Hová tűnt a katonatiszt?... (22)

...avagy a nagy háború apró csodái

Szerkesztette: Cseke Gábor

Vasárnapi könyv, 1915

Amíg az oroszok nem jöttek be az uzsoki szoroson, senki sem tudta, vagy csak nagyon kevesen, hogy van egy uzsoki hegyszoros. A hadvezetőségünk nagyon jól tudta, de nekünk pestieknek az oroszok fedezték fel ezt a hegyszorost. És hogy hire jött, hogy az oroszok átlépték az uzsoki hágót, a térképhez futottunk, kerestük, hogy merre van Uzsok s mikor megtaláltuk, első dolgunk volt megijedni. Az orosz azóta kitakarodott a szorosból, az ijedtségünk is elmúlt, jól érezzük magunkat és hasznunk is van ebből a híres orosz betörésből: tudjuk már, hogy merre van Uzsok. (A Hét, szerkeszti és kiadja Kiss József. 1914. október 4.)

[1915] Augusztus 5. – Beoltottak, javult a »korela«. Benéztem az ulánus Wislocki főhadnagyhoz, ahol óriási ricsaj vala egy hölgyvendége (!) tiszteletére. Elég csinos polyák leány, Lola [később a muszkák mint kémet elfogták és felakasztották szegényt], hat hónapig légionárius volt, zászlós, sebesült is. Most hazafiságból lengyel tiszteket boldogít szerelmével; de csakis lengyeleket! – Nagyon részeg volt már a germán kapitány, kevésbbé Podmaniczky Bandi, a kadét és a háziúr, enyhén spitzesek Inkey Zsiga, Szentgyörgyi Imre és Sándor Ernő, elég józan Kemény Józsi, egészen józan Páger, akivel hamarosan elléptünk. Nem szeretem ezeket az ivásokat Tart pour Tart.

Augusztus 7. – Az a büdös Efrojim Kleinmann a tórára tett ígérete dacára se lett kész zubbonyom adjusztálásával, ma pedig sábesz van. Pofont üzenek neki Szűccsel, attól jobban fél, mint az előkelő modorú Illéstől. – Sükösd bácsi [fő törzsorvos] adott ópium és bismuth-porokat; dupla adagokat szedek, mégse nagyon használ. Esik. Kínomban irodalmilag működöm.

Október 6. – Kolomeában gyászmisét mondattunk az aradi vértanukért. Bizony többen is lehettünk volna jelen – dehát manapság sok az óvatos ember. [Pedig nem lett baja egyikünknek sem.] Holott az ilyen kegyeleti aktust igazán nem lehet »dynastia-ellenes tüntetésnek« minősíteni. Állítólag egyes »Nagyok« kissé morognak is – de a Legnagyobb nem, annak van magához való esze.

November 3. – Szolgálatban vagyok, de az Excellenz-nek bejelentett Hubertus-lovaglás kedvéért három órára eleresztenek, helyettesít Pollack-Parnegg (a híres »Frau von Pollack« fia!) aki hallott valamit az ugrások méreteiről, meg hogy én vezetek, ami gondolkodóba ejtette. Omikront lovagoltam. Nem jött más, mint Inkey Zsiga, Farkas Sanyi, Szinyei Fleki, Sándor Ernő, Szentgyörgyi Imre és Hauptmann Hasse. Szóval egy germán és a többi magyar. Imre bácsi is végigugrott mindent, baj nem volt senkinél, pedig fene jó tempót csináltam ám! Végeztünk a korniczi kastélynál, thea, snyapsz, »Reiche Erbin«, Farkas Sanyi megfelelően udvarolt. – Olvasom, hogy Cora Pearl csikaja, Arséne Lupin, Alagon nyert. Jó. (...)

[1916] Február 21. – Inkey Zsiga vizet töltött gumicipőmbe. Viszonzásul döglött egeret tűztem sipkájára. Velem akar kikezdeni?

Március 25. – Ma láttam szobámban ezidén az első legyeket. Kedves kis háziállatkák, a nyár közeledtét jelentik, ette volna meg a szösz, ahány van. A nyár jó, csak a légy rossz. Különösen itt Galíciában, ahol több a légy, mint a lég.

