkönyvbe vették,
hogy lopta a századkaját,
jég a tűz alatt
Hűvösre került,
hűvösre került,
jegyzőkönyvbe vették,
hogy szopta a század-piát,
hűvösre került.

Aztán a kórus:
Fehérebbre, mint kókusz teje,
fehérebbre, mint kókusz teje,
moss engem a vízben,
melyben mostad
mocskos lányodat.
És fehérebb leszek,
mint a kókuszban
a tej, tej, tej, ó a tej!

Finnigan csöppet sem törődik a becsmérléssel. Egy másik században két fiatal bányász meggyűlölte az őrmesterét, mert kitolt velük,és minden mocskos és veszélyes feladatot rájuk bízott. Amikor a szálláskörletükben voltak, rájuk kent mindenféle vétséget, amit nem is követtek el, ezért elhatározták, hogy megölik. Aztán jelentkeztek a zászlóaljirodán, és kihallgatást kértek a segédtiszttől. Ez az előírásokba ütközik, mert közlegénynek tilos tisztet a saját százada valamelyik altisztjének közbenjárása nélkül megszólítani, de ez a segédtiszt történetesen fogadta őket, és megkérdezte: – No, mit akartok? A bányászok feszesen lekapták vállukról a puskát, odacsapták az agyát, tisztelegtek, aztán közölték: – Jelenteni jöttünk, uram, hogy nagyon sajnáljuk, de agyonlőttük a szolgálatvezető őrmestert. – Te jó ég, hogy történt? – kérdezte a segédtiszt. – Véletlen baleset volt, uram. – Hogy értitek ezt, átkozott marhák? Tévedésből kémnek néztétek? – Nem, uram, összetévesztettük a szakaszunk őrmesterével. Így aztán mind a kettőjüket haditörvényszék elé állították, és a béthune-i kolostor falánál, a saját századukból kivezényelt kivégzőosztag lőtte őket agyon. Utolsó szavuk a zászlóalj csatakiáltása volt: „Tartsatok ki, walesiek!” (Azt mondják, egy bizonyos Haggard kapitány mondta ezt először az yperni csatában, miután halálosan megsebesült.) A kivégzésnél jelen volt a francia katonai kormányzó is, és rövid beszédet tartott arról, hogy milyen nagyszerűen tudnak meghalni a brit katonák. Meg lennél lepve, hogy a lövészárkokban micsoda pazarlás folyik. A kétszersült fejadagot többnyire tüzelőnek használják, mivel kevés a gyújtós, ezzel gyújtanak a csajkák alá. A géppuskásaink úgy forralnak meleg vizet, hogy egyik heveder lőszert lövöldözik el a másik után, minden különösebb cél nélkül, csak úgy általában szórják a német vonalat. Miután jó néhány font értékű lőszert ellődöztek, a vízhűtéses géppuskákban forrni kezd a víz. Azt mondják, az arcvonal mögötti német gulyáságyúkkal és szállítóosztagokkal fizettetik meg a kora reggeli csésze teájukat. De az igazi számlát majd a háború után fogja benyújtani az adóhivatal.
Május 24. Holnap visszamegyünk a lövészárokba. Az emberek pesszimisták, de vidámak. Mind arról beszélnek, hogy szereznek egy jó kis „könnyűt", amivel visszaküldik őket „Bliteybe”.
Blitey, mint hallom, hindosztániul azt jelenti, hogy „haza”. Fry, a tisztiszolgám, aki a civil életben Cardiffban dolgozik egy papírzacskóüzemben, mesélt nekem néhány történetet a könnyű sebesülésről. Itt van belőlük kettő, mutatóba. „Egy Munsteri egyszer szeretett volna egy könnyűt, így aztán elkezdi lóbálni a kezét a mellvéd fölött, hogy fölhívja magára a fritzek figyelmét. Nem történik semmi. Percekig lóbálja a karjait. Nem történik semmi, egy lövés se esik. Odakönyököl a tűzpadkára, fejenállást csinál, és addig lábalja a lábát, amíg a fejébe nem tolul a vér. A jó öreg fritzek egy árva lövést se adnak le. – Ó – mondja ez a munsteri legény –, hát nincs ott egy fia szál nyavalyás kockafejű se? Hová lett a német hadsereg? – Kikukucskál a mellvéd tetején, és bumm! kap egyet a fejébe. Kampec.” A másik történet: „Egy Cameroni egyszer borzasztóan szeretett volna egykönnyűt. Torkig volt, vágyott haza. Kidugja a kezét, ellövik a mutatóujját meg még kettőt mellette. A trükk sikerült. Nevetve jön keresztül a vonalainkon, a régi borpincéknél. – Látjátok, fiúk – mondja –, megyek a szép Skótországba. Hát nem gyönyörű? – De ahogy megy a kötözőhelyre vezető árokban, elfelejt mélyen lehajolni azon a helyen, amit belőtt egy öreg mesterlövész. Ő is kap egyet a fejébe. Kampec. Majd belehaltunk a röhögésbe!” Az öregkatonák másra se gondolnak, csak arra, hogyan kaphatnának egy könnyűt. Mindössze tizenkét olyan emberünk van, aki kezdettől fogva a zászlóaljnál volt, ezek is egy kivétellel – ez Beaumont, egy szakaszombeli közlegény – mind a trénnél. Az a néhány öregkatona, aki végigcsinálta az utolsó rohamot, megfertőzi a pesszimizmusával az újakat: nem hisznek a háborúban, nem hisznek a vezérkarban. De legalább bárhová követik a tisztjeiket, mert a tisztek történetesen rendesek. Alig várják az ütközetet, mert akkor többesélyük van egy könnyű kéz- vagy lábsebre, mint a lövészárokban. A lövészárokharcban sokkal nagyobb a fejsebek aránya. Ennek a hadosztálynak Haking a parancsnoka. Ő a szerzője a Századkiképzés-nek, hivatalos tankönyvünknek. Az utolsó összecsapások nemigen adtak alkalmat a századparancsnokoknak arra, hogy hasznát vegyék az útmutatásainak. Ma délelőtt nem hivatalosan átjött, megszemlélte a zászlóaljat, és kezet fogott a megmaradtakkal. Könnyes volt a szeme. Smith őrmester fojtottan szitkozódott: – Ennek aztán fene sok haszna van: elpocsékolja a hadosztályát, aztán meg siratja a maradékát. – Nos, nekem ehhez semmi közöm, nem engedek meg magamnak érzelmeket, sem a tábornok, sem az őrmester iránt. Itt azt mondogatják, hogy Haking azt mondta French tábornoknak, hogy a hadosztály teljesen elveszítette harci morálját. Amennyire én látom, ez a megfogalmazás nem pontos: a hadosztály harcolni fog, abban hiba nem lesz, csak épp kevés lelkesedéssel. Azt is mondogatják, hogy amikor az új hadsereg átjön, minket visszavonnak, és legalább néhány hónapig csak a közlekedési vonalakat fogjuk biztosítani. Én nem hiszek benne. Senki nem fog törődni vele, hogy újra meg újra felmorzsolnak egy hadosztályt, amely már úgyis hozzászokott, hogy felmorzsolják. Itt az az általános benyomás uralkodik, hogy az új hadsereg hadosztályainak nem sok lehet a harci értéke.
