...avagy a nagy háború apró csodái
Szerkesztette: Cseke Gábor
 |
| Balogh Rudolf fotója |
Szeptember
hó 2-án (szombat). Korán keltünk fel, egy huszárral a
jelentést elküldtem s további parancsot várva megfigyeltem a
környéket. Egy járőrünkkel találkoztam, mely a La-Pudusra ment;
Moglaneştinél ellenséges oszlopok ereszkedtek le a műút felé,
tüzérségünk tüze szétszórta őket, úgy látszik, hogy a
csemege nem tetszik nekik.
7 órakor
parancsot kaptam a bevonulásra. Századunk a Hévíz melletti Bánffy
fürdőtelepnél van, fönt a tetőn egy táboriőrs, kint pedig
számos járőr. Erőink igen szórványosan vannak felállítva,
mindenik a levegőben lóg. Hévíz előtt a 29-esek vannak, itt már
drótkerítés van, de ez nem sokat ér, mert az oláhok nem erre
jönnek; Gyergyóremete felé a 17-esek vannak...
Szeptember
3-án (vasárnap). Éjfél után tüzérségünk hevesen tüzelt,
kézifegyverek is ropogtak; a fenevadak előretörtek, de gyorsan el
is hurcolkodtak; ott merészek csak, a hol senkit sem sejtenek, de
hamarosan elosonnak, ahol valami van.
Reggel
teljes csend, a déli órákban enyhe ágyúzás, különben nyugalom
van egész napon át. -
Igen szép
idő van, lovaink a Fürdőtelep mellett a fákhoz vannak kötve, mi
magunk a napon sütkérezünk; a tiszt urak a kastély emeletén
laknak, a szobák szép bútorokkal vannak tele, minden tiszt úr
külön szobát rendeztet be magának, csak az őrnagy úr maradt a
földszinten, egy kis kamrában csináltatott magának szénából
fekhelyet, nappal általában kint van. Az ebédlő az emeleten, az
erkélyen van, igen szép hely, ott jól lehet enni.
A fürdő
két részre van osztva: urak és hölgyek számára; most is ilyen
féle beosztás mellett marad, de az egyikre ez van írva: „Csak
tiszt uraknak, legénységi egyéneknek itt tilos fürdeni!", a
másik a legénységi fürdő. A régi, állott vizet kieresztettük,
a forrás oly erős, hogy a víz hamarosan megnő. A társaság
naponta megfürdik; mivel a legénység a női oldalon fürdik,
ezeknek fürdőruháit használja, egész jól fest a pongyola a
huszáron is. (Bánhegyesi Imre: m. kir. szabadkai 4. honvéd
huszárezredbeli tiszthelyettes harctéri feljegyzései. Kézirat)
Holtmaros
népe a sarju szárítással és sarjubetakaritással volt épen
elfoglalva augusztus végén, a kellemesen nyárias időben.
Felülről már szállította a vonat a menekülőket. „Holtmaros"
vasúti megállónál a vonat egyik menekülő utasa látva a mezőn
szorgalmasan sarjuval dolgozó néhány holtmarosi munkást,
sajnálkozva jegyezte meg: „Szegények! miért dolgoznak; hiszen
pár nap múlva nekik is el kell menekülni és mindent itt hagynak!”
A
jóslat beteljesedett. „Holtmaros" megálló vasúti őre
értesítést kapott felsőségétől, hogy családja csomagoljon és
legyen készen a bekövetkezhető menekülésre, innen terjedt el a
hir a községbe, hogy menekülni kell. Jöttek a paphoz a hívek és
aggódva kérdezték: igaz-e? Habár magam is aggódtam és semmi
bizonyosat nem tudtam, bátorítottam őket és azt mondtam nekik,
hogy sem a közigazgatási hatóságtól, sem saját egyházi
felsőségemtől semmiféle értesítést nem kaptam; tehát alig
hihető, hogy menekülni kellene. De megnyugtatni az embereket nem
bírtam...
Éjjelenként
sok vonat járt. Azt hittük katonákat visznek a Román határhoz.
Később jöttünk rá, hogy ... menekülőket hoztak le.