Április 1. – Felültettem Szandtner Ernőt egy hamisított Hughes-távirattal, hogy birtokán kiütött a ragadós száj- és körömfájás, de gazdatisztje eltitkolta s ezért megindították ellene a megtorló eljárást; aláírás: M. kir. állattenyésztési felügyelőség pöstyéni kirendeltsége. Irtóztatóan felült, táviratozott összevissza, haza, a kirendeltséghez, a földmívelésügyi minisztériumba több ismerőséhez stb. Este aztán az elfogott választáviratokat visszakapta »április bolondja« felírással. – Furcsa, hogy egy pillanatig se volt kétségben afelől, hogy ki volt e fényes gondolat apja. – A többi urat is jól felültettem, majdnem mind bedőlt. Széjjel akartak tépni, de nevettek, ami mégis csak a fődolog, különben besavanyodunk mindannyian.

Április 10. – A lovak porcióját leszállították napi 1 kg. szénára és 2 kg. szalmára!... Egyéb alom sincsen. Szerencse, hogy nekem még van kéz alatt (fene drágán) vett szénám. Parancsban jött, hogy minden saját takarmányt be kell szolgáltatni, ő persze, inkább lopok hozzája, ha lehet. Nem hagyhatom lovaimat éhen dögleni. Excellenz nem tudott e drasztikus rendszabályáról – azt mondja: »Warna segn«.

Április 13. – Arséne Lupin Alagon nyert egy handicapot. – Svéd kapitány jött hozzánk, én kalauzolom. Jó pofa.

Április 14. – Svédet (Capt. Schale) leadtam Dobrowodyban a VI. hadtestnél. Az éppen távollevő Khuen Kűri szobájába tették. – Vonaton vissza. – Illést [tiszti legényem] a kalauz kidobta a II. oszt. tiszti kocsiból, mire ez átmászott egy I. oszt. törzstiszti kocsiba, ott bezárkózott és aludt, mint egy herceg, míg Chryplinben egy váratlan átszállásnál ismét felfedezték és kidobták, de repülés közben még ellopott egy pár »ottfelejtett« vadonatúj felkötő sarkantyút. Betyár ám ez az Illés is, csak engem nem lop meg soha, ami a fő.

Május 9. – Távirataim érkeznek, gratulációk kapitányi kinevezésemhez, első Sztankovánszky Tibor, Bécsből. Átadtam a három csillaggal díszített és aláírásommal ellátott ro. kis tárcát, tizenkilenc főhadnagyunknak, akiket »kielőztem«. Testületileg elhatározták, hogy most meg »juszt se« fognak nekem szalutálni. Majmok. De oly kedves fiúk.

Május 14. – Születésem napjára kaptam valakitől egy gyönyörű kis borostyánszipkát arany véggel, belevésve a dátum és N Sz, amit úgy is lehet olvasni, hogy »Nagyszemű«, de úgy is, hogy »nem szabad«... Az ördög vigye el, mennyi sok a »nem szabad« ezen a szép világon! – Anyámtól távirat, hogy nővéremnek fia született [most már huszárfőhadnagy, Bethlen Pál].

Május 15. – Hír, hogy kis barátunk, Musztafa Kemal már pasa lett. No, ennek jól fölvitte Isten a sorát! [Később még jobban fölvitte: ő lett Törökország köztársasági elnöke, Atatürk néven.] De nem sajnálom tőle, jóféle fiú volt mindig. Most egy hadseregcsoportot vezet Kis-Azsiában, Diar-bekir. írtam neki.