Május 28. A lövészárokban, a cuinchyi téglarakások közt. Nem tetszenek nekem ezek az árkok. Nagy harcok voltak errefelé. Az árkok inkább maguktól alakultak ki, mintsem kialakították őket, következetlenül futkosnak a nagy, harminc láb magas téglarakások között, iszonyú zavarosak. Az egyik ároknak, amelyet nem szálltunk meg, lőszeres ládákból és hullákból építették a mellvédjét. Minden nyirkos és büdös. A németek nagyon közel vannak: övék a téglarakások egyik fele, miénk a másik. Mindkét fél mesterlövészei belődöznek a téglarakások tetejéről a másik állásaiba. A német puskagránátok és aknavetők számára is szinte eszményi a terep. Mi nem tudunk megfelelően válaszolni, puskagránátokból nagyon gyatra az ellátásunk, a német „kolbászaknákkal” meg éppen semmit sem tudunk szembeállítani. Ma reggel, reggeli idején, éppen kijöttem a fedezékemből, amikor alig hatlábnyira csapódott be tőlem egy puskagránát. Valamiféle okból nem a fejére esett, így nem robbant fel, a nyelével lefelé kötött ki a nedves agyagban, állt és bámult rám. Nehéz észrevenni, mikor jönnek, puskából lövik ki őket, a tusát a földre támasztják, a csövét megdöntik, és hosszú pályát írnak le, mire átfordulnak, és fejjel lefelé esnek le. Nem tudom megérteni, ez a puskagránát miért így esett le, ennek az esélye szinte a semmivel egyenlő. A kolbászokat könnyű észrevenni és kitérni előlük, de iszonyú lármával robbannak. Ma körülbelül tízen sebesültek meg tőlük a századunkból. Úgy veszem észre, veszélyhelyzetben rendkívül gyorsak a reakcióim, de ez mindenkinél kialakul. Már meg tudjuk különböztetni a robbanásokat, és azokra, amelyek ránk nem jelentenek veszélyt, ügyet sem vetünk, mint például a tüzérségi párbajra, a szomszédos századra irányuló géppuskatűzre, a szórványos puskatűzre. De azonnal felfigyelünk a kolbászt felénk küldő aknavető halk csattanására, vagy a gránátot kilövő puska tompa puffanására. Az emberek nagyon félnek, mégis folyton tréfálkoznak. A század számvevő őrmestere a tizenegyes téglarakás mögött áll, és puskával lődöz a felénk szálló kolbászokra, megpróbáljuk őket a levegőben felrobbantani. Azt mondja, jobb, mint a galamblövészet. Eddig még egyet sem talált el. Az éjjel egy csomó német micsoda röpködött, egyebek közt srapnel is. Hallottam, ahogy fütyülve felém repül egy gránát, és hasra vágtam magam. Éppen ott robbant fel az árok fölött, ahol az „Alsószoknya sor” beletorkollik a „Lowndes térbe”. Úgy csöngött a fülem, mintha denevérek költöztek volna belé, a ragyogó, skarlátvörös fény mindent bevilágított. A vállam kificamodott az eséstől, és azt hittem, megsebesültem, de nem talált el. A robbanástól a mellemben is furcsa zúgást éreztem, és elveszítettem az egyensúlyérzékemet. Szégyelltem magam, amikor a számvevő őrmester végigjött az árkon, és négykézláb talált, mert még mindig nem tudtam lábra állni. A tűzpadkán egy hulla fekszik, míg éjjel ki nem viszik a temetőbe: szanitéc, tegnap éjjel esett el az első vonal és a tartalék árkok közötti nyílt terepen, miközben ürüléket ásott el. Mire behozták, és a tűzpadkára fektették, széttárt karjai már megmerevedtek: keresztülnyúlnak az egész árkon. A bajtársai viccelődnek, amikor félrelökik az útból, hogy el tudjanak menni mellette. „Félre az útból, vén csibész! Azt hiszed, tied az egész árok?” Vagy bizalmasan megrázzák a kezét: „Tedd csak arrébb, Billy fiam.” Persze bányászok, hozzá vannak szokva a halálhoz. Erkölcsi felfogásuknak tág határai vannak, de azokat betartják. Erkölcsösnek számít például bárkitől bármit ellopni, kivéve a saját szakaszuk tagjait. Minden idegent ellenségként kezelnek, amíg be nem bizonyítja, hogy a barátjuk, de akkor aztán nincs, amit meg ne tennének érte. Buják, legalábbis a fiatalok, de az angolok álszemérmessége nélkül. A múltkoriban egy levelet kellett cenzúráznom, egy őrvezető írta a feleségének. Azt írta, a francia lányokkal kellemes együtt hálni, így az asszonynak nem kell miatta aggódnia, de sokkal jobban szeret vele hálni, és nagyon hiányzik neki.
Június 6. Béthune-be kvártélyoztak minket, elég nagy város, körülbelül hét mérföldnyire a front mögött. Van itt minden, amit csak az ember kíván: uszoda, mindenféle üzlet, egyebek közt egy cukrászda, aminél különbet még nem láttam, szálloda, ahol igazán jó vacsorát lehet kapni, és színház, ahol a dandár „murijait” tartjuk. Ma reggel a Béthune-La Bassée csatorna mellett hirdetményt láttam egy ház falán: „Kézigránáttal halászni tilos. A polgármester.” Béthune alig kapott bombázást, kivéve a Faubourg d'Arras nevű városrészt a pályaudvar közelében. Egy Averlant nevű családhoz vagyok beszállásolva, a Bruay sugárúton, hivatalnokemberek, Poimbert-ből menekültek. Két kisfiuk van meg egy nagyobbacska lányuk, aki a helyi középiskolába jár, a mi alsó ötödikünknek megfelelő osztályba. Tegnap este nagyon aggódott a leckéi miatt, és megkért, segítsek neki dolgozatot írni a tizedes osztás elméletéről. Megmutatta a jegyzeteit, tele voltak rövidítésekkel. Megkérdeztem, miért használ rövidítéseket, mire azt válaszolta: – A tanárnő nagyon gyorsan beszélt, mert nagyon siettünk. – Miért siettetek annyira? – Ó, mert az iskola egyik részébe a maguk csapatai vannak beszállásolva, és a németek ágyúzták, és mindig le kell mennünk a pincébe, az óvóhelyre, és amikor visszamegyünk, alig marad idő.
Június 9. Kezdek rájönni, milyen szerencsés voltam, amikor Cambrin-nél szelíd körülmények közt ismerkedtem meg a lövészárokkal. Most egy ronda kiszögellésben vagyunk, a téglarakásoktól kissé délre, ahol mindig súlyosak a veszteségek. Tegnap tizenhét embert sebesített meg kézigránát vagy puskagránát a századunkból. Az első vonal árkai átlagosan harmincyardnyira vannak a németektől. Ma végigmentem az egyik szakaszon, amely csak húszyardnyira van egy németek megszállta futóároktól, s közben egy vidám népdalt fütyörésztem, hogy lelket öntsek magamba, amikor hirtelen azt láttam, hogy néhányan egy ember fölé hajolnak, aki az árok fenekén fekszik, horkol, és közbe-közbe morog, akár egy állat. A lábam előtt feküdt a sapkája, telifröcskölve az agyvelejével. Addig még soha nem láttam emberi agyvelőt, s holmi költői kitalációnak tartottam. Egy súlyos sebesülttel eltréfálkozhat az ember, gratulálhat neki, amiért kiszállt a buliból. Egy halottat figyelmen kívül lehet hagyni. De egy olyan emberen, aki három óra hosszat kínlódik, amíg meg tud halni, miután egy húsz yard távolságból kilőtt golyó elvitte a feje tetejét, még egy bányász sem tud úgy tréfálkozni, hogy az valóban tréfának is hasson. Beaumont, akiről az utolsó levelemben meséltem neked, szintén elesett – az eredeti zászlóaljból, a trén legénységét kivéve, ő volt az egyetlen, aki eddig sebesülés nélkül megúszta. Tőből leszakította mindkét lábát egy robbanás. Mindenki dühösen káromkodott, de aztán odajött egy utásztiszt, és azt mondta nekem, hogy alagutat ásatott a német frontvonal alá, és ha a legényeim szeretnének kézigránátot hajigálni, most itt az alkalom, így aztán fölrobbantotta az aknát – azt mondta, nem nagy akna, de iszonyatos zajt csapott, és teliszórt minket földdel –, vártunk néhány másodpercig, amíg a németek odarohannak, segíteni a sebesülteknek, aztán odavágtuk minden kézigránátunkat, ami csak volt. Beaumont egyszer elmesélte nekem, hogy körülbelül öt font értékű frankot nyert a Ruedu Bois-i bevetés utáni „tombolán”. Ez a szerencsejáték senkiben nem hagy keserűséget maga után. A bevetés előtt a szakasz összerakja minden készpénzét, aztán az életben maradottak felosztják maguk között. Akik elestek, azok nem tudnak panaszkodni, a sebesültek sokkal többet is adtak volna, hogy megszabaduljanak, mint amennyit beadtak, akik pedig nem sebesültek meg, azok vigaszdíjnak tekintik a pénzt, amiért továbbra is a fronton kell maradniuk. (Robert Graves: Isten hozzád, Anglia! Európa, Budapest, 1979. Fordította Szilágyi Tibor, Tótfalusi István)