Az
1916. év augusztus 28-án megkérdeztem a marosvécsi postamesternőt
(: M. vécsi nyugalmazott pap Tiszteletes Péterffy Ferenc úr
leányát Bartha Jánosné Péterffy Marika ő nagyságát:) Mit tud
a helyzetről? Vesznek e fel a postára postaküldeményeket? Tőle
ez a válasz jött: „Kedves Tiszteletes úr! Semmi postaküldeményt
nem veszünk fel – a baj ugy látszik óriási. Borszék már nem a
mienk. Tölgyesről is mindenki elment. Hévíztől se messze vannak;
még az éjjel is bekövetkezhetik a mi katastrófánk; a jó Isten
legyen velünk tiszteletteljes üdv. Bartháné." Habár ezen
értesülés – a mint az események igazolják – nem volt alap
nélküli, a hatóság még ekkor se intézkedett és épen azért
magam se adtam elég hitelt ez értesítésnek és a benne
foglaltakat csak könyelmü emberektől származó rémhíreknek
képzeltem. Pedig lényegében igaz hírek lehettek azok.
A
közigazgatási hatóság csak 1916. augusztus 30 án (:szerda:)
estefelé tétette közhírré Holtmaros községben, dobszó
mellett, hogy másnap, augusztus 31-én, reggel 7 óráig a lakosság
távozzék el a községből, mit a közhírré tevő igy kiáltott
ki: „takarodjék" a községből. Természetesen a rémület
fokozódott a népnél. Mindenki kapkodott. Amit futtában lehetett,
mindenki csomagolt. Pataki szolgabiró úr járt a községben és
azt mondta, hogy akiknek nincs fogatuk, azok menjenek le a Marosvécsi
állomáshoz, onnan másnap reggel fogja a vonat indítani őket
Szabolcs vármegyébe Nyíregyházára; a kiknek fogatuk van azok
induljanak fogataikkal, állataikkal „Faragó" község felé.
– Fájó szívvel, könyezve és sírva hagyta el a lakosság a
községet. – Fogattal biró híveket aztán nem Faragóra; de
Dedrádszéplakra telepítették le. A marosvécsi állomásra ment
mintegy 170 lélek pedig ott kellett várjon több mint 18 napot, mig
aztán elvitte őket a vonat Szabolcs megyébe és ott a hatóság
letelepítette Tiszaeszlár, Tiszalök községekbe és azokhoz közel
levő egyik tanyára.
Egyház
ládájába – gondnokkal - betettem a folyó anyakönyveket,
jegyzőkönyveket az ott levő iratok és úrasztali terítők mellé;
bezártuk a ládát és bevittük ketten a templomba; letettük a
katedra mellé. Mint egyházmegyei pénztárnok, behordtam a pénztári
könyveket is a templomba és letettem azokat is a papi szék mellé.
Idő arra nem volt, hogy biztosabb helyre helyezhettem volna.
Templomot bezártam és feltettem a kulcsát a papi lakásban levő
állandó helyére, – Épen ott levő harangozóné (Csatlós
Jánosné: Pap Anna) – kinek férje régóta orosz fogságban van,
sírva mondta, bárcsak ő akaszthatná le helyéről a templom
kulcsát!. (Később ezt megengedte a jó Isten.) Egyházközség és
tractus takaréktári könyveit, hadikötvényeit, az úrasztali
poharakat én vittem magammal és visszatéréskor sértetlenül
vissza is hoztam 1916. november 1-én. – Pap, pár ládába ruha és
ágyneműjét levitte Marosvécsre (egyebeket becsomagolni nem volt
idő). A vonatra már nem vettek fel csomagot; de Bartha Jánosné
önagysága, mint vasutas felesége, szives volt betétetni az ő
értékei szállítására kapott vaggonba és azzal elvittek
Bakonyszentlászlóra; ott vannak ma (1916 febr. 20.án) is.
Pap
és családja (felesége és leányával; – fia már jóval
azelöttöl 1915 jul. 15-től kezdve katonaságnál van) 1916
augustus 30-án este tehén szekérrel mentek le Marosvécsre, hogy
onnan 31-én reggelre jelzett vonattal induljanak Zilahra; de
telefonilag értesülvén, hogy vonat nem jön, 3l-én Nagyságos
Magyary Károly uradalmi jószágigazgató úr által felajánlott
fogattal jutottak be – menekülök sokaságának szekerei mellett –
a szászrégeni vasúti állomáshoz. Onnan se ment már
személyvonat. Gazda Endre, állomás parancsnokságnál levő
főhadnagy szivességéből kaptak egy – bútorokkal rakott fedett
marha kocsit és azon indultak el 1916 szeptember 1-én. Velük volt
a görgényszentimrei református pap Székely Ferenc, feleségével
és az őket kisérő tanár fiuk: Ferenc. Útközben sokat
nyomorogva, éhezve és éjszakánként fázva – hét napi keserves
utazás után Csúcsára érkeztünk. Kolozsváron Székely Ferencék
leszállottak; mi is be akartunk menni Kolozsvárra; de nem engedték.