Június 16. – Visszahelyeztek ezredemhez, de úgy hallom, hogy közben még valami különleges megbízatást kapok, valahová külföldre. – Az esti parancsban jött áthelyezésem, néhány szép, dicsérő szóval. Ezt hívják »Armeekommando-Belobung«-nak? Legalább tudom. Jó lesz megint a Hadikoknál; akármilyen érdekes is volt itten, mégis csak náluk van nekem »otthon«, amíg a háború tart. – Utolsó éjjel – bár nem én voltam soron – még szolgálatot akasztottak nyakamba, úgy hogy szememet se hunyhattam le, este 9-től reggel 5-ig álltam a Hughes-gépnél. Inkább háromszor ennyit lovagolok. Igaz, hogy nagy disznóságok vannak, főleg Okna körül. (Hallottam, hogy Vastagsanyi [Most: Vitéz Dr. Lomniczy-Lumniczer Sándor, egyetemi m. tanár, sebész-főorvos; a »vitéz«-t akkor szerezte] fene jól viselkedett; most nem doktorkodik, hanem kombattáns, zászlós.)

Június 17. – Lejelentkezés. Búcsúzáskor Haymerle-nek azt mondtam, hogy ugyanazt kívánom neki, amit ő nekem. Látni kellett volna az ábrázatját! Vonat nincs, autót nem adnak, parasztkocsin mentem Delatynig, csak késő este értem oda. Delatynban már sok a zsidó. Innét részint nem menekültek mind el, részint már visszaszállingóztak, ami az egyedüli biztató jel már napok óta. A zsidókból sokkal jobban lehet következtetni, mint a legkacskaringósabb vezérkari jelentésből. A zsidók viselkedése a legbiztosabb harctéri barométer. – Nagyon rosszul halad a vasút, jönnek már szemben a katonavonatok fölfelé, de nagyon lassan. A lókocsiban utazom én is; Illés fölakasztott két lopott táblát: a kancák fölé: NŐI SZAKASZ , a kocsi másik felébe, ahol mi ülünk: CSAK KATONÁK RÉSZÉRE, Illés hegedül, én nyittatok két üveg »Esterházy Vin Nature«-t és hármasban megisszuk. Ez a három ló és két huszár csakugyan kis családommá lett már. Innen-onnan két éve, jóban-rosszban. Derék, hű fiúk. A pezsgő nagyon jól esett, elég hideg is volt. – A legények legutóbbi »sietve átcsoportosulásunk alatt találtak egy fejszét, egy gyalogsági sátorlapot, egy varróeszközt, két hátizsákot, egy vödröt, egy fűrészt és még egy csomó apróságot. Betyárok. De ilyen a huszár – nem kell félteni, megél akárhol. – Két-három nap múlva otthon leszek Mimisnél – két-három napra. Azután?... Bakalum. [Török szó: »Majd meglátjuk«.] (Nemeskéri Kis Andor: Pipaszó. Derűs emlékek egy változatos életről. Dr. Vajna és Bokor, Budapest, 1941. II. kiadás)

A galíciai fronton nagyapám fejlövést kapott. A golyó a fején találta el, elől a szemfogát kiütötte és a nyúltagyától három milliméterre távozott. Átszakította a karjához vezető inakat, karja megbénult, jobb karja mozgásképtelenné vált és mint ... hadirokkantat szerelték le. Ha keresztet akart vetni, a bal kezével kellett a jobb karját felemelnie. A kitüntetések szalagjain lévő pecsétek pedig saját vérétől keletkeztek, attól a vértől, amely a hazaért omlott ki. Hosszú estéken át mesélte nekem ezeket a dolgokat és aztán mint mindig, imába fogott, hogy ne legyen többé háború. Bár 75 %-os hadirokkant volt, 1918-1940 között és 1944 után a román államtól még egy vörös petákot sem kapott, hiába érvelt, hogy 1916-ig az Osztrák-Magyar Monarchia és Románia között nem volt hadiállapot és ő 1916 előtt, az orosz fronton sebesült meg, nem harcolt a románok ellen.

A visszatérés emlékének megörökítésére a község Országzászlót vett, hogy azt a templom előtti dombon épített talapzaton elhelyezett zászlótartóra nagy ünnepek alkalmakor felhúzhassák. A zászlóavatás ceremóniájakor a még élő, fronton meg nem halt első világháborús veteránokat összegyűjtötték, katonásan felsorakoztatták és a felszentelt Országzászló előtt felvonultatták. Nagyapám a legelső sorban menetelt mint tartalékos szakaszvezető. Énekeltek:

Ellőtték a jobb karomat, folyik a piros vérem,

Nincsen nékem szép szerelőm ki bekösse nékem.

Gyere kis angyalom, kösd be sebeimet,

Gyógyítsd meg a bánatos szívemet.

Mi, nagyanyámmal, az összegyűlt tömegből néztük a felvonuló egykori frontharcosokat. És akkor láttam, hogy a szép, szőke nagyanyám szeméből két hatalmas könnycsepp kibuggyant. Mert szerelmetes férjének valóban ellőtték a jobb karját, és ő nem tudta kérését teljesíteni, nem tudta sebeit bekötözni, csak a székesfehérvári katonakórházban látogathatta meg. (Antal Imre: Történelmi események Gyimes vidékén a régmúlttól napjainkig. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2005.)

1916 augusztus 28. Nos, okos Wesselényi Istvánné, ott Kolozsvárt! Megszakítottad velem a levelezést, mert azt írtam másfél évvel ezelőtt, hogy azok az erdélyi mágnások a hazaárulók, akik az utóbbi tíz esztendő alatt hetvenkét millió forint ára földet adtak el az oláh takarékpénztáraknak. (Lásd: az erdélyi Gazdasági Egyesület titkárának statisztikai jelentését.) Nos, okos grófné! Hogy érzitek magatokat az oláh hadüzenet napján, miután már valamennyi aranyunkat benyelte a leggaládabb ellenség? Ó, oktalan magyar!

1916 augusztus 31. Semmi sem képes elvonni gondolataimat az őrjítő öldökléstől. Az emberek nevetgélnek, öltözködnek, sétálnak, van kedvük élni!

Szegény székelyek! Az oláhok már csak az utolsó maradványokat, az aggokat és a gyermekeket pusztíthatják! De hiszen Erdély az oláhoké!

Az erdélyi földbirtokosok eladták nekik készpénzen!

A magyar kormány nem törődött alattvalói lelki életével.

A magyar kormány egyesegyedül alattvalóinak lenyírandó gyapjával törődött. Legelőről azonban nem gondoskodott.

Az erdélyi mágnásoknak ma öngyilkosokká kellene lenniök szégyenletükben, hogy Erdély földjét eladták... Értük hal most meg az utolsó székely gyermek és aggastyán, fejszével a kezében.

A magyar földesúr vagy el-, vagy bérbeadja a földjét.

Sem esze, sem szíve, sem energiája nincs a gazdálkodásra.

Csak addig tetszett neki a földbirtok, amíg kihajthatta rá a jobbágyait, mint a barmot. A jobbágy a földet ingyen megmunkálta, a földesúr meg elharácsolta.

1916 szeptember 5. ...Az ellenség hordái mindig szűkebbre szorítják az abroncsot az ország körül. Rettegve gondolunk a holnapra.

Amikor otthonunkból fog kiűzni az ellenség!

Legelső, gyermekkori érzésem, epesztő vágyam az volt, hogy majd lesz egyszer egy szobám, melyben egyedül leszek, amelynek ajtaját magamra zárhatom. És kiküzdöttem, kidolgoztam magamnak gyönyörűséges otthonomat. És most életem kincsét, egyetlen kincsemet, otthonomat és függetlenségemet nem érezhetem többé biztonságban.

És az a sok virág körülöttem. Szeretnek és ünnepelnek.

Ó, hogy szégyenlem magam.

1916 szeptember 14. Erdély népét úgy borították ki az otthonából, mint egy kasra való, ártatlan csibét, amely most csipogva szalad széjjel az országban. És nincs egy férfi, aki meglátná, hol a baj vagy a bűn? Aki az élete árán is segítene. Hogy nem undorodtak még meg a sok szép szónoklattól? Csodálkoznunk kell, hogy még megvagyunk. (Jászai Mari emlékiratai. Sajtó alá rendezte Lehel István. Kiadja a Magyar Királyi Egyetemi Nyomda, Budapest)

Csütörtök, 1916. augusztus 5/18. Az I. osztály parancsot kap az indulásra. Hová? Az a hír járta, hogy a IV. hadsereg Dobrudzsában gyülekezik, tehát Dél-Dobrudzsa (Cadrilater) a menetirány. A főtisztek beszélték a tiszti étkezdében. Mindenki rosszkedvű, mert szegénység van ott és messze is van. A felszerelésemet a városban egészítettem ki, miután felvettem a júliusi zsoldomat, 384,35 lejt. Körülményes vásárolni, mert alig van aprópénze a kereskedőnek. A városbeli szállásadómnál (Toader Cazan, Ion Agarici utca 24. szám) hagyom a nyergem és egy új csákómat. Későn jöttem meg a városból, késő éjszakáig csomagoltam és elküldtem a ládáimat az üteghez. Két órát aludtam, a szállásadóm felkölt. Kifizetem a bért és elballagok az üteghez. Elfelejtettem feljegyezni, hogy délután 5 tájban bevonult az ezredhez Sachelarie ezredes, az új ezredparancsnok és mindannyiunkat behívat az irodájába ismerkedésre. Nem volt barátságos találkozás, mindenkihez külön-külön van valami elmarasztaló mondandója... Éjféltájt értem az állomáshelyre. Nagy a sürgés-forgás, lovak, emberek rohannak, minden irányból hangos kiabálás. Costantinescu alhadnagy úr betegszabadságon van. (…) Hajnalhasadáskor átvettük szolgálatunkat. Minden rendben volt, az emberek menetfelszerelése, a lőszeranyag, a lószerszámok, minden. A katonák ruházata volt kopott, szakadt is némelyiké, ahogyan a háborúban szokott az lenni.

Jegyzőkönyvek tanúskodtak róla, hogy sok gonddal és felelősséggel járó szakaszparancsnok vagyok. Megkeresem tehát a szakaszomat és parancsokat osztogatok. Jelentik, hogy két zsidó, Aizik Idel és Herşcu Moise lövegkezelő (servant), illetve egy lovas, Balanica P. hiányzanak. Fél óra múlva megérkezik a kapitány úr is. Parancsot ad a mozdonyozásra. Nagy a nyüzsgés, jelentik, hogy két ló elszabadult és elnyargalt a mezőbe, a felderítő Burca Anton kancája nem állja a nyerget. Megjöttek a zsidók és a hiányzó lovasom. A kapitány úr ordít, nem vonult be Ceai őrmester és Cobzaru írnok sem. A kapitány utánuk küld 2 lovast. Én is ide-oda futkosok, hogy sürgessem a katonáimat. Jelentik, hogy megjött a két zsidóm, lovaglópálcámmal gondolkodás nélkül, alaposan megleckéztetem őket.

Végre elhangzik a nyeregbe! parancs. Hajnalodik, tiszta az égbolt, hűvös van. Felületesen szemlézzük szakaszunkat és jelentünk a parancsnoknak. Elindulunk, a mi ütegünk az utolsó helyre áll be a menetbe. Három napig meneteltünk az országúton Bălţăteşti fürdőtelepen át Târgu Neamţig. Az úton dübörgő ágyúk zaja az ablakokba csalta a fürdőző népséget. Reggel 7 óra volt. Az emelkedőre érve nyugati irányban a hegy lábánál festői környezetben meglátjuk a Văratec női kolostort. Tovább, a hegy mögött ott kell lennie az ugyancsak női Agapia kolostornak is. Észak felé már sejthető a város, Târgu Neamţ, nyugati irányban jól kivehetők egy sziklacsúcson az egykori Neamţ várának romjai. A várrom látványa végig követ minket a városig. De. 10 óra tájban érünk a városba, majd annak határában, a város és [Ion] Creangă faluja, Humulești között letáborozunk.