Állnak a sziklaszoros két oldalán, fenyőfák ketten, komoran-zöldek. Állnak egymással szemben, cövekmereven, katonásan. Messziről: két tűpáncélos őr. Messziről: két árnyék fegyverben. Köréjük színes fátyolokat tereget az alkonyat, mígnem este lesz, s az est minden árnya súlyos fekete rétegenként megszállja a szoros-utat?
Messze ide az erdő még. A szoros két oldalán magányosan áll szemben egymással a két fenyő. Ketten vannak, és mintha együtt volnának, ketten legalább?
Nem. Közöttük a szakadék s a szakadékban az éjszaka minden feketesége. Fenn, torony magasban, kinyúlik mindkettőnek egy-egy hatalmas ága - egymás felé – és kezet fognak a szakadék, a sötétség fölött. S lenn, mélyebben a szakadék fenekénél bizonyosan összefonódnak a messze kifutó gyökerek?
De ez minden, a törzs, jaj a törzs mozdulatlan, s a másik felé egy lépést sem tehet. Csak tűnődhet a színes fátylakon, csak boronghat a szél zenéjén, csak várhatja a nagy némaságban, míg elszivárog bús gyanta-vére, s levágják hídkarfának, vagy kerekasztalnak, vagy koporsólécnek?
Így élünk. Nincs két lélek igazán együtt soha e világon. Magasba törő törzsek tetejéről egymásbanyúlnak néha a lélekágak. S öntudatlan mélységeiben egy feneketlen, egyetemes létnek egymásba rohannak a testvérgyökerek. De a lelkek erdőtalaján minden lélek egy különálló valóság, egy mozdulatlan, makacs és merev szálfa. A lelkek erdőtalaján minden lélek egy tűpáncélos lovag, egy fegyveres árnyék. S ha végre ketten egyedül maradunk, szemben egymással, s azt hisszük, hogy megértettük egymást, akkor is közöttünk az Élet, szakadékos mindennapiságával, kicsinyes elsötétedéseivel?
Várunk hát. Várunk csöndben és viharban. Várunk távol hegyek mesés ködéből új nemzedéket. A járkáló fenyőfák csodájára várunk. Vajon, ha bennünket rég levágtak már, s hídnak fektettek a szakadékon át, rajtunk keresztül megértőbb fenyőfák átsétálnak-e egymáshoz? Mozdulnak-e a mozdulatlan törzsek?...
Fegyverük lerakják-e a fegyveres árnyak? Várunk. Körénk színes fátylakat sző az alkony, s kegyetlen feketeséget az éj. Kérgünk hámlik... tobozunk hull, gyantánk szivárog... suhogó ormaink felett zenél a szél... Állunk az életszoros két oldalán, fenyőfák, ketten, komoran-zöldek...
Dobsina, 1915. július 2.

(Reményik Sándor: Fenyőfák. In: A lámpagyújtogató. Reményik Sándor élete képekben és versben. Összeállította: Hantz-Lám Irén. Stúdium Könyvkiadó, Kolozsvár, 2007)

Folytatjuk

2015. november 12., csütörtök

Hová tűnt a katonatiszt?... (20)



...avagy a nagy háború apró csodái

Szerkesztette: Cseke Gábor


Hadiebed Máramarosszigeten (1915)
Galícia, március hóban... A háborús állapot annyira állandósult, hogy hajlandó vagyok nem tekinteni többé szerencsétlenségnek, hanem természeti jelenségnek – mint például az éghajlatot.
Ide s tova egy hónapja már, hogy újra künn vagyunk az állásokban. A falusi szoba világosságából lekerültem a föld alá. Földbe vágott ablakom előtt három lépés hosszú, másfél lépés széles virágos kert, ablakkal fedett, mint valami műterem. Valóságos melegház. Teleraktam cserepes virágokkal, agavéval, pálmafával, tulipánnal, ciklámennel, muskátlival. Az idevaló, földig rombolt kastély virágházából kértem kölcsön ezt a kis tavaszt.
Az egész gyönyörű kastélyból, a melyben nemrég még szépség és boldogság lakott, nem maradt egyéb egy halom téglatörmeléknél, melyből egy rajta felejtett ingatag kémény ágaskodik fel, – ha ugyan még föl nem robbantották. Két hiányos nyírfasor egy árván maradt oszloppárnak, a park egykori bejárójának visz neki. A drága, gyönyörű otthont az utolsó kőig és az utolsó bútordarabig elpusztította az ágyú és széthordta az ember. A park vén fái megtizedelve, kertet és mezőt mély árok-labirintusok szaggatnak fel. A föld és a hó alól kályhák csövei nyúlnak ki itt-ott. Ezeknek a füstje árulja el, hogy élet csírázik a föld alatt.
Virágokkal fölékesített földalatti odúm csöndjében néha szinte boldognak érzem magamat. Szemem fölüdül a téli kert virágain. A kikutathatatlan eredetű pamlag fölött, gyalulatlan polcokon könyvek sorakoznak. Ez már nem dísz és nem puszta búfelejtő, – bár annak is elsőrangú.
De a könyvhöz sok nyugalom kell. És most, hogy egy idő óta tavaszi napsütés ragyog, sajnos, ide látnak az orosz ágyúcsövek. Jellemzi nyomorúságunkat, hogy félünk a tavasztól. Az imádott, édes napfény a mi legnagyobb ellenségünk! (Halász Gyula: Levél a lövészárokból [címzett: Elek Artúr]. Nyugat, 1916 / 11. szám)


1915. (Keletgalícia.)
Apr. 1. – Inkey Zsigát becsaptam, hogy telefon jött Máramarosszigetről: ma érkezik a felesége! Beugrott a bibasz, még nem ismer eléggé. Faszoltam 350 cigarettát (osztrák »Dámesz« és Aegyptische III. Sorté) és 406 korona 33 fillért. Küldök belőle Mimisnek, nála biztosabb. De legelőször is extra lótáp kell, mert háborúban vagyunk, vagy mi a csuda.
Ápr. 12. – Fogadtam Pflügl Imrével [őrnagy; később osztrák követ a Népszövetségnél], hogy melyikünknek nő ki először a bajusza. Este menázsinkban Sven Hédin, híres svéd utazó; holnap megy tovább.
Május 3. Wapnienka. – Amuszkák fölfedezték megfigyelő állomásunkat és erősen lőni kezdték. Huj, de lapítottunk! Csúzlival lődöztünk a shrapnellek »Sprengwolkni«-jait; az én találmányom, nagyszerű sport és jó szer a »drukk« ellen. Négyen csúzliztunk, de kevés eredménnyel, nem esett le egy Wolkni sem.
Május 5. Repuzyce. – Prónay Sanyi tisztjei és emberei mind frissen mosottak és beretváltak, ami fene jó benyomást tesz; de a kitűnő ebéd is, amit adott. Toutryba megyünk Horthy Pista bácsiékhoz; vacsorát és szállást kaptunk, mindkettő jó, de az ágyban sok a bolha; kifeküdtem egy pamlagra, ott nem volt bolha.
Július 7. – X. főherceg (aki apámat jól ismeri), szemlélni jött. Jelentkezésemnél nagyon néz rám és kérdi: »Von wo?« – Mondom. – »Aha, Sie sind ja ein Sohn vom – Papa! ?« – »Jawohl, kaiserliche Hoheit!« – Most mindenki »Sohn vom Papa«-nak csúfol, még az Excellenz is.
Július 21. Okna. – Egy majort lövünk tüzérséggel. Kiszalad belőle minden. Úgy nevettünk! Mint »Scharfschütze« lődözök mexikói puskámból egyes bujkáló muszkákra kb. 500 lépésről. Fene kis cél, messze van. Lejjebb mászom egy kis pléhtetős házba s a (W-nélküli) WC ablakából lövöldözök, velem egy hadnagy 15-ös messzelátóval, bemondani a lövéseket. Jól lövök, de hamarosan észreveszik a »veszedelmes WC-t« és csak úgy csörög rajta a golyó. Azután ágyúval kezdenek ránk lőni, mire a kertfal mögött vitézül elszaladtunk, nü ná! Közben mindketten olyanba léptünk, hogy jobb lett volna nem. A kis bádogtetős házból félóra múlva nem volt semmi. Szegény WC! Nem tehetett róla. – Vissza a megfigyelő állomásra. Két sírt ásnak. Kinek? »Az imént elesett egy honvédünk, ipp a fejibe ment.« – És a másik sír?« – Az egy csujesnek [a ruthén parasztokat hívtuk így] szól, akit a Tolnay százados úr most fog agyonlövetni.« – A csujes cserkeszt vezetett, úgy csípték nyakon mind a kettőt. A cserkeszt hátravitték, a csujest agyonlövik. Ott áll a közelben, mellette szuronyos honvédbaka. Sejti, hogy mi lesz vele, mert nagyon nyugtalan és alázatosan süvegel minden közhonvédet is. A kivégzést persze nem nézem, utálom, de hát nem lehet mást tenni.
Július 22. – Este Oknán a tüzérek »Nemzeti Zenede« cím alatt hangversenyt rendeztek, önmagukcsinálta hangszereken: tamburica, hegedű és nagybőgő, utóbbi üres lőszerládából. Magyar nóta és szerenád a még mindig hasfájós alezredesnek, aki végre mégis csak nevetett.
Július 24, Okna. – Ami öreg 15-ös mozsarunk lövi a muszkák megfigyelő állomását. Közeli találatra kiszalad belőle egy fej, azután megint vissza (talán valamit ott felejtett!), azután megint ki és egy árokban el a fenébe. Majd megpukkadtunk nevettünkben. – Estefelé a fejünk fölött ment el egy repülőnk. A muszkák ágyúból lőtték, rosszul, de a shrapnellek pont a mi fejünk felett pukkangattak, és körülöttünk csak úgy sivított és porzott az istennyila. Egy nagyfene shrapnellhüvely éppen az amerikánus vendég, Capt. Mc Intyre lába mellé csapott le, akkorát ugrott tőle, mint egy hörcsög. Nevetett, meg mérgelődött is, ami fölött általános volt az öröm, mint ilyenkor mindig, ha valamelyikünk csak a legkisebb okot adja rá – hiszen szinte éhezik a társaság egy kis nevetnivalóra. A nevetés mellett azonban lapítottunk mint ürgék a lyukban. – Kissé hátrább egy arra mászkáló magános csujes-asszonyhoz is esett valami repeszdarab, rettenetes visításba kezdett. Odaszaladtunk segíteni: semmi baja, csak szörnyen beijedt. Mit is mászkál ott, kergettük a fenébe. – Doktorunk autón bement Czernowitzba kötszerért meg pezsgőért. Vacsorára hiába vártuk, se doktor, sem autó, se pezsgő. Végre úgy tíz óra felé búg az autó. Kiszaladok és a sötétben ordítok: »Na, du verfluchter Doktor, wo warst du denn so lange? – hát nem a doktorunk volt, hanem Jaeger vezérkari alezredes a hadseregparancsnokságtól. Nagyon kinevettek, mert Jaeger savanyú pofát vágott e barátságos fogadtatáshoz; nem érti a tréfát, túlságosan előkelő! – A doktor végre mégis megjött a pezsgővel.
Július 25. Mahala. – Papp alezredes csoportjánál volt dolgom. Nagyon jó benyomás, kedves emberek. Papp alezr. autón vitt el a megerősített Pruth-állásokhoz, majd tovább a román határra, Wama-Mramornitza [ma mindezek a helyek a Szovjethez tartoznak], ahol lefényképezem az őrtálló honvédet, Rumán Sándort. Ez ugyanis a Balti-tengertől Besszarábiáig nyúló szövetséges arcvonal legdélibb pontja. Ezer kilométeres front, ötmilliós német-osztrák-magyar hadsereg jobb szélső embere, a 17-ik honvéd gyalogezredtől. Megfelelően büszke is rá. – Gyönyörű fedezékek, minden összevissza erődítve. Hatalmas szál ember ez a Papp alezredes és nagyon rokonszenves.
Július 28. – Huszár Szűcs Pista lóápolót ki akartam köttetni, mert engedély nélkül meglépett, magukra hagyva a lovakat egész este. Rapporten: »Főhadnagy úrnak alássan jelentem, muszáj vótam a csujes-babámhol menni, mert azt izente a disznó, hogy ha nem gyüvök, hát elmén mással. Hát ikább elszöktem és meg is pofoztam. Most rendben van!« Nem volt szívem kiköttetni (csak nyakoncsaptam), mert nagyon nevettem, ő is, a szemtelen.
Augusztus 2. – Én egy szegény »korelás« ördög vagyok megint, az vagyok én, bizony. No de majd elmúlik. (Nemeskéri Kis Andor: Pipaszó. Derűs emlékek egy változatos életről. Dr. Vajna és Bokor, Budapest, 1941. II. kiadás)


Az annyira becses, sőt túlbecsült egyéni élet szempontjából borzalmas a háború, mely naponként iskolai példáját adja annak, amibe olyan nehezen akarnak beletörődni, hogy az élet mulandó. Már-már úgy rendezkedtek be az emberek, mintha az emberi élet valami stabil dolog volna, bizonyos elteltség és indokolatlan biztonsági érzet támadt. Na most ennek jó időre vége. A székely katonáról kering most az az anekdota, hogy bevagoníroztatták, négy napig utazott, kiszállt, előre ment, lövészárokba került – rohamra indították s mikor fütyültek mellette a golyók, zúgott a srapnel s vonított a gránát, csak akkor vette észre, miben van benne, megállt a nagy istenítélet közepében s elcsodálkozott: Hű az Istenit, hát hova hoztak engem? Most majd mindnyájan ilyen elcsodálkozók vagyunk, csak most vesszük észre, mibe kerültünk bele, most eszmélünk rá igazán, mi az élet és mik a dolgok igazi lényegükben. E pokol nélkül sohase jöttünk volna rá, hogy egész társadalmi berendezkedésünk mely örvények és meredélyek szélén lógott – de ha az emberiség most sem tud tapasztalni és tanulni és ezután sem fog tudni magán segíteni, akkor csakugyan olyan bornírt és tehetségtelen, hogy nem érdemes búsulni a sorsán. (Lengyel Menyhért: Egyszerű gondolatok. Nyugat, 1918 / 10. szám)


A háborúban... az I. honvéd huszárezredhez kerültem, amelynek az osztrák–magyar hadseregen belül az a feladat jutott, hogy adott esetben a határokon belül védje az ország területét. Itt a vezényleti nyelv magyar volt. Az elitalakulat zömmel dzsentrielemekből állt, mivel az arisztokraták többnyire a közös hadseregben szolgáltak.
Katonai kiképzésem után Budapesten kellett megvárnom, amíg menetszázadom a frontra indul. Ez azonban hónapokig elhúzódott, amit különösnek tartottam ugyan, de örültem is neki, mivel feleségem első gyermekünk – Éva lányom – születését várta, s így vele lehettem. Később tudtam csak meg, mi volt e számomra szerencsés késlekedés igazi oka. Feleségem egy befolyásos nagybátyja, Batthyány Lajos járt közben, s a hadügyminiszter lányom születéséig az egész századot visszatartotta. Legszívesebben a parlament elé vittem volna az ügyet, de ettől végül is elálltam, mert családi viszályt idéztem volna elő, s hálátlannak tűntem volna fel nagybátyánkkal szemben, akit a legjobb szándékok vezéreltek.
Tudtom nélkül intézték el azt is, hogy a fronton a vezérkarhoz kerüljek mint a hadosztályparancsnok, báró Apor tábornok szárnysegédje. Mikor aztán odaérkeztem, kiderült, hogy igen sok más szárnysegéd is ténykedik ott, többek között József testvérem és egyik húgom férje is.
Abban az időben álló lövészárokharc folyt, időnket bridzsezéssel és a tábornok szórakoztatásával töltöttük. József testvérem, akinek a civil életben 860 öltönye volt, magával hozta a harctérre minden „nélkülözhetetlen" holmiját: perzsaszőnyegeket, tucatnyi különleges egyenruhát, melegvizes palackokat, elektromos készülékeket – és saját szakácsát is. Amikor a hadosztálytörzs áttelepült valahová, öcsém teherszállító kocsija is mindig követte a holmival. Apor tábornok, aki a konzervtejnél jobban szerette a friss tejet, saját tehenet tartott maga és kedvenc tisztjei ellátására. Olyan volt a légkör, mint valami családi összejövetelen, én azonban nem ezért léptem be a hadseregbe.
Egy nap a hadseregparancsnok, Boroevics tábornok jött szemlét tartani, s ezen a mi ezredünknek is részt kellett vennie. Tábornokunkat azonban nyolc szárnysegédje közül csak négy kísérhette el. Ez a parancs először meglepett, de aztán hamarosan rájöttem a nyitjára. Apor csak négy szárnysegédet tarthatott volna, a másik négy illegálisan tartózkodott mellette, ezeket tehát rejtegetni kellett. Azonnal megragadtam az alkalmat, és önként jelentkeztem az arcvonalra. A báró, aki családomnak megígérte, hogy gondoskodni fog biztonságomról, zavarba jött, de végül, kedvetlenül, teljesítette kérésemet. A család neheztelése, amely később komolyabb méreteket öltött, ekkor kezdett ellenem fordulni. Feleségemmel szembeni kegyetlenségnek tekintették, hogy kockára teszem az életemet, mondván: elég baj, hogy pacifista vagyok, de akkor legalább vigyázzak magamra.
Mí, képviselők, még a sárral és hóval borított lövészárkokban sem voltunk olyan veszélyben, mint a többiek, mert ahányszor csak támadásra került sor, összehívták a képviselőházat, s ilyenkor mi automatikusan szabadságot kaptunk.
Ezredparancsnokom, a lengyel gróf Lubienski, engedélyt adott feleségemnek, hogy hosszabb időre meglátogasson, mikor az ezred pihenőre vonult vissza egy front mögötti faluba. Feleségem vöröskeresztes nővérként jött, Rózsi nevű szobalányával és egyetlen páciensével, egy beteg tacskóval.
A galíciai fronton a háborúnak ezt az időszakát „kedélyes háborúnak" lehetett volna nevezni. Reggelenként feleségem is kilovagolt az ezredparancsnok oldalán, és részt vett az arcvonal mögött rendezett lovasjátékban. Az oroszok alig két mérföldnyire voltak tőlünk, s ilyenkor azzal szórakoztak, hogy ágyúval lövéseket adtak le a játéktér irányában. De ez csak megborsozta, még izgalmasabbá tette a játékot, s szerencsére senkiben sem tett kárt. Egy éjszaka gitárok, fuvolák és hegedűk hangjára ébredtem: néhány tiszt az ablak előtt szerenádot adott feleségemnek. Úgy éreztem, legfőbb ideje, hogy hazatérjen.
Húgaim és öcsém felesége is eljöttek látogatóba a front mögötti főhadiszállásra. Nagy feltűnést keltettek, amikor vadonatúj egyenruhába öltözött férjeikkel, akiken ragyogott a csizma, a derékszíj és a rézgombok sora, megjelentek a katonákkal zsúfolt, mocskos csernovici kávéházakban. A lövészárkok szennyéből néha-néha kiszabaduló katonák ide menekültek egynapi pihenőre, s megigézve bámulták a legújabb párizsi divat szerint öltözködő égi tüneményeket, akik körül francia parfüm illata szállt.
A fronton sok olyan visszás jelenséget tapasztaltam, amit képviselő voltomra való tekintettel szerettek volna eltitkolni előlem. A tiszti étkezdén kitűnő volt a koszt, de ezt szállásmesterünk, „Pécsi bácsi" csak a közkatonák fejadagjának rovására tudta biztosítani. A tisztek körében természetesen „Pécsi bácsi" volt az ezred legnépszerűbb embere. Kényes helyzetbe kerültem, hiszen mint képviselőnek kötelességem lett volna leleplezni ezt a visszaélést, de ezzel rossz hírbe hoztam volna az ezredet, és árulónak tűntem volna tiszttársaim szemében.
Az ezredben ténylegesen kilencven tiszt volt, több mint amennyire szükség lett volna, hiszen csak ötszáz lovunk volt, de offenzíva idején a tisztek száma körülbelül tízre olvadt.
A támadások fő terhe az étadagjukban megrövidített, rosszul táplált katonákra hárult. Elitalakulatunkba néhány gazdag zsidó is bebocsátást nyert, de ezek később keservesen megbánták, hogy odakéredzkedtek. Tombolt az antiszemitizmus, s egy zsidónak, bármit tett, soha nem lehetett igaza. Emlékszem egyikükre, egy Grosz nevű orvosra, akit azért gyűlöltek, mert bátor merészelt lenni. Elsőként jelentkezett minden veszélyes vállalkozásra, s ezzel felbőszítette társait. Természetesen az volt a célja, hogy bebizonyítsa: nem minden zsidó gyáva, de éppen az ellenkező eredményt érte el. „Micsoda pimasz fráter ez – mondták –, hogy olyan bátornak akar látszani, mint egy magyar!" (Károlyi Mihály: Hit, illúziók nélkül. Tények és tanúk sorozat. Magvető, Budapest, 1977. Fordította Litván György)

Folytatjuk

2015. november 10., kedd

Hová tűnt a katonatiszt?... (19)

...avagy a nagy háború apró csodái

Szerkesztette: Cseke Gábor


A Fekete Kolostor - ma
Egy alkalommal írni-olvasni jól tudó, értelmes és lehetőleg magyar fiúkat kellett küldeni a szegedi telefonista tanfolyamra. De nem nagyon voltak bőviben az ilyen fiúknak... Minden ügyesebb ember vagy altiszt, vagy valamilyen műszaki volt. Így küldtek el engem is.
Szeged külső részén, valami hasznavehetetlen területen voltak a „cserepes" barakkok. Itt volt a tanfolyam. Mindig kedvem lett volna telefonistának lenni s habár soha egy szót vagy lépést se tettem ezért, mégis ide kerültem. A barakkok hűvösek voltak és tiszták s a bánásmód a lehető legjobb volt, amilyen csak lehetett a monarchia hadseregében. De nemcsak ezért szerettem telefonista lenni, hanem kifejezetten emberbaráti és háborúellenes szempontból. Nem szerettem volna egyenesen ölni vagy szúrni. S bár tudtam, hogy ez képmutatás, mert a háború szolgálata, bárhol is legyen az ember, az öles érdekében van, de a saját kényelmemre és lelkiismeretem megnyugtatására gondoltam elsősorban. (Már említettem, hogy azon az úton voltam, hogy, talán az olvasmányok hatása alatt, érvényesülni vágyó, kis-karrierista legyek és természetesen mindenben, önmagam lelki kényelmét kerestem.) Hiszen a telefonistáknál az életveszély ugyan állandó, mert sokszor, sőt rendszerint akkor kell kimenni, a legnagyobb ágyútűzben, amikor még a gyalogság is elbúvik, de mégis a tényleges ölesre ritkán kerül rá a sor, mert rohamra – ettől irtóztam legjobban: brr... valakibe beledöfni a szuronyt! – nem kell mennie. Illetve még a rohamnál is a drótot húzza és a telefonszekrényt cipeli a telefonista.
...A tanfolyamon szokatlanul jó bánásmód volt. Egy szakaszvezető, aki Makón kereskedő, „Iritz bácsi" és őrmester, Somogyi, aki nem tudom, civilben miféle volt, alighanem szocialista, ezek voltak a tanfolyam tényleges vezetői. Tisztek is voltak, de azokkal az oktatásnál sohasem találkoztam. A tanfolyamparancsnokot, Jány századost két hónap alatt egyetlen egyszer sem láttam.
Ez a két ember, Iritz és Somogyi, bebizonyította, hogy a legvegyesebb „emberanyagból" (németek, románok, szerbek is sokan voltak köztünk) igazi közösségi érzékkel, harmonikus és felelős emberi közösséget lehet alakítani, még a kényszerből szolgáló katonákból is. Mert nem áll az, hogy csupa írástudó és értelmes embert küldtek a tanfolyamra, bárha úgy szólt is a parancs. Egyes századparancsnokok csak azért is ellene cselekedtek a felsőbb parancsoknak, mivelhogy azok a nagyurak nem tudják, hogy a harcoló bakának kell a légügyesebb és legokosabb embernek lennie, nem pedig a mindenféle lógósoknak. Máshol meg egyszerűen nem is volt megfelő ember és olyat küldtek, amilyen éppen volt. Csak a neve legyen jó. S papíron minden név olyan jó. Így aztán voltak olyanok, akik alig tudtak magyarul. S voltak öregebb népfelkelők, akik világéletükben az eke szarva mellett és az istálló körül hírét sem hallották a Morse-jeleknek és a helyesírásnak. Az ilyeneket azért küldték, hogy majd jó lesz lóvezetőnek. Igen ám, de nem lehet mindenki lóvezető és a tananyagot mindenkinek meg kell tanulni. És itt ennek a két embernek a hatása alatt, ha a tananyagot nem is sikerül teljesen beleverni a nehéz fejekbe, de az önkéntes fegyelem, a tisztaság, meg a bajtársi szellem terén nagy eredményeket értek el. A tanfolyam katonái nem voltak piszkosak, hanyagok, rendetlenek, mint a pótszázad katonái. Pedig a hálószoba az ebédlő és egyben a tanterem is. Soha, nemhogy fegyelmi büntetés, de még rossz szó sem hangzott. És nem azért volt így, mert a harctértől féltek az emberek, mint gondolni lehetne, hiszen attól minden pótkeretnél félhettek, mégis piszkosak és hanyagok voltak; hanem ez a két jó ember olyan erkölcsi erőt adott a jóságával, hogy semmiféle erőszakkal sem érhettek volna el hasonlót...
Azonban egy igen-igen nagy baj volt itt is. A tanfolyamnak nem volt saját konyhája, hanem a szomszéd barakkban egy honvéd pótzászlóalj volt, a szegedi 5-ös honvédektől, ott adtak enni. S ha már Debrecenben is az volt a hadsereg gazdásztaktikája, hogy a parasztok pedig tartsák el a fiaikat, itt méginkább az lett. Ráadásul a szakácsok asszonyok voltak, idős asszonyok, a legellenszenvesebb boszorkányfajtából, akik disznókat hizlaltak a maradékon. Na, a háború elején, amikor még az élelmezés is bőségesebb volt, s a módosabb parasztok gőgösen megvetették a kaszárnyai kosztot, meg aztán nem volt még annyi távoli vidékről való ember a pótkeretnél, ezt nem is lehetett kifogásolni. Ostobaság lett volna kárba veszni hagyni a sok jó maradékot. De most, amikor már éhségtől szédelgő bakákkal volt tele a város, ez a disznóhizlalás nem volt tiszta dolog. Mert a szakácsnők mindig arra törekedtek, hogy maradék legyen a disznóknak s nagyon kicsi kanállal mértek. Emiatt sok morgás és átkozódás volt, a bakák néha hangosan szidták a szakácsnőket, de mindez nem ért semmit. Hangban és erélyben a főszakácsnő túlszárnyalt tíz zupást. Úgyhogy az olyan emberek, mint én is, utáltuk a huzakodást és inkább hallgattunk és koplaltunk. Annál is inkább, mert végül a konyhára csak mi, a szegény napszámosfajták jártunk, akiknek sem pénzük nem volt, sem „hazai" nem jött. A többiek, a pénzesek, kivették a kosztpénzt és kinnétkezők lettek. Az összes altisztek pedig a városban étkeztek. De én nem mehettem, mert pénzem nem volt, a kosztpénz meg kevés lett volna. Szólni nem mertünk a konyha ellen, mert féltünk a megtorlástól. Hiszen hallottuk, hogy mentek már kihallgatásra a főszakácsnő ellen, de nem lett semmi baja, a panaszt tévőket meg megbüntették. Különben mi átmenetileg vagyunk itt, míg a harctérre nem megyünk, addig már kibírjuk, azt hangoztattuk. Inkább megpróbáltam más úton pótolni a kosztot.
Hazulról nem kértem pénzt. Nem azért, mintha éppen nem küldtek volna, hanem legényes büszkeségből. Mert a szüleim, amikor elmentem önként katonának, nagyon haragudtak és azt mondták, hogy ha én nem törődöm velük, ők se törődnek énvelem. Nem küldenek egy vasat sem soha. Rendben van, mondtam, nem is kell. Persze eddig nem is volt rá komoly szükségem. Most lett volna rá szükségem, de büszkeségből nem kértem. Egyszer küldtek ugyan egy csomagot, de hát a háború alatt Szeged nagyon messzire volt Debrecentől, a csomag valószínűleg bejárta a monarchiát, mert megromlott benne minden, amire odaért. Pénzt is küldtek egy keveset, azt is, meg a zsoldomat is – mivel más szükségleteim nem voltak – élelmiszerre költöttem, mégis csak éheztem. A markotányosok, ha hoztak is afféle hadilisztből sült kis lepényeket vagy pogácsákat, húsz fillér volt darabja, de számlálatlan mennyiségben megettem volna. Itt már csak hat napra adtak egy kilós kenyeret, de az semmi volt. A leghajszálhasogatóbb beosztással se tudtam vele kitartani. Ha pénzem lett volna, akkor valami módon csak juthattam volna mérni élelmiszerhez, de így nem. Egyszer-egyszer úgy segítettem magamon, hogy a távolról jött népfelkelők módján én is elmentem a szakácsnőhöz maradékért. Közben ugyanis parancsot adtak, valami baj nyomán – egy baka talán nekiment a szakácsnőnek és botrány lett belőle –, hogy aki jelentkezik, maradékot kap. Egy csajkával hát megettem a sorban, a másikat a soron kívül, eggyel meg elvittem, hogy majd este lefekvéskor megeszem. Minden este verestökleves volt, már egészen öreg és veres volt a tök, mint amikor a disznónak és a lónak szoktuk adni, mert a termelők hiába szállították be zölden, a raktárban megérett. De én nem is a tök verességét kifogásoltam, mert zöld állapotban talán még tartalmatlanabb és vizenyősebb volt, hanem a szűz állapotát. Zsírtalan volt és hideg. Hiába ettem meg egy csajkával, ha kenyér nélkül ettem, pár óra múlva megint éhes voltam. S esténként nem tudtam az éhségtől elaludni, ezért még lefekvés előtt megint megettem egy csajka töklevest. De ez csak a tanfolyam vége felé volt, mert eleinte, amint mondtam, nem adtak maradékot se.
Olyan nagy volt a katonák kenyér utáni vágya, hogy egyszer egy alsóvárosi pék, aki nem tudom, milyen úton, nagyobb mennyiségű jegyen felüli liszthez jutott, megeresztette a katonáknak, apró porciókban, a kenyeret. A Mars-laktanya mögött lakott egy mellékutcában. S olyan hamar elterjedt a híre, hogy estefelé ellepték a katonák az utcát s mert vagy nem volt már kenyér, vagy nem mert adni a csődület miatt, katonai készültséget kellett kirendelni a tömeg szétoszlatására. Máskor is megesett, hogy valamelyik kaszárnyában megjelent egy-egy baka egy-egy darab meleg kenyérrel. Rozsdabarna volt és keserű, de azért jó lett volna. De mire én odakerültem, sose volt már belőle. (Veres Péter: Számadás. Önéletrajz. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1955)


1914 Október 2. Ma délután érkeznek a németjeink. A községi gárda már reggel leakasztotta vadászfegyvereit. A lakosság izgatott, az asszonyok többnyire félnek. Attól tartanak, hogy Barbátre és Guériniére környékén incidensekre kerülhet sor. Az emberek fenyegetőznek, hogy kövekkel dobálják meg az elvonuló internáltakat.
4 és 5 óra között kellene érkezniük. A táboruk készül. A kastélyban egész nap mindenfelé csak vágnak, szögeznek, fűrészelnek. Valóságos népvándorlás zajlik, mindenki látni akarja, hogyan lesznek elhelyezve.
4 óra. Társaimmal együtt valamivel a hivatalos idő előtt bezártuk a pékségünket. A helyszínen már rengeteg ember gyűlt össze. Látni-e valamit? Nem, még semmi sem mutatkozik. De a fegyverbe öltözött gárda készülődik már, hogy kivonuljon a város bejáratához, és fogadja az érkezőket.
A rakpart. Itt is tömeg. A távolban fekete sokaságot pillantunk meg, amely az út hosszában kígyózik. Két-három kocsi emelkedik ki belőle. Ők azok? Igen, nemsokára semmi kétségem, hogy ők jönnek.
A három híd közül, amelyeken a kontinens felől jövet át kell haladni, mielőtt Noirmoutier-ba érkeznénk, az oszlop elérte az elsőt, a Pont de Bonne-Pogtie-t (Kétségkívül Bonne-Poigne; de itt így írják és így is ejtik. – L. Troussier jegyzete.) Nemsokára eléri a másodikat, a Pont d'Arceau-t. Húsz perc alatt itt lesznek, már a Pont de l'Écluse felé tartanak.
A Pont de l'Écluse a város kapuja. A községi gárda már felsorakozott itt. Néhány pillanattal később megérkezik a polgármester, azután a vámőrök jönnek a főhadnagyuk vezetésével, csizmásán, revolverrel az oldalukon, leeresztett állszíjjal. Az oszlopot hosszabb időre eltakarja az Arceau magasa. Végül felbukkan a híd közepén, majd ereszkedni kezd. Messziről nagyon népesnek tetszik. Oldalt katonák kísérik; a menetet a csendőrmester vezeti.
A hatóságok mintegy száz méternyire előbbre mennek az úton; az oszlop megáll, a hivatalosak tárgyalnak. Majd az oszlop a polgármester vezetésével megindul, a polgármester mellett a vámőr főhadnagy és a tengerészeti hivatal vezetője lépeget. A katonák, a vámőrök, a csendőrök és a községi gárda tagjai a hát- és oldalvédet alkotják.
A menet a városba ér, azaz inkább megkerüli a várost a rakpart felől. A tömeg kíváncsiskodik, gúnyolódik, kétségtelenül ellenségesen viselkedik, de tüntetésre nem kerül sor. A tér sarkán, ahol megálltam, odakiáltják a katonák felé, hogy Vive la France! De ez minden.
A tér feketéllik a tömegtől. A foglyok még elég szilárd léptekkel vonulnak, előttük a csomagjaikkal megrakott három kocsi és néhány sántikáló bajtársuk halad. Portól piszkosak, borotválatlanok, legnagyobbrészt mértéktelenül megnőtt hajzatot viselnek. A külsejük nem alkalmas arra, hogy szánalmat ébresszen a szemlélőben. A foglyok eltűnnek a kastély kapujában. A tömeg kis híján követi őket. Aztán a kapu becsukódik, és az emberek mégis maradnak. Mivel tőlem nem tartanak, egy alkalmas pillanatban sikerül bemennem az adószedő társaságában. A németeket már felsorakoztatták az egyik oldalon, az osztrákokat a másikon, és éppen a névsorolvasás kezdődik.
Előbb a községi gárda parancsnoka próbálkozik, de mivel nincs kiejtése (rosszul ejti ki az idegen neveket – L. L), senki sem válaszol. Az egyik fogoly, aki nagyon fesztelenül viselkedik – azt mondják, német tanító –, ajánlkozik, hogy újrakezdi az olvasást, és ekkor minden jobban megy.
Az emberek most elcsigázottnak látszanak. Többen megrohanják a vizeshordót, megtöltik a palackjaikat, és miután ittak, leheverednek az udvaron a fűre. Sok közöttük a piszkos, rongyos, visszataszító és ellenszenves külsejű munkásféle. Egy zöld kalapos, borotvált képű, aranykeretes szemüveget viselő Herr Professor olyan, mintha egy Hansi-albumból lépett volna ki. Néhány fiatal fiúval, a tanítványaival van itt, és azt a kedvezményt kéri, hogy ne válasszák el tőlük.
Túlzott udvariassággal, sőt aggodalmasan érdeklődnek. „Kapunk-e valamit enni, monsieur?” A vacsorájuk kész; ma este a szobáikban kapják meg. Beosztják őket chambrée-k szerint, mindegyik chambrée-hoz kineveznek egy főnököt, aki felel a rendszabályok betartásáért, majd a donzsonba vezetik őket, ahol a szalmakötegekkel ellátott helyiségek szolgálnak hálótermekül. A katonák azokban a házakban rendezkednek be, amelyekben a legutóbbi napokig a felügyelő és néhány más család lakott. Megkapják az ágyakat is, amelyeket a régi plébániáról hozattam át, mivel a menekültek, akiknek szántuk őket, nem jönnek.
Október 3. Kora reggeltől a kastély és a tornyok teteje tele van osztrákokkal és németekkel, akik a környékkel ismerkednek. Mások kiheveredtek az udvarra, és napfürdőt vesznek; egyik részük a munkásokhoz csatlakozott, akik az elhelyezésükön dolgoznak. Ma nem olyan rossz a külsejük, mint a tegnap, és őrzőiknek az a véleménye, hogy nem kell félni tőlük. Csaknem egyöntetűen egy kantin felállítását kérik.
A tengerészeti hivatalvezetője elvállalta a tábor általános igazgatását. Az ellátással az egyik volt alpolgármestert bízták meg. Egy idevaló, Champignyból menekült orvos ingyen felajánlotta szolgálatait a városvezetőségnek; ki is nevezték tábori orvosnak. Feladatát katonásan akarja ellátni, és már a ma reggeli látogatása során kórházba küldött egy szegény tízéves gyermeket, aki sírt, amikor elszakítottak az apjától...
Október 6. A mi osztrák-németjeink csak azzal nyilvánítják ki kastélybeli jelenlétüket, hogy hosszasan elálldogálnak a mellvédeken vagy a donzson tornyain. Lassanként berendezkednek; a kantinjuk működik. Egy túlságosan virágos stílusú levélben túlságosan is sokaknak mondanak köszönetet mindazért, amit értük tettek, de közben bizonyos körülmények megjavítását is kérik.
Iskolába menet vagy iskolából jövet néhány gyerek és a mellvéden álldogálók között kölcsönös szidalmazásra és kődobálásra került sor. Az elmúlt éjszaka egy lengyel öngyilkossági szándékkal levetette magát a falról, mivel összeveszett egyik fogolytársával, nyilvánvalóan egy némettel.
Október 11. (...) A prefektus főként a nemkívánatos elemekkel foglalkozik, meglátogatja őket a teljes létszámú községi vezetőség és ellátási bizottság társaságában, megbizonyosodik afelől, hogy milyen bánásmódban részesülnek, miként laknak, milyen a táplálékuk, elfogadja a reklamációkat, de csakis írásban. Végül – és ez a legfontosabb programpont – elvezetteti magát a kikötő túlsó oldalán álló sóraktárakhoz.
Ezek a faépítmények nagyon jó állapotban vannak, rendkívül tágasak, és a prefektus úgy látja, hogy itt még hat- vagy nyolcszáz további hadifoglyot vagy polgári internáltat fogadhatunk. Minden erőnkből tiltakozunk: hogyan fogjuk táplálni őket? A prefektus egy kitérő mozdulattal válaszol. Tekintetbe veszi a megjegyzésünket, de egyebet nem ígér. Az az érzésem, hogy el kell viselnünk ezt az újabb inváziót is... (Louis Troussier: A háború noirmoutier-i szemmel. In: Lőrinczi László: Utazás a Fekete kolostorhoz. Irodalomtörténeti riport. Pallas Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2005)


Az első temetés. Szegény Jungblut éppen akkor vágódott el az udvar kövezetén, mikor az orvostól lejött, ki megállapította róla, hogy nem elég beteg a hazaszállításhoz, rögtön kórházba vitték, hol még az éjszaka meghalt. Valami húszan kísérhetjük utolsó útjára. Négy társunk vállára veszi a fekete lepedővel bevont fakoporsót és megindulunk a templom felé. A falu legfélreesőbb útjain megyünk keresztül, nehogy a nép tüntessen ellenünk. Az öt négyes sort mindkét oldalról katonák veszik körül. Egyetlen gyászi pompánk a lépések komor üteme, melyet erősen visszavernek a szűk utca házfalai. Én a halott családjára gondolok, mely valahol messzi, egy kis német városban él. Nem hallják-e a lépések borzasztó zaját és nem szorul szívük össze?... A templomban ránk csukják a kaput. A nagy ablakon át beszűrődő fény megcsillog a márványokon, aranykereteken és ragyogóvá tesz egy fehér, fából faragott Mária-szobrot, melynek arcáról lesugárzó naiv jóság simogatólag nyúl szorult szívem felé. És látod, a pap, úgy megy a halott elé kíséretével, mintha francia halott lenne... Francia halott!... Ezen a helyen, úgy látszik, nem ismernek nemzetiséget. Ha cselekvő ember lennék, gondolom magamban, most odamennék a szenteltvizet hintő pap elé és megcsókolnám a kezét... Az egyetlen kezet, mely ránk nem sárt és nem követ dobott. Ugyanazon az úton megyünk vissza a temetőbe. Egy félreeső helyen sötétlik már a gödör. Néhány szóval búcsúztatom Jungblutot, kit nem is ismertem, de kit a fogság testvéri közelségbe hozott mindnyájunkkal. Mikor távollevő és mitsem sejtő hozzátartozóiról beszélek, a velem szemben álló francia káplár szemét elönti a könny. Nem vagyunk-e mi mind árva, kitaszított gyerekek, kiket a sors elűzött a napfényes tájékról, sötét, gyűlöletes helyekre szenvedni, egymást ölni és csóktalanul sírba feküdni?...
A préfet látogatása. Már napok óta súroljuk, meszeljük a szobákat. A szalmazsákot friss szalmával tömjük s a végére kis spárgát varrunk, hogy nappal ennél fogva fellógathassuk a falra. Az undorító sergent egész nap a nyakunkon ül. Mindig újabb és újabb ötletei vannak, melyekkel tisztaságot, rendet és lakhatóságot akar varázsolni a fekete kolostori szemétdombon. Egy délben az előkészületek elérik tetőpontjukat. A réfectoire asztalára tányérokat és evőeszközöket terítenek fel őrmesteri rendeletre az internált pincérek. Ezen már mindenkinek nevetni kell! Az őrmester dohogva, piros füllel hagyja el az "ebédlőt" a gúnyos nevetések hallatára. A komédiát szinte már ő is sokallja. "Ezentúl mindig így lesz" - jegyzi meg, mikor kilép az ajtón. Egyóra felé végre megtörténik a nagy esemény: a katonák tisztelgő sorfala között bevonul kíséretével a préfet. Sovány, beteges arca eltűnik a nagy sapka és a bundagallér ölelkező szőrözetében. Ő mondta, mikor a rohadt máj miatt reklamáltak nála a sables d'olonne-i internáltak: "Dögöljetek meg!" Az ő luconi dépotjában pusztított a tífusz az internált asszonyok gyermekei közt, anélkül, hogy egy francia orvos betette volna oda a lábát. Pedig francia nők is voltak a gyűlölt boche-ok feleségei között. Egyik anya, ki két gyermekét vesztette el, mint egy őrült, úgy rohant a vasrácsos ajtónak és átkozta Franciaországot, saját hazáját, a bajonettes katonák előtt, kik a jogos düh ez elemi kitörése előtt moccanni se mertek. Mi gondolunk minderre, mikor bámész, s az udvaron elszórt csoportjaink között elvonul a préfet két magas amerikai közt. Egyikük se néz ránk. Van valami tekintetünkben, mitől fázik az úri porkoláb. Csak mikor készen a látogatással, újra az őrség közé áll, közel a bejárathoz, akkor fordul meg még egy utolsó tekintetet vetni ránk. Először diadalmaskodó ez a tekintet: a sovány, betegeskedő örömtelen ember kéjelgő tekintete ennyi fiatal, egészséges ember nyomora, szenvedése láttára, a francia főadminisztrátor tekintete ily sok bezárt, ártalmatlanná tett boche láttára - - - de az ártatlan szenvedésnek ez a hallgatag, szoborrá fagyott tiltakozása, ami most az udvaron egyszerre és egy tömegben szeme elé tárul, mintha e gyűlölködő emberkének is belemarkolna szívébe, mert leveszi rólunk szemét, gondolkodni látszik és végül magához intve az őrmestert, kezével olyan mozdulatot tesz, mint a kocsis, ha a gyeplőt kissé meglazítja: " Lâchez un peu!"... mondja s mi a távolság ellenére világosan halljuk amit mond. Mikor az ajtó betevődik mögöttük, a katonák leteszik puskáikat s az őrség felé vetődő internáltakkal szóba ereszkednek. Eddig tilos volt nekik velünk beszélni. Lolot is, a göndörszőrű, fekete kutyát ismét bebocsátják hozzánk. A felszolgálók gőzölgő vödrökben hozzák a mintaebédet. A nap előbújik a felhők mögül... Az egész ragyogó kora tavaszi világ ismétli, visszhangozza fényben, hangban és illatban: Lâchez un peu! (Kuncz Aladár: Fogsági feljegyzésekből. Nyugat / 1920. 9-10. szám)

Folytatjuk