– Csúcsán – az állomással szembe levő vendéglő étterme
asztalaira (más hely nem lévén) dűltünk le egy kis pihenőre.
Másnap reggel folytattuk postautomobilon utunkat tovább és aznap
megérkeztünk – nyolcadik napi utazás után – Zilahra,
feleségem testvéréhez, Török Istvánhoz, Szilágy megye
alispánjához; ott találtunk menedéket és rokoni szives látást.
Onnan az erdélyi református egyházkerület Méltóságos Igazgató
Tanácsa 4521—1916 számú intézkedésével kiküldött Bős
házára a helyettes papi teendők végzésére. Bősházán végzett,
rövid ideig tartó papi szolgálat után, visszamentem. – Mikor a
hazatérhetés lehetőségére az újság hírekből következtetni
lehetett, Zilahra és onnan – nehézségekkel – 1916. november
1-sőjéve haza érkeztünk Holtmarosra.
Dedrádszéplaki
pappal, Pataki Dénessel Zilahról állandóan leveleket váltottam;
tőle tudtam meg, hogy oda telepitett hiveim 1916. október közepén
visszatelepedtek Holtmarosra. Vele folytatott levelezésem
következtében, gondnok Bakos György Andrásé és néhány
presbyter, időközben az egyház ládáját és tractus pénztárának
könyveit a templomból kivivé, elásták a holtmarosi református
temetőbe, a harctéren kapott vesebajjal meghalt és 1916. aug.
25-én eltemetett Kis Mihály sírjába; onnan épségben vétettek
ki 1916. novemberben.
Holtmaros
községben ellenség a mint mondják, egy román előőrs
kivitelével, nem járt. Templom, 1914-ben épült uj papilak, más
egyházi épületek, iskola épségben vannak. Egyház könyves
szekrényét feltörve találtam; kisebb kárt tettek benne;
iskolában taneszközöket tönkre tették ismeretlen tettesek.
Község lakosságának házai, melléképületei épségben vannak.
Lakosság egy része kisebb-nagyobb károkat szenvedett ugyan, de
általában lehet mondani, hogy a lakosságnak nincs tetemes
károsodása. Annál több van papnak és tanítónak.
Papi
lakásban, hazatértemkor 1916. november 1-én nagy rendetlenséget,
sok szemetet és felbolygatatt szekrényeket találtam. Jóllehet
elmenekülésemkor összes ajtókat nyitva, kulcsokat a zárakba
hagytam volt, mégis ebédlő egyik ablakát beütve, konyha
ajtójának ajtó feldeszkáját lefeszítve találtam.
Ismeretlen
tettesek tőlem ellopták: könyveim javarészét; 120 darab baromfit
(pulyka, ruca, tyúk és csirkéket); 66 véka zabot; kéménybe
rejtett lábbelinknek egy részét; főzőedényeket csaknem mind; 10
liter petróleumot; paplanokat; 70 üveg cukorba főzött befőttet;
egy vásott palástomat; mezőről mintegy két szekér tengerimet;
egy évig drága gabonával tartott három darab sertésem
elkárosodott stb. (1917. januárjában kellett vegyek egy darab
hízott sertést élősúlyban 134 Kiló volt; fizettem érette
kilencszáztizenegy korona és 20 fillért!!) Ha mindennek a mai
értékét vesszük, kárunk 5000—6000 korona! Ezeknél a
lopásoknál igen szomorú dolog az, hogy legnagyobb részben a
csőcseléknépnek van benne része. Legalább is emellett bizonyít
a következő eset:
Hazajövetelemkor
a körjegyző ur utján a községben közhírré tétettem, hogy a
kinél jogtalanul eltulajdonított tárgy van és azt nála
megtalálják, az illetőt hadbíróság elé állítják és főbe
lövik. – A közhírré tételre következő éjszakán udvaromra
hazahoztak néhány konyhaedényt. Akkor katonáink – kiknek a nép
tulajdonítja a lopásokat – nem tartózkodtak községünkben. Az
edények a néptől kerültek haza. Másfelől a népnek szép
vonásaiból is meg kell jegyeznem a következőt: 1916. októberben
hazatért lakosság a távol (Szabolcs megyében) levő lakosság
terményeit betakarította és mindeniknek telkén gondosan
elhelyezte. – Szabolcs megyében levő menekültek mielőbbi
hazahozatását a marostordamegyei nagyságos alispáni hivatalnál
kérelmeztem és onnan 1917. február elején azt a választ kaptam,
hogy előreláthatólag rövid időn belől haza fognak szállíttatni;
de még február végén (febr. 23) nincsenek itthon. Erdélyi Pál
kántor-tanitó ur apósához Pataki Lajos tanító úrhoz
Dedrádszéplakra volt menekülve családjával; onnan 1916. október
közepén tértek vissza Holtmarosra!