A helybéli kíváncsiak kijönnek megnézni az ágyúkat. Nem járt még ilyen készültség arrafelé. A tömegben találkozom egyik falutársammal, az 54. gyalogezredben szolgáló Dumitrescu Gh. alhadnaggyal. Ő mutat be a városbeli társaságnak: Câmpeanu tanítónőnek, a P. Gheorghiasa tanító házaspárnak és a náluk megszállt Tomida és Stoleru tanítónőknek. Utóbbiakat elkísérte sógoruk, Gheorghița szobrász, aki egyébként iskolatársam volt a Vasile Lupu gimnáziumban. Megmutatom az ágyúkat és beszélgetünk.

Öt napig maradunk a táborban. Az igen szép környezetben épült Târgu Neamţ zsidó város lett. Paşcani és Piatra felé a kolostorokat is érintő postakocsi járat indul innen.

Az öt nap egyikén fölkapaszkodtunk a város központjától kb. 5 km-re lévő várdombra. (...)

Megérkezik az indulási parancs. Az I. és II. üteg Hangu felé indul, a III. Békás felé. Reggel 6-kor már menetkészen az úton áll az üteg, a vár árnyékában vonulunk el.

A visszaúton megyünk Bălţăteştien át, megmászunk néhány dombot, majd kiérünk az egyenes útra. Lovam nyugtalan, az úton dübörgő ágyúk zaja idegesíti, alig tudom féken tartani, hogy előre ne rohanjon. A toporzékoló ló hátrafarol és begurulunk az út menti, mély árokba. Nem történt különösebb baj, csak a kardom görbült el az eséskor. Egész napi menetelés után, estére Piatrára érünk. A Beszterce mellett táborozunk le. (...) Sok gyárkéményt látni a város fölött, fafeldolgozó üzemek működnek itt. Fekvése és környezete nagyon hasonlít a Brassóéhoz, ahol 1904-ben jártam. Szállásadómnál, a helybéli polgári iskolában tanító Butnaru tanító agronómusnál vacsorázom. (Egy [román] tüzértiszt töredékes naplója. In: Szádeczky-Kardoss Lajos Erdélyre vonatkozó iratai. OL P.1575. 11 tétel. Dr. Pál-Antal Sándor akadémikus adattárából. Koszta István fordítása)

[1916] Szeptember elseje hajnalán heves dobszó riasztotta a [szovátai] lakosokat. Reggel 6 órára gyűlésbe hívtak mindenkit a faluháza előtti térre. Kihirdették a román hadsereg közeledésének hírét. Délután 4 órakor érkezett a Községházára a menekülést elrendelő parancs, amelyet 6 órakor olvastak fel az összegyűlteknek. Az okirat szerint szeptember 3-án, reggel 8 órára ki kellett üríteni a falut. Kötelező volt elmenekülni minden 15 évnél nagyobb munkabíró férfinak és fiatal nőnek. A nagyon öregek, betegek, gyerekek otthon maradhattak, „... de nem tanácsos, mert nem lehet tudni a jövendőt”.

A gabonakészletet vasúton szállították, a marhaállományt fogadott hajcsárok kísérték Marosvásárhelyre, ahol átvették és kifizették a tulajdonosokat. A szekéren menekülők számára Mezőbánd volt kijelölve. Kinek nem volt szekere, a „menekülök vonatán” Szabolcs megyébe utazhatott.

A rendelet kihirdetése után nagy zaj támadt, az asszonyok sírtak, a férfiak szitkozódtak. A tömeg csak 10 óra felé oszlott el. Másnap este, a zsúfolásig megtelt templomban „zokogott a nép”. Éjjel 3 és reggel félkilenc között meggyóntak a menekülésbe készülők. A szekéroszlop délelőtt 10 órakor indult el a faluból. Szováta harangjait szeptember 20-án szerelték le és küldték a budapesti fémgyűjtő központba. A római katolikus templomról hármat, a református imaházról két kisebbet, a görög katolikus imaházról három kisebbet szereltek le és vittek el. Ugyanekkor tűnt el a Tyúkászdombi kápolna két kisebb harangja. (Fekete Árpád-Józsa András-Szőke András-Zepeczaner Jenő: Szováta 1587-1989. Székelyudvarhely, 1998)

Folytatjuk