A
lakosság hazatérte után 1916. novembertől kezdve sok ideig
tartózkodtak a mi katonáink Holtmaroson; előbb a 9-es „Nádasdy"
huszárok (trén) kik segédkeztek a lakosságnak az őszi szántások
végzésében. Később egy pihenő „Ulánus" csapatunk (nagy
részben horvátok) volt elhelyezve a községben; ezek hét hétig
voltak itt. Internált oláhok is voltak és vannak Holtmaros
községben elhelyezve.
Mivel
a katonai parancsnokság a gabonának nagy részét requirálta, az
élelem s főleg a kenyér igen szűkén van és a nagy drágaság
miatt (egy tojás 30 fillér, 1 laer tej 60 fillér, 1 kis tyúk
13—14 korona stb.) igen nehéz a megélhetés. A ruhát és
lábbelit is hihetlenül magas árért árulják és ha e háború
még sokáig tart, később valószínűleg kapni se lehet, a
megélhetés csaknem lehetetlen lesz!
A
nép aggódik hogyha Tölgyesnél frontunkat az ellenség áttöri,
1917. tavaszán újból menekülni kell. Isten őrizzen tőle! Adja a
jó Isten dicsőséges végét – a 20-adik század szégyenénk, a
rettenetes világháborúnak és hozza el minél előbb a régóta
óhajtott áldásos békét.
Holtmaros,
1917. február 23.
Kiss
Ferenc, holtmarosi református pap
(Háborús
feljegyzések a görgényi református egyházmegyének az 1916. évi
oláh betöréskor menekült egyházairól. Kiadja: a görgényi
református egyházmegye. Szászrégen, Schebesch Károly
könyvnyomdája, 1917)
Besszarábiai
harctér, 1916 január vége felé... Az egyik előretolt
árokrészben egy közhonvéd azt hallja, hogy az ellenséges árokban
oroszul beszélgetnek. A honvéd kézigránáttal a kezében kimászik
az árokból, nesztelenül odacsúszik az orosz árokhoz, ahol
gyanútlanul beszélget három orosz katona. A honvéd közéjük
vágja a kézibombát és ő maga kissé visszahasalva pár
pillanatig vár. A kézibomba fölrobbant az orosz árokban és
darabokra tépte a szegény gyanútlanul beszélgető három orosz
katonát. Amikor a robbanás megtörtént, a vakmerő honvéd
talpraugrik és beleveti magát az orosz árokba. A mi árkunkban
megdöbbenve és álmélkodva néznek az orosz árokba ugrott honvéd
után. Senki sem érti a dolgot. Néhány izgatott és kínos
másodperc telik el és egyszer csak kimászik az orosz árokból a
honvéd és két kezében hozva valamit, fut vissza a mi lövészárkunk
felé és rövid másodpercek múlva szerencsésen bele is ugrik a
fedezékbe. Ott a csodálkozó tiszteknek jelenti, hogy a
kézigránátja megölt három oroszt, de mert az orosz lövészárokban
valami csodálatos véletlen folytán nem robbant föl és ott hevert
sértetlenül a három orosz három kézibombája, ő leugrott értük
az árokba, fölszedte őket és – jelenti alássan – elhozta a
három orosz kézibombát, tessék, itt van ni! És átadta a honvéd
a „zsákmányt”. Ilyen és ehhez hasonló hihetetlen események
naponként történnek a besszarábiai fronton. (Göndör Ferenc:
A szenvedések országútján. Háborús feljegyzések.
Budapest, Aetheneum RT, 1916)
Folytatjuk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése